220 nap az űrhajón

A TALÁKOZÁS

19… november 8.

Majd két hónapja nem nyúltam már a naplóhoz. Ez idő alatt semmi különösen lényeges sem történt. Az élet a fedélzeten csendesen, kimérten halad.

A Vénusztól való távozásunk után még sokáig az ott látottak hatása alatt voltunk. Az elemek primitív, vad dühe, a hatalmas erők összecsapása ellenére hittünk a bolygó fényes jövőjében.

Magunk mögött hagyva a Vénuszt, élénken és izgatottan vitáztunk a látottakról, sőt egy kis fantáziálásba is belemerültünk.

Izzó vágy kelt a szívemben, hogy visszatérjek még a Föld nővéréhez, aminek látványa feledhetetlen álomként távolodott az űrhajó ablakiban.

Az elválásnak az a szomorú érzése hatott át minket, mint amikor valami ismert és szeretett dologtól búcsúzunk, és órákon át nem tudtunk elszakadni az ablakoktól.

De megismertük a rejtélyét: megtudtuk, mi rejlik a felhők alatt, és hamarosan, igazán hamar már a Föld minden embere tudni fogja, hogy…

A Vénusztól való távozásunk idején, annak a Marstól való távolsága háromszázhetven millió kilométer volt, de a Mars közeledett felénk,a pályáján, és így a hajónknak mindössze 250 millió kilométert kell megtenni a vele való találkozásig. Ez 2500 óra, azaz 104 nap, amiből már ötvennégy már eltelt.

Mint írtam, mindeddig semmi különös esemény nem történt, de a tegnapi nap — november 7. — soha nem törlődik ki a memóriámból. Ezen a napon, ami a történelem legfontosabb eseményére emlékezünk, olyan dolog történt, ami Pajcsadze szerint csak ezerévenként egyszer fordulhat elő.

A nap szokatlanul kezdődött: a repülés kezdete óta először pihent egyszerre Pajcsadze és Belopolszkij. A sok csillagászati műszer elhagyottnak és magányosnak tűnt. Az obszervatórium szokatlanul kihalt volt.

Én teljesen egyedül láttam el a szolgálatot a kezelőpultnál, míg Kámov a kabinban ellenőrizte a számításokat.

Semmi nem mozdult, csend honolt a fedélzeten. Az egyetlen hang a műszerfalba épített óra ketyegése volt. Mint a hajón az összes óra, a moszkvai időt mutatta.

Reggeli hat óra volt.

Nagy szomorúságot éreztem. Barátaim és elvtársaim jutottak eszembe, akiktől most végtelen távolság választott el. Felidéztem az izgalmat, amivel ma mindenki ébred, és siet az utcára a felvonulásban részt venni. Először életemben nem Moszkvában voltam ezen az ünnepi napon, hanem a Földtől is több tízmillió kilométerre. És én mégis otthon voltam. Ez a hajó, amit a szovjet nép épített, s most hihetetlen sebességgel rohan az ég hatalmas sötétjében — a Szovjetunió elválaszthatatlan része.

Bárhol legyünk is, mindenhol a haza levegőjét lélegezzük be.

Gondolataimat Kámov és Belopolszkij érkezése szakította meg. Üdvözöltek az ünnep alkalmából, és Szergej Alekszandrovics megkért, hogy ébresszem fel Pajcsadzét.

Már az ajtóból hallottam Kámov hangját: — Ellenőrizze még egyszer!

— Már megtettem, Szergej Alekszandrovics — mondta Belopolszkij. — Pontosan hét óra kettőkor.

Pajcsadze mélyen aludta hálójában, és én sajnáltam megszakítani az álmát.

De a kapitány szava — parancs. Enyhén megérintettem Arszén Georgijevics vállát, mire ő azonnal kinyitotta a szemét.

— Elnézést! — szóltam. — Szergej Alekszandrovics hívja az obszervatóriumba.

— Mi történt? — kérdezte izgatottan.

— Nem tudok róla semmit.

— És Belopolszkij hol van?

Pajcsadze izgatottsága jogos volt. Eddig még nem fordult elő a hajón, hogy bárki megzavarta volna másik pihenését. Sem nekem, sem társamnak nem jutott eszünkbe, milyen csodálatos meglepetést készítettek elő barátaink.

Amikor egymás után átmentünk a csillagvizsgáló körkörös ajtaján, Kámov és Belopolszkij már benn volt. Dobozok, italok és különféle ételek lebegtek előttünk a levegőben. A reggeli általában kilenckor szokott sorra kerülni. Semmit ijesztőt nem fedeztünk fel társaink arcán. Mindketten üdvözöltek az ünnep alkalmából bennünket.

— Mi történt, Szergej Alekszandrovics? — tette fel a kérdést ismét Pajcsadze.

— Ünneplünk — felelte Kámov. — Koccintsunk egyet ezzel a konyakkal az Októberi Forradalom emlékére!

Megleptek ezek a szavak, és a hangsúly, ahogy azokat kiejtette. Úgy tűnt, mintha nem is Szergej Alekszandrovics mondta volna ki ezeket! Két órával korábban felverni az embert, mintha az ünneplés nem maradhatott volna későbbre,… Mi történhetett vele?…

Pajcsadzét ugyanúgy meglepte ezzel, akárcsak engem.

— Akkor, — szólalt meg, — nincs is semmi baj? Egész megijedtem, mikor Borisz Nyikolájevics felébresztett.

— Még három percünk van — mondta felelet helyett Kámov. — Igyekezzen, Konsztantyin Jevgenyevics! — fordult Belopolszkijhoz, aki éppen egy konyakos üveget bontogatott.

Egy újabb furcsaság! Eszembe jutottak az imént hallott szavak: „pontosan hét óra kettőkor”, és az órámra pillantottam. Hat óra ötvenkilenc volt. Mi történhetett?

Belopolszkij odaadta a palackot Kámovnak.

— Barátaim! — mondta Szergej Alekszandrovics. — Sajnálom, de üvegből kell innunk. Mint tudják alkohol csak annyi található a hajónkon, amennyire vész esetén szükség lehet. Ezért igyunk arra a pillanatra két-három kortyot, ami fél perc múlva bekövetkezik; keresztezni fogjuk a Föld pályáját.

Pajcsadze felkiáltott a meglepetésében.

— Ez a nagyszerű pillanat a mi nemzeti ünnepünkkel egy napra esett — folytatta Kámov. — Ez okból gyűltünk most össze, ebben a szokatlan órában. Igyunk, drága barátaim, a repülésünk első szakaszának sikeres befejezésére!

Némán és gyorsan rohan az űrben a szovjet űrhajó, minden másodpercben 28,5 kilométert hagyva maga mögött. Az én szemem előtt láthatatlan maradt a „Föld útja”, de parancsnokunk éles szeme látta azt, és a benne élő szovjet ember elvárta, hogy az ünnepet ezen a helyen tartsuk meg. A meglepetés nagy volt és örömteli. Pajcsadze és én melegen mondtunk köszönetet ezért Kámovnak.

— Ne csak nekem köszönjék, hanem Konsztantyin Jevgenyevicsnek is, aki segített nekem az időt kiszámítani, és gondoskodott e kellemes meglepetés titokban maradásáról.

— Most már értem, — mondta Pajcsadze, — miért adott nekem olyan homályos válaszokat, mikor azt kérdeztem tőle, mikor érjük el a Föld pályáját. Bevallom, úgy hittem, nem érdekli a kérdés.

— Én már a Földön tudtam, hogy november hetedikén fogjuk a Föld pályáját keresztezni, de titokban tartottam önök előtt, de Konsztantyin Jevgenyevics mindent kiszámított, és belement az én ötletembe.

Ketten készítettük elő a meglepetést, és gondosan titkoltuk önök elől mindeddig.

— Milyen furcsa, — szóltam — hogy ilyen távol vagyunk a Földtől, és mégis úgy érzem, mintha rajta lennénk.

— Nem egészen értem mire gondol — mondta Kámov.

— Magam sem értem — feleltem —, de mégis furcsának érzem.

— Nekem — szólt közbe Belopolszkij — ez teljesen normálisnak tűnik. Az emberek mindig a Földön éltek. A jelenléte olyan mélyen gyökerezik a tudatunkban, hogy nagyon nehéz ilyen rövid távon átállítani a gondolatainkat arra, hogy nem az anyaföld van a lábunk alatt. Tehát ez nem egy gondolat, — fordult Kámov felé, — hanem inkább egy érzés.

— Egyébként — tette hozzá Kámov — én ne érzem ezt.

— És én se — mondta Pajcsadze.

— Ez azért van, mert már nem először hagyták el a Földet, de az az érzésem, mikor a Holdra repültek, önök is ugyanezt érzeték.

Kámov a fejét rázta.

— Nem emlékszem ilyenre — felelte. — A repülés során nem jutott idő az érzéseinket elemezni. Túl rövid ideig tartott az út.

— Apropó — mondtam — soha nem mesélt nekünk a holdbéli útjáról.

— Arszén Georgijevics és én mindent elmondtunk az újságok hasábjain. Azt hittem, a repülés előtt elolvasta azokat.

— Természetesen elolvastam — feleltem. — De talán tudna olyat mondani, amit nem írt meg bennük.

— Mindent elmeséltünk — szólt Pajcsadze.

Kámov ránézett, és elmosolyodott: — Őszintén szólva, van a dolognak egy titkos epizódja.

— Elmesélné? — kérdeztem.

— Inkább nem — mondta Pajcsadze. — Egyáltalán nem érdekes.

— Engedje meg, hogy ezt mi döntsük el.

— Arszén Georgijevics szerénysége ellenére, szívesen elmondom —, kezdett bele Kámov a történetbe. A mikor leereszkedtünk a Hold felszínére, el kellett hagynunk a hajót, kőzetminták vétele miatt. Felváltva hagytuk el a hajót, mivel nagyon kockázatos lett volna, ha mindketten kimegyünk.

— Miért? — tettem fel a kérdést.

— Mert a Holdnak nincs légköre.

— Még mindig nem értem. Azt olvastam, hogy ezért viseltek a búvárruhához hasonló öltözetet.

— Nem erről van szó — válaszolta Kámov, — a légkör hiánya a Holdon más veszélyeket is magában rejt. Tudja, hogy a Föld naponta sok kis meteorittal ütközik naponta. Ezek csak ritkán érik el a felszínét, mivel többnyire elégnek a légkörben, a levegővel való súrlódás következtében. Gyakran észleljük ezt a jelenséget, és „csillaghullásnak” nevezzük. A Föld atmoszférája így véd meg bennünket a naponkénti meteor-becsapódásoktól. A Holdnak nem létezik ez a védelme, és több ezer különböző méretű részecske bombázza a felületét, amiket csak a Hold talaja fékez meg. Ez teszi a holdsétát olyan veszélyessé. Minden egyes kavics maga a halál.

— És önök mégis kimentek?

— Vagyis inkább kirohantunk. Nem akartunk üres kézzel visszatérni a Földre. Szóval egy ilyen alkalommal egy aprócska meteorit fejen talált. Átütötte a fémsisakot, és eltalálta a fejem. Én ájultan estem össze. Mindössze egy parányi lyuk volt a sisakomon, de azon keresztül nagy iramban távozott a levegő, és egy percen belül megfulladtam volna, ha nincs ott Arszén Georgijevics. Igaz, már holdi öltözetben volt, mégsem értem, hogyan sikerült ilyen gyorsan odaérnie hozzám. Már csak a hajón tértem magamhoz.

— Negyven méterre a bejárattól esett el — szólalt meg Pajcsadze. — A Holdon a gravitáció hatszor kisebb, mint a Földön. Öt ugrással önnél voltam. Azonnal észrevettem a lyukat. Teljesen jól lehetet látni.

— És velem együtt meg is halhatott volna.

— Különös kifogás! — felelte Pajcsadze. — Nem tehettem meg, hogy ne próbáljam megmenteni önt.

Az gyilkosság lett volna.

— És még ennél is többet tett — mondta Kámov. — Miután visszavitt a hajóra, még hosszú ideig eszméletlen voltam. A Holdon tölthető időnk egyre fogyott, ezért Arszén Georgijevics többször elhagyta a hajót, mintagyűjtés végett, és ezzel az életét tette kockára.

— Nem lenne most itt, ha nem teszem meg — reagált rá Pajcsadze.

— Akkor egyikünk sem lenne itt — nevette el magát Kámov.

— A magatartása akkor is meggondolatlan volt.

Még Belopolszkij is elmosolyodott.

— Sehol nem olvastam, hogy megsérült a Holdon — mondtam. — Miért hallgattak erről?

— Merő óvatosságból! — felelte Kámov. — Tartottunk attól, ha megismerik ezt az esetet, nem fogják engedélyezni a harmadik űrrepülést.

— Nem hiszem — vélte Belopolszkij. — Sohasem tudhatjuk, mi történhet. Ez nem ok az univerzum vizsgálatának felfüggesztésére.

Sokáig társalogtunk ezen a reggelen, (amit, persze, csak az órák jeleztek annak,) a közös emlékekről, az űrhajózás jövőjéről, valamint a jelen repülésünkről. A csillagászati megfigyelések, amik eddig a napig megállás nélkül folytak, most látszólag feledésbe merültek.

Körülbelül három órát töltöttünk el ezzel, aztán mindenki ismét elfoglalta a helyét. Belopolszkij és Pajcsadze abbahagyta a társalgást, Kámov visszatért a vezérlőpulthoz. A pihenés véget ért.

De a sors akaratából egy újabb esemény is történt. Egy találkozás majdnem tönkretette a hajónkat, ami tudós honfitársainknak köszönhetően, akik a hajót készítették, mégsem történt meg.

A földi csillagászok álma vált valóra —, mondta Pajcsadze az események után. — Elképzelhetetlenül nagy boldogság tölt el. Most én vagyok a világ legboldogabb csillagásza.

— Én úgyszintén! — tette hozzá Belopolszkij. — Mindig komor arcán mosoly ragyogott, és hangja is valószerűtlenül lágy volt. — Már semmire nem vagyok kíváncsi, persze a Marson kívül.

Számomra is szokatlanul érdekes volt az esemény. Saját gyűjteményem is rengeteg csodálatos, egyedülálló felvételekkel gazdagodott. Mivel repülésünk alatt állandó készenlétben voltam, sikerült rögzítenem az egész fantasztikus találkozást, szinte elejétől a végéig.

— Észrevehette, — mondta Kámov, — hogy mi nem értünk volna rá egyetlen képet sem készíteni, ami bizony nagy veszteség volna a tudomány számára. Emlékszik, mikor kétkedett a munkája szükséges voltában a repülés alatt. Most már láthatja, mégiscsak szükségünk van önre a hajón.

A majdhogy végzetessé nem váló találkozás 21.45-kor zajlott le. Én éppen visszavonultam pihenni a kabinomba, mikor a rádióreflektor automatikusan beindult. A hajó csendjét a vészcsengő hangja törte meg, a szívem önkéntelenül összerándult, a hirtelen feltűnt ismeretlen veszély gondolatára.

Mióta a Földtől elszakadtunk, nem hallottam ehhez hasonlóan ijesztő hangot.

Kámov mellettem elrobogva a vezérlőpanelhez ment.

Nem siettem utána, hanem ott maradtam, ahol a riasztás ért. Pajcsadze, aki az ablaknál állt, szemét a parancsnokra függesztette. A csapat feszülten figyelt a végrehajtandó parancsot várva, azonnal készen arra, hogy végrehajtsa, bármi legyen is az.

De semmilyen parancs nem hangzott el.

A hajó megrázkódott, és én a falnak csapódtam. Rettenetes hangzavar ütötte meg a fülem. Egy másodpercig azt hittem, eljött a vég, de rájöttem, csak Kámov kapcsolta előzetes figyelmeztetés nélkül az egyik motort. Először hallottam a hangját sisak nélkül.

Szerencsénkre a robaj nem tartott öt másodpercnél tovább. Ahogy minden elnémult, éreztem amint a váratlan gravitáció ismét eltűnt. Éreztem, amint elszédülök, és a erősen csengett a fülem. Kámovot láttam a vezérlőnél, komoly volt és erősen koncentrált a munkájára, amiből rájöttem, hogy valami nagy veszély múlt el felőlünk.

— Siessen a bal oldali ablakhoz! — szólt rám Szergej Alekszandrovics. — Fotózzon, Melnyikov! — , és szemét a periszkópra szorította.

Odasiettem a kamerához, ami a bal oldali falra volt szerelve, bár még nem értettem miért kell, és villámgyorsan kitakartam a lencsét, és elindítottam a felvételt. Ezután gyorsan felkaptam a hordozható kamerát vettem magamhoz, és a „saját” ablakomhoz mentem.

Eleinte semmit sem láttam. Hihetetlen fekete szakadék volt előttünk, mint mindig, ami számtalan csillogó ponttal volt teleszórva. Minden olyan volt, mint máskor.

De hajónk orra előtt egy fényesen ragyogó, hatalmas test szaggatott vonalú széle kezdett kibontakozni. Gyorsan nőtt a mérete a kamerámban, és úgy tűnt, hogy félelmetes sebességgel rohan, egyenesen a hajó felé tartva.

Rengeteg fantasztikus szilát láttam, éles peremű szakadékokat — az a sziklatömb ragyogott így a Nap fényében, mely összetörni készült hajónkat, ami félelem nélkül rohant felé.

Egy pillanat — aztán a formátlan szikladarab az ablakhoz ért, és teljesen eltakarta az űr látványát.

Olyan közel haladt el mellettünk, hogy úgy tűnt, kinyújtott kezünkkel megérinthetjük a szürke felületén lévő sziklákat és mélyedéseket, melyekre árnyékot vetett a hajónk.

Aztán ismét szaggatott, törött szélű testté vált a kőtömb, és beleolvadt a mögöttünk lévő űrbe. A látomás hihetetlen sebességgel tűnt el. A világűr ismét békés, nyugodt, csillagokkal teli képét mutatta.

A végtelen űr vette körbe újra a hajót, és semmi nyoma sem maradt a csaknem bajt okozó sziklatörmeléknek.

Az egész dolog nem tartott tovább húsz másodpercnél.

Döbbenten, és talán még egy kissé ijedten állítottam le az automata gépet. Ne volt értelme tovább járatni.

Kámov mélyet lélegzett. Az arca erősen sápadt volt. Elővette zsebkendőjét, és fáradt mozdulattal törölte meg homlokát.

— Mi volt ez a dolog? — kérdeztem halkan Arszén Georgijevicset.

— Egy kisbolygó. Egy apró bolygótörmelék, ami még ismeretlen a csillagászok előtt.

— Egy hasonló találkozásnak az esélye egy a millióhoz — mondta Kámov —, de soha nem fogom megbocsátani magamnak azt az öntelt kijelentést, hogy ez lehetetlen volna.

— Miért vádolja magát? — ráncolta a homlokát Pajcsadze. — Az aszteroidával való ijesztő találkozásunk a Mars pályája közelében történt. A Mars mellett pedig ott van az aszteroidaövezet. A Föld közelében ritkák az ilyenek. Ami most velünk történt, az egy kivételesen ritka eset.

— De ez a ritka eset az életébe kerülhetett volna — felelte Kámov.

— És az önébe is. — szólt közbe Belopolszkij. — Egy ilyen összeütközés elkerülésére még a modern technika sem képes. Ha ez történik, abban sem lett volna senki sem hibás.

Kámov néhány másodpercig hallgatott.

— Természetesen önnek van igaza — szólt aztán. — Azért hibáztatom magam, mert lehetetlennek mondtam azt. Jó lecke volt ez, nemcsak nekünk, hanem a jövő űrhajósainak is.

— Ki van szolgálatban a vezérlőpultnál?

— Én — jelentkezett Belopolszkij.

— Legyen éber!

Ezekkel a szavakkal elhagyta Kámov az obszervatóriumot.

— Pihenni akart? — kérdezte tőlem Pajcsadze, miután a kapitány becsukta maga mögött az ajtót. — Én is önnel tartok. Mára elég volt az eseményekből.

Beléptünk a hálófülkénkbe, és az ablakok közé feszített hálóba feküdtünk.

— Azon gondolkodtam, amit Konsztantyin Jevgenyevics mondott. — Szólaltam meg. — Emlékszem, azt mondta, hogy a modern technika nem tudna megakadályozni egy ilyen összeütközést. Nem lehetne a rádióreflektorral összekapcsolni a motorokat, ami megváltoztatná a repülés irányát, ha repülés útjába akadályok kerülnek, ahogy azt az automata pilóta teszi?

— Ezt a berendezést nem, — mondta Pajcsadze. — Ami egy repülőgépen lehetséges, az az űrhajón lehetetlen. Ne feledje — a tehetetlenségi erőnkből adódóan repülünk. A motorok nem működnek. Az irányváltoztatáshoz azokat be kell kapcsolni. Előre kiszámolni, hogy egy test a hajó elé kerül-e vagy sem, nem lehetséges, ezért egy miénkhez hasonló hajó ezt nem képes felismerni, és kitérni ilyen esetekben. Ez jelenleg nem lehetséges — tette hozzá. — A jövőben viszont biztosan lesznek ilyen berendezések.

— Erre nem gondoltam. Még örülhetünk, hogy az ügy ilyen kedvezően alakult.

— Az „ügy”! — kiáltott fel Pajcsadze. — A kapitányunk biztos keze és szeme miatt történt így.

Közvetlenül a kisbolygóval való találkozás előtt figyeltem fel a parányi testre, mikor megszólalt a riasztó. Útvonalunktól enyhén jobbra volt. Elkerülhetetlennek látszott az összeütközés. A tárgy egyenesen a hajónk felé tartott. Minden Kámov azonnali reakcióján múlott, és Szergej csak egy kicsit lassította le a hajót, épp annyira, hogy a kisbolygó a hajó orra előtt haladjon el. Biztos szemre, és igazán hideg fej kell egy ilyen döntéshez. Megjegyzem: a pillanat tört része alatt meghozta a helyes döntést.

Arszén Georgijevics ezt látszólag nyugodtan mondta, de észrevettem, hogy kihagyta Kámov apai nevét. Ez csak akkor történhetett meg, ha Pajcsadze rendkívül izgatott volt.

— Milyen távol repült el előttünk az aszteroida?

— Nem több, mint hatszáz méterre.

Csak most döbbentem rá a hajónkat fenyegető veszély nagyságára.

— Ilyen kis távolságból a kisbolygó magával húzhat bennünket — mondtam.

— A hajó sebességére, — válaszolta Pajcsadze — a Naprendszerünk e kis darabja nem lehetett hatással. Hajónk egy milliméternyit sem tért el eredeti pályájától. Még a Hold mérete sem befolyásolná jelentősen egy 28 km/sec-mal repülő tárgyat. Ez pedig a Holdnál lényegesen kisebb test.

— Még jó, hogy ilyen kicsi! — szóltam, a szikla hatalmas méretére gondolva.

Pajcsadze nevetett.

— Csillagászati méretekben — felelte, — a Föld is egy kicsi bolygó. Az aszteroida alig több, mint harminc kilométeres átmérője, csak egy porszem. De nem számít a kisbolygó mérete, mivel az lep meg, hogy ilyen közel a Föld pályájához, még nem fedezték fel.

— Nincs ráírva a neve — mondtam. — Talán az egyik ismert kisbolygóról van szó.

Emlékszem, mennyire felhúzta a szemöldökét erre Pajcsadze, de már késő volt: a mondat elhagyta a számat.

— Elnézést, Arszén Georgijevics! — siettem kimenteni magam. — Csak vicceltem. Tudom, buta vicc volt.

— A kisbolygó övezet — kezdte el mondani, mintha a szavaimat nem is hallotta volna, — a Mars és a Jupiter pályája között található. Egy feltételezés szerint valaha egy bolygó keringett ott, de ismeretlen okokból a darabjaira esett. A kisbolygók — e nagynak a részei. Most, mikor láttam ezt a planetoidot, kiderült, hogy csakugyan csak egy bolygótörmelék és nem egy magányos hold. Ha az lenne gömb alakúnak kéne lennie. Bebizonyosodott az aszteroidákról felállított elmélet helyessége. Ez egy nagyon fontos következtetése a mai találkozásunknak. Mint mondtam, az aszteroidaöv a Mars és a Jupiter között van, de az aszteroidák nem csak ott találhatók meg. Már 3250 planetoid pályáját ismerjük.

Minden egyes ismert (ezt a szót erősen kihangsúlyozta) kisbolygó pályáját ellenőriztük, ami hajónk útját keresztezheti. Ez egyiknek sem felel meg. Tehát egyértelmű — az általunk látott aszteroida ismeretlen a Földön.

A már jól ismert kedves mosolyával rám nézett.

— A csillagászat egzakt tudomány — mondta. — Jó éjszakát, Borisz Nyikolájevics!