Éden

NEGYEDIK FEJEZET

Alkonyatkor a Koordinátor és a Mérnök felment a szabadba friss levegőt szívni. Leültek a kiszórt föld sáncára, és nézték az éppen lenyugvó, rubinvörös napkorongot.

— Nem hittem volna — dünnyögte a Mérnök.

— Én sem.

— Ez a máglya… nem rossz darab, mi?

— Egész rendes holmikat gyártunk a jó öreg Földön.

— No de hogy ezt kibírta!

Egy darabig hallgattak.

— Kezdetnek mindenesetre szép — szólalt meg a Koordinátor.

— Kicsit túl idegesen dolgoznak — jegyezte meg a Mérnök. — Pedig ez maratoni munka, hiszen tudod… Magunk közt szólva, körülbelül a századrészét végeztük el annak, ami ahhoz kell, hogy…

— Tudom — felelte nyugodtan a Koordinátor. — Egyébként még az se biztos, hogy…

— A gravimetrikus vezérlésre gondolsz?

— Nem csak arra. A kormányfúvókák, az egész alsó fedélzet.

— Megcsináljuk.

— Meg.

A Mérnök pillantása, amely tétován kószált a tájon, hirtelen megpihent egy hosszúkás, alacsony földkupacon a domb csúcsa közelében.

Ott ásták el az Éden-lakó maradványait.

— Egészen megfeledkeztem róla… — mondta csodálkozva. — Mintha egy évvel ezelőtt történt volna. Te is?

— Én nem. Egész idő alatt őrá gondoltam.

Amiatt, amit a Doktor a tüdejében talált.

— Micsoda? Ja persze, említett valamit. Mi volt az?

— Egy tű.

— Tű?!

— Az is lehet, hogy nem tű. Megnézheted. Elrakta egy kis üvegbe, ott van a könyvtárban. Egy vékony csövecske letörött darabja, a hegye ferdén metszett, mint az injekciós tűké.

— Mi az ördög lehet?…

— Sejtelmem sincs.

A Mérnök felállt.

— Tudod, mi a furcsa? Magam sem értem, miért, de alig érdekel a dolog. Hogy őszinte le-gyek, tulajdonképpen egy cseppet sem érdekel.

Úgy érzem magam, mint indulás előtt, érted?

Vagy mint egy repülőutas, aki pár percre kiszállt egy idegen repülőtéren, elvegyült az ottani lakosok tömegében, tanúja lett valami furcsa, érthetetlen jelenetnek, de tudja, hogy ő nem tartozik oda, pár perc múlva elrepül, és ezért valahogy nagyon távolról, idegenül és közönyösen nézi mindazt, ami körülötte folyik.

— Mi nem repülünk el egyhamar…

— Tudom, de mégis így érzem.

— Menjünk vissza, Addig nem fekhetünk le, amíg ki nem cseréljük valamennyi ideiglenes alkatrészt. A biztosítókat is be kell szerelni. Aztán mehet a máglya üresjáratban.

— No jó, gyerünk.

Az éjszakát az űrhajóban töltötték, a kis lám-pákat égve hagyták. Időnként felébredt valamelyikük, félálomban odapillantott, égnek-e a lám-pák, és megnyugodva aludt el újra. Reggel frissnek és erősnek érezték magukat. Először a legegyszerűbb takarító félautomatát indították be.

A gép tízpercenként elakadt, mert befúródott a mindent elborító romhalmazokba. A Kibernetikus, szerszámokkal felszerelve, követte a masináját, kirángatta, mint egy tacskót a rókalyukból, eltávolította azokat a roncsdarabokat, amelyek túl nagynak bizonyultak a félautomata szívótorka számára, és megint bekapcsolta a gépet. A félautomata búgva nekirontott a következő romhalmaz-nak, ádázul belefúrta magát, és minden kezdődött elölről. Reggeli után a Doktor kipróbálta a vil-lanyborotváját, de frissen borotválkozva elég furcsán festett: arca.felső részét barnára égette a nap, alsó része pedig teljesen fehér maradt. Olyan volt, mintha barna álarcot viselne. A többiek követték a példáját. Alig ismertek rá egymásra, mert csak most derült ki, milyen sovány, beesett az arcuk.

— Jobban kell táplálkoznunk — szögezte le a Vegyész. Elborzadva nézte magát a tükörben.

— Mit szólnál egy adag friss vadpecsenyéhez? — javasolta a Kibernetikus.

A Vegyész összerázkódott.

— Jó kis ötleteid vannak. Ne is beszélj róla.

Csak most jutott megint eszembe. Pedig vele ál-modtam…

— Azzal az állattal?

— A fene tudja, állat-e.

— Hát mi lenne?

— Hogy tudna egy állat beindítani egy generátort?

A többiek hallgatták a beszélgetést.

— Megállapították, hogy a fejlődés magasabb fokán minden lény kitalál valamiféle ruházatot — mondta a Mérnök —, ez a dupla jószág pedig meztelen volt.

— Hogy mondtad? Meztelen? — vetette közbe a Doktor.

— Miért?

— Mert egy tehénről vagy majomról nem mondanád, hogy meztelen.

— Mert azoknak szőrük van.

— A vízilónak vagy a krokodilnak nincsen szőre, mégsem neveznéd meztelennek.

— No és? Így jött a számra.

— Éppen erről van szó.

Hallgattak egy darabig.

— Mindjárt tíz óra — szólalt meg a Koordinátor. — Jól kipihentük magunkat. Tehetnénk egy kirándulást, másfelé, mint a múltkor. A Mérnök azt mondta, előkészíti a sugárvetőket. Készen vannak?

— Öt darabunk van, mind feltöltve.

— Jól van. A múltkor észak felé mentünk, hát induljunk most keletnek. Fegyvert viszünk, de persze lehetőleg nem használjuk. Különösen ha ezekkel a… duplákkal találkoznánk, ahogy a Mérnök nevezte őket.

— Duplák? Duplák? — ismételte meg a Doktor elégedetlenül, mintha a szót ízlelgetné. — Nem találom szerencsés elnevezésnek, de éppen ezért biztosan rajtuk ragad. Ez mindig így szokott lenni.

— Rögtön indulunk? — kérdezte a Fizikus.

— Az lesz a legjobb. Csak bebiztosítjuk a csapóajtót, nehogy újabb meglepetések érjenek.

— És nem mehetnénk a járgánnyal? — kérdezte a Kibernetikus.

— Hát… nemigen. Legalább öt órára lenne szükségem, hogy rendbe hozzam — mondta a Mérnök.

— Vagy halasszuk holnapra a kirándulást?

A halasztáshoz azonban senkinek sem volt kedve — így hát nekivágtak az útnak, tizenegy körül, mert még a felszerelést is össze kellett készíteni.

Bár ezt senki sem javasolta, mégis mintha összebeszéltek volna, párosával mentek, nem messze egymástól, és a Doktor, az egyetlen, akinek nem jutott fegyver, a középső párba került. Lehet, hogy a talaj volt alkalmasabb a gyalogláshoz, vagy talán frissebben meneteltek — elég az hozzá, hogy egy óra sem telt el, és már nem látták maguk mögött a rakétát. A vidék lassacskán megváltozott.

Egyre több karcsú, szürke “kehely” emelkedett az égnek, ezeket gondosan elkerülték, a távolban pedig feltűntek a hegyek: észak felé kopasz kúpok emelkedtek ki a síkságból elég meredek lejtőkkel és sziklafalakkal, az előttük magasodó hegyeket viszont a talajnál sötétebb növényzet foltjai tarkították.

Lépteik alatt csenevész növénykék zörögtek — olyan szürkék, mintha hamu borítaná őket, de ez volt a természetes színük; fehérrel erezett hajtásaikon apró, gyöngyszerű hólyagocskák nőttek.

— Tudjátok, mi hiányzik itt a legjobban? — szólalt meg a Fizikus. — A fű. A közönséges fű.

Sohasem hittem volna, hogy ennyire… — egy darabig kereste a szót — ennyire kell az embernek…

A nap forrón sütött. Amint a hegyekhez közeledtek, távoli, egyenletes nesz ütötte meg a fülüket.

— Furcsa. Nincs szél, és mégis szélzúgást hal-lok — jegyezte meg a Vegyész, aki az első párban menetelt.

— Onnét jön — mutatta a mögötte gyalogló Koordinátor. — Úgy látszik, ott feljebb fúj a szél.

Nézzétek csak, hiszen ezek tisztára olyanok, mint a földi fák!

— De más a színük, és csillognak…

— Nem, ezek kétszínűek — szólt közbe a Doktor, akinek kitűnő szeme volt. — Két színt válto-gatnak: hol lilábbak, hol kékek, sárgás árnyalat-tal.

A síkság elmaradt mögöttük. Találomra elindultak egy tágas szurdokban, amelynek agyagos faláról egyre pergett a föld. A szurdok falát az árnyékban finom foltocskák borították, ezek közelebbről nézve mohafélének vagy pókhálónak bizonyultak — a nézetek megoszlottak, mivel a kép-ződmények leginkább még gyengén a lejtőhöz tapadó, laza üvegvattacsomókra hasonlítottak. Az emberek most felnéztek: vagy tizenöt méterrel a fejük fölött, a szakadék peremén meglátták az első facsoportot.

— Hiszen ezek egyáltalán nem fák! — kiáltott fel csalódottan a Kibernetikus, aki a menet végén haladt.

Amit fáknak véltek, azok vastag, erősen csillogó, szinte zsírosnak tűnő törzsek voltak sokrétegű koronával, amely egyenletesen lüktetett: hol megduzzadt és sötétebb lett, hol meg elhalványult, és ilyenkor ezernyi apró nyíláson átsütött rajta a nap.

Ezt a váltakozást ismétlődő, álmos nesz kísérte, mintha valaki egy rugalmas anyaghoz szorított szájjal azt suttogná: “fszszsz — hhaaa — ffsz… — hhaaa”. Mikor jobban megnézték a legközelebbi fát, észrevették, hogy zegzugos ágaiból banán hosszúságú hólyagok nőnek ki, tele bogyószerű dudorokkal, amelyek hol felfúvódtak és elsötétedtek, hol lelappadtak, és ilyenkor világossá fakultak.

— Ez a fa lélegzik — mormolta ámulva a Mérnök.

Figyelmesen hallgatta a fentről jövő, állandó neszt, amely az egész völgyet betöltötte.

— De figyeljétek csak: mindegyik más ütemben! — kiáltott fel szinte boldogan a Doktor. — Minél kisebb, annál gyorsabban lélegzik. Ezek, ezek “tüdőfák”!

— No jó! Gyerünk tovább! — noszogatta őket a Koordinátor, aki már előrement.

Követték. Az eleinte elég széles szurdok összeszűkült, nem túl meredeken fölfelé emelkedett, és végül két facsoport között kivezette őket egy kupolaszerű dombtetőre.

— Ha behunyod a szemed, olyan, mintha a ten-gerparton állnál! Próbáld csak ki! — unszolta a Fizikus a Mérnököt.

— Inkább nem hunyom be a szemem — dörmög-te a Mérnök.

Menetirányukat kissé megváltoztatva, felértek a dombtetőre. Hepehupás, sokszínű táj terült el alattuk: lélegző fák olajzöld és rőt színt váltogató ligetei, agyagdombok mézsárga lejtői meg a napfényben ezüstös, árnyékban szürkészöld mohával borított foltok. Az egész vidéket vékony vonalak szelték át minden irányban. Ezek a keskeny csíkok végighúzódtak a völgykatlanok mélyén, körül-járták a hegyek szétágazó nyúlványait; egyik vörös volt, a másik majdnem fehér, mint egy homokkal felszórt ösvény, a harmadik csaknem fekete, mintha salakcsík lenne.

— Utak! — kiáltott fel a Mérnök, de rögtön hozzátette: — Nem, útnak túl keskenyek… Hát akkor mik lehetnek?

— A pókerdő után láttunk ilyesmit: azt a pázsitcsíkot — mondta a Vegyész. Felemelte látcsövét.

— Nem, az más volt — kezdte a Kibernetikus.

— Oda nézzetek! — Összerezzentek a Doktor kiáltására.

Egy sárga csík fölött, amely két domb tágas nyergéből ereszkedett lefelé, pár száz méterre tőlük áttetsző valami suhant el. Halványan csillogott a napfényben, mint egy félig átlátszó, gyorsan forgó, küllős kerék. Amikor egy pillanatra az ég elé került, szinte egyáltalán nem látszott, és csak lejjebb, az agyagos domb lábánál csillant fel, mint világosabb, örvénylő fényfolt. Sebesen siklott az egyenes csík mentén, elhaladt egy lélegző liget előtt, a kontraszt révén felragyogott a sötét facsoport előtt, aztán eltűnt egy távoli völgy ka-pujában.

A Doktor kicsit sápadtan, égő szemmel fordult társaihoz.

— Érdekes, mi? — mondta. Kivillantotta fogait, mintha mosolyogna, de a szemében semmi vidámság nem volt:

— Az ördögbe, otthon hagytam a messzelátómat! Mutasd a tiedet — fordult a Mérnök a Kibernetikushoz. — Színházi látcső — morogta megvetően, és visszaadta a messzelátót.

A Kibernetikus megmarkolta a sugárvető üveges agyát, és mintha a súlyát méricskélte volna.

— Azt hiszem… a fegyverzetünk elég gyatra — bökte ki végül habozva.

— Miért gondolsz rögtön harcra?! — támadt rá a Vegyész.

Egy darabig szótlanul fürkészték a tájat.

— Továbbmegyünk, nem? — szólalt meg kissé bizonytalanul a Kibernetikus.

— Hát persze — felelte a Koordinátor. — Ni, ott van még egy! Nézzétek!

A második csillogó korong, amely sokkal gyorsabban siklott az elsőnél, kanyargós vonalat írt le a dombok között; olykor úgy rémlett, hogy egészen alacsonyan a föld felett repül, majd egy darabig egyenesen feléjük tartott, és ekkor teljesen elveszítették a szemük elől; csak amikor bekanya-rodott, akkor látták meg ismét az elmosódott, ködösen fénylő, villámgyorsan forgó korongot.

— Jármű ez, vagy mi a fene?… — dünnyögte a Fizikus. Egyre a fényfoltot nézve, amely folyvást kisebb lett, és már el is tűnt a hullámzó erdők között, megfogta a Mérnök karját.

— Sajnos, csak a Földön jártam egyetemre — mordult fel a Mérnök, mintha valami hirtelen fel-bosszantotta volna. — Mindenesetre… — tette hozzá habozva — a közepén kidomborodik valami, mintha egy légcsavar agya lenne.

— Igen, a közepén nagyon erősen csillog valami — erősítette meg a Koordinátor. — Mekkora lehet, mit gondolsz?

— Ha a lenti fák ugyanolyan magasak, mint azok, amelyeket az előbb láttunk… akkor legalább tíz méter.

— Az átmérője? Én is így gondolom. Legalább tíz.

— Mind a kettő arrafelé tűnt el — mutatott a Doktor a további kilátást eltakaró, legmagasabb hegy-vonulatra. — Akkor mi is arrafelé megyünk, igaz?

Elindult lefelé a lejtőn, üres kezeit lóbálva.

A többiek követték.

— Fel kell készülnünk az első kapcsolatra — mondta a Kibernetikus. Hol harapdálta az ajkát, hol megnedvesítette.

— Nem láthatjuk előre, hogy mi fog történni.

Nyugalom, megfontoltság, önuralom — ennél többet egyelőre nem határozhatunk el — mondta a Koordinátor. — De talán jobb lesz, ha más felállást választunk. Egy felderítő elöl, egy hátul.

És kicsit jobban szétszakadozunk.

— Mutatkozzunk nyíltan? Talán jobb lenne, ha előbb igyekeznénk minél többet látni anélkül, hogy észrevennének bennünket — mondta gyorsan a Fizikus.

— Hát. , bujkálni sem jó, mert az eleve gyanús. De az igaz, hogy minél többet látunk, annál hasznosabb lehet számunkra…

Miután megvitatták a taktika kérdését, lementek a dombról, és néhány száz lépés után odaértek az első titokzatos csíkhoz.

Kicsit hasonlított egy régi, földi eke nyomára.

A kiforgatott föld a kéttenyérnyi széles, sekély barázda két oldalára szóródott. A mohával benőtt, keskeny árkocskák, amelyeket első felderítő útjukon láttak, hasonló méretűek voltak, de volt egy elég lényeges különbség: ott a barázda csupasz földben húzódott, belsejét viszont benőtte a moha, itt pedig, éppen megfordítva, a fehéres növénykék egyenletes rétegét szakította meg a fel-forgatott, csupasz föld csíkja.

— Furcsa — dörmögte a Mérnök, feltápászkodva térdelő helyzetéből. Ruhájába törölte agyagos ke-zét.

— Ide figyeljetek! — mondta a Doktor. — Én azt hiszem, azokat a barázdákat ott északon nagyon régen nem használják, azért nőtte be őket az az édeni moha…

— Lehet — felelte a Fizikus —, de mi vágja ezt a nyomot? Biztosan nem kerék; a keréknyom egészen más.

— Hátha mégis valami mezőgazdasági gép? — vetette fel a Kibernetikus.

— Ugyan! Tíz centi széles csíkban művelik a talajt?

Átlépték a barázdát, és továbbmentek, toronyiránt, a többi barázda felé. Éppen egy erdő szélén ballagtak, s a lélegző fák tompa morajlásától alig hallották egymás szavát, mikor hátulról egyszerre csak éles, átható sivítás hangzott fel. Ösztönösen beugrottak a fák mögé. Rejtekhelyükről megpillantottak egy óriási, fényes, függőleges, forgó korongot, amely gyorsvonati sebességgel, nyílegyenesen száguldott tova. Pereme sötétebb volt, közepe hol lilásan, hol narancssárgán, erősen fénylett.

Ennek a lencseszerűen kidudorodó középső résznek az átmérőjét két-három méterre becsülték.

Mihelyt a villogó jármű tovaszáguldott és el-tűnt, nyomába eredtek. Az erdő véget ért, szabad terepen kellett haladniuk. Elég bizonytalanul érezték magukat, folyton hátratekingettek. Már egészen közel jártak a lapos nyergekkel szabdalt hegyvonulathoz, amikor újra meghallották az éles süvítést, és fedezék híján a földre vágódtak. Vagy kétszáz méterre tőlük újabb forgó korong suhant el, domború középső része égszínkék volt.

— Ez húsz méter magas is lehetett! — kiáltotta izgatottan a Mérnök. Feltápászkodtak. Köztük és a hegyek között völgykatlan terült el, a völgyet különös, színes sáv szabta ketté. Közelébe érve patakot pillantottak meg. Világos, homokos medre jól látszott a víz alatt. Két partja szivárványosan színes volt: közvetlenül a víz felett kékeszöld csík húzódott, mellette halvány rózsaszínű sáv, azon túl pedig csillogó, ezüst növények hajladoz-tak. Emberfej nagyságú, bolyhos gömbök borították őket. s mindegyiknek a tetején óriási, hófehér virág hármas kelyhe pompázott. A különös szivárványban gyönyörködve, meglassították lépteiket — és amikor a bolyhos gömbökhöz értek, a legközelebbi fehér “virágok” hirtelen megrezdültek, és lassan felrepültek a levegőbe. Remegő rajuk egy percig még fölöttük lebegett, halk, zümmögő hangot adva, aztán a magasba csapott, a kavargó “kelyhek” vakító fehéren csillantak meg a napfényben, és elrepültek, majd a patak túlsó partján leszálltak az ezüst gömbök sűrűjére. Ahol a barázda keresztezte a patakot, a két partot üveges anyagból való hidacska kötötte össze; íves felületén szabályos térközökben kerek lyukak voltak. A Mérnök rálépett a hídra, kipróbálta, megbírja-e, aztán lassan átment a túlsó partra. Mihelyt átért, lába elől rajokban röppentek fel a fehér “virágok”, és nyugtalanul keringtek fölötte, mint a felrebbentett galambok.

Elidőztek a pataknál, hogy megtöltsék a kulacsukat.

Persze nem ihattak a vízből, de a helyszínen nem végezhették el az elemzést, mintát kellett vinniük a későbbi vizsgálatokhoz. A Doktor letépett egy apró növénykét — ezek alkották a rózsaszínű sávot —, és a gomblyukába tűzte, mintha virág volna. A száracska tele volt csillogó, rózsaszínű gömböcskékkel, amelyeknek illatát a Doktor elbűvölőnek találta. Bár egyikük sem mondta ki, nehezen váltak meg ettől a gyönyörű helytől.

Hegyoldalon kapaszkodtak tovább, lábuk alatt moha zizegett.

— Ott van valami a csúcson! — kiáltott fel hirtelen a Koordinátor. Odafent mozgott valami, de körvonalait nem tudták kivenni, mert vakító sugarakat lövellt. Pár száz méterre a csúcstól már látták, hogy tengelye körül forgó, alacsony kupola. Oldalait tükörlapok borították, s a tükrök hol a napfényt verték vissza, hol a táj részleteit.

Amint végigpillantottak a hegyláncon, egy másik ilyen kupolát is felfedeztek; látni ugyan nem látták, csak a szabályos villódzás árulta el. Egyre több ilyen szikrázó pontot vettek észre — szabályos rendben sorakoztak a hegycsúcsokon, egészen a láthatárig.

A csúcs alatti kis nyeregből végre meglátták a hegyeken túli tájat is.

Az enyhe lejtő alatt, a hullámos terepen hosszú oszlopsorok húzódtak. A legtávolabbi oszlopok egy kékes építmény lábánál tűntek el, amely csak homályosan látszott a messzeségben. A közeleb-biek fölött erősen vibráló légoszlop látszott, nyilván felhevítették a levegőt. Az oszlopsorok között tucatjával kanyarogtak a barázdák, hurkokat alkottak, elágaztak, kereszteződtek, és mind egy irányba tartott — a keleti láthatár felé: Ott zegzugos árkok, magaslatok, aranyos és ezüstös to-ronycsúcsok halvány, elmosódott mozaikjaként épületek erdeje ködlött fel, de annyira messze, hogy szemkápráztató, kékes folttá olvadt össze.

Az ég alja kicsit sötétebb volt arrafelé, helyenként fehéres gőzoszlopok emelkedtek a magasba és terültek szét gombaszerűen vékony köd- vagy felhőréteggé, amelyben a feszülten figyelő tekintet parányi, fel-felbukkanó és eltűnő fekete pontocskákat vehetett észre.

— A város… — suttogta a Mérnök.

— Ezt láttam… akkor… — szólt éppolyan halkan a Koordinátor.

Elindultak lefelé. A lejtő alján elérték az első oszlopsort.

Az oszlopok talapzata körülbelül három méter magas, szurokfekete kúp volt. Ebből nőtt ki a félig áttetsző oszlop. Fémesen csillogó csúcsa fölött vibrált a levegő. Egyenletes, tompa zúgás hallatszott.

— Ez valami légcsavar? — mondta félig kérdő hangon a Fizikus.

Először óvatosan, aztán egyre bátrabban meg-tapogatták az oszlop kúpos talapzatát. Semmiféle remegést nem éreztek rajta.

— Nem — mondta a Mérnök —, odafönn nem forog semmi. Nem érezni légáramlást. Valami adó lehet, vagy mi az ördög…

Továbbmentek az enyhén hullámos terepen.

Már rég nem látták a várost, de nem tévedhettek el — nemcsak a hosszú oszlopsorok mutatták az irányt, hanem a számtalan barázda is. Olykor elsuhant egy-egy örvénylő fényfolt, különböző irányban, de mindig olyan messze tőlük, hogy nem is próbáltak fedezéket keresni.

Jókora erdő sárgászöld foltja tűnt fel. Meg akarták kerülni, az oszlopsort követve, de túl nagy kerülő lett volna, mert az erdő mindkét irányban messzire nyúlt. Inkább átvágtak rajta.

Körülvették őket a lélegző fák. A cső formájú növénykékkel és fehéres mohával benőtt talajt hólyagszerű, száraz levelek borították, s ezek minden lépésnél kellemetlenül ropogtak a talpuk alatt.

A vastag gyökerek közül helyenként sápadt, húsos virágok dugták ki a fejüket, a virágok közepéből hegyes tövisek meredeztek. A fatörzsek vastag héján illatos gyanta cseppecskéi csurogtak.

Az elöl haladó Mérnök — hirtelen lelassított, és rosszkedvűen mondta:

— A fene egye meg, mégsem kellett volna erre jönni!

A fák között mély árok tátongott, agyagos falát hosszú, kígyószerű növények füzérei borították.

Visszafordulni már nem volt érdemes, hát le-csúszkáltak a hajlékony indákkal borított falon az árok fenekére, ahol vékony vízér csordogált.

A szemközti fal túl meredek volt, elindultak hát az árok fenekén, olyan helyet keresve, ahol felmászhatnak. Vagy száz lépést mentek. Az árok kiszélesedett, falai alacsonyabbá váltak. Kissé vi-lágosabb lett.

— Hát ez meg… — kezdte a Mérnök, de hirtelen elhallgatott. Émelyítő, édeskés szag csapta meg őket. Megtorpantak. Az erdő hol elsötétedett felettük, hol átengedte a napfény aranyló foltocskáit. Magasan a fejük fölött tompán moraj-lottak a lélegző fakoronák.

— Ott van valami — suttogta a Mérnök. Már felmászhattak volna az árok ellaposodott, alacsony túlsó partjára, de szorosan egymás mellett, kissé előrehajolva, továbblépkedtek a növények fala fe-lé, amelyen át olykor, mikor a szellő réseket nyitott rajta, valami hosszúkás, sápadt tömeget láttak. A talaj süppedőssé vált, cuppogott a lábuk alatt. Nem törődtek vele. Amikor széthajtották a fürtös nyúlványokkal borított növényszárakat, napsütötte tisztás tárult elébük. A fák szabadon hagyták ezt a tisztást, majd túlsó oldalán ismét összezárultak, csak egy keskeny nyílás választotta el őket, s abból barázda futott ki a tisztásra. A barázda négyszögletes árokban végződött, az árkot a kidobált agyagföld keretezte. Az emberek föld-be gyökerezett lábbal álltak a sűrűben, a tisztás szélén, a lassan tekergő növényszárak zizegve súrolták a ruhájukat, a fürtös végű indák lomhán végigsimították a cipőjüket, és mintegy kelletlenül visszahúzódtak. Ők csak álltak és néztek.

Az árok partján tornyosuló, viaszsápadt halom első pillantásra egy darabból való, puffadt tömeg-nek tűnt. A szörnyű bűzben alig bírtak lélegzetet venni. Szemük lassacskán felismerte és megkülönböztette az egyes testeket. Némelyik púpjával fölfelé hevert, mások az oldalukon, a mellizmok réséből kilógtak a csenevész, sápadt felsőtestek, a kifordult, egymáshoz szorult arcocskákkal, az egymáshoz szorult, gyűrött, nagy testek összekeveredtek a bütykös ujjú vézna kezecskékkel — rengeteg ilyen kéz lógott tehetetlenül a puffadt oldalak mellett —, és sárga nedv csurgott le rajtuk.

A Doktor olyan görcsösen szorította a mellette állók karját, hogy felkiáltottak volna, ha egyáltalán érzik.

Lassan előbbre léptek.

Szorosan egymás mellett maradva közeledtek az árokhoz. Már látták, mi van benne. Az árok nagyon nagy volt.

A napfényben csillogó, híg folyadék kövér cseppjei lecsurogtak a viaszos hátakon, oldalakon, meggyűltek a szem nélküli, homorú arcok mélyedésében. Úgy rémlett, még a lehulló cseppek egyenletes csöpögését is hallják.

Összerándultak: távoli, erősödő sivítás hallatszott.

Egy pillanat alatt beugrottak a sűrűbe, átszakítva a növényfalat. A földre vetették magukat, kezük ösztönösen megragadta a sugárvető agyát. Az indák még hintáztak előttük, amikor a függőleges korong halványan megcsillant a szemközti fák között, és a levegőt kavarva a tisztásra siklott.

Vagy tíz méterrel az árok előtt lelassított, de sivítása még élesebb lett, szédületes gyorsasággal, zúgva hasította a levegőt, megkerülte az árkot, közelebb siklott hozzá, hirtelen nagy tömeg föld repült a levegőbe, vöröses felhője a fényes korongot majdnem a feléig eltakarta, göröngyök záporoztak a bozótra és a földön lapuló emberekre, undorító, tompa hang hallatszott, mintha egy gigászi sarkantyú egy halom nedves vásznat ha-sogatna, a forgó korong már a tisztás túlsó végén járt, ismét közeledett, kis ideig egy helyben forgott, remegő síkja lustán hol jobbra, hol balra fordult, mintha becélozná magát, hirtelen felgyorsult, és az árok túlsó oldalát eltakarta a nagy robaj közepette felrepülő agyagföld felhője. A korong zúgott, egy helyben dülöngélt, úgy rémlett, mintha felfúvódna, mindkét oldalán látták a tükrös domborulatot, a fák és növények kicsinyített tükörképét mutatta, belül megmozdult valami, egy medveszerű árnyék, az éles, vibráló hang hirtelen elhalkult, és a korong elszáguldott ugyanazon a barázdán, amelyen jött.

A tisztáson most friss földhányás emelkedett, körülötte csaknem egy méter mély árok.

A Doktor nézett először a többiek szemébe.

Lassan feltápászkodtak, gépiesen leverték ruhájukról a növényfoszlányokat és pókhálószerű szálakat. Aztán, mintha összebeszéltek volna, elindultak visszafelé ugyanazon az úton, amelyen jöttek. Már régen maguk mögött hagyták az árkot, az erdőt, az oszlopsort, már a hegy oldalában jártak, a villogó, tükörfalú kupola alatt, amikor a Mérnök megszólalt:

— Hátha mégis csak állatok?

— És mi mik vagyunk? — mondta ugyanazon a hangon, mint a visszhang, a Doktor.

— Nem úgy értem.

— Láttátok, ki ült abban a forgó korongban?

— Én nem láttam benne senkit — mondta a Fizikus.

— Pedig volt. Ott a közepében… az valami utasfülke. A felülete csiszolt, de átenged valamennyi fényt. Láttad? — fordult a Koordinátor a Doktorhoz.

— Láttam. De nem vagyok benne biztos, illetve…

— Illetve — inkább nem akarsz biztos lenni?

— Igen.

Továbbmentek. Némán hagyták maguk mögött a legmagasabb hegyek láncát. Amikor a pataknál jártak, az erdő felől fénykorongok bukkantak fel.

Az emberek a földre vágódtak.

— Jó színe van a ruhánknak — mondta a Ve-gyész, amikor felálltak és továbbindultak.

— De azért furcsa, hogy még nem vettek észre — jegyezte meg a Mérnök.

A Koordinátor, aki eddig hallgatott, hirtelen megállt.

— Az alsó RA vezeték ép, ugye, Henrik?

— Igen, ép. Miért?

— A máglyának van tartaléka. Leengedhetünk egy kicsit az oldatból.

— Akár húsz litert is! — mondta a Mérnök, és ádáz mosoly derítette fel az arcát.

— Nem értem — szólt közbe a Doktor.

— Dúsított uránoldatot akarnak leereszteni, hogy feltöltsék az atomágyút — magyarázta a Fizikus.

— Uránt?!

A Doktor elsápadt.

— Csak nem gondoljátok…

— Nem gondolunk semmit — felelte a Koordinátor.

— Amióta azt láttam, egyáltalán nem gondolkodom.

Majd később gondolkodunk. Most…

— Vigyázz! — kiáltott fel a Vegyész.

A fénylő korong elhaladt mellettük, már kiseb-bedett, de akkor lelassított, és nagy kanyart leírva, ismét közeledni kezdett. Öt fegyver emelkedett fel a földről, de ezek a fegyverek játék-pisztolynak tűntek a kolosszussal szemben, amelynek villogása a fél eget eltakarta. A korong hirtelen megállt, sivítása erősödött, aztán gyengült, valami egyre lassabban forgott, egyszerre csak láthatóvá vált, hogy a korong valójában ágas-bogas sokszög. A csipkés rajzú szerkezet oldalra hajolt, mintha el akarna dőlni, de két, ferdén kiugró kar megtámasztotta. A központi utasfülkéből, amely már nem volt tükörfényű, sötét színű, gyapjas kis valami mászott elő, és villámgyorsan szedegetve ráncos hártyával összekötött lábféléit, lesiklott a lyukacsos, ferde szegélylécen, leugrott a földre, és lelapulva egyenesen az emberek felé kúszott.

Szinte ugyanekkor az egész utasfülke szétnyílt, minden irányban egyszerre, mint egy vízszintes virágkehely, és egy nagy, csillogó test siklott le valamin, ami először tojásdad és vastag volt, de egy pillanat alatt elvékonyodott és eltűnt.

Ekkor a nagy lény, amely az utasfülkéből előjött, lassan egész magasságában kiegyenesedett.

Felismerték, bár furcsa öltözéket viselt: ezüstösen fénylő anyag borította, mintha széles csíkban tekerték volna testére aljától a tetejéig, ahol egy fekete keretű nyílásban megjelent a lapos kis arc.

A bozontos állat, amely elsőnek ugrott ki a korongból, fürgén kúszott feléjük, bár egy pillanatra sem szakadt el a földtől. Csak most vették észre, hogy maga után vonszol valamit, ami lapátszerűen kiszélesedő, nagyon nagy faroknak látszik.

— Lövök — mondta fojtott hangon a Mérnök.

Arcát a fegyver agyához szorította.

— Ne! — kiáltott fel a Doktor.

— Várj — akarta mondani a Koordinátor, de a Mérnök már megeresztett egy sorozatot. A kúszó lényt vette célba, de eltévesztette. A villamos kisülés láthatatlan volt, csak a halk szisszenést hallották. A Mérnök elengedte a ravaszt, de nem vette le róla az ujját. Az ezüstös lény egy helyben állt. Hirtelen megmozdult — és füttyentett. Legalábbis nekik így rémlett.

A kúszó valami abban a pillanatban elszakadt a földtől, és egyetlen ugrással megtett vagy öt métert.

Földet érve szinte gömbbé húzódott össze, szőre felborzolódott, egész teste furcsán megduzzadt, a lapátszerű farok szétterült, felemelkedett, kagylóvá formálódott, ebben a kagylóban valami halványan megcsillant és feléjük repült, mintha a szél hozná.

— Tűz! — kiáltott fel a Koordinátor.

A diónyi tűzgolyó szelíden úszott a levegőben — hol erre, hol arra libbent, de egyre közeledett, már hallották a sziszegését, olyan hangot adott, mint a forró vasra hullott vízcsepp. Egyszerre nyitottak tüzet.

A bozontos kis lényt több találat érte, felbu-kott, összerándult, legyezőszerű farka teljesen be-takarta, a tűzgolyó pedig szinte ugyanebben a pillanatban elúszott a szél hátán oldalirányban, mintha hirtelen megszűnt volna a vezérlése, tíz lépés távolságban elrepült mellettük, és eltűnt a szemük elől.

Az ezüst óriás még jobban kiegyenesedett, valami vékony szál jelent meg fölötte, és azon a nyitott fülke felé kezdett emelkedni. Mindannyian hallották a roppanást, amikor a fegyverek eltalálták.

Kétrét görnyedt, és tompa puffanással elterült a földön.

Felugrottak és odarohantak hozzá.

— Vigyázat! — kiáltotta ismét a Vegyész.

Két fénylő korong bukkant fel az erdő mögül, és suhant a hegyek felé. Az emberek egy gödörbe ugrottak, mindenre készen, de furcsa dolog tör-tént: a két korong, még csak nem is lassítva, to-vábbszáguldott, és eltűnt a hegyek mögött.

Néhány másodperccel később tompa recsegés hallatszott. Megfordultak — a zaj a mögöttük levő, lélegző erdőből jött. Az egyik legközelebbi fa derékba tört és ledőlt, ágai recsegtek, törzséből páragomolyok törtek fel.

— Gyorsan! Gyorsan! — kiáltotta a Koordinátor. A gyapjas állatkához rohant, amelynek mancsféléi kiálltak a ráterülő húsos, csupasz farok alól, rászögezte leeresztett fegyverét, és folyamatos tűzzel tíz-egynéhány másodperc alatt szénné égette, aztán szétrugdosta és a földbe taposta a maradványokat. A Mérnök és a Fizikus a ferde lábakra támaszkodó, csipkés szerkezetű sokszög alatt állt, az ezüst tetem előtt. A Mérnök megérintette a kidomborodó púpot, amely mintha lassan növekedett volna.

— Nem hagyhatjuk így! — kiáltotta a Koordinátor.

Hozzájuk futott. Nagyon sápadt volt.

— Ekkora tömeget nem tudsz elhamvasztani — mormogta a Mérnök.

— Majd meglátjuk! — felelte összeszorított foggal a Koordinátor, és két lépésről tüzet nyitott. A sugárvető csöve körül remegett a levegő. Az ezüst tetemet fekete foltok borították el, korom szál-longott a levegőben, égett hús szörnyű bűze terjengett, bugyborékolás hallatszott. A Vegyész egy darabig elfehéredett arccal bámulta a jelenetet, aztán hirtelen sarkon fordult és elrohant. A Kibernetikus követte.

Mikor a fegyver kimerült, a Koordinátor némán kinyújtotta kezét a Mérnök sugárvetőjéért.

Az elfeketült hús összezsugorodott, szétfolyt, füstölgött, pernye röpködött a levegőben, a bu-gyogás és sistergés ropogásba ment át, mint amikor fába kapnak bele a lángok, és a Koordinátor csak egyre nyomta zsibbadó ujjával a ravaszt, míg a maradványok formátlan üszökhalommá hullottak szét. Akkor felemelte a sugárvetőt, és beleugrott az üszökhalomba, hogy szétrugdossa.

— Segítsetek! — kiáltotta rekedten.

— Nem bírok — nyögte a Vegyész. Behunyt szemmel állt, homlokán veríték gyöngyözött, mindkét kezével a torkát fogta, mintha önmagát fojtogatná. A Doktor úgy összeszorította a fogát, hogy megcsikordult, és beugrott a forró üszökbe a Koordinátor mellé, aki visszakiáltott:

— És azt hiszed, hogy én bírom?!

A Doktor nem nézett a lába alá, csak taposott és taposott. Nevetséges látvány lehetett, amint így ugráltak egy helyben. A földbe tiporták az el nem égett darabkákat, hamut rugdostak rájuk, aztán a sugárvetők agyával körben feltúrták a földet, és az utolsó nyomokat is gondosan beszórták vele.

— Mivel vagyunk jobbak náluk? — kérdezte a Doktor, mikor izzadtan és lihegve megálltak egy pillanatra.

— Ő támadott meg minket — mordult fel a Mérnök, miközben dühösen és undorodva törölgette a koromfoltokat sugárvetője agyáról.

— Gyertek ide! Már vége! — kiáltotta a Koordinátor.

A többiek lassan közeledtek. Az égett hús ocsmány szaga terjengett a levegőben, a fűszerű növényzet nagy darabon elszenesedett.

— És ezzel mi lesz? — kérdezte a Kibernetikus a járműre mutatva.

A sokszög négyemeletnyi magasan tornyosult fölöttük.

— Megpróbáljuk elindítani — dörmögte a Koordinátor.

A Mérnöknek felcsillant a szeme.

— Azt mondod?

— Vigyázat! — kiáltott a Doktor.

Egymás után három fénylő korong tűnt fel az erdő előtt. Az emberek pár lépést futottak, és a földre vágódtak. A Koordinátor megnézte, hogy áll a töltésmérő, aztán könyökét a szúrós mohában szétterpesztve várakozott. A korongok elhaladtak mellettük, és továbbsuhantak.

— Velem jössz? — kérdezte a Koordinátor a Mérnököt, fejével az utasfülke felé intve, amely négy méter magasan függött a föld felett.

A Mérnök szó nélkül a járműhöz futott, a nyílásokba kapaszkodva két kézzel megragadta a támasztólábat, és gyorsan felmászott. A Koordinátor utána. A Mérnök ért elsőnek a fülke alá, meg-mozgatta az egyik alsó szárnyat, valamit ügyködött, fémcsattanás hallatszott, hirtelen nekiru-gaszkodott, és eltűnt odabent. Kinyújtotta a ke-zét, a Koordinátor megfogta, és már mindketten fent voltak. Jó darabig semmi sem történt, aztán a fülke öt széttárult lemeze hangtalanul összezárult. A lent maradt emberek akaratlanul összerezzentek, és hátrább léptek.

— Mi volt az a tűzgolyó? — kérdezte a Doktor a Fizikust. Mindketten felfelé néztek. A fülkében bizonytalan, homályos, hajlongó árnyékok mozogtak.

— Kis gömbvillámnak látszott — felelte habozva a Fizikus.

— De az az állat bocsátotta ki!

— Igen, láttam. Talán valami itteni elektromos… oda nézz!

A csipkés szerkezetű sokszög hirtelen megremegett és felbúgott, majd megfordult függőleges tengelye körül. Kis híján feldőlt, mert az oldalsó támasztólábak tehetetlenül ágaskodtak rajta. Az utolsó pillanatban, amikor már veszedelmesen féloldalra dőlt, megint felbúgott valami, ezúttal éles, magas hangon, az egész jármű villámgyorsan forogni kezdett, enyhe légáram legyezte a lent bámészkodókat. A korong hol gyorsabban, hol lassabban pörgött, de nem indult el.

Felbőgött, mint egy nagy repülőgép motorja, a lent állók kezeslábasa már csapkodott a széllökésektől, még hátrább húzódtak, az egyik, majd a másik támasztóláb fölemelkedett, és eltűnt a fénylő forgatagban.

Egyszerre csak a nagy korong, mintha puskából lőtték volna ki, nekilendült a barázdának, de kiugrott belőle, és hirtelen lelassult. Felszántotta és szanaszét dobálta a földet, rettentő lármát csapott, bár csak lassan haladt. Kisvártatva visszaugrott a barázdába, szélsebesen megindult rajta, és fél perc múlva már csak remegő fénypont volt az erdő alatti lankán.

Visszatérőben még egyszer kiugrott a barázdából, és megint lassan, szinte erőlködve tört előre, alját a felcsapódó rögök felhője vette körül.

A gép felbúgott, a fénykorongból kirajzolódott a szerkezet törékeny csipkéje, az utasfülke ki-nyílt, a Koordinátor kihajolt és lekiáltott:

— Gyertek föl!

— Micsoda? — ámult a Vegyész, de a Doktor már megértette.

— Ezzel utazunk tovább.

— Elférünk benne? — kérdezte a Kibernetikus. Fél kézzel fogta a fémlábat. A Doktor már felfelé kapaszkodott.

— Valahogy majd csak elférünk, gyertek!

Több korong is elsuhant az erdő mellett, de egyik sem törődött velük. A fülkében nagyon szorosan voltak, négyen még csak elhelyezkedtek valahogy, de hatnak már nem volt hely — kettőnek a homorú padlóra kellett feküdnie. A már ismert, kesernyés szag kellemetlenül csiklandozta az orrukat, egyszerre mindazt eszükbe juttatta, amit átéltek, vidám izgalmuk elpárolgott. A Doktor és a Vegyész lefeküdt a padlóra — most semmit sem láttak. Csónakszerűen összekapcsolt, hosszúkás lemezeken feküdtek, fejük fölött éles zúgás hallatszott, és érezték, hogy a jármű elindul. Ez-után a lemezek, amelyeken feküdtek, rögtön csaknem teljesen átlátszóvá váltak, úgyhogy két emelet magasságból nézhették a síkságot, mintha lég-gömbón szállnának felette. A zúgás nem szűnt meg, a Koordinátor lázasan tanácskozott a Mérnökkel; mindkettőjüknek nagyon fárasztó, természetellenes testtartást kellett felvenniük a fülke orrában levő, domború falnál, hogy a járművet irányíthassák. Néhány percenként váltották egymást, ez nagyon nehéz volt a szűkös helyen, a Vegyésznek és a Kibernetikusnak ilyenkor majdnem rá kellett hasalnia a padlón fekvőkre.

— Hogy működik ez? — kérdezte a Vegyész a Mérnököt, aki mindkét kezét a domború fal mély nyílásaiba dugva egyenesben tartotta a jár-művet. Gyorsan siklottak a földeket átszelő barázdán.

A nagy kerék forgása a fülkéből egyáltalán nem látszott — azt hihették volna, hogy a levegőben úsznak.

— Fogalmam sincs — nyögte a Mérnök. — Görcsöt kap a kezem, vedd át! — ugrott hátra, és amennyire lehetett, helyet adott a Koordinátornak.

Az óriási, zúgó korong megingott, kiugrott a barázdából, hirtelen lelassult, és élesen kanyarodni kezdett. A Koordinátor bepréselte kezeit az irányítóberendezés nyílásaiba, hamarosan kivezette a gigászi gépet a kanyarból, és sikerült visszaugratnia a barázdába. Megint gyorsabban suhantak.

— Miért megy olyan lassan a barázdán kívül? — érdeklődött megint a Vegyész. Hogy megtartsa egyensúlyát, a Mérnök vállára támaszkodott; szétterpesztett lábai között feküdt a Doktor.

— Mondtam már, hogy halvány fogalmam sincs — morgott a Mérnök, alsó karját dörzsölgetve. Csuklóján véres csíkot hagyott a kormányfal nyílásának pereme. — A giroszkóp elve alapján marad egyensúlyban, ennél többet nem tudok.

Már a második hegyvonulatot is elhagyták.

Innen fentről jól áttekinthették a vidéket; egyéb-ként részben már gyalogszerrel is megismerték.

Fülkéjük körül sivítva forgott az alig látható ke-rék. A barázda hirtelen elkanyarodott, le kellett térniük róla, hogy visszajussanak az űrhajóhoz.

Sebességük rögtön lecsökkent, húsz kilométert sem tettek meg óránként.

— Barázda nélkül nemigen tudnak közlekedni!

Ezt legalább már tudjuk! — harsogta túl a Mérnök a zúgást és sivítást.

— Váltás! Váltás! — kiáltotta a Koordinátor.

Ezúttal elég simán ment a manőver. Felfelé haladtak a meredek hegyoldalban, nagyon lassan, alig gyorsabban egy jó gyalogosnál. A Mérnök már messziről megkereste a síkságra kivezető szurdokot. Mikor az agyagfal tetején növő fák alá értek, a Mérnök keze megint görcsöt kapott.

— Vedd át! — kiáltotta élesen.

Kirántotta kezeit a nyílásokból. A Koordinátor szinte vaktában vetette magát a helyére, az óriási korong megdőlt, és veszedelmesen közeledett a rőtes agyagfalhoz. Hirtelen éles csikorgás és recsegés hallatszott, a sivító malomkerék pereme a fák koronáját súrolta, letört gallyak röpködtek a levegőben, az utasfülke nagyot zökkent, és a jár-mű pokoli zajjal féloldalra dőlt. Egy gyökerestül kitépett fa koronája söpörte végig az eget, a korong utolsó mozgó karja lehúzta, a hólyagszerű levelek ezrei sziszegve pattantak fel; a jármű roncsa fölött, amely csonkjaival a szurdok falába fúródott, fehéres, gomba formájú magvak felhője libegett.

Minden elcsendesedett. A behorpadt utasfülke az agyagfalnak támaszkodott.

— Legénység? — kérdezte gépiesen a Koordinátor, a fejét rázva, mert úgy megsüketítette a lárma, mintha vatta lett volna a fülében. Közben csodálkozva nézte az arca körül szállongó fehér magvakat.

— Első — nyögte a Mérnök. A padlóról tápászkodott fel.

— Második! — A Fizikus hangja valahonnan a mélyből jött.

— Harmadik! — A Vegyész alig tudott beszélni, a száját tapogatta, vér folyt az állára.

— Negyedik — mondta a Kibernetikus, aki hát-raesett, de nem történt semmi baja.

— Ötö… dik… — nyöszörögte a Doktor az emberhalom legaljáról.

És hirtelen bolond nevetésre fakadtak.

Egymás hegyén-hátán feküdtek, ujjnyi rétegben behintve a csiklandozó, bolyhos magvakkal, amelyek az utasfülke felső résein özönlöttek be.

A Mérnök derekas ökölcsapásokkal igyekezett kinyitni a fülke zárólemezeit. Mindenki illetve aki oda tudott férni, nekifeszítette vállát, kezét, hátát a homorú felületnek. A fal remegett, halk recsegés hallatszott, de a fülke nem nyílt ki.

— Már megint? — kérdezte higgadtan a Doktor.

Legalul feküdt, és moccanni sem tudott. — Kezdem már unni ezt a trükköt. Hé, te, ott a hátamon, nem másznál le rólam?

Bár helyzetük nem volt éppen vidám, elfogta őket az akasztófahumor, és lendületesen munkához láttak. Közös erőfeszítéssel kiszakítottak a fül-ke orrából egy fűrészfogas keretlécet, és mint egy faltörő kossal, ütemesen verni kezdték vele az egyik lemezt. A lemez meggörbült, horpadások keletkeztek rajta, de nem engedett.

— Elegem van! — fakadt ki dühösen a Doktor, megfeszítette izmait, hogy kikászálódjon a többiek alól, ebben a pillanatban alattuk megreccsent valami, és mindannyian kipotyogtak a fülkéből, mint érett gyümölcs a fáról. Legurultak az öt-méteres meredek lejtőn a szurdok fenekére.

— Mindenki egészben van? — kérdezte a Koordinátor, aki nyakig agyagosan, elsőnek ugrott talpra.

— Igen, de… de te csupa vér vagy! Mutasd magad! — kiáltotta a Doktor.

A Koordinátornak csakugyan mélyen felhasadt a bőre a feje tetejétől a homloka közepéig. A Doktor bekötözte, amennyire tudta. A többiek néhány kék foltot szereztek, a Vegyész vért köpködött, megharapta az ajkát. Elindultak az űrhajó felé.

Vissza sem pillantottak a törött járműre.