Éden

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Egy órával később a leeresztett rakodóajtón ki-gördült a Védő. A Mérnök vezette. Kétszáz méterre a félbemaradt kupolához hasonló, felül befelé hajló üvegfaltól megállt, és munkához látott.

A sötétség óriási ugrásokkal menekült a sivatagba.

A napnál fényesebb metszésvonalak mentén mennydörgő robajjal hasadt meg a tükörfényes fal, a megolvadt peremű darabok a földre zuhantak, fehér füst gomolygott a fortyogó anyag fölött.

A Mérnök hűlni hagyta az építőanyag kockáit, és tovább vágta a falat az annihilátorral. Ablakokat hasított a boltozatba, a vágások mentén lecsordult az izzó, megolvadt massza. A félig áttetsző, ho-mályos fal négyszögletes ablakaiban feltűnt a csillagos ég. Füstgomolyok kavarogtak a homok fölött, a roppant üvegfal erei recsegtek-ropogtak, a kivágott téglák izzó pereme sötétebb vörössé vált. A Védő visszatolatott az űrhajóhoz. A Mér-nök messziről megmérte a téglák sugárzását.

A műszerek figyelmeztetően búgtak.

— Legalább négy napig kellene várnunk — mondta a Koordinátor —, de majd odaküldjük a Feketét meg a tisztítógépeket.

— Igen, a radioaktivitás csak a felszínen erős.

A Fekete majd elintézi nyomás alatti homoksugárral. A maradványokat pedig egy helyre gyűjti és elássa.

— Talán jobb lenne behordani a tatba, a derítőtartályba. — A Koordinátor elgondolkodva nézte a meggyvörösen izzó peremű, nagy téglákat.

— Azt mondod? Minek? — csodálkozott a Mér-nök. — Nem használhatjuk semmire, fölösleges teher.

— Nem szeretnék radioaktív nyomokat hagyni… Nem ismerik az atomenergiát, és jobb is, ha nem ismerik meg…

— Talán igazad van — dünnyögte a Mérnök.

— Éden… — tette hozzá rövid szünet után. — Tudod, kezd valamilyen kép kialakulni bennem, annak alapján, amit a dupla mondott, a csillagászunk, vagyis inkább… a kalkulátor… Rettenetes kép.

— Az — bólintott lassan a Koordinátor. — A vég-sőkig menő, szinte már bámulatra méltóan következetes visszaélés… az információelmélettel.

Úgy látszik, az információelmélet sokkal ször-nyűbb kínzóeszköz lehet, mint minden valóságos kínzókamra… Az információk szűrésével, féke-zésével, zárolásával csakugyan ki lehet alakítani egy mértani pontosságú, hátborzongató “prokrusztikát”, ahogyan a kalkulátor nevezte.

— És mit gondolsz, ők… ő érti ezt?

— Hogyhogy érti-e? Ja, arra gondolsz, hogy normálisnak tekinti-e ezt az állapotot? Hát. , bizonyos értelemben alighanem igen. Hiszen semmi mást nem ismer. Ámbár hivatkozott a régebbi történelmükre, a közönséges zsarnokokra, aztán a “névtelenekre”, tehát van összehasonlítási alapja. Igen, biztosan, mert ha nem volna, akkor mindezt nem tudta volna elmondani nekünk.

— Ha a zsarnokság jelenti a “régi jó időket”, akkor… köszönöm szépen…

— Mégis, gondold csak végig. Ez az egész… bizonyos fajta… összefüggő fejlődési folyamat.

Az egyik zsarnoknak nyilván eszébe jutott, hogy az adott uralmi rendszerben előnyös lesz számára, ha névtelen marad. A társadalom ellenállása, ellenséges érzülete nem összpontosulhat egy konkrét személyre, és ez bizonyos mértékig lefegyverzi.

— Szóval így értelmezed? Az arc nélküli zsarnok!

— Lehet, hogy téves analógia, de… egy idő múlva, amikor már létrejöttek ennek a “prokrusztikának” az elméleti alapjai, a névtelen zsarnok valamelyik utóda még tovább ment, felszámolta — látszólag — még ezt az ismeretlen személyt is, eltörölte önmagát, az egész kormányzati rendszert — természetesen csak a fogalmak, a szavak, a tömegkommunikáció szférájában…

— De miért nincs itt semmiféle szabadság-mozgalom? Ezt nem tudom megérteni! Még ha úgy is van, hogy a “bűnözőiket” besorolják holmi autonóm, elszigetelt csoportokba — hiszen ha nincs semmiféle őrség, felügyelet, külső erőszak, akkor az egyéni szökésnek, sőt a szervezett ellenállásnak semmi akadálya!

— Szervezet csak akkor jöhet létre, ha a kölcsönös megértés, a kommunikáció eszközei megvannak.

A Koordinátor kidugta a Védő tornyának ajtaján a Geiger-mérő kis tárcsáját. A ketyegés fokozatosan lassult.

— Figyeld csak meg: bizonyos jelenségeknek van ugyan nevük és összefüggésük a többi jelenséggel, de a nevek is meg a valóságosnak feltün-tetett összefüggések is csupán álarcok. A mutációk okozta torzulásokat valami járványos betegségnek nevezik, és biztosan mindennel így van.

Ahhoz, hogy úrrá lehessünk a világon, először nevén kell nevezni. Tudás nélkül, fegyver és szervezet nélkül, a többi lakostól elvágva nem sokat tehetnek.

— Igen — mondta a Mérnök —, de… az a jelenet a temetőben vagy az az árok a város közelében azt mutatja, hogy a rend talán mégsem olyan tökéletes, mint az ismeretlen uralkodó szeretné.

Meg az is, hogy a duplánk megrémült az üvegfaltól, emlékszel? Úgy látszik, nem megy minden olyan simán.

A Geiger-mérő egyre álmosabban ketyegett a fejük felett. Az űrhajót övező fal tövében az üvegkockák már elsötétedtek, csak a föld füstöl-gött még, és a forró levegő olyan magas oszlop-ban vibrált fölötte, hogy a csillagképek furcsán imbolyogtak.

— Úgy határoztunk, hogy elindulunk — folytatta a Mérnök —, pedig… jobban is megismer-hetnénk a nyelvüket. Megtudhatnánk, hogyan működik az az átkozott hatalom, amely úgy tesz, mintha nem létezne. És… fegyvert adhatnánk nekik…

— Kinek? Azoknak a szerencsétleneknek, akik olyanok, mint a mi duplánk? Kezébe adnád az annihilátort? Ember!

— Hát akkor… először mi magunk…

— Megsemmisíthetnénk azt a névtelen hatal-mat, igaz? — mondta nyugodtan a Koordinátor. — Vagyis. , felszabadíthatnánk őket, erőszakkal.

— Ha másképpen nem megy.

— Először is: a duplák nem emberek. Ne felejtsd el, hogy végső soron mindig a kalkulátorral beszélsz, és a duplát csak annyira érted meg, amennyire maga a kalkulátor. Másodszor: azt, ami van, senki sem erőszakolta rájuk. Legalábbis nem egy más bolygó lakói. Ők maguk…

— Ha így okoskodsz, mindenhez hozzájáruláso-dat adod. Mindenhez! — kiáltotta a Mérnök.

— Hát hogyan okoskodjam? Egy bolygó lakossága nem zsákutcába tévedt kisgyerek, akit kézen lehet fogni és kivezetni. Istenem, ha ilyen egyszerű lenne a dolog! Gondold meg, Henrik, mivel kezdődne a felszabadítás? Azzal, hogy ölnünk kellene, és minél ádázabb lenne a harc, annál ke-vésbé ismernénk ki magunkat a helyzetben, végül már csak azért gyilkolnánk őket, hogy utat törjünk magunknak visszafelé vagy az ellentámadáshoz, és mindenkit megölnénk, aki a Védő elé kerül… hiszen tudod, milyen könnyen megy ez!

— Tudom — mormolta a Mérnök. — Egyébként — tette hozzá — még akármi megtörténhet. Biztosan figyelnek bennünket, és aligha tetszik nekik, hogy ablakokat vágtunk az ő “áthatolhatatlan” falukba.

Számítanunk kell rá, hogy újra megpróbálkoznak valamivel.

— Lehetséges — bólintott a Koordinátor. — Már arra is gondoltam, hogy távolabbi őrszemeket kellene állítani. Elektronikus szemeket és füleket.

— Nagyon sok időbe kerülne. Meg egy csomó anyag is kellene hozzá, pedig amúgy is kevés van.

— Erre is gondoltam, éppen azért nem tudok dönteni…

— Két röntgen másodpercenként. Kiküldhet-jük az automatákat., — Jó. A Védőt pedig vigyük be az űrhajóba… minden eshetőségre.

Délután beborult az ég, és első ízben, amióta a bolygóra érkeztek, langyos eső kezdett szemer-kélni. Az üvegfal sötétebb lett, hallatszott, amint domborulatairól csepereg az esővíz. Az automaták buzgón dolgoztak, a pulzómotorokból kilövellt homoksugár sisteregve és sziszegve söpörte végig a földön heverő, nagy téglákat, üvegszilánkok repültek a levegőbe, a homok híg sárrá vegyült az esővízzel. A Fekete a rakodóajtón át radioaktív maradványokkal teli tartályokat szállított fel az űrhajóba, egy másik automata Geiger-mérővel megvizsgálta, hogy a tartályok fedele tökéletesen zár-e. Aztán a két gép a megtisztított téglákat a Mérnök által kijelölt helyre vitte. Ott a szikra-esőt szóró hegesztőpisztolyok ívhőmérsékletével megolvasztották és összeforrasztották a nagy építőkockákat. Lassan alakulni kezdett az állványzat.

Hamarosan kiderült, hogy kevés az építőanyag.

Egész napi munka után, sötétedéskor a Védő is-mét előmászott az űrhajóból, és felállt a kilyuggatott fallal szemben. Pokoli látvány következett.

Az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Szabálytalan, négyszögletes napok gyúltak ki vakító fénnyel a sötétségben, az atomrobba-nások döreje összevegyült a lezuhanó és a földbe fúródó, izzó üvegtéglák tompa puffanásaival, sűrű füst- és gőzfelhők törtek a magasba, zubogva forrtak fel a tócsák, az eső gőzzé vált a levegőben, nem ért el a földig, a magasban rózsaszínű, zöld és sárga szivárványok miriádjait ragyogtatták fel a robbanások villámai. A Védő feketén, mint egy széntömb, lassan hátrált a sűrű villámlásban, or-rát kissé elfordította, felemelte tompa ormányát, s megint villámlás és mennydörgés reszkettette meg a vidéket.

— Nem is árt ez! — ordította a Mérnök a Koordinátor fülébe. — Hátha megijednek a nagy lár-mától, és békén hagynak bennünket! Legalább két napra van még szükségünk.

Verítékben fürdő arca — a Védő tornyában olyan hőség volt, mint egy kemencében — higanyálarc-nak látszott.

Amikor az emberek lefeküdtek aludni, az automaták megint kimentek, és reggelig lármáztak: homokszivattyúk csőkígyóit vonszolták, üvegtéglákkal csörömpöltek, a hegesztőpisztolyok va-kító kék fényében felragyogott és sziporkázott az eső, a rakodóajtó újabb teli tartályokat nyelt el — a parabolikus szerkezet az űrhajó tatja alatt lassan növekedett, közben a rakodóautomata és a kotrógép a hajótest tövében beleásta magát a domboldalba.

Reggelre, mikor az emberek felkeltek, az üvegtéglák egy részét az automaták már felhasználták a tárna aládúcolására.

— Jó ötlet volt — mondta a Koordinátor. A kormányfülkében ültek, az asztalon műszaki rajzok tekercsei hevertek. — Ha egyszerűen elkezdenénk a dúcokat eltávolítani, a födém hirtelen beomolhat-na az űrhajó súlya alatt, és a hajó nemcsak lezu-hanna, hanem az automatákat is szétmorzsolná.

Biztosan nem lenne idejük kiugrani a gödörből.

— Marad elég energiánk a repüléshez? — kérdezte a Kibernetikus. A nyitott ajtóban állt.

— Akár tíz repüléshez is. Szükség esetén a tartályokban levő radioaktív maradványokat is annihilálhatjuk, bár ez alighanem fölösleges lesz.

Fűtőkábeleket vezetünk a tárnába, pontosan szabályozhatjuk a hőmérsékletet; amikor eléri ennek az üvegfélének az olvadáspontját, a dúcok lassan süllyedni kezdenek. Ha túl gyorsan engednének, bármikor befecskendezhetünk a tárnába egy adag cseppfolyós levegőt. Így estére kiszabadítjuk a föld alól az űrhajót. Aztán függőleges helyzetbe emeljük…

— Az a következő fejezet — mondta a Mérnök.

Reggel nyolcra eloszlottak a felhők, kisütött a nap. A hajótest óriási hengere, amely eddig mozdulatlanul állt ki a domboldalból, remegni kezdett. A Mérnök figyelte a mozgását, teodolit-tal mérte a tat lassú süllyedését. A hajó orrát már mélyen aláásták, a kiásott agyagföld helyét üveg-oszlopok erdeje töltötte ki. A Mérnök jó messze állt az űrhajótól, majdnem az üvegfalnál, amely a belevágott ablaksorokkal holmi üvegből fújt Colosseum romjára emlékeztetett.

A művelet ideje alatt sem emberek, sem duplák nem maradhattak az űrhajóban. A Mérnök egy ízben megpillantotta a Doktort, aki messziről közeledett, nagy ívben megkerülve a hajó tatját.

De annyira lekötötte a műszerek ellenőrzése, hogy ez a kép el sem jutott a tudatáig. Az űrhajó súlyát már csak egy vékony földréteg meg a lágyuló dúcok rendszere tartotta. Tizennyolc vastag drótkötél futott a tatfúvókáktól a legmasszívabb falmaradványokba beolvasztott kampókig. A Mér-nök áldotta ezt a falat — nélküle legalább négyszer ennyi ideig tartott volna az űrhajó kiszabadítása és felállítása.

A homokban tekergő kábelek egész hálózata vezette az áramot a tárnába helyezett fűtőcsövekbe. A tárna jól látható nyílásából — kicsit lejjebb, mint ahol a hajótest a dombba fúródott — ritkás füst tódult ki. A sárgásszürke füstgomolyagok lomhán kavarogtak az éjszakai esőtől még nedves föld fölött. Az űrhajó tatja apránként süllyedt.

Amikor mozgása meggyorsult, a Mérnök meg-nyomott egy gombot a készüléken, ekkor a tár-nában eltűnő négy gyűrűs vezeték egyikéből cseppfolyós levegő lövellt ki, tompa moraj hallatszott, a tárna nyílásából piszkosfehér felhők törtek elő.

Egyszerre csak, amikor megint az üvegdúcok lágyításának szakaszánál tartottak, az egész hajótest görcsösen megrándult, és mielőtt még a Mér-nök megnyomhatta volna a gombot, a több mint százméteres henger éles csikorgással dőlni kezdett, a tat ívet írt le, egy töredék másodperc alatt négy métert tett meg a levegőben, ugyanakkor a rakéta orra kiszakadt a dombból, homokot és márgát szórva a levegőbe — aztán a keramittal bo-rított kolosszus nem mozdult többé. A földbe nyomta a kábeleket és fémkígyókat; az egyik meg is repedt, cseppfolyós levegő süvítő gejzírje tört fel belőle.

— Kiszabadult!!! — ordította a Mérnök. Csak néhány másodperc múlva ocsúdott fel. A Doktor állt mellette. — Mi van? — motyogta a Mérnök kissé kábán. Nem értette, mit mond a másik.

— Úgy látom; megyünk… hazafelé — szólt a Doktor. A Mérnök hallgatott. — Életben marad — mondta a Doktor.

— Kicsoda? Kiről beszélsz? Ja…

Csak most értette meg. Még egyszer a rakétára nézett, hogy megbizonyosodjék róla: valóban szabadon fekszik.

— No és? Velünk jön? — kérdezte, de már el is indult, sietett, hogy mielőbb megvizsgálhassa az orrpáncélt.

— Nem — felelte a Doktor. A Mérnök után indult, de néhány lépés után megállt, mintha meg-gondolta volna magát. A repedt csőből még mindig lövellt a cseppfolyós gáz szökőkútja, érezhetően hűvösebb lett tőle. Az űrhajó tetején apró alakok jelentek meg — az egyik eltűnt, kisvártatva a sistergő gázoszlop összezsugorodott, egy darabig még szórta a levegőt jegessé hűtő habot, az-tán eltűnt. Furcsa volt ez a hirtelen csend. A Doktor körülnézett, mintha csodálkozna, hogyan ke-rült ide, aztán lassan elindult.

Az űrhajó függőlegesen állt — fehér volt, fehérebb a napsütötte felhőknél, és innen lentről úgy lát-ták, hogy magasba nyúló csúcsa máris a felhőket hasítja. Háromnapi nehéz munka volt mögöttük.

Már berakodtak. A domboldalon üresen maga-sodott a nagy, parabolikus lejtő, amelyet az üvegfal tégláiból forrasztottak — a falból, amellyel be akarták őket zárni. Nyolcvan méterrel a föld fölött, a nyitott csapóajtóban négy ember állt. Lefelé néztek. Odalent, a sárgásbarna, lapos földön két parányi alak látszott, az egyik kicsit világosabb a másiknál. Az emberek lenéztek, és látták, hogy a két kis alak mozdulatlanul áll, húsz-harminc méterre a gigászi oszlopokhoz hasonló, enyhén szélesedő fúvókáktól.

— Miért nem mennek már el? — türelmetlenkedett a Fizikus. — Nem tudunk elindulni!

— Nem mennek el — mondta a Doktor.

— Mit jelent ez? Nem akarják, hogy elrepül-jünk?

A Doktor tudta, mit jelent ez, de hallgatott.

A nap magasan állt. Nyugat felől tornyos felhők közeledtek. A nyitott ajtóból, mint egy pusztaság kellős közepén emelkedő, karcsú torony ablakából, látták a kéklő déli hegyek felhőkbe nyúló csúcsait, a nagy nyugati sivatagot, a napsütötte homokbuckák több száz kilométeren át húzódó sávjait és a keleti dombok lilás erdőtakaróját. Hatalmas térség terült el a kék ég és az éles fényű, delelő kis nap alatt. Az üvegfal csipkés maradványa körülvette a dombot, a rakéta árnyéka úgy vándorolt rajta, mint az óriások napórájának mutatója. Már majdnem elérte a két parányi alakot.

Keleten megdördült az ég — éles sivítás szelte át a levegőt, és a robbanás fekete füstgömbjében a napfénynél is vakítóbb láng villant fel.

— Nini! Ez valami új — mondta a Mérnök.

Újabb dördülés. A láthatatlan lövedék hangja egyre közeledett, a pokoli sivítás körülvette őket, mintha a lövedék a rakéta csúcsát súrolta volna.

Vagy ötven méterre a hajótól felnyögött a föld, s göröngyök felhője repült a magasba. Érezték, hogy a rakéta megingott.

— Legénység! — mondta a Koordinátor. — Mindenki a helyére!

— De ők… — horkant fel dühösen a Vegyész, és még egyszer lepillantott.

A csapóajtó bezárult.

A vezérlőteremben nem hallatszott a dübör-gés — csak a hátrafelé néző képernyők mutatták, hogy a homokon tűzcsokrok villannak fel. A két világos pont még mindig mozdulatlanul állt az űrhajó lábánál.

— Öveket bekapcsolni! — mondta a Koordinátor. — Készen vagytok?

— Készen — hangzott egyszerre mindenfelől a válasz.

— Tizenkét óra hét perc. Rajthoz. Indíts!

— Bekapcsolom a máglyát — mondta a Mérnök.

— Elérte a kritikusat — mondta a Fizikus.

— Cirkuláció rendben — mondta a Vegyész.

— Graviméter a tengelyen — mondta a Kibernetikus.

A Doktor, aki egyforma távolságban függött a homorú mennyezettől és a habszivacs burkolatú padlótól, a hátsó képernyőt nézte.

— Ott vannak? — kérdezte a Koordinátor, és mindenki ránézett. Ez a szöveg nem tartozott a rajt szertartásához.

— Ott — mondta a Doktor. Az űrhajó megremegett: az eddigieknél közelebbi léglökés érte.

— Rajt! — mondta hangosan a Koordinátor.

A Mérnök mozdulatlan arccal beindította a hajtóművet. Semmi más nem hallatszott, csak a nagyon gyenge, távoli robbanások — mintha ez a hang egy másik világból érkezett volna, amelyhez semmi közük. Aztán felhangzott egy halk, lassan erősödő, átható sivítás — minden feloldódott és szétfolyt benne, s az emberek, kissé hintázó székükbe süllyedve, legyőzhetetlen erő hatását érezték.

— Tűzön állunk — mondta a Mérnök.

Ez azt jelentette, hogy a rakéta felemelkedett a földről, és csak annyi izzó gázt lövell ki, hogy saját súlyát megtartsa.

— Rendes szinergikus — mondta a Koordinátor.

— Ráállunk — közölte a Kibernetikus, és a nylonzsinórok megrándultak. A lökéscsillapítók teljes erővel működtek.

— Oxigénmaszkot! — kiáltotta ösztönösen a Doktor, mintha most ébredt volna fel, és maga is szájához rántotta a rugalmas maszkot.

Tizenkét perc múlva kiléptek a légkörből. Változatlan sebességgel távolodtak a csillagos, fekete űrben, egyre táguló csigavonal mentén. A mutatók, jelzőlámpák, műszerórák hatszáznegyven apró fénye hangtalanul lüktetett a vezérlőteremben. Az emberek kioldották a biztonsági öveket, a földre dobták a csatokat és kampókat, a vezérlőtáblához mentek, szinte hitetlenül fektették rá a tenyerüket, vizsgálgatták, nem melegszenek-e valahol a vezetékek, nem hallani-e zárlatra utaló neszt, gyanakodva szimatoltak, égés, izzás szagát keresték a levegőben, sorra nézték a képernyőket, ellenőrizték az asztrodéziai számítógépek mutatóit — minden olyan volt, amilyennek lennie kell, a levegő tiszta, a hőmérséklet szabályos, a vezér-lés úgy működött, mintha soha nem is vált volna roncsok halmazává.

A kormányfülkében a Mérnök és a Koordinátor a térképek fölé hajolt.

A csillagtérképek nagyobbak voltak az asztal-nál, lelógtak, sokszor beszakadt a szélük. Régen mondogatták, hogy a kormányfülkében nagyobb asztalra van szükség, mert folyton rálépnek a tér-képekre. Az asztal még mindig ugyanaz volt.

— Láttad az Édent? — kérdezte a Mérnök.

A Koordinátor ránézett. Nem értette.

— Hogyhogy láttam-e?

— Most. Nézz oda.

A Koordinátor megfordult. A képernyőn, ki-oltva a közeli csillagok fényét, hatalmas opálcsepp ragyogott.

— Szép — mondta a Mérnök. — Azért tértünk le az utunkról, mert olyan szép volt. Át akartunk repülni fölötte.

— Igen — ismételte a Koordinátor —, csak át akartunk repülni fölötte…

— Csodálatos fénye van. Más bolygóké nem ilyen tiszta. A Föld egyszerűen kék.

Nem vették le szemüket a képernyőről. — Ott maradtak? — kérdezte halkan a Koordinátor.

— Igen. Így akarta.

— Azt gondolod?

— Biztos vagyok benne. Azt akarta, hogy in-kább mi… és ne ők. Ez volt minden, amit tehettünk érte.

Egyikük sem szólalt meg. Az Éden távolodott.

— Milyen tisztán ragyog — mondta aztán a Koordinátor. — De… tudod mit? A valószínűségszámításból az következik, hogy még szebbek is vannak.