Éden

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy óra múlva már a síkságon robogtak. Csillagos, fekete éjszaka volt, az egyenletesen zúgó gép körül egyre ritkultak a bokorcsoportok, végül teljesen elmaradtak, és már csak az alacsony homokbuckák hullámzottak a fényszóró előtt, mintha életre kelnének. A Védő olyan lendülettel rohant fel rájuk, mintha fel akarna repülni, az ülések enyhén hintáztak, a lánctalpak úgy sivítottak, mint a fémbe hatoló fúró, a műszerek mutatói rózsaszínűen, narancssárgán, zölden világítottak.

A Mérnök a képernyőre hajolva kereste az űrhajó lámpáját.

Most őrültségnek érezte, amit eddig természe-tesnek találtak: azt, hogy rádiókapcsolat nélkül indultak útnak. Úgy siettek, mintha pótolhatatlan lenne az az egy vagy két óra, amelyre egy másik adó felszereléséhez szükségük lett volna. Amikor már majdnem biztosra vette, hogy a sötétben elkerülte az űrhajót, és továbbmentek észak felé, egyszer csak meglátta a rakétát — illetve egy furcsán szétfolyó fényfoltot. A Védő lassított. Egyetlen fényszórója előtt ezüstösen-aranyosan csillant meg a befelé hajló, magas fal. Rendkívüli látvány volt: amikor a villanólámpa kigyulladt, a felül nyitott, sokemeletes kupola a szivárvány minden színében szikrázott, az üveges fonadékról visszaverődő fény széles körben megvilágította a homokot.

A Mérnök nem akart lőni, arrafelé irányította a Védő lapos, páncélos orrát, ahol kifelé menet utat nyitottak — de a szikrázó fal már újra összenőtt, az áttörés helyét csak a megüvegesedett homok mutatta a kerítés lábánál.

A Védő nekilendült, és megrohamozta a falat a maga tizenhat tonnás súlyával. Óriási csattanás.

A fal meg sem moccant.

A Mérnök lassan hátrált kétszáz métert, a lehető legalacsonyabbra állította az irányzékot, és amikor a fénygömb előszökött a sötétségből, gyorsan megnyomta a pedált.

Meg sem várta, míg a fortyogó peremű nyílás kihűl, elindult, a torony súrolta a nyílás felső szélét, de a hőségtől meglágyult anyag engedett, a félszemű Védő benézett az üres körbe, és halkuló búgással az űrhajóhoz gördült.

Csak a Fekete üdvözölte őket, de ő is rögtön eltűnt. Nem szállhattak még ki — előbb le kellett tisztítani a páncélról a radioaktív csapadékot, meg kellett vizsgálni a környezet radioaktivitását, csak azután mászhattak ki a gép szűk utasteréből.

Lámpafény jelent meg az alagútban. A Koordinátor, aki elsőnek jött ki, egy pillantást vetett a Védő fekete foltos orrára, a két törött fényszóróra, a visszatérők sápadt, beesett arcára, és azt mondta:

— Harcoltatok.

— Igen — felelte a Doktor.

— Gyertek le. Még 0,9 röntgen percenként.

A Fekete itt marad.

Senki sem szólt többet. Lementek az alagúton, a Mérnök megpillantott egy másik, kisebb automatát, amely vezetékeket kapcsolt össze a gépház előterében, de meg sem állt mellette. A könyvtárban égett a villany, az asztalon alumínium tányérok, terítékek, középen egy üveg bor. A Koordinátor megállt.

— Ünnepelni akartunk — mondta —, mert az automaták átvizsgálták a gravimetrikus vezérlést, és teljesen épnek találták… A főmáglyát beindítottuk. Ha felállítjuk az űrhajót, elindulhatunk.

Most beszéljetek.

Egy darabig csend volt. A Doktor a Mérnökre nézett, hirtelen megértette, és beszélni kezdett:

— Igazad volt. Nyugat felé valóban sivatag van.

Majdnem kétszáz kilométert tettünk meg nagy ívben, délnyugati irányban.

Elmondta, hogyan jutottak el a tóparti, lakott síkság fölé, hogyan filmezték le, hogyan bukkantak hazafelé jövet a sötétségben a szoborkertre — aztán tétovázni kezdett.

— Olyan volt, mint egy temető, vagy… mint valami kultikus hely. Ami azután történt, azt ne-héz elmondani, mert nem tudom, mit jelentett… Ezt a szöveget már ismeritek. Egy csapat dupla pánikszerűen menekült. Úgy látszott, hogy kiugrasztották őket a rejtekhelyükről, vagy valami hajtóvadászattal kergették őket oda, a “síremlékek” közé. Mondom, ez volt a látszat… Többet nem tudok. Pár száz méterrel lejjebb, mert az egész egy hegyoldalon történt, volt egy kis erdő, és ott más duplák rejtőzködtek, olyanok, mint az az ezüst, akit megöltünk. Mögöttük állt, talán ál-cázva, egy forgó jármű, egy nagy búgócsiga. De azt akkor még nem láttuk… és azt sem, hogy azok, akik az erdőben rejtőzködtek, egy hajlékony csövet vezettek előre a föld felett, egy fecskendőt, amelyből nagy nyomással mérgező anyagot fecs-kendeztek, a levegőben szétporló vagy gázzá váló habot. Meg lehet majd vizsgálni, biztosan lerakódott a szűrőkön, igaz? — fordult a Mérnökhöz.

A Mérnök bólintott.

— Kiszálltunk a Vegyésszel — folytatta a Doktor —, hogy megnézzük a szobrokat. A Védő tornya nyitva volt. Majdnem megfulladtunk, de Henrik járt a legrosszabbul, mert az első gáz-hullám a Védőt érte. Amikor bejutottunk a kocsiba, és átszellőztettük a tornyot oxigénnel, Henrik rálőtt a vezetékre, illetve arra a helyre, ahol előzőleg láttuk, mert akkor már sűrű felhő vett körül bennünket.

— Antianyaggal? — kérdezte a Koordinátor a beállott csendben.

— Azzal.

— Nem használhattad volna a kis sugárvetőt?

— Használhattam volna. De nem azt használtam.

— Mind a hárman… — a Doktor a szavakat kereste — meg voltunk rendülve. Láttuk elesni az ál-dozatokat. Ezek a duplák nem voltak meztelenek.

Rongyos ruhaféle volt rajtuk, talán a harcban rongyolódott össze, de ebben nem vagyok biztos.

Szemünk láttára pusztult el valamennyi, vagy csaknem valamennyi. És előzőleg mi is majdnem megfulladtunk. Hát így volt. Aztán Henrik a vezeték folytatását kereste, ha jól emlékszem. Igaz?

A Mérnök bólintott.

— Így mentünk le az erdőbe, és ott megláttuk azokat az ezüstöket. Valami álarcot viseltek. Biztosan légszűrős álarcot. Ránk lőttek, nem tudom, mivel. Kialudt az egyik fényszórónk. Ugyanakkor a nagy búgócsiga elindult. Oldalba akart támadni bennünket. Mindenesetre kijött a bokrok közül. Akkor… Henrik… sortüzet nyitott.

— Az erdőre?

— Igen.

— Az… ezüstökre?

— Igen.

— És a búgócsigára?

— Nem. Az nekirohant a Védőnek, és összetört.

Persze nagy tűz keletkezett… A növényeket a robbanás pillanatában kiszárította a hőhullám, úgy égtek, mint a papír.

— Ellentámadással nem próbálkoztak az ezüs-tök?

— Nem.

— Nem is üldöztek benneteket?

— Nem tudom. Nem hinném. A forgó korongok alighanem utolértek volna.

— Azon a terepen nem. Rengeteg szurdok, vízmosás, horhos van ott. Olyan, mint a Földön a Jura-hegység, mészkősziklák, görgetegek — magyarázta a Mérnök.

— Értem. És aztán egyenesen hazajöttetek?

— Majdnem egyenesen, kicsit eltértünk kelet felé.

Néhány másodpercig csendben ültek. A Koordinátor felemelte a fejét.

— Sokat megöltetek?

A Doktor a Mérnökre nézett, és látva, hogy az nemigen akar válaszolni, ő felelt:

— Sötét volt. Ők az erdőben rejtőzködtek. Legalább húsz ezüst ruhát láttam megcsillanni. De beljebb, a sűrűben is derengett még valami. Többen is lehettek.

— Azok, akik rátok lőttek, biztosan duplák voltak? Nem valaki más?

A Doktor tétovázott.

— Mondtam, hogy a felsőtestükön valami pán-célt vagy sisakot viseltek. De az alakjukból, a nagyságukból, a mozgásukból ítélve duplák voltak.

— Mivel lőttek rátok?

A Doktor hallgatott.

— Valószínűleg nem fémes lövedékkel — mondta a Mérnök. — Legalábbis ez volt a benyomásom.

Nem vizsgáltam meg a találatok helyét, egyáltalán meg se néztem. De az volt az érzésem, hogy a lövedék átütőereje csekély.

— Igazad lehet — helyeselt a Fizikus. — Én fu-tólag megnéztem a fényszórókat. Nincsenek át-lőve, inkább csak behorpadtak.

— Az egyik akkor tört el, amikor összeütköz-tünk a búgócsigával — magyarázta a Vegyész.

— Most beszéljetek a szobrokról. Milyenek voltak? — kérdezte a Koordinátor.

A Doktor igyekezett leírni őket, amennyire csak tudta. Amikor a fehér figurákra került sor, elhallgatott, aztán halvány mosollyal megjegyezte:

— Sajnos, itt megint csődöt mond az elbeszélő képességem…

— Négy szem? Nagyon domború homlok? — ismételte lassan a Koordinátor.

— Igen.

— Faragott szobrok voltak? Kőből? Vagy fém-szobrok? Vagy gipszöntvények?

— Nem tudom megmondani. Gipszöntvények biztosan nem; életnagyságnál sokkal nagyobbak, ha erre gondolsz. Azonkívül… a formáik, az arányaik sem természetesek. Azt mondanám, hogy… — elharapta a szót.

— Milyenek?

— Idealizáltak — mondta ki habozva a Doktor. — De lehet, hogy csak rám tettek ilyen hatást.

Egyébként nagyon rövid ideig néztük őket, és az-tán annyi minden történt… Persze megint egész csomó analógia kínálkozik. Temető. Szerencsétlen üldözöttek. Rendőrség. Razzia. Mérgesgáz-fecskendő. A rendőrökön gázálarc. Szándékosan használok ilyen meghatározásokat, mert csakugyan az lehetett a benyomásunk, hogy ez tör-tént, de tudni nem tudjuk. A bolygó egyes lakói a szemünk láttára megöltek más Éden-lakókat.

Azt hiszem, ez az egyetlen kétségtelen tény. De kik a gyilkosok, és kik az áldozatok? Pontosan egyforma lények, vagy különböznek egymástól?

— És ha különböznek, akkor már minden világos? — kérdezte a Kibernetikus.

— Nem. De… akkor megint adódik egy lehetőség. Bevallom, a mi szempontunkból elég hátborzongató. Mint tudjuk, az ember a legszigorúbban elítéli a kannibalizmust. De a majomhús fogyasztását moralistáink általában nem tekintik szörnyűségnek. És ha a biológiai fejlődés itt úgy alakult, hogy az emberhez hasonlóan értelmes lények és a fejlődés állati fokán megmaradt lények között sokkal kisebb a külső különbség, mint az ember és az emberszabású majom között? Ebben az esetben akár azt is feltehetjük, hogy egy vadászat tanúi voltunk…

— És az az árok a város határában? — fortyant fel a Mérnök. — Azok is vadásztrófeák, mi? Bámulom az ügyvédi fifikáidat, Doktor!

— Amíg nem tudjuk biztosan…

— Itt van a filmünk — szakította félbe a Ve-gyész. — Nem tudom, miért, de eddig semmit sem láttunk a rendes, hétköznapi életből ezen a bolygón. Ezek a filmek végre az átlagos, mindennapi életet mutatják, legalábbis ez volt a benyomásom…

— Hogyhogy? Hát nem láttatok semmit? — csodálkozott a Fizikus.

— Nem. Nagyon kellett sietnünk, mert éppen lement a nap. A távolság elég nagy volt, nyolcszáz méter, vagy még több, de két tekercs filmünk van, és mind teleobjektívval készült. Hány óra? Még nincs éjfél! Rögtön előhívhatjuk.

— Add oda a Feketének — mondta a Koordinátor. — Hanem a második automatánk… Doktor, Mérnök, látom, hogy kiborultatok, csakugyan po-csék zsákutcába jutottunk, de azért…

— Mindig így kell végződnie a fejlett civilizációk találkozásának? — mormolta a Doktor. — Nagyon szeretnék választ kapni erre a kérdésre.

A Koordinátor megrázta a fejét, felállt, és levette az asztalról a borospalackot.

— Eltesszük egy más alkalomra… — mondta.

Amikor a Mérnök és a Fizikus kiment megnéz-ni a Védőt, a Vegyész pedig elhatározta, hogy mindenesetre szemmel tartja a film előhívását, a Koordinátor megfogta a Doktor karját, távolabb sétált vele a megdőlt könyvespolcok között, és halkan megkérdezte:

— Mondd csak, nem lehetséges, hogy azt a fej-vesztett menekülést a ti váratlan megjelenésetek okozta? Hátha csak benneteket akartak megtámadni és nem a menekülőket?

A Doktor rámeredt.

— Ez egyáltalán nem jutott eszembe — ismerte be. Eltűnődött. — Nem tudom — mondta végül. — De nem valószínű… Nagyon sikerületlen táma-dás lett volna, hiszen mindjárt az… övéik ellen fordult… Persze — tette hozzá kiegyenesedve —, az egészet másképpen is lehet magyarázni. Igen, most már világosan látom. Tegyük fel: valami védett területre hatoltunk be. A menekülők lehettek, mondjuk, zarándokok, búcsújárók, mit tudom én. Az őrség, amely ezt a területet védi, akkor hozta a fegyverét, mármint azt a fecskendőt, a szobrok közé, amikor a Védő megállt. Igen, de a gáz első hulláma egész határozottan a duplákat érte, és nem minket… Jó, tegyük fel, hogy ez, az ő szempontjukból, szerencsétlen véletlen volt.

Akkor… igen. Így is lehetett.

— Tehát nem zárhatod ki ezt a feltevést?

— Nem. Sőt, minél tovább gondolkodom rajta, annál inkább úgy találom, hogy éppen olyan jogosult, mint az első magyarázatunk. Hiszen az is lehet, hogy mindenhová őrséget állítottak, miután a jelenlétünkről tudomást szereztek. Mikor abban a völgyben jártunk, még nem tudtak rólunk, azért nem találkoztunk ott fegyveresekkel… Hiszen aznap este jelentek meg először a forgó korongok az űrhajónál.

— Az a mi nagy bajunk, hogy mindeddig semmit sem fedeztünk fel az információs hálózatuk-ból — szólalt meg az egyik sarokból a Kibernetikus. — Távíró, rádió, írott szöveg, dokumentu-mok vagy bármi… Minden civilizáció létrehoz ilyen technikai eszközöket, megörökíti velük a tör-ténelmét és a tapasztalatait. Biztosan ez is. Csak eljuthatnánk a városba!

— A Védővel eljuthatnánk — fordult felé a Koordinátor. — De akkor kitörne a harc, és nem láthatjuk előre, hogyan folyna le, és mi lenne a vége.

Ezzel tisztában vagy, ugye?

— Hát akkor tudod, mi lenne jó? Ha egy értelmes szakemberükkel találkozhatnánk, egy mér-nökkel vagy tudóssal.

— De hogyan? Rendezzünk vadászatot? — kérdezte a Doktor.

— Hiszen ha tudnám, hogyan! Pedig olyan egyszerűnek látszik: leszállunk az idegen bolygón egész csomó interkommunikátorral, elektronikus fordítógéppel, Pitagorasz-háromszögeket rajzo-lunk a homokba, ajándékokat cserélünk…

— Hagyd abba a meséidet, jó?

Ezt a Mérnök mondta. Az ajtóban állt.

— Gyertek! Már előhívtuk a filmet.

A laboratóriumban rendezték a vetítést, mert az volt a leghosszabb helyiség a hajón. Amikor beléptek, a már fixált, de még nedves filmszalag a forró levegővel működő szárítódobban forgott.

Onnan egyenesen a vetítőgép dobjára került.

A Koordinátor leült a géphez, hogy bármikor leállíthassa vagy visszaforgathassa a filmszalagot, valamennyien letelepedtek, s az automata eloltotta a villanyt.

A filmszalag első néhány métere fényt kapott.

Aztán felvillantak a tó tükrének részletei, majd megjelent a part. Épített part volt, helyenként hosszú lejtők ereszkedtek le a vízbe, fölöttük szétterpesztett lábú tornyok álltak, ezeket rácsos szerkezetű szalagok kötötték össze. Egy percre élet-lenné vált a kép, majd amikor ismét kivehették a részleteket, látták, hogy mindegyik torony tetején két ötlapátos légcsavar forog, ellentétes irányban. Nagyon lassan forogtak, hiszen a kép erősen gyorsított felvétellel készült. A tóba vezető lejtőkön tárgyak csúsztak le, de körvonalaikat nem lehetett kivenni; úgy látszott, elmerülnek a vízben.

Az egész mozgás nagyon lassú volt. A Koordinátor visszaforgatott tíz-egynéhány méter filmet, és újra levetítette, jóval gyorsabban. A tárgyak most gyorsan siklottak le, rezgő húrokhoz hasonló, elmosódott, vékony csíkok mentén, beleestek a víz-be, a tó felszínén gyűrűk keletkeztek. A part szélén egy dupla állt, háttal a felvevőgépnek, csak a nagy test felső része emelkedett ki egy hordószerű valamiből, amely fölött elmosódott foltban végződő, vékony rúd meredt az égnek.

A tópart eltűnt. Most rácsos szerkezetű oszlo-pokra helyezett, lapos, dobozszerű tárgyak vonultak el a képernyőn. Tetejükön számos olyan hordóféle volt, mint amilyenben a duplát látták a kikötőben. Ezek a hordók azonban üresek voltak, némelyik lassan mozgott, kettő-három ugyanab-ban az irányban, aztán megálltak, és visszatértek előbbi helyükre.

Lassan továbbvándorolt a kép. Feltűnt a fénypontok raja; helyüket túlexponált, fekete foltok mutatták. Túl sok fényt kapott a film, a fekete foltokat homályos karikák vették körül. A foltok között apró alakok látszottak, madártávlatból.

A duplák párosával jöttek-mentek, kis felsőtestüket bolyhos anyag vette körül, csak a fejük látszott ki belőle, de a kép nem volt olyan éles, hogy arcvonásaikat is látni lehetett volna.

Most egyenletesen emelkedő és süllyedő, nagy tömeg jelent meg a vetítővásznon. A kép alsó sarka felé folydogált, mint valami habzó szirup, duplák tucatjai közlekedtek rajta tojásdad alapzaton állva, mintha valamit tartottak volna kis kezükben, meg-megérintették vele a szirupszerű masz-szát, simítgatták vagy söpörték. A masszából időnként csúcsos buckák domborodtak ki, s ezekből szürke kehelyhez hasonló valami szökkent elő.

A kép továbbvándorolt, de továbbra is a mozgékony massza töltötte ki, a részletek most nagyon jól látszottak, középen több karcsú kehely nőtt ki egymás közelében, mindegyiknél megállt két vagy három dupla, a kehely fölé hajtotta arcát, kis ideig mozdulatlanul állt, aztán fölemelte a fe-jét, és ez többször megismétlődött. A Koordinátor megint visszaforgatta a filmet, és gyorsabban is lejátszotta. Most úgy látszott, hogy a duplák a kelyhek belsejét csókolgatják. A háttérben más duplák álltak — ezeket eddig észre sem vették —, kis felsőtestük félig kibújt az erszényükből, s mintha az előbbiek ténykedését figyelték volna.

Megint változott a kép. A massza széle látszott, sötét vonal keretezte, s mellette forgó korongok közlekedtek. Ezek a korongok sokkal kisebbek voltak az eddig látottaknál, lassan és mintegy szaggatottan forogtak, a rácsos karok látszólag ugrásszerűen mozdultak tovább — ez persze csak a filmen látszott így, a jelenséget az okozta, hogy a forgó elemek más-más állásban kerültek az egyes filmkockákra.

A forgalom egyre élénkebbé vált a képen, bár a lassított vetítés miatt úgy tetszett, mintha ez a forgalom egy nagyon sűrű, zsúfolt gócban bonyolódna le. Feltűnt az, amit a filmezők “belvárosnak” véltek. Árkok sűrű hálója volt, ezekben az árkokban különös, rövid oldalukon lekerekített, a másikon laposan elvágott, hordószerű alkotmányok haladtak minden irányban. Mindegyikben duplák szorongtak, némelyikben öt is, másokban csak kettő. Legtöbbnyire hármasával utaztak.

Úgy rémlett, kis felsőtestüket szalagféle veszi körül, s ez a szalag a hordó-jármű külső oldalán folytatódik, de lehet, hogy ez csak árnyék volt. A lemenő nap nagyon hosszú árnyékokat rajzolt, ez megnehezítette a részletek felismerését. Az árkokat kecses formájú, rácsos szerkezetű hidak ívelték át. A hidakon itt-ott egy helyben forgó, nagy búgócsigák álltak, a forgás ezúttal is bonyolult körmozgások és sugárirányú mozgások sorozatára esett szét, mintha az ízelt lábak valami láthatatlan dolog után kapkodnának. Az egyik búgócsiga abbahagyta a forgást, és erősen csillogó anyagba öltözött duplák szálltak ki belőle. A fekete-fehér filmen nem lehetett megállapítani, ezüstös-e az öltözékük. Amikor a harmadik dupla szállt ki, ho-mályos valamit húzva maga után, a kép megváltozott. Közepén vastag kötél haladt át, ez sokkal közelebb volt a felvevőgéphez, mint a háttér. A kötél vagy csővezeték enyhén himbálózott, végén keskeny szivar lógott, s ebből csillogó valamik hullottak, mint a falevelek, de ezek az apró tárgyak súlyosak lehettek, mert nem libegtek a levegőben, hanem fémgolyókként zuhantak le; odalent pedig egy homorú felületen hosszú sorokban álltak a duplák, és vézna kezükből állandóan apró szikrák repültek a föld felé. Teljesen érthetetlen volt az egész, mert a felülről hulló tárgyak sűrű zápora nem jutott el az odalent állókig, hanem mintha útközben szétfoszlott volna. A kép lassan továbbhaladt, szélén mozdulatlanul feküdt két dupla, egy harmadik közeledett hozzájuk, akkor az előbbi kettő lassan fölemelkedett. Az egyik erre-arra hajladozott — behúzott felsőtestével olyan volt, mint egy cukorsüveg. A Koordinátor visszaforgatta a filmet, újra megindította, és amikor a fekvő testek feltűntek, leállította. Megpró bálta élesebbre állítani a képet, aztán a vetítővászonhoz ment egy jókora nagyítóüveggel.

A nagyítóüvegen át csak összefolyó, nagy foltokat látott.

Sötét lett — itt végződött az első filmtekercs.

A másodiknak az elején ugyanez a kép tűnt fel, csak egy kicsit más szögből és sötétebben, nyilván gyengült a megvilágítás, és ezt már a teljesen nyitott fényrekesz sem ellensúlyozta. A két dupla lassan elment, a harmadik félig fekvő helyzetben hevert a földön. Rezgő csíkok vonultak át a vetítővásznon, a felvevőgép mozgása olyan gyors volt, hogy semmit sem lehetett kivenni; aztán nagy háló jelent meg a képen, ötszögletű szemekkel, mindegyikben egy dupla állt, némelyikben kettő.

A háló alatt egy második, elmosódott háló remegett; hirtelen rájöttek, hogy az első valóságos, a második pedig az árnyéka a földön. A talaj olyan sima volt, mintha betonhoz hasonló anyag borítaná. A háló szemeiben álldogáló duplák buggyos, sötét öltözéket viseltek, amelyben vaskosabbnak és szélesebbnek látszottak. Csaknem valamennyien ugyanazokat a mozdulatokat végezték: áttetsző anyagba burkolt kis felsőtestük lassan ide-oda hajladozott, s ez a különös tornagyakorlat rendkívül lassú ütemű volt. A kép remegni kezdett, megdőlt, egy darabig megint rosszul látszott, egyre sötétedett is. Feltűnt a háló pereme: kötelekkel volt kifeszítve, az egyik kötél egy ferdén álló, nagy, mozdulatlan korongnál végződött. Távolabb ugyanolyan “utcai” forgalom zajlott, mint ami-lyet már láttak — hordószerű járművek haladtak mindenfelé, duplákkal megrakva.

A felvevőgép még egyszer a hálóra siklott, most a másik oldalról, aztán továbbvándorolt, gyalogos duplák tűntek fel, egészen felülről nézve; párosával kacsáztak, távolabb egész tömeg látszott, a tömeget hosszú, keskeny utcácska választotta ketté. Közepén vastag kötél siklott elmosódott kerekeken, a kötél egyik vége kifutott a képből, másik vége csillogó-villogó, hosszúkás tárgyat hú zott, olyasfélét, mint egy hosszú, szögletes kristály vagy egy tükörlapokkal borított cölöp. A csillogó tárgy kissé imbolygott, fényfoltokat hintett a körülötte állókra. Egyszerre csak kis időre megállt, ekkor átlátszó lett, és belsejében egy fekvő alak vált láthatóvá. Valaki fojtottan felkiáltott. A Koordinátor visszaforgatta a filmet, megint lejátszotta, s mikor a hosszúkás tárgy a már ismert imbolygás után megmutatta tartalmát, megállította a képet.

Mindannyian a vetítővászonhoz rohantak. A duplák sorfala között, az üres utcácska közepén egy ember feküdt.

Halotti csönd lett.

— Azt hiszem, mégiscsak meg fogunk őrülni — szólalt meg valaki a sötétségben.

— Előbb azért nézzük végig — felelte a Koordinátor.

Visszamentek a helyükre, a filmszalag peregni kezdett, a kép megrezdült és megelevenedett.

Az utcácskán, a duplák tömegének közepében egymás után siklottak el a hosszúkás, koporsószerű tárgyak, de most már valami világos anyaggal letakarva, amely a földet söpörte, mintha vastag szövet lenne. A kép megváltozott, üres teret mutatott, egyik oldalán ferde fallal, amelynek tövében növénycsomók nőttek; magányos dupla mendegélt az egész képen átvonuló barázda mentén, hirtelen félreugrott, mintha megrémült volna — a lassú filmen úgy látszott, mintha a felugró test a levegőben vitorlázna, forgó búgócsiga jelent meg a barázdában, éles villanás, a kép ködbe borult, s amikor kitisztult, a dupla az oldalán feküdt mozdulatlanul. Teste majdnem fekete lett. Egyre sötétebb volt a kép, úgy látszott, a fekvő alak öszszerándul, aztán mintha kúszni kezdett volna, sötét csíkok futottak.át a vetítővásznon, majd fényes fehérség öntötte el. Így végződött a film.

Amikor villanyt gyújtottak, a Vegyész fogta a tekercseket, és a sötétkamrába ment, hogy ki-nagyítsa a legfontosabb filmkockákat. A többiek a laboratóriumban maradtak.

— No, most jöhet az értelmezés — mondta a Doktor. — Máris szolgálhatok két, sőt három különböző magyarázattal.

— Feltétlenül kétségbe akarsz ejteni bennünket? — fortyant fel dühösen a Mérnök. — Ha tisz-tességesen tanulmányoztad volna a duplák fizio-lógiáját, elsősorban az érzékszerveiket, akkor már biztosan sokkal többet tudnánk!

— Mikor csináltam volna? — kérdezte a Doktor.

— Kollégák! — emelte fel hangját a Koordinátor. — Kezd olyan lenni a hangulat, mint a koz-mológiai intézet ülésén! Természetesen mind-annyiunkat megdöbbentett az az emberi alak.

De hát csak mozdulatlan bábu volt, alighanem valamilyen műanyagból öntött figura. Nagyon valószínű, hogy az információs hálózatuk útján a bolygó minden városába eljuttatták a képmásunkat, és az adatok alapján a helyszínen emberi formájú bábukat készítettek.

— Honnan vették a képmásunkat? — kérdezte a Doktor.

— Hiszen két nappal ezelőtt órák hosszat keringtek az űrhajó körül. Módjuk volt, hogy alaposan megfigyeljenek bennünket.

— De minek csinálnak ilyen figurákat?

— Tudományos célokra vagy vallási célokra…

Ezt nem tudjuk eldönteni, akármeddig vitatko-zunk róla. Mindenesetre nincs szó megmagyarázhatatlan jelenségről. Egy kisebbfajta települést láttunk, ahol különféle, feltehetőleg termelőmunkák folynak, talán a szórakozásaikat is megfigyel-hettük, vagy a “művészetüket”, aztán az átlagos “utcai forgalmat”. Láttunk valami munkát a ki-kötőben meg a felülről hulló tárgyak alatt, bár ezek a jelenetek elég érthetetlenek.

— Ez a helyes kifejezés — vakkantott közbe a Doktor.

— Talán a hadseregükből is láttunk valamit.

Elég jogos feltevés, hogy az ezüstruhások kato-nák. Az utolsó jelenet nem világos. Elképzelhető persze, hogy megbüntettek valakit, amiért a búgó csigák útvonalán haladt. Lehet, hogy ezt tiltja a törvény.

— Közlekedési szabálysértésért helyszíni ki-végzés! Elég szigorú népek ezek, nem találod? — kérdezte a Doktor.

— Miért forgatsz ki mindent a képtelenségig?

— Mert továbbra is állítom, hogy pontosan any-nyit láttunk, amennyit a vakok láthatnának.

— Van még valakinek mondanivalója, agnosz-tikus hitvallásokon kívül? — kérdezte a Koordinátor.

— Nekem — mondta a Fizikus. — Úgy látszik, a duplák csak kivételesen járnak gyalog. Erre vall az is, hogy ilyen ormótlan a testük, és ilyen aránytalanul kicsinyek a végtagjaik, főleg a karjuk.

Azt hiszem, roppant tanulságos lenne, ha megpróbálnánk felvázolni azt a lehetséges törzsfejlődést, amely ilyen felépítésű egyedekhez vezetett.

Biztosan észrevettétek, milyen élénken gesztiku-láltak. De azokkal a vézna kezecskékkel egyik sem cipelt terhet, egyik sem húzott vagy tolt valamit, pedig egy földi városban mindig látni ilyesmit.

Az is lehet tehát, hogy a kezük más célokat szolgál.

— Milyeneket? — kérdezte érdeklődve a Doktor.

— Nem tudom. Ez a te szakmád. Mindenesetre sok feladat van még itt. Talán elhamarkodott dolog volt, hogy mindjárt a társadalmuk felépítését próbáltuk megérteni ahelyett, hogy alaposan tanulmányoztuk volna az egyedeket.

— Ebben igazad van — mondta a Doktor. — A ke-zük… igen, ez biztosan nagyon fontos kérdés.

A törzsfejlődés is. Még azt sem tudjuk, emlősök-e. Rászánnék egypár napot, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre, de félek; hogy azt nem tudom megmagyarázni, ami az egész filmből a legjobban meglepett.

— És mi az? — kérdezte a Mérnök.

— Az, hogy egyetlen magányos járókelőt sem láttam. Egyet sem. Nem vettétek észre?

— Egy azért volt… a legvégén — mondta a Fizikus.

— Hát éppen ez az.

A Doktor szavait hosszú hallgatás követte.

— Még egyszer meg kell néznünk a filmet — szólalt meg kissé habozva a Koordinátor. — Azt hiszem, a Doktornak igaza van. Nem voltak magányos járókelők. Legalább kettesével jártak. Ám-bár a legelején, várj csak! A kikötőben csak egy dupla volt.

— De az abban a hordószerű gépezetben ült — mondta a Doktor. — A korongokban is egyedül ülnek. Én a gyalogosokról beszélek. Csak a gyalogosokról.

— Kevés gyalogos volt.

— Pár száz biztosan. Képzeld el egy földi város utcáját madártávlatból. A magányos járókelők aránya biztosan nagy lesz. Egyes órákban ők al-kotják a többséget. Itt pedig egy sincs.

— Mit jelenthet ez? — kérdezte a Mérnök.

— Sajnálom — rázta meg a fejét a Doktor —, most én kérdezek.

— Az. is egyedül volt, aki veletek jött… — jegyezte meg a Mérnök.

— De tudod, milyen körülmények között.

A Mérnök nem válaszolt.

— Nézzétek — szólalt meg a Koordinátor —, az ilyen vitákból egykettőre meddő szócséplés lesz. Nem folytattunk rendszeres kutatómunkát, mert nem vagyunk tudományos expedíció. Más gondjaink voltak, a puszta létünkért kellett har-colnunk. Most el kell terveznünk a további teen-dőket. Holnap beindul a kotrógép, ez már biztos.

Lesz összesen két automatánk, két félautomatánk, a kotrógép és a Védő, amely a rakéta kiemelésében is segíthet, persze kellő óvatossággal. Nem tudom, ismeritek-e a tervet, amelyet a Mérnökkel kidol-goztunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy az űrhajót először vízszintes helyzetbe juttatjuk, az-tán fokozatosan felállítjuk, mégpedig úgy, hogy ledöngölt földdel támasztjuk alá. Ezt a módszert alkalmazták már a piramisok építésénél is. De most új ötletünk van: megfelelő nagyságú darabokra vágjuk az “üvegfalunkat”, és abból építünk állványzatot. Anyag van bőségesen, és már tudjuk róla, hogy magas hőfokon olvasztható és for-rasztható. Ha sikerül megvalósítani ezt a tervet és felhasználni az anyagot, amelyet az Éden-lakók akaratlan jótékonyságból rendelkezésünkre bocsátottak, akkor az egész folyamat jóval kevesebb időt vesz majd igénybe. Nem lehetetlen, hogy három nap múlva elindulhatunk. Várjatok még — tette hozzá, látva, hogy szavai nagy hatást keltettek —, ezek után most már feltenném a kérdést: elinduljunk?

— Igen — mondta a Fizikus.

— Nem! — kiáltotta csaknem ugyanakkor a Ve-gyész.

— Még nem — szólt a Kibernetikus.

Kis ideig hallgattak. A Mérnök és a Doktor még nem nyilatkozott.

— Én azt hiszem, el kellene indulnunk — szólalt meg végül a Mérnök. Mindenki meglepődve pillantott rá.

A hallgatás hosszúra nyúlt, mintha magyarázatot várnának tőle. Folytatta hát:

— Eddig más volt a véleményem. De attól félek, túl magas ára lenne annak, ha itt maradnánk.

Kétségkívül sok mindent megtudhatnánk még, de ez a tudás… túl sokba kerülhetne. Mindkét félnek. A történtek után szerintem már lehetetlen békés kapcsolatot teremteni az Éden-lakókkal.

Azonkívül is, amit elmondtunk egymásnak, nyilván mindegyikünknek kialakult a saját koncepciója erről a világról, akár akarta, akár nem. Nekem is megvolt az elképzelésem. Úgy láttam, itt iszonyatos dolgok történnek, és nekünk be kell avat-koznunk. Amíg Robinsonok voltunk, és a hátun-kon cipeltük ki a roncsokat, nem beszéltem erről.

Várni akartam, míg többet fogunk tudni, és meg-lesznek a szükséges technikai eszközeink. És most? Bevallom, továbbra sem látok olyan meggyőző érvet, amelynek alapján el kellene vetnem az Édenről alkotott koncepciómat, de minden be-avatkozásunk, segítségünk, minden ilyen kísérletünk valószínűleg úgy végződne, mint ez a mai kirándulás. Az annihilátor használatával. Természetesen mindig találunk mentséget, hogy szükséges önvédelem volt és így tovább, de segítség helyett csak pusztítunk. Hát most nagyjából mindent tudtok.

— Ha világosabban látnánk, hogy mi történik itt tulajdonképpen… — mondta a Vegyész.

A Mérnök megrázta a fejét.

— Akkor nyilván kiderülne, hogy mindegyik félnek megvannak a maga indítékai…

— És mit érdekelnek bennünket a gyilkosok in-dítékai? — heveskedett a Vegyész. — Mi az áldo-zatokat akarjuk megmenteni.

— De mit nyújthatunk a Védő annihilátorán kívül? Mondjuk, felperzseljük a fél bolygót, hogy leállítsuk a tömeggyilkosságokat, azt az érthetetlen “termelést”, a hajtóvadászatokat, az elgázosítást. És mi lesz aztán?

— Erre a kérdésre is megtalálnánk a választ, ha többet tudnánk az Édenről — makacskodott a Ve-gyész.

— Nem olyan egyszerű ez — kapcsolódott be a vitába a Koordinátor. — Mindaz, ami itt történik, egy hosszú történelmi folyamat láncszeme.

Amikor mi segíteni akarunk, abból a meggyőződésből indulunk ki, hogy a társadalom “jókra” és “gonoszokra” oszlik.

— Szó sincs róla — szakította félbe a Vegyész. — Mondd így: üldözöttekre és üldözőkre. Ez nem ugyanaz.

— Jó. Képzeld el, hogy pár száz évvel ezelőtt, a vallásháborúk korában megérkeznek a földre egy nagyon fejlett társadalom képviselői, és be akarnak avatkozni a konfliktusba… a gyengébbek oldalán. Hatalmi szóval megtiltják az eretne-kek máglyára küldését, a másvallásúak üldözését és így tovább. Gondolod, hogy el tudják terjeszteni a Földön a maguk racionalizmusát? Hiszen akkor csaknem az egész emberiség vallásos volt, lassacskán az utolsó szál emberig ki kellett volna irtaniuk, és egyedül maradtak volna a racionális eszményeikkel!

— Hát igazán azt gondolod, hogy egyáltalán nem lehet segíteni?! — háborodott fel a Vegyész.

A Koordinátor hosszan ránézett, és csak aztán válaszolt:

— Segíteni… Istenem, hát mit jelent az, hogy segítség? Az, ami itt történik, amit itt látunk, egy meghatározott társadalmi szerkezet gyümölcse.

Az egész társadalmi rendszert össze kellene zúzni és újat, jobbat teremteni — de hogyan tehetnénk?

Hiszen ezeknek a lényeknek más a testalkatuk, más a lelkiviláguk, más a történelmük, mint a miénk. Nem valósíthatod meg náluk a mi civilizációnk modelljét. Egy másikat kellene tervezned, amely a mi távozásunk után is működik… Persze már régóta sejtem, hogy némelyikünk olyan gondolatokat melenget, mint a Mérnök és a Ve-gyész. Azt hiszem, a Doktor is tudta, azért hada-kozott mindig a földi analógiák ellen. Igaz?

— Igaz — mondta a Doktor. — Féltem, hogy csupa nemes jószándékból “rendet” akartok itt teremteni, ami gyakorlatilag terrort jelentene.

— De hátha az üldözöttek tudják, hogyan akarnak élni, csak még gyengék ahhoz, hogy megvalósítsák? — vitatkozott a Vegyész. — És ha csak annyit tudunk tenni, hogy megmentünk egy csoport halálraítéltet, már az is sokat jelentene…

— Egyet már megmentettünk — felelte türelmetlenül a Koordinátor. — Talán tudod, hogy mihez kezdjünk vele?

Senki sem válaszolt.

— Ha nem tévedek, a Doktor is az indulás mellett van — mondta a Koordinátor. — Jó. Én is, te-hát a többség.

Elnémult. Szeme tágra meredt a megdöbbenéstől. Csak ő ült arccal az ajtó felé — és az ajtó lassan kinyílt. A teljes csendben — csak a sötétkamrából hallatszott halk vízcsobogás — mindenki megfordult, és követte a Koordinátor tekintetét.

A nyitott ajtóban egy dupla állt.

— Hogy került ez… — kezdte a Fizikus, de torkán akadt a szó. Már rájött, hogy tévedett.

Ez nem az ő duplájuk volt. Az a műtőben szunyókált, bezárva. Az ajtóban sötét bőrű, hatalmas dupla állt, kis felsőtestét mélyen előrehajtotta, feje így is majdnem az ajtó tetejét érte. Barnás öltözéke simán omlott le a földig, és gallérként övezte a kis felsőtestet; a gallér körül vastag, zöld drót-fonadékot viselt. A barnás anyagon oldalt hasíték volt, ezen át szorosan a testhez simuló, fémesen csillogó, széles öv látszott. A dupla mozdulatlanul állt. Ráncos, lapos arcát, amelyből két nagy, kék szem nézett rájuk, lefelé szélesedő, tölcsér alakú, átlátszó fejfedő takarta. Ebből keskeny, szürke szalagok indultak ki, többszörösen körültekered-tek a kis felsőtesten, majd elöl összekapcsolódtak, és kis fészket alkottak; ebben a fészekben pihen-tek az ugyanígy körültekert kezek. Csak a lazán csüngő, bütykös ujjak nyúltak ki belőle, végük egymáshoz ért.

Az emberek mozdulatlanul ültek, bénultan a meglepetéstől. A dupla még jobban előrehajolt, köhécselt, és lassan beljebb lépett.

— Hogy jött be?… A Fekete ott van az alagútban… — suttogta a Vegyész.

A dupla lassan kihátrált. Egy pillanatra megállt a folyosó félhomályában, aztán másodszor is belépett, azaz inkább csak a fejét dugta be az aj-tón.

— Azt kérdezi, bejöhet-e… — suttogta a Mér-nök, és felkiáltott: — Tessék! Tessék!

Felállt, és a túlsó falhoz hátrált. Valamennyien követték. A dupla kifejezéstelen arccal pillantott a szoba üresen maradt közepére. Becammogott, lassan körülnézett.

A Koordinátor a vetítővászonhoz lépett, meghúzta a zsinórját, a vászon feltekeredett. Fekete tábla volt mögötte.

— Álljatok félre — mondta.

Fogott egy krétát, felrajzolt egy kis kört, köré egy ellipszist, majd egy még nagyobbat, még egyet és még egyet — összesen négyet. Mindegyik-re kis karikát rajzolt, aztán a szoba közepén álló óriáshoz lépett, és bütykös ujjai közé nyomta a krétát.

A dupla ügyetlenül fogta meg a krétát, ránézett, a táblára bámult, lassan a falhoz ment. Le kellett hajolnia a gallérból ferdén kiálló kis felsőtestével, hogy körültekert keze elérje a táblát.

Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték. Megkereste a harmadik ellipszisen levő kis karikát, és erőlködve, ügyetlenül megütögette a krétával, aztán firkált rajta egy kicsit, majdnem teljesen be-krétázta.

A Koordinátor bólintott. Mindannyian fellélegeztek.

— Éden — mondta a Koordinátor.

A kis krétakörre mutatott.

— Éden — ismételte.

A dupla látható érdeklődéssel figyelte a száját.

Köhintett.

— Éden — mondta nagyon lassan és tagoltan a Koordinátor. A dupla most többször is köhintett.

— Nem tud beszélni — fordult társaihoz a Koordinátor. — Ez biztos.

Álltak egymással szemben, és nem tudták, mit csináljanak. A dupla megmozdult, elejtette a krétát, az koppanva esett a padlóra. Zizzenés hallatszott, mintha villámzárat nyitnának ki. A barnás köntös szétnyílt, mintha felülről lefelé felhasították volna. Meglátták a dupla testéhez simuló széles, arany övet.

Az öv vége levált, zizegve, mint a fémfólia.

A dupla kis felsőteste előrehajolt, mintha ki akarna ugrani a nagy testből, csaknem kétrét görnyedt, vékony ujjai megragadták a fólia végét. A letekert fólia hosszú lappá simult ki. A dupla maga elé tartotta, mintha át akarná adni nekik. A Koordinátor és a Mérnök egyszerre nyújtotta ki érte a kezét. Összerezzentek, a Mérnök halkan felkiáltott. A dupla meglepettnek látszott, néhányat köhintett, arcán hullámzott az átlátszó fátyol.

— Villamos töltés, de nem túl erős — magyaráz-ta a Koordinátor a többieknek, és újra megfogta a fólia szélét. A dupla elengedte. Alaposan szemügyre vették a lámpafényben az aranyfényű felületet: teljesen sima és üres volt. A Koordinátor találomra megtapintotta egy helyen, és megint gyenge áramütést érzett.

— Mi ez?! — dörmögte a Fizikus, közelebb hajolt, többször végigsimította a fóliát, ujjait ezernyi apró áramütés érte, inai csak úgy rángatóztak.

— Adjatok grafitport! — kiáltott fel. — Ott van a polcon!

Kiterítette a fóliát az asztalon, nem bánta, hogy kezén az izmok kellemetlenül rángatóznak az apró tűszúrásoktól; a Kibernetikus odaadta a grafitport, a Fizikus gondosan telehintette a fóliát, és lefújta a fölösleget.

Az aranyszínű felületen rendszertelenül szét-szórt, fekete pontocskák értelmetlen ábrája maradt.

— A Lacerta! — kiáltott fel hirtelen a Koordinátor.

— Az Alfa Cygni!

— A Lyra!

— A Cepheus!

A duplához fordultak, aki nyugodtan nézte őket. Szemükben diadal ragyogott.

— Csillagtérkép! — mondta a Mérnök.

— Hát persze.

— No, végre helyben vagyunk! — szólt a Koordinátor széles mosollyal. A dupla köhintett.

— Elektromos írásuk van?

— Úgy látszik.

— Hogyan rögzítik a töltéseket?

— Nem tudom, talán elektrét.

— Biztosan elektromos érzékszervük van!

— Lehet.

— Fiúk… Nyugalom! Rendszeresen kell csinálnunk — mondta a Koordinátor. — Mivel kezdjük?

— Rajzold fel neki, honnan jöttünk.

— Helyes.

A Koordinátor gyorsan letörölte a táblát, felrajzolta a Centaur csillagait, egy kicsit gondolkodott, mert olyan projekcióban kellett ábrázolnia a Tejútrendszernek azt a részét, ahogyan az Édenről látszik; nagy pontot rajzolt, ez jelképezte a Si-riust, felrajzolt még egy tucat kisebb csillagot, majd a Göncölszekér vidékén egy kereszttel jelezte a Napot. Önmagára mutatott, aztán a társaira, egy kézmozdulattal körbemutatott az egész helyiségen, majd krétával ismét a keresztre bökött.

A dupla köhintett. Elvette a krétát, kis felsőtestét nagy nehezen a táblához hajtotta, és három ponttal kiegészítette a Koordinátor rajzát: az Aquila Alfájával és a Protion kettős rendszerével.

— Csillagász! — kiáltott fel a Fizikus. És halkabban hozzátette: — Kolléga…

— Könnyen lehetséges! — felelte a Koordinátor.

— Most gyerünk tovább! — Nagy rajzolás kezdődött. Az Éden bolygó és az űrhajó pályája. A gáz-csóvába belépő űrhajó. Az összeütközés (nem voltak benne biztosak, hogy a rajz kellőképpen tisztázza-e a katasztrófa körülményeit, de pillanatnyilag nem tudtak jobb magyarázattal szolgálni).

Az űrhajó befúródása a talajba (a rajz a domb keresztmetszetét ábrázolta a befúródott rakétával).

Innen már nehezebb volt továbbhaladni. Megálltak.

A dupla nézte a rajzokat, és köhécselt. Időn-ként közelebb hajolt a táblához: Aztán az asztalhoz cammogott. A gallérja körül függő zöld fonadékból kihúzott egy vékony, hajlékony drótocskát, lehajolt, és villámgyorsan rajzolni kezdett vele az aranyfóliára. Elég sokáig rajzolgatott, aztán hátrább lépett. Behintették a fóliát grafitporral.

Nagyon furcsa dolog történt. Már a fölösleges por lefújása közben mozogni kezdtek a kirajzolódó vonalak. Először nagy félkör tűnt fel, benne ferde oszlop. Azután egy kis folt kúszott a félkör felé.

Egyre nagyobb lett. Felismerték: a rajz, ha se-matikusan és pontatlanul is, a Védőt ábrázolta.

A félkörből eltűnt egy darab. A Védő bement az így keletkezett nyíláson. Most minden eltűnt — a grafitpor egyenletesen szóródott szét a fólián.

Aztán hirtelen csillagtérképpé formálódott. A csillagok között, nagy vonalakban felvázolva, egy dupla alakja jelent meg. A mögöttük álló lény köhintett.

— Ő az — mondta a Koordinátor.

A csillagok eltűntek, most csak a dupla látszott.

Aztán a dupla tűnt el, és megint a csillagtérkép jelent meg. Ez négyszer ismétlődött. A grafitpor most, mintha láthatatlan fuvallat irányítaná, megint a kis darabon nyitott félkört rajzolta eléjük.

A félkör nyílásához apró dupla közeledett, mintha a földön kúszna. Bement a nyíláson. A félkör eltűnt. Az űrhajó ferde oszlopa megnőtt. A hajótest alján nyitott ajtó látszott. A dupla az ajtó alatt felegyenesedett, és bemászott az űrhajóba. A rajz eltűnt, a grafitpor rendszertelenül szétszóródott.

Ez volt a közölt információ vége.

— Hát így jött be… A rakodóajtón! — mondta a Mérnök. — Hanem azért nagy hülyék vagyunk, hogy nyitva felejtettük.

— Várj csak! Tudod, mi jutott eszembe? — kiáltott fel a Doktor. — Ezek talán nem is minket akartak bezárni a fallal, hanem azt akarták megakadályozni, hogy az övéik — teszem azt, a tudósaik — kapcsolatot teremtsenek velünk!

— Látod, az lehet!

A vendéghez fordultak. A dupla köhintett.

— No, ebből elég volt — mondta a Koordinátor.

— Nagyon kellemesen elcsevegtünk, de most már lássunk munkához! Rendszeresen kell hozzáfog-nunk, nem így összevissza. Azt hiszem, kezdjük a matematikával. Ez a Fizikus dolga lesz. Matematika, természetesen metamatematika is. Anyagelmélet. Atomfizika, energetika. Aztán: információelmélet, az információs hálózat elmélete. Az információk közlésének és rögzítésének módjai. Ezzel együtt: mondatalkotó funktorok, mondat-funkciók. Nyelvtani szerkezet, szemantika. Fo-galomalkotás. Az alkalmazott logikák típusai.

Nyelv. Szókincs. Ez mind a te dolgod — fordult a Kibernetikushoz. — No, és amikor már meglesz az összekötő híd, akkor jön a többi. Anyagcsere, táplálkozásmód, a termelés jellege, a közösségi relációk formái, reagálásmódok, szokások, társadalmi megoszlás, csoportkonfliktusok és így to-vább. Ezzel már nem fogunk annyira sietni. Egyelőre — fordult a Kibernetikushoz és a Fizikushoz — kezdjétek ti. Megfelelően be kell állítani a fordítógépet. Segítségül ott vannak a filmek, ott a könyvtár, szedjetek össze mindent, amire szükségetek lehet.

— Azzal kellene kezdeni, hogy az egész hajót megmutatjuk neki — mondta a Mérnök. — Nem gondolod? Sok mindent megtudhatna rólunk, azonkívül látná, hogy semmit sem titkolunk előtte.

— Az utóbbi különösen fontos — helyeselt a Koordinátor. — De… amíg nem tudunk szót érteni vele, addig ne vigyétek a műtőbe, nehogy valami félreértés támadjon. No gyerünk, mutassuk meg neki a hajót. Hány óra?

Hajnali három volt.