Az Úr Hangja

ELŐSZÓ

Lehet, hogy sok olvasómat megbotránkoztatják az alábbi szavak, mégis kötelességemnek érzem, hogy kimondjam őket. Olyan jellegű könyvet, mint ez, még sohasem írtam, és mivel a matematikusok nem szokták műveiket személyes vallomásokkal kezdeni, talán nekem sem kellett volna ilyesmire vetemednem.

Tőlem független körülmények folytán lettem részese azoknak az eseményeknek, amelyeket leírni készülök. Később kiderül, miért fűzöm a leíráshoz ezt a vallomásfélét. Magamról akarván szólni, valamilyen vonatkoztatási rendszert kell választanom; legyen ez legutóbb megjelent életrajzom, Harold Yowitt professzor műve. Yowitt azt írja, hogy a legnagyobb formátumú szellem vagyok, mert a napjainkban felmerülő problémák közül mindig a legnehezebbeket rohamoztam meg. Rámutat, hogy nevem mindig ott szerepel, ahol a tudományos örökség radikális lerombolásán és új fogalmak kiépítésén munkálkodtak, például a matematikai forradalomban, az etika fizikalizálásában vagy a MAVO-tervben.

Mikor odáig értem az olvasásban, ahol a rombolásról esik szó, pusztító hajlamaim említése után további és merészebb következtetéseket vártam, és azt gondoltam, végre igazi életrajzíróm akadt, aminek egyébként korántsem örültem, mert kitárulkozni nem ugyanaz, mint lelepleződni. De Yowitt, mintha megijedt volna éleslátásától, később — következetlenül — visszatér a rólam alkotott közkeletű képhez, a hangyaszorgalmú, szerény géniusz képéhez, néhány közismert anekdotát is idézve.

Nyugodtan felrakhattam hát a könyvet a polcra, többi életrajzom mellé, mert akkor még nem sejtettem, hogy rövidesen így nekirontok hízelgő dalnokomnak. Mellesleg észrevettem, hogy már alig van hely a polcon. Eszembe jutott, hogy egyszer azt mondtam Yvor Baloyne-nak: akkor halok meg, amikor ez a polc megtelik. Tréfának vette, én pedig nem tiltakoztam, holott szilárd meggyőződésemet fejeztem ki, amely dőre ugyan, de teljesen őszinte. Így hát — Yowittra visszatérve — ismét megúsztam, vagy megint pórul jártam, és hatvankettedik évemben, huszonnyolc rólam szóló kötettel a polcomon, teljesen ismeretlen maradok. De szabad-e így beszélnem?

Yowitt professzor úgy írt rólam, ahogy a szabályok diktálják, és ezeket a szabályokat nem ő találta ki. A különféle közéleti személyiségeket más-más szemmel nézik. A nagy művészek gyarlóságait szabad tollhegyre tűzni, sőt némelyik életrajzíró alighanem úgy véli, hogy a művészlélek kötelező tartozékai az apró aljasságok. De ami a nagy tudósokat illeti, még mindig kötelező a régi sztereotípia. A művészekben már a testhez bilincselt szellemet látjuk, az irodalomtörténészek említést tehetnek Oscar Wilde homoszexualitásáról, de bajos elképzelni, hogy egy tudománytörténész ilyesmiket írjon a nagy fizikusokról. Tökéletes, gáncs nélküli lovagokra van szükségünk, és ezen a történelmi változások csak annyit módosítanak, hogy mindig másutt keressük őket. A politikus lehet hitvány alak és mégis nagy politikus, ellenben a hitvány zseni, az contradictio in adiecto: a hitványság kizárja a zsenialitást. Így követelik manapság a szabályok.

Egy michigani pszichoanalitikus csoport ugyan megpróbált változtatni ezen, de a trivialitás bűnébe esett. A fizikusok teoretizáló hajlamát ezek a kutatók a szexuális gátlásokból vezették le. A pszichoanalízis, mint tudomány, megmutatja az emberben az állatot, amelyet ugyan a lelkiismeret megnyergelt, de az eredmény gyászos: az állat kényelmetlenül izeg-mozog a jámbor lovas alatt, és a lovas sem érzi magát jobban, mert nemcsak azon fáradozik, hogy az állatot megfékezze, hanem még azon is, hogy láthatatlanná tegye. Ez a koncepció, amely szerint mindannyiunkban ott ficánkol a régi állat, hátán az új értelemmel, a primitív mitológiai képzetek elegye.

A pszichoanalízis gyermeteg, iskolás módon tálalja az igazságot: brutálisan és sebbel-lobbal közli velünk a dolgokat, és a sokkhatás révén kényszerít engedelmességre. Sokszor előfordul, mint ebben az esetben is, hogy az egyszerűsítés, bár határos az igazsággal, olyan silány, hogy semmivel sem ér többet a hazugságnál. Megint felvonultatják előttünk a manicheus ölelésben összefonódott démont és angyalt, vadállatot és istent, és az ember megint felmentette saját magát, mint a belé költözött és az ő bőrében dulakodó erők csataterét. Ezért a pszichoanalízis elsősorban iskolás módszer. A botrányok tükrében mutatja meg az embert, a lét egész drámája a disznó és a szublimált szellem között játszódik le, és ez utóbbivá a kultúra erőfeszítése formálhatja át a disznót.

Voltaképpen tehát hálásnak kell lennem Yowitt professzornak, hogy képemet a klasszikus stílusban festette meg, és nem a michigani pszichológusok módszereit alkalmazta. Nem akarok kedvezőbben szólni magamról, mint ők szólnának, de mégiscsak van különbség a karikatúra és a portré között.

Bár nem hiszem, hogy az, akiről az életrajzot írják, többet tudna a témáról, mint az életrajzírók. Csakhogy ez utóbbiak előnyösebb helyzetben vannak, mert a homályos pontokat az adatok hiányával magyarázhatják, minek folytán vélelmezhetik, hogy a leírt személy, ha élne és ha akarná, megadhatná nekik a hiányzó információt. Pedig a leírt személynek önmagáról csak hipotézisei vannak, amelyek mint szellemi termékek ugyan érdekesek, de semmiképp sem tekinthetők e hiányzó tégláknak.

Kellő leleménnyel voltaképpen mindenki írhat magáról egész sereg életrajzot, amelyeknek halmazában nincs más közös elem, mint a tények váza. Sok fiatal, tehát tapasztalatlanul naiv ember, még ha okos is, valószínűleg cinikusnak találja ezt a megállapításomat. Tévednek, mivel ez nem erkölcsi, hanem ismeretelméleti probléma. A metafizikai hitek mennyisége egyáltalán nem marad el ama különféle hitek száma mögött, amelyeket az ember önmagáról táplálhat — egymás után, élete különböző szakaszaiban, sőt olykor egyidejűleg.

Nem állítom tehát, hogy többet tudnék nyújtani azoknál az elképzeléseknél, amelyeket önmagamról táplálok körülbelül negyven éve, és úgy találom, egyetlen metszetük az, hogy nem hízelgőek rám nézve. Nem hízelgő voltuk azonban nem korlátozódik az „álarcletépésre”, a pszichoanalitikus egyetlen mutatványára. Ha például azt mondják egy lángészről, hogy erkölcsileg disznó volt, akkor nem biztos, hogy amiatt pirítanak rá, amit ő maga szégyell. A „korunk csúcsain járó” elme, mint Yowitt írja könyvében, fütyül az effajta diagnózisra. A lángész szégyene csak szellemi meddősége lehet, annak felismerése, hogy minden, amit létrehozott, mennyire ingatag. A zsenialitás elsősorban örökös kétkedés. De minden nagy ember engedett a közvélemény nyomásának, nem döntötte le még éltében emelt emlékműveit, és nem vonta ilyesformán kétségbe önmagát.

Ha mint olyan személy, akinek zsenialitását két tucat tudós életrajz tanúsítja, mondani tudok valamit a szellem csúcsteljesítményeiről, hát csupán annyit, hogy a világos elme fénypont a feneketlen sötétségben. A lángész nem egyszerűen fény, hanem elsősorban a környező sötétség állandó érzékelése, szokásos gyávasága pedig abban áll, hogy önnön fényében fürdik, és amíg csak lehet, nem tekint ki belőle. Tekintet nélkül arra, hogy mennyi az igazi erő, erejének jelentős részét csak ennek megjátszására, színlelésére fordítja.

Jellemem fő vonásainak a gyávaságot, a gonoszságot és a gőgöt tartom. Úgy adódott, hogy ez a „háromság” rendelkezett bizonyos tehetséggel, amelynek segítségével eltakarhatta és látszólag átformálhatta önmagát. Ebben segítette az intelligencia, amely igen alkalmatos eszköz a velünk született tulajdonságok álcázására, ha ezt kívánatosnak tartjuk. Negyven és egynéhány éve úgy viselkedem, mint szorgalmas és szerény ember, akiben nincs szakmai gőg, mert nagyon sokáig és kitartóan gyakoroltam ezt a viselkedést. Már kisgyerek koromban, amióta az eszemet tudom, mindig a rosszat kerestem, bár ezzel persze nem voltam tisztában.

Rosszaságom izotróp és tökéletesen érdekmentes volt. Tiszteletreméltó helyeken, például a templomban vagy jeles személyek közelében, szerettem arra gondolni, ami tilos. Lényegtelen, hogy e gondolataim tartalma nevetségesen gyermeteg volt. Egyszerűen kísérleteztem, olyan szinten, amilyenen akkor tehettem. Egyáltalán nem emlékszem, mikor végeztem először ilyen kísérletet. Csak arra az égő fájdalomra, haragra, csalódottságra emlékszem, amely később évekig kísért, mert kiderült, hogy rút gondolatokkal teli fejembe sehol és semmilyen társaságban nem csap bele a mennykő, és ha kitörök a helyénvaló rendből, annak semmi, de semmi következménye nincs.

Ha egyáltalán mondhatok ilyet egy néhány éves gyerekről, én kívántam azt a mennykőcsapást vagy a szörnyű büntetés és fizetség egyéb formáját, kihívtam a büntetést, és meggyűlöltem a világot, mint létem színhelyét, mert bebizonyította nekem, hogy hiábavaló bármilyen cselekedet, tehát a rossz is, ha csak gondolatban követjük el. Ezért sohasem kínoztam állatokat, még a füvet se téptem, hanem a követ, a homokot ütöttem, tárgyakat kínoztam, a vizet gyötörtem, és gondolatban miszlikre aprítottam a csillagokat, hogy megbüntessem őket, amiért ügyet se vetnek rám. Így cselekedtem mindinkább erőtlenedő dühömben, ugyanis lassanként rájöttem, hogy milyen nevetségesen és ostobán cselekszem.

Felismert állapotomat valamivel később mardosó boldogtalanságnak tekintettem, amellyel egyáltalán semmit sem lehet kezdeni, mert semmire sem szolgálhat. Már mondtam, hogy gonoszságom és dühöm izotróp volt: legelőször magam ellen fordult; kezem, lábam formája, arcom vonásai úgy idegesítettek, ha tükörbe néztem, mint ahogyan általában csak mások külseje szokta dühíteni és bosszantani az embert. Amikor még nagyobb lettem, megállapítottam, hogy így nem lehet élni. Elhatároztam, időről időre helyesbíteni a célt, hogy milyennek is kell lennem, és attól fogva igyekeztem a kitűzött programhoz ragaszkodni, egyébként nem mindig azonos következetességgel.

Az önéletrajzban, amely azzal kezdődik, hogy a rosszat, a gőgöt és a gyávaságot nevezi meg mint a lélek alapjait, determinista szempontból logikai hibát fedezhetünk fel. Ha ugyanis feltételezzük, hogy minden tulajdonságunk eleve meghatározott, akkor eleve elrendeltetett az is, hogy szembeszálljak a bennem élő rosszal, és mindössze abban különböznék más, jobb emberektől, hogy cselekedeteim forrása másutt keresendő. Amit ők saját jószántukból, olcsón cselekszenek, természetes hajlamaikra hallgatva, azt én hajlamaim ellenére, mondhatni mesterségesen gyakoroltam. De hát magam parancsoltam meg magamnak, hogy így tegyek, ennélfogva végső soron — ebben a felfogásban — mégiscsak eleve a buzgó jóságra rendeltettem. Ahogy Démoszthenész kavicsot tett dadogó szájába, én vasat tettem a lelkembe, hogy megerősítsem.

De ebben a hasonlatban éppen a determinizmus értelmetlensége mutatkozik meg. A hanglemez, amelyre angyalok énekét rögzítették, erkölcsileg hajszálnyival sem jobb annál, amelyről a gyilkos ordítását halljuk. A determinizmus szerint az, aki jobbá akart és tudott válni, eleve erre volt ítélve, és eleve megszabott sorsát követte az is, aki akart, de nem tudott jobbá válni, vagy aki egyáltalán nem is akart. Márpedig ez hamis kép, hiszen a hanglemezre rögzített csatazaj nem valódi csata. Én tudom, hogy mekkora árat fizettem, és elmondhatom, hogy viaskodásom nem puszta képzelődés volt. A determinizmus egészen másról beszél — a fizikai számításokban szereplő erőknek ehhez semmi közük, ahogy a gyilkosságot sem menti, ha lefordítják az atomi valószínűségek nyelvére.

Egyvalamiben bizonyára igaza van Yowittnak: mindig a nehézségeket kerestem. Azokat az alkalmakat, amelyekben szabad folyást engedhettem volna a velem született gonoszságnak, rendszerint elvetettem, mert túl könnyűnek találtam. Bár ez furcsán, sőt értelmetlenül hangzik, nem azért fékeztem meg a rosszra való hajlamomat, mert a jót nagyobb értéknek tartottam, hanem éppen azért, mert ilyenkor éreztem magamban igazán, teljesen a rossz jelenlétét. Az erőfeszítés matematikája volt a fontos, amelynek semmi köze az erkölcs aritmetikájához. Ezért igazán nem tudom megmondani, mi lett volna velem, ha legfőbb, eredendő tulajdonságom éppen a jóra való hajlam. Az olyan okoskodás, amely a logika szabályait megsértve, a valóságostól eltérő alakban próbálja megragadni önmagunkat, egykettőre csődöt mond.

Csak egyszer nem mondtam le a rosszról; ez az emlékem anyám hosszú és iszonyatos haldoklásához fűződik. Szerettem anyámat, mégis hihetetlen mohósággal figyeltem pusztulása folyamatát. Kilencéves voltam akkor. Anyám, a derű, az erő, a szinte fenséges egyensúly megtestesülése, ágyban feküdt. Haldoklását az orvosok hosszúra nyújtották, én pedig ágya mellett, az orvosságszagú, besötétített szobában még tartottam magam, de mikor kimentem, és becsukódott mögöttem az ajtó — látva, hogy egyedül vagyok —, vidám fintort vágtam a hálószoba felé. S mivel ez nem volt elég, a szobámba rohantam, és lihegve ugrálni kezdtem a tükör előtt, ökölbe szorított kézzel, pofákat vágva és vihogva a csiklandozó jókedvtől. Jókedvtől? Pontosan tudtam, hogy anyám haldoklik, reggel óta emésztett a kétségbeesés, és ez a kétségbeesés éppolyan valódi volt, mint ez az elfojtott vihogás. Világosan emlékszem, mennyire megrémített a villogásom, de ugyanakkor túlléptem általa mindazon, amit addig ismertem, s ez az élmény megbénított és elvakított.

Még éjszaka is, egyedül fekve ágyamban, a történteken tépelődtem, és mivel képtelen voltam megérteni, addig sajnáltam magamat és anyámat, míg álomba nem sírtam magam. Könnyeimet alighanem vezeklésnek véltem, de aztán minden megismétlődött, amikor kihallgattam, mit mond az orvos apámnak, és a hírek egyre rosszabbá váltak. Nem mertem fölmenni a szobámba, szándékosan kerestem az emberek társaságát. Így hát én magam voltam az első ember, akitől megijedtem.

Anyám halála után gyermeki kétségbeesésbe süppedtem, és bánatomat semmilyen lelkiismeretfurdalás nem zavarta. Mikor anyám utolsót lélegzett, szétfoszlott a varázs és vele a félelem. Olyan homályos ez a história, hogy csak feltevéseket kockáztathatok meg. Végignéztem az illúziónak bizonyuló abszolútum bukását, szégyenletes, obszcén küzdelem tanúja voltam, mert a tökéletesség úgy foszlott szét benne, mint egy ócska rongy. Ez a viaskodás lábbal tiporta az élet rendjét, és a felnőttek magyarázataikkal még az ilyen komor alkalmakat is beillesztették az általános rendbe, noha ezek sehogy sem illettek ahhoz, ami történt. Nem lehet méltóságteljesen, bájosan ordítani fájdalmunkban — amint gyönyörünkben sem. A veszteség tisztátalanságában megsejtettem az igazságot. Meglehet, erősebbnek véltem azt, ami megbontotta a rendet, és mellészegődtem, mert felülkerekedett.

Titkos nevetésemnek semmi köze sem volt anyám szenvedéséhez. Ettől a szenvedéstől csak féltem, a haldoklás elkerülhetetlen velejárója volt. Ezt megértettem, és ha tehettem volna, megszabadítottam volna a fájdalomtól, nem kívántam sem a szenvedését, sem a halálát. Egy kézzelfogható, valódi gyilkosra sírva és könyörögve rávetettem volna magam, mint minden gyermek, de mivel ilyen gyilkos nem volt, csak a kínzás fondorlatos aljasságát szívhattam magamba. Anyám felpüffedt teste önmaga visszataszító karikatúrájává lett, és kigúnyoltatva fetrengett ebben az iszonyatos játékban. Nem volt más választásom, mint vele pusztulni vagy kinevetni, és gyáva lévén, az áruló nevetést választottam.

Nem tudom megmondani, hogy csakugyan így volt-e. Az első, féktelen nevetőgörcs a pusztulás láttán fogott el, és talán nincs ez a tapasztalatom, ha anyám esztétikusabban hal meg, csendesen elszenderedik, mert az emberek a meghalás ezen formáját tartják helyénvalónak. De nem így volt, és kénytelen lévén hinni a saját szememnek, védtelennek bizonyultam. Régebbi korokban a siratóasszonyok kórusa bizonyára túljajgatta volna anyám szűkölését. A kultúra elsatnyulása azonban a fodrászat szintjére süllyesztette a mágikus szertartásokat, hiszen a temetkezési vállalkozó — ezt is kihallgattam — különféle arckifejezéseket javasolt apámnak, amelyekké átformálhatja anyám görcsös halotti fintorát. Apám akkor kiment a szobából, és egy pillanatra megrezdült bennem a szolidaritás, mert megértettem őt. Később számtalanszor eszembe jutott anyám haldoklása.

Nevetésemnek árulásként való értelmezését nem látom elégségesnek. Az árulást felismerés előzi meg, de mitől lehet vonzó a pusztulás? Miféle fekete reményt lát benne fölsejleni az ember? Tökéletes haszontalansága meddővé tesz minden ésszerű magyarázatot. Ezt a mohó hajlamot hiába próbálta eltiporni megannyi kultúra. Éppolyan megfellebbezhetetlenül adott számunkra, mint az, hogy két lábon járunk. Aki az okokat keresve nem fogad el semmiféle (gondolati) hipotézist, sem isteni, sem ördögi formájában, kénytelen beérni a démonológia racionális pótlékával — a statisztikával. Az enyészetszagú, besötétített szobából vezet hát a nyom az én matematikai antropogenezisem felé, sztochasztikus formulákkal próbáltam feloldani az ocsmány varázst. De ez is csak feltevés, tehát az ész önvédelmi reflexe.

Jól tudom, hogy amit itt írok, némi hangsúlyeltolással javamra lehetne fordítani — és valamelyik kései életrajzíróm meg is próbálkozik vele. Bebizonyítja, hogy értelemmel leküzdöttem jellememet, hősi győzelmet arattam, és a megtisztulás szándékától vezérelve becsméreltem magam. Az effajta okoskodás Freud nyomában halad — ő a lélektan Ptolemaiosza, mert őt követve mindenki megmagyarázhatja az emberi jelenségeket, epiciklust epiciklusra emelve: az ilyen építkezés meggyőző, mert esztétikus. Az idilli változatot groteszkre cserélte, nem tudván, hogy az esztétika foglya marad. Mintha az lett volna a célja, hogy az operát tragikomédiával váltsa fel az antropológiában.

Ne fáradjon majdani életrajzíróm; nincs szükségem apológiára, és egész erőfeszítésem a bűntudattól mentes kíváncsiságból fakadt. Mindent meg akartam érteni — csak megérteni, semmi többet. A rossz érdekmentessége ugyanis a teológiai érvelés egyetlen támasza az emberben; a teodicea válaszol arra a kérdésre, hogy miként keletkezett egy tulajdonság, amelynek szülőanyja nem a természet és nem a kultúra. Az emberi tapasztalat anyagában evickélő, ezért antropocentrikus elménk végül is megbékélhet abban a tudatban, hogy a teremtés voltaképpen makabrisztikus tréfa volt.

Vonzó gondolat, hogy a Teremtő egyszerűen tréfált, csakhogy ezzel hibás körbe lépünk: nem azért képzeljük kajánnak, mert ilyenné tett bennünket, hanem azért, mert mi magunk ilyenek vagyunk. Márpedig, mint a tudomány megtanít rá, az ember mellékes és teljesen lényegtelen a kozmoszhoz képest, ennélfogva a manicheus mítosz primitív közhely. Másképp mondom: ha volt teremtés — amit egyébként nem hiszek —, akkor olyan szintű tudást igényelt, amelyben nincs helye együgyű tréfának. Mert — és voltaképpen ennyi az én hitvallásom — a rossz nem lehet a tökéletes bölcsesség megtestesítője. Értelmem azt mondja, hogy a Teremtő nem lehet manipuláló kis gazfic kó, aki gúnyosan nevetgél a teremtményein. Amit rosszindulatú beavatkozás eredményének vélünk, nem lehet egyéb, mint egyszerű tévedés, számítási hiba, de ez esetben a gyarló istenek nem létező teológiájának körébe lépünk. Vagyis e gyarló istenek építési gyakorlata nem más, mint éppen az én munkaterületem: a statisztika.

Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó, halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet, már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal, egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság. Most, hatvankét éves fejjel bevallom, a matematika pedig csak akkori viselkedésem kései következménye volt, második dezertálásom.

Ezt átvitt értelemben mondom, de hallgassanak végig. Elárultam haldokló anyámat, vagyis minden embert, nevetésemmel a náluk nagyobb hatalomhoz pártoltam, bármilyen ocsmány volt, mert nem láttam más kiutat. De aztán megtudtam, hogy ezt az ellenfelünket, aki minden, aki mibennünk is fészkel, szintén elárulhatom, legalábbis bizonyos mértékig, mert a matematika független a világtól.

Az idő megmutatta, hogy kettős tévedésbe estem. Valójában nem lehet a halált választani az élettel szemben, és a matematikát a világgal szemben. Az igazi választás csak a saját pusztulásunkat jelenti. Bármit teszünk ugyanis, az életben tesszük, és a tapasztalat azt mutatja, hogy a matematika sem tökéletes menedék, mert lakása a nyelv. Ez az információs növény a világban és bennünk gyökerezik. Mindig követett ez a hasonlat, már akkor is, amikor még nem tudtam a bizonyítás nyelvére lefordítani.

A matematikában azt kerestem, ami gyermekkoromban értékes volt, a világok sokaságát, a könynyed elszakadást a ránk kényszerített világtól — mintha mentes volna amaz erőtől, amely bennünk is ott lappang, csak eléggé elrejtőzik ahhoz, hogy megfeledkezhessünk a jelenlétéről. De aztán, mint minden matematikus, csodálkozva fedeztem fel, milyen megrendítően váratlan és hihetetlenül sokoldalú ez a tevékenység, noha eleinte játéknak tűnik. Belép az ember a matematika világába, büszkén, nyíltan és hangsúlyozottan elszakítva gondolkodását a világtól, s önkényes döntésekkel, amelyeknek apodiktikus volta a teremtéséhez hasonló, definíciókba zárkózik, amelyek elszigetelik életünk zűrzavaros, kényszerű színterétől.

És lám, ez az elutasítás, ez a radikális szakítás éppen a jelenségek gyökeréhez vezeti el, a menekülés hódításnak bizonyul, a dezertálás megértésnek, a szakítás megbékélésnek. És ugyanakkor felfedezzük, hogy a menekülés látszólagos volt, hiszen ahhoz térünk vissza, ami elől szökni próbáltunk. Az ellenség szövetségessé alakul át, elnyerjük a teljes megtisztulás állapotát, amelyben a világ hallgatólag értésünkre adja, hogy csak általa győzhetjük le őt. Így a félelem elcsitul, elragadtatásba csap át, olyan különös menedékké válik, amelynek éppen a legbelseje érintkezik az egyetlen világ felszínével.

A matematika sohasem mutatja meg, fejezi ki olyan mértékben az embert, mint bármilyen más emberi munka. Testi mivoltunk megsemmisülésének olyan fokára visz el, mint semmilyen más tevékenység. Akiket ez a téma érdekel, olvassák el műveimet. Itt csak annyit mondhatok, hogy a világ beoltotta a maga rendjét az emberi nyelvbe, mihelyt a nyelv megszületett; a matematika ott szunnyad minden beszédben, és csak megtalálni lehet, kigondolni nem.

Azt, ami a koronája, nem lehet elvágni attól, ami a gyökere; mert nem a civilizáció történetének háromszáz vagy nyolcszáz éve alatt alakult ki, hanem a nyelv fejlődésének évezredei alatt: az ember és a környezet súrlódási felületén, emberek között és folyók közében. A nyelv éppúgy bölcsebb bármelyikünk elméjénél, mint ahogyan minden egyén értelménél bölcsebb a teste, amely magától végzi sokoldalú, életfolyamatnak nevezett munkáját. E két fejlődésnek, az élő anyag és a beszéd mint információs anyag fejlődésének örökségét még nem merítettük ki, de már arról álmodozunk, hogy túllépjük mindkettőnek a határait. Lehet, hogy ez olcsó bölcselkedés, de mással is szolgálha tok: bizonyítékaim vannak a matematikai fogalmak nyelvi genezisére, vagyis arra, hogy ezek a fogalmak nem a dolgok megszámlálhatóságából és nem is észjárásunk gyorsaságából születtek.

Bizonyára különböző okokból lettem matematikus, de az egyik fő ok a képesség, amely nélkül annyira jutottam volna a szakmámban, mint a púpos az atlétikai világbajnokságon. Nem tudom, hogy a jellemmel és nem a képességekkel kapcsolatos okok szerepet játszottak-e abban a históriában, amelyet el akarok beszélni, de nem zárhatom ki ezt az eshetőséget, mert maga az ügy olyan nagy horderejű, hogy a természetes szégyenkezésnek éppúgy el kell némulnia, mint a büszkeségnek.

Az emlékiratok szerzői rendszerint akkor mennek a legmesszebbre az őszinteségben, ha úgy vélik, hogy amit elmondhatnak magukról, rettentően fontos. Én, éppen ellenkezőleg, azért szánom rá magam az őszinteségre, mert személyem teljességgel lényegtelen, vagyis az általában elviselhetetlen bőbeszédűségre csakis az kényszerít, hogy nem tudom, hol végződik a személyiségszerkezet statisztikai szeszélye, és hol kezdődik a faj szabálya.

Különböző területein szerezhetünk reális tudásanyagot, vagy csupán a lelki kényelmünket szolgáló tudást. A kettő korántsem szükségszerűen fedi egymást. E kétfajta tudás megkülönböztetése az antropológiában a lehetetlenség határát súrolja. Ha semmit sem ismerünk olyan kevéssé, mint önmagunkat, ez alkalmasint azért van, mert folyvást egy megszerezhetetlen információra várunk, vagyis azt szeretnénk megtudni, hogy mi teremtette az embert, és öntudatlanul eleve kizárjuk azt a lehetőséget, hogy a vak véletleneket összekapcsoljuk a legmélyebb szükségszerűséggel.

Kidolgoztam valamikor egy kísérleti programot az egyik barátom számára. A kísérlet abból állt, hogy a számítógépen belüli környezetben semleges lényekből álló családokat modelleztünk, tehát olyan homeosztátokét, amelyek majd megismerkednek környezetükkel, és kezdetben semmiféle „érzelmi” vagy „etikai” tulajdonságuk nincs. A lények szaporodtak — persze csak a gépben, vagyis olyasmi gyanánt, amit a laikus a „számítások” bizonyos formájának nevezne —, és néhány tucat „nemzedék” után minden „példányban” mindig újra megjelent egy számunkra teljesen érthetetlen tulajdonság, az „agresszivitás” sajátos megfelelője. Roppant fáradságos és hiábavaló ellenőrző számítások után elkeseredett barátom — igazán csak elkeseredésében — megvizsgálta a kísérlet legjelentéktelenebb körülményeit is. Ekkor kiderült, hogy az egyik vezeték a levegő páratartalmának változásaira reagált, és ezek a változások okozták a rendellenességeket.

Míg e sorokat írom, mindig újra eszembe jut az a kísérlet, mert könnyen meglehet, hogy a társadalmi fejlődés felkészületlenül emelt ki bennünket az állatvilágból e hirtelen, az exponenciális görbe vonalán haladó lendülettel. A szocializálódási reakció nyomban megkezdődött, mihelyt az emberi atomok között létrejött az első kötés. Ez az atomhalmaz csak biológiailag előre gyártott anyag volt, tipikusan biológiai ismérveknek felelt meg, de az a mozgás, az a hirtelen feltörés a civilizációs térbe röpített minket. Nyilvánvaló, hogy ez a rajt a véletlen körülmények bélyegét is rányomta a biológiai anyagra, ahogyan a tenger fenekét kutató szonda nemcsak a vizsgálandó anyagot ragadja fel, hanem a véletlenül odakerült hulladékot és limlomot is. Gondoljunk a csalhatatlan számítógép beázott vezetékére. Miért éppen a bennünket létrehozó folyamat lett volna — bármilyen szempontból — tökéletes? Márpedig sem mi, sem filozófusaink nem merjük megkockáztatni azt a gondolatot, hogy a faj létezésének végérvényes és egyszeri volta korántsem jelenti a keletkezési folyamat tökéletességét — ahogyan az egyed bölcsőjénél is hiába keresnénk tökéletességet.

Roppant érdekes, hogy az egyéneknek mint a faj képviselőinek tökéletlenségét soha egyetlen vallás sem fogadta el annak, ami, tehát hibás folyamatok következményének, hanem ellenkezőleg, szinte minden vallás egyetért abban, hogy az ember tökéletlensége két egymásnak ártó, antagonisztikus tökéletesség demiurgikus viaskodásának eredménye. A világos tökéletesség összecsapott a sötét tökéletességgel, és létrejött az ember — így szól a formula. Az én koncepcióm csak akkor hangzik vulgárisnak, ha téves — és nem tudjuk, az-e. Említett barátom karikírozva így fogalmazta át tételemet: Hogarth szerint az emberiség egy olyan púpos, aki nem tudja, hogy vannak nem púpos emberek is, s ezért évezredek óta a magasabb szükségszerűség ismérveit keresi púpjában, mert bármilyen verziót kész elfogadni, kivéve azt, hogy nyomoréksága egyszerű véletlen. Nem tudatos, magasabb megfontolásból kapta púpját, ami semmire sem jó, hanem egyszerűen így jött ki az antropogenezis görbéiből és kacskaringóiból.

De magamról akartam beszélni, és nem a fajról. Nem tudom, honnan támadt bennem és mi okozta, de még most, annyi év után is meglelem magamban a rosszat, máig ifjan, mert a legprimitívebb indulatok energiái sohasem öregszenek. Felháborító? Hosszú évtizedeken át úgy működtem, mint a desztilláló kolonna, kitermeltem egy halom művet és általuk a rólam szóló hagiográfiát. Ha azt mondják, hogy önöket cseppet sem érdekli a készülék belső szerkezete, igazán kár kirámolnom, vegyék figyelembe, hogy én az önöknek nyújtott táplálék tisztaságában látom minden titkom tartós jelét.

A matematika nem árkádia volt nekem, hanem borotva, melybe a fuldokló belekapaszkodik, templom, amelybe hitetlen létemre beléptem, mert benne a treuga dei uralkodott. Legfontosabb metamatematikái munkámat rombolónak nevezték — nem véletlenül. Nem véletlen, hogy visszavonhatatlanul kérdésessé tettem a matematikai dedukció alapjait és a logikai analízis fogalmait. A statisztika eszközeit alapjuk ellen fordítottam — míg szét nem vetették azt. Nem lehettem ördög a föld alatt, és angyal a napfényben. Alkottam, de a romokon, és igaza van Yowittnak: több igazságot vettem el, mint ahány újat adtam.

Ezért a negatív mérlegért a kort hibáztatták, nem engem, hiszen Russel és Goedel után jöttem, az után, hogy az előbbi felfedezte a repedéseket a kristálypalota fundamentumában, az utóbbi pedig megrendítette a palotát. Azt mondták hát, hogy működésem megfelel a kor szellemének. Hát hogyne! De a háromszögletű smaragd akkor is háromszögletű smaragd marad, amikor emberi szemmé válik — a mozaikban.

Sokszor eltöprengtem, mi lett volna velem, ha a mienket megelőző, primitívnek nevezett négyezer kultúra egyikében szülétek, abban a nyolcvanezer évnyi feneketlen mélységben, amelyet fantáziátlanságunk az igazi történelem előterepévé, várószobájává zsugorít. Némelyikben bizonyára kárba veszett volna minden tehetségem, de másutt talán sokkal teljesebben kibontakoztathatom — mint új szertartásokat és mágiákat teremtő sámán — az elemek kombinálásának velem született képességét. Ha nincs az a fék, mely kultúránkban minden fogalom létének relativizálódásában jelentkezik, akadálytalanul szakralizálhatom a pusztítás és tombolás orgiáit, hiszen azokban az ősi közösségekben az volt a szokás, hogy időről időre felfüggesztették a mindennapi törvényeket, vagyis megszakították a kultúrát (amely kőszikla, biztos alap, abszolútum volt, de lám, bámulatos módon rájöttek, hogy még az abszolútumnak is lyukasnak kell lennie!), hogy levezessék a fölösleg izzó tömegét, amely semmiféle kodifikált rendszerben nem fér el, s amelynek csak egy részét élik ki a harc és család álarcaiban, a szokások hámjába fogva.

Okos volt, ésszerű volt, hogy meglazították a társadalmi kötelékeket és szabályokat, ésszerű volt minden tömegtéboly, pandémonium, féktelen tombolás és önkorbácsolás ritmusok és mérgek kábulatában — megnyitotta a biztonsági szelepeket, levezette a pusztító indulatot, az emberi természethez alkalmazkodott ez a különös, barbár találmány. A visszacsinálható bűn, az elmulasztható téboly elve, a társadalmi rendben ritmikusan lüktető megszakítások sora immár megszűnt, és most minden romboló erő hámba fogva sínylődik a taposómalomban, olyan szerepre kényszerül, amelyben roszszul érzi magát. Így aztán kikezdi a mindennapokat, ott lappang mindenütt, mert sehol sem engedik nyíltan megmutatkozni. Gyermekkorunktól fogva belekapaszkodik lényünk egy nyilvánosan engedélyezett darabjába, abba, amelyet kiválasztottak, iskoláztak, amelyet általános helyeslés övez, és most ezt a darabkáját ápolja, neveli, csiszolgatja, tökéletesíti, csucsujgatja, hogy minél tökéletesebben fejlődjön. És mindenki úgy tesz, részecske létére, mintha egész volna — csonka létére épkézlábnak szeretne látszani.

Amióta az eszemet tudom, hiányzott belőlem az érzékenységbe oltott etika. Tudatosan építettem pótlékot magamnak. De okot kellett találnom arra, hogy így cselekszem, mert a puszta űrbe építeni a parancsolatokat annyi, mint hit nélkül járulni az áldozáshoz. Nem azt mondom, hogy ilyen elméleti módon terveztem meg az életemet, ahogy itt leírom. Nem is gyártottam visszamenőleg axiómákat a viselkedésemhez. Mindig így cselekedtem, bár eleinte öntudatlanul; a motivációra később jöttem rá.

Ha alapvetően jó embernek tartanám magam, aligha volnék képes megérteni a rosszat. Úgy vélném, az emberek mindig előre megfontolt szándékkal cselekszenek rosszat, vagyis azt csinálják, amit elhatároztak, saját tapasztalataimban nem találnék más okot gonoszságukra. De én jobban tudtam, hogy állnak a dolgok, mert ismertem a saját hajlamaimat, és azt is tudtam, hogy nem tehetek róluk, hiszen készen kaptam magamat úgy, ahogy vagyok, nem kérdezték tőlem, hogy elfogadom-e.

Mármost az, hogy egyik rabszolga megfojtja a másik rabszolgát, eleget téve a mindkettőjükbe beoltott erőknek, hogy egyik ártatlan a másikat gyötri, csak abban az esetben érthető a józan ész számára, ha nincs mód ellenállni ennek az erőnek. Adottak vagyunk egymásnak, és ezt az adományt a maga egészében megkérdőjelezni meddő igyekezet, de ha van rá egy parányi esély, hogy szembeszálljunk azzal, amit készen találtunk — hogyne élnénk vele? Csak az ilyen döntés és az ilyen cselekvés kizárólag a mi emberi tulajdonságunk, éppúgy, mint az öngyilkosság lehetősége — ez az a szabadságmező, ahol lerázhatjuk kéretlen örökségünket.

Kérem, ne mondják azt, hogy rácáfolok magamra — arra, aki úgy vélte, hogy a kőkorszakban többet tudott volna kihozni magából. A tudás visszafordíthatatlan, nem térhetünk vissza az édes tudatlanság homályába. Abban a korban nem jutott volna osztályrészemül a tudás, és nem is szerezhettem volna meg. De most megvan, és ki kell használnom. Tudom, hogy a véletlen rakott össze és rendezett el bennünket, de miért hajtsak végre engedelmesen minden utasítást, amelyet vaktában sorsoltak ki, számtalan húzással?

A „principium humanitatis”, amelyet én elfogadok, annyiban sajátos, hogy ha egy alapvetően jó ember akarná önmagára alkalmazni, kénytelen lenne — a „győzzük le önnön természetünket” irányelv értelmében — rosszat tenni, hogy megerősítse magát emberi szabadságában. Elvem tehát nem alkalmas általános használatra, de nem is látok rá okot, hogy feltaláljam az emberiség egyetemes etikai gyógyírját. Az emberek különbözősége adott, tehát Kant categoricus imperativusa, miszerint az egyén úgy cselekedjen, hogy „akaratának maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen”, azt jelenti, hogy különböző mértékben tesz erőszakot az embereken, és feláldozva az egyéni értékeket a magasabb érték — a kultúra — oltárán, igazságtalanul jár el. Én korántsem állítom, hogy mindenki csak annyiban ember, amennyiben önként megfékezett szörnyeteg. Teljesen magánjellegű okoskodást fejtettem ki, az én különbejáratú stratégiámat, amely egyébként semmit sem változtatott meg bennem. Ha mások bajáról hallok, első reakcióként ma is felcsillan bennem a jókedv, sőt ezeket a rezdüléseket már nem is próbálom elfojtani, mert tudom, hogy erőm nem jut el odáig, ahol ez az esztelen vihogás lakozik. De ellenkezéssel válaszolok, és önmagam ellenére cselekszem, mert megtehetem.

Ha igazán önéletrajzot akarnék írni, amely a polcon sorakozó kötetekhez képest antiéletrajz lenne, nem kellene megindokolnom ezeket a vallomásokat. De nekem más a célom. A kaland, amelyet leírok, dióhéjban annyi, hogy az emberiség találkozott valamivel, amit egy más fajhoz tartozó lények küldtek a csillagos sötétségbe. Ez a helyzet, az első ilyen a történelemben, elég komoly ahhoz, hogy szükségesnek lássam a szokásosnál és illendőnél pontosabban elmondani, ki képviselte ebben a találkozásban a mi oldalunkat. Annál is inkább, mivel sem zsenialitásom, sem matematikám nem tudta elejét venni annak, hogy e találkozás mérgezett gyümölcsöket teremjen.