19… szeptember 16.
Moszkvai idő szerint öt óra van.
Szeptember 15.-e örökre megmarad az emlékezetünkben: e napon jutottunk be a felhőtakaró alá.
Titok fátyla, ami eddig eltakarta a bolygó felszínét, fellebbent.
Az, amit a vastag felhők alatt rejtőzött, és ami egészen mostanáig láthatatlan volt a földi szemeknek, most mindent pártatlanul rögzített a kamera, ami a szemem elé került…
Szeptember 14.-én tizenkét óra tájban a Vénuszt közelébe értünk. A bolygó képe először keskeny sarlónak mutatkozott, és húsz óra alatt gyorsan megmutatta nekünk teljes képét.
A napsütötte Vénusz úgy ragyogott, mint a hófödte hegycsúcsok tiszta, fényes napokon a Földön.
Azon a helyen, ahol kétmillió kilométernyire voltunk tőle, majdnem akkorának látszott, mint a Hold, mikor teliholdként mutatkozik. Szabad szemmel is világosan láthattunk, hogy a bolygót teljesen elborítják a fehér felhők.
A csillagokkal sűrűn telehintett égbolton mesésen szép volt a Föld hófehér nővére.
Az ablakba kapaszkodtam, könnyel a szememben, vég nélkül készítettem a színes képeket.
Előzőleg elfelejtettem megemlíteni, hogy a hajón speciális kvarcból készült ablakok is voltak, amik nem torzítják a hajón kívüli tárgyak képét. Ezek az ablakok kisebbek, mint a többi, amit használtunk, de ezek állandóan a rendelkezésemre is álltak. Pajcsadze a „TASSz ablakai”-nak nevezi ezeket.
Szeptember 15.-én, hét órakor Kámov felszólított bennünket a sisak felvételére, amelyeket már előkészítettünk, majd beindította a fékezőrakétákat.
Újra megjelent a már ismerős zaj, de nem olyan hangosan, mint első alkalommal.
Az ablakon bevilágított a láng tükörképe.
Mindannyian ahhoz a falhoz esett, amit a padlónk lett. A gravitáció miatt már ismét volt értelme a fent és lent fogalmaknak. A hajó repülése határozta meg az irányokat, A Vénusz felé volt a lenn, ami a lábunk alá került.
Örültem, hogy visszatért a normális súlyom, de ahogy Kámov megmondta, de lassan tudtam csak mozogni, és nagyon nehéznek éreztem a testem. A hetvennapnyi súlytalanság éreztette hatását.
Egy másik ablak mellé mentem, és lefeküdtem. Pajcsadze és Belopolszkij már napok óta nem mozdulnak a csillagászati berendezések mellől, annyira belemerültek a munkába. Többet voltak az ablaknál, mint én, és megfigyelhették a bolygót anélkül, hogy abbahagyták volna a munkát.
Kámov a vezérlőpultnál volt. Ezen a helyen maradt hosszú órákig, szemét a periszkóp kukucskálóján tartva, miközben keze a fogantyúkat tartotta.
Ezalatt én fényképeztem.
A Vénusz képe ezen idő alatt folyton nőtt, már a telihold tízszeresének látszott alattunk, a hajó aljától negyvenezer-hatszáz mérföldre volt, ami 28 km/sec-os szörnyű sebességgel közeledett. Ez a fékezőmotoroknak köszönhetően lassan, de folyamatosan csökkent.
Ha nem lett volna fékező berendezés, akkor csaknem húsz perc múlva a bolygó légkörébe csapódunk, és meteorként égtünk volna el abban, amihez még a Vénusz vonzereje is fokozta volna a sebességünk. Motorjaink hatalmas ereje legyőzte a bolygó gravitációját, és egyenletesen csökkentette a sebességünket 10 km/sec-ig.
Négy fényképezőgép és számtalan negatív elérhető volt. Mindaz, amire szükség volt, már elő volt készítve, mert komoly akadályokba ütközött volna. Az ajtó a „plafonra” került, amihez könnyű alumínium létrán lehet felmenni. A laborom megközelítése, ami a hajó közepén van, olyan hosszú és fáradságos lett volna, mintha egy négy emelet magas épületet másznék meg. Ezért tettünk mindent a kezünk ügyébe, hogy minél kevesebbet kelljen elhagyni megfigyelő- és munkahelyünket, addig, míg a hajó el nem hagyja a bolygót, és ismét fellép a már jól ismert súlytalanság. Egyre közelebb kerülünk a bolygóhoz.
Húsz perccel ezután, a hajó sebessége 16,5 km/sec-re csökkent, és 14000 kilométer távolságra van a bolygófelszín.
A Vénusz szinte az egész horizontot betölti. Ilyen közelről már tűnik annyira vakítóan fehérnek. Jól látható árnyékok húzódnak az egyes felhőtömbök között. Erős távcsővel kerestem egy rést ebben a kavargó tömegben, de egyáltalán nem találtam. A felhőrétegek, láthatólag, igencsak vastagok voltak.
„Lehet, — gondoltam, — hogy Kámov félelmei valóra válnak, és a felhők teljesen eltakarják előlünk a bolygó felszínét? Milyen rossz lenne, ha ez valóra válna! Mit tehetünk azért, hogy mégis lássunk valamit? Belopolszkij szerint a tudósok csak mocsarakra és óceánokra számítanak. Most már majdnem biztosak vagyunk növényi élet létezésében a bolygón. Ha bejutunk a felhőréteg alá, lehet, hogy virágzó országokat, megművelt földeket, óceánon lévő hajókat látunk? Mi tűnik pár perc múlva a szemünk elé?” Nagyon izgatott voltam. Ugyanezt láttam bajtársaimon is. Még a rendíthetetlen Kámov is bevallotta később, hogy azonos gondolatok jártak a fejében, mint nekem. Ez az első alkalom az emberiség történelmében, mikor az emberek egy másik világ titkait készülnek megfejteni. Igaz, előzőleg már voltunk a Holdon, de az egy élettelen, halott világ, ám itt minden különös volt. A Holdat megfigyelhettük műholdról is, de a legrejtélyesebb bolygó a Vénusz, ami közel akkora, mint a mi világunk.
Újabb tizenöt perc eltelt, és a távolságunk, vagy inkább úgy mondom, a magasságunk kb. ötezer kilométerre csökkent. A hajónk zuhanása 7,5 km/sec-ra esett, és folyamatosan tovább csökkent.
Még tíz perc múlt el, s már nem láttam mást, mint a felhőket.
Ebben a percben törte meg Kámov a csendet, ami az eddigi merülésünket kísérte: — Konsztantyin Jevgenyevics, határozza meg a felhőréteg tetejének távolságát.
— Százhatvanöt kilométer — válaszolta szinte azonnal Belopolszkij.
— A rádióreflektor a bolygó felszínét 177 kilométerre jelzi — szólt Kámov. — Szóval a felhőtakaró maximum tizenkét kilométernyi lehet.
Közeledett a döntő pillanat. A hajó sebessége százhatvan kilométerre csökkent, amit az elmúlt öt és fél perc alatt értünk el.
Kámov megnyomott egy gombot, és láttam, amint a hajó oldalán lassan kiereszkedik egy szárny.
Ugyanez történt a túloldalon is.
Néhány pillanat múlva a gomolygó felhők közé értünk. Sűrű ködben találtuk magunkat. Tisztán hallottam, amint a motor egy pillanatra elhallgat, aztán újra beindul, de már sokkal halkabban. A fékezés abbamaradt, beindult a hajtás.
Belopolszkij felállt a helyéről, és az irányítópulthoz ment. Azért, hogy Kámovnak ne kelljen elfordulni a periszkóptól, Konsztantyin Jevgenyevics hangosan olvasta le a rádióreflektor adatait.
— Még kilenc kilométer!.. Nyolc és fél!.. Nyolc!.. Hé és fél!..
A sűrű, tejszerű köd még mindig átláthatatlan volt.
— Hét!.. Hat és fél!.. Hat!..
A szívem erősen dobogott. Már hat kilométerre megközelítettük egy bolygó feszínét, de még mindig nem mutatta meg magát az emberek szeme előtt. Bárcsak elfogynának már azok az átkozott felhők!
— Öt és fél!.. Öt!..
Úgy éreztem, hogy a hajó irányt váltott.
Függőleges ereszkedésünk csaknem vízszintes repülésbe váltott át.
— Végeláthatatlan! — mondta Belopolszkij.
Tehát nem voltak magas hegyek előttünk.
— Fordítsa a reflektort a Vénuszra! — adta ki az utasítást Kámov.
Én az ő helyében valószínűleg „Földet” mondtam volna, de ez az ember nem követett el ilyen hibákat. Szerintem továbbra is megtartotta a hidegvérét.
— Négy!.. mondta Belopolszkij. — Három és fél!.. Három!..
Ebben a pillanatban szólalt meg a film végét jelző csengő. Habár siettem kicserélni a szalagot, de elszalasztottam a pillanatot, amikor kiléptünk a felhők közül.
Mikor Belopolszkij kimondta: „másfél”, amikor Kámov elfordult a műszertől, és csendesen azt mondta: — A Vénusz!
Én rohantam az egyik ablakhoz, Belopolszkij a másikhoz.
Alattunk, ameddig a szem ellátott víz hullámzott. Tisztán láthattuk a fél kilométer magasra felcsapó tajtékos hullámokat. Nyilván erős szél fújt. Szárazföldnek a legkisebb nyoma sem látszott. Volt-e ezen a tengeren vagy óceánon valahol szárazulat — nem tudtuk. Vastag felhők borultak fölénk. Mélysötét víz alattunk, ólos ég a fejünk fölött, és sivár homály borult körénk. A Vénusz napos oldalán voltunk, de a fényviszonyok inkább a kora estéhez hasonlítottak. A tíz kilométeres felhők, csak kis mértékben eresztették át a közeli Nap fényét.
Körülöttünk a látóhatár mindenütt szinte folyamatosan villantak fel a fényes villámok. Még a hajónk falán keresztül is hallottuk a mennydörgések szörnyű dörrenését. A szinte fekete zápor falként kötötte össze az eget a végtelen tengerrel.
Mindez együtt — a rideg tengeren vágtató fehér habok, a sötét felhőben cikázó villámokkal borított égbolt, egyfajta vad szépséget sugároztak felénk.
A hajó most vízszintesen, egy kilométer magasan repült, 700 km/óra sebességgel. Kámovnak folyamatosan változtatnia kellett az irányt, a nagyobb viharfrontok elkerülése végett, amelyek sorban egymás után jöttek létre.
Negyven perccel később kénytelenek voltunk átrepülni egy ilyen front szélén, és első kézből tudhattuk meg, hogy ilyen viharok, mint ezek, nem léteznek a Földön.
Mintha a hajó a tengerbe süllyedt volna. A körülöttünk lezúduló víz szilárd tömegnek hatott. Teljes sötétség volt. A villámlás olyan sűrű volt, hogy szinte egymásba értek, a homályos vízfalon átderengve. A folyamatos mennydörgés elnyomta hajónk motorjainak hangját.
Szerencsére egy perc alatt véget ért, és hajónk a vihar szalagján keresztül jutott, ami komor, fekete falként maradt mögöttünk.
Észrevettem magasságunk jelentős csökkenését. A tenger felszínétől mindössze háromszáz méternyi távolság választott el bennünket.
Kámovra nézve, megértettem, hogy még őt is zavarta a dolog.
Az idegen bolygó nem éppen kedvesen fogadta hívatlan vendégeit. A nagy víztömeg, ami a hajónk falát verte, 700 méterrel nyomta le azt. Ha nem haladunk át ilyen gyorsan a viharon, akkor a tengerben végezhettük volna.
— Szergej Alekszandrovics! — szólt Belopolszkij. — Nem gondolja, hogy veszélyes itt maradni?
— Mit javasolna? — kérdezte gúnyosan Kámov.
— Nem javaslok semmit — felelte szárazon Belopolszkij. — Csak kérdeztem.
— De igen, minden bizonnyal veszélyes — mondta Kámov. — De ha elhagyjuk a Vénuszt, akkor valószínűleg egy-két dologra nem derülhet fény.
Belopolszkij semmit sem szólt. A hajó továbbra is azon a magasságon repült, ahová a vihar vetette.
Egy kicsit világosabb lett, és a jobbláthatóság miatt készítettem néhány felvételt a Vénusz óceánjáról.
Azt, hogy ez óceán, és nem csak egy tenger, az is bizonyította, hogy két órai repülés után sem láttunk sehol a part legkisebb jelét sem.
A figyelmemet magához vonzotta néhány vörösen meredő hullám. Ezek közvetlenül alattunk villantak fel, majd tűntek el. Máshol nem találtam őket. Már éppen fel akartam hívni rájuk Kámov figyelmét, mikor rájöttem mik azok.
A víz visszatükrözte fúvókáink sugarának a fényét.
Megragadtam a színes kamerát, és felvettem ezt a rendkívüli jelenetet — földi lángok egy idegen bolygón.
Előttünk ismét feltűnt egy sötét felhősáv. Ezt az óriási vihart ne tudjuk kikerülni. Vállalja Kámov még egyszer a kockázatot? De nem, a hajó éles ívben felemelkedett, és egy perc múlva tejfehér ködben szálltunk tovább.
A vihar, minden eszeveszett dühével együtt alattunk maradt.
— Döbbenetes kép! — mondta Pajcsadze. — A bolygó telve van fiatal, megzablázatlan energiával.
Ilyen hatalmas viharok tombolhattak valaha a Föld fiatal korában is, sok millió évvel ezelőtt. Most már úgy vélem, lesz majd életet a Vénuszon.
Már rég levettük a sisakot, mivel a légköri motorok viszonylag csendesen dolgoztak, ami lehetővé tette a beszélgetést.
— Tényleg úgy hiszi? — kérdeztem.
A tudatom mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy már most találunk életet, de Arszén Georgijevics a távoli jövőről beszélt.
— Szeretné, ha már létezne itt élet? — kérdezte. — A bolygó felkészült a fogadására. Talán az óceánok mélyén már megjelentek az elemi élőlények, véglények, de még évmilliók kellenek a különböző életformák kialakulásához.
— Miért csak a véglények? — kérdeztem konokul. — Talán már megjelentek az első ichtio- vagy brontosaurus-ok.
— Keresse meg őket, — felelte — és kapja lencsevégre!
Közben Kámov többször is megpróbált visszajutni a felhők alá, a vihar jeleit figyelve, de csak fél óra elteltével láthattuk meg újból a bolygó felszínét. Alattunk még mindig az óceán hömpölygött.
Viharövezet, amiben repültünk, több mint ezer méter széles volt, és láthatólag nagy felületet fedett le. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vihar normális és gyakori jelenség a Vénuszon. A Nap közelsége miatt a erős volt a páraképződés, ami lecsapódott a felhőkben, és iszonyú viharok formájában esett vissza.
De az alattunk elterülő óceán véget ér-e valahol, vagy beborítja az egész bolygót?
— Kell lennie valamilyen szigetnek vagy kontinensnek — jegyezte meg Belopolszkij. — A bolygón kell lennie növényi életnek, mivel a szabad oxigén jelenléte mással nem magyarázható. Tehát találnunk kell szárazföldet.
— Feltéve, ha nem a viharövezetben van — mondta Pajcsadze.
Egyik óra múlik a másik után, de még mindig változatlan az óceán. A hajó hol erre, hol arra repült, felemelkedett és lesüllyedt. Kámov igyekezett elkerülni az esőfelhőket, a rettenetes erő miatt, amit megtapasztaltunk.
Erősen figyeltem a víz felszínét, abban a reményben, hogy távcsövemben felfedezem az élet legcsekélyebb jelét, de hiába. A víz és a levegő kihalt volt.
Készülékemet a legerősebb objektívvel láttam el, és tucatnyi képet készítettem. Talán amit szabad szemmel nem észleltem, a képen látszani fog.
Nyolcórai repülés után, ami alatt több mint ötezer kilométert repült a hajó, végre mintha parti sáv tűnt volna fel a távolban.
A vizet erdő váltotta fel.
Oly végtelennek tűnt, mint előtte az óceán. Sűrű növényszőnyeg terült el minden irányba, a láthatár végéig húzódva. De nem zöld volt, mint a Földön, hanem narancs és vörös színű.
Ez ragyogóan igazolta Gavril Adrianovics Tyihov, pulkovói csillagász tudományos jóslatát. Ő 1945-ben azt állította, hogy ha van növényzet a Vénuszon, a meleg éghajlat miatt narancs és vörös színeivel kell azoknak visszaverni a Nap sugarait, a túlzott felmelegedés elkerülése miatt. A Marson pedig, az ellenkező okokból kéknek kell lenniük. Hamarosan megláthatjuk, az is igaz-e.
Kámov lejjebb ereszkedett.
Hatalmas fákat láttunk, amik olyan szorosan nőttek egymás mellett, hogy lehetetlen volt megállapítani, mi van a közelükben, mivel 200 km/sec-os sebességgel haladtunk.
A kamerát a legnagyobb sebességbe kapcsoltam, egyenesen lefelé irányítottam. Ezen kívül még a legkisebb expozíciós idejű géppel is készítettem vagy száz képet, szűrőn keresztül.
Ennyit tehettünk mindössze. Kámov nem csökkenthette a sebességet, a lezuhanás veszélye nélkül.
— Kár, hogy nem szállunk le a Vénuszra! — sóhajtottam.
— És hová? — kérdezett vissza röviden Szergej Alekszandrovics.
Valóban, sehol nem volt hely a leszállásra. A sűrű erdő falán még egy fénysugár sem hatolt keresztül. Az őserdő olyan volt, amilyen a karbon-korszakban lehetett a Földön. Miféle fák nőttek benne? Hasonlóak a földiekhez? Reméltem, hogy képeim segítségével válaszolni tudok ezekre a kérdésekre.
A kilencedik órában egy hatalmas folyót láttunk közeledni.
Sűrű erdő borította partok között folyt, és nyilván az általunk látott óceánba ömlött.
Kámov a meder irányába fordult, és kihasználva a szélmentes időt, száz méterre ereszkedett.
Pajcsadze csatlakozott hozzám, mindketten a part menti területet kezdtük fotózni. Ha a bolygón élnek állatok, itt találnunk kell belőlük.
A folyó kb. két kilométer széles volt, s a fák ingadozásából láthattuk, hogy erős szél fúj.
A folyó vize jól tükrözte hajónk lángoló farkát.
Néhol az erdőből mellékágak nyíltak a folyóban, de nem túl szélesek. Csak egy olyan volt, ami fél kilométer vastagon ömlött belé. Madarak és egyéb álltoknak semmi nyomát nem észleltük.
— Úgy tűnik, csak növényi élet van a Vénuszon — mondta Arszén Georgijevics.
— Talán mégis van, — feleltem — csak az erdő mélyén.
Pajcsadze a fejét rázta.
— Ezt a kérdést — mondta — a következő expedíciónak kell megoldania, amelyet a Vénusz tanulmányozására küldenek. De azt már most megállapíthatjuk: nincs állati élet a bolygón.
— Sajnálatos, de úgy tűnik ez valóban így igaz — állt mellé Belopolszkij is.
Hogyan tudtam volna két tudós társam meggyőződését megingatni?
A folyó egyre fogyott. Hamarosan azt láttam, hogy egy magas hegygerinc felé repülünk. A tetejük a felhőbe ért, és a rádióreflektorral megállapítottuk; a csúcsok elérik a hét kilométeres magasságot.
Hogyan alakultak ki ezek a csúcsok, az rejtély maradt. A hajónk tíz kilométeres magasságba emelkedett.
A hegygerincen átrepülve mesésen szép látvány tárult elénk. A már ismert tejfehér köd eltűnt. Két felhőtömeg csúcsa közé kerültünk. A hajóra sötétkék ég borult: a Nap vakító fénnyel világított, sokkal erősebben, mint a Földön. Elviselhetetlenül ragyogtak körülöttünk és alattunk a fehér felhők.
Mind a négyen felkiáltottunk az ámulattól, ám a csodálatos látvány amilyen gyorsan feltűnt, ugyanolyan gyorsan veszett a semmibe. A hajó ismét egy felhőben repült. Az ablakok mögött újra csak a tejfehér köd volt látható. Lejjebb ereszkedtünk.
A hegyeket messze magunk mögött hagytuk, és újra óceán volt alattunk.
A hajó 8000 kilométert tett meg, mikor észrevettük, hogy egyre sötétebb és sötétebb lesz. Nyilván elértük a Vénusz napsütötte felének határát, és az éjszakai felé közeledtünk.
Kámov a két csillagászhoz fordult.
— Hogy állnak a tervezett programmal? — kérdezte.
— Befejeztük.
— Levegőminta?
— Négy helyről is vettünk.
Valóban, a hajó falára kis platina dobozok voltak szerelve. Még a Földön vákuumot hoztak létre bennük. Elektromos úton lehetett kinyitni, majd visszazárni azokat. Négy ilyen doboz volt tele a Vénusz levegőjével, amit majd a Földön fognak kielemezni.
— Hogy áll ön, Borisz Nyikolájevics? — fordult hozzám Kámov.
Mintegy háromszáz képet készítettem, nem is beszélve a filmről.
Kámov két percig hallgatott, aztán halk remegő hangon megszólalt: — A hajónk elhagyja a Vénuszt.
Milyen gyorsan elszálltak ezek a feledhetetlen órák! Még egy utolsó pillantást vetettem a távolodó bolygóra.
Te kemény, szigorú nővére a Földnek. Azok a félelmetes viharaid! De megjelent rajtad az élet!..
Évezredek, talán évmilliók teltek el, és az élet mindent legyőző erejével megjelentek az erdők, a vízben és a levegőben pedig talán valamiféle állatok.
És hosszú évszázadok lassú fejlődése alatt megjelenik az értelem hatalma. Milyen formában fog az megjelenni?…
És majd a forró Napod sugarai alatt elkezdődik a történelmed.
Szeretném hinni, hogy kevésbé véres, kevésbé gyötrelmes lesz, mint távoli húgodé.
Ha egy nap megjelenik egy emberihez hasonló életforma, szívből kívánom neki, a boldog szép életet hazájában.
A földi ember nem csak most látogatott el ide, hanem visszatér a jövőben is. Mint a báty, aki segíti elérni a gyermeknek elérni a boldogságot.
Viszlát Vénusz!..
Kámov leállította motort, és beindította a másikat.
Erős dübörgés tört fel a hátunk mögül. A szárnyak behúzása után az űrhajónk egyre gyorsulva hagyta el a bolygót.