220 nap az űrhajón

START

19… július 3.

Moszkvai idő szerint 18.00 óra Harminckét órai repülés…

Eltelt az első nap, jön a második, és én az órát figyelem. A hajónkon sosincs éjjel vagy nappal. A Nap folyamatosan a jobb oldalunkat süti, és a rakétánk folyamatosan forog, az egyenletes átmelegedés érdekében.

A motorok már rég leálltak, a tehetetlenségi sebességgel repülünk, huszonnyolc és fél kilométer/óra sebességgel. Semmit sem érzünk belőle. Úgy tűnik, mintha a hajó egy helyben állna. A Földet már messze magunk mögött hagytuk.

Csillagok mindenütt, minden oldalról számtalan fénylő pont vesz bennünket körül. A Tejutat is látjuk; olyan akár egy hatalmas gyűrű. A Nap elviselhetetlenül melegen süt, de szinte közvetlenül mellette láthatók a csillagok. Furcsa látvány! A Nap és a csillagok a fekete háttérben.

A Föld ege nem látszik ennyire sötétnek. Szabad szemmel is látható, hogy ez a csillag közelebb van, amaz jóval távolabb!

Hajónk a végtelen űr közepén lebeg…

Az a kép, ami félelmet kelt bennem a Földön, itt nem váltja ki belőlem ezt az érzést. Nem érzünk mélységet magunk alatt, mert mindenütt az van, a „fent” és „lent” fogalma itt értelmét veszti. Amint a motor leállt, s a hajó felvette az állandó tehetetlenségi sebességet, eltűnt a gravitáció és vele együtt megszokott fogalmaink egy része is. Megszokásból úgy hiszem, hogy a lábam alatt van a „lent”, és fejem fölött a „fent”, de ez semmit sem jelent, hiszen ha 180°-kal elfordulok, ami „fenn” volt az válik „lenn”-é és fordítva. Elég egy egészen kicsit erőfeszítés is ahhoz, hogy egy nehéz tárgyat megmozdítsunk, vagy a falhoz lökődjünk.

Semminek nincs súlya!..

A súlytalanság érzete, ellentétben azzal, amit felszállás előtt gondoltam, és kicsit tartottam is tőle, nem volt olyan rossz, már az első éjszaka hozzászoktam.

Most az asztalnál tevékenykedek. Ez kényelmes, de kívülről nézve milyen érdekes látvány lehetek?

Lakófülkém egyszerű, jellegtelen. Az oldala félkör alakú, ez az űrhajó külső fala, az ablaka kerek, amit egy fémlemez zár le kívülről, mikor nem használjuk. A hátsó fal egyenes vonalban húzódik egyik oldaltól a másikig. Az „ajtó” egy egy méter átmérőjű kerek lyuk. Ha el kell hagynom a lakófülkét ezen keresztül lebegve úszok ki onnan. A két félkör alakú falon nincs ilyesmi. Az asztal az egyiknek az oldalához van csavarozva, amögött ülök, a levegőben. Bal kezem alatt van a jegyzettömböm, amibe írok. Ha elveszem a karom róla, és sóhajtok egyet a notesz a levegőbe repül. Akkor is ez történne, ha a Földön több tonna lenne a súlya, mert itt súlytalanság van. Az az erő, amivel az asztalon tartom a noteszt, elég ahhoz, hogy megtartsam magam az asztalnál. Ezenkívül még egy faliszekrény van a kabinban, amiben mindenféle tárgy mellett a saját holmim is benne van. Ez alumíniumból van, és az asztallal szemközti falat teljesen lefoglalja. Így mikor az asztalnál ülök, a szekrény a „plafon”, ha megfordulok, akkor pedig az asztal.

Ágyak nincsenek a fülkékben. Az ablak mindkét oldalán két háló van felakasztva, abban alszunk. Ez az alábbiak szerint történik: valamit tárgytól ellökve magunkat, átúszunk a levegőben a hálóhoz, belefekszünk, és leszíjazzuk magunkat. A súlytalanságban a testek nem nyomnak semmit, ezért bármely testhelyzetben úgy alhatunk, mintha a legpuhább pihepárnán tennénk azt. A háló rögzíti a testem alvás közben, hogy ne lebegjen mindenfelé a kabinban. A súlytalan helyzetünk ellenére néha azért előfordul, hogy mégis van egy kis súlyunk; mikor a hajónk megfordul a hossztengelye körül.

Azonban az erő kicsi volta ellenére arra ébrednénk, ha nem rögzítjük magunkat, hogy nem ott ébredünk, ahova lefeküdtünk. Ez nem gravitációs, hanem centrifugális erő. Amikor a forgás megkezdődik, minden rögzítetlen tárgy mozgásba kezd.

Ugyanekkor egy csodálatos illúzióm támad, amit az ablakon keresztül figyeltem meg. Amikor elkezdi a forgást a hajó, olyan érzés fog el, mintha az egész univerzum kimozdulna a helyéből.

Leírhatatlanul csodálatos látvány!

Mint azt már említettem, a gravitáció hiányát annyira megszoktam, hogy már fel sem tűnik. De emlékszem arra a sok beszélgetésre, hogy mikor a hajót megpörgetik, Kámovnak abba kell hagynia csillagászati megfigyeléseit, ugyanis a mesterséges nehézkedés alatt a gyors forgást nehéz követni a távcsővel. A tudósbizottság tagjai egyetértettek abban, hogy ezt az áldozatot meg kell hozni, különösen, mert a szovjet orvosok erősen érveltek a hosszú súlytalanság ártalmas volta miatt.

Ugyanebből az okból tagadta meg Kámov a hőmérsékletszabályzás azon módját, amit K. E. Ciolkovszkij javasolt. Az űrhajó forgatása lehetővé tette, hogy a távcső könnyen fordítható legyen bármely irányba.

Meg kell említenem egy fontos részletet. A kerek ajtó mindig le van zárva egy légmentesen záródó fedéllel. Amikor átmegyünk egyik helyiségből a másikba, kötelesek vagyunk az összes ajtót becsukni magunk után, ami egyszerűen egy gomb megnyomásával történik meg.

A bolygóközi tér nem üres. Számtalan anyagi részecske, a portól az egészen nagy tömegű testekig mozog benne. A hajó találkozása ilyen vándorokkal, Kámov szerint, szinte lehetetlen. Ha egy efféle kő mégis eltalál bennünket, a két test gyors mozgása miatt robbanás keletkezik. Az űrhajó léket kap, és mivel odakint nincs levegő, az kiáramlik a keletkezett résen át. Néhány másodperc alatt a hajó teljes legénysége meghal. De mivel az űrhajó légmentesen lezárt szakaszokra van osztva, ez a lehetőség teljesen valószerűtlen.

Ha a fedélzeten lyuk keletkezik, amikor a kabinban van valaki, és a robbanás nem túl erős, az ott tartózkodó személy megmenthető azzal, ha betapasztjuk a rést. Ezek a tapaszok mindenfelé eloszlanak, különböző méretűek és szorosan lezárják a lyukat, mindenhol ugyanazon erővel, mint a földi légnyomás, azaz egy kilogramm per négyzetcentiméterrel. De ehhez, persze, nekünk is gyorsan kell cselekedni.

Most „lépett” Pajcsadze a kabinba. Kinyitotta a szekrényt, és a fejem fölött lógott, merőlegesen.

Tudtam, hogy sem ő, sem a szekrényben lévő dolgok nem tudnak rám esni, de az erős földi megszokás miatt félrehajoltam, amitől a noteszem egyből a másik irányba repült.

Arszén Georgijevics ezt észrevéve elnevette magát. Kivett a szekrényből néhány dolgot, és a levegőben ügyesen megfordulva azonos helyzetbe került velem, miközben még a jegyzetfüzetemet is elkapta.

— Elolvashatom? — kérdezte.

Bólintottam, amire figyelmesen végigolvasta.

— A hajón lévő fizikai jelenségekről —, mondta, és visszaadta a könyvecskét, — mindent leírt, de miért nem a starttól kezdte?

— A szükséges dolgokat írtam.

— Fontos az időrend betartása.

— Ez a jegyzet, — feleltem, — csak a nyersanyag. Csak azt írom le, amit feltétlenül kell.

— Sosem jó csak úgy „összevissza” tenni valamit. — tette a vállamra a kezét. — Már meg ne sértődjön!

— Mire gondol, Arszén Georgijevics! Természetesen nem bántott meg.

Kiment és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig visszaültem, és figyelmesen elolvastam, amit eddig lejegyeztem.

Természetesen Pajcsadzénak igaza volt, a jegyzeteim zavarosak. Sorban kell megírnom a dolgokat.

… Az előző estén, ellentétben várakozásommal, jól aludtam. Pontosan hétkor elém állt Pajcsadze.

Egy kis bőröndöt vettem magamhoz, ami eddigi életem során mindenhová elkísért, és nagy megkönnyebbüléssel szálltam az autóba.

Vége a várakozásnak. Már nincs visszaút!

Arszén Georgijevics hallgatott. Megértettem a helyzetét, nem zavartam fecsegéssel. Ő Moszkvában hagyta feleségét és hat éves kislányát. Úgy hagyta ott őket, mint gyászoló rokonokat.

Az autó átvágott a „Dinamo” stadionnál, és vágtatott Leningrádon át. A hajónknak a Kljazma partjáról kellett indulnia. Ugyanonnan, ahonnan egykor Kámov indult első útjára.

Kilenc óra volt, mire a helyszínre értünk.

A rakétaállvány magas kerítéssel volt bekerítve, ami egy 15 kilométeres területet vett körül. A kerítés bejáratán mindenkinek szigorúan meg volt tiltva a bemenet. A terület közepén állt indulásra készen a hajó. Harminc méter magasban ért véget a kilövőállvány csúcsa.

Egy nagy kétszintes épületben, amit viccesen „bolygóközi megállónak” neveztünk, amiben a hajó felkészítését végrehajtó műhelyek és laborok voltak, találtunk Kámovra és Belopolszkijra a kormánybizottság tagjaival együtt.

Mi, Pajcsadzéval érkeztünk utolsóként.

Kámov a bizottság elnökével, Volosin akadémikussal volt elfoglalva, ezért Belopolszkij köszöntött bennünket, majd kocsiba ülve az űrhajóhoz hajtott.

Kámov magához intette Pajcsadzét, így én magam maradtam. Szemenov, a TASSz tudósítója jöt oda hozzám, akit már jól ismertem. Megkérdezte, milyen a közérzetem, és átadta a TASSz munkatársainak üdvözletét. Szórakozottan köszöntem meg.

Fél tízkor Kámov felállt, és kezet rázott Volosinnal.

— Itt az idő! — mondta.

Az öreg akadémikus nagyon izgatott lett, és megölelte.

— Szívből kívánom a sikerüket! — szólt. — Maximális izgalommal várjuk a visszatérésüket!

Átölelte Pajcsadzét és engem is.

Elbúcsúztunk a bizottság többi tagjától is, mindnyájan nagyon izgatottak voltunk. Kámov tűnt egyedül nyugodtnak. Mikor beszálltunk a kocsiba rám nézett és elmosolyodott.

— Na hogy van? — kérdezte. — Izgul?

Én csak szótlanul bólintani tudtam.

Utolsó kézfogás megtörtént, az utolsó jókívánságok elhangzottak, és a kocsink elindult. Nyolc perc múlva már a hajónál voltunk.

Belopolszkij a liftnél várt ránk, mellette Larin mérnök, az űrhajózás egyik vezető előkészítője állt.

Rajta kívül a kilövőállás összes dolgozója elhagyta már a helyet.

Felettünk, a tízháznyi magas, fehér rakétatesten csillogott a napfény. A gép egy huszonhét méter magas, és hat méter széles alakú szivarhoz hasonlított. A belseje olyan volt, amilyennek már előzőekben leírtam.

Elején csillogott a hajó neve; SzSzSzR-KSz2.

Kámov elköszönt Larintól. Miután ő is elbúcsúzott tőlünk, a mérnök kocsiba szállt. 9.45 volt. A távozásával megszakadt a kapcsolatunk a földön maradottakkal.

— Indulás! — szólt Kámov.

A felvonó hamar felrepített bennünket a bejárathoz. A közelébe érve láttam, hogy hajónk nem függőlegesen, hanem enyhén nyugatnak dőlve áll. A bejárati ajtó keskeny volt, és óvatosan kellett rajta áthaladni. Először Belopolszkij tűnt el a hajó belsejében, majd Pajcsadze, és utána én következtem.

Ebből a magasságból az egész rakétaállványt át lehetett látni. Láttam a nagy sebességgel távolodó Larin autóját, és a kocsiból integető kezét. Az utolsó, amit a külvilágból láttam, a lyukon keresztülmászva, egy vörös jelzőrakéta felröppenése volt, a távoli horizonton.

— Siessen! — szólt rám Kámov. Benyomakodott utánam, és mi megnyomtuk a hermetikusan záródó fedél gombját.

— Mi volt az a rakéta? — kérdeztem Kámovot.

— Figyelmezetés arra, hogy már csak tíz percünk van hátra. — felelte.

Feljutottunk a csúcsba, vagyis inkább a hajó elejébe, ahol a csillagvizsgáló és a vezérlőállás is. A szoba erős villanyfényben fürdött.

Pajcsadze egy nagy bőrsisakot adott nekem.

Megkérdeztem, mire kell ez.

— Azért, hogy megvédjük a fülét. — válaszolta. — Húzza szorosra a sisakot, feküdjön le és szorosan kösse be magát.

Egy széles matracra mutatott, ami a padlón hevert.

— A gyorsulásunk — húsz méter. Ez nem nagy, de jobban elviselhető fekvő helyzetben. Ez majd fél óráig fog tartani.

— Tehát semmit sem fogunk látni? — kérdeztem csalódottan.

— De igen. Ha a motorok leállnak, ablakok kinyílnak.

Feltette a sisakját és Belopolszkij mellé feküdt. Én is követtem a példájukat.

Kámov ugyanolyan sisakban, amilyen rajtunk is volt a vezérlőpultnál lévő bőrszékbe ült, miközben a stopperóráját nézte.

Ezt a széket, ami a vezérlőpanelnél volt minden irányban el lehetett forgatni, a hajó helyzetétől függően. Erre csak az utunk kezdetén kellett, és akkor, odaérünk a bolygóhoz. Tehát amikor fellép a súlytalanság állapota, természetesen már nincs rá szükség.

Az órámra néztem, kilenc ötvennyolc volt.

Nehéz leírni, mit is éreztem azokban a pillanatokban. Ez nem izgalom volt, hanem valami annál is erősebb, szinte fájó érzés…

Még másfél perc van hátra… Még egy perc…

A mellettem lévő bajtársaimra pillantottam. Belopolszkij csukott szemmel, nyugodt arccal feküdt.

Pajcsadze felemelte a kezét, és az óráját figyelte. Eszembe jutott, hogy nem először készül elhagyni a Földet. És Kámov? Mit érezhet, hiszen ő már harmadik alkalommal teszi ezt.

Harminc másodperc… Húsz… Tíz…

Kámov egyik vezérlőegységhez nyúl, aztán egy másikhoz.

A sisakon keresztül egyre erősebb robaj hatolt keresztül, ami még jobban fokozódott. Éreztem a hajótest remegését…

Aztán valami puha erő megemelt, s az órát tartó kezem leesett. Megpróbáltam újra felemelni.

Érezhetően nehezebb volt, mint máskor.

Egy perccel múlt tíz.

Tehát már repülünk.

A robaj már nem erősödött, de bár nagyon erős volt, és tudtam, a sisak nélkül nem lennék képes elviselni azt.

A hajó egyre jobban gyorsult, másodpercenként 20 méterrel növelve a sebességét.

Csak azt sajnáltam, hogy nem tudom felvenni a távolodó Földet. Rendkívüli felvételek lennének.

Kámov még a falba épített automata kamerák használatát sem engedte nekem. Lencséiket a külvilágtól egy fémlemez zárta el.

A tehetetlen fekvés elviselhetetlennek tűnt számomra. Szerettem volna a körülöttünk lévő űrt látni.

Irigyeltem Kámovot, mert az előtte lévő panelen keresztül használhatta a periszkópot. Időnként rájuk nézett, a repülés ellenőrzése miatt.

„Vajon mennyi idő alatt hagyjuk el a légkört, — morfondíroztam magamban, — ha mintegy ezer kilométer? Ha az első másodpercben húsz kilométert tett meg a hajónk, a másodikban negyvenet, és így tovább, akkor kicsivel több, mint öt perccel az indulás után elérjük a határát.” A számolás végrehajtása közben rájöttem arra is, hogy a gravitációs erő megkétszereződése ellenére az agyam normálisan működik. Azért, hogy csökkentsem kényszerű semmittevés idejét, nekiláttam kiszámolni, mennyire leszünk a Földtől, mire a motorok leállnak. Felidéztem, hogy 23 perc 46 másodpercig dolgoznak. A feladat megoldását fejben nem tudtam elvégezni, ezért elővettem a jegyzetfüzetem, és nekiláttam a számolásnak. Belopolszkij rosszallóan nézett rám. Egy lapra írtam a kérdésem: „Milyen távol leszünk otthonról mikor a gépek leállnak?”, és átadtam neki a noteszt és a ceruzát. Egy pillanatnyi gondolkodás után odaírta a választ, majd visszaadta. „20320,5 km, de maradjon végre nyugton!” — olvastam.

Az idő múlt. Az indulás óta kb. tizenöt perc telt el. Eltávolodtunk a légkörtől, és a légüres térben repültünk. Lázas izgalom fogott el. Egyre kényelmetlenebbé vált a fekvés. Az atomrakéta motorjainak iszonyú bömbölése amely az idegeinket nyúzta, fájdalmas vágyat keltett egy percnyi csend után. A hajóban a sisak ellenére is elviselhetetlenül hangos volt. Mi folyik ott, a hahó farában? Milyen csodálatos látvány lehet! Az óriási rakéta hosszú lángcsóvát húzva maga után, hihetetlen sebességgel száguld a fekete űrben.

Irigyeltem Belopolszkijt azért a nyugalomért, amivel ennek a kínzásnak a végét várta. Pajcsadze is türelmetlen volt, gyakran nézett az órájára.

Körülbelül húsz perc repülés után, Kámov, nagy meglepetésemre felállt, és az egyik ablakhoz ment. Úgy tűnt, könnyen mozgott. Elcsúsztatta az ablakot takaró lemezt, és kinézett a keskeny résen.

Mindent megadtam volna, ha a helyében lehetek.

Az utolsó percek végtelenül lassan teltek. Mintha megállt volna az idő.

Még három perc van hátra…, még kettő…

Hajónk sebessége közeledett az iszonyú nagy huszonnyolc és fél mérföld per másodperchez. A motorok megállása után, ezzel a sebességgel, hetvennégy nap múlva érjük el a Vénuszt.

Az utolsó percben lehunytam a szemem, és felkészültem arra a hatalmas változásra, aminek történni kéne: a dupla súlyt felváltsa a teljes súlytalanság. Tudtam, hogy nagyon óvatosan kell mozognom, míg a szervezetem alkalmazkodik hozzá.

Hirtelen történt. A fülkében lévő moraj elhallgatott, de nem csak a fülemben, hanem az egész testemen éreztem a változást. Enyhe szédülés kapott el, ami szinte azonnal el is múlott.

A matrac, amin feküdtem, hirtelen nagyon puhává vált, úgy éreztem, mintha vízen lebegnék. A múló zúgást hallottam, de csak fejemben volt. Körös-körül csend. A motorok leálltak.

Kinyitottam a szeme, és megláttam a konzolnál lévő Kámovot.

Állt…, de a lába nem érintette a padlót. Mozdulatlanul lebegett a levegőben.

Bár számítottam rá, ez az első fantasztikus kép meglepett. Hajónk egy kis elszigetelődött világ lett, amiből teljesen hiányzott a gravitáció.

Feküdtem, és megmoccanni sem mertem. Pajcsadze sisakját levéve felállt, de úgy egy földi akrobata sem tudta volna utánacsinálni. Lehajolt, míg a lába a talajt érintette, és óvatosan teljes magasságában felegyenesedett.

Belopolszkij is felült, és furcsa, bizonytalan mozdulatokkal ő is levette sisakját. Az ajkain láttam, hogy mond valamit, de nem hallottam semmilyen hangot. Teljes csend vett körül. Pajcsadze talpra akarta segíteni Konsztantyin Jevgenyevicset, de az hirtelen a levegőben lógva találta magát. Először láttam izgatottság jelét a mindig higgadt csillagász arcán. Görcsös kísérletet tett a padló elérésére, de hirtelen fejjel lefelé fordult. Arszén Georgijevics elnevette magát, és az előző helyzetbe segítette. A két csillagász az ablakhoz ment. Bár inkább csak Pajcsadze ment, és mögötte a karjába kapaszkodva követte Belopolszkij. A falat elérve, megragadta a számtalan biztonsági öv egyikét, amitől láthatólag visszanyerte nyugalmát. Pajcsadze megnyomta a nyitógombot, és a takarólemez félrecsúszott az ablak elől.

A kíváncsiság rákényszerített, hogy elhagyjam a matracom. Lassan kioldottam a hevedereket, és én is megszabadultam a sisakomtól. Furcsa volt érezni a kezem súlytalanságát. Sisakom a matrac felé dobtam, de ahelyett, hogy leesett volna, a levegőben lebegett. Óvatosan, hirtelen mozdulatok nélkül, kezdtem felkelni. Minden jól ment, és úgy véltem, én elkerülöm Belopolszkij hibáit, és mikor már a levegőben voltam, ösztönösen kapaszkodót kerestem. A lábam megérintette a padlót, mire én piheként repültem a mennyezetre, — vagy legalábbis oda, ami annak látszott.

Úgy tűnt, mintha minden fejre állt volna. A „padló”, és minden, ami ezen volt megfordult. Kámov, Pajcsadze és Belopolszkij fejjel lefelé lógott.

A szívem hevesen vert az izgalomtól, és alig tudtam a rémületem visszafogni.

Kámov rám nézett.

— Ne tegyen hirtelen mozdulatokat! — szólt. — Mérsékelje azokat. Emlékezzen, mit mondtam a Földön. Ússzon a levegőben, mintha vízben lenne. Lökje el magát a faltól, de csak gyengén, és jöjjön felém.

Követtem Kámov tanácsát, de rosszul számítottam ki az erőt, és a mellette lévő falba csapódtam.

Nem írok le mindent, ami Belopolszkijjal és velem történt az első órákban. Ha ilyen figyelmetlenül közlekedünk a Földön, mint itt tettük, már rég nyakunkat törjük, de itt, ebben a fantasztikus világban megúsztuk néhány horzsolással.

Kámov és Pajcsadze már az előző útjukon megtanulták, és segítettek a mozgásban, de még ők is hibáztak.

Kíváncsiak figyeltem társaim arckifejezését. Pajcsadze derült, ha valamit elrontott, láthatólag nem félt a nevetségessé válástól. Kámov rosszallóan összehúzta bozontos szemöldökét, és bosszankodott magára a kínos helyzetért. Belopolszkij a véletlen „trükkök” után lopva pillantott ránk, siralmas kifejezéssel ráncos arcán. Félt attól, hogy kinevetik, de még Pajcsadze, aki jóindulatúan mosolygott rajtam, sem hozta soha zavarba ezzel Konsztantyin Jevgenyevicset.

Ami engem illet, nem törődve Pajcsadze gúnyos mosolyára, gyakoroltam a „légúszás” különböző mozdulatait.

Általában elég gyorsan megtanultuk. Három órába sem telt, hogy megtanultam úgy mozogni, ahogy csak akartam. Ha úgy tetszett véletlenszerűen irányt váltottam, kihasználva a biztonsági övek, a falak, vagy bármely más kezem ügyébe eső dolgot.

A szabad lebegés a levegőben leírhatatlan élmény, — a gyermekkorra emlékeztet, mikor álmomban repültem, és mikor felébredtem, sajnáltam az érzést, mely ébredéskor az álommal együtt tovatűnt.

Néhány órát az obszervatórium ablakánál töltöttünk. Nem volt nagy, mindössze egy méternyi átmérőjű, de csodálatos látvány tárult elénk a vastag üvegen keresztül.

A csillagvilág látványa grandiózus élményt nyújtott. De különösen a Föld és Hold közötti repülés volt meglepő, a repülésünk első óráiban. Olyan távolságra voltunk a két égitesttől, hogy úgy látszott, mintha nagyjából azonos méretűek lettek volna. Két hatalmas golyó, egy sárga és egy halványkék, amit a hajó mögött kissé balra, az űrbe akasztottak. A Nap a felületük több mint felét megvilágította, de a sötét részek is jól kirajzolódtak a fekete háttérben. Mint a Kámovval történt, két hónappal ezelőtti első beszélgetésemkor említettem, a Hold Föld felől láthatatlan oldalát figyelhettük meg. Úgy tűnt, a Föld gyermekkorunk óta ismert társa, most ismeretlen arcát mutatja nekünk.

Talán csak most, mikor szülőbolygónkat néztük, éreztem meg az elválás kínját. Eszembe jutottak barátaim, akiktől az indulás előtt elbúcsúztam, és munkatársaim. Mit csinálhatnak most? Moszkvában éppen nappal van. A tiszta kék égbolt borult föléjük, ami mögött nem látható kis űrhajónk, és egyre messzebb és messzebb távolodik az űr sötét mélyében.

Bajtársaimra néztem. Kámov és Pajcsadze nyugodt volt, mint mindig, Belopolszkij ráncos arca szomorú volt, és úgy láttam, mintha könnycsepp csillogna a szemeiben. Egy belső kényszer hatására megfogtam a kezét, és megszorítottam. Észlelte a kézfogást, de nem figyelt rám.

Nehéz terhet éreztem a lelkemben, és elfordultam. Kámov és Pajcsadze külsőleg látszó nyugalma kényelmetlenül hatott rám, de tudtam, hogy csak jobban tudják érzéseiket leplezni, mint mi, mégis ugyanazt érzik.

„Ez a két ember már nem első alkalommal hagyja el a Földet. Talán mikor a Holdra szálltak, ők sem voltak ilyen nyugodtak.” — villant át az agyamon.

Néhány órán át csend uralkodott a hajó fedélzetén. Minden szem a távolodó Földet nézte. A felszínén szinte alig tudtam a részleteket elkülöníteni egymástól, s nem olyannak tűnt, mint az iskolai földgömb, hanem mint egy könyv illusztrációja.

— Úgy látszik — szóltam, — az egész Föld felhőbe burkolódzott.

— Miből gondolja? — kérdezte Pajcsadze.

— Szinte semmit sem látni.

— Ez nem a felhők miatt van. — mondta. — Azok teljes hiányában sem látnák a Föld felszínét. A légkör még a sötétben lévő kontinensekről is visszaveri a fényt. Ha most tél lenne Európában, többet látnánk belőle. Ha meg akar győződni róla, nézzen a déli féltekére.

Valóban, tisztán láttam Ausztrália sziluettjét, Ázsia pedig fehéres ködfelhőn keresztül látszott.

Ezekben az órákban, amiket az ablaknál töltöttünk, úgy tűnt, hogy a Föld és a Hold, mintha egész idő alatt mozdulatlan lett volna. Mintha a hajó nem távolodott volna tőlük.

— Csak önnek tűnik úgy. — mondta Szergej Alekszandrovics, mikor felhívtam erre a figyelmét. — A távolság köztünk és a Föld között hatvan kilométer per másodperccel növekszik.

— Ötvennyolc és féllel — javította ki Belopolszkij.

— Én a megközelítő értéket mondtam, — reagált rá Kámov, — de persze Konsztantyin Jevgenyevicsnek van igaza. Ha még pontosabban akarja tudni, majdnem 58 km és 260 méterrel.

Nem tudtam elfojtani egy, látva, ahogy Belopolszkij az ajkába harap, az ártatlanul kiejtett szavak hallatán. Pajcsadze is elmosolyogta magát.

Konsztantyin Jevgenyevicsnek megvolt az a kis hibája, hogy nem volt mindig elég tapintatos, és Kámov úgy tudta ezt közölni vele, ahogy rajta kívül senki. Ez az eset is jó példa volt erre.

Miközben az űrhajó ablakánál az űrben lebegő Földet néztem, eszembe jutottak azok a hosszú évszázadok, mikor az emberek azt hitték, hogy ez a kis bolygó a világ közepe. A készüléken felé nyúltam. Meg akartam örökíteni ezt a csodálatos, hadd lássák az embermilliók, amit mi látunk négyen — a szovjet tudomány négy megbízottja.

— Látják? — szólalt meg Kámov. — Ez a távolban csillogó kis égitest, ez a mi otthonunk, a Föld bolygó. Olyannak látszik, mint egy csillagok közül, és mennyire kicsi! Egy hét múlva, amikor elérjük a Mars pályáját, a Föld csak egy nagyobb csillagnak fog látszani. De a mi központi csillagunk is csak egy a többi közül, amit Napnak nevezünk. És körös-körül számtalan olyan napot látunk, mint a miénk.

Ahhoz, hogy a legközelebbit elérjük, hajónknak harmincnégyezer évig kellene repülni. Onnan a Napot csak egy kis csillagnak látnánk, de a Földet, még a legerősebb távcsövünkkel sem tudnánk felfedezni.

Belopolszkij odafordult hozzánk.

— Kapitányunk, Szergej Alekszandrovics által kép korántsem teljes — szólt. Az egyes látható csillagok körül még számtalan más, az emberi szem hibájából általunk nem látott van, amelyek csillagrendszereket alkotnak, amit galaktikának, galaxisnak nevezünk. A hozzánk legközelebb eső galaxis széléhez, a hajónk sebességével kilencven-millió évig tartana elutaznunk, a túlsó feléig pedig, leszállás nélkül, hétszázmillió évig. A galaxisunk nem egyedülálló a világegyetemben. Jelenleg több, mint százmillió hasonló van, mint a miénk. Úgy véljük, ezek részét képezik egy metagaxisnak nevezett rendszernek. Nincs okunk feltételezni, hogy csak egy metagalaktika létezik, valószínűleg számtalan van belőlük.

— Alázatosan köszönjük, Konsztantyin Jevgenyevics! — Mondta Kámov humorosan. — Ennyi nekünk több mint elég.

A fantáziámat felszabadították Belopolszkij szavai. Nagyszerű expedíciónk egyszerű sétának tűnt, a hallottak fényében.

— Eléri az ember valaha, — kérdeztem, — az egész univerzumot, hogy felfedje és megértse annak minden titkát?

— Nem tudok ekkora emberről —, mondta Pajcsadze. — Persze, csak viccelek. Akarjuk, Borisz Nyikolájevics! Majd mikor a technológiánk sokkal fejlettebb lesz, mint a mai. Emlékszem Sztálin elvtárs szavaira: „Nincsenek megismerhetetlen dolgok a világon, de még sok mindent nem tudunk a világról, de mindent megtudhatunk a tudomány és a tettek által.” A hajó fedélzetére újból hosszú csend borult. Belopolszkij a legváratlanabb módon törte azt meg.

Az órájára nézett, és senkinek sem címezve a kimondott szavakat, megszólalt: — Mennyi időt elpocsékoltunk! Neki kell állnunk az ellenőrzéseknek.

Pajcsadze valódi meglepődéssel nézett rá.

— Most iziben neki akar látni a kutatásnak? — kérdezte.

Konsztantyin Jevgenyevics még csak válaszra sem méltatta. Vállat vont, és ügyetlenül a hevederekbe kapaszkodva, a teleszkóphoz lebegett. Kámov ajkán enyhe mosoly villant.

— Én nem tudok dolgozni —, mondta Pajcsadze. — Addig kell figyelnem a Földet, amíg a közelében vagyunk.

Belopolszkij viselkedése számomra furcsa volt. Én nem tudtam levenni a szemem a bolygóról, ahol születtem és felnőttem, és ami egyre kisebbnek látszott.

Kámov és Pajcsadze ugyanúgy az ablakhoz tapadt, akárcsak én. Két óra eltelt, és Konsztantyin Jevgenyevics egész idő alatt nem mozdult el a távcső mellől, ami a Földdel ellentétes irányba nézett.

„Lehet, — gondoltam, — hogy ez az ember valamennyiünknél nehezebben viseli az elszakadást a Földtől, és azért kezdett dolgozni, mert így tereli el róla a gondolatait.” Kitaláltam vagy sem az okát, amiért elvtársunk elfordult az ablaktól, nem tudom. Lehetséges, hogy Belopolszkij mégsem ezért tette, mert az ő pedantériáját figyelembe véve, lehetséges első feltételezésem téves volta.