Az Úr Hangja

TIZENHAT

Minden visszatért a régi kerékvágásba, mindössze azzal a különbséggel, hogy új szereplő tűnt fel a Tanács ülésein: Hughes Phanton, akit láthatatlan embernek neveztünk, mert alig lehetett észrevenni, nem mintha cingár termetű lett volna, de tökéletesen értett hozzá, hogy a háttérbe húzódjon. A sivatagban télen gyakori a vihar, de csak homokvihar, eső nagyon ritkán esett. Könnyen visszazökkentünk korábbi munkamenetünkbe, sőt életformánkba. Megint bejártam beszélgetni Rappaporthoz, megint összejöttem nála néhanapján Dill-lel; már-már úgy tűnt, a Terv tulajdonképpen életünk elválaszthatatlan része, és csak egyszerre érhetnek véget.

Az egyetlen újdonság az volt, hogy hetenként munkaértekezletet tartottunk, szigorúan nem hivatalos tanácskozásokat a legkülönbözőbb témákról, például az értelmes lények autoevolúciójának (vagyis irányított evolúciójának) perspektíváiról.

Mit vártunk ettől? Névleg azt, hogy kiderítünk valamit a Feladók anatómiájáról, fiziológiájáról és ezáltal civilizációjáról is. De a miénkhez hasonló fejlődési szakaszt elért társadalomban ellentétes hosszú távú trendek mutatkoznak, amelyeknek távoli kihatásait nem lehet előre látni. Egyfelől a már kialakult technológiák nyomást gyakorolnak a fennálló kultúrára, és mintegy arra késztetik az embereket, hogy alkalmazkodjanak a beindított eszközök szükségleteihez. Feltűnnek az ember és a gép szellemi versengésének jelei, szimbiózisuk különböző formái — aztán a lélektan és a technikai fizioanatómia felfedezi az emberi szervezet „gyenge láncszemeit”, rossz paramétereit, innen pedig már egyenes út vezet a megfelelő „javítások” eltervezéséhez. Ebből a gondolatmenetből következik a „kiborgok” előállításának ötlete: részben mesterséges szervekkel és testrészekkel ellátott emberek végezhetnék az űrhajózási teendőket, és hódíthatnák meg az idegen bolygókat, ahol egészen más körülmények uralkodnak, mint a Földön. És még sok hasonló gondolat: az emberi agyat közvetlenül hozzá lehetne kapcsolni a gépi memóriákhoz, vagy olyan berendezéseket építeni, amelyekben megvalósul az ember és az eszköz eddig ismeretlen mérvű, szoros összekapcsolódása, mechanikus vagy intellektuális szinten.

Ez a sokféle technikai nyomás könnyen megbonthatja a faj eddigi biológiai egységét. Ilyen változások hatására nemcsak az egységes emberi kultúra, hanem az ember egységes testi alakja is a halott múlt csökevényévé válhat. Az ember hathatósan átformálná a maga társadalmát: a hangyaboly pszichozoikus megfelelőjét hozná létre.

Másfelől az instrumentális technikák szféráját alárendelhetik a kultúra mint szokásrendszer befolyásának. Sor kerülhet például a divatformáló tényezők biotechnológiai meghosszabbítására. A divattechnikák egyelőre megállnak az emberi bőr határánál. Úgy tesznek ugyan, mintha befolyásuk nagyobb lenne, de ezt a látszatot csak annak köszönhetik, hogy különböző korokban az emberi testalkat más-más változatát minősítik különösen értékes példaképnek. Gondoljunk csak arra, mekkora különbség van Rubens szépségideálja és a mai nők között. A földi ügyek be nem avatott megfigyelője azt hihetné, hogy a nőknek (akikre láthatóbban érvényesek a divat parancsai) az évente változó vezényszavak szerint hol a válluk szélesedik, hol a csípőjük, hol nagy melleket növesztenek, hol ellaposodnak, a lábuk egyszer teltebb, máskor hosszú és vékony stb. De testi alakjuk emez „árapálya” csak látszat, a szelekció eredménye, amely a sokféle típus halmazából az éppen divatosat emeli ki. A biotechnológiai korrekció azonban egészen új helyzetet teremthetne. A genetikai szabályozás a kiválasztott irányba tolná el a faj típusainak skáláját.

A tisztán anatómiai tulajdonságok szerint végzett genetikai szelekció persze apróságnak tűnik a kultúrateremtő változások erejéhez képest, sőt esztétikai szempontból egyenesen kívánatosnak — miért ne legyen mindenki szép? Csakhogy egy olyan út kezdetéről van szó, amelynek lényege: az ösztönök szolgálatába állított ész. Az anyagi formát öltött szellemi termékek túlnyomó többségét ugyanis szibarita jellegű tevékenységekre használják. Az okosan megszerkesztett televíziós készülék badarságokat sugároz, a nagyszerű közlekedési technika arra szolgál, hogy a turistának öltözött tökfej ne otthon igya le magát, hanem a Szent Péter-bazilika szomszédságában. Ha ez az irányzat odáig vezet, hogy a technikai eszközök rászállnak az emberi testre, nyilván az lesz a cél, hogy az elérhető kellemességek skáláját maximálisan kibővítsék, sőt a szexen, a kábítószereken, a gasztronómiai gyönyörökön kívül az érzéki ingerek és beteljesülések újabb, eddig ismeretlen fajtái álljanak rendelkezésre.

Agyunkban van „gyönyörközpont”, tehát semmi akadálya, hogy mesterséges érzékszerveket kapcsoljunk hozzá, és ezek segítségével misztikus és nem misztikus orgazmusokat éljünk át. Különleges praktikákat lehet kitalálni a legváltozatosabb eksztázisok kiváltása céljából. Az ilyen autoevolúció következménye: végleges bezárkózás a kultúrába, a szokásrendszerbe, elszakadás a bolygón kívüli világtól. Ez a fejlődés a szellemi öngyilkosság rendkívül csábító formájának látszik.

A technika és a tudomány bizonyára képes olyan eszközöket létrehozni, amelyek az említett két fejlődési út kívánalmainak eleget tesznek. Az, hogy mind a kettőt a maga módján elég szörnyűnek látjuk, még nem jelent semmit.

Az effajta változások negatív megítélése ugyanis teljesen alaptalan. Azt az elvet, hogy nem szabad élvezetekbe merülni, csak addig lehet ésszerűen megindokolni, amíg az élvezet kárt okoz másoknak, vagy kikezdi az élvező testi-lelki épségét, mint például a kábítószer. Ha ez az elv szükségszerűséget tükröz, akkor nincs helye vitának, de a technikák fejlődése éppen azt célozza, hogy sorra felszámoljanak minden szükségszerűséget, mint a lehetséges cselekvések korlátozóját. Akik azt állítják, hogy a civilizáció mindig beleütközik majd valamilyen szükségszerűségbe, amely korlátozza a szabadságot, lényegében azt a naiv hitet vallják, hogy a kozmoszba valaki beprogramozta az értelmes lények „kötelességeit”. Egyszerűen általánosítják a bibliai ítéletet, hogy arcunk verítékével keressük meg mindennapi kenyerünket. Ez nem etikai ítélet, mint az ilyen naiv lelkek sokszor hiszik, hanem kifejezetten ontológiai. A lakásunknak szánt létet úgy bútorozták be, hogy semmilyen találmánytól fejünkbe ne szállhasson a siker.

Ám ilyen primitív hitre nem lehet hosszú távú jóslatokat építeni. Sokszor nem a „puritán” és „aszketikus” felfogás ihleti az ilyen nézeteket, hanem a félelem minden változástól. Ez a félelem lappangott a tudós érvek mögött, amelyek eleve kizárták az „okos gépek” építésének lehetőségét. Az emberiség mindig akkor érzi magát a legotthonosabban (bár nem kényelmesen), ha legalább egy kicsit reménytelen a helyzet. Ez a tudat nem ringatja el a testet, de a lelket megnyugtatja. Az „arccal a tudomány felé” csatakiáltásnak is csak addig van értelme, amíg az „okos gépek” át nem veszik a tudósok munkáját.

Igazság szerint semmi értelmeset nem mondhatunk arról, hogyan festhet a valóságban ez a két irányzat: a terjeszkedő-aszketikus, illetve a begubózó-hedonista. A civilizációk választhatják akár az egyik, akár a másik utat — nekivágnak a kozmosznak, vagy elzárkóznak előle. A neutrínójelzés legalább annyit elárul, hogy egyes civilizációk nem zárkóznak el a világtól.

A miénkhez hasonló, műszakilag és gazdaságilag „széthúzott” civilizáció, amelynek élmezőnye tejben-vajban fürdik, míg a hátul kullogók éheznek, tulajdonképpen már csak megszabott irányban fejlődhet. Először is azért, mert a hátramaradottak mindenáron utol akarják érni az élbolyt, hogy ők is dúskálhassanak az anyagi javakban, amelyek pusztán azáltal, hogy még nincsenek birtokukban, a versenyfutás méltó jutalmának tűnnek; ez pedig megerősíti értéktudatában a gazdag élmezőnyt, mint irigyelt, győztes versenytársat. Lám, a többiek őt utánozzák, tehát amit csinál, nyilván nemcsak jó, hanem egyenesen nagyszerű! A bűvös kör bezárul, a pozitív visszacsatolás fokozza a hajszát, a politikai ellentétek is ösztökélik.

Menjünk tovább: a kör azért zárul be, mert akkor a legnehezebb új megoldásokat találni, ha az adott feladatnak már van valamilyen megoldása. Az Egyesült Államok, akármennyi rosszat lehet róla elmondani, kétségkívül létezik, a maga soksávos autópályáival, alulról megvilágított fürdőmedencéivel, szupermarketjeivel és minden egyéb csábító csillogásával együtt. Még ha sikerülne is kigondolni a kellemes közérzet és a jólét valami egészen eltérő fajtáját, bizonyára csak egy olyan civilizáció lenne erre képes, amely heterogén és ugyanakkor a maga egészében nem szegény. De az olyan civilizáció, amely elérte a jólét egyenlőségét, és ezen a téren homogénné vált, teljesen ismeretlen számunkra. Olyan civilizáció volna ez, amely már minden tagjának elemi biológiai szükségleteit ki tudja elégíteni; akkor aztán, nemzeti szektoraiban, elkezdhetik keresni a gazdasági kényszertől immár mentes jövőbe vezető különféle utakat. De annyit már biztosan tudunk, hogy amikor az első földi emberek a bolygókon fognak sétálni, Földünk más fiai nem űrutazásról fognak álmodozni, hanem egy darab kenyérről.