Az Úr Hangja

ÖT

A kozmosz hallgatása, a nevezetes Silentium Universi, amelyet évszázadunk derekán hathatósan túllármázott a helyi háborúk zaja, sok csillagfizikus szemében bizonyosságnak számított, hiszen a huzamos rádiócsillagászati vizsgálódás eredménytelen maradt, az Ozma-tervtől az ausztrálok sokéves vizsgálódásáig.

Közben az asztrofizikusokon kívül sok más szakember is munkálkodott, ők találták ki a loglant, a lincost és a többi mesterséges nyelvet a kozmikus kapcsolatteremtés eszközéül. Sok találmány született, például az, hogy szavak helyett gazdaságosabb lenne televíziós képeket sugározni. A kapcsolat elméletével és módszereivel foglalkozó munkák szép lassan könyvtárnyivá szaporodtak. Már pontosan tudtuk, hogyan kell viselkednie annak a civilizációnak, amely a többivel társalogni óhajt. Először is hívójeleket sugároz széles sávban, ritmikusan, hogy a jelek mesterséges volta nyilvánvaló legyen, aztán a frekvenciákkal közli, hogy milyen kilo- vagy megaciklusokon kell keresni a voltaképpeni üzenetet. Maga az üzenet kezdődjön a nyelvtan, a mondattan, a szókincs rendszeres ismertetésével — valóságos illemtant állítottunk össze az egész kozmosz számára, és úgy véltük, egyetemes érvénye a legtávolabbi csillagködökig terjed.

De hát úgy hozta a sors, hogy az ismeretlen feladó sajnálatos baklövést követett el: küldött egy levelet bevezető nélkül, nyelvtan nélkül, szótár nélkül, csaknem egy kilométernyi regisztráló szalagon megörökített óriási levelet. Mikor tudomást szereztem a dologról, az volt az első gondolatom, hogy a levelet vagy nem minekünk szánták, és pusztán véletlenül kerültünk a két „beszélgető” civilizáció adásvonalába, vagy pedig minden olyan civilizációnak szól, amely túljutva bizonyos „ismeretküszöbön”, képes egyrészt fogni a nehezen fölfedezhető jelzést, másrészt ki is bogozni a jelentését. Ha az első eset áll fenn, vagyis puszta véletlenről van szó, akkor nem történt „szabálysértés”. A második esetben a szabálytalan forma új, gazdagabb értelmet kaphat: az információt (így képzeltem) az „illetéktelenektől” óvják.

Legjobb tudásunk szerint ha sem a kódegységeket, sem a mondattant, sem a szavakat nem ismerjük, az információ nem fejthető meg másképp, mint a próba-szerencse módszerrel, gyakorisági szórás alkalmazásával, márpedig akkor kétszáz vagy kétmillió évig, vagy akár egy egész örökkévalóságig várhatunk a sikerre. Amikor megtudtam, hogy a Terv matematikusai között ott van Bear és Sharon, a főprogramozó pedig Radcliff, kezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, és ezt egyáltalán nem is titkoltam. Ilyen körülmények között furcsán hatott, hogy egyáltalán hozzám fordultak, de éppen ez bátorított fel egy kicsit. A matematikában vannak megoldhatatlan feladatok, és ezekkel a legzseniálisabb elme éppúgy nem tud megbirkózni, mint egy közepes bérszámfejtő; de itt, úgy látszik, van valami esély a sikerre, máskülönben Baloyne beérte volna Sharon és Bear szavával. Nyilván ők mondták, hogy ha nekik nem sikerült is, másnak talán még sikerülhet megbirkózni ezzel a rendkívüli feladattal.

Bár sokan másképp vélekednek, a mégoly különböző földi kultúrák nyelvének fogalmi egybeesése bámulatos. A „nagymama meghalt, temetés szerdán” szövegű táviratot bármely nyelvre le lehet fordítani, a latintól és hinditől az apacs indiánok, az eszkimók vagy a dobu törzs nyelvéig. Biztosan a moustiére-i korszak nyelvére is lefordíthatnánk, ha ismernénk ezt a nyelvet. Ez abból következik, hogy minden embernek szükségszerűen van anyja, és annak is van anyja, továbbá, hogy mindenki meghal, és hogy a holttesttől való megszabadulás rítusa éppúgy kulturális állandó, mint az időszámítás elve. De az olyan fajok, amelyekben nincsenek hím- és nőnemű egyedek, nem tudhatnak különbséget tenni anya és apa között, az olyanok pedig, amelyek osztódnak, mint az amőbák, magát a „szülő” fogalmát sem alakíthatnák ki. Nem tudnák tehát megfejteni, mi az, hogy „nagymama”. Az olyan lények, amelyek nem halnak meg (az amőbák osztódnak, és nem halnak meg), nem ismernék sem a halál, sem a temetés fogalmát. Ennélfogva előbb meg kellene ismerniük az ember anatómiáját, élettanát, fejlődését, történelmét és szokásait, hogy ezt a számunkra oly világos táviratot lefordíthassák.

Példám kezdetleges, mert feltételezi, hogy az üzenet vevője tudja, melyek benne az információs jelek, és mi az elhanyagolható háttér. Nem így állt a helyzet a csillaglevéllel. A rögzített ritmus alkothatta például csupán az elválasztójeleket, és a tulajdonképpeni „betűk” vagy ideogrammák talán el sem jutottak a regisztráló szalagra, talán olyan impulzusok, amelyeket a készülék nem érzékelt.

Megint más kérdés a civilizációs szintek különbsége. Amenhotep arany halotti maszkjából a művészettörténész kiolvassa a korszakot és annak kulturális stílusát. A maszk díszítéséből a valláskutató levezeti az akkori hiedelmeket. A vegyész megállapítja, milyen arany-megmunkálási módszereket alkalmaztak. Az antropológus megmondja, hogy a hatezer évvel ezelőtt élt emberpéldány különbözik-e a mai embertől, az orvos pedig felállítja a diagnózist, hogy Amenhotep hormonzavarok ban szenvedett, amelyek állkapcsán akromegáliás torzulást okoztak. Ily módon a hatvan évszázaddal ezelőtti tárgy sokkal több információt ad nekünk, mai embereknek, mint amennyivel alkotói rendelkeztek, hiszen mit tudtak ők az arany kémiájáról, az akromegáliáról és a művészeti stílusokról? Ha időben megfordítjuk a folyamatot, és elküldünk Amenhotep valamelyik egyiptomi kortársának egy ma írott levelet, nemcsak azért nem tudja megfejteni, mert nem ért a nyelvünkön, hanem azért sem, mert hiányoznak azok a szavai és fogalmai, amelyekhez a mieinket hozzárendelhetné.

Így festettek az általános elmélkedések a csillaglevélről. A vele kapcsolatos tudnivalókat praktikusan dióhéjban összefoglalták, ezt az alapszöveget magnóra vették, és lejátszották a bennünket meglátogató „Nagyon Fontos Személyeknek”. Nem a saját szavaimmal mondom el, hanem szó szerint idézem.

„A Masters Voice-terv feladata, hogy tüzetesen megvizsgálja és megpróbálja lefordítani az úgynevezett csillaglevelet, amely minden valószínűség szerint mesterséges műszaki eszközökkel, szándékosan küldött jelsorozat. Küldője olyan lény vagy lénycsoport, amely közelebbről meg nem határozott, Földön kívüli civilizációhoz tartozik. Az információ hordozója neutrínósugárzás. A neutrínók olyan részecskék, amelyeknek nincs nyugalmi tömegük, mágneses töltésük pedig 1600-szor kisebb az elektronokénál. A neutrínó a legnagyobb áthatolóképességű ismert elemi részecske. Az égbolt minden részéről érkeznek elemi részecskék a Földre. Megkülönböztetjük közöttük a csillagokban (köztük a Napban) természetes folyamatok, például béta-bomlás és más természetes nukleáris reakciók révén keletkezett részecskéket, és az olyan részecskéket, amelyek azáltal keletkeztek, hogy a földi légkörben és a föld kérgében neutrínók ütköztek össze atommagokkal. E részecskék energiája tízezer és sok billió elektronvolt között lehet. Sigubov munkái nyomán felfedezték a monokromatikus részecskesugárzást kibocsátó, úgynevezett neutrínólézer vagy ”nézer” építésének elméleti lehetőségét. Lehetséges, hogy a Földön vett jeleket kibocsátó készülék ilyen elv alapján működik. Hughes, Lascaglia és Jeffreys kutatásai alapján a neutrínósugárzás egyes energiafrakcióinak regisztrálása céljából megépítették a neutrínó-invertornak vagy neutrínóátalakítónak nevezett készüléket, amely az Einschoff-elv (az úgynevezett ”álrészecskecsere”-elv) alapján működik, és a Szinicin-Moessbauer-effektus felhasználásával maximálisan 30 000 Ev pontossággal szűrni tudja a sugárnyalábokat.

A kis energiájú nyalábok huzamos regisztrálása során az 57 millió Ev sávban felfedeztek egy mesterséges eredetű jelzést, amely bináris (kétalakú) kódra átszámítva több mint kétbillió egységből áll, és amelyet folyamatosan (megszakítás nélkül) sugároznak. Ez a viszonylag igen nagy sugarú, a Kis Kutya alfájának egész területét és környékét 1,5 fok sugarú körzetben befedő jelzés ismeretlen tartalmú és rendeltetésű információt közöl. Mivel a közlőcsatornában a redundancia valószínűleg a 0 közelében van, a jelzés zajnak mutatkozik. E zaj jelzés voltát tanúsítja, hogy 416 óra 11 perc és 23 másodperces időközönként az egész modulált frekvencia megismétlődik, olyan pontossággal, amely legalább a Földön használt készülék felbontóképességével egyenlő.

Ahhoz, hogy ezt a jelzést mint mesterséges jelzést felfedezzék és regisztrálják, a következő feltételeknek kell teljesülniük. Először is legalább 30 000 Ev felbontóképességű, a Kis Kutya radiánsára irányított készülékkel venni kell a neutrínósugárzást, az irányzás megengedett eltérése a csillagkép alfájától bármilyen irányban 1,5 fok lehet. Másodszor: ki kell szűrni az égszegmens egész neutrínósugárzásából az 56,8 és 57,2 millió Ev közötti sávot. Végül harmadszor: 416 óra és 12 percnél hosszabb ideig kell venni a jelzést, majd összehasonlítani a következő sugárzás elejét az előző sugárzás elejével. Ha ez nem történik meg, a felfogott jelzés semmivel sem árulja el, hogy nem közönséges (természetes) zajjelenség. A Kis Kutya csillagkép számos okból a neutrínócsillagászokat érdeklő vidék. Az első feltétel tehát általában megvan ott, ahol ilyen szakemberek vannak, és megfelelő készülékkel rendelkeznek. A sugárzási sáv sikeres kiszűrése már kevésbé valószínű, mert ebben a tartományban a sugárzásnak 34 maximuma van más energiasávokban (eddig ennyit fedeztek fel). Az 57 millió elektronvoltos sávmaximuma az egész sugárzási spektrumban élesebben kiszögellik ugyan, tehát összpontosítottabb energiát jelez a természetes úton létrejött többi maximumnál, de ez nem különleges ismérv, és ez a sajátosság voltaképpen csak utólag fedezhető fel, amikor már tudjuk, hogy az 57 millió elektronvoltos sávban levő jelzés mesterséges, és ezért különös figyelmet fordítunk rá.

Ha feltételezzük, hogy Földünk negyven olyan csillagvizsgálója közül, amely Lascaglia-Jeffreys készülékkel rendelkezik, legalább tíz állandóan figyeli a Kis Kutya radiánsát, akkor kereken 1/3 (10: 34) annak az esélye, hogy egyikük kiszűri a jelzést — caeteris paribus. A 416 órás nagyságrendű regisztrálási idő azonban elég hosszúnak számít. Csak minden kilencedik-tizedik kutatásban használnak ilyen hosszú regisztrálási időt. Józan közelítéssel megállapíthatjuk tehát, hogy a felfedezésnek kb. 1: 30–40 esélye volt, és ugyanekkora valószínűséggel megismétlődhet az Egyesült Államok területén kívül.”

Azért idéztem az egész szöveget, mert a második része is érdekes. Az ott található valószínűségszámítás elég komolytalan. A Terv vezetőségének kissé cinikus politikája kívánta meg, hogy bekerüljön a szövegbe. Nem árt nyugtalanná tenni a Nagyon Fontos Személyeket, hiszen az 1: 30 esély nem olyan elenyészően kicsi, és a nyugtalan befolyásos személyiségek előmozdíthatják a Terv költségvetésének növelését — a legköltségesebb beruházás a nagy számítógépeken kívül az automatikus szintetizáló készülékek beszerzése volt.

Hogy a csillaglevél feldolgozását megkezdhessék, hozzá kellett kezdeni, és ez volt a legrosszabb. Az előbbi mondat tautológiája csak látszat. A történelem során számtalan gondolkodó vélte, hogy a megismerésben csakis a semmiből indulhat ki, és elméjük tiszta lapjára felírhatják az egyetlen szükségszerű rendet. Ez a fikció bámulatos erőfeszítésekre késztette őket. Pedig az ilyen eljárás képtelenség. Semmit sem lehet elkezdeni alapelvek elfogadása nélkül, akár tudatosan tesszük ezt, akár nem. Az alapelvek ott vannak már az ember biológiai felépítésében meg a kultúraötvözetben, amely az élő szervezetek és a környezet közé illeszkedő láncszem, s azért jöhetett létre, mert az életben maradáshoz szükséges cselekvéseket a környezet nem határozza meg egyértelműen, hanem többkevesebb szabad választást engedélyez az élő szervezeteknek, elegendőt ahhoz, hogy a különféle kultúrák ezrei váljanak lehetségessé.

Amikor hozzáláttak a csillagkód megfejtéséhez, minimalizálni kellett az előzetes feltevéseket, de valamennyire mégiscsak szükség volt. Ha az alapfeltevések hibásak, szükségszerűen kárba vész az egész munka. Az egyik ilyen feltevés az volt, hogy a kód bináris, vagyis kétalakú. Ez nagyjából megfelelt a regisztrált üzenetnek, de a közlemény ilyen alakjában a feljegyzési technika is szerepet játszhatott. A fizikusok nem érték be a szalagokra rögzített üzenettel, hanem hosszasan tanulmányozták magát a neutrínósugárzást, vagyis az „eredetit”, amelynek a szalagokon levő grafikon csak képe. Végül kimondták, hogy a kód „józan megközelítéssel” binárisnak tekinthető. Nyilatkozatuk elkerülhetetlenül apodiktikus volt. A következő probléma abban állt, hogy megállapítsák, melyik jelzéskategóriába tartozik a „levél”.

Ismereteink szerint lehetett vagy jelentést hordozó egységekkel operáló, tehát a mienkhez hasonló nyelven „írva”, vagy lehetett „modelláló” jelzések rendszere, olyasféle, mint a televízió; vagy lehetett „gyártási recept”, tehát valamely objektum előállításához szükséges műveletek sorozata. Végül tartalmazhatta a levél egy objektum, tehát egy bizonyos „dolog” leírását „akulturális” kódban, vagyis olyanban, amely csakis a természeti világ matematikai típusú, fizikailag feltárható állandóira hivatkozik. A lehetséges kódok e négy kategóriája nem határolható el tökéletesen. A televíziós kép oly módon keletkezik, hogy háromdimenziós jelenségeket egy síkra vetítenek, az emberi szem és agy élettani mechanizmusának megfelelő időbeli felbontással. Azt, amit mi a képernyőn látunk, nem látják más élőlények, amelyek különben elég messzire jutottak az evolúcióban, például a kutya nem ismeri fel a televízió képernyőjén (vagy fényképen) a kutyát. A „dolog” és a „gyártási recept” között sem éles a határ. A petesejt egyszerre „dolog”, anyagi objektum és a belőle majd kifejlődő szervezet „gyártási receptje”. Az információ hordozója és maga az információ közötti viszony tehát sokféle és bonyolult lehet.

Tudták, milyen gyarló ez a besorolási séma, de jobbal nem rendelkezvén, nekiláttak a próbálkozásnak, hogy sorra kiküszöböljék az egyes variánsokat. A „televíziós hipotézis” megvizsgálása volt viszonylag a legegyszerűbb. Ez a hipotézis annak idején nagy sikernek örvendett, és a leggazdaságosabbnak találták. Megpróbálták hát különböző kombinációkban a televíziós képcsőbe táplálni a jelzést. Nyomát sem kapták olyan képnek, ami az ember szemében bármit is ábrázolna, de másfelől „tökéletes káosz” sem keletkezett. A fehér háttéren nagyobbodó, növekvő, összefolyó és eltűnő fekete foltok mutatkoztak, mintha forrásban lenne valami. Mikor ezerszeres lassításban táplálták be a jelzést, a kép baktériumkolóniákra hasonlított, amint kiterjednek, elnyelik egymást, és felbomlanak. A folyamat bizonyos ritmusa és szabályossága szembeszökő volt, de nem mondott semmit.

Ellenőrző kísérletek céljából természetes neutrínózaj grafikonját táplálták be a televízióba. Ekkor egyöntetű szürkeséggé összeolvadó, zűrzavaros villódzás látszott a képernyőn, sűrűsödési pontok nélkül. Arra is gondolhattak, hogy az Adónak másféle televíziója van, nem optikai, hanem például szaglási vagy szaglási-tapintási. De ha más is a felépítésük, mint az emberé, kétségtelennek látszott, hogy a tudásuk nagyobb, tehát azt is tudniuk kellett volna, hogy nem szabad a vétel lehetőségét függővé tenni attól, hogy a címzett élettani szempontból ugyanolyan-e, mint a Feladó.

Így a második variánst is elvetették. Az első kudarcra ítélte a Tervet, hiszen, mint már említettem, szótár és mondattan nélkül nem lehet megfejteni egy igazán „idegen” nyelvet. Maradt a két utóbbi lehetőség. Ezeket együtt vizsgálták, mert (mint szintén említettem) a „dolog” és a „folyamat” különbsége viszonylagos. Dióhéjban: a Terv ezekből az alapelvekből indult ki, elért bizonyos eredményeket, „materializálta” a „levél” egy kis részét, tehát részleteit látszólag sikeresen lefordította, de aztán holtpontra jutott a munka.

Én azt a feladatot kaptam, hogy felderítsem, helyes-e a kiindulópont (vagyis az, hogy a „levél” „dolog, illetve folyamat”). Persze nem hivatkozhattam a fenti feltevés alapján elért eredményekre, mert ez logikai hiba (circulus vitiosus) lett volna. Így hát nem rosszindulatból hallgatták el előlem az addigi eredményeket az első időkben, hanem éppen azért, hogy elfogulatlan legyek. Hiszen elképzelhető volt, hogy az eredmények „félreértésből” fakadnak.

Még azt sem tudtam, hogy a Terv matematikusai nekiveselkedtek-e már a rám bízott feladatnak. Feltételeztem, hogy megpróbálták, és ha tudok kudarcukról, talán megtakaríthatom a fölösleges fáradozást, de Dill, Rappaport és Baloyne úgy vélte, legjobb, ha a biztonság kedvéért semmit sem mondanak el nekem.

Egyszóval azért hívtak, hogy megmentsem bolygónk becsületét. Alaposan neki kellett gyürkőznöm a feladatnak, örültem is neki, meg féltem is tőle. Fél napig tartott a magyarázat, a beszélgetés, majd a csillaglevél ünnepélyes átnyújtása. Aztán a „nagy négyek” a szállásomra kísértek, árgus szemmel figyelve egymást, nehogy bármelyikük is elkottyantson valamit, amit egyelőre még nem szabad tudnom.