Az Úr Hangja

TIZENKETTŐ

A kiadott jelentésekben és könyvekben alig vagy egyáltalán nem említik, mi volt az én „konstruktívabb” hozzájárulásom a Terv munkájához, mert a sértődések elkerülése végett mindenütt elhallgatták részvételemet abban a „konspiráló ellenzékben”, amely, mint valahol olvastam, képes lett volna „a legnagyobb bűn” elkövetésére is, és nem az én érdemem, hogy erre nem került sor. Áttérek tehát bűneim ismertetésére. Október elején sem csökkent a hőség, persze csak nappal, éjszakánként már fagypont alá szállt a hőmérséklet a sivatagban. Nappal ki sem tettem a lábam a házból, de esténként, még a nagy hideg beállta előtt, rövid sétákat tettem, ügyelve, hogy szem elől ne tévesszem a telep toronyházait, mert figyelmeztettek, hogy a sivatagban, a magas homokbuckák között könnyen el lehet tévedni. Egy technikussal meg is történt, de éjféltájra hazatalált, mert a telep fénye mutatta az utat. Addig sohasem jártam sivatagban — egészen más, mint a filmek és könyvek alapján képzeltem. Tökéletesen egynemű, és ugyanakkor hallatlanul változatos. A futóhomok látványa vonzott a legjobban, a lassan vándorló, nagy hullámok: pompás, éles geometriájuk szemléletesen mutatta, milyen tökéletes megoldásokat alkalmaz a Természet ott, ahol élettelen birodalmával nem viaskodik a falánk, mohó, szilaj élővilág.

Egyik sétámról visszatérve Donald Protheróval találkoztam, és mint kiderült, nem véletlenül. Prothero, egy régi cornwalli család immár második amerikai nemzedékének tagja, a legangolosabb amerikai maradt, akit csak ismertem.

A Tanácsban a behemót Baloyne és az égimeszelő Dill között ülve, a nyugtalan Rappaport és a divatlapból kivágott Eeney társaságában, éppen azáltal lett különleges figura, hogy nem volt rajta semmi különleges. A megtestesült átlagosság volt: kissé sápadt, hétköznapi, angolos lóarc, mélyen ülő szemekkel és erős állkapoccsal; szájában az örökös pipa, hangja higgadt, természetes nyugalmából nem zökkentette ki semmi, alig gesztikulált, nem volt semmi különös ismertetőjele vagy tulajdonsága. Persze azon kívül, hogy első osztályú elme.

Be kell vallanom, hogy személye kissé nyugtalanított, mert nem hiszek az emberi tökéletességben, és azokat, akiknek nincs semmi hóbortjuk, bogaruk, rögeszméjük, legalább egy icipici mániájuk, vesszőparipájuk, vagy állandó színleléssel gyanúsítom (mindenki magáról ítél), vagy sivár léleknek tartom. Persze, sok függ attól, melyik oldaláról ismerünk meg valakit. Én rendszerint először a munkáin keresztül ismertem meg egy-egy kollégát, tehát úgyszólván legszellemibb oldaláról, hiszen a matematikai művek a lehető legelvontabbak, és a személyes találkozás nemegyszer fejbe kólintott, mert én ösztönösen e plátói termékek alapján képzeltem el a hús-vér embert.

Mindig holmi kajánsággal fűszerezett, szentségtörő elégtételt keltett bennem, ha láttam, amint a kristálytiszta, magasröptű gondolat a fülét piszkálja, hunyorog, verítékezik, jól-rosszul uralkodva tulajdon gépezetén, amely cipeli ugyan a szellemet, de oly gyakran földre húzza. Emlékszem, egyszer egy jeles filozófus kocsijában ültem, aki a szolipszizmus híve, és defektet kaptunk. Abbahagyta fejtegetését minden lét csalóka tünemény voltáról, és hétköznapi halandók módján, sőt kissé nyögdécselve nekilátott kurblizni az emelőt, előszedni a pótkeretet, én meg olyan gyermeteg örömmel néztem, mintha Krisztus állna előttem náthásán szipogva. Az illúzió-kulccsal sorra meghúzta a fantazmagória-csavarokat, aztán elkeseredetten bámult maszatos kezére, pedig elmélete szerint az a maszat csak annyi, mint az álom — de ez valahogy egyáltalán nem jutott eszébe.

Gyerekkoromban őszintén hittem, hogy létezik a tökéletes emberek kategóriája, ehhez tartoznak elsősorban a tudósok, a legnagyszerűbbek pedig bizonyára az egyetemi professzorok. A valóság leszoktatott idealista elképzeléseimről.

Donaldot húsz éve ismertem, mégsem tudtam változtatni azon, hogy ő igazán az a tudós, akiben már csak a nagyon régimódian egzaltált, jámbor lelkek hisznek. Emlékszem, Baloyne, aki szintén nagy elme, de gyarló bűnös is, egyszer hosszan könyörgött Donaldnak, szálljon már le a mi halandó körünkbe, és kegyeskedjen legalább egyetlenegyszer elárulni valamilyen förtelmes titkát, vagy leg alább kövessen el valami becstelenséget, hogy emberibbnek lássuk. De ő csak mosolygott a pipája mögül!

Aznap este két homokdomb között, egy kis völgyben mendegéltünk a vöröses alkonyi fényben, s én elnéztem árnyékunkat a homokon. Úgy rémlett, a homokszemcsék parányi gázlángocskákként, lilásan derengenek, mint az impresszionista festményeken. Prothero a munkájáról kezdett beszélni, a Békatojás „hideg” magreakcióiról. Inkább csak udvariasságból hallgattam, és elcsodálkoztam, mikor azt mondta, hogy helyzetünk a Manhattan-tervre emlékezteti.

— Ugyan — jegyeztem meg. — Még ha sikerülne is a Békatojásban nagyarányú láncreakciót kiváltani, akkor sincs mitől tartanunk. A hidrogénbombák robbanóereje már úgyis korlátlan.

Ekkor eltette a pipáját. Ez fontos jel volt. Előhúzott a zsebéből egy filmtekercset, és szétcsavarva a kezembe adta. Az óriási, vörös napkorong felé tartottam a filmet. Értek annyit a mikrofizikához, hogy felismertem: buborékkamra-felvételek. Donald, mögém állva, tempósan magyarázott. Megmutatott néhány különleges helyet. A kamra kellős közepén a Békatojás tűhegynyi darabkája, és mellette, vagy egy milliméterre a nyálkacsepptől, maghasadás csillag alakú nyoma, a részecskék szanaszét mutató pályái. Nem láttam ebben semmi különöset — de jött a magyarázat és a további fényképek. Olyasmi történt, ami lehetetlen: amikor az anyagcseppet ólomburokba zárták, akkor is megjelentek a kamrában a széthasadó atomok csillagocskái — a páncélon kívül!

— Távreakció — állapította meg Prothero. — Az energia az egyik helyen eltűnik, a hasadó atommal együtt, és az atom egy másik helyen bukkan fel újra. Láttál már bűvészt, aki a zsebébe dugja a tojást, és a szájából veszi elő? Hát, ez történik itt.

— Ugyan, ez valami trükk! — Még mindig nem tudtam, nem akartam megérteni. — Az atomok bomlás közben átugrálnak az ólomfalon? — kérdeztem.

— Nem. Egyszerűen eltűnnek az egyik helyen, és megjelennek a másikon.

— De hiszen ez ellentmond az anyagmegmaradás elvének!

— Nem feltétlenül, mert nagyon gyorsan csinálja. Itt berepül, ott kirepül, érted? A mérleg változatlan. És tudod, mi szállítja ilyen csodálatos módon? A neutrínótér. Méghozzá akkor, ha az eredeti sugárzás modulálja, mint valami „isteni szél”.

Tudtam, hogy ez az effektus lehetetlen, de hittem Donaldnak. Ha valaki ért a magreakciókhoz a mi féltekénken, hát ő az. Megkérdeztem, mennyi az effektus hatótávolsága. Úgy látszik, már ébredeztek bennem a baljós gondolatok, ha még nem is tudatosan.

— Nem tudom, mennyi lehet. Mindenesetre nem kisebb a buborékkamrám átmérőjénél, két és fél hüvelyknél. Megcsináltam Wilsonban is, az tíz hüvelyk.

— Tudod irányítani a reakciót? Úgy értem, meghatározni az „átrepülés” célpontját?

— A legnagyobb pontossággal. A célpont szakaszról szakaszra megjelölhető. Ott van, ahol a tér maximuma.

Megpróbáltam megérteni, miféle hatás ez. A maghasadás a Békatojásban megy végbe, a részecskék pedig a Békatojáson kívül bukkannak elő. Donald azt mondta, ez a jelenség kívül esik a mi fizikánkon — az ismeretes fizikai törvények szerint tilos. Kvantumeffektusok ilyen makroszkopikus méretben nem fordulhatnak elő — elméletünk szerint. Lassan megoldódott a nyelve. Véletlenül bukkant nyomra, McHill nevű munkatársával, aki megpróbálta — igazság szerint csak vaktában tapogatózva — megismételni Romney kísérletét, de fizikus módra. A Békatojásra irányította a neutrínósugárzást. Halvány fogalma sem volt, kijön-e valami ebből. Hát, kijött. Akkor utazott el Donald Washingtonba. Egyheti távolléte alatt McHill közös tervük szerint megépítette a nagyobb készüléket, amellyel a reakció átvitele és beirányzása több méteres sugárban megvalósítható.

Több méter. Azt hittem, rosszul hallom. Donald az olyan ember arckifejezésével, aki megtudta, hogy rákban szenved, de nagyszerűen uralkodik magán, megjegyezte, hogy elvben semmi sem gátolja olyan készülék építését, amely milliószorosra erősíti fel az effektust — erejét és hatótávolságát tekintve.

Megkérdeztem, ki tud erről. Senkinek sem mondta el, még a Tudományos Tanácsnak sem. Megmagyarázta, miért. Tökéletesen megbízik Baloyne-ban, de nem akarja nehéz helyzetbe hozni, mert Yvor az a kollégánk, aki az egész munkáért közvetlenül felel a kormányzatnak. Ha pedig Yvornak nem szólt, a Tanács más tagjainak sem szólhat. McHillért kezeskedik. Megkérdeztem, milyen határig. Rám nézett, aztán vállat vont. Elég józan volt hozzá, hogy tudja: ezentúl olyan nagy tétre megy a játék, hogy már senkiért sem lehet kezeskedni. Elég hideg volt, mégis beleizzadtam ebbe a beszélgetésbe. Donald elmondta, miért járt Washingtonban. Előzőleg memorandumot írt a Terv ügyében, senkivel sem beszélt róla, csak átadta Rushnak, most pedig a válaszért ment, Rush hívatta. A memorandumban azt magyarázta a kormányzatnak, milyen káros a munkánk titkossága. Kifejtette, hogy ha szert is tennénk olyan ismeretekre, amelyek katonai erőnket növelik, az csak fokozná a világháború veszélyét. A jelenlegi állapot alapja a változékony egyensúly, és akármelyik fél javára billen a mérleg, ha túl gyorsan billen, az kétségbeesett lépésekre késztetheti a másik felet. Az egyensúlyt azért sikerül fenntartani, mert mindegyik fél nyomban válaszol a másik minden lépésére. Így loholnak egymás mellett a fegyverkezési és politikai verseny résztvevői. Kissé zokon vettem Donaldtól, hogy még velem sem beszélte meg a dolgot, de nem mutattam, csak azt kérdeztem, milyen választ kapott. Egyébként nem volt nehéz kitalálni.

— Beszéltem a tábornokkal. Kijelentette, hogy ők tisztában vannak mindazzal, amit írtam, de nem változtathatunk az eddigi módszereken, mert lehetséges, hogy a másik fél pontosan ugyanolyan kutatásokat végez, mint mi. Tehát esetleges felfedezéseink nem borítják fel az egyensúlyt, hanem ellenkezőleg, helyreállítják. Most aztán benne vagyok a pácban! — fejezte be.

Vigasztaltam, bár magam sem hittem, hogy a memorandumát szépen elrakják az irattárba, de nem nyugodott meg.

— Az a feneség a dologban, hogy amikor megírtam a memorandumot, az égvilágon semmi eredményem nem volt — magyarázta. — A feljegyzésem már Rush asztalán feküdt, amikor ennek az effektusnak nyomára bukkantam. Már arra is gondoltam, hogy visszavonom azt a szerencsétlen papírt, de az csak még gyanúsabb lett volna. Képzelheted, mennyire a körmömre néznek ezentúl!

Wilhelm Eeney „barátunkat” említette. Én is biztosra vettem, hogy Eeney már megkapta a megfelelő utasításokat. Megkérdeztem Donaldot, nem gondolja-e, hogy abba kellene hagyni a kísérletezést, a készüléket pedig egyszerűen szétszedni vagy megsemmisíteni. Sajnos tudtam, mi lesz a válasz.

— Ha egy felfedezés megszületett, azt nem lehet többé titokban tartani. Meg aztán itt van McHill. Hallgat rám, amíg együtt csináljuk ezt a munkát, de nem tudom, mit tenne, ha úgy döntenék, ahogy mondod. De tegyük fel, hogy hajlandó lenne hallgatni. Az is csak egypár hónapos haladékot jelentene. A biofizikusok már elkészítették a jövő évi munkatervüket. Láttam a fogalmazványt. Ahhoz hasonlóra készülnek, amit én csináltam. Vannak kamráik, vannak jó magfizikusaik, például Pickering, van invertoruk, a második negyedévben analizálni akarják a Békatojás monomolekuláris rétegében végbemenő mikrodetonációs effektust. A készülék automatikus. Több ezer felvételt csinálnak naponta, és vakok lennének, ha ezt az effektust nem vennék észre.

— A jövő évben — mondtam.

— A jövő évben — ismételte.

Hát, erről többet nemigen lehetett mondani. Némán ballagtunk haza a homokdombok között, a lemenő nap vörös karéja már alig világított. Emlékszem, ahogy ott baktattunk, olyan élesen és tisztán láttam mindent, ami körülöttünk volt, és olyan gyönyörűnek találtam, mintha a következő percben meg kellene halnom. Mielőtt elváltunk, meg akartam kérdezni Donaldot, miért éppen engem avatott bizalmába, de ezt a kérdést is lenyeltem. Igazán nem volt már miről beszélnünk.