220 nap az űrhajón

REGGEL

Naprendszerünk összes bolygó közül egy sem volt annyira népszerű a csillagászok körében, mint az ősi hadisten nevét viselő bolygó — a Mars. A bolygó a nevét a narancsvörös, vérhez hasonló színéről kapta, amely különbözik a többi „kóbor csillagtól” — a bolygóktól.

Az ókori görög mitológiában Mars — más néven Árész — a háború istene volt. A légkör színe miatt jött létre az areográfia tudománya. Ez a tudomány a holland csillagász, Christiaan Huygens 1659-ben végzett megfigyelésén alapul, aki először figyelte meg a homályos foltokat a Mars légkörében.

Egyik égitest sem váltott ki annyi vitát, spekuláció és találgatást, mint a Mars. És egyetlen más bolygó sem játszott ilyen nagy szerepet a csillagászat fejlődésében. Kepler bolygómozgásokkal kapcsolatos ragyogó felfedezéseit, a marsi megfigyeléseinek köszönhetjük.

A „vörös bolygó” különösen 1895 után vált különösen népszerűvé, mikor az olasz csillagász, Schiaparelli előállt azzal a feltételezésével, hogy a bolygó felületén látható vonalak mesterségesen létrehozott csatornák, amelyeket az intelligens marslakók építettek öntözési céllal. Ez a feltevés nagy sikert aratott a közönség körében, de a csillagászok között erős ellenállásba ütközött. Nem beszélve a „csatornák” mesterséges létének kétségbevonásáról. Felmerült a gondolat, hogy a sötét foltok látszanak a nagy távolságból vonalaknak. Az ellenfelek a Mars 15–17 évenkénti földközeli állapota alkalmával nem kaptak egyértelmű választ a kérdéseikre, így folytatódtak a viták. A kérdés nyitott maradt.

A Mars egy kicsi bolygó, átmérője fele a Földének. (A Föld átmérője 12757 km, a Marsé 6700 km.) A kis gravitáció miatt a légköre nagyon ritka, közel olyan a sűrűsége, mint a Föld sztratoszférájának határán van. A Mars másfélszer olyan távol esik a Naptól, mint a bolygónk, és kevesebb hőt és fényt kap.

A bolygónak két holdja van. Ezek nagyon kicsik, és a Mars felszínén csak csillagoknak tűnnek. A csillagászok „Phobos”-nak, ami „félelmet”, és „Deimos”-nak, ami „rettegést” jelent, nevezték el azokat. (A Phobos átmérője 16 km, a Deimos-é 8 km.) A rettenetes hadistennek, Marsnak nem találni párját.

A Naptól való nagyobb távolsága miatt a Mars pályája hosszabb, és lassabban mozog azon. Egy teljes kört 687 földi nap alatt tesz meg. Mivel a Mars tengelyének dőlésszöge csaknem megegyezik a Földével, ugyanúgy váltakozhatnak rajta az évszakok, mint nálunk, de jóval tovább tartanak, kb.

kétszer annyi ideig.

A nappal és az éjszaka váltakozása ugyanolyan, mint a bolygónké, és majdnem ugyanannyi ideig is tart. A tengely körüli forgásának ideje csak harminchét és fél perccel hosszabb, mint a Földé.

Mielőtt Kámovék űrhajója felkereste volna a Vénuszt, a csillagászok csak itt, a Marson tételezték fel az élet létezését. A Földről történt megfigyelések alapján, az évszakonkénti színváltozások megfeleltek a földi növények tavasszal és ősszel végbemenő változásának. Az állati élet kérdésének titka, ami bolygónk lakosságának nagy részét izgatta, nem derült ki, az űrrepülést ezzel a céllal indították a különös világra.

Az űrhajó legénységének a „csatornák” mesterséges eredetére vonatkozó elméleteket nem sikerült igazolni. Sőt, mi több — a hosszú, egyenes vonalak, akármik voltak is azok, ahogy Pajcsadze megállapította, a távolság okozta illúziók voltak.

19… december 29.-én a Mars földrajz szerinti délkörén, ahová a szovjet űrhajó leereszkedett, eljött a reggel. A földihez képest mintegy feleakkorának látszó nap lassan emelkedett a sötétkék, lila árnyalatú égboltra, melyen továbbra is láthatóak maradtak a legnagyobb csillagok fényei.

A tavon, amelyek mindenfelől körülölelte, szél keltette mozgás futott végig. Az éjszaka befagyott felszínük felolvadt. Ez gyorsan történt. A víz ismét mozdulatlan lett. A növények kibontották leveleiket, és a napfény felé fordították azokat.

Az emberi szemnek különös növények a kékesszürke és a kék színek ezerféle kombinációjában voltak láthatóak. A magasságuk nem volt több, mint 100–130 cm. Fenyőhöz hasonlóan egyenesen nőtt a száruk. Alul ritka, feljebb sűrű, egyenként egy méteres, fogazott szélű levelek borították őket minden irányban. A világosszürkétől a sötétkékbe mentek át, a szélüktől kezdve a közepük felé, erősek és rugalmasak voltak. Alkonyatkor olyanná váltak, mint a pillangószárnyak, és láthatóvá váltak az aljukat borító mélykék szőrszálak. Nappal a leveleiket a fény felé fordították, és délre csaknem teljesen kékre váltak, és az összes növény felülről teljesen kéknek látszott. Déltől napnyugtáig az egész folyamat fordított sorrendben történt, és a teljes növényzet estére már kékesszürke lett.

A nap magasabbra emelkedett, és vakító sugarai táncot jártak a jeges tó partján álló űrhajó hófehér testén.

A hajó kétméteres kerekei belemélyedtek a homokos talajba. A széles szárnyak sötét árnyékot vetettek.

Mellette, majdnem a vízben, egy alacsony, az űrhajó testéhez viszonyítva kicsinek látszó tárgy állt, egy áramvonalas, fehér színű terepjáró. Hosszú, keskeny ablakaiban mind a négy oldalán vastag lencsék tükrözték vissza a marsi tájat.

A növények sűrűjéből egy kis bozontos állat ugrott ki. Testmérete, ugráló mozgása és hosszú füle miatt a földi nyúlra emlékeztetett. Az állat testét hosszú, kékesszürke szőr borította. Nagy, matt-fekete, kerek szemei közel ültek egymáshoz, amitől valószínűleg a látótávolsága rövid volt.

Az ugráló állat elérte a tóparti homoksávot, és hirtelen a hátsó leült a hátsó lábaira. Füleit behúzta, és ugrásra készen megfeszült. De az, ami a riadalmát okozta nem mozdult, s az állat fokozatosan megnyugodott. Kinyújtotta a füleit, fejét egy kissé megbillentette. Úgy látszott, mintha hallgatózna. Ám minden csendes volt. A bokrok közül két ugyanilyen állat ugrott ki, és csatlakoztak társukhoz.

Hirtelen valami éles hang hallatszott. Egy láthatatlan rugó csattant — és a hajótest enyhe remegése közben az ajtó félrecsúszott. Egy ember jelent meg, bundás munkaruhában, fején sisakkal.

A létra nagy zajjal csapódott a talajnak.

Az állatok felpattantak, és máris eltűntek a bokrok között.

Az ember ijesztette el őket, aki a létra használata nélkül, könnyedén leugrott az egy-két méternyi magasságból a „földre”. Egy másik is jött mögötte, ugyanúgy öltözve.

— Ezek a lények nem tőlünk riadtak meg, — mondta, — hanem a zajtól. Soha nem láttak még embert, és nem tanulhattak meg félni tőle. Viszont a szőrük színe hasonló a növényekéhez, amik között élnek, s ez azt mutatja, hogy van valami a Marson, ami vadászik rájuk, különben nem alakult ki az álcázó szín náluk.

— Igaza van. Nem csak ezek a „nyulak” élhetnek itt. Meg kell találnunk az ellenségeiket is.

— Óvatosnak kell lennünk. Ki tudja, milyen lények élnek itt.

— Tegnap semmit sem láttunk, Szergej Alekszandrovics.

— Az állatok elijedtek a hangtól, amit a terepjárónk okozott — mondta Kámov. — De ahol ilyen „nyulak” vannak, ott kell lennie „farkasoknak” is, amelyeket még ismeretlenek előttünk.

— Az óvatosság nem lehet akadály — állapította meg Pajcsadze.

Az oxigénmaszk elfojtotta a hangjukat, de a hangerősítők újra hallhatóvá tették azokat, így nem kellett emelt hangon beszélni.

Kámov lemászott a lépcsőn, mögötte az űrhajóban megjelent Melnyikov, kamrával a kezében. A vállán két automata fegyver lógott, amit Pajcsadzénak adott. Az expedíció tagjai néhány pisztoly és puska kivételével fegyvertelenek voltak. Mindegyiküknek távcső és fényképezőgép lógott a mellkasára.

— Amint felvette, ahogy eltávoztunk, — mondta Kámov — menjen vissza a hajóba, és emlékeztesse Konsztantyin Jevgenyevicset az utasításaimra. Ismétlem: ne hagyják el a hajót, ha nem feltétlenül szükséges. Ha mégis meg kell tenni, akkor ön legyen az, aki megteszi, Belopolszkij egy pillanatra sem hagyhatja el azt. Ha nem térnénk vissza estig, ne vállaljanak kockázatot. Ha megszakadna velünk a kapcsolat, gyújtsák meg az irányfényt, és tartsák bekapcsolva mindaddig, míg vissza nem térünk a terepjáróval. Ha nem tér vissza a terepjáró, a megadott időben repüljenek haza, a Földre.

— Így lesz, Szergej Alekszandrovics! Sok szerencsét!

— A reflektor fénye alkonyat után segítségünkre lehet — tette hozzá Kámov. — Ha elkésnénk, akkor is megtalálhatjuk az űrhajót a reflektorfényben. Na, viszontlátásra!

Kezet rázott Melnyikovval, és beszállt a terepjáróba. Pajcsadze már a kocsi kormánya mögött ült.

— Még valami — fordult hátra Kámov. — Hívja elő a ma készített felvételeket. Nagyon szeretném megismerni ezeket a kis állatokat.

— Rendben van, Szergej Alekszandrovics!

Melnyikov mosolygott a maszk alatt. Biztos volt benne, hogy tökéletesen lefilmezte a „nyulakat” az űrhajó ablakából. Ez a kis etűd kétségtelenül nagy érdeklődést fog kelteni, mikor a földi képernyőkön bemutatják: marsi lények, természetes környezetükben!..

Kámov beszállt a kocsiba, behúzta a hermetikusan záródó ajtót, majd megnyitotta az oxigénszelepet. Amikor a gép megtelt levegővel, és a benne lévő nyomás elérte a normális szintet, levette a maszkot. Pajcsadze követte a példáját.

Melnyikov kamerával a kezében néhány lépést eltávolodott. A hajóablakban negyedik társuk, Belopolszkij arca látszott.

— Induljunk, Araszén Georgijevics! — adta ki a parancsot Kámov.

A terepjáró lassan megindult az űrhajó közelében lévő növényzet sűrű fala felé. Pajcsadze nem akarta letaposni azokat.

— Sajnálom őket, Szergej Alekszandrovics!

— Menjünk inkább balra — mondta Kámov. — Valami rés látszik. Az űrhajó környékét letaposni, nem éri meg. Elcsúfítanánk a kilátást — nevetett gúnyosan.

Pajcsadze a mondott irányba fordult. Valóban egy átjáró nyílt az adott irányban. A homokos út hívogatón csábította, hogy kövessék.

A terepjáró gyorsan megfordult, és eltűnt nyugati irányba.

Melnyikov leállította a felvételt, és utána bámult. „Ha nem tér vissza a terepjáró, repüljenek haza, a Földre” csengtek a fülében még mindig Kámov szavai.

Ha nem jönnek vissza… Nem, ez nem történhet meg… Visszatérnek… Vissza kell térniük!

Nagyot sóhajtott, és a hajóhoz ballagott. Bemászott a zsilipkamra ajtaján, felhúzta a létrát és megnyomta a záró-gombot. Az ajtó becsukódott. Tíz másodperc múlva a belső ajtó automatikusan kinyílt, amit Melnyikov, miután bement rajta, ismét bezárt. Levette az álarcot, és besétált az obszervatóriumba. A hajó üresnek tűnt neki. Két kedves társa nem volt benn, ők most egy ismeretlen világ idegen és titokzatos távolában száguldottak.

Belopolszkij még mindig ott állt az ablaknál.

— Még látszanak — szólt.

A távoli bokrok között látni lehetet még a gyorsan távolodó terepjáró fehér tetejét. Egy pillanatra láthatóvá vált az egész masina, majd teljesen eltűnt.

— Most várakozunk — mondta Belopolszkij. — Holnap ránk kerül a sor.

„Holnap? Csak minél előbb holnap lenne már!” — gondolta Melnyikov a hajó rádiójához haladtában.

Halk recsegő hang, és a jelzőlámpák megnyugtató piros fénye jelezte, hogy a terepjáró rádiója működik. Kámov fél óra utánra ígérte az első bejelentkezést. Ezalatt az autó jelentős távot tud megtenni.

A készülékhez ült. Belopolszkijnak nem akadt munkája az obszervatóriumban, tehát ő is mellé telepedett. Türelmesen vártak mindketten. Tűkön ülve várták Kámov bejelentkezését, de az expedíció parancsnoka által a rádióra vonatkozó utasítást nem akarták megszegni.

Végül letelt a harminc perc.

Egy éles reccsenés hallatszott a rádióból, majd Kámov beleszólt a mikrofonba.

— Itt Kámov beszél — hangzott fel a jól ismert hang. — Jó a vétel?

— Jól hallható — válaszolta Belopolszkij.

— Mi is jól halljuk önöket. Nincsenek híreink. A terepjáróval bejárt terület nem különbözik attól, ami a hajót körülveszi. Láttunk néhány „nyulat” is. Egynek majdnem nekimentünk. Közvetlenül elénk ugrott, de szerencsére Arszén Georgijevicsnek sikerült kikerülnie. Ezekből látszólag sok van, de más állatnak nem leltünk nyomára. Önöknél mi újság?

— Itt semmi sem történt. Minden nyugodt.

— Ellenőrizzék a környező terepet. A következő bejelentkezésünk egy óra múlva lesz. Kérem, ismételje meg!

— A következő bejelentkezés egy óra múlva lesz.

— Kapcsolat vége.

A hang elhallgatott, mikrofon kikapcsolt.

— Itt marad, Konsztantyin Jevgenyevics? — kérdezte Melnyikov.

— Igen.

— Én a laborba megyek. Szergej Alekszandrovics arra kért, hogy hívjam elő a ma készült felvételeket. Hamarosan visszajövök.

— Menjen csak.

Belopolszkij ifjú társára nézett.

— Menjen csak, — ismételte meg — és ne aggódjon. Időben vissza fognak térni. Nincs oka az aggodalomra. Ha van is a Marson nagytestű állat, a terepjárót nem meri megtámadni.

— Nem tartok támadástól — felelte Melnyikov. — De elképzelhető, hogy az oxigénszelep szivárogni kezd, és levegő nélkül maradnak. Vagy a motor hibásodik meg, esetleg lerobbanak valahol. Ha elszakad a lánctalp, meg se tudják javítani. Ha ez a hajótól nagy távolságban történik, meghalnak.

— Borisz Nyikolájevics, — szólt Belopolszkij — már régen meggyőződhetett arról, hogy mindaz, ami a hajónkon van, az a lehető legjobb minőségű. A terepjáróval sincs ez másképp. Nem csak egy oxigénpalack van a dzsipben, és nem papírból készült. Nem szivároghat úgy, hogy azt ne vennék időben észre. Emlékezzen rá, hogy Szergej Alekszandrovics utasítására tíz méter magasból leejtették, és semmi baja sem lett.

— Emlékszem, de mégis…

— Engem az ön helyében más zavarna — mondta tovább Belopolszkij. — Elméletileg van egy kockázatos dolog. Hangsúlyozom, elméletileg. A Marson homokviharok dúlnak. Olyan erősek, és akkora területen mennek végbe, hogy még a földi távcsövekkel is látjuk azokat. A Mars sima, egyenletes felszínén kialakuló hőmérsékletkülönbségek okozzák az erős szelet. A légkör nyugodtsága, ami már két nap óta tart, meglepő a számomra. A szél hatalmas mennyiségű homokot kap fel és sodor magával. Ne feledje, hogy mi egy mélyedésben vagyunk. A terepjáró alig jut túl a mélyedés szélén.

Tehát ne aggódjon — barátaink épségben visszatérnek.

Belopolszkij nyugodt és egyenletes hangon mondta ezt. Érvelése is logikus és alapos volt, de Melnyikovot nem tévesztette meg ez a látszólagos nyugalom. Ilyen terjedelmes beszéd szokatlan volt Borisz Jevgenyevicstől. Fogta a kamerát, és bement a laborba.

Belopolszkij együtt érző pillantással nézett utána. Nagyon megértette társa érzelmeit.

„Mi úgy indultunk neki a veszélyeknek, hogy tudtunk róluk — gondolta. — De mennyivel rosszabb lehet másoknak, akik nem ismerik azokat.

Felsóhajtott és a rádióhoz fordult. A pirosan világító lámpa még mindig megnyugtató fénnyel égett.

Ez a gyenge fénysugár jelezte neki, hogy a dzsipben minden rendben van. „Ahogy mi aggódunk értük, úgy aggódhatnak ők is miattunk, és ez így van jól. És így lesz ez mind a négy napon” — mondta magában.

Letelt az óra, és a terepjáró meg az űrhajó között ismét létrejött egy rövid beszélgetés. Semmi újat nem tudtak egymással közölni. A terepjáró hasonló terepen haladt, mint korábban. Minden rendben ment.

Melnyikov és Belopolszkij számára a mai reggel végtelenül hosszúnak tűnt. A nap lassan közeledett a zenithez. A külső hőmérő 15 °C-ot mutatott.

— És ez az Egyenlítő! — jegyezte meg Melnyikov.

— Igen, ez egy hideg bolygó.

A Nap magasságából ítélve tizenegy óra lehetett „a helyi idő szerint”, ahogy Belopolszkij mondta, mikor Kámov közölte velük, hogy száz kilométerre távolodtak tőlük.

— A motor tökéletesen működik — mondta. — Még ötven kilométert megyünk, aztán délnek fordulunk.

Két óra letelt az utolsó beszélgetés óta. Eljött a rendes bejelentkezés ideje, de az adó hallgatott.

Már rég elmúlt a várt pillanat, és a jelzőlámpa vörös fénye, és a hangszóróból hallható recsegés azt jelezte, hogy a terepjáró és az űrhajó között rendben van az összeköttetés, de mégsem jött létre a kapcsolat.

Belopolszkij határozott hangon a mikrofonba szólt.

— Miért hallgatnak? — szólt bele erős hangon. — Válaszoljanak!.. Válaszoljanak!..

Kis időközönként megismételte ezeket a szavakat. Melnyikov lélegzetvisszafojtva várt.

— A terepjáró rendben van — szólt Belopolszkij, miközben miden erejét összeszedte, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön. — A rádiójuk működik. Talán kiszálltak a kocsiból.

— Mindketten?

A kérdésre Belopolszkij összerezzent. Kámov kijelentette, hogy semmiképp sem fogják mindketten elhagyni a terepjárót. Egyikük mindenhogyan bent marad. Akkor miért nem válaszolnak?

— Szergej Alekszandrovics!.. Arszén Georgijevics!.. Miért hallgatnak?… Válaszoljanak!..

Válaszoljanak!..

Nem érkezett válasz.

Az obszervatóriumra fájdalmas csend telepedett.

Melnyikov és Belopolszkij, egymás elől elrejtve ijedelmüket, le nem vették a szemük a pirosan világító lámpáról.

Mindketten tartottak attól, hogy a következő pillanatban hirtelen kialszik a fénye. A halk recsegés hangos zajnak tűnt nekik, és izgatottan várták a mikrofon kattanását.

Ám a percek múltak, és az adó makacsul hallgatott.