A Bika órája

VI. FEJEZET A Paradicsom ára

— Eviza, hol van Rodisz?

— Nem tudom, Vir.

— Három napja nem láttam.

Csedi mindenütt kereste már, a Központi Adattártól az uralkodó lakosztályáig, de oda nem engedték be.

— Sztereofilmjeink bemutatása után Rodisz eltűnt, alighogy Tivisza és Tor elrepült a Tormansz hátsó féltekéjére, meg sem várva az engedélyt a védőruha levetésére — mondta Vir.

— Sajnos, egy ideig még viselnünk kell a páncélt — tette hozzá Eviza. — A fémbőrt megszoktam, de mikor a csövektői és az arcvédő pajzstól megszabadultam, csodálatos érzés volt. A bio-szűrők sokkal kevésbé zavarnak… De itt jön Gén Atal! Tud valamit Rodiszról?

— A Sötétség Termében tartózkodik. Mentem fel a fekete lépcsőn, ő pedig Csoio Csagasszal ment, őrök kíséretében, akikét Csedi annyira nem szível.

— Nekem ez nem tetszik — mondta Vir Norin.

— Miért aggódik? — kérdezte nyugodtan Gén Atal. — Fay négyszemközt tárgyal Csagasszal. Uralkodó az uralkodóval, ahogy Rodisz mondja tréfásan.

— Ezek a rosszul nevelt uralkodók azt tartják, hogy a fegyelem rájuk nem vonatkozik. Veszélyesek, mint a tigrisek. Zabolátlan érzelmeik esztelen tettekre ragadtathatják őket. Rodisz SDF-je még itt áll kikapcsolva.

— Mindjárt megnézzük — mondta a páncélvédelmi mérnök, és kezével keresztet írt a levegőbe.

A Gén védőruhájához hasonló, aranybama színű SDF mindjárt odaszaladt a lábához. Néhány másodperc múlva a robot hátából magas lábacskán álló henger bújt elő, és lilás-rózsaszín fényben gyűlt ki. A szoba fala előtt fókuszálódva képpé sűrűsödött a „Sötét Láng” híradó és megfigyelő állássá kialakított pilótafülkéjének egy része.

Neia Holly csinos arca fáradtnak látszott a műszerasztalok zöld, kék és narancsszínű villogásában.

Neia csókot dobva üdvözölte Gént, majd hirtelen felocsúdva azt kérdezte:

— Miért nem a megbeszélt időben?

— Nézze meg az „élet-táblát” — felelte Gén.

Neia Holly a világos krémszínű lapra pillantott, amelyen élénken és egyenletesen hét zöld fény világított.

— Magam is látom! — kiáltott fel Gén, elbúcsúzott Neiától, és kikapcsolta a robotot.

— Mindent megtudtunk! — mondta Evizának és Vimek. — Rodisz sértetlen, a jelzőkarperec rajta van, de lehet, hogy… ott tartják… hogy is mondják ezt…

— Fogságban tartják! — segítette ki Vir Nonn.

— Kit tartanak fogságban? — csendült fel mögöttük Csedi hangja.

— Fay Rodiszt! Vir látta őt a Sötétség Termében Csoio Csagasszal három nappal ezelőtt, de mi egyáltalán nem találkoztunk vele.

— Akkor menjünk a Sötétség Termébe, Gén mutassa, merre mentek — mondta Csedi, és fürgén megindult előre.

A sarló alakú folyosó végén lementek a fekete falú, a fekete oszlopokkal, fülkékkel tagolt, fekete szőnyegekkel borított Sötétség Termébe.

Gén Atal az oszlopkorlátos lépcsőhöz ment, néhány másodpercig töprengett, majd határozott léptekkel a két oszlop közt sötétlő tér felé indult. Az oszlopok mögött zárt ajtó állta útját. Néhány sikertelen nyitási kísérlet után Gén Atal megzörgette az ajtót.

— Ki merészel dörömbölni a Jan-Jah urának lakosztályán? — recsegte fentről az őr elektronikus berendezéssel felerősített hangja.

— Mi, a Föld emberei, úrnőnket keressük! — ordított Vir Norin, az erősítőt utánozva.

— Nem tudok semmiről. Menjenek vissza szobáikba, és várjanak, amíg az uralkodók nem hívatják!

A földlakók összenéztek. Csedi súgott valamit Vir Norinnak, és az asztronavigátor ajka kisfiús mosolyra húzódott.

— A Tormansz ura így szokott tenni! — mondta Norin, és pattintott az újával.

Néhány másodperc múlva hallani lehetett a kilenclábú topogását, és a fekete terembe bejött a vörös-lila SDF.

— Mit eszelt ki, Vir? — kérdezte Eviza aggódva. — Nehogy bajt hozzon Rodiszra!

— Rosszabb nem lesz. Ideje, hogy egy kicsit megleckéztessük ezeket az uralkodókat és felsőbbrendű lényeket, akik olyan szép számmal vannak itt.

Eviza rosszalló, de azért érdeklődő arccal félrehúzódott, Csedi és Gén Atal pedig lelkesen csatlakozott Vir Norbihoz. Az asztronavigátor parancsára az SDF kerek, tükörszerűen csillogó dobozkát tolt előre.

— Zárják el a fül-szűrőket — rendelkezett Vir.

Elképesztő sivítás hasított a palota csendjébe. Az SDF dobozkája paralelogrammát írt le a levegőben, és a hatalmas ajtó bezuhant a sötét folyosóra, ahonnan ijedt kiáltások hallátszották.

Vir Norin intett a kezével, és az ultrahang-sugárzó eltűnt az SDF alatt, átengedve helyét a hagyományos hangcsőnek.

— Fay Rodisz! Fay Rodiszt hívjuk! — Az SDF bömbölésétői fentről üvegdarabok potyogtak le, az oszlopok közt lógó körte alakú lámpa himbálózni kezdett és kialudt.

— Fay Rodiszt hívjuk! — üvöltötte még hangosabban az SDF. A földlakók egyszerre csak azt érezték, hogy a fekete terem padlója kiszalad a lábuk alól, ők pedig egy meredek folyosón csúsznak lefelé. Bár a Föld embereinek villámgyorsak voltak a reflexei, Vir Norin annyira meglepődött, hogy nem tudta kikapcsolni SDF-jét. A kilenclábú továbbra is hívta Fay Rodiszt a vaksötét pincében.

Vir Norin a tenyerével vonalat húzott a levegőbe, s az SDF elnémult. Vakító reflektorok sütöttek a földlakók arcába, csak annyit láttak, hogy egy kerek pincébe zuhantak, amelynek durván szegecselt vasfala volt. Öt irányból alacsony nyílások tátongtak, mindegyikben egy-egy csapat lila egyenruhás őr bukkant fel, s fegyvereik fekete csövét a csillaghajósokra szegezték.

Vir Norin parancsára a kilenclábú ernyő formájú védőteret vont köréjük. A földlakók nyugodtan körülnéztek, azon törték a fejüket, hogyan juthatnának ki a csapdából. A palota szent csöndjét megzavaró idegenek nyugalma feldühítette az őröket. A földlakók felé rohantak, de visszavágódtak a vasfalhoz. A baloldali nyílásban emberek tűntek fel, „háromszögbe foglalt szem” rangjelzéssel a mellükön.

— Gálád módszer! — kiáltott felháborodva Csedi.

— Az ő szempontjukból elmés — mondta Gén Atal.

— Azon gondolkodom, hogyan kellene áttörni a mennyezetét, és feljutni a Sárga Terembe — mondta bizonytalanul Vir Norin. — De ehhez túlságosan sok energia kellene.

— Talán várjuk meg, hogyan alakulnak az események — tanácsolta Eviza.

— Nem bánom! — egyezett bele az asztronavigátor.

Nem kellett sokáig várniuk. A hla ruhás őrök leadtak néhány lövést. A csillaghajósok semmit se hallottak — a védőtér még a hangot sem engedte át —, csak azt látták, hogy a fegyverek csövéből málnapiros láng tör elő. A védőtérről visszapattant golyók azokat találták el, akik kilőtték őket. A lila ruhások eltorzult arccal zuhantak a vaspadlóra.

Vir Norin gondterhelten nézett az energiamérőre, attól félt, hogy kimerül a telep, és azon bosszankodott, hogy a többi robot kikapcsolva áll odafent a szobákban. Fay Rodisz kérte a robotok kikapcsolását, nehogy valamilyen véletlen jelzésre megsértsék a szigorú rendszabályokat.

Váratlanul — itt, a Tormanszon, minden váratlanul történt, mert a tormansziak és társadalmi viszonyaik kellő ismerete híján a földről jött látogatók bajosan tudták kitalálni az eseményék alakulását —, tehát váratlanul megszűnt a zűrzavar, a lila ruhás őrök elvonultak, magukkal cipelve sebesültjeiket. A védőtér egyhangú zúgásába belehasított Fay Rodisz jelzése.

— Vir, kapcsolja ki az SDF-et!

Az asztronavigátor megkönnyebbülten felsóhajtott, kikapcsolta az „ernyőt”, s meghallotta az erősítőkben Csoio Csagasz parancsát: „Oszolj! A ”szemek” kísérjék fel lakosztályukba a vendégeket!”

Néhány perc múlva egy hatalmas felvonó felvitte a négy hőst a folyosónak ahhoz a kiszögelléséhez, ahonnan a Sötétség Tennének karzata kezdődött. A kertre néző nyitott ablaknál ott állt Fay Rodisz. A légáramlat kissé felborzolta rövid, fekete haját. Elsőnek Csedi rohant oda hozzá. Rodisz a lány válIára tette a kezét. Ajka mosolygott, de a szeme szomorú volt; szomorúbb, mint a Tormanszra érkezés első napjaiban.

— Szép kis felfordulást csináltak, kedveseim! — kiáltott fel Rodisz, de rosszallás nélkül. — Még nem vagyok fogoly… Még!

— Ilyen hosszú időre eltűnni! — szólt Eviza szemrehányóan.

— Valóban rosszul tettem, de annyi mindent láttam ezekben a napokban, hogy elfeledkeztem róla, hogy maguk nyugtalankodnak miattam.

— Egy kicsit amúgy is észhez kellett téríteni ezeket — mondta Gén Atal, mérgesen ráncolva homlokát. — Az életet kellemetlenné teszi a sok értelmetlen korlátozás, az ostoba önelégültség és a körös-körül tapasztalható rettegés.

— Faynak pihennie kell — vágott közbe Csedi. Átengedve magát a serkentő negatív ion-zuhanynak és az SDF vékony mancsainak, amelyek biológiai aktivizáló késztyűkkel masszírozták, Fay Rodisz felidézte a Csoio Csagasz lakosztályában töltött napokat. Ez az erőpróba megingatta a korábban kidolgozott tervbe vetett bizalmát.

Minden a földi sztereofilmck bemutatásával kezdődött. Két SDF közbeiktatásával a „Sötét Láng” elkezdte közvetítem azokat az eleven és ragyogó képeket, amelyeket a Földön a régi elnevezést megtartva sztereofilmeknek hívtak. A Jan-Jah lakói azonban csodát láttak bennük, amely elhozta ide a távoli bolygó igazi életét.

A Négyek Tanácsának tagjai, asszonyaik, néhány magas rangú hivatalnok és Tael mérnök visszafojtott lélegzettel figyelték a Föld természetvilágát és embereinek életét.

A tormansziak legnagyobb meglepetésére semmi titokzatos és érthetetlen nem volt az emberiség e remek otthonának életében. Gigászi gépek, automatikus üzemek és laboratóriumok föld alatti és víz alatti helyiségekben. Itt szünet nélkül dolgoztak a gépek, áruval töltve meg a korong alakú föld alatti raktárakat, ahonnan szintén föld alá bújtatott szállítóvonalak futottak szét. A felszínen, a kék ég alatt pedig az emberek laktak. A tormansziak elé tárultak az óriási parkok, a füves mezők, a tiszta tavak és folyók, a vakítóan fehér hóval fedett hegyek. Hosszú gazdasági harc után a városok végleg átengedték a helyet a csillag alakú és spirál formájú településrendszereknek, amelyek közt kutatási és információs központok, múzeumok és művészeti intézmények helyezkedtek el, egyetlen harmonikus hálózatot alkotva az állandó tartózkodásra legalkalmasabb mérsékelt égövben. Külön területen jelölték ki a különböző ciklusú iskolák kertjeit. Ezek a délkör mentén terültek el, hogy a kommunista világ felnövekvő nemzedékeinek változatos életkörülményeket biztosítsanak.

Magukat a földlakókat a Jan-Jah lakói eleinte túlságosan komolynak és megfontoltnak látták. Szűkszavúságukat, az élcelődéstől, bolondozástól való viszolygásukat, állandó elfoglaltságukat és tartózkodó érzelemnyilvánításukat unalmasnak találták a fecsegő, türelmetlen, pszichikailag nem edzett tormansziak.

Csak később ismerték fel, hogy ezek az emberek tele vannak gondtalan vidámsággal, amelynek forrása nem a léha gondolkodás, a tudatlanság, hanem saját erejük tudata.

Itt nem hajszolták a vak szerencsét, ezért nem is voltak mindenből kiábrándult emberek. Hiányoztak a pszichológiailag gyenge egyedek, akik tisztában voltak vele, hogy nem teljes értékűek, és emiatt irigység és szadista düh töltötte el őket. Az energikus és szabályos arcokon nem tükröződött zavar, gyanakvó izgatottság, a maguk és szeretteik sorsáért érzett aggódalom, amely elszigeteli az embert társaitól.

A tormansziak egyetlen unatkozó embert sem láttak. Amint befejezték nehéz munkájukat, magukba merültek, gondolkodtak, töprengtek, pihentek. De az átmeneti mozdulatlanságot és nyugalmat egy pillanat alatt erős szellemi vagy fizikai tevékenység váltotta fel.

A tormansziak megpróbáltak ellenállni a látott világ leküzdhetetlen vonzerejének, elhitetni magukkal, hogy megrendezett jeleneteket látnak. De a látvány planetáris mérete a sztereofilmek valódiságáról tanúskodott. A nyilvánvaló bizonyságnak végül is engedni kellett. A Jan-Jah lakóit mintha egy kert szélesre tárt kapuja elé vezették volna, semmit se titkolva el mohó szemük elől, de be nem léphettek.

— Első alkalommal talán elég ennyi — mondta Fay Rodisz, észrevéve a fáradtságot a nézők arcán.

Csoio Csagasz gyanakvón körülnézett. Felesége, Jantre, a melléhez szorította a kezét. Tael mérnök felemelte a fejét, és megpróbálta észrevétlenül letörölni könnyeit, amelyek sűrű szakállára peregtek. Csoio Csagasz könnyeket látott Zet Ug szemében is. Haragra lobbant, s felkiáltott.

— Igen, elég! Végképp elég!

Fay Rodisz zavartan nézett az uralkodóra, és megszakította az összeköttetést a csillaghajóval. A nézők eltávoztak, Fay Rodisz pedig Csoio Csagaszhoz lépett, aki intett neki, hogy maradjon. Mikor a kiürült teremben kettesben maradtak, Csoio Csagasz először fogta meg Rodisz karját, de homlokát ráncolva mindjárt el is engedte. Rodisz felnevetett.

— Már megszoktam, hogy az arca előtt nem visel védőpajzsot, és elfelejtettem, hogy minden más fémből van. Néha az az érzésem, hogy a földlakók csupán robotok, akik eleven emberek fejét hordják — tréfálkozott az uralkodó, s bevezette vendégét a zöld drapériájú ismerős szobába, ahol a kristálygömb volt.

— És ha csakugyan robotok vagyunk? — mondta Rodisz, egy cseppnyi kacérságot és női kihívást vegyítve pillantásába és mosolyába.

Csoio Csagasz megfeszítette minden akaraterejét, hogy ellenálljon a földi asszony vonzerejének. Elfordult, kinyitott egy fekete szekrényt, kivett belőle valamit, ami a régi idők pipájára hasonlított. Rodisszal szemben letelepedett egy karosszékbe, és rágyújtott. Az átható szagú füstön át a bolygó ura Fay Rodíszt nézte, keskeny szemeire a kábulat fátyla borult. Olyan sokáig hallgatott, hogy Rodisz szólalt meg elsőnek:

— Mit jelentett az a felkiáltás, hogy „végképp elég”? TaIán nem tetszett a Föld?

— A filmek technikailag kiválóak. Ilyet még soha nem láttünk!

— Hát a technika a fontos? Én a bolygónkra gondoltam.

— Mesékben nem vagyok illetékes. Hogy tudnám elválasztani a hazugságot az igazságtól, amikor ezeken a képeken kívül semmit sem tudok a bolygójukról.

Fay Rodisz felállt, a cifra faragású asztal szélének támaszkodott, és figyelmesen Csoio Csagaszra nézett.

— Ön most hazudik — mondta nyugodtan. — Segítsen, hogy megértsem önt. Ön kiváló elme, miért nem akar egyenesen, nyíltan beszélni, kifejteni meggyőződését, céljait? Mitől fél?

Csoio Csagasz lassan felemelkedett, rideg volt és gőgös. Fay Rodisz meg sem rezzent, amikor öklével az asztalra nehezedve, elébe állt. Néma párbajuk addig tartott, amíg az oligarcha meg nem hátrált; finom szövésű sárga kendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.

— Megsemmisíthetnénk önöket — szólalt meg Csagasz —, ehelyett kénytelen vagyok számot adni önnek!

— Csak nem esik nehezére ez az áldozat? — Rodisz hangjából leplezetlen gúny csendült ki. — Attól tart, hogy megjelenik a második csillaghajó, és a két űrhajó elpusztítja városaikát, palotáikat, gyáraikat? Tudom, hogy ön és csatlósai nyugodtan tűrnék a Jan-Jah lakók millióinak pusztulását, ezeréves munka tönkretételét, az emberi géniusz nagy alkotásainak megsemmisítését, csak maguk maradjanak életben! Nem így van?! — kiáltott fel Rodisz.

— De igen — bökte ki Csoio Csagasz összerezzenve. — De mit sajnáljak? A szemetet, a jelentéktelen emberkéket csipcsup érzéseikkel? Az idejétmúlt művészet limlomját, amely halmokban hever poros raktárakban? A kártékony, ábrándozó „hél”-eket?

— De hiszen ők is emberek! — kiáltott fel Rodisz, — Nem, még nem!

— Ön talán segíti őket, hogy emberekké váljanak? Nem tudóm megértem. Nincs szebb az életben, mint segíteni az embereken, különösen, ha megvan hozzá a hatalmunk, erőnk, lehetőségünk. Elképzelhető ennél nagyobb öröm? Lehetséges, hogy ez meg sem fordult a fejében, szerencsétlen ember?

— Maga a szerencsétlen! — kiáltott a bolygó ura. — Milyen találó a régi mondás, hogy a nőnek csak jelene és jövője van, múltja nincs. Milyen történész maga, ha nem érti meg, hogy üres lelkek árasztották el a bolygót, felittak, felfaltak mindent!

Fay Rodisz már lecsillapodott.

— Az emberi agy rendelkezik azzal a csodálatos képességgél, hogy kijavítja a külvilág torzulásait, nemcsak a vizuális, hanem a gondolati torzulásokat is, amelyek a természeti törvények elferdítéséből keletkeznek egy rosszul berendezett társadalomban. Az agy harcol a torzulás ellen, kiigazítja a szép, a nyugodt, a jó irányába. Természetesen a normális emberekről beszélek, és nem a pszichopatákról, akiknek kisebbrendűségi komplexusuk van. Azt ön is bizonyára tudja, hogy az emberek arca messziről mindig szép, a távolról látott idegen élet pedig érdekes, hogy az ismeretlen tudomány nagyon fontosnak látszik. Következéskép minden emberben élnek álmok a szépről, amely nemzedékek ezrei alatt alakult ki, a tudat alatti erősebben irányít minket a jó felé, mint ahogy mi magunk gondoljuk. Hogy szabad beszélni az emberekről mint a történelem szemetjéről?

— A maga őszintesége kezd tetszeni nekem — jegyezte meg Csoio Csagasz sunyi mosollyal. — De folytassa!

— Tudom, hogy ön most nem kételkedik jó szándékunkbán. Hányszor próbálkoztak az emberei, hogy rajtakapják valamelyikünket legalább egy cseppnyi álnokságon, még a csillaghajó ellen intézett támadás után is, amely az ön parancsára történt! Itt ugye minden a Négyek Tanácsának parancsára történik?!

— Igen — bólintott az oligarcha.

— Ha így van, akkor azért történt, mert azt hitték, veszélyt hozunk önökre. Tudom, nem akarja engedélyezni, hogy a Föld életét bemutassuk a Jan-Jah népének. De bizonyára olyan okokból, amelyet a világlátása, szemléleti rendszere diktál. Mi, földlakók, nyomát sem láttuk az önök primitív propagandájában, hogy igazán gondoskodni akarnának társadalmuk és embereik tökéletesítéséről. A jelenlegi struktúra fenntartását csak a vezetők maroknyi csoportja kívánja. A Föld történetében államok százai, emberek milliói pusztultak el emiatt. Önök nemrég élték át a túlnépesedés katasztrófáját…

Fay Rodisz elhallgatott, csodálkozva látta, hogy a Tormansz urának vonásai eltorzulnak. Csoio Csagasz most először vesztette el önuralmát.

— Elég! Hagyja abba! Egy szót se többé a Földről! Gyűlölöm! Gyűlölöm az átkozott Földet, ahol őseim mérhetetlenül sokat szenvedtek!

— Ősei? — kiáltott fel Fay Rodisz, s elakadt a lélegzete.

— Igen, igen, az őseim, ahogy a magukéi is! Ez évszázadok óta őrzött titok, s aki kifecsegi, halállal lakói!

— Miért?

— Nehogy álmok szülessenek a múltról, egy másik világról, s megingassák életünk pilléreit. Az ember ne tudjon a múltról, ne merítsen belőle erőt. Mert ez olyan meggyőződést, olyan eszméket olt belé, amelyek összeférhetetlenek a hatalomnak való engedelmességgel. A történelmet el kell vágni gyökerétől, s ott kell kezdem, amikor az emberiség fáját átültették a Jan Jahra.

Csoio Csagasz egy ideig elgondolkozva állt, majd leült, és helyet mutatott Rodisznak is. Szívta a pipáját, és elmerülten nézte a kristálygömböt. A földi vendég mozdulatlanul ült, akár egy szobor. Csoio Csagasz pillantása végigsiklott az asszonyon, aztán, mint aki elszánta magát, felállt. Rejtekhelyről régi kulcsokhoz hasonló szerszámokat vett elő. Kiválasztott egy rövidet és vastagot, kinyitott egy vastag fémből készült rejtett ajtócskát, valamit elfordított belül, majd ismét gondosan bezárta.

— Jöjjön — mondta egyszerűen, s félrehúzta a zöld függönyt egy szűk, szinte résnyi ajtó előtt.

Fay Rodisz habozás nélkül követte. Csoio Csagasz leszegett fejjel, körül sem nézve ment a hosszú folyosón, amelyet az örökégő gázlámpák halvány fénye alig világított meg. Csak a liftajtónál fordult meg, s beengedte Rodiszt a fülkébe. A ritkán használt szerkezet nyikorogva elindult lefelé. Nagy mélységbe ereszkedtek le, s egy folyosóra léptek ki, amelynek egyik oldalán vaspillérek és sínek húzódtak. Csoio Csagasz hátranézett, útitársát bevezette egy sötét kis vagonba, majd maga is beült. Felgyújtotta a pálya-fényszórót, és a Föld régi gépeihez hasonló vagon dübörögve rohant az áthatolhatatlan sötétben.

Rodisz az izgatott oligarchán mosolyogva halkan énekelni kezdett, átengedve magát a függőleges, színes fényjelek hipnotizáló villogásának. Észrevette, hogy Csoio Csagasz figyelmesen hallgatja, gyakran rápillant.

— Miféle dal ez? — kérdezte Csagasz, gyorsítva a vagon amúgy is vad vágtatását.

— „Gyorsan és elszántan lemerülni a medence mély és poshadt vízébe, felkutatni, kimentem a fenékiszapból…” — kezdte fordítani Rodisz Jan-Jah nyelvre.

— Csak ennyi? — kiáltott fel Csoio Csagasz. — Hát mit várt?

— Valami harciasát. A dallama nagyon élénk, és ritmikus — mondta Csagasz, s egy négyzet alakú, lila luminofor előtt hirtelen lefékezett.

Kiléptek a föld alatti üregbe. Csak a jelzőnyilak világítóttak halványan a padlón, szinte lebegve a sötétben.

Csoio Csagasz óvatosan kézen fogta Rodiszt. Egy szögletes oszlophoz lépett, kinyitott egy kis ffllkét, és figyelt.

— Meg kell győződnöm, működött-e a kikapcsoló a szóbámban — magyarázta a némán várakozó Rodisznak —, mert ha valaki megkísérli a relé-ajtós páncélszekrény kinyitását, ott helyben meghal.

Másik kulcsot választott ki a kötegből, újabb fülkét nyitott ki, megragadott egy nyíl formájú fogantyút, és nagy erővei maga felé húzta. Ezüstrúd bújt elő, és abban a szempillantásban súlyos, kapuszerű ajtó tárult fel nyikorogva. Tágas, fényesen kivilágított terembe léptek. Csagasz megnyomott egy gombot, és az ajtó becsukódott.

Rodisz szemügyre vette a helyiséget. Ezalatt Csoio Csagasz egy széles kőasztal fölé hajolva, valamit igazgatott, régi elektronikus gépek kapcsolóihoz hasonlókat kattogtatott. Rodisz sokszor látott ilyen gépeket filmeken és múzeumokban. A helyiség is múzeumra emlékeztetett. Üvegezett szekrények és állványok sorakoztak a fal mentén, szorosan betolt fiókok sorain elmosódott hieroglifák tarkálltak. A portól szürke tolólétra fokai itt-ott megőrizték azoknak a lába nyomát, akik a felső polcokhoz mentek fel rajtuk.

Csoio Csagasz ünnepélyesen és sápadtan kiegyenesedett. A földi vendég olyannak látta őt most, mint egy ősi vallás papját, titkos tudomány őrét. Csagasz valójában az is volt.

— Tudja-e, hogy hová jöttünk? — kérdezte rekedten.

— Tudom. Itt őrzik azt, amit az őseik hoztak ide csillaghajókon a Földről. — Fay Rodiszon izgalom vett erőt. Elmondhatatlan, mit jelentett az MVK történelemtudósának, hogy bejuthatott ide, ahol a VEK, a Világ Egyesülésének Korát megelőző nagy fordulatok talán legsötétebb időszakának emlékeit őrizték! Rodisz áhítattal érintette meg a hatalmas műszerasztalt, amelyet nyilván a régi idők csillaghajójáról szereltek le, az első űrhajók egyikéről, amely elszántan merült bele a világegyetem ismeretlen és roppant bonyolult mélységeibe.

Csoio Csagasz bátorítóan bólintott a megilletődött Fay Rodisznak, és rámutatott a terem közepén álló fémből és műanyagból készült kemény székek sorára.

— Megértem, hogy önt itt minden érdekli, de azért ne feledje, hogy folytatjuk a beszélgetést. Látni fog filmeket, amelyeket őseink hoztak emlékül a bolygóról, ahonnan elszöktek. Menekvésre alig volt reményük, de találtak egy érintetlen bolygót és új életet, amely fordítottja volt a réginek. Mikor idegeim kimerülnek, vagy kétely fog el, idejövök, hogy elteljek gyűlölettel, és belőle merítsek erőt.

— Gyűlölettel? És mi iránt?

— A Föld és az ottani emberiség iránt! — felelte meggyőződéssel Csoio Csagasz. — Nézze meg azt a sorozatot, amit kiválasztottam. Utána nem szorul magyarázatra, miért nem engedélyezem sztereofilmjeik bemutatását. Az önök Paradicsomának történelmét látva — folytatta maró gúnnyal —, ugyan ki ne kételkedne abban, hogy ezek a képek az igazat mutatják? Hogyan történhetett, hogy a kifosztott, kizsarolt bolygó csodálatos kertté változott, az eldurvult, semmiben sem hívő emberekből gyöngéd barátok lettek? Milyen fegyverekkel, milyen iszonyú félelem bilincseivel kényszerítik rá a Föld népeire ezt a fegyelmet?

A fény kialudt, a pince fala eltűnt, kép tört át rajta, amelynek mélysége még a hagyományos televizofonét is felülmúlta. Fay Rodisz mindenről elfeledkezve elmerült a Föld messzi múltjában.

Először csak megrendezett jelenetek peregtek. Csoio Csagasz a történelmi események sorrendjében szedte össze a fiimeket. A legrégibb időkből nem maradt dokumentumanyag. A legfontosabb eseményeket rekonstruálni kellett. Ám ezek az események könyörtelenül megcáfolták a Föld gyönyörű meséit a jó cárokról, bölcs királyokról, gáncs nélküli lovagokról — az elnyomottak és kisemmizettek védelmezőiről. A dicsőséges hadvezérek és a hitért harcolók legendáiból nem maradt más, mint vérengzések, durva fanatizmus és kegyetlenkedés, szép városok, országok és termékeny szigetek elpusztítása.

Á Föld történelme, ahogyan a távoli ősök megírták és tanitották, eltitkolta a hódítások, az uralkodók és civilizációk váltakozásának igazi árát. De a Megosztott Világ Korának késői szakaszában a múltról készült filmek már azt mutatták, hogy a szépség, a békés munka megteremtésére és a természet mégismérésére irányuló emberi erőfeszítések rendre hiábavalók voltak, pusztítással végződtek. Az egyik filmen elállatiasodott emberevők faltak fel egy civilizáltabb törzset. A másikon égő városokban asszír hódítók öldösték le a gyerekeket és öregeket, erőszakot követtek el a nőkön a brutálisan féken tartott férfiak szeme láttára. A férfiakat alsó állkapcsukon átfőzött szíjjal szekerekhez kötözték. Végtelen sorban vonultak el az égő falvak, kifosztott városok, letaposott mezők, csordaként hajtott kiéhezett emberek tömegei. Nem, soha egyetlen hajcsár nem bánt így állataival. Egészen nyilvánvaló volt, hogy az embert sokkal kevesebbre becsülték, mint az állatot. Ráadásul az embereket állandóan szadista módon kínozták: kettéfűrészelték Kína terein, karóba húzták Kelet útjain, keresztre feszítették a Földközi-tenger vidékén, vaskampókra akasztották, mint a lenyúzott és kibelezett állatok húsát.

A tömegpusztítás technikája állandóan „tökéletesedett”. Lefejezéssel, máglyákkal, keresztekkel és karókkal nem tudták kiirtani a meghódított városokban élő embertömeget. így aztán összekötözve lefektették az embereket a mezőkön, és lovas hordák száguldoztak rajtuk. Lándzsákkal és kardokkal a hegyekbe hajtották a tébolyult embereket, és ledobták szakadékokba. Eleven emberekből építettek falakat és tornyokat, agyaggal kötve egymáshoz a testeket. A fantasztikus tömegirtások közül, amelyekben az volt a legdöbbenetesebb, hogy a győztesek erejétől hipnotizált embertömegek zokszó nélkül engedelmeskedtek, Róma bukásának jelenete vésődött be legmélyebben Fay Rodisz emlékezetébe. A büszke római nők gyérmekeikkel együtt a Fórumon próbáltak menedéket találni. A csatában elpusztult apák, férjek, fivérek támaszától megfősztott védtelen lánygyermekek, asszonyok, lányok és nagyanyák dermedt kétségbeeséssel nézték a véres fejszékkel és szablyákkal felfegyverzett, diadalittasan közeledő hun vagy germán tömeget. Ez a feledhetetlen jelenet, amelyet kiváló művész rendezett, Rodisz számára az infemó egyik fokozatának megtestesülése volt.

Az ókori kultúra gyöngyszeme, Hellász, amely a Sötét Századok kezdetén kecskelegelővé vált; a krétai tengeri népek még régebbi civilizációjának a romjai; az ókori Egyiptom uralkodóinak, például Dzser fáraónak a temetése, akinek a sírján 587 embert mészároltak le, vagy a szkíta vezérek temetése Kubányban és a Fekete-tenger mellékén, amikor a sírjaikon emberek tucatjait és lovak százait ölték le, vérrel itatva és holttestekkel borítva a hitvány földi maradványokat; az ősi Oroszország kultúrája, amelyet ázsiai hordák tapostak el; Dél Afrika őslakóinak szörnyű lemészárlása a hódító északi törzsek betörésekor — mindez ismerős volt már, nem ébresztett új asszociációkat. De Rodisz soha nem látott még híradófilmrészleteket, amelyeket az MVK utolsó korszakaiban beépítettek a játékfilmekbe. A tömegmészárlások a bolygó lakosságának és a technika erejének növekedésével még iszonyúbbakká váltak. Óriási koncentrációs táborok, haláltáborok, ahol éheztetéssel, kimerítő munkával, gázkamrákkal, különleges szerkezetekkel, amelyekből valóságos golyózápor zuhogott, már százezer— és milliószám semmisítették meg az embereket. Hegyek emberi hamuból, holttestekből és csontokból — ilyenről az emberi faj egykori pusztítói még csak nem is álmodhattak. Atombombával néhány másodperc alatt hatalmas városokat pusztítottak el. A robbanás középpontjában minden elégett, emberek százezrei, fák és épületek egy pillanat alatt megsemmisültek, a külső övezet összeomlott házai közt pedig megvakult, összeégett áldozatok csúsztak. A romok alól gyermekék jajveszékelése hallatszott, szüleiket hívták, és vízért könyörögtek. Azután újabb jelenetek következtek tömeges megtartásokról, csatákkal váltakozva, amelyeken repülőgépek, ágyúk ezrei ütköztek meg a szárazföldön vagy hajók és repütógépek a tengereken. Sok tízezer gyengén felfegyverzett katana konokul, akadályt nem ismerve kúszott át a gyorstüzelő fegyverek tűzfüggönyén, míg a hullahegy el nem borította az erődítményeket, megfosztva az ellenséget a lövés lehetőségétői, vagy pedig katonái meg nem őrültek. Városok bombázása, ahol a múlt bátor emberei lefényképezték az összeomló és égő házakat. Halálraszánt öngyilkos pilóták száguldottak át a lövedékek tűzfüggönyén, és zúzódtak halálra az óriási hajók fedélzetén, lángörvényt kavarva, emberek, ágyúk, géproncsok repültek a magasba. Tengeralattjárók bukkantak fel váratlanul a tenger mélyéből, hogy nukleáris rakétákat zúdítsanak az ellenségre…

— Térjen magához, földi asszony — hallotta Fay Rodisz Csoio Csagasz hangját.

Rodisz összerezzent, Csagasz kikapcsolta a vetítőkészüléket.

— Nem tudott erről? — kérdezte gúnyosan a bolygó ura.

— Nálunk nem maradt épségben ennyi film a régmúlt időkbői — felelte felocsúdva Fay Rodisz. — Az önök csillaghajóinak elindulása után még volt egy nagy ütközet. Elődeinknek nem jutott eszébe, hogy a dokumentumokat elrejtsék a földbe vagy a tengerbe. Sok minden elpusztult.

Csoio Csagasz az órára pillantott. Rodisz felállt.

— Sok idejét elraboltam. Elnézést kérek és köszönöm.

A Négyek Tanácsának elnöke megállt, valamin töprengett.

— Csakugyan nem maradhatok tovább magával. Ám ha kivánja…

— Feltétlenül!

— De ahhoz több nap kell!

— Hosszú ideig elvagyok táplálkozás nélkül. Csupán vízre van szükségem.

— Vizet talál itt — mondta Csoio Csagasz, és egy harmadik kulccsal kinyitott még egy kis ajtót. — Látja ezt a zöld csapot? Ez az én saját vízvezetékem, igyon nyugodtan. Az ajtót magára zárom, de a jelzőszekrényt nyitva hagyom. Ne próbálkozzék egyedül kijutni. Itt nagyon sok a csapda. Az elmúlt század anyagát csak két nap múlva nézheti meg. Meg fogja állni?

Fay Rodisz némán bólintott.

Magam jövök le önért. Az eredetikről készült mikrotekeresek ezekben a dobozokban vannak. Járjon szerencsével! így mondják nálunk búcsúzáskor.

Fay Rodisz a barátság földi mozdulatával nyújtotta kezét a Tormansz urának, aki megszorította, és mélyen belenézett vendége ragyogó „csillagszemébe”, amely annyira különbözött mindattól, amit ő a hazai bolygón és az ősei által megtagadott Föld régi filmjeiből ismert. Ez a furcsa ember hirtelen eleresztette, vagy inkább ellökte Rodisz kezét, és kiment az ajtón. A hatalmas páncéllap becsapódott.

Rodisz légzési és figyelem-összpontosítási gyakorlatokat végzett, hogy energiával töltse fel testét a rá váró munka előtt. Nemcsak nézni akart, hanem emlékezetébe is vésni a látóttakat. Túl késő arra gondolni, hogy az SDF révén rögzítsen anyagokat, meg aztán a bolygó változékony hangulatú ura is aligha lenne még egyszer ilyen nagylelkű.

A tekercsek közt válogatva Rodisz észrevette azt a hieroglifákkal jelölt csoportot, amelyet Csoio Csagasz bemutatott neki. A feliratokat Rodisz úgy olvasta el, hogy „Ember az embernek”. A második és a harmadik dobozon ilyen felírás volt: „Az ember a természetnek” és „A természet az embernek”.

„Az ember a természetnek” filmek bemutatták, hogyan tűntek el a Föld színéről az erdők, száradtak ki a folyók, pusztult el a termőtalaj, elhordta a szél vagy elszikesedett, hogyan méntek tönkre a hulladékkal és olajjal szennyezett tavak és tengerek. Óriási földterületek, amelyeket bányamunkával túrtak fel, meddőhányókkal raktak tele vagy amelyek elmocsarasodtak, azok a hiábavaló kísérletek, hogy fenntartsák a víz körforgásának megbontott egyensúlyát. Vádoló filmek, amelyekét ugyanazokon a helyeken vettek fel több évtizedes időközökben. Satnya bokrok ott, ahol azelőtt cédmsok, mammutfenyők, araukáriák, eukaliptuszok, a legsűrűbb trópusi erdők óriásai álltak. Ott, ahol kiirtották a madarakat, néma, csupasz fák, amelyeket felfaltak a rovarok. Hozzá nem értőn használt vegyszerektől megmérgezett vadállatok. Nem gazdaságosan elégetett sok milliárd tonna szén, olaj és gáz, amelyekét a Föld évmilliárdok alatt halmozott fel, roppant mennyiségű elpusztított fa. Egész hegyek törött üvegből, palackokból, rozsdás vasból, el nem bomló műanyagból. Az egyiptomi piramisoknál magasabb, csúf halmokban több trillió pár elnyűtt cipő.

„A természet az embernek” doboz volt a legkellemetlenebb. Az utolsó századok borzalmas filmjein, ahol a technika pusztító ereje és az emberek kolosszális tömege került összeütközésbe, az emberi egyéniség eltűnt, beleolvadt a közös félelem és bánat tengerébe. Az ember — integráns egység a csatában vagy a megsemmisítésre ítélt tömegben — egyenértékű lett a puskagolyóval vagy az eltakarításra váró szeméttel.

A harmadik doboz filmjein egyes személyeket ábrázoltak premier plánban, bemutatva, milyen szenvedéseket és betegségeket okozott az ésszerűtlen élet, a természettől való elszakadás, az emberi szervezet szükségleteinek meg nem értése és a kaotikus, fegyelmezetlen szaporodás. Óriási városok tűntek fel, amelyeket lakói elhagytak a vízhiány miatt. Hatalmas vízierőművek, amelyeket belepett az iszap, gátak, amelyeket a földkéreg mozgása darabokra tört. Poshadt tengeröblök, megtöppedt hab óriási sávjai a kihalt partok mentén, hol feketék az olajtól, hol meg fehérek a tengerekbe és tavakba eresztett sok millió tonna mosószertől.

Majd túlzsúfolt kórházaknak, elmegyógyászati osztályoknak, nyomorékok és gyengeelméjűek menhelyeinek hosszú sora következett. Az orvosok kétségbeesetten küzdöttek az újabb betegségek ellen. A bakteriológiai felfedezések kiirtották a fertőző betegségeket, amelyek ősidők óta támadták az emberiséget. De hiányzott a biológia ésszerű felfogása: megszűnt a gyengék kegyetlen pusztulása, de egyúttal az embernek a sok milliós éves természetes kiválasztódás által kialakult erős szervezete meggyengült. Váratlan ellenségek támadtak rá belülről, különböző allergiák, amelyek legszömyűbb megnyilvánulása a rák volt, öröklött fogyatékosságok; megszaporodtak és valódi csapássá váltak a pszichikai zavarok. Az orvostudományt, amelyet, bármily furcsa is, azelőtt nem tekintettek el sőrendű fontosságú tudománynak, készületlenül érték az újabb betegségek. A bajokat csak növelte a durva élelmiszerhamisítás. Noha az emberiség már ismerte a maniókával, a batátával és a kukoricával, a trópusi övezetek ősi társadalmainak kéményítőtartalmú táplálékával szerzett szomorú tapasztalatokat, ezt a kérdést még az MVK korában is elhanyagolták. Nem akarták megérteni, hogy az élelmiszerbőség csak látszat, a táplálék valójában nem teljes értékű. Azután bekövetkezett a fokozatos legyengülés a fehérjehiány miatt. Egyre nőtt az erőtlen, ernyedt emberek száma, akik súlyos teherként nehezedtek a társadalomra.

Fay Rodisznak alig volt ereje nézni a rákban szenvedő betegeket, a szánalmas értelmi fogyatékos gyerekeket, apatikus felnőtteket, azokat az erőtől duzzadó embereket, akiknek energikus tevékenysége a régmúlt idők nehéz életkörülményei közt szükségképpen a szív elhasználódásához és korai halálhoz vezetett.

A legfélelmetesebbek a fel nem ismert pszichózisok voltak, amelyek fokozatosan megzavarták az ember tudatát, tönkretették életét és hozzátartozói jövőjét. Az alkoholizmus, a szadista düh és kegyetlenség, az erkölcstelenség a látszólag normális embert szinte állattá változtatta. És ami a legrosszabb, hogy ezeket az embereket nagyon későn ismerték fel. Nem voltak megfelelő törvények, hogy megvédjék tőlük a társadalmat; környezetükben számos embert nyomorítottak meg morálisan, elsősorban saját gyermekeiket — hiába volt feleségük, anyjuk minden önfeláldozása…

„Jobban mondva — gondolta Rodisz —, ez az önfeláldozás, türelem és jóság tette lehetővé, hogy a kezdeti fegyelmezetlenség és akaratgyengeség zsenge rügyeiből kipattanjon a gonősz virága. Sőt, a nők türelme és szelídsége segített a férfiaknak, hogy elviseljék a társadalmi berendezkedés zsarnokságát és igazságtalanságát. A férfiak megalázkodtak és hajbókoltak feljebbvalóik előtt, és dühüket saját családjukra zúdították. A legzsamokibb rendszerek ott maradtak fenn legtovább, ahol a nők a legelnyomottabbak és legalázatosabbak voltak: a régi világ mohamedán országaiban, Kínában és Afrikában. Ahol a nők csak igavonó állatok voltak, gyermekeikből is tudatlan és elmaradott vademberek lettek.”

A látottak megrendítették Fay Rodiszt. Rájött, hogy a régi csillaghajósok meghatározott szempontok szerint válogatták össze a filmeket. Azok az emberek, akik meggyűlölték bolygojukat, nem hittek többé abban, hogy az emberiség képes kijutni a rosszul szervezett élet poklából, azt hozták magukkal, ami a népek és országok civilizációjára, történelmére rossz fényt vetett, hogy a második nemzedék az elhagyott Földet már a mérhetetlen szenvedések helyének lássa, ahová semmiféle megpróbáltatás esetén se szabad visszatérniük, még akkor sem, ha útjuk tragikusan végződik. Szakítani akartak a múlttal; ez az érzés késztethette arra a mai tormansziak őseit, amikor bámulatos szerencsével rátaláltak a néptelen, lakható bolygóra, hogy egy nagy és bölcs civilizáció ivadékainak, a misztikus Fehér Csillagokról származóknak vallják magukat. Semmi akadálya nem lett volna, hogy később bemutassák a földi szörnyűségekről készült filmeket. Ezek mellett a Tormansz mai élete igazi paradicsomnak látszott volna. De már veszélyes lett volna megingatni a Fehér Csillagok bölcsességébé és e bölcsesség letéteményeseibe, az oligarchákba vetett hitet. Alighanem más okok is közrejátszottak.

Fay Rodisz elfáradt. Levetette a finom kelméből készült tormanszi ruhát, bonyolult tomagyakorlatokat végzett, amelyeket rögtönzött tánccal fejezett be. Gondolatainak ideges száguldása megszűnt, ismét nyugodtan tudott gondolkodni. Leült a terjedelmes asztal végére, és a régi keleti bölcsek kiaszszikus testtartásában olyan erősen összpontosította figyelmét, hogy minden eltűnt, lelki szemei előtt csak a Föld lebegett.

Fay Rodisz a földi emberiség legválságosabb és legfélelmetesebb fejlődési időszakának szakértője volt, de még ő sem tudta teljes mélységében elképzelni azt az infemót, amelyen át a világ az értelmes és szabad életig eljutott.

A régi emberek egész életüket ilyen körülmények között élték le, más választásuk nem volt. Megszoktuk, hogy elismeréssel adózzunk a művészet és a tudományos gondolkodás óriásainak — gondolta Rodisz —, pedig hát nekik, akiket az alkotás vagy a tudás páncélja védett, könnyebb volt átvergődniük az élet nehézségein. Mennyivel nehezebb volt a közönséges emberek sorsa. Semmi mással nem tudtak védekezni az élet csapásai ellen, mint álmokkal, de az élet csapásai ezeket is összetörték. S mégis… támadtak új, hozzájuk hasonló szerény és derék emberek, akik észrevétlen munkájukkal a maguk módján odaadóan szolgálták a magasztos célokat. S a Megosztott Világ Kora után elkövetkezett a Világ Egyesülésének Kora, a Közös Munka Kora, az Összekulcsolt Kezek Kora.

Fay Rodisz most nem az értelmével, hanem a szívével értette meg, milyen nagy árat fizetett a földi emberiség a kommunista jelenért, azért, hogy kijusson a természet infemójából. Másként látta a társadalom bölcs védőrendszereit, átérezte, hogy soha, semmilyen körülmények közt sem szabad megengedni a legcsekélyebb visszalépést a múltba. Egy lépést sem lefelé a lépcsőn, vissza az infemó szűk szakadékába. A lépcső minden foka mögött emberi szemek, szomorú, álmodozó, szenvedő és fenyegető szemek milliói voltak. És tengernyi könny. Milyen igaza volt Kin Ruhnak, a nagy mesternek, amikor a régi történelem tanulmányozását az infemó-lét elméletéré alapozta!

Majd egy másik ember alakja merült fel előtte. Ő sem réttent vissza attól a pszichikai tehertől, amely az MVK történélmének kutatójára nehezedik.

A híres ásatások szervezője, Veda Kong, a színésznő és énekesnő, Rodisznak gyermekkora óta eszményképe volt. Veda Kong testét régesrég elporlasztotta a magas hőfokú halotthamvasztó sugár, de a Nagy Gyűrű Korának remek sztereofilmjei évszázadok óta híven őrzik eleven, bájos alakját. Sok fiatal igyekezett a nyomában járni. Abban a társadalomban, ahol a történelem a legfontosabb tudománynak számít, sokan választják ezt a szakterületet. Ám a történészre, aki maga is átéli a tanulmányozott kor embereinek minden baját és bánatát, időnként elviselhetetlen pszichikai nyomás nehezedik. A legtöbben óvakodnak a félelmetes Sötét Századoktól és az MVK-tól, mert elmélyült tanulmányozásukhoz rendkívüli kitartás és lelki edzettség szükséges.

Fay Rodisz érezte a múlt egész súlyát, évszázadok súlyát, mikor a történelem nem tudomány, hanem csak a politika és az elnyomás eszköze, hazugságok halmaza volt.

Rodisz úgy belemerült gondolataiba, hogy nem hallotta, mikor Csoio Csagasz óvatosan benyitott. A felső világítás még mindig nem volt bekapcsolva. Csak a lila gázlámpák halvány fénye derengett a föld alatti terem homályában. Csoio Csagasz sóvár szemmel bámult vendégére, s csak később ébredt rá, hogy a szorosan ráfeszülő védőruhában látja. Fay Rodisz viszszatért a jelenbe, könnyedén leugrott az asztalról, és a szék felé indult, ahová a ruháját tette. Csoio Csagasz felemelte a kezét, megállította. Az asszony csodálkozva nézett rá, a haját igazgatta.

— A Föld minden nője ilyen gyönyörű?

— Én egészen átlagos vagyok — mosolyodon el Rodisz, majd hozzátette: — Tetszem a védőruhában?

— Hogyne. Maga rendkívül szép.

Fay Rodisz a vékony ruhát összehajtotta, és a feje köré csavarta, mint egy turbánt. A kissé féloldalt csapott turbán vidám és huncut kifejezést adott szabályos és finom vonásainak.

Csoio Csagasz felgyújtotta a felső világítást, és elragadtatva bámult vendégére.

— Lehet, hogy önnél szebb nők is vannak a csillaghajón?

— Igen. Például Olla Dez, de ő nem jön ide.

— Kár.

— Majd megkérem, hogy táncoljon önnek.

Visszatértek a zöld szobába, amelyet Rodisz három nappal ezelőtt hagyott el. Csoio Csagasz azt ajánlotta neki, hogy pihenjen egy kicsit.

— Sietnem kell — felelte Rodisz. — Hibát követtem el társaimmal szemben. Barátaim bizonyára aggódnak már. A földi múlt filmjei miatt megfeledkeztem erről. De a bizalmáért nagyón hálás vagyok! Gondolhatja, hogy egy történész számára milyen fontos ez a találkozás a régi művészet dokumentumaival és alkotásaival, amelyek a Földön elvesztek.

— Ön a nagyon kevesek közé tartozik, akik látták ezt — mondta szigorúan Csoio Csagasz.

— Meg kell ígérnem, hogy nem mondok el semmit a Tormansz lakosainak?

— Igen!

Fay Rodisz a kezét nyújtotta. Csoio Csagasz ismét megpróbálta egy kicsit tovább a saját kezében tartani, de felhangzott a beszélő készülék könnyed füttyjelzése. Az oligarcha az asztalka felé fordult, néhány érthetetlen szót mondott. Hamarosan belépett a szobába az izgatott Tael mérnök. Tisztelettudón megállt az ajtóban, meghajolt Csoio Csagasz előtt, de nem vette mindjárt észre a háttérben meghúzódó Rodiszt.

— A földi vendégek úrnőjüket keresik. Bementek az ítélet Termébe, s magukkal vitték az egyik kilenclábú készüléket. Mi a parancs?

— Semmi. Úrnőjük itt van, rögtön csatlakozik hozzájuk. Maga pedig maradjon itt megbeszélésre!

Tael mérnök megfordult, és sóbálvánnyá vált. A védőmhás Rodisz, fején a hetyke fekete turbánnal, ragyogó, szokatlanul zöld szemével olyan volt, mint egy ismeretlen világ rendkívüli teremtménye. Fesztelensége a Jan-Jah asszonyai számára elképzelhetetlen volt.

Fay Rodisz barátságos mosollyal üdvözölte, majd a Négyek Tanácsának elnökéhez fordult:

— Remélhetem, hamarosan újra találkozunk?

— Természetesen. Ne feledkezzék meg Olláról és a táncról!

Fay Rodisz kiment. Most már kísérő nélkül járt a néptelen folyosókon és termekben. Az első teremben, amelynek rózsaszínű falait fekete nyilak és tört vonalak díszítették, egy aszszony állt. Rodisz megismerte Csagasz feleségét. Jantre Jahah szép ajkai gőgös mosolyra görbültek, szemöldöke feljebb húzódott.

— Belelátok a kártyáiba, de ilyen arcátlanságot és szemérmetlenséget nem vártam a jövevények tudós vezetőjétől!

Fay Rodisz hallgatott, próbálta felidézni a Földön már feledésbe merült szidalmazó szavak értelmét. Hallgatása még inkább felingerelte a tormanszi nőt.

— Nem tűröm, hogy így sétálgasson itt! — kiáltotta.

— Így? Hogy érti ezt? — nézett végig magán csodálkozva Fay Rodisz. — Ó, azt hiszem, már értem. De a félje azt mondta, hogy neki tetszik ez a külső.

— Azt mondta! — fuldoklott a dühtől Jantre Jahah. — Maga nincs tisztában vele, hogy ez illetlenség! — S undorral nézett végig Rodiszon.

— Tudom, hogy az önök erkölcsi felfogása szerint az ilyen öltözék nem való utcára — felelte Rodisz. — De lakásban? Az ön ruháját például szebbnek és kihívóbbnak találom.

A tormanszi nő, mélyen kivágott, mellét csaknem fedetlenül hagyó ruhájában, keskeny szalagokból összerótt, rövid szóknyájában, amelyből minden mozdulatnál kivillant a combja, valóban sokkal meztelenebbnek látszott.

— Azonkívül — Rodisz ajkán alig észrevehető mosoly suhant át —, ebben a fémben én tökéletesen hozzáférhetetlen vagyök.

— Maguk, földlakók, vagy határtalanul naivak, vagy nagyón ravaszak. Csakugyan ne tudná, hogy szebb, mint bárki az én bolygómon? Szép, rendkívüli, és veszélyes a férfiainkra… Elég csak magára nézni… — Jantre Jahah idegesen tördelte a kezét. — Hogy is magyarázzam meg? Maga hozzászokott a tökéletes testhez, magának ez az átlag, de nálunk ritka adomány.

Rodisz a másik asszony meztelen vállára tette a kezét, de Jantre Jahah elhúzódott tőle.

— Bocsásson meg — hajolt meg könnyedén Rodisz. Kibontóttá a turbánt, és egy pillanat alatt felöltözött.

— De maga valami táncot ígért a férjemnek?

— Igen, s teljesítenem is kell az ígéretet. Nem hiszem, hogy ez. önnek kellemetlen lehetne. De kapcsolatom a bolygó urával más dolog, kihat a két világ érintkezésére.

— S nekem nincs semmi közöm hozzá? — fortyant fel ismét a tormanszi nő.

— Nincs! — felelte Fay Rodisz, és Jantre Jahah, némán a dühtől, kiment.

Fay Rodisz egy ideig elgondolkozva állt, majd lassan megindult a termen át. A nagy fáradtság eltompította érzékeit. Átment a következő, sárga-barna termen, és alighogy kilépett az utolsó, gyengén megvilágított folyosóra, amely az uralkodó lakosztályát a földieknek kijelölt résszel összekötötte, megérezte, hogy valaki nézi. Egy pillanat alatt koncentrált, felkészült a gonosz szándék elhárítására. Fojtott hang hallatszott a sötétből, mint amikor valaki meglepetésében és ámulatában felkiált. Rodisz megfeszítette akaraterejét, tovább ment, mögötte pedig, mélyen lehajolva, egy ember futott abba az irányba, ahonnan ő jött.

Lentről ugyanakkor súlyos zuhanás hallatszott. Az SDF Rodíszt hívta, kiáltása eljutott a palota minden zugába. Előrohantak az őrök. Ez volt az a pillanat, amikor a „mentő” csőport a Sötétség, vagy ahogyan hivatalosan nevezték, az ítélet Terméből lecsúszott a mélybe.

A Föld emberei csak most, a történtek megbeszélése után jöttek rá, hogy a palotaőrség és az alacsonyabb rangú parancsnokok nem tekinthetők a saját teüeikért felelős embereknek. Igen, a „lilák” erkölcsileg fogyatékos, pszichikailag megtört lények voltak, képtelenek véleményalkotásra, és mentesek minden felelősségtől, feletteseik akaratának készséges bábjai.

— Valamennyien sok hibát követtünk el. — Rodisz nevető szemmel nézett végig társain. — Én tegyek szemrehányást maguknak, mikor én magam is szeretném valahogy megmozgatni ezt a dermedt társadalmat, amely makacsul ragaszkodik a kialakult rendhez?

— Minket egészen lenyűgöztek az információs anyagtárak — mondta Csedi —, a régi templomok és más elhagyatott helyiségek, melyek zsúfolásig vannak megpenészedett, itt-ott már porladó könyvekkel, iratokkal, fényképekkel és dokumentumokkái. Több száz szorgalmas ember szükséges csupán egy ilyen irattár feltárásához, pedig a bolygón vagy háromszázezer van belőle.

— A műalkotásokkal sem jobb a helyzet — jegyezte meg Gén Atal. — A Zene, a Festészet és a Szobrászat Házaiban csak azt állítják ki, ami a Négyek Tanácsának és bizalmasainak tetszik. Az összes többit, régit és újat, senki által nem látogatott épületekbe zárták. Az egyikbe benéztem. Garmadábán állnak a festmények, az egymásra dobált szobrok. Mindent vastag porréteg lep.

— Nagyjából minden világos — mondta Eviza Tanét. — Itt vagyunk ugyan, de csak azt láthatjuk, amit meg akarnak mutatni nekünk. A vége az lesz, hogy egy szörnyen torz képet viszünk haza a Földre a Tormansz életéről, és expedíciónk nagyón csekély haszonnal jár!

— Mit javasol hát? — kérdezte Vir Norin.

— Vessük bele magunkat a bolygó mindennapi életébe — felelte Eviza meggyőződéssel. — Néhány nap múlva levethetjük a védőruhánkat, külsőnk nem fogja többé zavarni kömyezetünket.

— Levetni a védőruhát? Hát a gyilkosok fegyvere? — kiáltott fel Gén Atal.

— Mégis meg kell tennünk — mondta nyugodtan Rodisz —, másképp elkerülnek bennünket az egyszerű emberek. Pedig csak az ő segítségükkel kaphatunk őszinte képet az itteni életről, céljáról és értelméről. Ostobaság arra számítani, hogy mi heten kiássuk a raktárba hányt információkat, és eligazodhatünk bennük. Emberekre van szükségünk, akik más és más társadalmi szinten élnek, különböző foglalkozást űznek. A foglalkozásuk nagyon fontos, mert egész életükön át ugyanazt a munkát végzik.

— Mégis rosszul dolgoznak — jegyezte meg Csedi. — Tivisza és Tor meglátogatta a bolygó biológiai intézeteit, és megdöbbenve tapasztalta, mennyire elhanyagoltak a természetvédelmi területek és a parkok: kimerült, pusztuló erdők és elfajzott állatvilág. Vegyük le mielőbb a védőruhát, Eviza.

— Még vagy hat napig vámunk kell.

A csillaghajósok szétszéledtek a szobákban, hogy felkészüljenek a „Sötét Láng”-nak szóló következő adásra.

— Látni akarta Veda Kongot? Jöjjön — fordult Rodisz hirtélén Csedihez.

A sarokban álló, jó ideje hallgató fekete SDF odatipegett a díványhoz. Fay Rodisz kivette belőle az emlékezőgép „csillagocskáját”, és kibontotta a fóliát. A meggypiros szín lírai színezetű életrajzot sejtetett. Rodisz néhány szakszerű kézmozdulatot tett — és a magas, kék drapériájú fal előtt megjelent a kép. A Nagy Gyűrű Korában készült sztereofilmek semmiben sem maradtak el a maiak mögött, és Veda Kong a századok mélyéből előjött, s leült Rodisz és Csedi elé, az akkori idők finom fonatú fémkarosszékébe.

— Az ötödik sugárra állítottam be — súgta izgatottan Rodisz. — Ez az ő életének utolsó évtizedéről szól, amit én magam még soha nem láttam. Mikor Veda Kong befejezte az MVK negyedik korszaka hadtörténetének megfejtését…

Csedi, aki a dívány sarkába húzódott, egyformán látta maga előtt Veda Kongot és Fay Rodiszt, mintha egymással szemben ülne a Nagy Gyűrű Korának asszonya és az Összekulcsolt Kezek Korának asszonya… A Földön minden iskoláslány ismerte Veda Kongot, az MVK félelmetes barlangjainak kutatóját, hősnőjét, aki kedvese volt az akkori idők két híres emherének, Erg Noomak és Dar Vetmek. Csedi összehasonlította Veda Kong ismerős alakját hivatásának élő folytatójával. Fay Rodisznak nem kellett átverekednie magát vastag kőfalakon és veszélyes védőberendezéseken. Ő a kozmosz mélyében, olyan távolságban, amely még Veda Kong korának emberei számára is elképzelhetetlen volt, egy egész bolygót talált, amely nem élte át a földi emberiségnek azokat a válságos időszakait. Csedi gyermeki elragadtatással nézte Veda finom, gyöngéd arcát, kedves, szürke szemét, álmodozó mosolyát. Az évek nem látszottak meg lányosán karcsú alakján, de Csedi úgy látta, hogy Veda fiatalkori filmjeihez képest egész lényét titkolt szomorúság hatja át.

A földi emberek külseje rendkívüli változatos volt, különösen a Közös Munka Korában, mikor a legkülönbözőbb fajok és nemzetiségek összeolvadása már megkezdődött. A Nagy Gyűrű Korára a földi embertípus már tökéletesebb lett, eltűnt a Közös Munka Korának sokféle típusa.

Veda Kong a láthatatlan hallgatóság felé fordult:

„Két dal következik az MVK háborús korszakából. Tir Tviszt fordította le őket nemrég. A dallam változatlan.”

Egy kéz könnyű húros hangszert nyújtott át Vedának. Veda ujjai zengő hangokat csaltak ki belőle.

„Könyörgés golyóért” — jelentette be Veda, és mély, erős hangja betöltötte a palota nagy szobáját.

A dal könyörgés volt valamilyen istenhez, hogy küldjön pusztulást a csatában, mert az ember életének nincs értelme.

„Halálos golyót küldj énfelém, hiszen kegyességednek nincs határa” — ismételte Csedi. — Milyen társadalom az, amelyben egy nyilvánvalóan nyugodt és bátor ember odáig jut, hogy golyóért fohászkodik.

A másik dal még hihetetlenebb volt:

— Csak a halott boldog! Repülőgépek szállnak, Ágyú dörög, a föld tankok alatt remeg. Golyózápor csattog, megreszketnek az élők, És nőnek a hullahegyek…

Veda Kong a búsan és félelmetesen zengő húrok fölé ha-jolva dalolt.

Mihelyt eltűnt a kép, Fay Rodisz felállt, és szomorúan így szólt:

— Veda Kong mélyebben átérezte, mint mi, azokat a mérheteden szenvedéseket, amelyek elődeinknek kijutottak.

— Csakugyan olyan általános volt az antihumanizmus az MVK-ban, csakugyan az határozta meg az egész életet? — kérdezte Csedi.

— Szerencsére nem. De mindent áthatott, még a művészetet is. Az akkori idők legnagyobb költői is írtak ilyen versekét. — Rodisz mély és erős hangon mondta: — „Sűrűn kaszáld, akik szaladnak félve, golyózáport a íútók sűrűjébe, parabellum!”

— Elképesztő! — mondta Csedi megdöbbenve. — Mi az a parabellum?

— Golyós zsebfegyver.

— Akkor ez komoly? Sűrűbben lőni a golyókat a veszély elől menekülőkre? — Csedi elkomorodott.

— Egészen komoly.

— S mindennek ellenére Földünk derűsen és tisztán újjászületett.

— Igen, de nem az egész emberiség. Itt, a Tormanszon minden megismétlődik.

Csedi Fay Rodiszhoz simult, mint a gyermek, aki anyjánál keres támaszt.