220 nap az űrhajón

A HOMOKVIHAR

Az űrhajó Marson tartózkodásának negyedik napján Belopolszkij és Melnyikov már egy órával a napkelte előtt felébredt. Megfigyelték, hogy minden reggel, a világunk nyulaira emlékeztető kis állatok megjelentek a hajó közelében. Kámov utasította őket: mindenképpen lőjenek le belőlük legalább egyet. Távcsöves puskával felszerelkezve helyezkedett el a két utazó a hajó szárnyain, amint a Nap pereme megjelent a látóhatáron. Nem kellett soká várni. Ahogy az előző napokban, most is a nap első sugaraira megjelentek a „nyulak”. Öt kis állat hosszan szökellt a tó partjánál.

Két lövés hallatszott egy időben, és két „nyúl” lett a vadászok áldozata.

Elégedetten önmagukkal tértek vissza a hajóba, és a marsi fauna két képviselője máris elfoglalta a helyét egy újabb hűtőben.

Kámov igyekezett a reggelivel. Az amerikai hajóhoz kellett menni, és útközben ki kell ásni egy másik „mocsári” növényt, ahelyett, amit a „gyík” összetört.

— Nem lehetünk el többet öt óránál — jelentette ki.

— Vagy ki tudja — szólt Belopolszkij. — Eddig nem telt el nap anélkül, hogy a Mars valami meglepetéssel ne szolgált volna.

Mogorva volt és dühös. Már a negyedik napot kellet a hajón töltenie. A körülmények mindeddig úgy alakultak, hogy minden nap Kámovnak kellett a terepjáróval elmenni, és Konsztantyin Jevgenyevics is szerette volna saját szemével megtekinteni a marsi természetet.

— Mindenhol ugyanaz van — próbálta megnyugtatni Kámov. — A Mars természete mindenütt ugyanolyan.

— Ez nem így van — nyugtalankodott Belopolszkij. — A természet végtelenül változatos.

— Holnap — szólt erre Kámov — ön és Borisz Nyikolájevics felderíti a tőlünk északra és nyugatra fekvő területet. Este pedig elhagyjuk a Marsot.

E szavak megnyugtatták Belopolszkijt, és kikísérte a harmadik útra készülő társait.

— Ne késlekedjenek! — szólt búcsúzóul.

A terepjáró gyorsan ment az űrhajótól 50 kilométerre lévő „mocsár” irányába. Kámov és Melnyikov egész idő alatt a tegnap elejtett „gyíkról” beszélgetett.

— Különös egy állat, nem Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov. — A teste — egy gyíké, hátsó lábai — egy szöcskéé, szája — egy krokodilé, szeme — egy macskáé, prémje, akár egy jegesmedvéé.

Egy következő expedíció élve fogja elkapni ezt a szörnyet, és úgy szállítja a Földre.

— Nem tudná a mi, Marsénál sűrűbb levegőnket belélegezni.

— Különleges, ritka levegőt tartalmazó ládában tartják, és nyúllal etetik.

— Szeretnék részt venni azon a vadászaton! — mondta Melnyikov.

— Ez azt jelenti, hogy szívesen utazna megint a Marsra?

— Nem kizárólag a Marsra, hanem bárhová.

— Akkor jó! Még sok lehetőség lesz rá. Az űrutazásokat épp csak elkezdtük. Hanem ahhoz, hogy jó eséllyel induljon, még sokat kell tanulnia.

— Mindent megteszek érte — felelte Melnyikov.

— Helyes. Egy nap még ön igazi „csillagkapitány” lesz — mondta Kámov mosolyogva, felidézve az amerikai újságok, Hapgoodnak ajándékozott nevét.

Akár a tegnapi begyakorlás miatt, akár azért mert „könnyebb” növényt választottak, de még egy órát sem tartózkodtak a „mocsárban”, és miután rögzítették a tetőre, már robogtak tovább útjukon, amit tegnap az „ugrógyík” megjelenése megszakított.

A lánctalpas órája reggel tíz órát mutatott, mikor az égbolt hátterében megjelent az amerikai űrhajó.

Két perc múlva a célnál voltak. Kámov ugyanott állt meg, ahol előző alkalommal.

— Milyen kicsi! — mondta Melnyikov, miközben kíváncsian bámulta a hajót.

— Nem nagy!

Kámov alaposan körülnézett. Első pillantásra semmi sem változott a két nap alatt. Az üzemképtelen óra és a törött lámpa még mindig ugyanott hevertek. Az űrhajó ajtaja zárva volt. De mikor Kámov alaposabban megnézte, számos lábnyomot fedezett fel a homokban, és még többet a hajó szárnyain.

Azt nagyon összekarmolták.

— Állatok jártak itt — jegyezte meg. — És úgy vélem nem csak egy, hanem több is. Nagyon óvatosnak kell lenünk. A közelben lehetnek. Ezek a szőrös „ugrógyíkok” nagyon veszélyesek lehetnek — merengett. — Keressük a kocsiból figyelve Hapgood maradványait. Nyissuk ki az ablakokat, a fegyvereket pedig tartsuk készenlétben. Milyen lövedékek vannak betöltve?

— Robbanógolyók.

— Akkor minden rendben. Továbbmegyünk.

A lánctalpas lassan haladt.

A hajó körüli alapos vizsgálódás majd egy órán át tartott. Köröl-körül minden csendes volt.

Egyetlen állat sem látszott, bár nyomaik sűrűn tűntek fel a homokban.

A keresés nem járt eredménnyel.

Az űrhajósok visszatértek a hajóhoz. Sietniük kellett.

Felváltva szálltak ki a kocsiból, és egy mély lyukat ástak. Csákányra nem volt szükségük.

Kámov felvette az óra és a lámpa maradványait. Az űrhajóba lépve egy viasszal lepecsételt borítékot helyezett el. Ebben volt a jelentés az amerikaiak Marsra való érkezéséről, és a parancsnok, Charles Hapgood halálának körülményeiről. A jelentést Kámov orosz és angol nyelven írta, Bason és ő írta alá.

Megtalálta az amerikai zászlót, amit Bason említett, Kámov egy kis fémdobozt keresett, amibe elhelyezte Hapgood maradványait, és elhagyta velük a hajót, az ajtót becsukva maga után.

A „koporsót” belecsomagolták a zászlóba, leengedték a gödörbe, majd betemették azt.

Itt már nem volt több tennivalója, így hát Kámov elfoglalta helyét a lánctalpas kormányánál.

Délután egy óra körül járhatott az idő. Másfél óra a hazafelé tartó út.

A terepjáró elindult.

Az amerikai hajóra visszapillantva Melnyikov észrevette, hogy a tó vize elsötétült és a felszíne erősen fodrozódott.

— Feltámadt a szél — szólt.

Kámov az égre nézett. Olyan sötét volt, mint máskor, itt-ott pislákoló csillagokkal. A Nap szinte a delelőponton állt, és Deimos, a Mars két holdjának egyike látszott a fényében. Egyetlen felhő sem látszott.

— Három napig szélcsend volt — válaszolta. — Nem csoda, ha véget ért ez a béke. A Marson kell lenni szélnek.

A hangszóróban egy kattanás hallatszott, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Szergej Alekszandrovics, hallanak engem?

— Jól halljuk — felelte rá Kámov.

— Merre járnak?

— Az amerikai űrhajó közelében. Nemrég hagytuk csak el.

Hallották, amint Belopolszkij valamit kérdez Pajcsadzétól.

— Kérjük, hogy a lehető leggyorsabban jöjjenek vissza. Minden jel szerint rettenetes homokvihar lesz.

— Természetesen, Konsztantyin Jevgenyevics.

— Arszén Georgijevics kérdezi, nem lenne-e jobb visszamenniük az amerikai hajóra, és ott megvárniuk a vihar végét?

— Nem — felelte Kámov. — Nem tudhatjuk mennyi ideig tart a vihar. Ha elhagyjuk járművünket, az megsérülhet, vagy betemetheti a homok. Ez nagy bonyodalmakat okozhat. Bízom a járművünkben.

Biztonságban haza fogunk térni.

A terepjáró nagy sebességgel robogott előre. A hernyótalp tövisei egybefüggőnek látszottak. A szél egyenesen szembefújt velük, de úgy tűnt, az erős gépezet „fel se vette” azt.

— Veszélyesek ezek a viharok? — kérdezte Melnyikov, de látva, hogy a feszülten előre figyelő Kámov nem válaszol, így folytatta: — Konsztantyin Jevgenyevics azt mondta nekem, hogy a marsi viharok nem tehetnek kárt a lánctalpasban. Mindamellett viharok sem lehetnek itt.

— Belopolszkij ritkán téved — mondta Kámov.

Fokozatosan erősödött a szél. A homok könnyű pora a levegőbe emelkedett, ködbe borítva a láthatárt.

— Már nagyon közel a vihar — jegyezte meg Kámov.

És mintha a szavait akarná igazolni, egy erős szélroham felkapott a lánctalpas előtt egy felhőnyi homokot, és a szélvédőhöz vágta.

Megint kattant a rádió: — Belopolszkij beszél.

— Hallgatjuk önt.

— Az űrhajó keleti oldala felől hatalmas homokfelhő közeledik. Nagyon gyorsan mozog. Félünk, hogy nem érik el időben a hajót. Elérték már a „mocsarat”?

— Még nem.

— Mennyire lehetnek tőle?

— Húsz kilométernyire.

— Jó lenne azt elhagyniuk, mielőtt odaér a vihar. Arszén Georgijevics azt mondja, az a legveszélyesebb hely az egész úton.

— Úgy vélem, időben túl leszünk rajta. Tizenkét perc múlva érjük el a „mocsarat”.

— Azt hiszem a vihar nagyon hamar oda fog érni.

— Ami különben nem tart tovább két-három óránál. Ne feledje, amit önmaga írt a könyvében a marsi viharról. — Kámov nevetett. — Most ellenőrizheti a számításait.

— Örülnék, ha tévedtem volna.

— Tartok tőle, hogy nem téved. A továbbiakban Borisz Nyikolájeviccsel beszélhet.

— Messze van még a „mocsár”?

— Tíz kilométerre.

— A hajótól már csak egy kilométernyire van a homokfelhő — mondta Belopolszkij. — Iszonyú gyorsan közeledik — majd egy pillanat múlva hozzátette: — Az ablakokon nem lehet kilátni. Teljesen elsötétedtek.

Kámov és Belopolszkij nem válaszolt. Aztán Melnyikov beleszólt a mikrofonba: — Látjuk a felhőt. Három kilométerre vagyunk a „mocsártól”.

A teljes látóhatáron gyorsan emelkedő fal látszott. Ez a szél felkapta homok szilárd tömege volt, ami nagyon gyorsan haladt, egyenesen a terepjárónak tartva. A találkozás néhány másodperc múlva megtörtént.

Kámov tudta, ha a lánctalpas elkerülte a „mocsarat”, a veszély jelentősen kisebb lesz. A most közeledő sötétségben a lápos terület rettenetes fenyegetést jelentett.

A felhő már egyre közeledett. Előtte a homok megkergült tornádóként forgott. Kámov ár látta a „mocsarat” elkerülő nyomot.

Tovább!.. Na még egy kicsit!

Melnyikov előredőlt, mintha ez mozdulat segíthetett volna az erős motornak.

A lánctalpas azonos távolságban volt a kanyarodás helyétől, mint a vihar sötét fala. Melyik éri el hamarabb a „mocsarat”? Ez a kérdés életet vagy halált jelenthetett…

— Köszönöm, fiúk! — mondta hangosan Kámov, mikor a terepjáró befejezte széles ívű kanyarját, és az űrhajóhoz tartó egyenes útra ért.

— Ez kinek szólt? — kérdezte Melnyikov.

— Az „Ural”-gyár dolgozóinak — felelte Kámov. — Azoknak, akik ezt a remek motort készítették.

A szörnyű hely elmaradt mögöttük. Most már csak a sötétben ne tévesszék el az utat.

És mintha ezért a győzelemért akarna bosszút állni, a rettenetes vihar lecsapott a terepjáróra. A sebességük azonnal 40km/órára csökkent. Áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. A homok nagy erővel verte a lánctalpas ablakait, amik úgy csikorogtak, mintha valaki smirglivel csiszolta volna őket.

— Kérjen radarirányítást, Borisz Nyikolájevics.

És mintha csak meghallották volna a hajón a kérést, egy nagy fénykör jelent meg a vevőjükön, fekete csíkkal a közepén.

— Ez derék! Jól kitalálták mire gondolunk! — jegyezte meg Kámov.

Most már csak a fénysáv közepén látszó fekete csíkban kellett haladniuk, anélkül, hogy az elhomályosulna, mert az azt jelentené, hogy letértek a jó útról. A többi már a motor és a masszív falak dolga volt.

— Hogy van, Borisz Nyikolájevics? — kérdezte Kámov.

— Minden rendben, Szergej Alekszandrovics. Kár, hogy nem filmezhetem le a vihart.

— Az mit sem érne! — nevetett Kámov. — Attól tartok, ilyen fényviszonyok között nem lenne valami „fényes” a felvétel.

A vihar már körülöttük tombolt. Mintha a marsi természet dühös lett volna, mert nem tudott megbirkózni a merész kis kocsival, ami a távoli Földről került ide, és makacsul haladt előre, legyőzve a tomboló elemek erejét.

Áthatolhatatlan éjszakai sötétség vette őket körül. Furcsa volt a tudat, hogy valahol a viharon túl süt a Nap, és mindez nappal történik. Melnyikov, miután meggyőződött arról, hogy a hernyótalpas tetején elhelyezett reflektor fénye nem képes áttörni a száguldó homokszemcsék fátyolán, kikapcsolta azt.

A műszerfalat megvilágító kék fény volt az egyedüli, ahol megpihentethették a kinti sötétségben megfáradt szemeiket.

— Nem tart attól, hogy a homok eltömíti a kerekek csapágyait? — kérdezte Melnyikov.

— Nem — válaszolta Kámov. — Nem tartok tőle. A terepjáró gyári tesztelése Belopolszkij közvetlen irányításával történt, különösen erős homok- és víznyomásnak kitéve azt. Még a legalaposabb próbák során sem történt fennakadás a működésükben.

Mintegy fél óra telhetett el.

Előttük, a mélységes sötétben hirtelen egy apró fénypont villant fel.

— A reflektor! — szólt Kámov. — Tehát már nagyon közel vagyunk a hajónkhoz.

— Hihetetlen, hogy látszik ebben a viharban.

— Négyszáz kilowattos. Majdnem akkora, mint egy repülőtér irányítótornyáé.

Melnyikov megragadta a mikrofont.

— Már látjuk a reflektort — szólt bele.

— Ez remek! — felelte Belopolszkij. — Tizenöt perce bekapcsoltuk a világítást. Akkor már nagyon közel vannak. Jól látja?

— Teljesen világosan.

— Hogy működik a terepjáró?

— Nagyon jól! Szergej Alekszandrovics kéri a jeladó kikapcsolását.

— Kikapcsolva!

A kocsi csökkentette a sebességét. A hajó már nagyon közel lehetett.

A reflektor fénye csillagként ragyogott, és fényétől homályosan láthatóvá váltak a kocsinak csapódó homokszemek.

A vihar nem csökkent, sőt egyre hevesebben tombolt, de az utasokat már nem fenyegette veszély. A terepjáró hazaért. Anyagtalan fény kötötte össze őket az űrhajó elpusztíthatatlan falai mögött türelmetlenül rájuk váró elvtársaikkal.