Éden

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az űrhajó bejárása elég sokáig tartott. A duplát különösen az atommáglya és az automaták érdekelték. A Mérnök rengeteg vázlatot rajzolt neki, csak a gépházban négy jegyzettömböt fogyasztott el. Az automatát a, vendég őszinte csodálattal néz-te. Alaposan megszemlélte a mikrohálózatot, és ámulva vette tudomásul, hogy az egész egy cseppfolyós héliummal hűtött tartályba merül; szupravezetős kriotrion-agy volt, különösen gyors reakciókhoz. De úgy látszik, megértette, mire szolgál a hűtés, mert rendkívül hosszan köhécselt, és nagy elismeréssel tanulmányozta a vázlatokat, amelyeket a Kibernetikus rajzolt. Úgy tűnt, a villamos kapcsolások kérdésében hamarabb megértik egymást, mint abban, hogy milyen gesztussal vagy szimbólummal jelöljék a legegyszerűbb szavakat.

Hajnali ötkor a Vegyész, a Koordinátor és a Mérnök aludni ment, a rakodóajtót bezárták, a Feketét az alagútba állították őrködni, a másik három ember pedig a könyvtárba indult a duplával.

— Várjatok csak — mondta a Fizikus, mikor elhaladtak a laboratórium mellett —, még megmutatjuk neki a Mengyelejev-táblázatot. Azon rajta vannak az atommodellek.

Bementek a laborba. A Fizikus egy papírhalom-ban keresgélt a polc alatt, amikor valami ketyegni kezdett.

A Fizikus zizegő papírtekercseket dobált ki a sarokból, úgyhogy nem hallott semmit, de a Doktor felfigyelt.

— Mi ez? — mondta. A Fizikus felállt, és ő is meghallotta a ketyegést. Riadtan nézett társaira.

— Ez a Geiger-mérő… Ne gyertek beljebb!

Valahol szivárgás van…

A műszerhez sietett. A dupla eddig mozdulatlanul állt, és a készülékeket nézegette. Most az asztalhoz caplatott. A műszer olyan sebesen kat-togott, mint a dobpergés.

— Ő az! — kiáltott fel a Fizikus, két kézzel megragadta a Geiger-mérő fémhengerét, és az óriás felé fordította. A dobpergés erősödött.

— Radioaktív? Ő? Hogy lehet az? — kérdezte megrökönyödve a Kibernetikus.

A Doktor elsápadt. Az asztalhoz lépett, a rezgő mutatóra pillantott. Kivette a Fizikus kezéből a fémhengert, és mozgatni kezdte a levegőben a dupla körül. Amikor feljebb emelte, a kattogás észrevehetően gyengült. Amikor leeresztette a vendég vaskos, ormótlan lábaihoz, a dobpergés tetőfokára hágott. Kigyulladt a műszer vörös jelzőlámpája.

— Sugárfertőzés… — suttogta a Fizikus.

A dupla egyikükről a másikra nézett. Csodálkozva, de szemlátomást nyugodtan figyelte a számára érthetetlen műveletet.

— Ott jött be, ahol a Védő megolvasztotta a falat — mondta halkan a Doktor. — Átjött a radioaktív folton…

— Ne menj a közelébe! — tört ki a Fizikus. — Legalább egy milliröntgent sugároz ki másodpercenként. Várj… valahogy majd… ha be-burkoljuk keramit fóliával, meg lehet kockáztatni…

— De ember, itt nem rólunk van szó! — vágott közbe felemelt hangon a Doktor. — Őróla van szó!

Meddig tarthatott, amíg átjött a folton? Hány röntgent kapott?

— Nem tudom… Honnan tudhatnám…

— A Fizikus nem tudta levenni szemét a ketyegő műszerről. — Hát csinálj már valamit! Acetát-fürdő, bőrledörzsölés… És nézzétek, nem érti, semmit sem ért!

A Doktor szó nélkül kirohant a laboratóriumból. Kisvártatva visszatért a sugármentesítő elsősegélyládával. A dupla eleinte húzódozott, de az-tán megadóan viselte az érthetetlen műveleteket.

— Vedd fel a kesztyűt! — ordított rá a Fizikus a Doktorra, aki puszta kézzel nyúlt a dupla bőréhez.

— Felkeltsük a többieket? — kérdezte tétován a Kibernetikus. A falnál állt, kezét tehetetlenül le-eresztve. A Doktor felhúzta a nehéz kesztyűket.

— Minek? — mondta. A fekvő dupla fölé hajolt.

— Egyelőre semmi… A bőrpír csak tíz-tizenkét óra múlva jelentkezik, amennyiben…

— Ha meg tudnánk értetni vele — mormolta a Fizikus.

— Vérátömlesztés, de hogyan? Honnét? — A Doktor szinte megszállottan meredt maga elé.

— A másik! — kiáltott fel hirtelen. De rögtön elfogta a kétség., — Nem — töprengett félhangon —, nem lehet…

Előbb agglutináció-vizsgálatot kell csinálnom…

Különböző vércsoporthoz tartozhatnak…

— Ide hallgass — húzta félre a Fizikus —, nagy baj van. Aggódom, érted? Nyilván rögtön átment a folton, mihelyt a nyílás lehűlt. A mikro-annihilációs reakció nyomán mindig rengeteg radioaktív izotóp marad. Rubidium, stroncium, ipp-rium meg a többi. Ritka földfémek. Most még nem érez semmit, legkorábban holnap… azt hiszem. Vannak fehér vérsejtjei?

— Vannak, de nem olyanok, mint az emberé.

— A sugárbetegség minden gyorsan termelődő sejtet egyformán érint, fajra való tekintet nélkül.

A dupla ellenállóképessége valamivel nagyobb lehet, mint az emberé, de…

— Honnan tudod?

— Mert a talaj normális radioaktivitása itt majdnem kétszer akkora, mint a Földön, és ehhez bizonyos mértékig alkalmazkodhattak. Az antibio-tikumaid persze semmit sem érnek?

— Semmit. Persze, hogy semmit. Itt biztosan egészen más baktériumok vannak…

— Gondoltam. No, ide figyelj. Az a legsürgősebb, hogy minél több kérdésben szót értsünk vele. Biztosan van néhány óránk, amíg a reakció bekövetkezik…

— Ó! — A Doktor gyors pillantást vetett a Fizikusra, aztán a duplára nézett. Ötlépésnyire álltak a félig fekvő óriástól, aki rájuk függesztette világoskék szemét.

— Hogy minél többet kihúzzunk belőle, mi-előtt… elpusztul?

— Nem így gondoltam — mondta a Fizikus.

Nyugalmat kényszerített magára. — Feltételezem, hogy az emberhez hasonlóan fog viselkedni. Néhány óráig megőrzi szellemi épségét, aztán apátiába süllyed… hiszen tudod. Az ő helyében közülünk is mindenki elsősorban arra gondolna, hogy teljesítse a feladatát!

A Doktor vállat vont, komoran felpillantott a Fizikusra, aztán hirtelen elmosolyodott.

— Közülünk, azt mondod? Igen, lehet, ha tudja, hogy mi történt. De ő miattunk lett sugárbeteg. A mi hibánkból.

— No és? Most vezekelni akarsz? Ne légy nevetséges!

A Fizikus arcán vörös foltok ütöttek ki.

— Nem — mondta a Doktor. — Nem egyezem bele. Érted? Ez itt — mutatott a duplára — beteg, én meg — ütött a mellére — orvos vagyok. És az or-voson kívül itt most senkinek sincs semmi keresnivalója.

— Így gondolod? — mondta tompán a Fizikus.

— De hát… ez az egyetlen lehetőségünk. Neki meg nem ártunk vele. Nem a mi hibánk, hogy…

— De igen! Azért kapta a sugáradagot, mert a Védő nyomában jött! És most elég volt a vitából. Vért kell vennem tőle.

A duplához lépett a fecskendővel. Megállt felette, mintha tétovázna, aztán visszament az asztalhoz a másik fecskendőért. Két tűt vett ki a gamma-sterilizátorból, és a fecskendőkre illesztette őket.

— Segíts — fordult a Kibernetikushoz. A duplához lépett. A dupla szeme láttára feltűrte az ing-ujját, a Kibernetikus a Doktor vénájába szúrta a tűt, vért vett tőle, aztán hátralépett, ekkor a Doktor elővette a másik fecskendőt, megkereste a dupla bőrén az eret, a dupla szemébe nézett, és az érbe döfte a tűt. A Kibernetikus felettük állt. A dupla meg sem rezzent. Világospiros vére megtöltötte az üveghengert. A Doktor ügyesen kihúzta a tűt, egy darab vattát szorított a parányi, vérző sebre, és kezében a magasra tartott fecskendővel kisietett.

A másik kettő egymásra nézett. A Kibernetikus még kezében tartotta a fecskendőt a Doktor vérével. Letette az asztalra.

— És most mi lesz? — kérdezte.

— Ez a dupla mindent elmondhatna nekünk!

A Fizikus reszketett, mintha lázas lenne.

— És akkor a Doktor…

Hirtelen a Kibernetikus szemébe nézett.

— Keltsük fel a többieket?… — kérdezte megint a Kibernetikus.

— Azzal nem érünk semmit. A Doktor nekik is ugyanazt mondja, amit nekem. Csak egy lehetőség van… Neki magának kell döntenie. Ha ő akarja, a Doktor nem akadályozhatja meg.

— Neki? — A Kibernetikusnak leesett az álla.

— No jó… de hát hogyan döntsön? Hiszen nem is ért semmit… és nem tudjuk neki megmagyarázni!

— De igen. Meg tudjuk magyarázni — mondta elszántan a Fizikus. A sterilizátor mellett heverő, vérrel teli fecskendőre szegezte a szemét. — Van körülbelül egy negyedóránk, amíg a Doktor megszámlálja a vérsejtjeit. Add ide azt a táblát!

— De hát ennek nincs semmi…

— Add ide a táblát! — kiáltotta a Fizikus, és egész halom krétát szedett össze.

A Kibernetikus leemelte a falról a táblát, és együtt felállították a duplával szemben.

— Kevés a kréta! Hozzál színes krétát a könyvtárból!

A Kibernetikus kiment, a Fizikus pedig felkapott egy darab krétát, és gyorsan felrajzolta a nagy félkört, közepén az űrhajóval. Érezte a vi-lágoskék szemek ráfüggesztett pillantását, egyre gyorsabban rajzolt. Amikor befejezte, a duplához fordult, erősen a szemébe nézett, ujjával a táblára bökött, letörölte a táblát a szivaccsal, és tovább rajzolt.

A félkör fala — sértetlenül. A fal — és előtte a Védő. A Védő ormánya — és a kirepülő lövedék.

Keresett egy darab lila krétát, kiszínezte vele a fal egy részét a Védő előtt, aztán ujjaival középen letörölte a krétát, úgyhogy lila keretű nyílás keletkezett. Most egy duplát rajzolt fel. A fekvő duplához ment, megérintette a testét, visszatért a táblához, krétájával a duplát ábrázoló rajzra bökött, gyorsan letörölt mindent, a szivacsból a padlóra csöpögött a víz, sietve újra felrajzolta a vastag lila keretű nyílást a falban, a nyílásba oda-rajzolta a duplát, aztán mindent letörölt körülötte: Csak a behemót alak képe maradt a táblán. A Fizikus most úgy állt, hogy a dupla jól láthassa minden mozdulatát, és a krétáról ledörzsölt lila porral lassan kiszínezte a felrajzolt dupla lábait. Megfordult. A dupla eddig a gumipárnán pihent, amelyet a Doktor fújt fel számára. Most lassan felemelte kis felsőtestét, és ráncos majomarcát a Fizikus felé fordította. Értelmes szemeiből néma kérdés sugárzott.

A Fizikus ekkor bólintott, felkapott egy bádog-dobozt meg egy pár védőkesztyűt, és kirohant a laboratóriumból. Az alagútban majdnem összeütközött az automatával, de az idejében felismerte és félrehúzódott. A Fizikus kiugrott az alagút-ból, futtában felrángatta a kesztyűket, és arrafelé rohant, ahol a Védő áthatolt a falon. Letérdelt a sekély kráter előtt, sietve kiszakította a hőtől megüvegesedett, megszilárdult homok néhány darabját, és a dobozba zárta. Aztán felugrott, és futott vissza az űrhajóba. A laboratóriumban egy ember állt. A Fizikus elvakulva hunyorgott.

A Kibernetikus volt az.

— Hol a Doktor? — lihegte a Fizikus.

— Még nem jött vissza.

— Húzódj hátrább. Legjobb lesz, ha leülsz a fal mellé.

Mint várta, a megüvegesedett homok halvány-lila volt. Nem véletlenül választotta éppen a lila krétát. Amikor belépett, a dupla rögtön feléje fordult, szemlátomást várta.

A Fizikus a tábla elé, a padlóra szórta a doboz tartalmát.

— Te megőrültél! — ugrott fel a Kibernetikus.

Az asztal másik végén hagyott Geiger-mérő felébredt, és hevesen ketyegni kezdett.

— Hallgass! Ne zavarj!

A Fizikus hangjában olyan elszánt düh remegett, hogy a Kibernetikus ott maradt a falnál, és meg sem moccant többé.

A Fizikus az órájára pillantott — már tizenkét perc telt el. Bármikor visszajöhet a Doktor. Lehajolt, s a félig megolvadt homok üveges, lila darabjaira mutatott. Felemelt egy maroknyit, és nyitott tenyerén a táblára rajzolt dupla lila krétával kiszínezett lábaihoz tartotta. Néhány homok-morzsát szétdörzsölt a rajzon, a dupla szemébe nézett, ledobta a homokrögöket a padlóra, a terem végébe hátrált, aztán határozott léptekkel elindult, mintha messzire menne, belelépett a lila foltba, kis ideig ott állt, aztán behunyta a szemét, és izmait elernyesztve, lassan, tompa puffanással végigzuhant a padlón. Néhány másodpercig fekve maradt, hirtelen felugrott, az asztalhoz szaladt, felkapta a Geiger-mérőt, és maga elé tartva, mint egy fényszórót, a táblához ment. Mihelyt a fekete henger vége a bekrétázott lábakhoz közelített, felhangzott a riasztó dobpergés. A Fizikus néhányszor elhúzta és ismét a táblához közelítette a műszert, hogy a mozdulatlanul figyelő dupla jól lássa, mi történik, aztán lassan a dupla felé fordult, és meztelen talpaihoz tartotta a Geiger-mérőt.

A műszer hevesen ketyegni kezdett.

A dupla halk, csuklásszerű hangot hallatott.

Néhány másodpercig — végtelennek tűnt ez az idő — a Fizikusra függesztette sóváran kérdő, vi-lágos szemét. Azután — a Fizikus homlokáról ve-ríték csurgott — a dupla hirtelen elernyedt, behunyta a szemét, és a párnájára roskadt, két kezének vézna, bütykös ujjait furcsán szétfeszítve.

Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd hirtelen kinyitotta a szemét, felült, és a Fizikusra szögezte pillantását.

A Fizikus bólintott, visszavitte a műszert az asztalra, belerúgott a táblába, és tompán odaszólt a Kibernetikusnak:

— Megértette.

— Mit értett meg?. — dadogta a Kibernetikus, aki megrendülten bámulta a néma jelenetet.

— Hogy meg kell halnia.

Belépett a Doktor, a táblára nézett, a szétszórt, üveges rögökre, az emberekre.

— Mit csináltok? — kérdezte. — Mit jelent ez?! — emelte fel haragosan a hangját.

— Semmi különöset. Már két beteged van — mondta közönyösen a Fizikus. A Doktor megdöbbenve meredt rá, a Fizikus felvette az asztalról a műszert, és saját testére irányította. A radioaktív por behatolt a kezeslábas anyagába — a Geiger-mérő élesen ketyegni kezdett.

A Doktor elvörösödött. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, már azt hitték, földhöz vágja a kezében tartott fecskendőt. Aztán lassan kifutott a vér az arcából.

— Igen? — mondta. — Na jó. Gyere.

Mihelyt kimentek, a Kibernetikus védőruhát kapott fel, és gyorsan összeszedte a radioaktív törmeléket. Előhúzta a falból a takarító félautomatát, és a megmaradt foltra irányította. A dupla mozdulatlanul feküdt, nézte a sürgő-forgó Kibernetikust, néhányszor halkan köhintett. Vagy tíz perc múlva visszajött a Fizikus és a Doktor. A Fi-zikuson fehér vászonruha volt, nyakát és kezeit vastag kötés takarta.

— Készen is vagyunk — mosolygott majdnem vidáman a Kibernetikusra. — Semmi az egész, első fokú, vagy még az sem.

A Doktor és a Kibernetikus hozzálátott, hogy felemelje a földről a duplát. Az megértette, mit akarnak, felállt, és engedelmesen kicammogott a laboratóriumból.

— De mire volt jó mindez? — kérdezte a Kibernetikus. Idegesen járkált a laborban, minden réshez és zughoz odatartotta a Geiger-mérő fekete csövét. A ketyegés időnként kissé felgyorsult.

— Majd meglátod — felelte nyugodtan a Fizikus. — Ha a duplánk rendes fickó, akkor… majd meglátod.

— És miért nem vettél fel védőruhát? Azt az egy percet sajnáltad?

— A legegyszerűbben kellett megmutatnom — mondta a Fizikus. — Minél természetesebben, minden “adalék” nélkül, érted?

Elhallgattak. A falióra mutatója lassan számlál-ta a perceket. A Kibernetikust már-már elnyomta az álom. A Fizikus ügyetlenül cigarettára gyújtott a kötésből kiálló ujjaival. Egyszer csak berontott a Doktor foltos fehér köpenyében, és dühösen rátámadt a Fizikusra:

— Te vagy az oka! Te voltál, igaz?! Mit csinál-tál vele?!

— Miért, mi van? — nézett fel a Fizikus.

— Nem akar fekve maradni! Alig tudtam ellát-ni, folyton feláll, és az ajtóhoz csörtet. Na, már itt is van… — tette hozzá halkabban.

A dupla bejött. Esetlenül sántikált. Maga után húzta a letekeredett kötés végét.

— Nem gyógyíthatod akarata ellenére — jelentette ki szárazon a Fizikus. — Ledobta a cigarettáját, felállt és rátaposott. — Elhozzuk a kalkulátort a kormányfülkéből, jó? Annak a legnagyobb az extrapolációs tere — fordult a Kibernetikushoz.

Az összerezzent, mintha álmából ébredt volna, talpra ugrott; kábán körülnézett és kisietett. Az aj-tót nyitva hagyta. A Doktor a laboratórium köze-pén állt, ökölbe szorított kezét köpenye zsebébe dugva. A halk csosszanásra megfordult. Ránézett a lassan közeledő óriásra, és felsóhajtott.

— Már tudod? — mondta. — Már tudod, igaz?

A dupla köhintett.

A másik három az egész napot átaludta. Estefelé ébredtek fel. Egyenesen a könyvtárba mentek. Meghökkentő kép fogadta őket. Az asztalo-kon, a padlón, minden szabad széken halomszám hevertek a könyvek, térképek, nyitott albumok; telerajzolt papírlapok százai borították a földet, a szétdobált könyvek közé a legkülönbözőbb tárgyak keveredtek: készülékek alkatrészei, színes ábrák, konzervdobozok, tányérok, nagyítóüvegek, kézi számológépek, tekercsek; a falhoz támasztott tábláról krétaporos víz csurgott, a kiszáradt krétapor vastag, kemény rétegben borította a három ember kezét, ruhaujját, még a térdüket is. Borostásan, véres szemmel ültek a duplával szemben, és nagy bögrékből kávét ittak. A könyvtár köze-péről kivitték az asztalt, helyén a nagy elektronikus kalkulátor állt.

— Hogy megy? — érdeklődött az ajtóból a Koordinátor.

— Remekül. Már ezerhatszáz fogalmat egyez-tettünk — felelte a Kibernetikus. A Doktor felállt. Még mindig fehér köpenyben volt.

— Rákényszerítettek — mondta. — Ez sugárbeteg — mutatott a duplára.

— Sugárbeteg? i — A Koordinátor belépett. — Hogyhogy?

— Átjött a radioaktív folton, a fal nyílásában — magyarázta a Fizikus. Félretette félig kiivott kávéját, és a gép mellé térdelt.

— Már tíz százalékkal kevesebb a fehér vérsejtje, mint hét órával ezelőtt — mondta a Doktor.

— Hialin-degeneráció, pontosan úgy, mint az embernél. El akartam különíteni, nyugalomra lenne szüksége, de nem hagyja magát gyógyítani, mert a Fizikus azt mondta neki, hogy úgysem használ semmi!

— Igaz ez? — fordult a Koordinátor a Fizikushoz. Az fel sem nézett a búgó készülékről, csak bólintott.

— És csakugyan menthetetlen?… — kérdezte a Mérnök.

A Doktor vállat vont.

— Nem tudom! Ha ember volna, azt mondanám, hogy harminc százalék esélye van. De hát nem ember. Kezd már egy kicsit apatikussá válni.

De talán csak azért, mert kimerült, és rég nem aludt. Ha elkülöníthetném…

— Minek? Hiszen így is megcsinálsz vele mindent, amit akarsz — mondta a Fizikus. Fel sem nézett, buzgón szerelt valamit a gépen bekötözött kezével.

— És veled mi történt? — kérdezte a Koordinátor.

— Megmagyaráztam neki, hogyan kapta a su-gárbetegséget.

— Ilyen pontosan megmagyaráztad?! — fakadt ki a Mérnök.

— Muszáj volt.

Egy darabig hallgattak.

— Ami történt, megtörtént — mondta lassan a Koordinátor. — Jól vagy rosszul, de megtörtént.

És most mi van? Mit tudtok már?

— Sokat.

A Kibernetikus válaszolt:

— Már nagyon sok szimbólumunkat ismeri, főleg a matematika területéről. Az információelméleten nagyjából végigmentünk. A legnehezebb ügy a duplák elektromos írása. Különleges készülék nélkül nem tudjuk megtanulni, ilyen készülékünk pedig nincsen, és időnk sincs rá, hogy megszerkesszük. Emlékeztek a testükbe vezetett csődarabokra? Hát képzeljétek, az az írókészülékük! Amikor a dupla a világra jön, rögtön beülte-tik a testébe azt a csövet — ahogy nálunk régen átfúrták a kislányok fülcimpáját… Kétoldalt elektromos szerveik vannak, azért olyan nagy a testük!

Ez a szerv valami agyféle és egyben plazmaelem, amely közvetlenül továbbítja a villamos töltéseket az “íróvezetékbe”. A mi duplánknál a vezeték abban a drótfüzérben végződik a “gallérja” körül, de ez egyénileg különböző. Az írást persze meg kell tanulniuk. A cső beültetése csak előkészítő lépés. Ezt a kis műtétet évezredek óta gyakorol-ják.

— És csakugyan egyáltalán nem beszélnek? — kérdezte a Vegyész.

— Dehogynem! Hallottátok, hogyan köhécsel?

Hát az a beszédjük. Egyetlen “köhintés” egy egész mondat. Erősen gyorsított beszéd. Magnószalagra vettük — frekvenciaspektrumra bomlik.

— Értem! Szóval a hangrezgések frekvencia-modulációján alapul a beszédjük?

— Inkább zörejekről van szó. A beszédhangok zöngétlenek. Zöngés hangokkal kizárólag érzel-meket, hangulatokat fejeznek ki.

— És azok az elektromos szervek… a fegy-vereik?

— Nem tudom. De megkérdezhetjük.

Lehajolt, előhúzott a papírlapok közül egy nagy ábrát, amelyen egy dupla vázlatos, függőleges keresztmetszete látszott, rámutatott két hosszúkás, szakaszosan tagolt szervre, és a mikrofonhoz hajolva megkérdezte:

— Fegyver?

A gép másik oldalán, a fekvő duplával szemben levő hangszóró megreccsent. A dupla, aki az új emberek láttán kissé fölemelte csenevész felsőtestét, egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán köhécselni kezdett:

— Nem — fegyver — recsegte a hangszóró. — Sok bolygófordulat — régen — fegyver.

A dupla megint köhintett.

— Biológiai — fejlődés — csökevényszerv — másodlagos — civilizációs adaptáció — recsegte monoton géphangján a hangszóró.

— Ejha! — dünnyögte a Mérnök. A Vegyész összehunyorított szemmel, feszülten figyelt.

— Hát csakugyan! — tört ki akaratlanul a Koordinátor. Aztán összeszedte magát. — Hogy állnak a tudománnyal? — kérdezte.

— A mi szemszögünkből elég furcsán — mondta a gép mellett térdelő Fizikus. Felállt. — Nem tudom megszüntetni ezt az átkozott recsegést — szólt oda a Kibernetikusnak. — A klasszikus fizikából sokat tudnak — folytatta aztán. — Optika, villamos-ságtan, mechanika, az utóbbi sajátos módon összekapcsolódik a kémiával, talán mechanokémiának lehetne nevezni. Ebben érdekes eredményeik vannak.

— No?! — lépett előre a Vegyész.

— A részleteket majd később. Mindent rögzítettünk, ne félj. Ugyanebből a kiindulópontból, más irányban haladva tovább, jutottak el az információelmélethez. De azzal, néhány különleges intézményt kivéve, tilos foglalkozni. A leggyen-gébb pontjuk az atomkutatás, főleg a mag-kémia.

— Várj csak… hogyhogy tilos? — csodálkozott a Mérnök.

— Egyszerűen nem szabad ilyen kutatásokat folytatni.

— Ki tiltja meg?

— Ez bonyolult kérdés. Mi sem értjük — szólalt meg a Doktor. — A társadalmi viszonyaik a leg-homályosabbak.

— Atomkutatással szerintem azért nem foglal-koznak, mert bőven vannak egyéb energiaforrásaik — jegyezte meg a Fizikus.

— Egyszerre csak egy témáról beszéljünk, ha lehet! Mi van azokkal a tilos kutatásokkal?

— Üljetek le. Kérdezzük tovább — mondta a Kibernetikus. A Koordinátor a mikrofonhoz hajolt, de a Kibernetikus visszatartotta.

— Várj! Az a baj, hogy minél bonyolultabb szerkezetű egy mondat, annál kevésbé boldogul a kalkulátor a nyelvtannal. Azonkívül, azt hiszem, a hanganalizátor nem elég szelektív. Válasz helyett sokszor csak rébuszokat kapunk. Egyébként mindjárt meglátjátok.

— A bolygón — sok dupla van — mondta lassan, tagoltan a Fizikus. — Milyen a duplák sokaságának — dinamikus struktúrája?

A hangszóró kettőt vakkantott és elhallgatott.

A dupla elég sokáig nem válaszolt. Aztán rekedten köhintett.

— Kettős — dinamikus struktúra. Kettős — re-láció — nyekeregte a hangszóró. — Egész bolygó — központilag — kormányzott társadalom.

— Nagyszerű! — kiáltott fel a Mérnök. Roppant izgatott volt, akárcsak a Vegyész és a Koordinátor, hiszen ők csak most kapcsolódtak be a munkába. A másik három közönyös arccal, mozdulatlanul ült; talán már nagyon fáradtak voltak.

— Ki kormányozza a társadalmat? Ki van a csúcson, egy személy vagy egy csoport? — kérdezte a mikrofonhoz hajolva a Koordinátor. A hangszóró recsegett, búgó jel hallatszott, a készülék műszerfalán kilendült egy piros mutató.

— Rossz a kérdés — magyarázta a Kibernetikus.

— A kalkulátor szótárában nincs megfelelője az olyan szóképnek, hogy “a csúcson”. Várj, majd én megpróbálom.

Előrehajolt.

— Hány dupla van a társadalom kormányánál?

Egy? Több? Sok?

A hangszóró gyorsan nyekergett.

— És a kormány, az nem szókép? — kérdezte a Koordinátor. A Kibernetikus megrázta a fejét.

— Információelméleti műszó — mondta gyorsan, mert a dupla már válaszolt is, és a hangszóró szaggatottan tolmácsolta:

— Egy — több — sok — kormány — nem tudható.

Nem — tudható — ismételte.

— Mi az, hogy nem tudható? Mit jelent ez? — lepődött meg a Koordinátor.

— Mindjárt kiderül! Te — nem tudod — vagy — senki — nem tudja — az egész bolygón? — mondta a Kibernetikus a mikrofonba. A dupla válaszolt, a kalkulátor fordította:

— Kettős — dinamikus reláció. Egyik — tudható — van. Másik — tudható — nincs.

— Egy szót sem értek! — nézett a Koordinátor a többiekre. — És ti?

— Várj — mondta a Kibernetikus, a duplát néz-ve, aki lassan ismét mikrofonjához hajolt, és kettőt köhintett.

A kalkulátor fordította:

— Sok bolygófordulat — régen — megosztott központi kormányzás. Szünet. Egy dupla — egy kormány. Szünet. Száztizenhárom bolygófordulat így. Szünet. Száztizenegyedik bolygófordulat — egy dupla — kormány — halál. Szünet. Másik dupla — kormány — halál. Szünet. Egy — egy — halál.

Szünet. Azután — egy dupla kormány — nem tudható — ki. Nem tudható — ki — kormány. Tudható — központi — kormány. Szünet. Nem tudható — ki — kormány. Szünet.

— Hát ez csakugyan rébusz — mondta a Koordinátor. — Mihez fogtok ezzel?

— Ez nem rébusz — felelte a Kibernetikus. — Azt mondta, hogy a száztizenharmadik évig, mos-tantól visszafelé számítva, több tagú központi kormányuk volt. “Megosztott központi kormány-zás”. Aztán egyszemélyi uralom következett, nyilván valami monarchia vagy zsarnokság. 112-ben és 111-ben — visszafelé számítják az éveket, a mos-tani a nulla — palotaforradalmak zajlottak le. Két év alatt négy uralkodó követte egymást, mindegyik meghalt, persze nem természetes halállal.

Aztán jött egy új uralkodó, és nem lehetett tudni, ki az. Tudták, hogy létezik, de nem tudták, ki-csoda.

— Hogyhogy? Névtelen uralkodó? — csodálkozott a Mérnök.

— Úgy látszik. Próbálkozzunk tovább.

A mikrofon felé fordult.

— Most tudható, hogy egy személy kormányozza a társadalmat, de nem tudható, ki az? Így van?

— kérdezte. A kalkulátor krákogott valamit, a dupla visszaköhintett, tétován elhallgatott, aztán to-vább köhécselt, és a hangszóró válaszolt:

— Nem. Nem így van. Szünet. Hatvan bolygófordulat — tudható, egy dupla központi kormány.

Szünet. Azután tudható, senki. Szünet. Senki.

Senki központi kormány. Így tudható. Senki kormány. Szünet.

— Most már én sem értem — vallotta be a Fizikus.

A Kibernetikus a gép fölé görnyedt, ajkát harapdálta.

— Várjatok. Az általános információ az, hogy nincs központi hatalom? Igen? — mondta a mikrofonba. — A valóság pedig az, hogy van központi hatalom. Igen?

A kalkulátor károgó hangokat hallatva érteke-zett a duplával. Az emberek a hangszóró felé fordulva vártak.

— Ez az igazság. Igen. Szünet. Aki információ — van központi kormány — az van, nincs. Aki — ilyen — információ — az van, nincs. Az régen van, aztán nincs.

Az emberek némán összenéztek.

— Aki azt mondja, hogy a hatalom létezik, az megszűnik létezni. Így mondta? — szólalt meg halkan a Mérnök. A Kibernetikus lassan bólintott.

— De hát ez lehetetlen! — kiáltott fel a Mér-nök. — Hiszen a hatalomnak székhelye van, törvényeket, rendeleteket kell kiadnia, nyilván vannak alárendelt végrehajtó szervei, fegyveres erői — hiszen találkoztunk is velük…

A Fizikus a Mérnök karjára tette a kezét.

A Mérnök elhallgatott. A dupla hosszasan köhécselt. A kalkulátor zöld szeme sebesen pillogott.

Egy darabig csak a gép zümmögése hallatszott, aztán megszólalt a hangszóró:

— Kettős — információ. Szünet. Aki egyik információ — az van. Szünet. Aki — másik információ — az régen van, azután nincs. Szünet.

— Létezik egy zárolt információ? — szólt a Fizikus a mikrofonba. — Így van? Aki ezzel az információval kapcsolatos kérdéseket tesz fel, azt halál fenyegeti, így van?

A másik oldalon a gép megint nyekergett valamit, a dupla köhécselt.

— Nem. Nem így van. Szünet — válaszolta közönyös hangján a kalkulátor. Minden szó után kis szünetet tartott. — Aki régen van, azután nincs — az nem halál. Szünet.

Fellélegzettek.

— Tehát nem halálbüntetés! — kiáltott fel a Mérnök. — Kérdezd meg, hogy akkor mi történik velük — fordult a Kibernetikushoz.

— Attól tartok, nem fog menni — mondta a Kibernetikus, de a Koordinátor és a Mérnök ragasz-kodott a kérdéshez. Végül megadta magát:

— Ahogy akarjátok. De az eredményért nem felelek.

— Milyen annak a jövője, aki a zárolt információt terjeszti? — mondta a mikrofonba.

A kalkulátor és az ernyedten fekvő dupla rekedt párbeszéde elég soká tartott. Végre megszólalt a hangszóró:

— Az, aki ilyen információ beiktatva önkormányzó csoport ismeretlen fok valószínűség degeneráció szünet. Kumulatív effektus szó hiányzik alkalmazkodás szükségszerűség harc erő lelassulása potenciál szó hiányzik szünet. Kevés bolygófordulat halál szünet.

— Mit mondott? — fordult a Vegyész, a Koordinátor és a Mérnök egyszerre a Kibernetikushoz. Az megvonta a vállát.

— Fogalmam sincs. Mondtam, hogy ez nem fog menni. Túlságosan bonyolult kérdés. Fokozatosan kell haladnunk. Annyi biztos, hogy az ilyen személy sorsa nem irigylésre méltó. Korai halál várja, az utolsó mondat teljesen világos volt, de az egész folyamat mechanizmusáról sejtelmem sincs. Önkormányzó csoportok, azt mondja…

Persze erről is gyárthatunk hipotéziseket, de nekem már elegem van az önkényes találgatásokból.

— Jó — mondta a Mérnök —, akkor kérdezd meg, mi az a gyár ott északon.

— Már megkérdeztük — felelte a Fizikus. — Ez is nagyon bonyolult história. Van róla egy elméletünk…

— Miért csak elmélet? Nem válaszolt világosan? — szólt közbe a Koordinátor.

— Nem, mert ez is magasabb szintű jelenségekkel függ össze. Ami magát a gyárat illeti, akkor hagyták ott, amikor éppen megkezdte volna a termelést. Ezt pontosan tudjuk. Kevésbé világos, hogy miért. Nem egészen ötven évvel ezelőtt belefogtak egy tervbe, amelynek célja a duplák biológiai átalakítása volt. A szervezet működését akarták átformálni, vagy talán az egész testalka-tot… Sötét ügyek ezek. Éveken át különféle be-avatkozásokat hajtottak végre csaknem az egész lakosságon. Nem annyira az élő nemzedéket akarták átformálni, inkább a következőket, a gének irányított mutációi révén. Legalábbis mi így értettük. A biológiai kérdéseket nagyon nehéz tisztázni vele.

— Hogyan képzelték ezt az átalakítást? Milyen irányban? — kérdezte a Koordinátor.

— Azt nem sikerült kideríteni — felelte a Fizikus.

— No, valamit azért tudunk — jegyezte meg a Kibernetikus. — A biológia, főleg az életfolya-matok kutatása különleges területnek számít náluk, nem olyan, mint a többi tudományág. Inkább amolyan doktrína.

— Talán vallási jellegű — vetette közbe a Doktor. — De a vallásuk inkább az evilági életre vonatkozó parancsolatok és szabályok rendszere, nincsenek transzcendentális elemei.

— Sohasem hittek egy teremtőben? — kérdezte a Koordinátor.

— Azt nem tudjuk. Értsd meg, az olyan elvont fogalmakat, mint vallás, isten, erkölcs, lélek, a kalkulátor nem tudja azonosítani. Konkrét kérdések hosszú sorát kell feltennünk, és a válaszok, félreértések, egymást részben fedő jelentések egész tömegéből igyekszünk kihozni az értelmes és általánosított extrapolációt. Szerintem az, amit a Doktor vallásnak nevez, egyszerűen hagyomány, tör-ténelmileg egymásra rétegeződött szokások, rítusok.

— De mi köze lehet a vallásnak vagy a hagyománynak a biológiai kutatáshoz? — kérdezte a Mérnök.

— Éppen ez az, amire nem tudtunk rájönni.

De annyi biztos, hogy nagyon szoros kapcsolat van közöttük.

— Talán az volt a céljuk, hogy bizonyos biológiai tényezőket hozzáigazítsanak a hiedelmeikhez vagy babonáikhoz?

— Nem, a dolog ennél sokkal bonyolultabb.

— Térjünk vissza a tényekhez — mondta a Koordinátor. — Milyen következményekkel járt ennek a biológiai tervnek a megvalósítása?

— Az lett belőle, hogy torzszülöttek kezdtek a világra jönni, orr nélküli, szem nélküli, egyszemű vagy a kelleténél több szemű egyedek, nyomorékok és rengeteg gyengeelméjű.

— Ó! A mi duplánk meg a többi!

— Igen. Nyilván téves elméletből indultak ki.

Tíz-húsz éven át tízezrével jöttek a világra a nyomorék, torz mutánsok. Máig is ennek a szerencsétlen kísérletnek a súlyát nyögik.

— A tervről persze letettek?

— Ezt meg sem kérdeztük — vallotta be a Kibernetikus. A mikrofon felé fordult. — A biológiai átalakítás terve most is létezik? Milyen a jövője?

A kalkulátor hosszan nyekergett. Mintha vitatkoztak volna a duplával. Az Éden-lakó bágyadtan köhécselt.

— Rosszul van? — kérdezte halkan a Doktortól a Koordinátor.

— Hát… jobban, mint vártam. Kimerült, de a beszélgetést nem akarja abbahagyni. Vérátömlesztést sem csinálhatok, mert a mi duplánk vére kicsapja ennek a vérsejtjeit. Nyilván…

— Psszt! — szólt rájuk a Fizikus. A hangszóró megszólalt:

— Terv van, nincs. Szünet. Most — terv régen — nem volt. Szünet. Most — mutációk — betegség.

Szünet. Igaz információ: terv volt, most nincs.

— Nem értem — sóhajtott a Mérnök.

— Azt mondja, hogy most az egész tervet le-tagadják, mintha egyáltalán nem is létezett volna, a mutációkat pedig valami betegségnek nyilvánították. Az igazság az, hogy a tervet végrehajtot-ták, aztán elvetették, de nem ismerték be nyilvánosan a kudarcot.

— De kik?

— Hát az az állítólag nem létező hatalom.

— Várjatok — mondta a Mérnök —, hogy van ez?

Mióta az utolsó névtelen uralkodó letűnt, az “anarchia korszaka” köszöntött be? De akkor ki hajtotta végre a tervet?

— Hiszen hallottad. Senki sem hajtotta végre.

Nem is volt semmiféle terv. Ezt állítják most.

— No jó, de akkor, ötven vagy hány évvel ez-előtt?

— Akkor mást állítottak.

— De hát ez teljes képtelenség!

— Miért? Hiszen tudod, hogy a Földön is vannak bizonyos jelenségek, amelyekről nem beszélnek nyilvánosan, bár tudnak róluk. A társasági életben például nélkülözhetetlen némi képmuta-tás. Nálunk ez mellékes, szűk körű jelenség, náluk viszont mindenre kiterjed.

— Mindez zavaros és valószínűtlen — jelentette ki a Mérnök. — És mi köze van az egészhez az északi gyárnak?

— Valami olyasmit kellett volna termelnie, ami a terv végrehajtásával függött össze. Talán a be-avatkozásokhoz szükséges készülékeket, vagy olyan tárgyakat, amelyekre nekik maguknak nem volt szükségük, csak a jövendő, “átalakított” nemzedékek vették volna hasznát. De ezek csak az én feltevéseim — tette hozzá nyomatékosan a Kibernetikus. — Nem tudjuk, hogy voltaképpen mit gyártottak volna.

— Nyilván több ilyen gyár is volt, igaz?

— A biológiai tervvel összefüggő gyárak — ke-vés vagy sok? Mennyi? — kérdezte a Kibernetikus. A dupla köhintett, és a kalkulátor szinte azonnal válaszolt:

— Nem tudható. Valószínűség: sok gyár. Szünet. Információ: semmi gyár.

— Úristen, micsoda társadalom… Hátborzongató! — kiáltott fel a Mérnök.

— Miért? Még sohasem hallottál hadititokról vagy ilyesmiről?

— Milyen energiával működnek azok a gyárak? — fordult a Mérnök a Kibernetikushoz, de olyan közel hajolt a mikrofonhoz, hogy a kalkulátor rögtön lefordította a kérdést. A hangszóró egy ideig csak búgott, aztán rákezdte:

— Szervetlen szó hiányzik bio bio szünet entrópia konstans bio rendszer. — A folytatás búgásba és recsegésbe fulladt. Piros lámpa gyulladt ki a készüléken.

— Hiányoznak a szükséges szavak — magyarázta a Kibernetikus.

— Tudod mit, kapcsoljuk át polivalenciára — javasolta a Fizikus.

— Minek? Szkizofréniás fecsegést akarsz hallani?

— Hátha abból többet megértünk.

— Miről van szó? — érdeklődött a Doktor.

— Csökkenteni akarja a kalkulátor szelektivitását — magyarázta a Kibernetikus. — Ha valamelyik szó fogalomtartománya nem éles, a kalkulátor azt mondja, hogy nincs rá szava. Ha átkapcsolom polivalenciára, akkor kontaminálni kezd: új szavakat gyárt, szötöredékeket olvaszt össze.

— Így közelebb jutunk a duplák nyelvéhez — erősködött a Fizikus.

— Hát jó. Megpróbálhatjuk.

A Kibernetikus sietve átállított egy kapcsolót.

A Koordinátor a duplára nézett. Az Éden-lakó most behunyt szemmel feküdt. A Doktor odament hozzá, megvizsgálta, aztán szótlanul visszaült a helyére.

A Koordinátor beszélni kezdett a mikrofonba:

— Ettől a helytől délre — van egy völgy. Ott — nagy épületek, az épületekben csontvázak, körülöttük, a földben — sírok. Mi az?

— Várj. Sírok, az nem jelent semmit.

A Kibernetikus maga felé hajlította a mikrofont.

— Délen — építészeti konstrukció, mellette a földben üregek; az üregekben holttestek. Halott duplák. Mit jelent ez?

A kalkulátor ezúttal hosszabb ideig váltott nyekergő hangokat a duplával. Észrevették, hogy a gép most először tesz fel magától is újabb kérdéseket. Végül megszólalt a monoton géphang:

— Dupla fizikai munka nem. Szünet. Elektromos szerv munka igen, de akceleroinvolúció degeneráció visszaélés. Szünet. Délen önkormányzó prokrusztika példázása szünet. Bioszociozárlat antihalál szünet. Társadalmi elszigetelődés nem erőszak, nem kényszer szünet. Önkéntesség szünet. Csoport mikroadaptációja centroönvonzás termelés igen nem szünet.

— Nesze neked! — A Kibernetikus mérgesen nézett a Fizikusra. — “Centroönvonzás”, “antihalál”, “bioszociozárlat”. Nem megmondtam?

Mit tudsz ebből kihámozni?

— Nyugi — csitította a Fizikus. — Valami kény-szermunkáról van szó.

— Csudát. Azt mondta: “nem erőszak, nem kényszer”. “Önkéntesség”.

— No jó, akkor kérdezzük meg még egyszer. — A Fizikus magához húzta a mikrofont. — Nem érthető — tagolta. — Mondd meg — nagyon egyszerűen — mi van a déli völgyben? Lakótelep? Fegy-ház? Elkülönítő tábor? Termelőüzem? Kik dolgoznak ott? Mit termelnek? És minek? Milyen célból?

A kalkulátor legalább öt percig tanácskozott a duplával, majd végre megszólalt:

— Izolomikrocsoport önkéntesség interoadhézió nem kényszer. Szünet. Minden egyes dupla szemben izolomikrocsoport. Szünet. Fő reláció centripetális önvonzás szünet. Kötőanyag gyűlöl-ködüh szünet. Aki bűn az büntetés. Szünet. Aki büntetés az izolomikrocsoport önkéntesség szünet.

Mi az izolomikrocsoport? Szünet. Polindividuális visszacsatolásos interrelációk gyűlölködüh önmeg gyűlölködüh önmeg szünet. Belső szociopszicho cirkuláció antihalál szünet.

— Várjatok! — kiáltotta a Kibernetikus, látva, hogy a többiek nyugtalanul mocorognak. — Mi az az “önmeg”?

— Önmeg… mentés — bökte ki a kalkulátor.

Ezúttal meg sem kérdezte a duplát.

— Ja úgy! Önfenntartási ösztön! — kiáltotta a Fizikus, és a kalkulátor sietve megerősítette:

— Önfenntartási ösztön. Igen. Igen.

— Csak azt ne meséld, hogy te értetted, mit mondott! — pattant fel a Mérnök.

— Nem tudom, hogy jól értettem-e, de sejtem.

A büntető intézményeikről van szó. Úgy látszik, afféle mikrotársadalmak, autonóm csoportok, amelyek egymást tartják sakkban.

— Hogyhogy? Őrök nélkül? Felügyelet nélkül?

— Igen. Világosan megmondta, hogy nincs semmiféle kényszer.

— Az lehetetlen!

— Miért volna lehetetlen? Képzelj el két embert, az egyiknél van a gyufa, a másiknál a gyufásdoboz. Gyűlölhetik egymást, de tüzet csak együtt gyújthatnak. A gyűlölködüh, az düh és gyűlölködés vagy valami hasonló. A csoport együttműködése tehát a visszacsatoláson alapul, mint az én példámban, de persze nem ilyen egyszerűen! A kényszer mintegy magától jön létre — a csoport belső helyzete az, ami megteremti.

— No jó, de hát mit csinálnak? Hogyan élnek?

És kik fekszenek a sírokban? És miért?

— Nem hallottad, mit mondott a kalkulátor?

“Prokrusztika.” Gondolj a Prokrusztész-ágyra.

— Ne hülyéskedj! Honnan tudna a dupla Prokrusztészről?!

— Nem a dupla, hanem a kalkulátor! A legközelebb álló fogalmat keresi ki a szemantikai spektrumból, a rezonancia alapján! A csoportokban kimerítő munka folyik. Lehetséges, hogy cél-talan és értelmetlen munka — azt mondta, “termelés igen nem”. Tehát azért termelnek, mert muszáj, mert ez a büntetésük.

— Hogyhogy muszáj? Ki kényszeríti őket, ha nincs semmiféle őrség?

— De makacs vagy! A termelés kérdésében tévedhetek, de az biztos, hogy a kényszert a helyzet teremti. Nem hallottál még kényszerhelyze-tekről? Teszem azt, egy süllyedő hajón nagyon kevés a választási lehetőség. Talán egész életüket egy ilyen hajón töltik… A szervezetük megsínyli a fáradságos munkát, így keletkezik a “biozárlat”, talán az elektromos szervükben.

— Azt mondta, “bioszociozárlat”. Ez valami más lehet.

— De hasonló. A csoportban adhézió érvényesül, kölcsönös vonzás, vagyis a csoport mintegy önmagára van utalva, elkülönül a társadalomtól.

— Nagyon ködös história. Végül is mit csinálnak azokban a csoportokban?!

— Honnan tudjam? Én is pontosan annyit tudok, mint te. Ne felejtsd el, hogy nemcsak mi ért-hetjük félre az információkat — a kalkulátor és a dupla párbeszédében is biztosan sok a félreértés, a jelentéseltolódás! Talán külön tudományág náluk ez a “prokrusztika”, az ilyen csoportok dinamikájának elmélete! Előre megtervezik a csoportban érvényesülő cselekvésmódokat, konfliktuso-kat, kölcsönhatásokat. Úgy tervezik meg és oszt-ják el a funkciókat, hogy a düh, félelem és gyűlölet sajátos egyensúlya, cseréje, keringése jöjjön létre, hogy ezek az érzések összeforrasszák a csoport tagjait, és egyben megakadályozzák, hogy a csoporton kívül bárkivel is közös nyelvet találjanak…

— Ezek a te egyéni variációid a kalkulátor szki-zofrén zagyvaságaira, és nem magyarázat! — fakadt ki a Vegyész.

— Nagyon kimerült — mondta a Doktor. — Legfeljebb még egy-két kérdést. Ki akarja föltenni?

— Tessék, ülj a helyemre. Neked talán jobban megy.

Egy darabig hallgattak.

— Majd én — mondta a Koordinátor. — Honnan tudtál rólunk? — szólt a mikrofonba.

— Információ — meteorit — űrhajó — válaszolt kisvártatva a kalkulátor, miután néhány rövid, krákogó hangot váltott a duplával. — Űrhajó — másik bolygóról — kozmikus sugárzás — degenerált lények. Szünet. Halált hoznak. Szünet. Üvegfal célja elzárás likvidálás. Szünet. Csillagvizsgáló.

Szünet. Dörej. Bemértem — a hang irányát — a dörej forrását — becsapódások középpontja űrhajó. Szünet. Idejöttem éjszaka. Szünet. Vártam — Védő áttörte a falat. Bejöttem. Itt vagyok.

Szünet.

— Azt a hírt terjesztették, hogy holmi szörnyetegek érkeztek a lezuhant űrhajóval, igaz? — kérdezte a Mérnök.

— Igen. Meg hogy a kozmikus sugárzástól degenerálódtunk. És ezzel az üvegfallal el akarnak zárni minket, elszigetelni a fertőzést. Ő a hang alapján bemérte az ágyúzás irányát, megállapította a célpontot, és így talált meg bennünket.

— Nem féltél a szörnyetegektől? — szólt a Koordinátor a mikrofonba.

— Nem féltél, az nem jelent semmit. Várj csak, milyen szó is volt az? Ja igen, gyűlölködüh. Így talán lefordítja.

A Kibernetikus a maga furcsa zsargonjában is-mét feltette a kérdést a kalkulátornak.

— Igen — válaszolt a hangszóró szinte azonnal. — Igen. De — a lehetőség — egymillió bolygófordu-latban egyszer.

— Természetes. Mindegyikünk odament volna — bólintott mély megértéssel a Fizikus.

— Akarsz velünk maradni? Mi… meggyógyítunk. Nem halsz meg — mondta lassan a Doktor. — Velünk maradsz?

— Nem — felelte a hangszóró.

— El akarsz menni? Vissza akarsz térni a tieid-hez?

— Visszatérni — nem — felelte a hangszóró.

Egymásra néztek.

— Igazán nem halsz meg! Meggyógyítunk, hidd el! — kiáltott fel a Doktor. — Mondd meg, mit akarsz csinálni, ha majd meggyógyulsz?

A kalkulátor recsegett, a dupla egyetlen, alig hallhatóan rövid hanggal válaszolt.

— Nulla — mondta a hangszóró, mintegy habozva. És kisvártatva megismételte, mintha nem volna benne biztos, hogy jól értették: — Nulla.

Nulla.

— Itt maradni nem akar, visszamenni sem akar — mormolta a Vegyész. — Talán… félre-beszél?

A duplára néztek. Világoskék szemei mozdulatlanul nyugodtak rajtuk. A csöndben hallatszott a dupla lassú, tompa lélegzése.

— Elég volt — állt fel a Doktor. — Menjetek ki.

— És te?

— Nemsokára én is megyek. Kétszer vettem be pszihedrint, egy darabig még mellette tudok maradni.

Amikor az emberek felálltak, és az ajtó felé indultak, a dupla kis felsőteste, amely eddig mintha láthatatlan támasznak dőlt volna, hirtelen ösz-szeroskadt, szemei becsukódtak, feje hátraha-nyatlott.

— De mondjátok, csak mi kérdezgettük őt?

Ő miért nem kérdezett tőlünk semmit? — szólalt meg a folyosón a Mérnök.

— Hogyne kérdezett volna — felelte a Kibernetikus. — A földi viszonyokról, a történelmünkről, az űrhajózás fejlődéséről. Még egy fél órával az-előtt, hogy bejöttetek, sokkal beszédesebb volt.

— Nagyon legyengült, ugye?

— Biztosan. Nagy sugáradagot kapott. De már attól is alaposan elfáradhatott, hogy átgyalogolt a sivatagon, hiszen elég öreg.

— Sokáig élnek?

— Hatvan bolygófordulat körül van az élettar-tamuk, ez valamivel kevesebb hatvan földi évnél.

Az Éden gyorsabban forog a napja körül, mint a Föld.

— Hogyan táplálkoznak?

— Elég különös módon. Úgy látszik, a fejlődés itt más úton haladt, mint a Földön. Közvetlenül képesek feldolgozni egyes szervetlen anyagokat.

— Ez csakugyan különös — vélte a Mérnök.

— Értem már! A föld, amit az az első kihor-dott! — kapott a fejéhez a Vegyész. Megálltak.

— No igen, de így évezredekkel ezelőtt táplálkoztak. Most rendes körülmények között már sohasem teszik. Azok a karcsú kelyhek a síkságon, tudjátok… azok afféle “élelem-akkumulátorok”.

— Élőlények?

— Azt nem tudom. Mindenesetre kiválasztják a talajból azokat az anyagokat, amelyek a duplák táplálékai, és a “kehelyben” raktározzák őket. Sok különböző fajtájuk van.

— Biztosan tenyésztik, vagy jobban mondva termesztik őket — mondta a Vegyész. — Délen egész ültetvényeket láttunk ezekből a kelyhekből.

De akkor miért hordta ki a földet az a dupla, amelyik az űrhajóba tévedt?

— Mert a kelyhek sötétedéskor behúzódnak a föld alá.

— De hát elég föld van mindenfelé, miért választotta éppen azt, ami a hajóban volt?

— Talán mert az porhanyós volt, ő meg éhes.

Erről nem beszéltünk a… csillagászunkkal. Lehet, hogy az az első csakugyan a déli völgyből menekült…

— Menjetek most aludni, fiúk — fordult a Fizikushoz és a Kibernetikushoz a Koordinátor —, mi pedig munkához látunk. Mindjárt tizenkettő.

— Éjjel tizenkettő?

— Hát persze. Látom, már teljesen elveszítetted az időérzékedet.

— No hallod, ilyen körülmények között…

Lépéseket hallottak a folyosón. A Doktor jött ki a könyvtárból. Kérdően néztek rá.

— Alszik — mondta. — Nagyon rosszul van. Amikor kimentetek, már azt hittem… — Nem fejezte be.

— Már nem beszéltél vele?

— De igen. Illetve… tudjátok, azt hittem, hogy már vége, és megkérdeztem, tehetnénk-e valamit értük. Mindannyiukért.

— És mit mondott?

— Nulla — felelte lassan a Doktor, és a többieknek úgy rémlett, hogy a kalkulátor színtelen géphangját hallják.

— Menjetek most mind a hárman lefeküdni — szólt rövid hallgatás után a Koordinátor —, de még kihasználom az alkalmat, hogy együtt vagyunk, és felteszem a kérdést: elindulunk?

— Igen — mondta a Mérnök.

— Igen — szólt a Fizikus és a Vegyész majdnem egyszerre.

— Igen — helyeselt a Kibernetikus.

— És te? Hallgatsz? Most? — kérdezte a Koordinátor a Doktort.

— Gondolkodom. Tudjátok, én sohasem voltam olyan nagyon kíváncsi…

— Tudom, téged inkább az érdekelt, hogyan lehetne segíteni rajtuk. De hiszen most már tudod, hogy…

— Nem. Nem tudom — szólt halkan a Doktor.