220 nap az űrhajón

AZ „UGRÓGYÍK”

Másnap, amint felkelt a nap, a terepjáró útnak indult.

— Hat-hét órát leszünk távol — mondta Kámov az őket figyelő Belopolszkijnak. — Mindaz, amit tegnap mondtam, ha a terepjáró nem térne vissza, ma is érvényes.

— Minden rendben lesz! Viszontlátásra!

Kámov beült a kormán mögé, Melnyikov a mellette lévő helyet foglalta el. A kamerát a térdére fektette, hogy megóvja egy esetleges ütődéstől. Mögötte lapátok, csákányok, kötelek, kábelek és egy elektromos csörlő voltak felhalmozva.

Kámov becsukta az ajtót, és elindította a motort. Melnyikov ekkor feltöltötte a kabint oxigénnel.

Levették a maszkot, és szélesen integetve búcsút vettek az űrhajó ajtajában álló társuktól, majd elindultak a tegnapi nyomon. Amint átértek a növények közé értek, Kámov maximális sebességre kapcsolt. A gép bömbölve és dülöngélve rohant előre.

— Száztíz kilométer — jelentette Melnyikov, a mutatóra nézve.

— Jó kis gép! — felelte rá Kámov. — A Marson kényelmesen lehet utazni: nincsenek hasadékok, nincs hegyvidék. Nincsenek hepehupák. A talaj egyenletes, mint egy asztallap. De ennek ellenére csak azért tudunk ilyen gyorsan haladni, mert jól ismert útvonalon haladunk.

Monoton simaságú marsi táj élettelennek látszott. Egyetlen „nyúl” sem keresztezte a terepjáró útját, ami egyenletesen száguldott, egyik kilométert a másik után hagyva maga mögött.

A két űrhajós hallgatott. Melnyikov erős felindulást érzett annak a bolygónak felszínén utazva, amelyet annyiszor látott a Földön, mint egy kis vörös csillagot. Kámov már tegnap megtapasztalta ezt az érzést, és teljesen nyugodt volt.

— Nézze! — szólalt meg Kámov. — Figyelje meg az előttünk lévő terepet!

Melnyikov szeméhez emelte a távcsövet, de semmit sem látott.

— Lát valamit?

— Semmit sem, Szergej Alekszandrovics!

— Erről van szó! — mondta Kámov. — Egy „mocsár” van előttünk. Ez egy láthatatlan csapda. Tegnap Arszén Georgijevics sem látta meg. Szerencsére kis sebességgel haladtunk. Vissza kellett tolatnunk.

Látja az eredeti nyomvonalat?…

A terepjáró megállt.

A „mocsár” alig tért el a környezetétől. Mindössze a homok volt egy kicsit sötétebb, és a növények nőttek egy kevéssel magasabbra, mint a „száraz” területeken.

— Körül kell járnunk „mocsarat”, hogy megtalájuk a biztonságos utat — folytatta Kámov. — Még a harminc kilométeres sebesség is veszélyes lehet. Ki tudja, milyen mély?

Mindketten felvették a gázmaszkot, és kiszálltak a kocsiból.

— Alaposan nézzen körül — szólt Kámov. — Ha nem vesszük észre, mikor a Bason említette „kígyó” megjelenik, az végzetes lehet ránk nézve.

Nyílt területen voltak, de még így is sok növény vette őket körül, és ez csökkentette a látótávolságot. Egy marsi környezethez szokott ragadozó könnyen az emberek közelébe surranhatott.

— Olyan gyorsan kell elvégezni a dolgunk, ahogy csak tudjuk — jegyezte meg Kámov.

Halk hangon szólalt meg, de érezni lehetett visszafojtott érzelmeit.

A Földön mindig hallani lehetett valamit — a szél hangját, a zizzenő homokot, vagy egyéb távoli zajokat, de itt feltűnő csend volt. A homok, a levegő, a növények, mintha mozdulatlanságba merevedtek volna a fagyosan világító napsugarak nem túl meleg fényében. Itt-ott áttört a növények között a sötétkék, csillagokkal teleszórt ég a táj látványát valószínűtlenné tette. Nyomasztó volt a csend. A talaj, amely a lábuk alatt terült el, bármikor kész volt beszakadni a súlyuk alatt. A környezet ellenségesnek látszott, amely éberen lesi a földlakók minden mozdulatát. Készen állt arra, hogy elpusztítsa a birtokháborítókat, ahogy már azt egy társukkal meg is tette.

Melnyikov szorosan megmarkolta a pisztolyát, és a közeli növényekre meredt. Úgy látta, mintha a hosszú levelek között mozogna valami. Ösztönösen közelebb húzódott Kámovhoz.

— Van ott valami — szólt.

Kámov arra a pontra nézett, ahová a társa mutatott, majd pisztolyát hirtelen felemelve tüzelt.

— Mint láthatja, nincs ott semmi. — mondta. — Ne hagyja, hogy az idegei megtréfálják. Tényleg félelmetes itt.

A lövés hangja valahogy nyugtatólag hatott Melnyikovra. Szégyellte gyávaságát. Egy mozdulattal a kezeslábasa derekára csatolta pisztolyát, és Kámovnak igyekezett segíteni.

Úgy döntöttek, hogy az egyik „mocsári” növényt, ami lazább szerkezetű volt, és magasabbra nőtt, magukkal viszik az űrhajóra. A várakozással ellentétben, ez nehéz feladatnak bizonyult. Kámovék először fellazították körülötte a talajt, és miután meggyőződtek arról, hogy nem fenyeget a kidőlés veszélye, kiásták a gyökereit. Melnyikov őrt állt, és figyelte a területet. Többször cseréltek helyzetet.

A növények gyökerei meglehetősen egymásba voltak gubancolódva, ami nagyon megnehezítette a munkát. Melnyikov javasolta a növény kivételéhez a csörlő használatát, de ezt Kámov kereken elutasította.

— Teljesen épen kell a Földre szállítanunk — mondta. — A csörlő széttépné a gyökereit.

Két óra kemény munkával sikerült célt érniük. A marsi növényről eltávolították a homokot, és a terepjáró lapos tetejére fektették. A leesés ellen széles pántokkal rögzítették, a gyökereit gondosan becsomagolták. A hajó a legértékesebb rakománya, egy speciálisan kialakított hűtőkamrában teszi meg az utat a Földig, ami a Botanikai Intézet laboratóriumaiig, ahol majd megvizsgálják azt.

A hajón több ilyen hűtő volt, a bolygón gyűjtött állat- és növénymintáknak.

— Indulnunk kell! — mondta Kámov. Ránézett az órájára. — Jól elhúztuk az időt. Sietnünk kell.

A terepjáró újra az eredeti sebességével száguldott a tegnapi nyomot követve.

— Sok rejtélyt tartogat ez a bolygó — jegyezte meg Kámov. — Sok munkája lesz a következő expedíciónak.

— Miért csak ilyen kevés ideig maradunk, Szergej Alekszandrovics?

— Már elmagyaráztam önnek. Egy meghatározott ponton kell találkoznunk a Földdel.

— Ki lehetne számítani egy másik útvonalat is.

— Mi csak az úttörők vagyunk — magyarázta Kámov. — A mi dolgunk, hogy általánosságban képet adjunk a Marsról és a Vénuszról. Azok részletes felderítése…

Nem fejezte be a mondatot. Előttük ötven méterre jobbra, egy hatalmas fenevad ugrott ki a bokrok közül az útra. Mindkét utasnak feltűnt az ezüstszínű bunda, amely az állat egész testét beborította, és hosszú pofája egy krokodiléra emlékeztetett.

Megpillantva a gyorsan közeledő járművet, a vadállat a „földhöz” lapult, és egy hirtelen mozdulattal beugrott a bokrok közé, és ott eltűnt.

Kámov teljes erejéből a jobb oldali fékre lépett. A jármű hirtelen elfordult, és a bokrok közé rohant, és az állat üldözésébe kezdett.

— Tegye fel a maszkot! — kiáltotta izgatottan Kámov. — Készítse elő a berendezést! Ezt mindenképpen meg kell örökítenünk!

A terepjáró hirtelen fordulásától Melnyikov beverte fejét a szélvédő üvegébe.

— Ott van!

Húszlépésnyire a tótól, a „földhöz” simulva feküdt az állat. A víz elállta a menekülése útját, és ez megállásra kényszerítette.

Melnyikov beindította a kamerát. Kámov gyorsan felsegítette rá, és magára is feltette a gázmaszkot.

A fenevad néhány másodpercig nem mozdult. Aztán fenyegetően kinyitotta hatalmas száját, láthatóvá téve a benne többsornyi, háromszög alakú, éles fogait. A fejétől a farka végéig a vadállat három-három és fél méter hosszú lehetett. Törzse nem volt vastagabb egy krokodilénál, három pár lába volt, amelyek közül az első két pár rövid volt, éles karmokkal, és közel voltak egymáshoz, úgy meghajolva, mint egy szöcske lábai. Nyilvánvalóan ennek köszönhette, hogy ilyen hatalmasakat tudott ugrani.

Zöldesszürke szemével úgy nézett a terepjáróra, pupillája összehúzódott, mint egy macskáé, aztán hirtelen a hátsó lábait kinyújtva tizenkét métert ugorva megtámadta azt.

Melnyikov hátrahőkölt a meglepetésszerű támadástól.

Kámov nem jött ettől zavarba. Az ugrás pillanatában rálépett a gázpedálra, és a terepjáró előrelendült, és a tó előtt elkanyarodott. Az állat átrepült fölöttük, és mögöttük a homokra esett.

A vad valószínűleg feldühödött, és újra elrugaszkodott a talajtól. Ezúttal elérte a célját. A terepjáró megrázkódott a támadástól. Kámov leállította a motort.

Az állat a tetőn volt és hallották karmai és fogai csikorgását a fémen. A kemény munkával kiásott növény összetörve a „földre” esett.

— Felkészülni! — szólt Kámov.

Melnyikov letette a kamerát, és egy puskát kapott fel.

A hernyótalpas lassan megindult előre. Ám az állat nem ugrott le a tetejéről. A farka vége lelógott a „földre”. A fémen csikorgó hangok elhallgattak.

— Le kell ugrasztanunk onnan — mondta Kámov.

Megnyomta a riasztó gombját.

A szirénák üvöltése szaggatta szét a sivatag csendjét. Úgy látszott, hogy a rémült bestia megpróbált leugorni, de karmai megcsúsztak a fémen, és a lánctalpas mellé esett. Melnyikov egy pillanatra egész közelről látta az állat világos hasi szőrzetét, és a levegőben kapálózó hat lábát. Az állat egészen összehúzva magát átfordult, és hatalmas, tízméteres ugrásokkal elfutott.

Kámov fokozta a sebességet — és a terepjáró hamarosan felzárkózott az állat mögé. A szirénák szünet nélkül szóltak, ezért a marsi jószág, ami eddig még soha nem hallott ilyen hangot, hátra sem pillantva rohant előre. Kámov kinyitotta az első ablakot.

— Csak biztos célpontra lőjön — mondta. — A fejére célozzon.

Melnyikov erősen figyelte az mozgását. Az állat le-fel mozgása zavarta a pontos célzásban.

— Nem fog menni — jelentette.

— Egyszer csak elfárad — felelte Kámov.

— Nem tudhatjuk meddig bírja. Bemenekülhet egy másik „mocsárba”.

— Jó! Akkor mással próbálkozunk.

Kámov kikapcsolta a riasztót. A hirtelen feltámadt csendben az állat abbahagyta a menekülést, hogy szembeforduljon az üldözőjével. A hernyótalpas háromlépésnyire volt tőle. Lehetetlen volt eltéveszteni, így Melnyikov lelőtte.

— Úgy látom telibe találta — konstatálta Kámov.

Mindketten az állatot figyelték.

— A szeme közé lőttem — válaszolt Melnyikov.

Néhány percet vártak, aztán óvatosan, fegyverüket készenlétben tartva megközelítették.

De a fenevad halott volt: a golyó pontosan a szeme között találta el.

— Ez azt is bizonyítja, — mondta Kámov — hogy a marsi állat agya is ugyanott helyezkedik el, mint földi társaié.

— Majd tanulmányozzák, amikor a földre szállítottuk.

— Szerencsés eset volt.

— A növény viszont elpusztult.

— Igen, de majd azon leszünk, hogy szerezzünk helyette egy másikat.

A rájuk törő izgalom megakasztotta beszélgetésüket. A lábuknál fekvő állat a Marson született és nőtt fel — valószínűleg egy olyan, hosszú evolúciós folyamat eredményeképp, ami a bolygón múltjának a titka. Mi a közös e fenevadban és a földi állatokban? Milyen különbözik teste a hozzá hasonló, de eltérő körülmények között élő társaikétól? A természet milyen titkait tárja fel az idegen állat, akit egy földi golyó ölt meg, az őt tanulmányozó tudósoknak?

— Fel bírjuk tenni ketten a terepjáró tetejére? Próbáljuk meg!

A Mars kisebb gravitációja sem segített megbirkózni a feladattal. Az túl nehéz volt két embernek.

A csörlőt sem tudták használni, mert nem volt lejtőnek használható eszközük.

— Magunk után kell húznunk az űrhajóig — mondta Kámov.

— A homok ledörzsöli a bőrét. Nem lehetne deszkákon szállítani.

— Veszélyes lenne itt hagyni. A rokonai idejöhetnek, és nem tudjuk, nem eszik-e meg saját fajtársukat. Nem hagyhatjuk, hogy ez a szerencsés eset kudarca végződjön.

— Ön menjen vissza egyedül — javasolta Melnyikov. — Én itt maradok őrizni.

Kámov ezt válasz nélkül hagyta. Egy pillanatig nézte fiatal társát, majd enyhén megvonta a vállát.

— Nincs mit tenni, magunk után kell húznunk — szólt. — De meg kell tennünk mindent, hogy minél kevésbé sérüljön meg.

A beszállt a kocsiba, és hosszas tárgyalásba kezdett Belopolszkijjal.

— Konsztantyin Jevgenyevics is egyetért velem — mondta. — Ha a kiszerelt ülésekre fektetjük, gond nélkül el tudjuk szállítani.

Így is tettek. A terepjáró négy ülését összekapcsolták, és a tetemet óvatosan, a csörlő segítségével rátették. Ez a művelet egy óra hosszán át tartott.

— Ma már nem jutunk el az amerikai hajóhoz — jegyezte meg Melnyikov.

— Annak holnapig várnia kell.

Hat órába telt a visszaút. A lánctalpas a lehető leglassabban haladt. Gyakran meg kellett állni, a rögtönzött pótkocsi szétcsúszó alkatrészeit rögzíteni, hogy le ne csússzon róla az állat teteme.

A nap egyre lejjebb süllyedt a nyugati égbolton, mire a fáradt vadászok végül elérték a hajót. A megölt állat hűtőbe szállítása is kemény munkának bizonyult. Kámov kereken elzárkózott Bason segélykiáltásai elől, miközben három társával kínlódott a közelgő sötétben.

— Már három nap letelt az ötből, — mondta Kámov, mikor végeztek a nehéz munkájukkal —, és még nagyon keveset végeztünk.

— Majd belehúzunk a hátralévő két napban — felelte Belopolszkij. — Igazából az sem kevés, amit eddig elértünk. A „gyík” Földre szállítása — nagy győzelem.

— Hogy mondta? Gyík?

— Igen. „Ugrógyík”. Véleményem szerint ez a legmegfelelőbb név erre az állatra.