Az Úr Hangja

HÁROM

Amikor Bladergroen, Nemes és a Sigubov-csoport felfedezte a neutrínó-inverziót, új fejezet nyílt meg a csillagászatban: a neutrínó-asztrofizika. Mindjárt roppant divatos lett, és világszerte megkezdték a kozmikus neutrínósugárzások kutatását. A Palomar-hegyi csillagvizsgáló az elsők között szerelt fel egy nagymértékben automatizált és — az akkori időkhöz képest — rendkívül nagy felbontóképességű kutatóberendezést. A berendezés, konkrétan az úgynevezett neutrínó-invertor előtt valósággal sorba álltak a kutatók, és Ryan professzornak, a csillagvizsgáló akkori igazgatójának sok baja volt az asztrofizikusokkal, főleg a fiatalokkal, mert mindegyik úgy vélte, hogy az ő kutatási programja elsőbbséget érdemel.

A szerencsések közé jutott két fiatal tudós, Hailer és Mahoun, mind a kettő roppant becsvágyó és meglehetősen tehetséges (ismertem őket, bár csak felületesen); a neutrínósugárzás maximumait regisztrálták az égbolt bizonyos kiválasztott területein, az úgynevezett Stoeglitz-jelenség nyomait keresve (Stoeglitz az idősebb nemzedékhez tartozó német csillagász volt).

A jelenséget, a jó öreg fotonok vöröseltolódásának neutrínómegfelelőjét sehogy sem sikerült kimutatni, mert, mint néhány év múlva kiderült, Stoeglitz elmélete téves volt. De a két fiatalember ezt nem tudhatta, ezért foggal-körömmel harcoltak, hogy el ne vegyék tőlük a készüléket, és ki is verekedtek, hogy majdnem két évig dolgozhassanak vele, aztán lógó orral elvonultak. Az adatszalagok kilométerei vándoroltak ekkor a csillagvizsgáló archívumába. Néhány hónap múlva a szalagok jó része egy ügyes, bár nem túl tehetséges fizikus kezébe került. Nem is volt végzett fizikus, mert holmi sötét ügyek miatt kitették a szűrét valamelyik hatodrangú déli egyetemről, csak azért nem állították bíróság elé, mert az ügybe néhány fejes is belekeveredett. Ez a Swanson nevű fizikusnövendék tisztázatlan körülmények között jutott a szalagokhoz. Később kihallgatták, de semmit sem tudtak meg tőle, mert naponta megváltoztatta a vallomását.

Fura egy alak volt. Anyagbeszerzője, bankárja, sőt lelki vigasztalója azoknak a mániákusoknak, akik régebben csak örökmozgót szerkesztettek, és a kör négyszögesítésével foglalkoztak, mostanában viszont különféle gyógyító energiákat fedeznek fel, kozmogóniai elméleteket találnak ki, és a telepatikus jelenségek ipari hasznosításán buzgólkodnak. Ezek az emberek nem érik be papírral és ceruzával; az „orgotronok”, a „szuperérzékeny” szondák, a vizet, olajat és kincseket felkutató elektronikus varázsvesszők barkácsolásához (mióta a közönséges fűzfavessző kiment a divatból) sokféle, olykor igen költséges és nehezen megszerezhető nyersanyagra van szükség. Swanson kellő fizetségért a föld alól is előteremtette a kívánt anyagokat. Irodáját sűrűn látogatták a patofizikusok és orgonisztikusok, a telepátorok és pneumátorok építői, akik arra a célra tervezték készülékeiket, hogy állandó kapcsolatba léphessenek a holtak szellemével. Ezek a zavaros fejű egyének a tudománynak abban az alsó régiójában forgolódtak, amely észrevétlenül átmegy a pszichiáterek birodalmába, és azért jártak Swansonhoz, mert hasznos ismeretekkel rendelkezett, és mindig pontosan tudta, minek a legnagyobb a kereslete a habókos géniuszok világában.

A hétköznapibb kereseti lehetőségeket sem vetette meg, többek között homályos eredetű vegyszereket szállított kis laboratóriumoknak; élete minden szakaszában folyt ellene valamilyen bírósági eljárás, de olyan ügyesen egyensúlyozott a törvénysértés határán, hogy sohasem került börtönbe. Mindig érdekelt a Swanson-féle emberek pszichológiája. Amennyire megítélhettem, nem volt sem pusztán szélhámos, sem a mások hóbortjaiból élő, cinikus fickó, bár alighanem volt annyi józan esze, hogy világosan lássa: ügyfeleinek zöme légvárakat épít. Némelyiknek hitelre is szállított készülékeket, és még akkor is gyámolította, amikor az illetőt már kétségek gyötörték. Úgy látszik, védencei olyasformán érdekelték, ahogy engem az ő fajtája. Adott rá, hogy jól kiszolgálja ügyfeleit, ezért ha valamelyiknek okvetlenül orrszarvúcsontra volt szüksége, mert különben készüléke nem közvetíti a szellemek hangját, Swanson biztos, hogy nem marha- vagy birkacsontot szállított neki; legalábbis így hallottam.

Amikor Swanson, nem tudni, kitől, megkapta — vagy talán megvásárolta — az adatszalagokat, üzletet szimatolt a dologban. Értett annyit a fizikához, hogy tudja: amit a szalagra rögzítettek, úgynevezett „tiszta zaj”, és az az ötlete támadt, hogy a szalagok segítségével úgynevezett véletlenszámtáblázatokat készít. Ilyen táblázatokra — más néven véletlen számsorokra — sok tudományos kutatásban van szükség; az ilyen számsorokat vagy speciálisan programozott számítógépekkel állítják elő, vagy forgó koronggal, amelynek szélén számjegyek vannak, és a szabálytalanul fel-felvillanó pontlámpa világít meg egy-egy számot. Más módszerek is vannak, de a feladatot nem könnyű megoldani, mert az előállított számsorok ritkán „eléggé” véletlenszerűek, az alapos vizsgálat többnyire kideríti, hogy egyes számok többé-kevésbé szabályosan fordulnak elő bennük, mert — különösen a hosszú sorozatokban — bizonyos számok „valahogy” hajlamosak gyakrabban felbukkanni a többinél, és ez elég ahhoz, hogy a táblázatot érvénytelennek nyilvánítsák. Bizony, nem könnyű feladat tudatos tevékenységgel „tökéletes káoszt” létrehozni, méghozzá „tiszta állapotban”. Ezért az ilyen táblázatoknak nagy a keresletük. Swanson tehát csinos haszonra számított, annál is inkább, mivel a sógora egy egyetemi nyomdában volt szedő; itt nyomtatták ki a táblázatokat, aztán Swanson eladta őket, postai szállítással, tehát könyvesboltok közvetítése nélkül.

Az egyik példány D. Ph. Sam Laserowitz kezébe került, aki maga is elég talányos figura. Hallatlanul leleményes és talpraesett, akár Swanson, és benne is volt egy csipetnyi furcsa idealizmus, nem mindent a pénzért csinált. Nemegyszer alapító tagja volt számos excentrikus egyesületnek, mint például az Ufológusok Egyesületének, és időnként pénzügyi ellenőrökkel viaskodott, mert az egyesületek költségvetésében érthetetlen hiányok mutatkoztak, de sikkasztást sohasem bizonyítottak rá. Talán egyszerűen hanyag volt.

Névjegye alapján fizikusnak hitték, pedig nem végzett egyetemet, nem volt joga a fizika doktorának nevezni magát, de ha megpróbálták emiatt falhoz szorítani, kijelentette, hogy a D. Ph. rövidítés egyszerűen két keresztnevét jelenti — Douglas és Philipp —, tehát joga van így írni alá a cikkeit. És csakugyan számos sci-fi magazinba írt D. Ph. Sam Laserowitz néven, előadóként is jól ismerték a műfaj barátai: „kozmikus” témákról beszélt számos kongresszuson és konferencián. Az volt a specialitása, hogy évente többször szenzációs felfedezéseket tett. Múzeumot is alapított: összegyűjtötte az ország minden tájáról azokat a tárgyakat, amelyeket állítólag a repülő csészealjak utasai hagytak hátra. Az egyik kiállítási tárgy egy csupaszra borotvált, zöldre festett, spirituszban úszó majomembrió volt; láttam a fényképét. Nem is tudjuk, milyen töméntelen szélhámos és félbolond népesíti be a modern tudomány és az elmekórházak határterületeit.

Laserowitz társszerzője volt annak a könyvnek, mely „összeesküvéssel” vádolta a nagyhatalmakat, mondván, hogy szándékosan eltitkolják a repülő csészealjak földre szállásával kapcsolatos információkat, pedig már magas rangú politikusok is kapcsolatba léptek az idegen űrutasokkal. Az „Idegenek” tevékenységének mindenféle, többé-kevésbé képtelen „bizonyítékát” gyűjtve bukkant rá a Palomar-hegyi adatszalagokra, és jutott el akkori birtokosukhoz, Swansonhoz. Swanson először nem akarta kölcsönadni a szalagokat, de Laserowitz nyomós érvvel állt elő, nevezetesen háromszáz dollárral, mert valamelyik „kozmikus” alapítványa éppen tetemes adományt kapott egy jómódú különctől.

Laserowitz nemsokára egész sereg újságcikkben adta hírül szenzációs címek alatt, hogy a Palomar-hegyi szalagokon az egyes zajszakaszokat néma szakaszok választják el egymástól, s a zaj és a csend váltakozása a morzeábécé pontjait és vonalait adja ki. További, egyre szenzációsabb nyilatkozataiban már Hailerre és Mahounra hivatkozott mint asztrofizikus tekintélyekre, akik tanúsíthatják felfedezése hitelességét. Néhány vidéki lap leközölte nyilatkozatait, mire Hailer feldühödött, és helyreigazítást küldött be, tömören közölve, hogy Laserowitz azt sem tudja, miről beszél (honnan ismernék az „Idegenek” a morzeábécét?), „kozmikus kapcsolatteremtő” társasága humbug, az úgynevezett „csendszakaszok” pedig egyszerűen üres helyek a szalagokon, azért keletkeztek, mert a regisztrálókészüléket időről időre kikapcsolják.

Laserowitzot persze nem olyan fából faragták, hogy szó nélkül lenyelje az effajta kioktatást. Fenntartotta állításait, de Hailert felírta a „kozmikus kapcsolat” ellenségeinek feketelistájára, sok jeles személy társaságában, akik balszerencséjükre könnyelműen szembeszálltak korábbi felfedezéseivel.

Időközben, függetlenül ettől a históriától, amely némi port vert fel a sajtóban, történt egy csakugyan különös esemény. Azzal kezdődött, hogy dr. Ralf Loomis statisztikus, egy közvéleménykutató iroda tulajdonosa, aki főleg kisebb kereskedelmi cégeknek dolgozott, reklamációval fordult Swansonhoz, mert megállapította, hogy a Swanson-féle véletlenszám-táblázatok újabb sorozatának csaknem egyharmad része pontosan azonos egy korábbi számsorozattal, mégpedig az elsőként kiadott táblázatokkal. Arra gyanakodott, hogy Swanson lusta volt folyamatosan számsorozattá kódolni a „zajt”, csak egyszer végezte el a munkát, aztán már nem készített további véletlenszerű sorozatokat, hanem egyszerűen lemásolta az első sorozatot, éppen csak felcserélve az egyes oldalakat. Swansonnak — legalábbis ebben az ügyben — tiszta volt a lelkiismerete. Így hát vérig sértve élesen kikérte magának a gyanúsítást. Loomis dühbe gurult, hogy nemcsak becsapták, de még le is gorombítják, és bírósághoz fordult. Swansont pénzbírságra ítélték ügyfele megsértéséért, azonkívül a bíróság helytállónak ítélte a magánvádló kijelentését, miszerint az új táblázatok az első sorozat ismétlései. Swanson fellebbezett, de öt hét múlva visszavonta fellebbezését, kifizette a bírságot, és nyomtalanul eltűnt.

A kansasi Morning Star többször is beszámolt a Loomis kontra Swanson perről, mert uborkaszezon volt, és nem akadt érdekesebb anyag. Az egyik cikket munkába menet, a vonaton elolvasta dr. Saul Rappaport, az Institute for Advanced Study tudományos munkatársa (később elmesélte nekem, hogy az újságot a vasúti fülke szomszéd ülésén találta, ő maga sohasem vásárolta).

Szombat volt, és az újság aznapi, több oldalas kiadásába helykitöltés végett beletették a bírósági riport mellé Laserowitz nyilatkozatát „értelmes testvéreinkről” meg dr. Hailer dühös cáfolatát. Rappaport tehát az egész furcsa, bár jelentéktelennek látszó üggyel megismerkedhetett. Amikor letette az újságot, már-már komikusan képtelen ötlete támadt. Laserowitz kétségkívül szamárságokat beszél, amikor a szalag „csendszakaszait” jeleknek véli. De elképzelhető, hogy mégiscsak igaza van, amikor a szalagon „üzenetet” lát — ha ez az üzenet a zaj!

Őrült gondolat volt — de Rappaport nem bírt szabadulni tőle. Az információfolyam, például az emberi beszéd, nem mindig mutatkozik információnak, és előfordul, hogy hangzavarként érzékeljük. Az idegen nyelvű beszédet sokszor értelmetlen kárálásnak halljuk. Az egyes szavakat csak az tudja elkülöníteni, aki az adott nyelvet érti. Aki nem érti, annak csak egyetlen módszere van erre a fontos különválasztásra. Valódi zajnál az egyes jelsorozatok sohasem ismétlődnek ugyanabban a sorrendben. Ebben az értelemben „zajsorozat” például ezer szám, amely kijött a ruletten. Teljesen lehetetlen, hogy a következő ezer játékban azonos sorrendben megismétlődhessen az előző sorozat. Éppen az a „zaj” lényege, hogy az elemek — hangok vagy más jelek — megjelenésének sorrendje nem látható előre. Ha a sorozatok mégis ismétlődnek, az azt bizonyítja, hogy a jelenség „zajszerűsége” csak látszat, valójában információközlő adóval állunk szemben.

Rappaport arra gondolt, hátha Swanson nem hazudott a bíróság előtt, és nem ugyanazt a szalagot másolta le sokszor, hanem sorra felhasználta a kozmikus sugárzás sok hónapi rögzítése során keletkezett szalagokat. Ha a sugárzás értelmes jeladás volt, és ha az „üzenet” sugárzása éppen befejeződött, aztán elölről kezdték sugározni az üzenetet, akkor igaza lehet Swansonnak. A szalagokon azonos impulzussorozatok jöttek létre, és ismétlődésük elárulja, hogy „zajszerűségük” csak látszat!

Ez a legnagyobb mértékben valószínűtlen volt, de mégiscsak lehetséges. Az általában elég kényelmes természetű Rappaport hallatlanul fürge és energikus tudott lenni, ha ilyen villámcsapásszerű gondolata támadt. Az újságban benne volt dr. Hailer címe. Így könnyen kapcsolatba léphetett vele. Mindenáron kézhez akarta kapni a szalagokat. Írt Hailerek, de nem árulta el az ötletét — túl fantasztikusan hangzott —, csak azt kérdezte, kölcsönkaphatná-e a Palomar-hegyi archívumban maradt szalagokat. Hailer, akit nagyon bosszantott, hogy belekeverték a Laserowitz-ügybe, nemmel válaszolt. Rappaport erre csak még jobban tűzbe jött, és egyenesen a csillagvizsgálóhoz fordult. Nevét jól ismerték tudományos körökben. Így hamarosan kézhez kapott vagy egy kilométernyi szalagot. Átadta barátjának, dr. Howitzernek, hogy vizsgálja meg számítógéppel az elemek gyakorisági eloszlása szempontjából, vagyis végezze el az úgynevezett disztributív analízist.

A probléma már ebben a szakaszban bonyolultabb volt, mint ahogy itt leírom. Az információ annál jobban hasonlít a tiszta zajra, minél alaposabban kihasználja a feladó a közlőcsatorna kapacitását. Ha teljesen kihasználja, vagyis ha nincs redundancia, a be nem avatott egyáltalán nem tudja megkülönböztetni a jelet a teljes káosztól. Mint már említettem, az ilyen zajról csak akkor derül ki, hogy információ, ha ugyanazok a közlemények ismétlődnek, és össze lehet hasonlítani őket. Ez volt Rappaport szándéka, és ehhez vette igénybe a számítóközpont komputerét, amellyel Howitzer dolgozott. Egyelőre neki sem mondta meg, miről van szó, mert titokban akarta tartani; azonkívül ha kiderülne, hogy badarságot gondolt, senki sem tudja meg. A később korántsem mulatságos históriának ezt a mulatságos kezdetét Rappaport sokszor elmesélte, sőt ereklyeként megőrizte azt az újságpéldányt, amely nagy horderejű ötletére vezette.

Howitzernek éppen elég munkája volt, nem sok kedvet mutatott a fáradságos és unalmas analízishez, hiszen nem is tudta, mire való. Így Rappaport végül is rászánta magát, és beavatta a titokba. Howitzer először kinevette, de barátja szuggesztív érvelésének hatására végül beadta a derekát.

Amikor Rappaport néhány nap múlva visszatért Massachussettsbe, Howitzer azzal a hírrel fogadta, hogy a számítás eredménye negatív, és ezzel kútba esett a fantasztikus hipotézis. Rappaport — mint tőle tudom — már hajlandó lett volna hagyni az egészet, de barátja addig ugratta, míg feldühödött, és vitatkozni kezdett. Hiszen az éggömb egyetlen kvadránsának neutrínósugárzása valóságos óceán — mondta —, óriási frekvenciasávon, és ha Hailer és Mahoun egyetlenegyszer átfésülve ezt a sávot, puszta véletlenségből talált benne egy „darab” mesterséges sugárzást, amely értelmes feladótól származik, az már valóságos csoda lenne, ha megint csak véletlenül másodszor is ilyesmire akadnak.

Meg kell tehát szerezni a Swanson birtokában levő szalagokat. Howitzer elfogadta az érvelést, de hogy neki is igaza legyen, megjegyezte: ha az „üzenet a csillagokból” vagy „Swanson csaló” alternatívát mérlegelik, annak második tagja több milliószor valószínűbb, mint az első. Hozzáfűzte még, hogy Rappaport nem sokra megy a szalagok megszerzésével. Könnyen lehetséges, hogy amikor Swanson megkapta a bírósági idézést, bizonyítékot gyártott a maga védelmére: lemásolta a birtokában levő szalagot, és úgy mutatta be a másolatot, mintha az egy másik eredeti szalag volna, amely neutrínósugárzást rögzít.

Erre Rappaport nem tudott válaszolni, de felhívta egy ismerősét, aki a nagy sorozatokat készítő félautomata regisztrálókészülékek szakembere, és megkérdezte, hogy meg lehet-e valahogyan különböztetni azokat a szalagokat, amelyekre természetes folyamatokat rögzítettek, az olyanoktól, amelyekre az ilyen grafikont rámásolták (vagyis mi a különbség — ha van egyáltalán — a grafikon eredetije és másolata között). Kiderült, hogy az eredetit meg lehet különböztetni a másolattól. Ekkor Rappaport felhívta Swanson ügyvédjét, és egy hét múlva kezében volt valamennyi szalag. A szakértő valamennyiről megállapította, hogy eredeti. Swanson tehát nem csalt, a sugárzás valóban szakaszosan ismétlődött.

A szakértői vizsgálat eredményét Rappaport sem Howitzerrel, sem Swanson ügyvédjével nem közölte, de még aznap, illetve azon az éjszakán Washingtonba repült, és tudva, milyen reménytelen vállalkozásnak bizonyulhat megostromolni a bürokrácia erődjeit, egyenesen Mortimer Rush-t kereste fel, az elnök tudományos tanácsadóját, a NASA volt igazgatóját, akit személyesen is ismert, és tudta róla, hogy rendkívül éles eszű, kitűnő fizikus. Rush ebben a késői órában is fogadta. Rappaport három hétig várt Washingtonban a válaszra. Közben egyre tekintélyesebb szakemberek vizsgálgatták a szalagokat.

Végül Rush meghívta egy konferenciára, amelyen összesen kilenc személy vett részt, köztük az amerikai tudományos élet legfényesebb csillagai — Donald Prothero fizikus, Yvor Baloyne nyelvész, Tihamer Dill asztrofizikus és John Bear matematikus és informatikus. A konferencián élőszóban elhatározták, hogy bizottságot hoznak létre a „csillagokból jött neutrínólevél” vizsgálatára. A „levél” ekkor kapta, Baloyne félig tréfás ötlete alapján, a MASTERS VOICE fedőnevet. Rush megkérte a tanácskozás résztvevőit, hogy egyelőre tartsák titokban az ügyet, mert attól tartott, hogy ha a sajtó nagydobra veri, nehezebb lesz megszerezni a szükséges pénzt. Politikai csatározás kezdődne a kongresszusban, ahol Rush mint a kormányzat képviselője a bírálatok kereszttüzében áll, és nem sok támogatásra számíthat.

Már azt hitték, az ügy viszonylag józan fordulatot vett, ám ekkor váratlanul közbelépett D. Ph. Sam Laserowitz, a félbemaradt fizikus. A Swanson-perről szóló újságcikkekből csak annyit vett ki, hogy a bírósági szakértő egy szóval sem említette szakvéleményében, hogy a szalagokon levő „csendszakaszok” pusztán üres helyek, amelyek azért keletkeztek, mert a készüléket időnként kikapcsolták. Elutazott tehát Melleville-be, ahol a per folyt, megszállt a hotelban, és éjjel-nappal Swanson védőjét ostromolta, mert meg akarta szerezni a szalagokat, amelyeknek az ő véleménye szerint ott a helyük a „kozmikus üzenetek” múzeumában. Az ügyvéd persze megtagadta kérését, mert komolytalan egyénnek minősítette. Laserowitz, aki mindenhol „antikozmikus összeesküvést” szimatolt, magánnyomozót uszított a védőügyvédre, és így megtudta, hogy egy más városbeli ember, aki a reggeli vonattal érkezett, felkereste az ügyvédet szállodai szobájában, megkapta tőle a szalagokat, és magával vitte Massachussettsbe.

Ez az ember dr. Rappaport volt. Laserowitz most a mit sem sejtő Rappaport után küldte magánnyomozóját. Mikor aztán megtudta, hogy Rappaport Washingtonban van, és több ízben látogatást tett Rush-nál, úgy találta, hogy ütött a cselekvés órája. Rush-t és a Masters Voice akció majdani résztvevőit roppant kellemetlenül lepte meg a Morning Star cikke, amelyet egy washingtoni lap is átvett, és amelyben Laserowitz kellően hangzatos cím alatt közhírré tette, miként igyekszik a kormányzat galádul agyonhallgatni egy korszakalkotó felfedezést, pontosan úgy, ahogyan tízegynéhány éve a légierő minisztériumának hivatalos nyilatkozataival levette a napirendről az úgynevezett UFO-kat, a nem azonosított repülő objektumokat, vagyis a híres repülő csészealjakat.

Rush csak most ébredt rá, hogy a dolog nemkívánatos nemzetközi visszhangot kelthet, esetleg azzal gyanúsíthatják az Egyesült Államokat, hogy megpróbálta mindenki elől eltitkolni egy kozmikus kapcsolatfelvétel tényét. De a cikk nem nagyon izgatta, hiszen komolytalan hangja eleve kétes megvilágításba helyezte a cikkírót és magát az információt. Mint a publicity tapasztalt gyakorlati szakembere, arra számított, hogy ha tovább hallgatnak, nemsokára magától elül a lárma.

Baloyne viszont elhatározta, hogy magánemberként elmegy Laserowitzhoz, mert — mint tőle tudom — egyszerűen megsajnálta a kozmikus kapcsolatok bolondját. Úgy vélte, ha négyszemközt felajánl neki valami kisebb állást a Tervben, minden rendbe jön. Lépése azonban könnyelműnek bizonyult, noha a legjobb szándékok sugallták. Baloyne, aki nem ismerte Laserowitzot, beugrott a D.

Ph. betűknek, és azt hitte, hogy akivel dolga lesz, kissé talán hóbortos, hírnévre szomjazó, kóklerkedésekkel pénzt kereső ember, de mégiscsak kolléga, tudós, fizikus. Ehelyett egy kakaskodó emberkét talált, aki mihelyt meghallotta, hogy a „csillaglevél” valódi, hisztériás gőggel, fölényesen közölte, hogy valamennyi szalag, tehát a „levél” is az ő magántulajdona, amelyet elraboltak tőle, és pimaszkodásával alaposan feldühítette Baloyne-t. Mikor aztán látta, hogy a szópárbajban alulmarad, Laserowitz sértődötten kirohant a folyosóra, és ott ordítani kezdett, hogy átadja az ügyet az ENSZ-nek, az Emberi Jogok Bíróságának, majd beugrott a liftbe, és magára hagyta Baloyne-t csüggesztő gondolataival.

Baloyne látta, hogy bakot lőtt, elsietett Rush-hoz, és mindent elmondott neki. Rush komolyan aggódni kezdett a Terv sorsáért. Csekély ugyan a valószínűsége, hogy Laserowitzot bárhol is komolyan vennék, de azért ezt az eshetőséget sem lehet kizárni, ha pedig a bulvársajtóból átkerül az ügy a komoly nagyvárosi lapokba, biztosan politikai kihatásai lesznek.

A beavatottak pontosan el tudták képzelni, micsoda felzúdulás lenne abból, ha a nyilvánosság elé kerülne az, hogy az Egyesült Államok meg akarja fosztani az emberiséget attól, ami jog szerint közös tulajdon. Baloyne azt javasolta ugyan, hogy vegyék elejét a botránynak egy rövid, legalább félhivatalos közleménnyel, de Rush-nak nem volt ilyesmire felhatalmazása, és nem is állt szándékában, mert — ahogyan magyarázta — a dolog még nem teljesen biztos, és a kormány nem állhat egész tekintélyével a nemzetközi színtéren a vállalkozás mögé, még ha akarna is, amíg az első kutatások be nem bizonyítják, hogy az eddigi sejtések igazak. Kényes ügyről lévén szó, Rush akarva-akaratlanul ismerőséhez, Barretthez fordult, a demokrata párti szenátusi kisebbség vezetőjéhez, ő pedig, miután tanácskozott embereivel, a Szövetségi Nyomozóirodát akarta mozgósítani. Onnan viszont a Központi Hírszerző Irodához küldték, mert az FBI egyik vezető jogásza kijelentette, hogy a világűr, mivel az Egyesült Államok határain kívül fekszik, nem tartozik az FBI illetékessége alá, viszont a CIA éppen a külföldi problémákkal foglalkozik.

E lépés szerencsétlen következményei csak később nyilvánultak meg, de a megindult folyamatnak már nem lehetett útját állni. A tudomány és a politika határterületén működő Rush bizonyára tisztán látta, mennyi baj lesz abból, ha a Tervet ilyen fennhatóság alá helyezik, ezért huszonnégy órai várakozási időt kért a szenátortól, és elküldte két bizalmi emberét Laserowitzhoz, hogy beszéljenek a lelkére. Laserowitz nemcsak süket maradt a meggyőző szóra, hanem olyan botrányos jelenetet is rendezett, hogy a szállodaigazgató hívására megjelent rendőrség vetett véget a verekedésnek.

A következő napokban hajmeresztőén fantasztikus, vagyis inkább badar hírek árasztották el a sajtót mindenféle „csöndkettesekről” és „-hármasokról”, amelyeket a kozmosz küldött a Földnek; fényjelenségekről, „neutrínóruhát” viselő kis zöld emberkék Földre szállásáról, meg hasonló szamárságok, amelyekben sűrűn hivatkoztak az immár professzornak titulált Laserowitzra. Ám csakhamar, alig egy hónap múlva a „kiváló tudós” paranoiásnak bizonyult, és elmegyógyintézetbe zárták. Története ezzel sajnos nem ért véget. Még a nagy központi lapokba is eljutott a híre, hogy Laserowitz milyen tébolyultan harcolt a maga igazáért (kétszer megszökött a kórházból, másodszorra immár végleg: a nyolcadik emeleti ablakon keresztül), felfedezéséért, amely — az újságok verziója szerint — őrület, de közel jár az igazsághoz. Bevallom, hogy végigfut a hátamon a hideg, valahányszor eszembe jut Tervünk előtörténetének ez a részlete.

Könnyű kitalálni, hogy az egyre képtelenebb sajtóhírek áradata nem volt egyéb, mint figyelemelterelő manőver, amelyet a CIA gyakorlott szakemberei terveztek meg. Ha ugyanis tagadják, cáfolják az ügyet, ráadásul a komoly lapokban, annál jobban felhívják rá a figyelmet, és a lehető legkevésbé kívánatos módon szítják iránta az érdeklődést. Roppant ügyes húzás volt nyilvánvalóvá tenni, hogy badarság volt az egész, a Laserowitz „professzornak” tulajdonított képtelen zöldségek áradatába fullasztani a szemernyi igazságot, különösen, mivel az akciót megkoronázhatta a szegény őrült öngyilkosságáról szóló rövid jelentés, amelynek kicsengése végleg elapasztott minden pletykát.

A megszállott Laserowitz igazán szomorú sorsra jutott, és eleinte nemigen hittem, hogy valóban megőrült, és magától ugrott le abba a nyolcemeletnyi mélységbe, de aztán olyan emberek tanúsították, méghozzá külön-külön, akiknek hitelt kell adnom. Hatalmas vállalkozásunk alapkövében mégis ott állt már bevésve a signum temporis, az idők jele, olyan időké, amelyek talán minden más kornál jobban összekeverték a visszataszítót és a magasztosát; a véletlen események görgetege, mielőttelénk vetette ama nagy lehetőséget, szétmorzsolta, mint a hangyát, azt az embert, aki ha elvakultan is, mégiscsak elsőként lépett a felfedezés küszöbére.

Ha jól sejtem, Rush kiküldöttei már akkor őrültnek tartották, amikor nem volt hajlandó egy nagyobb összeget elfogadni igényei feladásának fejében. De ha így van, ő meg én ugyanazon a hiten voltunk, azzal az egy különbséggel, hogy más-más szerzetesrendben gyakoroltuk. Ha nincs az a nagy hullám, amely elsodorta, Laserowitz békességben és jómódban élhetett volna, zavartalanul hirdetve a repülő csészealjak ügyét meg a többit, mint jelentéktelen mániákus, hiszen bőven vannak ilyenek. De az a tudat, hogy elvették tőle, amit legszentebb tulajdonának tartott, azt a felfedezést, amely két részre metszi az emberiség történelmét, robbanásszerűen véget vetett lelki nyugalmának, és vesztébe taszította. Nem hiszem, hogy emléke csak gúnyolódást érdemelne. Minden nagy ügynek akadnak nevetséges vagy szánalmasan kisszerű körülményei, amiből egyáltalán nem következik, hogy ezek ne tartoznának szervesen hozzá. Különben is a nevetségesség relatív fogalom. Engem is kinevettek, valahányszor úgy beszéltem Laserowitzról, mint az imént.

A prológus szereplői közül alighanem még Swanson járt a legjobban, mert ő beérte a pénzzel. A bírságot is kifizették helyette (nem tudom, ki — a CIA-e vagy a Terv igazgatósága), és busás kártérítést is kapott azért az erkölcsi szenvedésért, amelyet átélt, mikor ártatlanul csalással vádolták. A kártérítés fejében lemondott a fellebbezésről. És mindez azért történt, hogy a Terv emberei az immár végleg rájuk szabott elszigeteltségben, nyugodtan munkához láthassanak.