Éden

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az út elkanyarodott. A kaptató kissé enyhébb lett, a Védő olykor súrolta a növények falát, ágak csapódtak a torony üveges kupolájának, néha egy-egy fürtös termés pottyant a Vegyész vagy a Doktor ölébe. A Doktor megszagolt egy félig érett für-töt, és elcsodálkozott.

— Nagyon kellemes illata van — mondta.

Remek hangulatban voltak. A csillagos ég szokatlanul tiszta volt, szinte a tér mélységét is ér-zékelték, a Tejút minden göröngye külön-külön sziporkázott, az erdő szelíden zizegett a szélben, a Védő alig hallhatóan dorombolva, simán siklott a nyiladékban.

— Érdekes, hogy az Édenen nincsenek csápok — jegyezte meg a Doktor. — Minden könyvben, amelyet valaha olvastam, az idegen bolygók tele vannak tekergőző és fojtogató csápokkal.

— És a bolygólakóknak hat ujjuk van — tette hozzá a Vegyész. — Majdnem mindig hat. Nem tudod véletlenül, miért?

— A hat misztikus szám — felelte a Doktor. — Kétszer három az hat, és három az űrigazság.

— Ne fecsegj már annyit, mert eltévedünk — szólt le a feljebb ülő Mérnök. Nem tudta rászán-ni magát, hogy bekapcsolja a fényszórót, bár már alig látott valamit, de az éjszaka szokatlanul gyönyörű volt, és tudta, hogy a reflektorfényben ez a szépség rögtön elenyészik. Radarral sem akart menni, mert ahhoz be kellett volna zárnia a tornyot. Alig látta saját kezét a kormányon, csak a mutatók és az órák halványzöld és piros fénye derengett előtte a műszerfalon; lejjebb, a kocsi mélyében, az atomhajtómű apró mutatói narancssárga csillagokként, finoman remegtek.

— Hívhatjuk innét az űrhajót? — kérdezte a Doktor.

— Nem — mondta a Mérnök. — Itt nincs Hea-viside-övezet, illetve van, de olyan lyukas, mint a szita. Rövidhullámú kapcsolatról szó sem lehet, más adót meg nem volt időnk felszerelni. Hiszen tudod.

Hirtelen megcsikordultak a lánctalpak, a kocsi megingott, a Mérnök egy pillanatra bekapcsolta a fényszórót, és látta, hogy kerek, fehér köveken haladnak, magasan az erdő fölött pedig mészkőszirtek fantasztikus alakja rajzolódott ki. Egy ki-száradt szurdok mélyén vezetett az útjuk.

Ez nem nagyon tetszett neki, mert nem tudta, hová vezet a szurdok, ilyen meredek falakon pedig a Védő sem jutna fel. Továbbrobogtak, egyre kövesebb lett az út, a növényekből már csak egy-egy facsoport maradt, feketén meredeztek a reflektorfényben, az út kanyargott, először felfelé haladt, aztán majdnem egy szintben, a sziklák az egyik oldalon alacsonyabbak lettek, végül egészen elmaradtak, és a Védő enyhén lejtős rétre került, amelyet fent magas sziklák kereteztek; a sziklafaltól kis kőgörgetegek indultak lefelé.

A kövek között hosszú, a reflektorfényben ezüs-töszöld, csavaros növényszárak tekergőztek.

Már vagy egy negyedórája erősen eltértek északkelet felé, ideje lett volna visszatérni a helyes irányba, de a sziklafal nem engedte. A Védő a sziklafal mentén haladt tovább.

— Azért mégiscsak szerencsénk volt — szólalt meg váratlanul a Vegyész. — Beleeshettünk volna a tóba, vagy lepottyanhattunk volna egy szikla-falról. Nem tudom, megúsztuk-e volna.

— Az igaz — felelte a Mérnök, és hozzátette:

— Várjatok csak…

Különös akadály állta útjukat: mintha háló lenne, hosszú szőrrojtokkal. A Védő lassan az akadályhoz gördült, orra megakadt benne, a Mérnök egy kissé megnyomta a gyorsítót, a furcsa háló halk zizzenéssel elszakadt és eltűnt, a lánctalpak a földbe taposták. A reflektorfényben magas, fekete alakok váltak ki a sötétségből, számtalan fekete alak, mintha egy harcrendbe sorakozott, kővé vált hadsereg bukkant volna fel gépük előtt. Kis híján nekimentek egy csúcsos oszlopnak. Felgyulladt a nagy, középső reflektor, fénye alulról felfelé végighaladt a fekete oszlopon.

Emberfeletti nagyságú szobor állt rajta, némi erőfeszítéssel fel lehetett ismerni benne egy dupla felsőtestét, csak a csenevész felsőtestet, óriási méretűre növelve. Karjait összefogva a magasba emelte, lapos, csaknem homorú arcán négy szabályos gödör volt — tehát nem hasonlított azokra a duplákra, akiket ismertek. A szobor oldalra hajolt, mintha lenézne rájuk négy szemüregével.

A megdöbbentő látványtól jó időre elakadt a szavuk. Aztán a reflektor fénykévéje elhagyta a szobrot, vízszintesen továbbsuhant a sötétségben, más talapzatokat világított meg, egyik magas és karcsú volt, a másik alacsony és zömök, de mindegyiken hasonló szobrok álltak, fekete vagy foltos anyagból, némelyik egészen fehér, mintha csontból faragták volna, mindegyiknek négy szem volt az arcán, de egyik-másik arc különösen torz volt, püffedt vonásokkal vagy erősen kidudorodó homlokkal. Még messzebb, talán két-száz méterre a Védőtől, fal húzódott, tetejéről óriási, széttárt, összekulcsolt vagy keresztbe tett kezek meredtek az égnek — mintha a csillagos égbolt különböző pontjaira mutatnának.

— Ez… talán temető — szólalt meg a Vegyész, suttogásig halkítva hangját.

A Doktor már kimászott a hátsó páncélra, a Ve-gyész követte. A Mérnök a másik irányba fordította a fényszórót, arrafelé, ahol eddig a sziklafal húzódott; helyette most szobrok ritkás sorfalát látta, de ezek a figurák valahogy elmosódottak, zavarosak voltak, formák kusza csomói, amelyeken értetlenül bolyong a tekintet, már-már úgy tetszik, hogy felismer valamit, aztán az egész is-mét felfoghatatlanná válik.

A Vegyész és a Doktor lassan távolodott a szobrok között, a Mérnök világított nekik a toronyból; már egy ideje mintha távoli, nyöszörgő hangokat hallott volna, de annyira megdöbbentették a különös szobrok, hogy nem törődött a halk, elmosódott nesszel. Azt sem tudta megállapítani, merről jöhet.

A reflektorfény elsuhant a két ember feje fölött, egyre újabb szobrokra esett, és ekkor, egészen közel, éles sziszegés hallatszott a szobrok sorfala fe-lől. A szobrok között lassan terjedő, szürke füst gomolygott, és a füstből jajgató, köhögő, sipákoló duplák tömege rohant elő nagy ugrásokkal.

Rongydarabok, foszlányok röpködtek felettük.

Lökdösődve, összeütközve, vakon törtettek előre.

A Mérnök az ülésre roskadt, megragadta az in-dítókart, az övéi után akart menni — ez volt az első gondolata, látta is százlépésnyire, egy ágas-bogas fasor végén a Doktor és a Vegyész arcát a reflektorfényben: sápadtan, döbbenten meredtek a rohanó alakokra. De nem indulhatott el, mert a menekülők ügyet sem vetettek a gépre, előtte rohantak át, néhány nagy test a földre zuhant, az éles sziszegés egyre közeledett, mintha a föld alól jönne.

A legközelebbi talapzatok közül, amelyeket a Védő fényszórói megvilágítottak, néhány centiméterrel a föld felett hajlékony cső kúszott elő.

Sistergő, bugyborékoló habot fecskendezett. A szétfröcskölt hab erősen füstölögni kezdett, és mindent szürke ködbe borított.

Amikor a szürke köd első hulláma elborította a tornyot, a Mérnök úgy érezte, mintha ezer tű fúródna a tüdejébe. Teljesen elvakult, arcán csurogtak a könnyek, tompán felkiáltott, és fuldokol-va, csukladozva a szörnyű fájdalomtól, erősen megnyomta a gyorsítót. A Védő megugrott, mintha puskából lőtték volna ki, feldöntötte a fekete szobrot, egy pillanat alatt felmászott rá, és bőgve végiggördült rajta. A Mérnök nem bírt lélegzetet venni, kétrét görnyedt az iszonyú fájdalomtól, de nem csukta be a tornyot, tudta, hogy előbb fel kell vennie a másik kettőt, továbbhaladt a járművel, elvakult szeme alig látta a szobrokat, amelyeket a Védő nagy robajjal a földre döntött, a levegő kitisztult, inkább hallotta, mint látta, hogy a Ve-gyész és a Doktor kiugrik a növények sűrűjéből, és felkapaszkodik a páncélra, kiáltani akart: “bújjatok be”, de agyonmart gégéjéből csak hörgés szakadt fel. A Vegyész és a Doktor hevesen köhögve ugrott be a gépbe. A Mérnök vaktában megnyomta a gombot, a fémkupola bezárult fölöttük, de a maró köd benn maradt. Nyöszörögve, fogyatkozó erővel rángatta az acélvezeték fogantyúját, a magas nyomású oxigén szinte berobbant az utastérbe, arcán érezte az ütését, mintha ököllel csaptak volna a szeme közé.

Nem törődött vele, kábultan szívta be az éltető gázt. A másik kettő áthajolt a Mérnök vállán, és mélyeket lélegzett. Szorgosan működtek a szűrők, az oxigén kiszorította a mérgező ködöt, kitisztult a szemük, de még lihegtek, éles fájdalom hasogatta a mellkasukat, úgy érezték, minden korty levegő nyitott sebeket horzsol a gégéjükben, de ez az érzés is elmúlt. Alig húsz másodperccel a torony bezárása után a Mérnök már egészen magához tért. Bekapcsolta a képernyőt.

A háromszögletű talapzatok között, egy kis mellékúton, ahol a Védő nem járt, testek borították a földet, némelyik még remegett, a legtöbb már nem mozdult, az összekeveredett vézna kezek, felsőtestek, fejek hol eltűntek, hol előbukkantak a lassan gomolygó, szürke füstfelhők közül.

A Mérnök bekapcsolta a külső mikrofont — egyre gyengébb és távolibb köhécselés, nyöszörgés, hátulról lábdobogás hallatszott, megint felhangzott a zűrzavaros, szaggatott hangok kórusa az ágas-bogas fehér szobrok irányából, de semmit sem lehetett látni, mindent eltakart a hullámzó, szür-ke köd. A Mérnök ellenőrizte, hogy légmentesen zár-e a torony, összeszorította a fogát, és megragadta az indítófogantyút. A Védő lassan körbefordult, lánctalpai csikorogtak a köveken, a három fényszóró megpróbált áthatolni a ködfelhőn, a jár-mű elindult a törött szobrok között. A Mérnök a sziszegő fecskendőt kereste, meg is látta vagy tíz méterrel arrébb a felfelé és oldalt szétfröcskölő habot, a gomolygó füstfelhő már eltakarta az előt-tük álló szobor égnek emelt karjait.

— Ne! — kiáltotta a Doktor. — Ne lőj! Élők is lehetnek ott!

Már késő volt. A képernyő egy pillanatra el-sötétült, a Védő felugrott, mintha iszonyatos ökölcsapás érte volna, és fülsértő csikorgással zökkent vissza a földre, az irányzó és vezérlő hullámok még alig indultak el az ormányba rejtett generátorból, már el is találták azt a tíz-egynéhány méterre fekvő valamit, ami sziszegve fecskendezte a habot, és az antiproton-töltet azonos mennyiségű anyaggal egyesült.

Mire a képernyő kivilágosodott, izzó kráter tátongott a szobortalapzatok messzire szétszórt darabjai között.

A Mérnök feszülten figyelte a képernyőt, de nem a krátert nézte; azt kereste, hol tűnik el a cső maradványa. A Védő ismét kilencvenfokos fordulatot tett, és lassan elindult a légnyomástól földre döntött szobrok között. A szürke köd egyre ritkult.

Három-négy élettelen, rongyokkal borított tetem mellett haladtak el. A Mérnök lefékezte a bal oldali lánctalpat, nehogy átgázoljanak a legközelebbi holttesten. Valamivel lejjebb, a fák sűrűjében mozdulatlan, nagy tömeg rémlett fel. Hosszú tisztás nyílt meg előttük, s a tisztás túlsó végén a sűrűbe menekülő, ezüst alakok csillantak meg a reflektorfényben. Kis felsőtestük helyén nagyon hosszú, keskeny, kétoldalt lapos, fent csőrfélében végződő páncélt vagy sisakot viseltek.

A Védő orrát tompa ütés érte, a képernyő el-sötétült, és újra kivilágosodott. A bal oldali fény-szóró kialudt.

A középső fényszóró végigsiklott a sötét erdőszélen, az ágak között megcsillantak az ezüstös alakok, mögöttük valami forogni kezdett, egyre gyorsabban forgott — letört ágak, kitépett bokrok repültek a levegőbe, és a reflektorfényben megcsillanó, vadul forgó malomkerék elindult oldalirányban. A Mérnök megcélozta a kavargás közepét a Védő ormányával, és megnyomta a pedált.

A hatalmás, tompa “UMPF!” megrázta a tornyot. Mihelyt a képernyő felvillant, a Mérnök a tornyot oldalra fordította.

Olyan világos lett, mint fényes nappal. Majdnem a tisztás közepén álltak. Lejjebb, ahol az imént erdő volt, a láthatár ötödrésze fehér tűz-tengerré vált. A csillagok eltűntek, a levegő lázasan vibrált, és ebből a füstölgő, remegő háttérből repedezett, szikrákat szóró tűzgömb rohant feléjük. A Mérnök semmit sem hallott, csak a tűz ropogását. A Védő földhöz ragadt paránynak tűnt a közelgő kolosszushoz képest, amely egyre gyorsabban forgott, hegymagasságú, kavargó tűzör-vénnyé vált, közepén zegzugos fekete vonallal — a Mérnök már célba vette, amikor pár száz lépésnyire menekülők halvány alakját látta meg a tűz fényében.

— Kapaszkodjatok! — ordította. Úgy érezte, mintha szögeket vernének a gégéjébe.

Pokoli robaj, rázkódás, recsegés. Összeütköztek.

Egy pillanatig úgy érezték, hogy rájuk szakad a torony. Az egész Védő felnyögött, a lökéscsillapítók jajgattak, a páncél olyat kondult, mint egy harang, és recsegett, mintha meg akarna repedni.

A képernyő egy pillanatra elsötétült, aztán megint kivilágosodott. A robaj most sem szűnt meg — mintha száz pokoli kalapács verné eszeveszetten a felső páncélt. Aztán lassan gyengült ez a fül-süketítő lárma, a csattanások ritkultak, egy szögletes kar néhányszor még sivítva megfordult a levegőben, aztán a lezuhanó vasszerkezet tompa dübörgése hallatszott a páncél mellett, a kerék néhány karja éppen a Védő elé terült, és lustán összehúzódott, majd újra kiegyenesedett, mint a pókláb. Az egyik kar ütemesen dobolt a páncélon, mintha simogatná — ez a mozgás is egyre gyengült, aztán abbamaradt. A Mérnök megpróbált elindulni, de a lánctalpak alig kezdtek forogni, máris recsegve elakadtak. Hátramenetbe kapcsolt — így már sikerült kimozdulni. A Védő lassan, ide-oda fordulva hátrált, a magával vonszolt fémroncsok feltúrták a földet, aztán hirtelen kiszaba-dult a lánctalp, fémcsattanás hallatszott, és a gép sebesen megugrott hátrafelé.

Az idegen jármű roncsa olyan volt az égő erdő tűzfala előtt, mint egy harmincméteres, széttapo-sott pók — egyik karjának csonkja még görcsösen túrta a földet. A hosszú póklábak közül kimagas-lott a hordószerű utasfülke, amelyből szarvak meredtek elő; most nyitva állt, és ezüst alakok ugráltak ki belőle.

A Mérnök ösztönösen megnézte, hogy nem áll-e valaki a tűzvonalban, és megnyomta a pedált.

Dördülés hallatszott. Megint nappali fény ön-tötte el a tisztást. A roncs darabjai sivítva repültek szanaszét, középen agyagföld, homok, üszök és pernye gejzírje szökött fel. A Mérnök hirtelen el-gyengült. Érezte a közeledő hányingert. Hideg veríték folyt végig a hátán, arca csuromvizes lett.

Egy pillanat alatt elzsibbadt kezét a fogantyúra tette, amikor meghallotta a Doktor kiáltását:

— Fordulj vissza, hallod?! Fordulj vissza!

A tüzes kráterből feltörő füst vörös fényben gomolygott, mintha az erdő helyén vulkán keletkezett volna, az izzó salak lefelé kúszott a lejtőn, és lángra lobbantotta a kidőlt fákat, az összepréselt bozótot.

— Fordulok már — mondta a Mérnök —, fordu-lok…

De nem mozdult. Arcáról még mindig csurgott a veríték.

— Mi bajod? — hallotta nagyon messziről a Doktor hangját. Felnézett, látta, hogy a Doktor föléje hajlik. Megrázta a fejét, tágra nyitotta a szemét.

— Semmi, semmi — mormolta. A Doktor vissza-nyomakodott a hátsó ülésre.

A Mérnök bekapcsolta a motort. A Védő megremegett, körbefordult — nem hallottak semmit, minden hangot elnyelt a tengerként zúgó, óriási tűzvész —, és felfelé indult ugyanazon az úton, amelyen lejött.

Az egyetlen fényszóró — a középső is kialudt az összeütközésnél — megint a földre dőlt szobrokat mutatta, meg a közöttük heverő holttesteket.

Mindent fémes, szürke hamuréteg borított. Áthajtottak két fehér szobor törmelékei között, és északnak fordultak. A Védő úgy hasította lánc-talpaival a recsegő bozótot, mint hajó a vizet, néhány riadtan menekülő, sápadt alak suhant át a fényszóró előtt, egyre gyorsabban robogtak, a kocsi nagyokat zökkent a hepehupás talajon, a Mérnök nehezen lélegzett, összeszorított foggal védekezett a rosszullét ellen, mindegyre maga előtt látta a kavargó pernyét — ennyi maradt a kiugráló, ezüst alakokból —, szemét tágra meresz-tette. A fényszóró előtt meredek, agyagos lejtő jelent meg, a Védő felszegte az orrát, és kapaszkodni kezdett, rugalmas indák csapódtak a pán-céljának, a lánctalpak meg-megcsikordultak valami láthatatlan akadályon. Egyre gyorsabban robogtak, hol hegynek, hol völgynek, a terepet kis szurdokok szabdalták; kanyargós vízmosásokat kereszteztek, a gép kidöntötte az útjában álló magas, összefonódott növényeket, áttört a pókfák erdején, a gyűrűs “potrohok” tehetetlenül, puhán csapódtak a páncélnak, a töredező szárak és ágak recsegtek-ropogtak. A hátsó képernyőkön még mindig a tűz fénye vöröslött. Lassan halványodott — végül egyforma sötétség borult az egész tájra.