Az Úr Hangja

KETTŐ

Matematikus kollégám, akinek megmutattam a bevezetőt, úgy vélte: azért feketítem be magam, hogy aztán szabad folyást engedhessek beolvasó hajlamomnak, hiszen azok, akiket nem kímélek, nem tehetnek szemrehányást, ha előzőleg magamat sem kíméltem. Megjegyzése, noha félig-meddig tréfának szánta, elgondolkodtatott. Ilyen fondorlatos gondolat meg sem fordult a fejemben, de hát eléggé ismerjük a lélek mechanizmusát, hogy tudjuk: az effajta mentség fabatkát sem ér. Lehet, hogy kollégám fején találta a szöget. Talán öntudatlan ravaszság vezérelt: feltártam rút gonoszságomat, lokalizáltam, hogy elhatárolhassam magam tőle — de csak szavakban.

Valójában egész idő alatt ez a „jó szándékaimba” beszivárgott titkos, gonosz hajlam vezérelte a tollamat, és úgy viselkedtem, mint a prédikátor, aki az ocsmány bűnök ellen mennydörögve titkos gyönyörűségét leli abban, hogy legalább néven nevezheti a rút kicsapongásokat, ha már nem mer részt venni bennük. Ebben a feje tetejére állított helyzetben az, amit a téma megkövetelt, kínos szükségességnek tartottam, ihletem fő forrása lesz, a voltaképpeni téma — a Masters Voice — pedig kapóra jött ürügy. Egyébként ez az okoskodás, amelyet körhintaérvelésnek nevezhetnék — mivel olyan körben forog, amelyben az okok és okozatok mindig újra helyet cserélnek —, magára a Terv problematikájára is átvihető. Gondolkodásunk akarva-akaratlanul összeütközik a tények kemény halmazával, amelyek kijózanítják és korrigálják, ha viszont hiányzik ez a korrekció, hajlamossá válunk arra, hogy titkos gyarlóságainkat (vagy erényeinket, mindegy) vetítsük ki a vizsgált tárgyra. A filozófiai rendszereknek az alkotóik egyéni esendőségére való visszavezetését triviális és megengedhetetlen foglalatosságnak tartják — tudok erről egyet és mást. De a filozófiában, amely mindig többet akar mondani, mint az az adott időben lehetséges, mert zárt fogalmi hálójába próbálja keríteni a világot, éppen a legkiválóbb gondolkodók írásainak mélyén torokszorító védtelenség lappang.

Az ember megismerő vágyának határa a végtelen, s a filozófia azzal próbálkozik, hogy egyetlen lendülettel elérje ezt a határt, egy csapásra megszerezze a tökéletes és megingathatatlan tudás bizonyosságát. A tudomány viszont apró léptekkel halad előre, olykor csak kúszik, sőt némelykor egy helyben topog, de végül eljut különféle végső sáncokig, amelyeket a filozófia emelt; és mit sem törődve azzal, hogy itt kellett volna húzódnia az értelem végső határának, továbbhalad.

Hogyne ejtené ez kétségbe a filozófusokat? Kétségbeesésük egyik formája volt a pozitivizmus, amely különösen agresszívan viselkedett, mert hű szövetségesnek tettette magát, pedig valójában a tudomány likvidátora volt. Szigorúan büntetendőnek nyilvánították azt, ami aláássa és megsemmisíti a filozófiát, érvénytelenítve nagy felfedezéseit, és a pozitivizmus, a hamis szövetséges maga hozta meg az ítéletet — azt bizonygatta, hogy a tudomány semmit sem fedezhet fel igazán, mivel csupán a tapasztalat kivonatos leírása. A pozitivizmus el akarta némítani a tudományt, rá akarta kényszeríteni, hogy vallja be tehetetlenségét minden transzcendentális kérdésben — de, mint tudjuk, szándéka kudarcot vallott.

A filozófia története a sorozatos és változatos visszakozások története. Először fel akarta tárni a világ végső kategóriáit, aztán az ész abszolút kategóriáit, mi meg eközben, tudásunk gyarapodtával, mindinkább észrevettük a filozófia védtelenségét. Mert úgy áll a helyzet, hogy minden filozófusnak az egész faj, sőt minden elképzelhető értelmes lény abszolút mintájának kell tekintenie önmagát. De a tudomány éppen a tapasztalat transzcendenciája, amely porrá omlasztja a gondolkodás tegnapi kategóriáit; tegnap ugrott az abszolút tér és idő, ma búcsút veszünk az analitikus és szintetikus állítások vagy a determinizmus és véletlenszerűség öröknek vélt alternatívájától. De valahogy egyetlen filozófusnak sem jutott eszébe, hogy saját gondolkodási rendszeréből olyan törvényeket vezetni le, amelyek az emberek egész halmazára érvényesek, a kőkorszaktól a napok kihunytáig, enyhén szólva túlzott merészség.

Élesebben fogalmazok: felelőtlenség volt magunkat helyettesíteni be az egész faj ismeretlenjének helyébe. Igazolásul mindig azt hozták fel, hogy „mindent” meg akarnak érteni — ám ez az indoklás legfeljebb a pszichológust érdekelheti. A filozófia tehát sokkal többet mond az emberi reményekről, félelmekről és vágyakról, mint a tökéletesen közömbös világ lényegéről, amely világ csak a kérészek szemében a törvények örök változatlansága.

Ha megismertünk is már olyan törvényeket, amelyeket semmilyen további fejlődés nem dönt meg, nem tudjuk őket megkülönböztetni azoktól, amelyeket majd megcáfolnak. Ezért a filozófusokat mindig csak mint szenvedélyesen kíváncsi embereket tudtam komolyan venni, de nem mint igazságok hirdetőit. Mielőtt téziseket fogalmaztak a categoricus imperativusról, a gondolkodás és érzékelés viszonyáról, rászánták-e magukat, hogy lelkiismeretesen kikérdezzenek számtalan emberi egyedet? Ugyan már! Mindig és csakis önmagukat kérdezték. Engem mindig felbőszített, hogy mindegyik trónra ülteti magát, hallgatólagosan önmagát nevezi ki a homo sapiens modelljének. Nehezen olvastam végig az egyébként mélyenszántó műveket is, mert csakhamar elértem bennük egy olyan ponthoz, ahol a szerző szemében nyilvánvaló dolgok nekem már nem voltak azok, tehát ettől fogva a filozófus már csak önmagához beszélt, önmagáról mesélt nekem, saját magára hivatkozott, elveszítve azt a jogát, hogy olyan megállapításokat tegyen, amelyek az én szememben, sőt bolygónk valamennyi kétlábú lakójának szemében is igazak.

Mennyit mulattam például azok magabiztosságán, akik kijelentették, hogy nincs más gondolkodás, mint a nyelvi. Ezek a filozófusok nem tudták, hogy fajunk egy bizonyos töredékét alkotják, nevezetesen azt a részét, amelyiknek semmi tehetsége a matematikához. Hányszor megtörtént életemben, hogy már megvilágosodott bennem az új felfedezés, feledhetetlenül, tartósan belém vésődött, de hosszú órákig kellett viaskodnom, hogy nyelvi köntöst találjak számára, mert énbennem mindenfajta természetes vagy formális nyelven kívül született meg.

Ezt a jelenséget a felmerülés állapotának neveztem el magamban; leírhatatlan, mert az, ami a tudattalanból előbukkan, és lassan, fáradságosan talál magának szóbeli fészket, már a fészekbe telepedés előtt is egészként létezik, de még halvány utalásokkal sem tudnám elmagyarázni, hogy voltaképpen milyen alakban nyilvánul meg ez a szónélküliség és szóelőttiség, amelynek közeledtét csupán az a lenyűgöző érzés jelzi, hogy várakozásom nem lesz hiábavaló. A filozófus, aki az ilyen állapotokat saját élményeiből nem ismeri, bizonyos agyi mechanizmusok minősége szempontjából más ember, mint én; faji hasonlóságunk fokától függetlenül, jobban különbözünk egymástól, mint az effajta gondolkodók kívánhatnák.

Éppen a filozófus védtelensége és óriási kockázatvállalása tekintetében volt hasonló a Terv embereinek helyzete, ami a központi problémát illeti. Mi állt rendelkezésünkre? A titok és a találgatások dzsungele. A titokból ténymorzsákat farigcsáltunk le, de mikor ezek nem akartak szilárd tömbbé összeállni, amely korrigálta volna feltevéseinket, lassacskán a feltevések kerekedtek felül, és a végén a vélelmekre épített vélelmek erdejében tévelyegtünk. Konstrukcióink egyre lendületesebbek és vakmerőbbek lettek, egyre jobban elrugaszkodtak tudásanyagunk bázisától — készek voltunk tudásunkat lerombolni, a fizika és csillagászat legszentebb elveit porrá zúzni, csak hogy a titok birtokába jussunk. Legalábbis így éreztük.

Azt az olvasót, aki idáig átrágta magát művemen, és egyre türelmetlenebbül várja, hogy a híres rejtély lényegére térjek, azt remélve, hogy éppolyan kéjes borzongásban lesz része, mint amikor vérfagyasztó horrorfilmet néz, rábeszélném, hogy tegye le könyvemet, mert csalódni fog. Nem izgalmas kalandregényt írok, hanem azt mondom el, miként került kultúránk a kozmikus vagy legalábbis nemcsak földi egyetemesség próbatétele elé, és mi lett ebből. Attól fogva, hogy bekapcsolódtam a munkába, mindig ilyen próbatételnek tekintettem a Tervet, függetlenül attól, hogy milyen hasznot reméltek a magam és munkatársaim működésétől.

Aki figyelemmel kíséri gondolatmenetemet, talán észrevette, hogy amikor átvittem a „körhintagondolkodás” problémáját jómagam és témám viszonyáról magára a témára (vagyis a kutatók és az Úr hangja viszonyára), többé-kevésbé kibillentem kényelmetlen helyzetemből, mert „az inspiráció homályos forrásainak” vádját úgy kibővítettem, hogy beleférjen az egész Terv. De éppen ez volt a szándékom, még mielőtt a bíráló megjegyzéseket hallottam volna. A gondolatom megvilágításához szükséges túlzással azt mondhatom: a munka folyamán (bajosan tudnám meghatározni, hogy pontosan mikor) gyanítani kezdtem, hogy a „csillaglevél” nekünk, akik megfejteni igyekeztünk, afféle pszichológiai asszociációs teszt lett, a Rorschach-teszt különösen bonyolult változata. Amiképpen a vizsgált személy, aki a színes foltokban angyalokat vagy félelmetes madarakat vél látni, valójában lelki tartalmát vetíti bele a képbe, mi is annak jelenlétét igyekeztünk megállapítani az érthetetlen jelekben, ami elsősorban bennünk lappangott.

Ez a gyanú megnehezítette munkámat, és most is olyan vallomásokra kényszerít, amelyeket szívesen elkerültem volna, de úgy találtam: ha egy tudós ennyire tehetetlen, akkor már nem tekintheti szaktudását valami különálló mirigynek vagy bendőnek, legkényesebb személyes problémáit sem szabad eltitkolnia. A virágokat osztályozó botanikusnak nem sok módja nyílik arra, hogy a sémákba belevetítse tulajdon fantazmagóriáit, rémképeit, sőt alantas szenvedélyeit. Az ősi mítoszok kutatóját már inkább fenyegeti ez a veszély, hiszen annyi mítosz van, hogy talán már kutatási témájának megválasztását is inkább az határozza meg, ami tulajdon álmainak és nem tudományos gondolatainak tárgya, mint az, ami a mítoszok strukturális állandója.

A Terv embereinek meg kellett tenniük a következő nyaktörő lépést, eddig ismeretlen arányú kockázatot vállalva. Hiszen egyikünk sem tudja, milyen mértékben voltunk objektív analizáló műszerek, milyen mértékben az emberiség korunk formálta tipikus képviselői, végül milyen mértékben képviselte mindegyikünk kizárólag önmagát, és mennyire ihlették a „levél” tartalmával kapcsolatos hipotéziseit önnön lelkivilágának lidérces vagy fájdalmas, ellenőrizhetetlen régiói.

Amikor kifejtettem effajta aggályaimat, sok kollégám azt mondta, ne sumákoljak. Más szavakat használtak, de így gondolták.

Tökéletesen megértettem őket. A Terv egy olyan játékhoz volt hasonlatos, mint a kis fababák a nagyban. Újabb és újabb rejtélyek merültek fel, csakhogy a fizikusok, technológusok, vegyészek, nukleonikusok, biológusok, informatikusok eleddig soha nem kaptak olyan kutatási témát, amely nem csupán anyagi, tehát természetes rejtély, hanem olyan Titok, melyet valaki szándékosan teremtett meg és küldött el, nyilván figyelembe véve a potenciális címzetteket. A tudósok megszokták, hogy a játszmában a természettel állnak szemben, amely semmiféle megengedett értelmezésben nem személyes ellenfél.

Így el sem tudják képzelni, hogy a kutatás tárgya mögött igazán Valaki áll, és a tárgyat csak anynyiban lehet megismerni, amennyiben felderítjük teljesen ismeretlen alkotójának észjárását. Így hát, noha többé-kevésbé tudták, sőt mondták is, hogy a Feladó valóságos, minden megszokásuk, gyakorlatuk, amit életükben szereztek, szöges ellentétben állt ezzel a tapasztalattal.

A fizikusnak eszébe sem jut, hogy Valaki szándékosan azért állította pályájukra az elektronokat, hogy ő kénytelen legyen a fejét törni e pályák konfigurációin. Jól tudja, hogy a pályák Teremtőjének feltételezése a fizikában teljesen fölösleges, sőt megengedhetetlen. De a Tervben ez a lehetetlenség valóságnak bizonyult, a fizika a maga addigi felfogásával használhatatlanná vált, rengeteget kínlódtunk emiatt. Amit elmondtam, bizonyára kellően megmagyarázza, hogy a Terven belül eléggé elszigetelt álláspontot foglaltam el (persze, csak általános, elméleti szempontból, nem az igazgatási hierarchiában).

Szememre vetették, hogy nem vagyok elég „konstruktív”, mert ellenvetéseimmel mindig megakasztottam mások érvelését, magam viszont nem sok olyan pozitív koncepcióval szolgáltam, amellyel „kezdeni lehet valamit”. Baloyne egyébként — remélem, nemcsak barátságunkra való tekintettel — nagyon dicsérően nyilatkozik rólam a kongresszusi jelentésben, részben talán helyzetéből (többek között beosztásából) kifolyólag. Az egyes kutatási szinteken ugyanis, az ingadozás szakaszai után, kialakult egy közös csoportnézet, de aki (mint Baloyne) tagja volt a Tudományos Tanácsnak, az jól látta, hogy az egyes csoportok felfogása többnyire szögesen ellentétes. A Terv koordinációs struktúráját, az egyes szintek elszigetelését egyébként nagyon ésszerűnek tartottam, mert megakadályozta a „hibajárványok” jelenségének kialakulását. Az információs vesztegzárnak azonban káros következményei is voltak. De ezek már részletkérdések, s mint ilyenek, még koraiak. Ideje tehát, hogy áttérjek az események előadására.