Az Úr Hangja

TIZ

Bár a Békatojás és a Legyek Ura ugyanaz az anyag volt, csak más-más módon tárolták a biofizikusok és a biológusok, mindkét csoport kizárólag a náluk érvényes nevet használta; arra gondoltam, hogy ebben a furcsaságban a tudománytörténet egy apró, jellemző vonása nyilvánul meg. Nevezetesen az, hogy sem a kutatómunka véletlenszerű, kacskaringós útja, sem a felfedezések születésének véletlen körülményei nem válnak el teljesen a felfedezések végleges formájától. Persze, nem könynyű felismerni ezeket a maradványokat, éppen azért, mert megmerevedve benyomulnak az elmélet és minden későbbi koncepció belsejébe, örökös nyomként, a gondolkodási szabállyá kövesedéit véletlen bélyegeként.

Mielőtt Romney-nál először megláthattam a Békatojást, engem is alávetettek a külvilágból érkezett vendégekre vonatkozó, immár klasszikus eljárásnak. Először végighallgattam magnószalagról a már idézett, tömör előadást, aztán két percig utaztunk a földalattival, és kiszálltunk a szintetikus kémiai laboratóriumnál. Itt megmutatták a Békatojás egy molekulájának háromdimenziós modelljét. Egy külön teremben, két emelet magas üvegbura alatt díszelgett a modell, akár egy vízibolha dinoszaurusz méretűre nagyított mása. Az atomcsoportokat fürtösen elhelyezkedő fekete, bíborpiros, lila és fehér golyók ábrázolták, átlátszó polietilén rudacskákkal összekötve. Marsh, a sztereokémikus sorra bemutatta nekem az ammóniaszármazékokat, alkilcsoportokat és a furcsa virágokhoz hasonló „molekuláris reflektorokat”, amelyek a magreakciókban keletkező energiát elnyelik. A reakciókat is bemutatták: bekapcsoltak egy készüléket, amely egymás után villantotta fel a modell belsejében elrejtett neoncsöveket és lámpácskákat. Olyan volt az egész, mint egy karácsonyfával keresztezett futurista reklám. Illően ámuldoztam, mivel ezt várták tőlem, aztán továbbmehettem.

Maga a szintetizálás az épület pincéiben folyt, programozógépek felügyelete alatt, hengeres, szigetelő burkolattal körülvett tartályokban, mert egyes szakaszokban átmenetileg elég nagy áthatolóképességű részecskesugárzás lépett fel, de a szintézis vége felé megszűnt. A fő szintetizáló csarnok négyezer négyzetméteres volt, onnét az úgynevezett ezüstpincébe vándoroltunk, itt pihent a csillagrecept alapján gyártott anyag, mint valami kincstárban. Az ablaktalan, kerek szoba vagy kamra falai tükörsimára csiszolt ezüstből voltak; tudtam, miért kellett ez, de már elfelejtettem. A fénycsövek hideg fényében, masszív alapzaton állt a jókora akváriumhoz hasonló üvegtartály, majdnem üresen — csak az alját borította valami erősen opálfényű, mozdulatlan, kékes folyadékréteg.

A helyiséget üvegfal választotta ketté, a tartállyal szemben nyílás tátongott a falon, benne egy vastag fémkeretbe szerelt, távirányítású manipulátor. Marsh először egy sebészeti eszközhöz hasonló csipeszt engedett le a folyadék felszínéhez, s amikor fölemelte, egy, a fényben szikrázó fonal függött róla. Cseppet sem hasonlított a ragacsos folyadékhoz. Mintha a ragacsból rugalmas, de elég szilárd szál emelkedne ki, lustán rezegve, mint a húr. Marsh visszaengedte a csipeszt, és ügyesen megrázta a manipulátorral, hogy a szál leessen, de a lámpafényben csillogó folyadék nem nyelte el a fonalat: a felszínen maradt, összezsugorodott, megvastagodott, olyan lett, mint egy fényes lárva, és rovarmód mászni kezdett, akár egy igazi hernyó. Elérte a tartály üvegfalát, megállt, visszafordult. Vagy egy percig mászkált, aztán szétfolyt, körvonalai elmosódtak, és az anyag ismét magába szívta.

Ez a hernyótrükk csak apró mutatvány volt. Amikor eloltották a lámpákat, és sötétben megismételték a kísérletet, egyszerre csak nagyon halvány, de jól kivehető felvillanást láttam, mintha a tartály feneke és a mennyezet között parányi csillag gyúlt volna ki egy pillanatra. Marsh később elmagyarázta, hogy ez nem lumineszcencia. Amikor a fonal elszakad, a szakadás helyén monomolekuláris réteg keletkezik, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a magfolyamatokat. Ilyenkor afféle mikroszkopikus láncreakció lép fel — a villanás pedig másodlagos effektus, mert a magasabb energiaszintekre került, aktivizálódott elektronok hirtelen elhagyva ezt a szintet, megfelelő számú fotont bocsátanak ki. Megkérdeztem, látnak-e valami esélyt a Békatojás gyakorlati felhasználására. Most már kevésbé reménykedtek, mint közvetlenül a szintézis után, a Békatojás ugyanis élő szövethez hasonlóan viselkedett abból a szempontból, hogy amint az élő szövet kizárólag maga használja fel kémiai reakciói energiáját, a Békatojás nukleáris energiáját sem lehetett elvezetni.

Grotius csoportjában, amely a Legyek Urát előállította, egészen más szokások honoltak. Szigorú óvatossági rendszabályok közepette baktattunk le a pincébe. Igazán nem tudom, azért őrizték-e a Legyek Urát kétemeletnyi mélységben a föld alatt, mert ez a neve, vagy azért kapta ezt a nevet, mert a Hádészra emlékeztető föld alatti helyiségekben keletkezett.

Először is, még a laboratóriumban védőruhát kellett felvenni, átlátszó, csuklyás kezeslábast, szíjakra erősített oxigénpalackkal. Elég sokáig tartott az öltözködés, és minden gyakorlatiassága mellett valami mágikus szertartásra hasonlított. Úgy tudom, még senki sem vizsgálta meg antropológiai szempontból a tudósok laboratóriumbeli viselkedését, pedig kétségtelennek tartom, hogy nem minden szükségszerű, amit csinálnak. Ugyanazokat az előkészületeket és kísérleti eljárásokat nagyon sokféleképpen lehet véghezvinni, de ha egy eljárásmód egyszer meghonosodik, akkor az adott körben, az adott iskolában szabályérvényű szokássá válik, szinte dogma lesz belőle.

Ketten kísértek le a Legyek Urához, a kis Grotius vezetett, de még indulás előtt a csavarokkal manipulálva oxigént bocsátottak átlátszó ruhánk belsejébe, úgyhogy mindegyikünk fényes ballonná dagadt, és majd elveszett a hatalmas, felfúvódott ruhában. Lemenet előtt még megvizsgálták, jól zár-e az öltözékünk. A vizsgálati módszer nagyon egyszerű volt: gyertyalángot tartottak a belül kissé túlnyomásos kezeslábas különböző részeihez. Ez is holmi varázslatra hasonlított, például tömjénezésre.

Mindez együtt ünnepélyes, komoly egésszé állt össze, méghozzá rituálisan lelassított szertartássá, nyilván azért, mert a fényes polietilén ballonban nem lehetett gyorsan mozogni. Azonkívül beszélgetni sem nagyon lehetett, és a kézzel-lábbal mutogatás csak fokozta azt az érzésemet, hogy liturgikus cselekményben veszek részt. Persze, megcáfolhatták volna e benyomásomat azzal, hogy a kezeslábas a béta-sugárzástól véd, hogy akadályozza ugyan a mozgást, de kitűnően át lehet látni rajta, meg ilyesmik, mégis azt hiszem, én könnyen ki tudtam volna találni egy másfajta eljárást, amely kevésbé festői, de főleg nélkülözi a Legyek Ura név szimbolikus értelmére való magasröptű, finom célzásokat.

Egy betonpadlós, külön szobában betongyűrű vette körül a függőleges akna nyílását. Egymás után lemásztunk az akna falába erősített vaslétrán, halhólyagra hasonlító védőruhánk kellemetlenül zizegett, és undok meleg volt benne. Lent szűk folyosóba jutottunk, szabályos távközökben rácsos lámpák világítottak, akár egy régi bányában. Lojálisán bevallom, hogy ezeket a kellékeket már nem Grotius emberei szerezték be; a csoport csak felhasználta az épület föld alatti részét, amelyet valaha a gyakorlótéri atomrobbantásokkal összefüggő, katonai célokra szántak. Mehettünk vagy ötven métert, aztán csillogni kezdett a fal, mert ezüstszínű, tükörfényes lemez borította. Ez volt az egyetlen részlet, amely a biofizikusok ezüstpincéjére emlékeztetett. De ott fel sem tűnt, ahogy a meztelenség erotikus jellegét sem érzékeljük az orvos rendelőjében; a hatás egésze tudatosul bennünk, nem az egyes elemek tulajdonságai. A biofizikusoknál az ezüstfal egy műtő steril légkörét idézte, itt a pincében titokzatosabb jelleget öltött, mert akár egy elvarázsolt kastély görbetükörterme, felfúvódott ruhánk torzképét tükrözte vissza.

Hiába nézelődtem, hol folytatódik az út — a folyosó kiszélesedő zsákutcában végződött. Oldalt, fejmagasságban vasajtót vettem észre. Grotius kinyitotta, s ekkor afféle lőrés tárult fel a vastag falban. Társaim elhúzódtak, hogy benézhessek. A nyílás túlsó végén vörösesen csillogó lap volt, mintha nagy darab húst szorítanának egy vastag üveglaphoz. Az arcomat fedő csuklyán és a palackból egyenletesen áramló oxigénen keresztül homlokom és arcom bőrével nyomást éreztem, amely mintha nemcsak a forróság hatása volna. Tovább bámészkodva nagyon lassú, nem egészen egyenletes mozgást vettem észre, mintha egy óriási csiga megnyúzott hasa tapadna az üveghez, és a csiga mászni próbálna, de hiába. Úgy rémlett, a vörös massza roppant erővel nyomja az üvegfalat, amint lassan, de állandóan egy helyben mászik.

Grotius udvariasan, de határozottan eltolt a nyílástól, visszacsukta a páncélajtót, és oldalzsákjából elővett egy kémcsövet, amelynek belső falán néhány közönséges légy mászkált. Ahogy a csukott ajtóhoz közelítette — kimért és egyben ünnepélyes mozdulattal —, a legyek először megmerevedtek, aztán megrezzent a szárnyuk, és a következő másodpercben őrült fekete golyócskákként kavarogtak a kémcsőben — úgy rémlett, dühös zümmögésüket is hallom. Még közelebb vitte a kémcsövet az ajtóhoz — a legyek egyre vadabbul csapkodták magukat a kémcső falához —, aztán elrakta kémcsövét az oldalzsákba, sarkon fordult, és elindult visszafelé.

Végre megtudtam, miért találták ki ezt a nevet. A Legyek Ura nem egyéb, mint a Békatojás nagyobb mennyiségben. Ha legalább kétszáz liter van belőle, új tulajdonságokat mutat, de az átalakulás folyamatosan megy végbe. Ami ezt az igazán furcsa légyhistóriát illeti, a leghalványabb fogalma sem volt senkinek, hogyan érvényesül ez a légyőrjítő hatás, különösen mivel a legyeken kívül csak néhány más hártyásszárnyú rovar mutatkozott ilyen idegesnek. A pókok, csótányok és egyéb tücskök-bogarak, amelyeket a biológusok türelmesen lehordtak a vasajtóhoz, egyáltalán nem reagáltak a magreakcióktól izzó anyag jelenlétére. Sok szó esett hullámokról, sugárzásról, még csoda, hogy telepátiát nem emlegettek. Olyan legyeknél, amelyeknek hasi ideggócait gyógyszeresen megbénították, a hatás nem jelentkezett. De hát ez várható volt. A boldogtalan legyeket érzéstelenítették, sorra kivagdostak belőlük mindent, amit csak lehetett, hol a lábukat, hol a szárnyukat bénították meg, de végül csak annyi derült ki, hogy a vastag dielektromos szigetelőréteg leárnyékolja a hatást. Tehát fizikai effektus, nem „csoda”. No, persze. De azt továbbra sem tudták, mi váltja ki. Biztosítottak, hogy tisztázódni fog a dolog — bionikusok és fizikusok külön csoportja tanulmányozza. Ha rá is jöttek valamire, én mindmáig nem tudok róla.

Egyébként a Legyek Ura nem tett kárt a közelébe kerülő élőlényekben; még a legyeknek sem történt végül semmi bajuk.