220 nap az űrhajón

AZ EMLÉKMŰ

A hernyótalpasból való kiszállás nem volt egyszerű. A legyőzött szélvihar nem adott rá lehetőséget.

Az álló terepjáró ablakát azonnal belepte a homok. A közelükben lévő űrhajót alig tudták szabad szemel kivenni. Csak a reflektor fénye adott lehetőséget a navigáláshoz.

Kámov a kocsival teljesen a hajó bal oldalához állt. Kérésére Belopolszkij egy kicsit kitárta a hajó szárnyát — és a terepjáró teteje máris védetté vált.

A célkamra ajtaja a terepjáró ajtaja előtt volt. A hajóhoz jutás feltételei így már biztonságosakká váltak, s az utasok egymás után kiszállhattak a kocsiból.

A hajó a „földön” feküdt.

A kerekeit és a szárnyit bevonták, hogy csökkentsék a légellenállást. Az ajtó kicsivel volt a „föld” fölött — és nem kellett a lépcsőt leereszteni.

Ahogy bezsilipelt, és a maszkot levette, Kámov Pajcsadzéhez sietett. Útjuk során nem beszélt róla, de Melnyikov látta rajta, hogy az orvos gondolatai minduntalan a beteg körül járnak. A sebesült jól érezte magát. Miután levette védőöltözetét, Kámov megmérte Pajcsadze hőmérsékletét, és csak ezután nyugodott meg.

— Úgy tűnik, rendbe fog jönni — szólt Kámov. — Holnapután, mikor felszállunk, már teljesen jól lesz.

— Ilyen sebbel, — válaszolt a csillagász — a háborúban, már rég a harcvonalban lennék.

— Az más dolog — felelte rá Kámov. — A háború természete áldozatokat követel.

A vihar még másfél órán át tombolt, aztán olyan hirtelen abbamaradt, mint ahogy kezdődött. A homokfal elsuhant az űrhajó mellett, és máris tovatűnt a távoli láthatáron. Néhány percig még fújt a szél, aztán az is elült. A hajó környékén hasonló békés volt a tájék, mint reggel.

— Döbbenetes! — jegyezet meg Belopolszkij. — Ha átaludtuk volna a vihart, egyáltalán nem hinném el, hogy itt volt.

Valóban, a legkisebb nyoma sem látszott a szélviharnak körös-körül. A talajon fekvő homokréteg érintetlennek látszott. A növények is ugyanolyan sűrűn álltak, anélkül, hogy bármelyiknek a gyökere kiszakadt volna a talajból. Csak az űrhajó jobb oldalánál magasodott egy homokhegy, ami eltakart azon az oldalon minden ablakot.

— Emelje fel a hajót! — adta ki az utasítást Kámov.

Melnyikov megnyomott egy gombot a vezérlőpanelen. Egy motor bekapcsolódott, és a kerekek elhagyták fészküket. A csillaghajó lassan felemelkedett. A homok elterült, és az ablakok kiszabadultak.

A hajó jobb oldalán is minden nyugodt volt. Csak a tó mozdulatlan felszíne látszott. Úgy tűnt, mintha nem is víz, hanem higany töltötte alacsony medrét.

— A szél teljesen elállt — mondta Kámov. — Lesz miért törni a fejüket meteorológusainknak a Mars természetén.

— A botanikusoknak is sok dolga lesz — tette hozzá Belopolszkij. — Nyilvánvaló, hogy a növények a vihar alatt a „földhöz” lapultak. De hogyan hajolhatott meg ennyire a kemény törzsük? Szerkezetük láthatóan más, mint a földi növényeké.

— Itt minden más, mint nálunk — felelte Kámov. — Csak külsőségekben hasonlít a Mars a Földünkre, az evolúció egészen más utat járt be, mint nálunk. Bármilyen tudósnak sok felfedeznivalót ad ez a bolygó.

— És a növényünk?! — kiáltott fel hirtelen Melnyikov, az ablakhoz futva.

— Harmadjára is ki kell mennünk begyűjteni ebből a szerencsétlenből? — reagált Kámov.

De aggódásuk alaptalannak bizonyult. A növény, amiről a vihar alatt teljesen megfeledkeztek, a helyén volt. Rövidesen megtisztították a homoktól, és elhelyezték a hűtőben.

A naplemente még távol volt. A nap hátralévő részét az emlékmű felállítására áldozták, amit a hajó érkezésének emlékére terveztek felállítani, a leszállás helyén. Ez a munka több órán át tartott, és Pajcsadze kivételével, akinek Kámov megtiltotta, hogy elhagyja a hajót, az egész személyzet részt vett. Bason a fogdává előlépett kabinjában ült; úgy döntöttek, nem hagyhatja el azt addig, míg el nem hagyják a Marsot.

A műemléknek az űrhajó közelében választottak helyet, egy kis tisztáson, amit minden oldalról sűrű bozót vett körül. A tisztás közepe több mint húsz méterre volt a növényektől, így a „repülőgyíkok” nem lephették meg őket. Mindenki jól fel volt fegyverkezve.

Pajcsadze ragaszkodott ahhoz, hogy a zsilipkamra ajtajában elhelyezkedve őrködhessen. Ebből a magasságból jól belátható volt az egész terület, így egy nagyobb testű állat megjelenése nem kerülheti el a figyelmét. Őt elrejtette az ajtó előtt álló terepjáró.

Mindezen óvintézkedések mellett az űrhajósok nyugodtan dolgozhattak.

Egy váratlan nehézség akadt a munkájukban; azoknak a hosszú acélcölöpöknek a lerakodása, ami az emlékmű alapjaként kellett a „földbe” verniük, hogy megtartsa azt a bolygó homokos talaján. Minden cölöp 12,5 m hosszú volt, és a zsilipkamrán keresztül nem lehetett azokat kivinni. A keskeny folyosón sem fértek volna el. Erre a munkára a hajó obszervatóriumában lévő tolóajtót kellett használniuk. Ez arra szolgált, hogy ha visszatéréskor az ajtó elzáródna, ezen keresztül tudják elhagyni az űrhajót.

Négy cölöp fért egyszerre a csillagvizsgálóba, és a szorosan lezárt kerek ajtót kinyitották. A kerekeket bevonták, és leültették hajójukat a „földre”. Kámov az obszervatóriumban maradt, és egymás után adogatta ki társainak a nehéz cölöpöket. Bezárta az ajtót, majd ismét feltöltötte levegővel, és miután ismét felemelte az űrhajó testét, kiszállt.

— Micsoda mulasztás! — dörmögte. — A hajó tervezésénél előre kellett volna látnom ezt a helyzetet.

A cölöpök leverése még itt sem volt könnyű munka. Akár a Földön, itt is három embert igényelt ez a dolog. A Mars kisebb gravitációja segített megoldani a felmerült nehézségeket.

Az elektromos csörlő segítségével függőlegesbe állították az első oszlopot. Melnyikov és Belopolszkij könnyű alumíniumlétrára álltak, és egy vibrátort erősítettek a végére. Akár a csörlő, ezt is azzal az elektromos árammal működtették, ami a terepjáró akkumulátorából vettek. A vibrátor súlya a Földön háromszáz kilogrammnyi volt, de itt az százra csökkent. Mindazonáltal ez is elég nehéz volt: csak kettejük megfeszített erejével tudták a megfelelő magasságra felemelni.

Nagyon óvatosan kellett leverni az oszlopot. A homokos talajba gyorsan süllyedt. A vibrátor megtartása a jelenlegi körülmények között meglehetősen nehéz volt. Kámov kezében volt a kapcsolója, és azonnal leállította, ha Melnyikovnak és Belopolszkijnak lejjebb kellett ereszkednie a létrán. Így csinált mindaddig, míg a cölöp teteje nem ért egy vonalba a homokkal.

Rövid szünet után nekiláttak a második oszlop leverésének.

Végül az utolsó, negyedik cölöpöt is leverték. A négy cölöp tetejére egy acéllemezt helyeztek, és csavarokkal hozzárögzítették.

A munkával este nyolc órára lettek készen.

A homokos területen, a szürke-kék növények között ott állt, az időnek ellenálló három méter magas, rozsdamentes acélból készült obeliszk. A lenyugvó nap megvilágította a csúcsán lévő, aranykeretbe foglalt rubinvörös csillagot. Négy oldalán négy aranyból készült, csiszolt dombormű helyezkedett el.

Konsztantyin Eduárdovics Ciolkovszkij, és három tanítványa — a tudósok akiknek olyan fontos szerepe volt az emberiség űrkorszakának beköszöntében — néztek le a marsi tájra.

Nagy izgalommal és jogos büszkeséggel töltötte azokat, akik az űrhajósok emlékműve előtt álltak.

A szülőföldjük leheletét érezték magukon ők, akik az űr végtelenjét átszelték hajójukkal, hogy itt hagyják ezt az emlékművet, a tudománynak nagyszerűségének ezt a jelképét.