220 nap az űrhajón

AZ ÉJSZAKA SÖTÉTJÉBEN

19… július 10-én Charles Hapgood űrhajója indulásra készen állt a semmi közepén fekvő területen, amelyet az a rakétakilövő számára kijelölt.

Az indulás előtti napokban a sajtó nagy felhajtást csinált a Marsra induló járat körül. Hapgood alig tudott elmenekülni a sok riporter elől.

Bason, aki számos cikket írt a repülésről, elismerően nyilatkozott Hapgoodról, amiért az ambiciózus tervező hálás volt, és megajándékozta őt a szimpátiájával. Ez nem akadályozta meg Ralphot abban a törekvésében, hogy szokott hidegvérével rá ne akarja beszélni egy magyarázó- riportra az űrhajóút tudományos céljáról, de Hapgood csak vállvonogatva próbálta meg lerázni a szerkesztő ostobaságait.

— Most divatos téma a repülésünk, — szólt Bason — Miért nem ír róla? Az olvasók kíváncsiak az űrutazásra.

— Most nincs rá időm — válaszolt Hapgood.

Teljes erővel a jövendő repülésbe merült. Minél jobban közeledett a kijelölt nap, annál inkább úrrá lett rajta az indulás előtti izgalom.

Július 10.-én hatalmas embertömeg vette körül a területet övező kerítést. Az indítóállvány környékét benépesítő sokaság nagy részét azok tették ki, akik az ország más részéből, mint pl. New Yorkból vagy Washingtonból érkeztek, hogy láthassák az űrhajó indulását.

Sok helyütt látszottak a hazafias érzelmű nézők által hozott amerikai zászlók. Lovasrendőrök tartották fenn a rendet a hajó közelében.

A start időpontját nyolc órára tűzték ki.

A sportfelelősök, a Bason által meghívott sajtóképviselők távozta után ellenőrizték a vezérlőberendezést, elbúcsúztak az űrhajósoktól, és elhagyták a hajót.

Hapgood és Bason magára maradt. Mindketten gumiruhát vettek, mert vízbe kellett merülniük, hogy csökkentsék a testsúlyuk ötszörösére növekedésének szervezetükre káros hatását, amit az 50 m/sec2 — os gyorsulás okoz.

Hapgood szorosan bezárta az ajtót. Az űrhajóban mindössze egy fülke volt, ami tele volt zsúfolva a folyékony oxigént tartalmazó tartályokkal, és az expedícióhoz szükséges egyéb dolgokkal. Semmi hely sem maradt üresen.

Hapgood az órájára pillantott.

— Lefeküdni! — mondta.

Bason habozott fejét a gumiálarcba dugni, mert továbbra is félelem töltötte el az alumíniumdoboz koporsóra hasonlító alakja láttán.

— És ha történik önnel valami, — kérdezte, — akkor hogyan jutok kik innen?

— Ha valami történik velem, akkor már nem kell kijutni a fülkéből — felelte Hapgood. — Nem mindegy hogyan hal meg? Nélkülem ön is elveszik, mert nem ismeri a hajó működését.

Bason nagy sóhaj kíséretében belebújt a maszkba. Minden erejével igyekezett legyűrni félelmét, miközben Hapgood a hátára segítette az egyik tartályt. Hallotta, ahogy Hapgood összekapcsolja a tömlőket, kicsavarja a fedelet, és a „koporsóba” elkezdett beáramlani a víz.

Igen, most már elszigetelte magát, és nem szabadulhat ki innen. A levegőnek, tudtával, negyven percig kell kitartani, és ha tovább tart a merülési idő, menthetetlenül megfullad.

Esetleg Hapgood erre nem is gondolt. Hirtelen elveszítheti az eszméletét, vagy egyszerűen csak megfeledkezik a társáról…

Lehet, hogy szándékosan meg akarja ölni? Milyen egyszerű lenne, a Földre való visszatéréskor egy kitalált történetet mondana, elrejtve halálának való okát. Ki tudná ellenőrizni? És akkor a repülés minden dicsősége egyedül és osztatlanul Hapgoodra szállna. Hogy nem gondolt erre? Természetesen ez is megtörténhet. Miért nem kopogtatja meg Hapgood a fedelet, hogy lássa, minden rendben van-e, amint abban megegyeztek? Elég a légvezetéket kicsatolni — és már vége is van… Máris nehezebben tud lélegezni… Az újságíró megpróbált kimenekülni a szűk dobozból. Aztán meghallotta a három koppanást.

Az egyezményes jel! Nem, a levegő is rendesen áramlik… Könnyű lélegezni…

A kopogtatás megismétlődött. Bason felemelte a kezét és ő is három koppantással válaszolt.

Miután meggyőződött arról, hogy társával minden rendben van, Hapgood ellenőrizte, le van-e rendesen zárva a fedél, majd ismét ellenőrizte a felszerelést: a tömlők csatlakozását, ami levegővel látja el Basont és őt magát, megvizsgálta a motorok vezérlőkábeleit. Minden tökéletes volt.

Felvette a gumimaszkot, a gumiöltöny gallérjánál megszorítva azt. Aztán bemászott a dobozába, csatlakoztatta a tömlőket, lezárta a fedelet, és feltöltötte azt vízzel.

Minden készen áll a felszállásra.

A maszk üvegén át a kezén lévő órára pillantott. Még két percük volt.

Hapgood egészen nyugodott volt. Nem akart már az út kezdetén a fenyegető veszélyekre gondolni.

A célt, aminek az életét szentelte, sikerült elérni. Bolygóközi útra indulhatott. Minden más háttérbe szorult a tudatában. Ha katasztrófa történne, nem marad életben. Győzelem vagy halál! Harmadik esélye nem volt…

Még egy perc volt hátra.

Kámov jutott az eszébe. Ellenfele már messze járt a Földtől, nem is sejtve, hogy Hapgood űrhajója követi, a Mars elérésének elsősége reményében…

Itt az idő!

Hapgood biztos kézzel nyomta meg az indítógombot.

Fájdalmasan lassan telt az idő…

Százhetven nap telt el, — a napok, melyek semmiben nem tértek el egymástól, semmittevéssel telve, — egyik a másikat követte bódító egyhangúsággal.

A rendkívüli helyzet tudata, amit a rakéta ablakai előtt kibontakozó univerzum látványa is erősített, gyorsan elveszítette az újdonságát.

Szinte alig történt valami. A rakéta az égi mechanika örök érvényű törvényeinek megfelelően repült, és gyorsan a céljukhoz juttatja őket, hacsak valami nagyobb meteorittal nem találkoznak, ami elől nem tudnak kitérni. Azonban Hapgood nem hitte, hogy egy ilyen dolog megtörténhet.

Hűen tartotta magát az amerikai csillagászok által meghatározott programhoz, de a gyakorlati tevékenységek nagyon hiányoztak neki. Megértette, hogy a munka hiányzik neki.

Egyre inkább úgy érezte, hibát követett el azzal, hogy Bason helyett nem valamelyik csillagászt, akivel megbeszélhetné a felmerülő kérdéseket. Itt, a világmindenség űrjében, a Földtől távol, az a hiábavaló, kicsinyes és értelmetlen vágy tört rá, hogy senkivel se kelljen osztoznia a Mars felfedezésének dicsőségében. Mi marad abból neki annak a kivételével, ami a rakéta tervezőjét és parancsnokát illeti? Mi különbség van ebben az esetben egy újságíró vagy egy csillagász között?

Egyértelműen semmi.

Hiba, helyrehozhatatlan hiba!

Nem volt mit beszélniük Bason-nel. Túl nagy volt a különbség a szellemi színvonaluk, és a tudományos felkészültség terén. Az újságírót csak a pénz és a hírnév csábította az útra. A tudományos részek nem érdekelték.

A „New York Times” ifjú tudósítója nem volt jobb, mint a többi munkatársa. Többet tenni, mint Bason, ő sem tudott. Az összes könyvet kétszer is elolvasta, és aludni próbált, amennyit csak képes volt, a fennmaradó időben komoran bámult ki a hajó ablakán. Mögötte mindig ugyanaz a változatlan csillagos kép látszott. Mindketten szenvedtek.

De lassan eljött az út vége. Eljött az utazás utolsó napja., a rakéta a célja közelébe ért.

Hapgood elmagyarázta Bason-nek, le kell szállniuk.

— Ha abbahagytuk a fékezést, akkor ön a parancsomra kinyitja az ejtőernyőket.

— Rendben! — mondta Bason. — Hogyan fékezzük le a rakétát?

— Mivel csak egy motorunk van, — felelte Hapgood — azt nem tudjuk fékezésre használni, ezért a bolygó légkörének súrlódását használjuk arra. Ha számításaim helyesek, ami felől nincs kétségem, tizenkét óra kemény erőfeszített munka vár rám.

A rakéta december 28.-án, pontosan két órakor elrepült a Mars mellett, annak légkörét érintve, Hapgood terveinek megfelelően, egy félkört írt le, majd ismét elhagyta a bolygót, immár a másik oldalról. Egyre-másra csinálta az elnyújtott köröket, egyre mélyebbre süllyedve annak atmoszférájában, amely egyre jobban lefékezte az űrhajót, Hapgood terveinek megfelelően. Az utolsó köröket már a Mars légkörét el nem hagyva tették meg. Sebességük percenkénti ezer kilométerre csökkent. Hapgood úgy döntött leállítja a motort. A hajó belsejében a hőmérséklet ötven fokra szökött fel, és a két űrhajós azt gondolta, nem bírja sokéig, ha nem hűl le gyorsan. Hapgood, mivel félt tőle, hogy elájul, s ezzel megöli magát és Basont, úgy döntött a rakétát az alattuk öt kilométerre lévő felszínre ülteti. Bízott benne, hogy a közelgő naplemente előtt meg tudja tenni, mivel a Nap már erősen közeledett a láthatár széléhez.

— Ejtőernyőt! — kiáltott Bason-nek.

Eljött a döntő pillanat. Fenn tudja majd tartani őket az ernyő?

Hapgood hirtelen rándulást érzett. A rakéta felett szétnyílt a hatalmas selyemernyő. A sebességük azonnal csökkenni kezdett. Az ejtőernyő kibírta a terhelést.

A verítékben fürdő Hapgood összeszorított fogakkal, minden erejét és ügyességét bevetve igyekezett a hajót a eltéríteni függőlegestől.

Mikor a „földet” egy kilométerre megközelítették, hirtelen sötét lett. A Nap eltűnt a horizont mögött, és Hapgood rájött az éjszaka bekövetkeztének gyorsaságából, hogy a Marsi „trópusokon” vannak.

Csak ülni lehetett a vaksötétben. Hapgoodnak fogalma sem volt róla, nem kerülnek-e valamely tó veszélyes mélyére, de semmit sem tudott tenni. A rakéta gyorsan ereszkedett. Egy csattanás…, a műszerek üvegének csörömpölése…, Bason ijedt kiáltása…, és az űrhajó megállt. A Marson voltak.

Hapgood ösztönösen az órájára nézett. 13.34 volt az idő. Basonhoz fordult.

— Jegyezze le! — mondta izgalomtól remegő hangon. — 19… december 28., washingtoni idő szerint tizenhárom óra harmincnégy perckor, az amerikai, Charles Algernon Hapgood által tervezett űrhajó, ugyancsak az ő vezetésével, leszállt a Marsra.

— A legénység tagjai: a már említett Charles Hapgood, és a Nem York Times riportere, Ralph Bason — szólt közbe az újságíró. — De ez még csak félsiker. El kell hagynunk a rakétát, és a bolygóra lépnünk. Az orosz hajó is bármely pillanatban ideérhet.

— Hacsak már meg nem érkezett —, suttogta Hapgood, olyan halkan, hogy Bason nem hallhatta.

— Igyekezzünk, Charles!

A riporter lázasan kapott fel egy kamerát.

Hapgood tudta, mit akar tenni. A lehető leggyorsabban eltávolította az óra fedelét, amit a Földön egy bizottság zárt le pecséttel. Ezt a készüléket, aminek a számlapja nem csak az időt, hanem a dátumot is mutatta, a hajón kívül kellett lefényképezni, hogy vitathatatlan bizonyítékul szolgáljon a rakéta Marsra érkezésének pontos idejéről. A kamera is le volt pecsételve.

Miután magához vett egy oxigénmaszkot, az órát, egy magnéziumlámpát és a kamerát, és a jármű szűk zsiliphez ment.

Miután hermetikusan bezárulta belső ajtó, Hapgood megszólalt: — Éjszaka a rakétából elhagyni, egy ismeretlen bolygón, nem túl okos dolog.

— Akkor maradjon! — válaszolta Bason. — Majd magam megyek. Nem akarom gyávaságból elveszíteni a repülésünk minden gyümölcsét — Nyissa ki! — kiáltotta parancsoló hangon, Hapgood habozását látva.

Csattantak a zárak. Hideg levegő zúdult a szobába, lehűtve túlhevült testüket. Az ajtó kinyílt.

Az első, ami Hapgood szemébe tűnt, a Nagy Medve (Nagy Göncöl) csillagkép, mely mint egy kanál terült el az égen. A Mars ritkás levegőjében nem ragyogtak úgy a csillagok, mint a Földön.

— Jöjjön ki! — hívta Bason. — Úgy méltányos, ha ön teszi meg az első lépést a bolygón.

Az űrhajó egy tó közeli kis homokos területen ért talajt. A „földtől” másfél méter magasan volt az ajtó. Indokolatlan félelmét elnyomva Hapgood leugrott. A Mars gyenge gravitációja miatt ez olyan volt, mintha csak a karosszékéből ugrott volna fel. Bason átadta neki az órát, a lámpát és a masinát, és követte őt.

Néhány méterrel odébb ismeretlen növények sötétlettek. Az csillagokkal teli éj sötétjében szörnyen titokzatosnak látszottak, tele megoldatlan rejtélyekkel.

— El kell távolodnia a rakétától, hogy sikerüljön a felvétel! — kiáltotta Bason, de hangja az oxigénmaszkon keresztül csak szánalmas nyikkanásként hangzott a ritka levegőben.

Háborítatlan nyugalom vette őket körül. A legkisebb légmozgás sem volt a fagyosan hideg levegőben. A fényesen, rezzenetlenül számtalan ragyogó csillag fénye, olyan hideg volt, akár a levegő. A horizont széle közelében egy kék fényű ragyogott az égen.

— A Föld! — suttogta Hapgood.

Mintegy tíz méterre eltávolodtak a rakétától és megálltak. Hapgood felemelte az órát, és Bason két lépést hátrált, egyik kezével felemelte a lámpát, a másikkal levette a gépről a lencsevédőt.

A vakító fény egy pillanatra megvilágította a sűrű bozótot, a tó körülötti teret, ahová a rakéta érkezett, és a Hapgood kinyújtott kezében lévő órát. Az oxigénmaszkkal az arcán úgy nézett ki, mintha egy különös, fantasztikus lakója lenne ennek a furcsa, ismeretlen világnak…

Ilyennek fog Hapgoodra emlékezni Bason élete végéig!

Gyorsan elfordított egy kapcsolót a lámpán és éppen felemelte, a második felvételre készülve, mikor halk szisszenő hang hallatszott. Hosszú, sötét test villant meg a horizont hátterében hullámozva.

Bason füleit kétségbeesett kiáltás érte el.

Önkéntelen mozdulattal nyomta meg a kioldógombot. A tejfehér villanásban olyan képet látott, amitől ragacsos izzadság lepte el a testét.

Kétlépésnyire tőle, ahol Hapgood állt, egy fényes, ezüstszőrű, óriási kígyóra hasonlító állatot látott.

A rémülettől megdermedt Bason látta, hogy Charles lábai az ismeretlen szörnyeteg alól lógnak ki.

A következő pillanatban a lámpa kialudt. A hirtelen fény után az éjszaka még sötétebbnek tűnt.

Miután vad, átható kiáltást hallott, Bason eldobta a lámpát, és eszeveszetten rohant a hajóhoz. Nagy rémületében elfeledkezett a zsebében hordott pisztolyról, egy ugrással a zsilipkamrában termett, és bevágta maga mögött az ajtót.

Apró görcsök rángatták. Émelygett, hányinger csavarta a belsejét. Erőtlenül, gondolatok nélkül feküdt a sötétbe borult fülke padlóján. Maga előtt látta társa könyörtelen halállának a képét, az óriási szőrös kígyót, az alóla kiálló lábakkal.

Mozdulatlan…

„Tehát már halott volt” — jött az első tudatos gondolata.

A hányinger fokozatosan elmúlt. A gyötrő remegése is megszűnt. Bason csak ült és hallgatott.

Minden csendes volt. Kívülről sem hallatszott semmi. Csak a saját, nyugtalan szívverését érzékelte.

„Talán megmenthettem volna?” — villant át az agyán az ijesztő gondolat. „Nem, már halott volt” — sietett megnyugtatni magát.

Felkelt és bekapcsolta a világítást. A külső ajtó zárva volt. Azt már elfelejtette, hogy ő maga csapta be azt, ezért meglepődött rajta. Aztán levette az oxigénmaszkot, és elindult a rakéta belsejébe.

Hirtelen leküzdhetetlen álmosság tört rá. Anélkül, hogy megnézte volna hol van, lerogyott a földre és rögtön elaludt.

Azt nem tudta, meddig aludt, de mikor kinyitotta a szemét, fény világított be az ablakon. Leült és fejét keze közé fogva gondolkodni kezdett. Hapgood meghalt. Ő egymaga nem képes kezelni a Mars- rakétát. Felderengett előtte a közelgő halál. Semmi sem mentheti meg. Semmi, kivéve… De hogyan fogja itt a szovjet űrhajó leszállóhelyét megtalálni? A bolygó hatalmas. Kámov bárhol letehette hajóját a Mars 150.000.000 négyzetkilométeres felszínén. Oda minden remény… Meddig fog elhúzódni a kínlódása? A levegő egy személynek három hónapra elegendő. Három hónap… Vajon kihúzom ilyen sokáig?…

Az ablakhoz ment. Ott lehet még a Mars szörnyű lakója? Bason arra gondolt, milyen jó lenne lencsevégre kapni a fenevadat. „Az egy szenzációs kép lenne” — gondolta, és egyből el is mosolyodott rajta: ki látná azt a képet?…

Az ablakon túl sütött a nap. A növények szürkéskék cserjéi, és az űrhajónak helyet adó homokos terület kihalt volt. Észrevette a tegnap elejtett lámpát a homokban. Hapgood teste nem látszott sehol.

Bason szeme megakadt egy sötét folton ott, ahol előző éjjel álltak.

Egy cipőbe bújtatott emberi lábat látott, és a jól ismert kék nadrág maradékát. Azután vette észre az összetört órát.

Bason megértette, hogy ami a helyszínen maradt — a vérfolt, a lábdarab — minden, ami a marsi kígyó által széttépett társából maradt. Mindene remegett. A lábai gyengesége arra kényszerítették, hogy a falnak támaszkodjon.

Nem, elég volt ebből a kegyetlen világból! … Véget vet ennek… azonnal véget vet!

A hideg acélt a kezébe vette, és lassan a szájába tette a pisztolyt.

De hirtelen összeborzadt, és leeresztette a kezét.

A rakétától mintegy háromszáz méterre ragyogó, gyorsan közeledő tárgy tűnt fel. A napfény csillogva verődött vissza a fémfelületről. A növényzet eltakarta az alakját, és Bason nem jött rá mi lehet az. Az üvegablakhoz kapaszkodott, és nézte a titokzatos tárgyat, ami egyenesen a rakétának tartott.

— Olyan, mint egy autó teteje — jegyezte meg hangosan Bason.

De hogyan kerül autó a Marsra? A bolygó lakott, és a marslakók az űrhajóhoz jönnek? Eljött a menekülés pillanata?

Bason szívre hevesebben kezdett verni a hirtelen jött reménytől. Ha a marslakók képesek voltak mozgó járművet építeni, akkor magasan fejlett technikai civilizációjuk lehet.

„De lehet egy csillogó páncélzatú másféle marsi állat is — vélte Bason. — Ki tudja, milyen lények lakják ezt a bolygót?” A fényes tárgy gyorsan közeledett. Egyértelműen az amerikai űrhajó felé tartott.

Néhány másodperc múlva Bason meggyőződhetett róla, hogy nem egy állat van előtte, hanem emberkéz munkája. Világosan látta az autó tetejét fedő fehéren fénylő zománcot.

A rakétához értelmes lények közelednek.

Néhány kínok között töltött perc elteltével Bason látta, hogy néhány növény maga alá gyűrve, a kis fehér autó megállt a homokos talajon. Az üveg mögött embereket látott.

A kocsi kormánya mögött egy férfi ült, előrehajolva, és Bason egy ijedt, fojtott kiáltást hallatott.

Felismerte Pajcsadze fényképekről látott arcát.