220 nap az űrhajón

A MARSON

19… december 27.

A Mars!..

Milyen távolinak és elérhetetlennek látszott a Földön!

És most mégis itt vagyunk a Marson!

Mars!.. A végtelenségig ismételni akarom ezt a szót!

A hajónkon kívül éjszaka van. Hat hónapja az első igazi éjszakánk!

A Nap nem látszik, ugyanúgy lenyugodott, ahogy az a Földön is lenni szokott.

Napnyugta! Ez az egyszerű, ismerős jelenség rendkívüli és nagyon rejtélyesnek jelentést jelentett számunkra.

A miénkhez képest kicsi és hideg „földünk” Napja az utolsó sugarait vetette az űrhajónkra, aztán eltűnt. Az eget beborító csillagok teljesen más rendszerben voltak láthatóak, mint amit gyermekkorunk óta a Földön megszoktunk. A kék-szürke homoki növények, és a tó partján álldogálók melybe belesüllyedt hajónk, egyaránt homályba merült.

Holnap reggel ki fogjuk emelni innen a hajót. Holnap!

Kámov pihenőt rendelt el mindenkinek. Arszén Georgijevics az ablak és az ajtó közé függesztett hálóban alszik. Az ágyamba fekszem, de sehogy sem jön álom a szememre! Tennem kell valamit, hogy az idegeim megnyugodjanak.

Előveszem a naplóm — ez a jól bevált módszerem álmatlanságra.

Le kell írnom megérkezésünket a Marsra.

… Közeledett az idő, mikor űrhajónknak el kell érnie azt a pontot, ahol a találkozás létrejön.

Láttuk a ragyogó napfényben közeledő Marsot, ami nap mint nap egyre nagyobb lett. A bolygó nem az a narancsvörös színű volt, amilyennek a Földön megszokott képe mutatta. A hajó ablakiból inkább narancssárgásnak tűnt.

Először úgy véltem, hajó nagy sebessége miatt van ez így, de Pajcsadze elmagyarázta, hogy ez nem elegendő a fényhullámok ilyen játékának.

— A vörös szín sárgának való látásához, — mondta — ötszázszor gyorsabban kellene lenni a hajó sebességének. Akkor a piros rövidebb hullámhosszon érkezik szemünkbe, és azt sárgának látjuk. Ez egy spektrális vonallal tér el attól, és a Mars állandó spektrumban sugároz.

— De miért más ennyire itt a Mars színe? — kérdeztem.

— Ez még előttem is kérdéses. Valószínűleg azért, mert nincs az ablakok között levegő, de ha magyarázatot találok rá, akkor elmondom önnek.

Mi ketten voltunk csak az obszervatóriumban, Kámov és Belopolszkij pihentek éppen.

Én mereven bámultam a kicsi, de jól látható bolygó felszínét.

Apró gömbnek láttam, ami szemmel láthatóan egyre növekedik. Mi vár ránk ott, utunk végcélján?…

— Mit gondol, — kérdezetem — Van élet a Marson?

— Erre a kérdésre csak egyféle választ adhatok: a tudomány nem foglalkozik jövendőmondással.

Eddig semmi jelét nem láttuk az értelemnek.

— Na és mi van a csatornákkal?

Vállat vont.

— Schiaparelli, aki ezeket a vékony vonalakat felfedezte, „canali”-nak hívta nevezte őket. Az olaszban „csatornát” jelent, de nem feltétlenül mesterséges eredetűt. Ez okozza a félreértést. A Földről ezek egyenes vonalakként láthatók. Sok kép készült már róluk, de nincs okunk feltételezni, hogy ez egy tudatos tevékenység eredménye lenne. Most, mikor a Mars közelébe értünk, nyoma sem látszik a csatornáknak.

— Hogyhogy?

— Nagyon egyszerű, Míg távol voltunk, a hajó távcsövén át határozottan, erősen látszottak. De ahogy egyre közeledtünk feléjük, úgy kezdtek el a határozott vonalak egy jobban elhalványodni, amíg végül teljesen eltűntek.

— Előfordulhat, hogy csak illúziók voltak?

— Hamarosan közelről is megnézhetjük. De valaminek okozni kellett ezt a látványt. Schiaparelli és Lowell ellenfelei úgy gondolták, a csatornák — a távolság okozta optikai csalódások. Talán nekik volt igazuk.

Úgy véltem, Arszén Georgijevicset taszítja a téma, ezért más irányba tereltem a beszélgetést.

Előfordulhat, hogy a Marson megtaláljuk e rejtély nyitját.

A légkörbe merülésünk nem tért el különösebben a vénuszitól. Csakhogy itt nem volt felhő, ami akadályozta volna a navigálást. A Mars tiszta és áttetsző légkörén át jól láthattuk a bolygó felszínét.

Csakúgy, mint száznégy nappal ezelőtt, bekapcsoltak a fékezőmotorok. A legénység elfoglalta a helyét: Pajcsadze és Belopolszkij a műszereknél, Kámov az irányítópultnál, én az ablaknál foglaltam el a helyem.

A Mars gyorsan növekedett, és úgy tűnt, hogy összeütközik a hajónkkal. A bolygó felszínének gömb alakja fokozatosan eltűnt, és egy homorú tányér alakot vett fel. Ahogy ereszkedtünk a tányér széle felé, úgy került az egyre távolabbés távolabb tőlünk, és végül eltűnt a távoli láthatáron.

— Sivatag! — mondta Kámov.

A csalódás kellemetlen érzése kelt bennem.

Miért? Mit vártam?… A modern tudomány emberei nem ringatnak hamis álomképeket. Tudtam ezt, és mégis mélyen csalódott voltam.

Milyen különös az ember! A Világegyetem minden kis sarkát magához hasonló értelmes lényekkel akarja telerakni.

Miután ez nem jött össze a Vénuszon, a Marstól vártam el a vágyam teljesülését. Eddig nem kételkedtem a bolygó lakott voltában. Memóriámban életre kelt minden teremtmény — Wells ronda, pókszerű lényeitől Alekszej Tolsztojon át mindazok, amelyeket a „vörös bolygó” lakóinak képzelt el a rengeteg tudományos-fantasztikus szerző.

És most a hajó széles szárnyai egy halott, kietlen sivatag fölött repítenek bennünket…

Micsoda ellentéte ez a Vénusznak!

Ott, a Föld nővérén magasra csapnak a tenger hullámai. Viharfelhőkből zúduló esőtömeg. Vakító villámlok szabdalta ég. Hatalmas erdők, magas hegyek, és élet… élet, mely öntudatlan, vad, ifjú erővel tör utat a jövőbe. De itt?…

A hajó egy kilométerre ereszkedett, és távcsővel jól ki lehetett venni a részleteket. Homok…

homok… amit néha-néha megszakít valamely növények szürke foltja.

A bolygó forgásirányával ellentétesen, azaz nyugat felé repültünk, hatszáz kilométer per órás sebességgel. A terep jellege fokozatosan megváltozott. Egyre nagyobb foltokban jelent meg a vegetáció. A talaj egyre jobban közeledett, és három kilométer múlva már szinte közvetlenül afölött repültünk.

A sivatagi homok eltűnt. Ismeretlen növények összefüggő szőnyege terült el alattunk. Egy fa, egy bokor nem volt.

Hirtelen egy kis tó tűnt fel, majd egyre nagyobb lett. Talán rátaláltunk a tengerre?… De nem így volt! Két óra múlva megint a már ismert sivatagi homok következett.

— Szergej Alekszandrovics! — szólt Belopolszkij. — Szerintem menjünk vissza, és szálljunk le valahol a tó közelében.

— Nézzük meg, mi van odébb. A területnek még csak kis részét láttuk. Ennél jobb leszállóhelyet keresünk.

Kapitányunk szavai négy óra múlva teljesültek. Egész idő alatt ugyanazt láttuk — a sivatag sivár végtelenségét. Úgy tűnt, az egész Marson nincsenek dombok és hegyek. A szintkülönbség sehol sem volt több, mint ezer méter, és ez megerősítette azt az érzésünket, hogy a bolygó biliárdgolyó simaságú. Előfordulhat, hogy a múltban voltak a bolygónak hegyei és dombjai, de az azóta szintén eltűnt szél és eső simára koptatta a felszínét, mára ezért nem maradhatott a legkisebb nyoma sem az egykori hegyeknek.

A nap lassan a látóhatár pereme felé közeledett. Hamarosan beköszöntött az első éjszaka. Az első azok közül, amit idegen bolygón töltünk.

Idegen?… De kinek az?…

A legkisebb nyomát sem láttuk állati eredetű életnek. Talán a „földet” beborító sűrű növényzet rejti erl szemünk elől a Marson lévő élőlényeket. Erről majd akkor bizonyosodhatunk meg róla, ha landoltunk.

— Még alkonyat előtt le kell szállnunk — mondta Kámov.

A repülés hetedik órája végén jártunk, mikor egy újabb víz jelenlétének nyomait fedeztük fel. Egyre több növényzet tűnt fel oázisként a sivatag sárgásbarna felszínén. Az életterük közelében akadtunk a tóra.

A Nap már egészen belesüppedt a láthatár szélébe, mikor Kámov a leszállás mellett döntött.

Csökkentettük a sebességet. A hajó egyre kisebb köröket hajtva végre, egyre lejjebb ereszkedett. A motorok üvöltése halkabb lett. Éreztük a hajótest remegését.

Eljött a repülés legveszélyesebb és legizgalmasabb pillanata. A tíz tonna súlyú űrhajó lassan, egyre csökkenő sebességgel közeledett a Mars felszínéhez. Minden másodperccel nőtt a veszély.

Kámov le sem vette a szemét a periszkópról. Keze biztosan járt a vezérlőpult kezelőszervei között.

Már csak ötven méterre van a talaj.

Hirtelen megemelkedett a sebességünk. A bolygó vonzereje legyőzte a repülés tehetetlenségét. A szárnyaknak köszönhetően a hajó zökkenőmentesen ért földet. A motorok abbahagyták a munkát.

Csikorgó hang hallatszott. Az ablak üvegein túl felszálló porfelhő látszott, és az űrhajó, több, mint négymillió kilométer megtétele után megállt.

Célhoz értünk. A Marson vagyunk!..

Egyszerre ugrottunk fel, és izgatottan öleltük át egymást.

— Szergej Alekszandrovics! — kérdezte Pajcsadze. — Ön szerint mikor hagyhatjuk el a hajót?

— Majd csak reggel — mondta Kámov.

— Melyik földrajzi szélességen lehetünk?

— Az egyenlítő környékén.

Tehát végig kell várnunk az éjszaka tizenkét óráját. (A Marson a napok csak harminchét és fél perccel hosszabbak, mint a Földön.) Nehéz volt kivárni ezt a hosszú időt, de senki sem szállt szembe a parancsnok utasításával. Mindenki megértette, hogy ennek az értünk, és az egész expedíció miatti felelősségérzete az oka. Ki tudja mi vár ránk a hajó falain túl, egy idegen bolygón? Lehet, hogy a növényzet mélyén ismeretlen állatok kúsznak — gyíkok vagy más, szülőbolygónkon ismeretlen csúszómászók. Sötétben elhagyni a hajót, ésszerűtlenül és veszélyes lett volna.

Már el is jött. Gyorsan, ahogy a trópusokon szokott, a nappal átadta a helyét az éjszakának.

— Ez bizonyíték, arra, hogy csakugyan közel van az egyenlítő — mondta Pajcsadze.

— Legjobb lesz, — szólt Kámov, — ha elvonulunk a kabinunkba, és a többit majd reggel elrendezzük.

Holnap is kemény munka vár ránk. Habár a Mars gravitációja kisebb, mint a Földé, és könnyebb lesz dolgozni, de már elszoktunk a tömegvonzástól.

Pajcsadzéval a kabinunkba vonultunk. Könnyű volt mozogni, és minden izmunkban nagy erő feszült.

Ennek az érzésnek a Mars gyenge vonzereje volt az oka. A hajón nagyon kényelmetlen volt a mozgás, mivel a hajó kicsi, kerek ajtóit nem a „súlyos” körülményekre tervezték.

Az utastérben csak a szekrény volt természetes helyzetben. A lábával a falhoz rögzített asztalra nézve, nehéz volt elhinni, hogy nemrég még teljes kényelemben ültem mögötte. Az ablakok közé akasztott ágy-hálóink, ahol eddig oly kellemesen és békésen aludtunk, most teljesen haszontalanok és megközelíthetetlenek voltak a számunkra, nehéz lett volna belefeküdnünk. Ehelyett két függőágyat akasztottunk a kabin falára, nehezen belemásztunk ezekbe, és barátian egymásra mosolyogtunk.

Arszén Georgijevics kereken elutasított mindenféle társalgást, és lefekvés után azonnal lehunyta szemét.

Most ő mélyen alszik, és én is befejezem a jegyzetelést. Ennyi történt ma, röviden és tömören.

Holnap belekezdünk a munkába. Programunk még a Földön meg lett tervezve, és három változata van, attól függően, mit találunk ezen a bolygón. Attól tartok, ha a Mars lakatlannak bizonyul, akkor a beszámolóm igen rövid lesz. Abból ítélve, amit az elmúlt napon a hajó ablakából láttam, a bolygó egy hatalmas sivatag. A növénymintákat begyűjteni, nem fog hosszú ideig tartani.

Holnap előkészítjük a négy tervezett kirándulást, az űrhajó leszállóhelyétől száz kilométeres körzetben. Az első felderítőpáros Kámov és Pajcsadze lesznek, Belopolszkij és én leszünk a következő csapat. Azért volt az utasításban így meghatározva, hogy ha valami katasztrófa történne a kint lévő párossal, Kámov, Belopolszkij vagy valamelyik csillagász a hajón legyen. A hajót mindenféleképp vissza kell vinni a Földre. A mi feladatunk a tudomány szolgálata!

Utunk kétharmad részét biztonságban tudhatjuk magunk mögött, reméljük ez az utolsó harmadban is így lesz!