Éden

HATODIK FEJEZET

Másnap reggel a Fizikus és a Mérnök leengedett négy liter dúsított uránsóoldatot a máglya tartalékából. A nehéz folyadék a már kitakarított laboratórium közepén állt egy ólomtartályban, amelynek födelét hosszú nyelű fogóval kellett felemelni. Mindketten hordószerűen dagadozó, műanyag védőruhát viseltek, a csuklya alatt pedig oxigénálarcot. Feszült figyelemmel mértek ki egy adagot az értékes folyadékból, gondosan ügyelve, hogy egy cseppel se legyen több. Már négy adagnál megkezdődhetett a láncreakció. Különleges ólomüveg hajszálcsövek képezték az asztalon állványra erősített folyadékvetők “tölténytárát”. Mikor befejezték a munkát, Geiger-mérővel ellenőrizték, hogy jól zárnak-e a tartály szelepei, mindegyik folyadékvetőt minden irányba elforgatták és megrázták; nem volt szivárgás.

— Nincs gyorsulás. Minden rendben — mondta elégedetten a Fizikus. Hangja torzan szólt az álarc mögül.

A radioaktív kincstár páncélajtaja, a tengelyen forgó ólomtömb lassan elmozdult, amint a nyitókart forgatták. Behelyezték az uránoldatos edényt, és amikor a retesz bekattant, megkönnyebbülten rántották le izzadt arcukról az álarcot meg a csuklyát.

A nap hátralevő részében a járgányt javították.

Mivel a rakodóajtó a sugárszennyezett víz alatt állt, először szét kellett szedni a kocsit, hogy darabonként kivihessék az alagúton. Így is ki kellett tágítani az alagút két legszűkebb pontját. A járgány majdnem üzemképes volt, eddig csak azért nem használhatták, mert amíg az atomreaktort üzembe nem helyezték, addig nem volt üzemanyag: az a radioizotópos keverék, amely közvetlenül áramot termel, és a kocsi kis villanymotorjait hajtja. A jármű nem volt nagyobb egy tábori ágynál. Négy ember fért el rajta, beleértve a vezetőt, hátul nyitott, rácsos csomagtartója volt, kétszáz kilogramm teherre méretezve. A kerekei voltak a legmulatságosabbak: átmérőjüket menet közben lehetett szabályozni, levegőt szivattyúzva a különleges abroncsokba, amelyek a másfél méter magasságot is elérhették.

Az üzemanyag-keverék elkészítése hat óra hoszszat tartott, de csak egy ember kellett hozzá, aki a máglya működését ellenőrizte. A Mérnök és a Koordinátor közben négykézláb mászkált a fedélzet alatti alagutakon, vezetékeket húzva ki és ellenőrizve a hajó orrában levő vezérlőterem és a gépház vezérlőegységei közötti nyolcvanméteres távon. A Vegyész afféle boszorkánykonyhát épített magának kint a szabadban, a hajótest alatt; tűzálló edényeiben valami sűrű masszát kotyvasztott, amely vulkánként fortyogott a szabad tűzön. A hajóból vödörszám felhordott és szétválogatott műanyag törmeléket olvasztotta fel és kavargatta, távolabb már vártak az öntőformák — a vezérlőterem széttört elosztólemezeit készült újraönteni. Dühös volt, és szóba sem állt senkivel, mert az első öntvények törékenynek bizonyultak.

Azt tervezték, hogy a Koordinátor, a Vegyész és a Doktor délután ötkor, három órával a sötéte-dés előtt útnak indul. Mint rendszerint, most sem sikerült betartani az időpontot; majdnem hat óra lett, mire elkészültek, és minden szükségeset felraktak a kocsira. A negyedik ülésre tették az atomágyút.

Útipoggyászuk alig volt, viszont hátulról a csomagtartóhoz kötöztek egy százliteres víztartályt — a nagyobbak nem fértek ki az alagúton.

A Mérnök, egy jókora távcsővel felszerelve, ebéd után felmászott a földből kiálló hajótestre, és óvatosan végiglépkedett rajta. A rakéta nagyon kis szögben fúródott ugyan a talajba, de mivel igen hosszú volt, a hajótest vége a fúvókák tölcséreivel jó két emelet magasan meredezett a síkság fölött. A Mérnök kényelmes ülőhelyet talált a felső tölcsér kúposan kiszélesedő alapja és a hajótest mélyedése között. Előbb hátrafelé és lefelé nézett, végigpillantott a napfényben csillogó, óriási csövön, és látta az alagút nyílásának fekete foltját, körülötte a bogár nagyságúnak látszó emberekkel. Aztán két kézzel felemelte a távcsövet, és kagylóit gondosan a szeméhez illesztette. Az erős, nehéz távcső remegett a kezében, térdére kellett támaszkodnia a könyökével, ez pedig nem volt könnyű. “Egy rossz mozdulat, és lecsúszom” — gondolta. A megkarcolhatatlan, kemény keramit felület olyan sima volt, hogy ha megtapintotta, síkosnak tűnt, mintha vékony zsiradékréteg borítaná.

Cipője bordás gumitalpát a fúvóka domború falának támasztotta, aztán módszeresen vizsgálni kezdte a tájat, végigvezetve távcsövét a láthatár mentén.

A levegő remegett a hőségtől. A perzselő napsütést szinte fizikai nyomásként érezte az arcán, amikor dél felé nézett. Nemigen remélte, hogy felfedez valamit.

Örült, hogy a Doktor szívesen elfogadta a Koordinátor tervét, amelyet mindannyian helyeseltek. Ő maga ismertette a Doktorral a tervet. A Doktor hallani sem akart holmi bocsánatkérésről — tréfával ütötte el a témát. Csak a beszélgetés vége volt az, amin a Mérnök csodálkozott, sőt meglepődött. Kettesben voltak a Doktorral, és úgy látszott, hogy már nincs több mondanivalójuk egymásnak, amikor a Doktor, mintegy szórakozottan és eltűnődve, megbökte a Mérnök mellét:

— Most jut észembe, kérdezni akartam valamit tőled… Ja igen. Tudod már, hogyan állítjuk majd fel a rakétát, ha megjavítottuk?

— Először üzembe kell helyeznünk az automata darukat és a kotrógépet — kezdte ő.

— Nem — vágott közbe a Doktor —, tudod, hogy én nem értek a technikai részletekhez. Csak azt mondd meg, te magad tudod-e, hogyan csináljuk?

— A tizenhatezer tonna rémít meg? Tudod, Arkhimédész azt mondta, hogy kimozdítja a he-lyéből a Földet, ha kap egy fix pontot. Majd aláássuk, és…

— Ne haragudj, még mindig nem értesz. Nem azt kérdeztem, hogy elméletileg tudod-e, hogy ismered-e a könyvekben leírt módszereket. Azt kérdezem: biztos vagy-e benne, hogy meg tudod csinálni-várj még! — , és szavadat adhatod-e, hogy ha igennel válaszolsz, akkor azt mondod, amit gondolsz?

A Mérnök tétovázott. Volt néhány homályos pont abban az egész, még eléggé ködös munkatervben, de mindig azt mondta magának, hogy mikor majd elérkeznek a legnehezebb szakasz-hoz, valahogyan csak lesz. Mielőtt megszólalt volna, a Doktor lassan megfogta a kezét, és megszorította.

— Jól van, már nem kell válaszolnod — mondta.

— Tudod, miért kiabáltál velem? Nem, ne hidd, hogy felhánytorgatom! Azért, mert ugyanolyan balek vagy, mint én, csak nem akarod beismerni.

Elmosolyodott — egészen olyan lett most, mint a diákkori fényképén, amelyet a Mérnök a fiókjában látott — és hozzátette:

— Credo quia absurdum… Tanultál te latint?

— Igen — mondta a Mérnök —, de már elfelejtettem.

A Doktor hunyorított, elengedte a Mérnök ke-zét, és elment, ő pedig ott maradt, érezte, ahogy leeresztett kezéről eltűnik a Doktor ujjainak nyoma, és eszébe villant, hogy a Doktor tulajdonképpen valami egészen mást akart mondani, és ha jól utánagondol, kitalálhatja, mit akart valójában… De ahelyett, hogy elgondolkodott volna, valami ismeretlen okból félelem és kétségbeesés fogta el. Aztán a Koordinátor a gépházba hívta, és ott szerencsére annyi munka volt, hogy egy másodperce sem maradt a töprengésre.

Most eszébe jutott ez a jelenet és az a furcsa érzés, de úgy, mintha valaki mástól hallotta volna. Egy lépéssel sem jutott előbbre. A távcső csak a síkságot mutatta, amely szelíden hullámzott a kéklő horizontig, és az árnyékok sötétebb csíkjai barázdálták. Az, amire tegnap este számított, bár nem beszélt róla — hogy megtalálják őket, és reggel már harcolniuk kell —, nem következett be. Hányszor elhatározta már, hogy nem törődik baljós előérzeteivel, amelyek olyan gyakran erőt vesznek rajta, és amelyeket mindig bizonyosságnak érez! Összehúzta a szemét, hogy jobban lásson. A távcsőben feltűntek a karcsú, szürke kelyhek csoportjai, olykor eltakarta őket a szélfútta homok; erős szél fújhat odalenn, bár ezen a kilátóponton semmit sem érezni belőle.

A láthatár felé a terep fokozatosan emelkedett, még távolabb hosszú, sötétebb sávok ködlöttek fel — ha ugyan nem csak a tíz-tizenöt kilométer távolságban elúszó felhőket látta —, olykor felemelkedett és szétfoszlott vagy eltűnt valami ott messze; a jelenség olyan bizonytalan volt, hogy semmire sem lehetett belőle következtetni, de volt benne valami érthetetlen szabályosság; nem tudta, mit lát, de megállapíthatta a végbemenő változás gyakoriságát, és meg is tette; a homályos valamiből kiemelkedő sötétebb valamik feltor-nyosulása órája szerint nyolcvanhat másodperces időközökben ment végbe.

Tokjába dugta a távcsövet, és lefelé indult. Jó erősen, teljes talpfelülettel lépett rá a keramit le-mezekre. Talán tíz lépést tett, mikor meghallotta, hogy valaki jön utána. Olyan hirtelen fordult viszsza, hogy elveszítette egyensúlyát. Megtántorodott, kinyújtotta a karját, és hasra esett a páncélon. Mielőtt még felemelte volna a fejét, világosan hallotta saját esésének megismétlődő hangját. Feltérdelt, kezére támaszkodott.

Talán kilenc méterre tőle, a felső kormányfúvóka legszélén, a kétemeletes mélység fölött macska nagyságú lény ült, és figyelmesen nézte.

Az állatkának — mert nyilvánvalónak érezte, hogy állatot lát — halványszürke, gömbölyű pocakja volt, egyenesen ült, mint egy mókus, jól látszottak a lábacskái: hasa közepén összefogta mind a négyet, karmai összekulcsolódtak. Sárgásan csillogó, kocsonyaszerű valamivel kapaszkodott a keramit tölcsér peremébe; ez a valami a törzse végéből nőtt ki. Kerek, szürke macskafején nem volt se száj, se szem, ellenben az egész tele volt csillogó, fekete gombocskákkal, mint valami tűpárna, amelyet sűrűn teleszurkáltak fekete fejű gombostűkkel. A Mérnök felugrott, három lépést tett az állatka felé, olyan elképedten, hogy szinte elfelejtette, hol áll, és három koppanást hallott, mintha lépteinek visszhangja lenne. Megértette, hogy az állatka utánozni képes a hangokat.

Lassan közelebb óvakodott, és már azt tervezte, hogy lehúzza az ingét, és foglyul ejti vele az állatkát, mikor az hirtelen megváltozott.

Lábai megrezzentek gömbölyű pocakján, a fényes bőr szétnyílt, mint egy nagy legyező, a macskafej mereven kinyúlt, hosszú, csupasz nyak vált láthatóvá, és a lény a levegőbe emelkedett, halványan csillogó fénykör vette körül, egy pillanatig mozdulatlanul függött a Mérnök feje felett, aztán csigavonalban eltávolodott, egyre magasabbra emelkedett, még egy kört írt le, aztán eltűnt.

A Mérnök lement, és igyekezett minél pontosabban elmondani a többieknek, amit tapasztalt.

— Ennek igazán örülök. Már úgyis csodálkoz-tam, miért nincsenek itt repülő állatok — mondta a Doktor.

A Vegyész emlékeztette a patakparti “fehér vi-rágokra”.

— Azok inkább rovaroknak látszottak — vélte a Doktor —, amolyan… lepkeféléknek. De itt általában nagyon “gyéren lakott” a levegő. Ha egy bolygón kialakulnak az élő szervezetek, “biológiai nyomás” jön létre, amelynek következtében minden lehetséges életteret, “ökológiai teret” benépe-sítenek. A madarakat már nagyon hiányoltam.

— Ez inkább denevérre hasonlított — jegyezte meg a Mérnök. — Szőrös volt.

— Denevérféle is lehet — hagyta rá a Doktor, aki nemigen törekedett a társaság biológiai szakértőjének tisztségére. Inkább udvariasságnak, mint őszinte érdeklődésnek tűnt, amikor hozzátette: — Azt mondod, hogy utánozta a lépéseid hangját? Érdekes tulajdonság. Biztosan van valami szerepe a környezethez való alkalmazkodásban.

— Nem ártana egy hosszabb tereppróba, de re-mélem, nem döglik be — mondta a Koordinátor, előmászva az útra kész járgány alól. A Mérnök kissé csalódott volt, hogy felfedezését ilyen közönnyel fogadták. Azzal vigasztalta magát, hogy biztosan őt is inkább a találkozás rendkívüli körülményei lepték meg, mint maga a repülő állatka.

Mindannyian féltek egy kicsit az elválás percétől. Az otthon maradók a rakéta alatt álltak, és nézték, amint a mulatságos jármű egyre nagyobb köröket ír le az űrhajó körül. A Koordinátor biztos kézzel vezette a kocsit. Lovagló ülésben he-lyezkedett el a szélvédő lemezzel védett, nyereg-szerű vezetőülésen, mögötte a Doktor és a Ve-gyész, mellette csak a vékony csövű atomágyú.

Megint a rakéta közelébe hajtott, és odakiáltott a többieknek:

— No, hát akkor igyekszünk éjfélig visszaérni!

Viszlát!

Nagyobb sebességre kapcsolt, és a rakéta előtt állók kisvártatva már csak az egyre távolodó és egyre magasabbra csapó, aranyló porfelhőt látták, amelyet az enyhe szél nyugat felé fújt.

A járgány tulajdonképpen puszta fémváz volt, tető és falak nélkül, átlátszó padlóval, hogy a vezető állandóan lássa a terep akadályait. A villany-motorok a kerékagyakban rejtőzködtek, a két tartalék abroncs pedig a csomagtartóra erősített víztartály tetején kapott helyet. Amíg sima volt a terep, óránként hatvan kilométerrel mentek. A Doktor hátranézegetett, de a rakéta hamarosan eltűnt a szeme elől. A motorok halkan zúgtak, a száraz talajról hullámokban szállt fel a por, aztán megritkult, és eloszlott a puszta tájék felett.

Sokáig egyikük sem szólt, már csak azért sem, mert a műanyag szélvédő csak a vezetőt védte.

A hátul ülőknek arcába vágott a szél, és csak kiabálva lehetett beszélgetni. A terep emelkedett, és hepehupásabb lett, a szürke kelyhek elmaradtak.

Távolabb itt-ott a pókszerű növények bozótjai sötétlettek. Elhaladtak egy-egy félig kiszáradt lélegző fa mellett, amelyeknek petyhüdten csüggő levélfürtjeit csak néha remegtette meg valami gyenge, szabálytalan lüktetés. Messze előttük feltűntek a ritkásan szétszórt, hosszú barázdák, de egyetlen forgó korongot sem láttak. Kocsijuk apró zökkenéssel keresztezte a barázdákat, a talajból hegyes végű, száraz csonthoz hasonlóan fehérlő kövek meredtek ki. Most hegynek felfelé kapaszkodtak, hosszú kőgörgetegek mentén, éles kavicsok csikorogtak idegesítően a jókora kerekek alatt; a hatalmas hegyoldal egyre meredekebb lett, már elég lassan haladtak, a motorokban volt ugyan még tartalék kapacitás, de a Koordinátor a nehéz terepen alacsony sebességfokozatra kapcsolt.

Feljebb, a fakóbarna hegyhátak között, hosszú, keskeny szalag csillogott — úgy látszott, hogy el-zárja az útjukat. A Koordinátor még jobban csökkentette a sebességet. Ott, ahol a meredek hegyoldal fennsíkba ment át, amely fölött nagyon messze bizonytalan körvonalú toronyfélék meredeztek, tükörfényes csík keresztezte a lejtőt. Si-mán illeszkedett a talajba, és egyik irányban sem látták a végét. A kocsi megállt, első kerekei éppen a tükörfényes sávot érintették. A Koordinátor leugrott az ülésről, megérintette a tükörfelületet a sugárvető agyával, megkocogtatta, aztán rálépett, ugrott egyet rajta — a sáv meg se moccant.

— Hány kilométert tettünk meg? — kérdezte a Vegyész, amikor visszaült a kocsiba.

— Ötvennégyet — felelte, és óvatosan elindította a kocsit. A járgány kicsit megingott, és áthaladt a csíkon. Olyan volt ez a fényes szalag, mint egy fagyott higannyal teli, nyílegyenes csatorna. Egyre gyorsabban haladtak, oszlopsorok között robogtak el, az oszlopok csúcsa fölött remegve vibrált a levegő. Aztán az oszlopsorok nagy ívben keletnek fordultak, ők pedig egyenesen haladtak tovább, iránytűjük tanúsága szerint mindig pontosan délnek.

A fennsík barátságtalan képet nyújtott. A növényzetet lassacskán legyőzte a homok, amelyet a perzselően forró keleti szél hordott ide; az alacsony homokdombokból elfeketedett, csak közvetlenül a föld felett halványpiros növények meredtek elő, bőrszerű hüvelytermések hullottak le róluk, olykor valami szürkeség surrant el a száraz bozótban, egyszer-kétszer szinte a kocsi kerekei alól szökkent elő, de olyan szélsebesen el-tűnt a sűrűben, hogy csak egy szürke csík suhant el a szemük előtt, az állat körvonalait nem tudták kivenni.

A Koordinátor üggyel-bajjal kerülgette a sűrű, tüskés bokrok csoportjait, egyszer vissza is fordult, mikor a nyiladék, amelyen elindultak, magas homoktorlaszban végződött a bokrok között.

Egyre kietlenebb és aszályosabb lett a vidék, a növények java része kiszáradt, és a forró szélben élettelenül zizegett, mint a papír. A járgány gyors kanyart írt le, lecsüngő ágak falai között haladtak tovább, a felhasadó fürtökből sárgás por hullott rájuk, belepte a szélvédőt, az utasok ruháját, még az arcukat is; a sűrűben szinte megállt a forróság, alig bírtak lélegzetet venni. A Doktor felállt az ülésről, és előrehajolt, amikor hirtelen megcsikordultak a fékek, és a kocsi megállt.

Előttük húsz-harminc lépésnyire véget ért a lapos fennsík. Egészen odáig húzódtak a sörteszerű bokrok, fekete ágaik a napfénnyel szemben bo-rostyánszerűen áttetszővé váltak. A völgy túloldalán magas hegyek tárultak elébük, a völgybe még nem láttak le, mert eltakarták a bokrok. A Koordinátor kiszállt, és elment az utolsó bokorhoz, amelynek hosszú, csupasz, hajladozó ágai az égre rajzolódtak.

— Lemegyünk — mondta, mikor visszatért.

A kocsi óvatosan megindult, hirtelen felszegte a farát, mintha bukfencet akarna vetni, a víztartály csörögve verődött neki a csomagtartó rácsának, a fékek figyelmeztetően csikorogtak, a Koordinátor bekapcsolta a szivattyút, a kerekek szemlátomást nőttek, mindjárt kevésbé érezték a lejtő hepehupáit. Látták. hogy gyapjas felhőréteg felé gurulnak, amelyen lent henger alakú, feljebb hagyma formájú, barna füstoszlop tör át. A füst szinte egyáltalán nem oszlott szét a levegőben, magasan a hegycsúcsok fölé emelkedett. Ez a vulkánkitöréshez hasonló jelenség körülbelül fél percig tartott, aztán a füstoszlop villámgyorsan zsugorodni kezdett, elbújt a fehér felhők közé, és eltűnt mögöttük, mintha visszaszívná egy gigászi torok, amely az imént a magasba lökte.

Az egész völgy két szintre oszlott: felső részét beragyogta a nap, alsó fele eltűnt a láthatatlan messzeségben, mert eltakarta a sűrű felhőréteg, amely felé kocsijuk gurult, imbolyogva és zötyögve, szaggatott fékcsikorgással. A nap már alacsonyan járt, sugarai egy darabig még megvilágították a túloldalon magasodó távoli hegyoldalakat, amelyeken tükörfényes, zömök toronyfélék nőttek ki a barnás és lila növények sűrűjéből. Vakítóan verték vissza a napfényt, alig, lehetett rájuk nézni. Kocsijuk már a fehér felhőréteg közelében járt, a meredély felső széle magasan fölöttük rajzolódott a kék égre a bokrok fűrészfogas vonalával, egyre lassabban haladtak, hirtelen körülvette őket a gomolygó pára, fülledt nedvességbe kerültek, majdnem sötét lett körülöttük. A Koordinátor újra fékezett, lépésben gördültek tovább, az-tán világosabb lett, vagy inkább a szemük alkal-mazkodott a derengő félhomályhoz. A Koordinátor egy pillanatra felgyújtotta a fényszórókat, de rögtön el is oltotta, mert a fénycsóva tehetetlenül veszett el a ködben. Aztán hirtelen kikerültek a felhőből.

Hűvösebb lett, a levegő párás. Sokkal enyhébb lejtőn haladtak tovább, az alacsony felhőréteg alatt, amely messzire nyúlt, egészen a völgy mélyén felködlő barna, szürke és feketés foltokig.

Előttük halványan megcsillant valami, mintha olajos folyadék parányi cseppecskéi lebegnének a levegőben. Úgy érezték, hirtelen elhomályosul a látásuk: A Doktor és a Vegyész szinte egyszerre kapott a szeméhez, dörzsölgették, de hiába. A lebegő csillogásból sötét pont vált ki, és egyenesen feléjük tartott. A járgány most majdnem sík terepen haladt, olyan sima talajon, mintha mesterségesen egyengették és döngölték volna le. A fekete pont egyre nőtt, észrevették, hogy nagy kerekeken gurul — az ő járgányuk volt, azt tükrözte vissza valamilyen felület. A tükörkép akkorára nőtt, hogy már szinte a saját arcvonásaikat is kivehették rajta, aztán imbolyogni kezdett és eltűnt.

Azon a helyen, ahol a láthatatlan tükröt várták, akadálytalanul haladtak át, csak valami émelyítő meleg hulláma csapta meg őket, mintha egy meg-foghatatlan, forró falat kereszteznének. Ugyanakkor az a “valami”, ami az imént elhomályosította a látásukat, hirtelen eltűnt.

A kerekek cuppogni kezdtek — a kocsi sekély, sáros mocsárba, vagy inkább pocsolyába gázolt, tócsákban állt a zavaros víz, némi kesernyés, égett szagot árasztott, mintha üszök és hamu oldódna benne. Helyenként szabálytalan földhányások emelkedtek, a világosabb színű, átázott földből kis patakokban csordogált a víz a tócsák felé. Távolabb, jobbról valami omladék sötétlett, de nem falak romja; inkább olyan volt, mintha piszkos, gyűrött; egymásra dobált, összegabalyodott ponyvákból állna ez a fal, amely helyenként több méter magas, másutt alig emelkedik a föld fölé, és szabálytalan, üres, fekete nyílások tátonganak rajta. Továbbhajtottak a földhányások között; hogy a gödrökben mi van, azt nem látták. Az egyiknél a Koordinátor megállította a kocsit. Olyan közel hajtott az agyagos földsánchoz, hogy az első ke-rék nekiütközött, aztán kiszállt, és felmászott a földrakás tetejére. Előrehajolt, és lenézett a négy-szögletes gödörbe. A kocsiban ülők látták, hogy az arca elváltozik. Szó nélkül kiugrottak a kocsiból, és a Koordinátor után siettek; a Doktor lába alól kicsúszott egy agyaggöröngy, felfröcskölt a sár, a Vegyész elkapta a Doktort, és maga után húzta.

A gödörben, amelynek falai olyan egyenesek voltak, mintha géppel vájták volna, csupasz tetem feküdt a hátán, arca víz alá merült. A fekete víz-tükör fölött csak a vastag mellizmok látszottak, amelyek közül a csenevész törzs kicsüngött.

A három ember felegyenesedett, egymásra nézett, és lesietett az agyagos földhányásról. Lábuk alatt vízcseppek csurogtak a tésztás agyagrögökből.

— Ezen a bolygón csak sírok vannak? — mondta a Vegyész.

Álltak a kocsi mellett, mintha nem tudnák, mihez kezdjenek. A Koordinátor sápadtan megfordult és körülnézett. Mindenfelé földhányások szabálytalan sorai húzódtak, jobboldalt itt is azok a furcsa rongyhalmok sötétlettek, köztük alacsony, fehér fal kígyózott, a másik oldalon, az agyag-halmokon túl, alapjánál széles, feljebb elkeskenyedő, lejtős sík csillogott, olyan, mintha földszínű, lyukacsos fémből öntötték volna. Alapjánál zegzugos csíkok futottak össze. Messze, a lomhán úszó párafelhők között függőleges, fekete valami tűnt fel, mintha egy óriási kazán fala lenne, de ezt csak bizonytalanul és homályosan sejtették, mert csupán egyes darabjai látszottak a helyenként felszakadozó köd vagy pára mögött, inkább csak érezték, hogy ott valami hegy nagyságú, óriási tömeg mered az égnek.

A Koordinátor már visszaült a kocsiba, amikor mély sóhajtást hallottak, mintha a föld alól jön-ne, s baloldalt az eddig mindent elborító fehéres ködfelhőt hirtelen elsodorta egy hatalmas szélroham, amely a következő pillanatban átható, keserű szaggal vette őket körül. Ekkor megpillantottak egy különös formájú, vaskos, hatalmas kéményt, amelyből fordított vízesésként legalább száz méter vastag, barnás oszlop szökött fel, át-törte a kavargó, tejfehér felhőréteget, és eltűnt.

Ez talán egy percig tartott, aztán csend lett, megint felhangzott a fojtott nyögés, a hajukat lobog-tató szél megváltoztatta irányát, a felhők lejjebb ereszkedtek, bolyhos karjaik ismét eltakarták a fekete kéményt, csaknem teljesen eltűnt a szemük elől.

A Koordinátor intett, beszálltak, a kocsi esetlenül imbolygott az agyaggöröngyökön, majd elérte a következő földhányást. Ebbe a gödörbe is bepillantottak. Üres volt, csak fekete víz állt benne. Ismét felhangzott a távoli, fojtott moraj, a felhők szétrebbentek, a vulkánszerű kéményből feltört a barna gejzír, aztán megint megfordult a szél — egyre kevésbé figyeltek a felhők és a füstoszlop ütemes változásaira és fortyogására a völgyben, továbbhajtottak, és újra meg újra megálltak, térdig sárosan felkapaszkodtak a csúszós, laza földhányásokra, és benéztek a gödrökbe; lépteik nyomán egy-egy göröngy csobbanva esett a vízbe, lesiettek, visszaültek a kocsiba, továbbhajtottak.

A tizennyolc megvizsgált gödör közül hétben találtak holttestet. A borzalom, az undor és a megdöbbenés furcsa módon egyre csökkent bennük.

Újra képessé váltak a higgadt megfigyelésre. Észrevették, hogy a gödrökben annál kevesebb a víz. minél jobban közeledtek, zegzugos vonalban haladva a sáros talajon, a párafalhoz, amely válta-kozva hol eltakarta, hol megmutatta a gigászi fekete kéményt. Az egyik négyszögletes gödör fölé hajolva, amelynek egész fenekét eltakarta a két-rét hajlott tetem, észrevették, hogy a holttest valamelyest különbözik a többitől. Halványabb színe és más formája volt — de pontosabban nem tudták megállapítani, hogy miben áll a különbség. To-vábbhajtottak, két üres gödröt láttak, majd a negyedikben — ez már egészen száraz volt, alig pár-száz lépésre a lapátszerű lejtőtől — oldalán fekvő tetemet találtak, amelyen jól látszott a csenevész törzs a széttárt karokkal. Az egyik kar azonban nem kézben végződött: a vége két vastag csonkra vált szét.

— Mi ez? — dadogta eltorzult hangon a Vegyész, és megszorította a Doktor karját. — Látod?

— Látom.

— Ez valahogy más… Nincsenek ujjai…

— Talán nyomorék — dünnyögte a Koordinátor. Nem hangzott túl meggyőzően.

Még egyszer megálltak, az utolsó gödörnél a lejtős sík előtt. Egészen frissnek látszott — agyagmorzsák váltak le lassan a falakról, és legurultak, mintha egy óriási lapát csak az imént emelkedett volna ki a négyszögletes gödörből.

— Úristen… — nyögte rekedten a Vegyész, és halálsápadtan visszaugrott a földhányás tetejéről.

Kis híján elesett.

A Doktor ránézett a Koordinátorra.

— Segítesz kimászni? — mondta.

— Persze. Mit akarsz csinálni?

A Doktor letérdelt, megkapaszkodott a gödör szélében, és óvatosan leereszkedett, igyekezve, hogy rá ne lépjen a gödör alján heverő nagy testre.

Fölé hajolt, ösztönösen visszatartotta a lélegzetét.

Felülről úgy látszott, mintha a mellizmok alatt, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol az izmos, nagy test ráncos bőrének redőjéből a másik test kiválik — fémrúd állna ki az élettelen húsból.

Közelről megállapíthatta, hogy tévedtek.

A bőrredők alól köldökszerű, kékes, vékony falú nyúlvány bújt elő a testből, a fémcsövecske pedig, amelynek másik, hajlott végét eltakarta a tetem ráomló háta, behatolt ebbe a nyúlványba.

A Doktor először óvatosan megérintette a fém-csövecskét, aztán erősebben meghúzta — még közelebb hajolt, és észrevette, hogy a ráhúzódó bőrön átderengő fémcső végét parányi, szorosan egymás mellett csillogó gyöngyöcskék tartják össze a bőrrel, mint valami folyamatos varrás.

Kis ideig tanakodott, ne vágja-e le a csövet a nyúl-vánnyal együtt; lassan zsebébe nyúlt a késért, még mindig habozva, de amint fölegyenesedett, éppen a lapos arcocskába nézett, amely természet-ellenesen támaszkodott a gödör falához — és földbe gyökerezett a lába.

Ott, ahol annak a lénynek, amelyet az űrhajóban felboncolt, orrlyukai voltak, ennek egyetlen tágra meredt, kék szeme volt. Mintha ez a szem őt nézné feszült, néma figyelemmel. A Doktor felpillantott. “Mi van?” — hallotta a Koordinátor hangját, látta a Koordinátor fejét feketén a felhőkre rajzolódni, és megértette, miért nem lát-ták ezt fentről: a kis fej a falhoz támaszkodott, és csak onnét lehetett szemből rápillantani, ahol ő most állt.

— Add a kezed — mondta, és lábujjhegyre emelkedett. Megragadta a lenyújtott kezet, a Koordinátor felhúzta, a Vegyész segített, kezeslábasa gallérjánál fogva húzták a Doktort, végül is feljutott nyakig agyagosan. Összehúzott szemmel nézett rájuk.

— Semmit sem értünk — mondta. — Halljátok?

Semmit. Semmit! — És csendesebben hozzátette:

— Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amelyben az ember ennyire nem ért semmit.

— Mit találtál? — kérdezte a Vegyész.

— Csakugyan különböznek egymástól — mondta a Doktor. Visszamentek a kocsihoz. — Az egyiknek vannak ujjai, a másiknak nincsenek. Az egyiknek orra van, de nincs szeme; a másiknak szeme van, de nincs orra. Az egyik nagyobb és sötétebb, a másik halványabb, és kicsit rövidebb a teste.

Az egyik…

— Na és? — szakította félbe a Vegyész. — Az emberek is különböző fajtákhoz tartoznak, különbözőek az arcvonásaik, a bőrük színe, mit nem értesz ezen? Más itt a kérdés: ki és miért rendezi ezeket a szörnyű tömegmészárlásokat?

— Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezek tömegmészárlások — felelte halkan a Doktor.

Lehajtott fejjel állt. A Vegyész megrökönyödve pillantott rá.

— Hogyhogy?… Hát akkor mit gondolsz?

— Semmit sem… — mondta nagy erőfeszítéssel a Doktor. Gépiesen, félig öntudatlanul az agyagot törölgette kezéről a zsebkendőjével. — De ezt legalább tudom — tette hozzá hirtelen kiegyenesedve. — Ne várj részletesebb magyarázatot, de ezek a különbségek nem fajtakülönbségeknek lát-szanak. Annál sokkal fontosabb a szem és az orr, a látás és a szaglás szerve.

— A földön vannak hangyák, amelyek még jobban specializálódtak. Az egyiknek van szeme, a másiknak nincsen, az egyik repülni tud, a másik csak mászni, az egyik dajka, a másik harcos, én tanítsalak a biológiára?

A Doktor vállat vont.

— Mindenre találsz egy kész sémát, amelyet a Földről hoztál — felelte. — Ha valamelyik részlet, valamelyik tény nem illik bele, akkor egyszerűen elhajítod. Pillanatnyilag nincs rá bizonyítékom, de tudom, egyszerűen tudom, hogy ennek semmi köze sincs a fajtakülönbségekhez vagy egy faj differenciálódásához. Emlékeztek arra a csődarabkára vagy tűre, amelyet a boncolásnál találtam? Persze mindannyian azt gondoltuk, velem együtt, hogy azt a lényt, mit tudom én, meggyil-kolták, vagy meg akarták gyilkolni. Pedig van egy nyúlványa, egy szívóka vagy ilyesmi, és az a cső abba van beültetve. Ahogyan az embernek gégemetszésnél csövet vezetnek a gégéjébe. Persze ennek semmi köze a gégemetszéshez, mert nincs gégéje azon a helyen. Nem tudom, mi ez, semmit sem értek, de ezt az egyet legalább tudom!

Beszállt a kocsiba, és megkérdezte a Koordinátort, aki a másik oldalról kerülte meg a járgányt, hogy a helyére üljön:

— És te mit mondasz?

— Hogy tovább kell mennünk — felelte a Koordinátor, és megfogta a volánt.