Az Úr Hangja

HET

Ha megkérdeznek egy természettudóst, mi jut eszébe a körfolyamatról, bizonyára azt feleli, hogy az élet. Ez a feltevés, hogy valami élőnek a leírását küldték el nekünk, és mi rekonstruálhatjuk, fejbe kólintott és ugyanakkor fellelkesített minket. Az imént leírt események után két hónapig inaskodtam a Tervben, sorra áttanulmányoztam, amit a munkacsoportok az elmúlt évben összehoztak. Jó pár munkacsoportunk volt, „rohamosztagoknak” is neveztük őket: biokémia, biofizika, szilárdtestfizika, később aztán részben összevonták őket a szintetikus laboratóriumban (a Terv szervezeti felépítése az idők folyamán egyre bonyolódott, némelyek azt mondták, hogy már bonyolultabb, mint maga a levél).

Az említett munkacsoportoktól függetlenül működött az informatikusokból, nyelvészekből, matematikusokból és elméleti fizikusokból álló elméleti részleg. Minden kutatási eredményt összevetettek a legfelső szinten, a Tudományos Tanácsban, a munkacsoportok koordinátorai és a „nagy négyek” körében, akik érkezésem után „ötökké” alakultak át.

Amikor én bekapcsolódtam a munkába, a Tervnek két konkrét anyagi eredménye volt, illetve csak egy, mert a biofizikusok és a biokémikusok külön-külön ugyanarra az eredményre jutottak. Mind a két csoportban előállították — előbb papíron, illetve gépi memóriában — a levélből „kiolvasott” anyagot, amelyet az egyik csoport Békatojásnak, a másik a Legyek Urának nevezett el.

A párhuzamos munka talán erőpocsékolásnak látszik, de megvolt a jó oldala, hiszen ha két ember egymástól függetlenül azonos módon fordít le egy talányos szöveget, akkor feltételezhető, hogy csakugyan megtalálták a szöveg „állandóit”, és amit kiolvasnak belőle, azt valóban a szöveg tartalmazza, nem az ő előítéleteik gyümölcse. Persze, ezzel a megállapítással is lehet vitatkozni. Két mohamedán szemében az Evangéliumnak ugyanazok a kurta részletei „igazak”, a többi nem. Egyformán beprogramozott emberek vizsgálódása akkor is azonos eredményre vezethet, ha közben nem érintkeztek. Az eredményeknek ugyanis határt szab — az adott történelmi korszakban — az ismeretek általános színvonala. Ezért voltak olyan hasonlóak például a keleti és nyugati fizikusok egymástól független nézetei az atomokról, ezért nem lehetett úgy felfedezni a lézer elvét, hogy mások ne jöjjenek rá. Az egybeeséseket tehát ismeretelméleti szempontból nem szabad túlértékelni.

A Békatojás — így nevezték a biokémikusok — hol félfolyékony, hol kocsonyás anyag volt, a körülményektől függően; szobahőmérsékleten, rendes nyomás alatt és nem túl nagy mennyiségben fényes, ragacsos folyadék, amely csakugyan a nyálkás hártyával borított békapetére hasonlít, ezért kapta a nevét. A biofizikusok mindjárt egy hektolitert állítottak elő abból a pszeudoplazmából, amely a légmentes tartályban másképp viselkedett, mint a Békatojás, és egy különös effektus jóvoltából ördögibb nevet kapott.

Az anyag szerkezetében jelentős szerepet játszott a szén, de mellette a szilícium és a földi élő szervezetekből gyakorlatilag hiányzó nehéz elemek is előfordultak. Reagált bizonyos ingerekre, energiát termelt és sugárzott ki hő formájában, de a biológiai értelemben vett anyagcserét nem ismerte. Eleinte úgy tűnt, hogy ez a ragacs nem más, mint a lehetetlen és mégis megvalósult örökmozgó, csak nem gépezet, hanem kolloid formájában. Mint a termodinamika szent törvényei elleni merényletet, szigorú vizsgálat alá vetették. Nem csoda, hogy olyan szigorúan vizsgálgatták. A magfizikusok végül kisütötték, hogy „hideg típusú” magreakciókból meríti az energiát, amely fenntartja állapotát, a külön-külön bomlékony, gigászi molekuláknak ezt a cirkuszi trükkjét, akrobatamutatványát. A magreakciót bizonyos kritikus tömeg elérése indította be, de nem az anyag mennyisége volt a fontos, hanem konfigurációja.

A magreakciókat nehéz volt kimutatni, mert a keletkező sugárzó energiát és a magszilánkok mozgási energiáját mindenestül elnyelte és „saját céljaira” fordította ez az elképesztő anyag. A szakemberek a hajukat tépték. Az atommag tulajdonképpen minden földi szervezet belsejében „idegen test”, vagy legalábbis semleges. Az életfolyamat sohasem érinti az atommagokban rejlő energiát, nem tudja hasznosítani a bennük raktározott óriási erőket — az élő szövetben az atomok tulajdonképpen csak elektronhéjak, mert csak azok vesznek részt a biológiai (vegyi) reakciókban. Ezért a vízzel, a táplálékkal vagy a levegővel a szervezetbe „behurcolt” radioaktív atomok is betolakodók maradnak, csak a külső hasonlóság (mármint az elektronhéjak hasonlósága) „álcázza” őket, és e hasonlóság jóvoltából „tettetik magukat” a megkülönböztetésre képtelen élő szövet előtt rendes, normális, vagyis nem sugárzó molekuláknak. Minden „robbanásuk”, a hívatlan vendég mindennemű maghasadása parányi katasztrófa az élő sejtnek — mindig ártalmas, ha csekély mértékben is.

A Békatojás viszont nem létezhetett ilyen folyamatok nélkül, azok jelentették neki a táplálékot és a levegőt, más energiaforrásra nem volt szüksége, nem is tudta felhasználni. A Békatojás lett a hipotézisek tornyának fundamentuma, sajnos, igazi Bábel tornyáé, mert szögesen eltérő hipotézisek voltak ezek.

A legegyszerűbbek szerint a Békatojás az a protoplazma, amelyből a csillagkód küldőinek teste felépül. Előállításához, mint említettem, az egész kódinformációnak csak kicsiny részét használták fel, aligha többet 3–4 százaléknál, azt, amit sikerült szintézisműveletekre „lefordítani”. Az első nézet hívei úgy vélték, hogy az egész kód egy Feladó leírása, és ha sikerülne az egészet megvalósítani, előttünk állna egy élő és értelmes egyed, egy galaktikus civilizáció szülötte, akit neutrínósugárzással áttelegrafáltak a földi vevőkészülékekbe.

Más hasonló feltevések szerint nem egy felnőtt bolygólakó „atomportréját” küldték el, inkább valami fejlődőképes csírát, tojást vagy embriót. Talán megfelelő örökletes programmal ellátott magzat, és ha a Földön materializálják, éppen olyan egyenrangú partnere lehet az embereknek, mint az első változatban szereplő felnőtt egyed.

Homlokegyenest ellenkező nézetekben sem volt hiány. Egy másik nézetcsoport vagy — család szerint (mert az egyes körök hipotéziseit sajátos rokonság fűzte össze) a kód nem „személyt” ír le, hanem „információs gépezetet”, tehát eszközfélét, és nem a küldő faj képviselőjét. A gépet egyesek

úgy képzelték, hogy a Békatojásból valamiféle könyvtár vagy „memóriaplazma” lesz, amely talán közölni is képes a benne rejlő tartalmakat, sőt „vitatkozni” róluk. Mások inkább numerikus, analóg vagy vegyes típusú plazmaagyra gondoltak, amely nem tudja megválaszolni a Feladóra vonatkozó kérdéseket, inkább amolyan „technológiai ajándék”, a kód pedig átnyújtási aktus: az egyik civilizáció a világűrön keresztül elküldi a másiknak a maga legtökéletesebb információ-átalakító eszközét.

Mindegyik hipotézisnek megvolt a „fekete” vagy „ördögi” változata, némelyek szerint a túlzott sci-fi olvasás miatt. A küldemény, akár személy, akár magzat vagy gép, testet öltve meg akarja hódítani a Földet. Ez a nézetcsalád is megoszlott, a hódítási elmélet egyes hívei úgy vélték, hogy a galaktikában kitervelt invázióról van szó, mások ellenben a „kozmikus jótékonyságot” emlegették: a fejlett civilizációk így bábáskodnak a gyengébbek mellett, megkönnyítik a „tökéletesebb” társadalmi struktúra megszületését, a helybeliek és nem a Feladók érdekében.

Mindezeket a hipotéziseket (volt még jó néhány) nemcsak tévesnek, hanem értelmetlennek tartottam. Úgy véltem, a csillagkód sem „plazmaagyat”, sem más „információs gépet”, sem „élőlényt”, sem „csírát” nem ír le, mert az általa jelölt objektum egyáltalán nem szerepel a mi fogalmaink között — templom alaprajzát küldték el az Australopithecusnak, könyvtárat nyitottak meg a neandervölgyi ősember előtt. Úgy véltem, a kódot nem a miénkhez hasonló, fejletlen civilizációnak szánták, ezért semmi értelmeset nem tudunk kezdeni vele.

Véleményem miatt nihilistának neveztek, és Wilhelm Eeney jelentette megbízóinak, hogy szabotálom a Tervet — ez is a fülembe jutott, pedig nem volt saját lehallgató hálózatom.

Már csaknem egy hónapja dolgoztam az Úr hangján, amikor a biológuscsoport szorgoskodása jóvoltából egészen új fényben mutatkozott meg előttünk. Volt a Tervben egy úgynevezett Kis Kutya könyvünk, amelybe mindenki beírhatta óhajait, sóhajait, mások feltevéseinek kritikáját, saját terveit, ötleteit, kutatási eredményeit. A biológusok sikere előkelő, már-már központi helyet kapott a könyvben. Romney-nak támadt az ötlete, hogy egészen másfajta kísérleteket végezzen, mint a kollégái. Romney az idősebb tudósnemzedékhez tartozott, amelyet Rainhorn, ő és még néhányan képviseltek csak a Tervben. Aki nem olvasta Az ember keletkezése című könyvét, semmit sem tud az evolúcióról. Az értelem okait kutatta, és azokban a véletlen egybeeséseiben találta meg, amelyek önmagukban semlegesek, de később, az utólagos reflexió fényében gúnyos jelentést kapnak: a kannibalizmus a szellemi fejlődés szövetségesének bizonyul, a fenyegető jégkorszak az őskultúra előfeltételének, a csontok rágcsálása a szerszámhasználat ihletőjének, a szaporító- és ürítőszervek öszszekapcsolása, amit még a halaktól és hüllőktől örököltünk, nemcsak az erotika, hanem a mocsok és angyali tisztaság között oszcilláló metafizikák topográfiai vázának is. Az evolúció zegzugos útját vizsgálva elénk tárta a fejlődés minden ragyogását és nyomorúságát, bemutatta, hogyan válnak a véletlen sorozatok az eltérésekben természeti törvénnyé. De a könyv legbámulatosabb vonása a minden sorát átható, bár expressis verbis sehol ki nem fejezett részvét.

Nem tudom, hogyan támadt Romney nagy ötlete. A kérdésekre csak dörmögéssel felelt. Csoportja nem a szalagokra rögzített levéllel, hanem az „eredetivel” foglalkozott, vagyis magával az égből szüntelenül áradó neutrínósugárzással. Feltevésem szerint Romney eltűnődött, miért éppen a neutrínófolyamot választották a Feladók információhordozónak. Említettem már, hogy a csillagokból természetes neutrínósugárzás érkezik hozzánk. A megfelelő moduláció révén levelet hozó sugárzás csak keskeny sávja az egész neutrínósugárzásnak. Romney bizonyára azon töprengett, hogy a Feladók találomra választották-e a sávot (amely a rádiótechnika „hullámhossz” fogalmának felel meg), vagy valamilyen különleges okból. Tervezett hát egy kísérletsorozatot, amelyben sokféle anyagot egyszer a közönséges kozmikus neutrínósugárzás hatásának tettek ki, máskor pedig a „levélhordó” sugárnyaláb hatásának. Megtehette, mivel az előrelátó Baloyne mélyen belenyúlva a kormánykasszába, ellátta a Tervet nagy felbontóképességű neutrínó-invertorokkal. Azonkívül az égi sugárzást több száz milliószorosra fölerősítették. A fizikusok külön erősítőket szerkesztettek erre a célra.

A neutrínó a legnagyobb áthatolóképességű elemi részecske. Mindegyik, különösen, ha kis energiájú, éppolyan könnyen áthatol az anyagi testeken, a bolygókon, a csillagokon, mint a csillagközi űrön, mert az anyag sokkalta átlátszóbb neki, mint a fénynek az üveg. A kísérletektől tehát nem is várhattak számottevő eredményt. De másképp történt.

Negyven méter mélyen (neutrínókísérleteknél ez igen csekély mélység), kamrákban álltak az invertorokhoz kapcsolt gigászi erősítők. A ceruza vastagságú rudakból kisugárzó, egyre erősebben koncentrált neutrínónyaláb áthatolt az útjába tett különféle cseppfolyós, szilárd és légnemű testeken. Az első kísérletsorozat, amelyben a természetes csillagsugárzás hatását vizsgálták a legkülönbözőbb anyagokon, a várakozáshoz híven nem hozott semmilyen érdekes eredményt.

A „levélhordó” neutrínónyaláb viszont bámulatos tulajdonságot mutatott. Nagymolekulás oldatok két csoportjából az bizonyult vegyileg szilárdabbnak, amelyet besugároztak. Ismétlem, a közönséges „neutrínózajnak” nem volt ilyen hatása. Csak az információval modulált nyalábnak. Mintha a levél neutrínói, láthatatlan esőjükkel mindenen áthatolva, valamilyen számunkra felfoghatatlan, ismeretlen kapcsolatba lépnének a kolloid molekuláival, és érzéketlenné tennék őket mindazon tényezők hatásával szemben, amelyek rendes körülmények között a nagy molekulák felbomlását, a kémiai kötések felnyílását okozzák. Mintha ez a neutrínósugárzás „előnyben részesítene” bizonyos fajta nagy molekulákat, mintha elősegítené, hogy a specifikus anyagokkal telített vizes közegben azok az atomalakzatok jöjjenek létre, amelyek az élet kémiai vázát alkotják.

A neutrínósugár, amely levelünket hozta, túl ritka volt ahhoz, hogy ez a hatás közvetlenül megmutatkozzon. Csak több száz milliószoros sűrítése tette lehetővé, hogy észleljük ezt a hatást — a hetekig besugárzott oldatokban. De kézenfekvő következtetésnek látszott, hogy a felerősítetlen sugárzásnak is ugyanilyen „életbarát” tulajdonsága van, csak nem hetek alatt mutatkozik meg, hanem százezer évek vagy még inkább évmilliók alatt. Már a történelem előtti múltban ez a mindent átjáró sugárzás növelte, ha csak egy picikét is, az élet keletkezésének esélyét az óceánokban, mert bizonyos fajta nagy molekulákat mintegy láthatatlan páncéllal vett körül, felvértezve őket a Brown-mozgás zűrzavaros pergőtüze ellen. A csillagjelzés nem maga teremtette az életet, de segítette legkorábbi, legelemibb szakaszában, hiszen gátolta az egyszer már létrejött molekulák felbomlását.

Moeller fizikus, Romney munkatársa, aki megmutatta nekem ezeket a kísérleti eredményeket, a Feladókat egy énekeshez hasonlította, aki úgy tud beleénekelni a szája elé tartott pohárba, hogy a hangrezgések rezonanciájától elreped a pohár. Annak, hogy az énekes miről dalol, nyilván semmi köze sincs az éneklés pohárrepesztő hatásához; éppúgy, mint a levélpapír formájának, színének, vastagságának sincs köze a levél tartalmához. De éppúgy elképzelhető, hogy mégiscsak van összefüggés az információ és anyagi hordozója között, hiszen ha illatos, halványkék levélkét kapunk egy asszonytól, nyilván nem azzal bontjuk fel, hogy szidalmakat találunk benne vagy a város csatornahálózatának tervrajzát. Azt, hogy ilyen összefüggés lehetséges-e, és van-e különleges jelentése, rendszerint a kultúra határozza meg, vagyis a kapcsolatteremtés színhelye. A Romney-Moeller-effektus egyik legnagyobb eredményünk volt, de ugyanakkor, mint a Tervben már megszoktuk, az egyik legkülönösebb rejtély is, amely álmatlan éjszakákat okozott a kutatóknak. Az ezzel kapcsolatos hipotézisek száma nem maradt el azoké mögött, amelyek szőlőindákként fonták körül a tulajdonképpeni információból, vagyis a csillagüzenet tartalmából „levezetett” szubsztanciát: a Békatojást. Van-e összefüggés a „nukleáris nyálka” és a neutrínókód „bioszimpátiája” között, és ha igen, mit jelent — ez volt a kérdés!