Az Úr Hangja

KILENC

Augusztus végére úgy kifacsartam az agyamat, mint a citromot. Még soha nem volt ilyen üres a fejem. Alkotóereje, problémamegoldó képessége hullámzásait az ember maga is nehezen ismeri fel. Megtanultam, hogy ilyenkor egy tesztet alkalmazzak: elolvasom a tulajdon munkáimat, azokat, amelyeket a legjobbaknak tartok. Ha botlást, hézagot veszek észre bennük, ha úgy látom, jobban is megcsinálhattam volna, akkor a próba eredménye pozitív. De ha némi csodálattal olvasom a saját szövegemet, akkor baj van. Így történt az év derekán. Sokéves tapasztalatból tudtam, hogy ilyenkor nem pihenésre van szükségem, hanem kikapcsolódásra. Egyre gyakrabban néztem be szomszédomhoz, dr. Rappaporthoz, és néha órákig elbeszélgettünk. Magáról a csillagkódról nem sok szó esett. Egyszer éppen nagy csomagokat bontogatott, csillogó, tarka fedelű, formás könyvecskéket szedett elő, címlapjukon fantasztikus képek voltak. Miután kifogytunk a koncepciókból, megpróbálta „változatossággenerátornak” felhasználni az írói fantázia termékeit, azt az Amerikában különösen népszerű műfajt, amelyet egy makacs félreértés folytán tudományos-fantasztikusnak neveznek. Még sohasem olvasott ilyen könyveket, és most dühösen háborgott, mert egyhangúságuk kiábrándította. „Van ezekben minden, csak fantázia nincs” — mondta. Persze, félreértette a műfaj szándékait. Az áltudományos mesék szerzői azt nyújtják a közönségnek, amit kíván: közhelyeket, elcsépelt igazságokat, sztereotípiákat, bizarr maskarába bújtatva, hogy az olvasó kiélvezhesse a biztonságos álmélkodást, de egy pillanatra se zökkenjen ki megszokott életfilozófiájából. Ha a kultúrában létezik haladás, az elsősorban fogalmi, ezt pedig nem érinti az irodalom, különösen a fantasztikus.

Sokat jelentettek számomra ezek a beszélgetések. Rappaport jellegzetes, mindig telibe találó, kíméletlen fogalmazásmódját magam is szívesen eltanultam volna. Olyasmikről vitatkoztunk, mint a gimnazisták: az emberi létet boncolgattuk. Rappaport afféle „termodinamikus pszichoanalitikus” volt, azt mondta például, hogy az emberi cselekvések minden fő mozgatóját egyenesen levezethetjük a fizikából, ha a fizikát elég tágan értelmezzük.

A romboló ösztön egyenesen következik a termodinamikából. Az élet csalás, szélhámosság, megpróbál kibújni az elkerülhetetlen és könyörtelen törvények alól; a világtól elszigetelve nyomban a bomlás útjára lép, s ez a lejtő az anyag normális állapotához, tartós egyensúlyához, vagyis a halálhoz vezet. Fennmaradásához renddel kell táplálkoznia, és mivel magas szinten szervezett rend sehol sincs az életen kívül, önfelfalásra van ítélve. Hogy élhessünk, pusztítani kell a rendet, fel kell falni, mert csak akkor táplálék, ha lerombolható. Nem az etika, hanem a fizika állapítja meg ezt a törvényszerűséget.

Elsőnek talán Schrödinger vette észre, de ő annyira rajongott a görögjeiért, hogy nem figyelt fel arra, amit Rappaport nyomán az élet szégyenének, a valóság struktúrájában gyökerező, immanens gyalázatának nevezhetnénk. Vitába szálltam vele, a növények fotoszintézisére hivatkoztam: a növények nem pusztítanak, vagy legalábbis nem okvetlenül pusztítanak más élő szervezeteket, a napfény energiáját használják fel. Rappaport erre azt felelte, hogy az egész állatvilág a növényzet élősdije. Az ember egy másik tulajdonságát, azt egyébként, amely csaknem minden élő szervezetben megvan, a nemiséget Rappaport, a maga módján filozofálva, szintén a termodinamikai statisztikából vezette le, mégpedig annak informatikai ágából. A minden rendezettségre leselkedő zűrzavar okozza, hogy az információ a közlési folyamatban mindig elszegényedik, a halálos zaj leküzdéséhez, az időlegesen elért rend továbbításához szükségszerűen minduntalan össze kell vetni a „genetikus szövegeket”, és ez a „tévedések” elkerülését célzó összehasonlítás, „összeolvasás” a kétneműség létrejöttének igazolása és oka. A nemek kialakulásának forrása tehát az informatikában, a közlés fizikájában, a kommunikációelméletben keresendő. A genetikai információt minden nemzedéknek össze kell vetnie, ez az a kényszerű szükségesség, az a feltétel, amely nélkül az élet nem maradhatna fenn, az egész biológiai, algedonikus, lelki, kulturális felépítmény már csak ebből ered, a fizikai törvények formálta szilárd magból nőtt ki a következmények dús erdeje.

Közbevetettem, hogy ily módon egyetemesnek tételezi a kétneműséget, az egész világegyetem állandójának teszi meg. Csak mosolygott, sohasem válaszolt egyenesen. Más században, más korban bizonyára szigorú misztikus, rendszeralkotó válik belőle, de a mi korunkat kijózanította a túl sok felfedezés, amely srapnelként robbantott szét minden egységes rendszert. A mi korunk soha nem látott hajszában sietteti a haladást, és ugyanakkor torkig van vele — így napjainkban Rappaport csak kommentátor és elemző lehet.

Emlékszem, elmondta, hogy egy időben azon törte a fejét, felépíthetné-e a filozófiai rendszerek valamiféle metateóriáját, vagy egy olyan általános programot, amellyel automatizálhatná ezt a tevékenységet: a megfelelően beállított gép először kitermelné a meglevő rendszereket, aztán a nagy ontológusok tévedései vagy következetlensége folytán keletkezett hézagokban újakat alkotna, ugyanolyan megbízhatóan, mint a csavarokat vagy cipőket gyártó automata. Hozzá is kezdett a munkához, megszerkesztette a szóanyagot, a mondattant, a transzpozíciós szabályokat, a kategóriák hierarchiáját, valami olyasfélét, mint a típusok szemantikailag továbbfejlesztett metateóriája, de aztán rájött, hogy meddő játszadozásra pocsékolja az idejét, mert munkájából semmi egyéb nem adódott, mint maga a lehetőség, hogy létre lehet hozni ezeket a szavakból épült hálókat, a kalitkákat, épületeket vagy akár kristálypalotákat. Mizantróp volt, és nem csoda, hogy éjjeliszekrényén, mint az enyémen a Biblia, Schopenhauer feküdt. Mulatságosnak találta azt a koncepciót, hogy az akarat fogalma az anyag fogalma alá rendelhető.

— „Azt” is lehetne egyszerűen titoknak nevezni — mondta —, aztán kvantálni, szétszórni, kristályosítani, sűríteni és hígítani a titkot. Ha viszont elismerjük, hogy az „akarat” teljesen elidegeníthető az érző lényektől, sőt valamilyen „önmozgást” tulajdonítunk neki, az atomokéhoz hasonló „kergekóros” hajlamot, mely annyi borsot tör az orrunk alá, mert sok, nemcsak matematikai jellegű problémát okoz, szóval, ha ezt elfogadjuk, akkor miért ne értenénk egyet Schopenhauerral?

Erősködött, hogy még eljön a schopenhaueri világkép reneszánsza. De azért nem mindenben adott igazat a harcias, dühös kis németnek.

— Az esztétikája nem következetes. Persze lehet, hogy csak nem tudta kifejezni magát, nem engedte a korszellem. Az ötvenes években egyszer láttam egy kísérleti atomrobbantást. Tudja-e, Hogarth úr (sohasem szólított másképp), hogy nincs gyönyörűbb a gombafelhő színeinél? Semmilyen leírás, színes fénykép nem adja vissza azt a csodát. Egyébként csak tíz-tizenöt másodpercig tart, aztán felszáll lentről a szenny, felszívja a kiterjedő tűzbuborék. Aztán a tűzgolyó elszáll a fellegekbe, mint az elszabadult léggömb, és egy pillanatig tiszta rózsaszínű az egész világ. A rózsaujjú hajnal. A múlt században szentül hitték, hogy ami gyilkos, az okvetlenül rút is. Mi már tudjuk, hogy pompázatosabb lehet minden narancsligetnél. Aztán mintha elfakulnának, szétporladnának a virágok. és mindez ott történik, ahol a sugárzás egy szempillantás alatt mindent megöl!

Csak hallgattam, fotelomba süppedve, sőt olykor, bevallom, el is veszítettem a gondolkodás fonalát. Agyam, mint az öreg szódás ló, makacsul vissza-visszatért a maga útjára, a csillaglevélhez.

Pedig mindent elkövettem, hogy ne gondoljak rá, mert úgy éreztem: ha parlagon hagyom a földet, talán magától kicsírázik valami rajta. Megesik ez olykor.

A másik kolléga, akivel sokat beszélgettem, Tihamer Dill volt, pontosabban Dill junior, a fizikus, akinek ismertem az apját — de ez külön história. Az idősebb Dill még a Berkeley Egyetemen tanított matematikát. Elég híres matematikus volt akkoriban, az idősebb nemzedék tekintélyes tagja. Kiváló pedagógusnak tartották, higgadt, türelmes, de igényes tanárnak — máig sem tudom, engem miért nem szívlelt. Persze, más volt a gondolkodásmódunk, azonkívül én lelkesedtem az ergodikáért, Dill pedig nem sokra tartotta, de mindig éreztem, hogy nem pusztán matematikai kérdésekről van szó. Elmondtam neki az ötleteimet — ki másnak mondtam volna? — , ő meg lehervasztott, kelletlenül félretolta, amit hoztam. Myers kollégámat bezzeg pátyolgatta, mint a rózsabimbót.

Myers az ő nyomában járt, különben be kell ismernem, hogy nem volt rossz a kombinatorikában, de én azt már akkor kiszáradó tudományágnak tartottam. A tanítvány a mester gondolatait fejlesztette tovább, tehát a mester hitt benne — de azért nem volt ilyen egyszerű a dolog. Meglehet, Dillben valami ösztönös, szinte animális ellenszenv élt irántam. Talán izgága voltam, mint afféle túlságosan magabiztos kölyök? Annyi biztos, hogy buta voltam. Nem értettem semmit, de szikrányi részvétet sem éreztem Dill iránt. Myerst persze utáltam, és máig is emlékszem, micsoda kéjes elégtétel töltött el, amikor évek múltán összefutottunk. Statisztikusként dolgozott egy autógyárban, azt hiszem, a General Motorsnál.

De nem értem be azzal, hogy Dill ennyire csalódott a kedvencében. Egyébként nem is a kudarcát kívántam, hanem azt, hogy engem elismerjen. Valahányszor befejeztem egy-egy nagyobb fiatalkori munkámat, mindig elképzeltem, amint Dill olvassa. Nagy erőfeszítés árán bizonyítottam be, hogy Dill variációs kombinatorikája csupán az ergodikai teoréma tökéletlen megközelítése! Talán egyetlen művemet sem csiszolgattam ennyi gonddal, sem azelőtt, sem azóta; sőt az sem alaptalan feltevés, hogy a később Hogarth-csoportoknak nevezett csoportok egész koncepciója abból a fojtott szenvedélyből eredt, amellyel Dill axiomatikájába beleástam magam, aztán pedig, mintha még valamit akarnék csinálni, holott már nem volt semmi tennivaló — metamatematikával kezdtem foglalkozni, hogy azt az egész elavult koncepciót úgyszólván felülről, mellékesen vehessem szemügyre, pedig azok közül, akik már akkor nagy jövőt jósoltak nekem, jó néhányan furcsállották ezt a marginális érdeklődésemet.

Persze, senkinek sem árultam el munkám igazi hajtóerejét, rejtett indítékát. Tulajdonképpen mit reméltem? Hiszen arra nem számíthattam, hogy Dill felismeri nagyságomat, bocsánatot kér a Myers-ügyben, bevallja, hogy mekkorát tévedett. Canossát járatni ezzel az erélyes, kortalannak látszó, karvalyszerű aggastyánnal? Ilyen abszurd gondolat meg sem fordulhatott a fejemben. Nem is képzeltem el semmiféle jóvátételt. Tudtam én, hogy szégyellni való, kicsinyes érzés munkál bennem. De hát előfordul, hogy egy köztiszteletben, sőt közszeretetben álló ember szíve mélyén olyasvalakit tart a legfontosabbnak, aki közönyösen kívül marad a dicsérők körén, még ha a világ szemében másodrangú, sőt jelentéktelen személy is.

Végtére ki volt ez a Dill? Átlagos matematikaprofesszor, amilyen tucatjával akad az Egyesült Államokban. Ám ezt hiába magyaráztam volna magamnak, különösen, mivel akkoriban még önmagamnak sem vallottam be rögeszmés ambícióim értelmét és célját. De amikor megérkeztek a nyomdából munkáim friss, ropogós, új fényben csillogó példányai, látomásom támadt: megjelent előttem a karót nyelt, szikár, merev Dill, arca szakasztott olyan, mint Hegelé a képeken, és Hegelt ki nem állhattam, olvasni sem bírtam, mert olyan biztos volt benne, hogy maga a világszellem szól rajta keresztül, a porosz állam nagyobb dicsőségére. Most már látom, hogy Hegel úgy került ebbe a dologba, mint Pilátus a krédóba — egy másik személyt helyettesítettem vele.

Messziről láttam néhányszor Dillt, kongresszusokon és konferenciákon; elkerültem, úgy tettem, mintha nem ismerném meg. Egyszer ő szólított meg, udvariasan, mesterkélten; én úgy tettem, mintha sietnem kellene. Tulajdonképpen már semmit sem akartam tőle — mondhatni, csak képzeletben volt rá szükségem. Fő művem megjelenése után egekig dicsértek, megírták első életrajzomat, közel éreztem magam kimondatlan célomhoz, és éppen akkor találkoztam vele. Hallottam ugyan, hogy beteg, de nem hittem, hogy ennyire megváltozhat. Egy nagy önkiszolgáló üzletben láttam meg. Tolta a bevásárlókocsit, benne konzervdobozokkal, én mögötte mentem. Körülöttünk tömeg. Lopva rápillantottam, láttam püffedt, zacskós arcát, és a felismeréssel egyidejűleg valami kétségbeesésfélét éreztem. Megroggyant, pocakos öregembert láttam, tekintete zavaros volt, száját nyitva felejtette, nagy kalocsniban csoszogott, gallérján olvadozott a hó. Tolta a kocsiját, őt a tömeg taszigálta, én meg sietve, szinte rémülten húzódtam el a közeléből, és csak azon voltam, hogy mielőbb kívül legyek, jobban mondva, elmenekülhessek. Többé nem láttam ellenfelemet, aki bizonyára sohasem tudta meg, hogy az volt. Egy ideig olyan ürességet éreztem magamban, mintha szívemhez nőtt barátot veszítettem volna el. Egy csapásra eltűnt az a pezsdítő kihívás, amely a legnagyobb szellemi erőfeszítésre kényszerített. Valószínű, hogy az a Dill, aki szüntelenül követett, és hátam mögül belenézett a kéziratomba, sohasem létezett. Amikor évekkel később a halálhírét olvastam, már hidegen hagyott. De sokáig tartott, míg az az üresen maradt hely behegedt bennem.

Tudtam, hogy van egy fia. Az ifjabb Dill-lel csak a Tervnél ismerkedtem meg. Azt hiszem, az anyja magyar volt, ezért kapta furcsa nevét, amely Tamerlánt juttatta eszembe. Ifjabb létére nem volt már fiatal. Az öregedő kölykök típusához tartozott. Vannak emberek, akik mintha csak egyetlen életkorra születtek volna. Baloyne például arra teremtetett, hogy erőteljes öregember legyen, szemlátomást ez az igazi formája, és siet is elérni, mert tudja: nemhogy veszítene energiájából, ellenkezőleg, az öregség bibliai méltósággal ruházza fel, és így végleg felülemelkedik majd a gyengeség gyanúján. Más emberek a felelőtlen serdülőkor vonásait őrzik. Ilyen volt az ifjabb Dill. Apjától örökölte ünnepélyes magatartását, kidolgozott gesztusait; nem olyan ember, akinek mindegy, milyen éppen a kéztartása, arckifejezése. Úgynevezett „nyugtalan fizikus”, olyasformán, ahogy én nyugtalan matematikus vagyok — ő is egyik munkahelyről a másikra vándorolt, egy ideig Anderson biofizikus csoportjában dolgozott. Rappaportnál kerültünk közelebbi ismeretségbe; a barátkozás némi erőfeszítésembe került, mert Dillt nem találtam rokonszenvesnek, de erőt vettem magamon, tulajdonképpen az idősebb Dill emléke miatt. Ha ez nem elég érthető, csak annyit mondhatok, hogy én sem értem, de így volt.

A több szakmához értők, akiket „univerzálisoknak” is nevezgettek nálunk, nagy becsben álltak. Dill a Békatojás szintetizálói közé tartozott. De a Rappaportnál tartott esti dumapartikon többnyire kerültük a Tervvel közvetlenül összefüggő témákat. Mielőtt Andersonhoz került, Dill — ha jól tudom, az UNESCO keretében — egy kutatócsoportban dolgozott, amelynek az volt a feladata, hogy tervezeteket dolgozzon ki a demográfiai robbanás leküzdésére, Némi büszkeséggel beszélt az UNESCO-ban végzett munkájáról. Voltak köztük biológusok, szociológusok, genetikusok, antropológusok. S persze, Nobel-díjas hírességek is.

Egyikük az atomháborút tartotta az egyetlen megoldásnak, amely megmenthet az emberözöntől. Okfejtése szabatos volt: sem tablettákkal, sem meggyőzéssel nem lehet fékezni a természetes szaporodást. Hatósági családtervezésre van szükség. És nem az a baj, hogy mindegyik terv hátborzongató vagy groteszk, például az a javaslat, hogy csak bizonyos pontszámmal lehessen „gyermekengedélyt” kapni, a pontokat pedig testi és szellemi jó tulajdonságokért, gyermeknevelési ismeretekért és hasonlókért adják.

Ki lehet gondolni ilyen, többé-kevésbé ésszerű programokat, de megvalósítani lehetetlen. Mindig azzal végződik a dolog, hogy olyan szabadságjogokat korlátoznának, amelyeket a civilizáció születése óta egyetlen rendszer sem merészelt érinteni. A mai rendszerek közül egynek sincs ehhez elegendő ereje vagy tekintélye. A legerősebb emberi ösztönnel kellene felvenni a harcot, ráadásul az egyházak többségével és a hagyományos emberi jogok fundamentumával. Az atomkatasztrófa után viszont azonnal létfontosságú kényszerré válna a párkapcsolatok és születések szigorú szabályozása, máskülönben a sugárártalmat szenvedett gének a szörnyetegek seregével árasztanák el a világot. Ez a szükségállapot aztán jogrendbe mehetne át, amely immár a lélekszám és a fejlődés előnyös irányításaként szabályozná a faj szaporodását.

Az atomháború persze szörnyűség, de távolabbi következményei jónak és áldásosnak bizonyulhatnak. Ebben a szellemben nyilatkozott a tudósok egy része, mások tiltakoztak, és egyértelmű javaslatok kidolgozására nem került sor.

Ez a história felbőszítette Rappaportot, de minél jobban háborgott, annál hűvösebben, befelé somolyogva válaszolgatott Dill. Az ész trónra emelése azt jelenti — mondta Rappaport —, hogy a logika őrületének uralma alá helyezzük magunkat. Az apa örömének, hogy gyermeke hasonlít hozzá, nincs semmiféle racionális értéke, kivált, ha az apa tehetségtelen tucatember — ergo „spermabankokat” kell létesíteni, begyűjteni a társadalmilag leghasznosabb emberek spermáját, és mesterséges megtermékenyítés útján a természetes apához hasonló, tehát értékes gyermekeket kell tenyészteni. A családalapítással járó kockázatot társadalmilag kárba veszett erőfeszítésnek minősíthetjük, ergo a kiválasztás kritériumai szerint kell a házaspárokat összehozni, figyelembe véve testi és lelki tulajdonságaik pozitív korrelációját. A kielégítetlen vágyak frusztrációt szülnek, ez megzavarja a társadalmi folyamatok egyenletes menetét — ergo minden vágyat ki kell elégíteni, vagy természetes úton, vagy technikai megfelelőkkel, és ha ez nem megy, kémiai vagy sebészi eszközökkel ki kell kapcsolni a vágygerjesztő központokat.

Húsz évvel ezelőtt hét óra hosszat tartott Európából Amerikába utazni, tizennyolcmilliárd dolláros költséggel ötven percre rövidítették ezt az időt. Tudjuk már, hogy további néhány milliárd árán megint felére lehet csökkenteni. A testileg-lelkileg sterilizált utas (nehogy behurcolja az ázsiai influenzát vagy az ázsiai gondolatokat, vitaminokkal és konzervfilmekkel feltöltve utazhat városról városra, földrészről földrészre, bolygóról bolygóra, egyre üzembiztosabban és gyorsabban, s a gondolkodó eszközök e szenzációs működése befogja a szánkat, nehogy megkérdezzük, tulajdonképpen mire jó ez a villámgyors utazgatás. Régi, állati testünk nem bírta elviselni ezt a tempót, a villámgyors röpködést egyik féltekéről a másik féltekére; az alvás és ébrenlét ritmusa összezavarodott, de szerencsére kitaláltak egy gyógyszert, amely ezt a zavart megszünteti. Igaz, ez a gyógyszer olykor depressziót okoz, de vannak vidító gyógyszerek; ezek koszorúér-betegséget okoznak, viszont a szív ereibe polietilén csövecskéket lehet illeszteni, hogy el ne záródjanak.

A tudós ilyen helyzetekben úgy viselkedik, mint az idomított elefánt, amelyet a hajtó akadállyal állít szembe. Úgy használja szellemi erejét, mint az elefánt a maga izomerejét, tehát: utasításra. Ez roppant kényelmes, hiszen a tudós azért mutatkozik mindenre késznek, mert már semmiért sem felelős. A tudomány a kapitulánsok szerzetesrendjévé válik, a logikai számítás automata lesz, amely helyettesíti a moralista embert; engedünk a „nagyobb tudás” zsarolásának, amikor azt merészeli állítani, hogy az atomháború másodfokon jó lehet, mert ez következik az aritmetikából. A mai rossz holnapi jónak bizonyul, ergo ez a rossz bizonyos szempontokból jó is. Az ész nem hallgat többé az érzelem intuitív sugalmazására, eszményképpé avatjuk a tökéletesen megszerkesztett gép harmóniáját, s azt kívánjuk, hogy ilyen géppé váljon a civilizáció a maga egészében és minden ember külön-külön.

Ezáltal a civilizációs eszközöket célokká nevezik ki, és a kényelmi szempontokat emberi értékeknek tüntetik fel. Az a szabály, hogy a palackok dugóját fémkupak váltja fel, azt pedig egy pöccintésre leváló műanyag kupak, ártatlan dolog: tökéletesítések sora, amely azt szolgálja, hogy egyre könnyebben nyithassuk ki a palackokat. De ha ugyanezt a szabályt az emberi agy tökéletesítésére alkalmazzák, merő tébollyá válik: minden konfliktust, minden nehéz problémát egy szintre helyeznek a makacs dugóval, amelyet ki kell dobni, és könnyebben kezelhető eszközzel pótolni. Baloyne azért nevezte el a Tervet Masters Voice-nak, mert ez a név kettős értelmű: melyik Úr hangjára kell hallgatnunk, a csillagokból üzenő Úrra vagy a washingtonira? Az akció neve akár Lemon Squeeze is lehetne — ki kell facsarni, mint a citromot, nem a mi agyunkat, hanem a kozmikus üzenetet, de jaj a megbízóknak és szolgáiknak, ha igazán sikerül!

Ilyen esti beszélgetésekkel múlattuk az időt a MAVO második évében, s mindinkább erőt vett rajtunk egy baljós előérzet, annak előjele, ami hamarosan véget vetett az ironizálásnak, és a „Citromfacsarás-akciót” immár vészterhes tartalommal töltötte meg.