IX. FEJEZET Leláncolt hit

Amikor Vir Norin és Eviza Tanét repülőgépen Kin-Nan-Tebe érkezett, a „lilák” egész hadát találta ott. Az összeomlott torony romjait már eltakarították, az „elutasítók” hulláit eltüntették. Az életben maradiaknak nyomuk veszett.

A három földlakó teste a temető vöröskő épületében pihent. Tivisza és Tor még mindig átölelve tartotta egymást. Arcukra ráfagyott a halál előtti pillanat határtalan gyöngédsége. Gén Atalt csak a védőruhájáról ismerték fel.

Eviza és Vir levette róluk a védőruhát, és felkészültek a hamvasztásra. Az SDF-et maximális kisülésre állították be, és a kőlapon nem maradt más, mint a testek vékony hamuréteggél jelölt körvonala. Eviza és Vir szótlanul, szomorúan összegyűjtötte a hamvakat: az elpusztult földlakók végső barátságbán egyesültek.

A platina urnát és a három SDF-et, amelynek buráin feltörési kísérletek nyomai látszottak, a „Sötét Láng”-ra szállították.

Rodisz meghívást kapott a Négyek Tanácsától. A bolygó urai kifejezték részvétüket. Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Tanács a fekete teremben gyűlt össze, amelyet a földlakók a Sötétség Termének neveztek.

Rodisz mozdulatlanul, állva hallgatta meg Csoio Csagasz rövid beszédét. A Négyek Tanácsának elnöke láthatóan válaszra számított, de Rodisz hallgatott. Senki sem merte megtömi a feszült csendet. Végül Fay Rodisz odalépett Csoio Csagaszhoz.

Sokat tanultam az önök bolygóján — mondta nyugodtan —, s már értem, hogy hazudhat is az ember, ha a körülmények rákényszerítik. De miért hazudik az, akinek óriási hatalma, ereje van, aki Jan-Jah piramisának csúcsán áll? Mire jó ez? Vagy az önök életének egész rendszerét úgy átjárta a hazugság, hogy még a legfelsőbb vezetőket is hatalmában tartja?

Csoio Csagasz sápadtan felállt, és a foga között sziszegte:

— Micsoda? Hogy merészel…

— Ha jó szándék vezérel, mindent merészelek. Ön megnyugtatott, hogy a repülőgépeket elküldte, és felhívta a figyelmemet, hogy parancsait habozás nélkül teljesítik. Amikor másodszor felkerestem, azt mondta, hogy a repülőgépek késnek, mert viharba kerültek. Elhittem, mert nem ismerem a Jan Jah planetografiáját, de Gén Atal és Tor Lik megvizsgálta a légkört, felfedezte a csalást, és még halála előtt értesített benminket.

Rodisz elhallgatott. Csoio Csagasz arca eltorzult.

— Gén Si! — kiáltotta, hogy csak úgy zengett a terem.

— Hallgatom, nagy elnök!

— Derítse ki, hogy kik vezették a repülőgépeket, ki jelentette a vihart, és ki irányította az ügyet. Valamennyiüket hozzák elém! Én magam vezetem a vizsgálatot.

— Kérem, elnök! — Fay Rodisz összetette a tenyerét, és lehajtotta a fejét. — Nincs szükség több áldozatra, amúgy is sok van. Az őreik sok embert megöltek Kin-Nan-Te városban, mi pedig — Rodisz hangja most először remegett meg — elvesztettük barátainkat.

— Értse meg — felelte haragosan Csoio Csagasz a bűnösök gyalázatot hoztak rám, a Tanácsra, mindannyiunkra, mert hazugnak és képmutatónak tüntettek fel!

— Megváltozik valami, ha kivégzik őket?

— Minden! A parancs megszegőire lesújtunk, és önök meggyőződnek róla, hogy szándékaink tiszták, nincs bennünk álnokság.

Fay Rodisz elgondolkodva nézett Csagaszra.

Néma szemrehányása elviselhetetlenné vált a Tormansz ura számára. Leroskadt a karosszékbe, és egy legyintéssel elbocsátotta a Tanácsot.

Fay Rodisz felment a lépcsőn a palota „földi” szárnyába. Nehéz beszélgetés várt rá Grif Rifttel. A parancsnok ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszéljenek.

Szemtől szemben álltak egymással, mintha Rodisz ott lett volna a pilótafülkében a fal és a műszerasztal közt. Rift és Rodisz, mint minden fejlett és edzett pszichikumú földlakó, szinte szavak nélkül is értette egymást, a szavak csak az érzelmek alátámasztására szolgáltak.

Fay Rodisz látta, hogy Grif szomorú pillantást vet az „élet-jelekre” — a zöld fényekre —, amelyekből csupán négy maradt, s határozottan így szólt:

— Nem tehetjük, Rift. Lehetetlen megszöknünk, meghátrálnunk, vagy nevezze, ahogy akarja. Lehetetlen azok után, hogy elhintettük a remény magvait, azok után, hogy a remény már kezd hitbe szökkenni!..

A csillaghajó parancsnoka nehézkesen felállt. Nagy kezét összeszorítva, kissé gömyedten, mereven nézett az asszony zöld szemébe, akit nem lehetett nem szeretni. Azután felegyenesedett, mellét kidüllesztette. Egész lénye felháborodást fejezett ki.

Ez az átkozott bolygó az ezredrészét sem éri a mi veszteségünknek. Itt még nincs talaja a jónak! Nem hozhatunk ilyen áldozatokat! — Rift a mindörökre kialudt „életjelekre” mutatott.

— Nyugodjék meg, Grif — mondta halkan Rodisz. — Mi ketten, akik olyan ismeretek birtokában vagyunk, amilyenről az ittenieknek fogalmuk sincs, nem lehetünk addig boldogok és szabadok, amíg vannak szerencsétlenek. Hogy lépjük át a legnagyobb öröm küszöbét, amikor itt egy egész bolygó infemóban, tengernyi bánattól sújtva él? Mi ehhez képest az életem, a maga és valamennyiünk élete? Kérdezze csak meg három útitársamtól!

— Tudom, mit fognak mondani — felelte lehiggadva Grif Rift, és elnézett Rodisz mellett. — Azt fogják mondani, hogy jelenlétük nélkülözhetetlen, hogy erőt és hitet ad a Tormansz embereinek.

— Lám, felelt is rá, Rift! Maga jól tudja, hogy minél tovább vagyunk itt, annál jobb nekik. Minden tökéletlenségünk ellenére megtestesítői vagyunk mindannak, amit a kommunista társadalom hoz az embernek. Ha megszökünk, akkor Tivisza, Tor és Gén csakugyan hiába halt meg. De ha itt kialakul az emberek olyan csoportja, amelyben erő és hit van, akkor a küldetésünk gyümölcsöző, még ha valamennyien elpusztulünk is.

— Legenda a hét igazról. De a bolygó nem kisváros, és mi nagyon kevesen vagyunk! — mosolyodott el szomorúan a csillaghajó parancsnoka.

— Megint elfeledkezik róla, hogy velünk a Föld, a tudománya, az életformája, amelyet maga olyan sikerrel mutatott be a sztereofilmeken. Vegye ehhez még hozzá az előadásainkat, beszámolóinkat és mi magunkat. Ha megbeszélésem az elnökkel eredményes lesz, Csedi, Vir és Eviza rövidesen elindul a városba.

— Mondta magának Tael, hogy a Tanács hivatalnokai felháborodtak a filmelőadásokon? — kérdezte Grif Rift.

— Még nem. Várható volt. Remélem, elintézem majd a Tanács tagjaival, hogy ne bántsák azokat, akik nézték és nézni fogják. Ne álljon úgy, kedves, mintha fából volna!

Grif Rift tehetetlenül széttárta a karját, nem nézett Rodisz szemébe. Az asszony mögött hirtelen valamilyen kép színes körvonalait vette észre a falon: azelőtt nem volt ott. Rodisz elfordította a kép fókuszát, és ő maga félreállt. A nemrég befejezett freskó az infemóból való feltámadást jelképezte.

Szakadék félelmetesen meredek falán, egymást támogatva, erejük végső megfeszítésével emberek kapaszkodtak felfelé. Lent, a dús fíivön, tarkabarka sokaság állt, és megvetően mutatott a verejtékező, szánalmas, sápadt sziklamászókra. Kissé odább egy kisebb csoport, mely felsőbbrendűsége tudatában közönyösen bámult.

Ez a felfelé kapaszkodás tragikusan reménytelennek látszott. Magasan fent, a völgyteknőt körülvevő falnak majdnem a peremén, a szikla hegyes ékként ugrott ki. Ez volt mintegy az utolsó lépcsőfok. Az árnyékból kék fény sugárzott felfelé, a szikláról visszaverődött. A kiszögellésen, egészen a szélén, leláncolt nő térdelt. A hasát és a jobb combját körülfogó lánc végül a csuklóját hurkolta át, és kegyetlen erővel feszítette hátra a karját, benyomódott a testébe. Meztelen volt, csak a hátát takarta be a hullámos fekete haj. A leláncolt nő, aki nem nyújthatta a kezét a kapaszkodóknak, de még egy biztató mozdulatot sem tehetett, mégis jelkép volt: a tudásba vetett rendíthetetlen hit jelképe! A Leláncolt Hit függetlennek és szabadnak látszott, mintha nem volnának kegyetlen béklyók, nem volna halál és szenvedés.

Nem tudni, véletlenül-e vagy szándékosan, a Leláncolt Hit Csedire hasonlított…

— Minek ez itt? — kérdezte Grif Rift kétkedőn. — Gondolja, hogy megértik?

— Meg fogják érteni — mondta Rodisz határozottan —, emléket akarok hagyni magunkról a palotában.

— Meg fogják semmisíteni!

— Lehet. De a reprodukciói elteijednek a bolygón.

— Maga minden alkalommal erősebbnek bizonyul nálam… — Rift elhallgatott, és búcsúpillantást vetett Rodiszra. Az aszszony kikapcsolta a televizofont.

A szomszéd szobában Eviza kritikusan nézegette Csedit és Vir Norint, akik éppen öltözködtek, hogy elhagyják Coam kertjeit, és bemenjenek a földi fogalmak szerint hallatlanul zsúfolt fővárosba.

— Ez így nem lesz jó, Csedi — mondta határozottan Eviza —, egy kilométerről észreveszik, hogy a Földről jött. Ha itt a nép valóban rosszul nevelt, akkor valóságos tömeg szegődik majd a nyomába.

— No és maga?

— Én nem akarok egyedül kószálni az utcákon, mint maga Norbinál, helybeli kollégák fognak kísérni. Az orvosok kanárisárga ruháját fogom viselni, tehát nekem elég a nadrág és néhány blúz.

— Az egyetlen megoldás — mondta az asztronavigátor —, ha Tael feltűnés nélkül elvisz a barátaihoz, azok majd segítenek felöltözködni.

— Ha kap rá engedélyt, és ha minket kiengednének. A palotában mindenhez külön engedély kell. Ezt már jól megtanultuk. — Csedi az övébe dugta a kezét, hátrafeszítette a vállát, s dölyfös, rosszalló fintort vágott, ahogy a tormanszi „kigyósok” szokták. Olyan jól sikerült az utánzás, hogy Vir és Eviza elmosolyodott.

Rodisz bement hozzájuk. Sápadt volt, éjszakákat vinasztott át a festmény mellett.

Eviza székkel kínálta, de Rodisz a fejét rázta.

— Itt amúgy is olyan sokat ülnek, mint egykor nálunk a Földön, amikor az ember — aki természete szerint mozgékony lény — kényelmesen letelepedett az asztal mellé, de még a közlekedési eszközökön is ült, és ettől eltunyult a teste és a szelleme.

— Ez igaz — felelte szórakozottan Eviza, majd váratlanul megkérdezte: — Fay, nem gondolja, hogy ezt a bolygót már lehetetlen kiemelni az infemóból? Hogy a betegség már túlságosan elhatalmasodott, az örökölt rossz megmételyezte az embereket? Hogy a Tormansz emberei már nem tudnak semmiben hinni, csak a primitív élvezetekkel törődnek, de azokért mindeme képesek? — Eviza kérdőn tekintett Rodiszra, az pedig biztatón bólintott. Eviza folytatta: — Ha a bolygón elvadúlt tömegek kóborolnak, terjeszkednek a sivatagok, felemésztik a termőtalajt, ha elhasználták az ásványi kincseket, ha minden elkorcsosult, különösen az emberi lélek, akkor mivel, milyen erővel tudnak felemelkedni? Amikor három évszázaddal ezelőtt a tormanszi nőknek a gyermekszületések korlátozását javasolták, ők úgy találták, hogy ez merénylet az ember legszentebb jogai ellen. Miféle jogok? Nem jogok ezek, hanem közönséges ösztönök, minden állatban megvannak, ösztönök, amelyek ellentétben állnak a társadalom szükségleteivel. Itt máig sem tudják megérteni, hogy szabadság csak ott lehet, ahol teljes a megértés és a felelősség. Semmilyen más szabadság nincs az egész világegyetemben. A tormansziakat egyáltalán nem érdekli, hogy gyermekeik egészségesek, okosak, erősek lesznek-e, hogy méltó élet vár-e rájuk. Engednek pillanatnyi vágyaiknak, nem gondolnak a következményekre, arra, hogy koldus, rosszul szervezett világba dobják az új életet, rabszolgának adják, korai halálra ítélik.

Rodisz megcsókolta Evizát.

— Súlyos kérdések ezek, Eviza, nálunk is felmerültek. A Megosztott Világ Korának válságos időszakában, a kapitalista európai civilizáció hanyatlásának kezdetén, az antropológusok felfigyeltek a hopi indiánokra, akik Észak-Amerika délnyugati sivatagában éltek, sokkal rosszabb körülmények között, mint amilyenek a Tormanszon vannak, és mégis sajátos társadalmát hoztak létre, amely sok vonatkozásban hasonlított a kommunizmushoz, csak alacsonyabb anyagi színvonalon. Az MVK tudósai példát és reményt láttak a hopikban: a nők szabadok voltak, kollektiven gondoskodtak a gyermekekről, önálló munkára nevelték őket kora gyermekkoruktól kezdve, mindez fejlett intelligenciát és pszichikai erőt eredményezett a hopiknál. Az európai tudósok csodálkozva és zavartan tapasztalták, hogy tizenöt évszázad nehéz és rideg életkörülményei ellenére a hopik gyerekeinek képességei jobbak voltak, mint a tehetséges fehér gyermekeké. Meglepte őket nagy intelligenciájuk, megfigyelő képességük, összetett és elvont gondolkodásuk. A hopik fizikailag is tökéletesebbek voltak, mint a körülöttük élő népek. Emlékszem egy lány fényképére, nagyon hasonlított Csedire…

— Tehát a Tormansz nyomorúsága nem akadálya a felemelkedésnek? — kérdezte felélénkülve Csedi.

— Biztos vagyok benne — mondta Rodisz határozottan.

— De mit lehet tenni a reménytelenül elrontott lelki alkattál? — kérdezte Eviza.

— Maga ugyanazt a hibát követi el, amit az MVK pszichológusai, köztük az akkoriban hírneves Freud. Ők a dinamikus pszichikai folyamatokat statikusaknak, állandóknak tekintették, amelyek olyan sajátos lényegekben rögződnek, mint a „libido” vagy a „mentalitás”. Valójában pedig csak impulzív felvillanások vannak, amelyeket könnyű koordinálni a neveléssel. Amikor ezt az egyszerű dolgot megértették, megkezdődött a kapitalista társadalom tulajdonosi és egoista lelkialkatának fokozatos átalakítása kommunista tudattá. Kidérült, hogy a magas színvonalú nevelés csodát tesz az emberi lélekben és a társadalmi berendezésben.

— Csakhogy itt hiányzik az emberekből a jobb jövőbe vetett hit — kelt Eviza védelmére az asztronavigátor.

— Ezért jutottak el a tormansziak a miszticizmushoz — mondta Rodisz. — Ha az embernek nincs támasza a társadalomban, ha nem óvják őt, hanem csupán fenyegetik, nem bízhat a törvényben és az igazságosságban, hinni kezd a természetfölöttiben, utolsó menedékében. A Megosztott Világ Korának végén a misztika mind a zsarnoki államkapitalizmusbán, mind az álszocialista országokban megerősödött. A művetődéstől megfosztott, tudatlan tömegek elvesztették hitüket a mindenható diktátorokban, és a szektásságba, a miszticizmusba menekültek. A történelmi fejlődés spirálja visszavezette az emberiség többségét az ateizmushoz. Ha párhuzamot vonunk, itt a legkedvezőbb pillanat, hogy a tormanszi népbe beoltsuk az emberbe vetett igazi hitet.

— Mikor teijedt el a Földön a miszticizmus? — kérdezte Eviza.

— A tizenhetedik kör kék ciklusában. A történészek az akkori időkre ugyanazt a korszakbeosztást alkalmazzák, mint a karakorumi Bán Togolo kolostorának krónikái. A világtól elvonult krónikaírók az ellentmondó rádióhírek összevetésének rendszerét alkalmazva, tárgyilagosan jegyezték fel az MVK világeseményeit. A buddhista kolostor távoli fekvésével magyarázható, hogy a krónikák ott megmaradtak, holott abban az időben más országok történelmi dokumentumaiból igen sok elpusztult. Bán Togolóban maradt fenn a legteljesebb kronológia. Mi ezt naptárként használjuk.

— És a Nyugat és Kelet közötti nagy ütközet vagy a Maricsata, szintén a tizenhetedik körben történt? — kérdezte Csedi.

— A tizenhetedik kör vörös vagy tüzes tyúk évében — felelte Fay Rodisz és a vörös tigris évéig tartott.

— Mulatságos kronológia! — mondta Eviza. — Régies badarságnak hangzik.

— Nem is olyan badarság, amilyennek első pillantásra látszik. Minden kör megfelel az ember átlagos életkorának, és ezért nemcsak értelemmel, hanem érzékekkel is felfogható.

— Előbbi korból is maradtak fenn krónikák Bán Togolóbán? — kérdezte Eviza.

— Ezek messzi idők mélyébe, a Társadalmi Formák Keveredésének Korán túlra nyúlnak vissza.

— A Sötét Századokba? Akkor ezek az ötödik és a tizenharmadik kör közé esnek. Az MVK a tizenötödikben kezdődött — számította ki gyorsan Csedi.

— És a tizenhetedik kör fekete ciklusában végződött — tétte hozzá Rodisz.

— Nem volna ideje abbahagyni a kutatásokat, akármilyen körben vagyunk is? — kérdezte Eviza. — Agyongyötöijük Fayt.

— Az ötvenegyedik kör kék ló évében — nevetett Rodisz. — Menjünk át hozzám. Mostanában sokat töprengtünk. Még táncolni is elfelejtünk…

Egy hét múlva megjelent Rodisznál Csoio Csagasz megbízottja — maga a „lilák” főnöke, Jan Hao-Juar, rövidítve Janhar: jól megtermett, darabos arcú férfi volt. Tael mérnök már a neve hallatára is félénken körülnézett.

Janhar a ragadozó madár könyörtelen és rettenthetetlen pillantásával nézett a világba, kifejezéstelen szemével, félig leeresztve szemhéját, mint aki nagyon fáradt. Tael mérnök később megmagyarázta, hogy a „lilák” főnöke mindig úgy néz, mintha célozna. Híres céllövő abban a golyós pisztoly típusban, amelyet a Jan-Jah őrtisztjei és előkelőségei is használnak. Janhar kihívón végignézte a Földről jött vendéget, akit először látott ilyen közelről, s átadta az elnök meghívását.

Fay Rodisz megígérte, hogy néhány perc múlva ott lesz, de a „lilák” parancsnoka nem ment el.

— Parancsot kaptam, hogy elkísérjem.

— Ismerem az utat a zöld szobába.

— Nem oda! Parancsot kaptam, hogy elkísérjem!

„Megváltoztak a körülmények” — gondolta Rodisz. Bement a szobájába, néhány percre bezárkózott, hogy összpontosítson, erőt gyűjtsön.

A „lilák” parancsnoka egy lépéssel mögötte ment, Rodisz így nem tudta kipróbálni Janhar pszichikai szilárdságát.

Csoio Csagasz a vörös szőnyegen föl-alá járkált. A magas, keskeny ablakok kevés fényt bocsátottak be, a szobában a tormansziak kedvelt rózsaszínű félhomálya uralkodott. Csagasz ezúttal nem kínálta hellyel vendégét. Rodisz nem látott megfelelő bútordarabot, így keresztbe tett lábbal egyenest a szőnyegre telepedett. Csoio Csagasz felvonta szemöldökét, egy intéssel elbocsátotta Janhart, s föl-alá sétálva a teremben, megállt Rodisz előtt. Gyanakvón és haragosan nézte végig.

— Csak azoknak mutattuk be a filmeket, akik szomjaztak a tudásra, vállalták a kényelmetlen utat a csillaghajóig, a kockázatot, hogy az ön őrei elfogják őket — mondta Rodisz, meg sem várva a kérdést.

— Megtiltottam a nyilvános bemutatót! — szólalt meg az uralkodó tagoltan. — Figyelmeztettem, hogy ne avatkozzanak be bolygónk ügyeibe!

— Nem tartottunk nyilvános bemutatót — felelte keményen Rodisz. — Kívánságának eleget téve nem játszottuk a fdmekét az egész bolygón. Valószínűleg oka van erre, nem?

— Megtiltottam, hogy bárkinek is bemutassák a fdmeket!

— Ehhez nincs joga egyetlen államnak, egyetlen bolygónak sem a világegyetemben. Valamennyiünk szent kötelessége szembeszállni az ilyen példátlan elnyomással. Hogy meri bárki is elzárni a gondolkodó lény útját a világ megismerése elől? A Földön és más világokban a fasiszta diktatúrák követtek el ilyen bűntényeket, szörnyű bajokat okozva. Ezért, ha a Nagy Gyűrűben felfedeznek olyan államot, amely elzárja a tudás felé vezető utat az emberek elől, azt az államot megsemmisítik. Ez az egyetlen olyan eset, amely feljogosít idegen bolygó ügyeibe való közvetlen beavatkozásra.

— De vajon az a bizonyos Gyűrű meg tudja-e ítélni, mi a káros és mi a hasznos az idegen életben!? — kiáltotta felbőszülten Csoio Csagasz.

— Nem tudja. De nem engedjük, hogy megtiltsák a művészét, a tudomány, a más bolygók életének megismerését. Szerettünk volna baráti, megértő kapcsolatot teremteni önökkel, ezért tettünk engedményt, nem kívántuk, hogy a filmeket az egész bolygón bemutassuk.

Csoio Csagasz morgott valamit, és még gyorsabban járt fel-alá a teremben.

— Sajnálom — mondta halkan Rodisz hogy nem értékelte a magunkkal hozott sztereofilmeket. Azzal a nyomasztó pokollal szemben, amelyet az önök ősei által összegyűjtött fiimek mutattak, ezek a filmek az emberi értelem végső győzelmét bizonyítják.

— De az ellenőrzés? Ki kezeskedik azért, hogy a filmjeik teljesen ártalmatlanok? Idegen eszméket propagálnak! Ez csalás!

— A Föld kommunista társadalmának nincs szüksége sem propagandára, sem csalásra. Értse meg hát, bolygó ura! — Rodisz felpattant. — Mi szüksége lenne rá a Földnek? Ön okos ember. Értse meg, egyetlen kívánságunk, hogy visszatérésünk előtt minél többet átadhassunk önöknek, segítsük embereiket a másfajta élethez vezető út megtalálásában… Ellenszolgáltatás nélkül! Értse meg végre, hogy az ember legnagyobb öröme, ha adhat és segíthet!

Fay Rodisz szenvedélyes szavai nagy hatást tettek az öligarchára. Gondolataiba mélyedve a padlóra meredt, és némán átvezette Rodiszt találkozásaik megszokott helyére, a fekete bútorral berendezett zöld szobába. Ott elővette pipáját, eregette a csípős füstöt, amelyet Rodisz már jól ismert.

— Az emberek — mondta Csoio Csagasz, és összehúzta a szemét — csupán árnyak, nincs jelentőségük a történelemben. Csak a tetteik élnek. A tett gránitkő, az élet homok. Ősi közmondás…

— Én is ismerem, közös őseinktől származik… De ne feledje, hogy a tömeg és az uralkodó — az ellentétek dialektikus egysége, külön-külön nem léteznek. S mindkét fél tudatlan, kegyetlen, gyűlöli egymást.

— Meglep, hogy ennyire törődnek a Jan-Jah névtelen tömegeivel. Ezekkel az emberekkel azt tehetünk, amit akarunk! Kifoszthatjuk, elvehetjük feleségüket, szerelmesüket, elűzhetjük otthonukból. Csak alkalmazni kell azt a fogást, amely régi, mint az itteni és a földi világ, dicsérni kell őket. Ha azt mondja nekik, hogy nagyok, szépek, bátrak, és okosak, ők mindent eltűrnek. De próbálja megmondani nekik, hogy valójában műveletlenek, ostobák, korlátoltak, tehetetlen korcsok, a felháborodás moraja magába fojtja a szót, akármilyen értelmesen szól is hozzájuk, jóllehet egész életüket sokkal komiszabb megaláztatásban élik le.

— Úgy látszik, önök a Földről hozott filmekből az emberek irányításának legrosszabb módját tanulták el — mondta Rodisz szemrehányón. — De őseink már akkor is használtak más módszert: az emberek józan eszéhez fordultak, igyekeztek megmagyarázni nekik a cselekedetek okait és a következményeit. A mélyen bennünk gyökerező igazságérzet segítségével így sokkal többet teszünk és súlyos megpróbáltatásokat vállalunk, amit a múlt emberei be is bizonyítottak. Nem lehet mindig a könnyű utat választani — kerülhetünk reménytelen infemóba is.

— Nagy embertömegekkel lehetetlen a nehéz úton járni.

— Önök már elérték, hogy az értelmiségiek közt a születési arányszám állandóan csökken. Igyekeznek megszabadítani az embereket az érzelmi kötöttségektől, hogy az elnyomás és a hatalom eszközévé változtassák őket! Nos, ez természetes következménye az emberekhez fűződő zsarnoki kapcsolatnak.

— Ezeket az értesüléseket Tollo Frael mérnöktől szerezte! — kiáltott fel Csoio Csagasz, mint aki leleplezte Rodiszt. — Mondja, ő tudott a sztereofilmek közvetítéséről?

A kényszerű hazugság émelyítő érzése fojtogatta Rodiszt, de hát a Föld törvényeinek következetes megtartása súlyos következményekkel járhatott a Tormanszon.

— Régóta gyanítom, hogy a mérnök köteles mindenről jelentést tenni — felelte kitérően.

Csoio Csagasz másképp értelmezte a Rodisz arcán kiütköző undort, s önelégülten elmosolyodott. Rodisz megértette, hogy Tael megmenekült a veszélytől.

— Mondja meg őszintén: meg tudna ölni engem? — kérdezte hirtelen Csoio Csagasz.

Rodisz már nem is csodálkozott Csagasz gondolatainak váratlan bakugrásain.

— Miért? — kérdezte nyugodtan.

— Hogy eltegyen láb alól, és gyengítse a hatalmat.

— Eltegyem láb alól! Rögtön valaki más, még rosszabb foglalná el a helyét. Ön legalább okos…

— Legalább! — kiáltott fel haragosan Csagasz.

— Az önök társadalmi rendszere nem teszi lehetővé, hogy értelmes és rendes emberek kerüljenek a hatalomra, ez a légnagyobb baja.

Csoio Csagasz szeretett volna ellentmondani, de fékezte magát, és behízelgő hangon megkérdezte:

— De technikai tekintetben — meg tudna ölni? És milyen eszközzel?

— Bármely pillanatban. Egy szavamra meghal.

— Én is kiolthatnám az életét egy szempillantás alatt! Rodisz igazi női megvetéssel vállat vont.

— Csillaghajónk parancsnoka abban az esetben egy kilométér mélyen feltúrja a Jan-Jah felszínét.

— De önök nem követnek el gyilkosságokat! S ön bizonyára megtiltja neki!

— Csakhogy én akkor már nem leszek életben — mosolygott Rodisz és ő a parancsnok!..

Csoio Csagasz elgondolkozva dobolt ujjaival az asztalon, s mintegy válaszul, láthatatlan csengő szólalt meg halkan.

A Négyek Tanácsának elnöke roppant izgatott lett, s Fay Rodisz kitalálta, hogy a jelzés valami nagyon fontos dologról hoz hírt, s felállt. Az elnök azonban, ránézve a készülékre, amelyet Rodisz elől faragott faválaszfal rejtett el, parancsolón a székre mutatott…

— Az űrhajója hívja önt. Csillaghajó közeledik a Jan-Jahhoz. Földi?

— Ó, dehogy! — kiáltott fel Rodisz olyan határozottan, hogy az elnök gyanakvón nézett rá. — Ilyen hamar nem jöhet — tette hozzá, belelátva Csagasz gondolataiba.

— Kapcsolatot tud teremteni az érkezőkkel?

— Persze, ha az ő bolygójuk is a Nagy Gyűrűhöz tartozik.

— Jelen akarok lenni!

Rodisz eléggé ismerte már a tormanszi szokásokat. Az uralkodót nem hívhatja meg senki magához, sem máshova. Hozzá pedig csak azok jöhetnek be, akiket ő hív.

Vir Norin rohanva jött be két SDF-fel. A zöld szobában, olyan valóságosan, hogy a tormansziakat még mindig ámulatba ejtette, megjelent a „Sötét Láng” fülkéje a riadójelre összegyűlt csillaghajósokkal. Olla Dez a hullámszelektort kezelte. A közeledő űrhajó jelzései kívül estek a Nagy Gyűrű spektrumán. Ekkor Olla Dez maga felé húzta a műszerpult felső részén levő fekete kart, lábával pedig lenyomott egy vörös pedált, bekapcsolva a számítógépet és az emlékezőgépet, hogy kiszámítsák a közvetítés szokatlan spektrumát.

A fülke megtelt a be nem hangolt vivőhullám remegő zúgásával. A csillaghajó fülkéjében a nagy képernyőn képtöredékék villantak fel, összeálltak, majd ismét széthulltak. Csoio Csagasz eltakarta a szemét, nehogy elszédüljön a vibrálástól. A vibrálás lassult, a képtöredékek egy része fennakadt a képernyőn, mint hálóban a halak, s ezekből végül kialakult a szokatlan űrhajó képe: négy síkfelület több rétegben összeszerelt óriási csövekből, amelyek egy gigantikus hosszanti hengeren feküdtek, mint ferdén keresztbe rakott négy orgona. A csövekben sápadt láng lüktetett, körbefutva a szerkezetben.

A csillaghajó képe megnőtt, betöltötte az egész képernyőt. Csak a hosszanti henger sarló alakú kiszögellése látszott a kozmosz feneketlen sötétségének háttere előtt. A félhold üreges részéből nyolcasokhoz hasonló fényjelek szálltak ki és száguldottak előre hol függőleges, hol vízszintes irányban, külön csoportokban vagy szakadatlan láncban. A látvány alig egy percig tartott, majd a képernyőn az űrhajó belseje tűnt fel. Három sík metszette egymást különböző szögben, az adóállomás perspektívájában csak sejtem lehetett az idegen építési módot.

Hat mozdulatlan alak ült, mély, puha székekbe süppedve, egy ferde, háromszög alakú fal előtt, mely úgy csillogott, mint a fekete tükör. Ezüstös-lila homályos fény kígyózott a menynyezet ferde síkjain. A helyiség hol sötétségbe borult, hol vakító fény villant fel, árnyék és átmenet nélkül. A lüktető világítás megakadályozta a részletek megfigyelését.

A hat alak mozdulatlanul ült, valamilyen sötét köpenyt viselt, melynek hegyes csuklyája elrejtette a titokzatos lények arcát!

A földlakók nem tudták megállapítani az űrhajó méreteit. A képernyőn nem látszott semmi olyasmi, amit akár távolról is ismertek volna a Nagy Gyűrű kozmikus tapasztalataiból.

A fény ritka fellobbanásai, a megmerevedett sötét figurák, a hajótest furcsán megtört és ferde csatlakozói nyomasztólag hatottak. Érthetetlen erő áradt a világűr mélyéből. Az űrhajó közeledett. A vibráló zúgás egyre erősödött. Ettől a hangtól, amely hol elhalkult, majd minden egyes fényvillanásnál felerősödött, megborzongtak az emberek.

Olla Dez — aki nem tudta volna elmondani, mit érez ezekben a percekben — minden ízében remegve levette a hangot, és bekapcsolta a „Sötét Láng” adóját. A gépek néhány perc alatt meghatározták a célt és ráirányították a sugarat, amely a Nagy Gyűrű Galaktika-szerte elismert hívását ismételte.

Az ismeretien csillaghajó adásában semmi sem változott. Ugyanúgy folytatódtak az ezüstös villanások, ugyanolyan mozdulatianul és komoran ültek a csuklyás alakok.

Olla Dez felerősítette a hívójelet, majd újra bekapcsolta a hangot, de rögtön a minimumra csökkentette, mert a zúgást lehetetlen volt elviselni.

A „Sötét Láng” különböző kódjeleket váltogatva, folytatta a hívást. A zúgó hang lassanként halkult, tehát az idegen estilaghajó távolodik, ügyet sem vetve a hívójelekre. A képernyőn egy ideig még látszott az űrhajó körvonala, de aztán az is beleolvadt a kozmosz sötétjébe.

A főlokátor mutatói közt vidám zümmögéssel szaladt a számfüzér.

— Irány 336-11 a Galaktika északi osztókörében, negyedik szint, sebesség 0,88 — közölte Div Szimbel.

— Keresztben halad a Galaktikán, körülbelül a Bereniké haja felől, a legnagyobb galaxishalmazok vonala fölött — mondta Grif Rift.

— Furcsa, hogy a szokott térségben halad. A sebessége nem nagy. Az átjutáshoz több mint százezer földi évre van szűksége — szólalt meg hangosan a palotából Vir Norin.

Csoio Csagasz és néhány jelenlevő előkelőség meglepetten Nor felé fordult.

— Vajon élnek-e azok ott, az űrhajón? — fogalmazta meg Menta Kor a valamennyi űrhajóst nyugtalanító kérdést.

— S a csillaghajó a végtelenségig fog menni? — kérdezte Csoio Csagasz Fay Rodisztól.

Rodisz helyett Menta Kor felelt:

— Amíg az iránymódosító automaták energiakészlete ki nem merül, az űrhajó sebezhetetlen. De azután is, a negyedik szint övezetében oly kevés a valószínűsége az anyagtömörüléssel való találkozásnak, hogy attól átszelheti az egész Galaktikát, és még évmilliókig száguldhat.

— Évmilliókig — mondta lassan Csoio Csagasz, majd elkomorodott. — Mondja, a Földön az a szokás, hogy az felel, akit nem is kérdeznek? — fordult fenyegetőn Rodiszhoz. — Méghozzá idősebbek jelenlétében?

— Szokás — felelte Rodisz. — Ha több ember beszélget, mindig az felel, aki előbb fogalmazta meg a választ. Az életkornak ebben nincs jelentősége.

— A rangnak sincs?

— A kérdés megvitatásában nincs.

— Anarchisták! — dörmögte Csoio Csagasz, s felállt. Rodisz intésére Olla Dez megszakította az összeköttetést.

Az SDF-ek halk zümmögése megszűnt.

A földlakókat felkavarta a csillagközi vándorral való találkozás. Valami reménytelen, infemószerű volt abban, ahogy a fény cikázott az éles szögben egymást keresztező fémsíkok közt, a csillaghajó üres termében.

De nemcsak a földlakókra hatott nyomasztóan ez a látvány. Csoio Csagasz nála szokatlan, fáradt léptekkel ballagott át lakosztályába. Mögötte két „lila” lépkedett nesztelenül, megvetőn nézegetve vissza az uralkodót messziről követő bizalmi emberek maroknyi csoportjára.

Fay Rodisz fölöslegesen aggódott amiatt, hogy társait még néhány napig visszatartják. Tael mérnök átnyújtott Csedinek, Evizának és Vir Norinnak egy-egy hajlékony, bejegyzésekkel ellátott műanyag lapocskát. Az igazolványok tulajdonosai a fővárosban, a Bölcsesség Központjában meglátogathattak minden intézményt, intézetet, jelen lehettek gyűléseken. A földlakók nagy ámulatára kiderült, hogy ilyen joggal csak kevesen rendelkeznek a fővárosban. A többségnek másféle igazolványa van, amely csak korlátozott jogokkal ruházta fel tulajdonosukat. Akinek nem volt igazolványa, azt törvényen kívül állónak tekintették, elfogták, és a vizsgálat után vagy száműzték a bolygó másik vidékére, ahol fizikai munkát végeztettek vele, vagy pedig, ha erre nem volt szükség, „könnyű halálra” ítélték.

Tael elkísérte a három földlakót és SDF-jeit a Coam kertjei tiltott övezetének határáig, átadta őket a kísérőknek, s viszszafordult. Fay Rodiszt ott találta az áttetsző falnál az előcsarnokban, ahová az elhagyott szobák ajtói nyíltak. Védőmha nélkül, rövid, bő szoknyában és blúzban az asszony még rokonszenvesebb lett.

Rodisz elmerülten figyelte a kertet, a fákat, ahogy szomjasan az ég felé nyújtják tölcsér alakú lombjaikat. Tael hirtelen arra gondolt, hogy az ő szívéhez nőtt növényeket a földlakók minden bizonnyal idegennek érzik. S a magányos Rodiszt szómorú és védtelen fogolynak látta.

A mérnök mindenről megfeledkezett. A sokáig elfojtott érzés olyan erővel tört ki belőle, hogy őt magát is meglepte. Térdre hullt, mint a lovagok hajdan a Földön, bár ő mit sem hallott róluk, megragadta Fay Rodisz kezét, és megvallotta szerelmét.

Rodisz mozdulatlanul és csodálkozás nélkül hallgatta, mintha régóta tudná mindazt, amit a tormanszi férfi.

Tael az asszony szemébe nézve próbálta kiolvasni vagy légalább kitalálni a választ. A Föld asszonyának ragyogó szeme azonban nem árult el semmit. Tael lehajtotta a fejét, elnémult.

Fay Rodisz megszorította a férfi kezét, s könnyedén felemelte. Tael vállára akarta tenni a kezét, de az már ismerte az aszszony csillapító erejét, szinte méltatlankodva hátralépett. A Földön és a Tormanszon egyaránt érvényes volt, hogy a szerelmet valló férfi könnyebben elviselte a visszautasítást, mint a baráti együttérzést.

— Bocsásson meg — mondta önérzetesen Tael ábrándok rabja lettem, és azt hittem… egyszóval megfeledkeztem arról, hogy önök nem érezhetnek szerelmet a mi elvadult bolygónk alacsony rendű lényei iránt.

— De igen, Tael — felelte halkan Rodisz.

A földi asszony félelmetes ereje ismét megbénította, megtörte a mérnök akaratát.

— Akkor hát… — mormogta feléledő reménnyel.

— Nézzen a Föld szemével, Tael. Látta az életünket. Keréssé meg a helyemet az önök életében, mert a szerelem nálünk csak közös úton lehetséges. Különben nem egyéb testi szenvedélynél, amely realizálódik és elmúlik. A szerelem időszakai ritkák, mert olyan érzelmi feszültséggel és erőkifejtéssel járnak, ami a nem egyenlő partnert halálos veszélybe sodorhatja.

A mérnök elviselhetetlennek és sértőnek érezte a vallomást követő kioktató hangot, noha jól tudta, hogy Fay Rodisz bizalommal és nyíltan, főleg pedig mint egyenlővel beszél vele.

Elbúcsúzott, és lassú léptekkel a kijárat felé indult, igyekezett fesztelenül és önérzetesen viselkedni, ahogy a földlakóktói látta.

Fay Rodisz elszomorodva nézett utána, és hirtelen megszólalt:

— Jöjjön vissza, valami fontosat kell mondanom.

Bevezette a szobájába, és gondosan becsukta az ajtót. Zümmögni kezdett az SDF. Rodisz bekapcsolta a védőteret, és elmondta, miről beszélt Csoio Csagasszal.

A tormanszi férfi halvány mosollyal hallgatta, ami a Jan Jah lakóinál tehetetlen keserűséget leplezett.

— Tehát azt mondta neki, én köteles vagyok mindenről jelentést tenni?

Rodisz bólintott.

— Akkor fején találta a szöget! Egész idő alatt mindenről beszámoltam, mást nem tehettem.

— Miért?

— Ha egyetlen nap elmulasztom, nem találkozhattunk volna. Soha többé.

— S mit szokott jelentem?

— O, ez veszélyes játék. Elmondani az igazságot úgy, hogy ne ártson önöknek, elhallgatni a fontosakat, kieszelni a féligazságot. Okos ellenséggel van dolgunk, de a féligazság, amelyet a politikai ámítás céljára találtak fel, ellenük is megfelelő fegyver.

— Miért folytat ilyen játékot?

— Miért? Hát az a több tízezer ember a Jan-Jahon, aki látta a kommunista Földet? Hát a tudás, amellyel felvérteztek minket? Meg az önökkel való kapcsolat öröme? Én a sors kegyeltje vagyok! Látni egy másik életet, meseszép életet, két világ határán állni! Megérteni, hinni! Meggyőződni a lehetőségről, hogy van kivezető út a Jan-Jah nép számára!

— Bocsásson meg nekem, Tael — mondta Fay Rodisz fisztelettel, mintha idősebbel beszélne —, oly keveset tudok még, és bántó hibákat követek el…

— Mit beszél, csillagom! — kiáltott fel megrendültén Tael, s az ajtó felé hátrált.

Rodisz a kezénél fogva erőszakkal visszahúzta, leültette a nagy díványra.

A mérnököt az elidegenedés furcsa érzése fogta el. Mintha mindez valaki mással történne, s ő maga kívülállóként figyelné két különböző világ lakóinak beszélgetését.

Fay Rodisz felkuporodott a díványra, lábát maga alá húzta, karjával átfogta csupasz térdét. Most más szemmel nézte a tormanszi mérnököt, megértette, honnan vannak a homlokát barázdáló mély redők, miért húzza össze úgy a szemöldökét a gondolkodó emberre jellemző csillogó és éles szem fölőtt, miért vegyül egy-egy ősz szál a szakállába és bajuszába.

Fay Rodisz szokása szerint a mérnök kezére tette ujjait, testi kontaktust teremtve, így jobban érezte a szokásaiban oly távoli és törekvéseiben oly közeli embert.

Tael elgondolkodva és szomorúan nézett. Ismét elfogta az a már többször tapasztalt érzés, hogy Rodisz mögött a kozmosz feneketlen mélysége tátong. A mérnök megremegett.

Rodisz erősebben megnyomta a férfi kezét, s halkan így szólt:

— Legyen őszinte hozzám, Tael. Mi fenyegeti, milyen veszély leselkedik önre és nyilván a Jan-Jah minden lakosára?

— Az a bűnösségtől függ. Ha megszegem bejelentési kötelezettségemet, száműzetés vár rám. El kell mennem valamelyik messzi városba, mert a fővárosban nem lesz munka számomra.

— És ha rájönnek, hogy információinkat továbbította a barátainak?

— Hűtlenség miatt vádat emelnek. Letartóztatnak, megkínoznak, hogy eláruljam a résztvevőket. Azokat szintén megkínozzák, ők elárulják a többieket, és megneveznek még néhány száz ártatlant, csupán azért, hogy megszabaduljanak az elviselhetetlen kínoktól. Azután valamennyit megsemmisítik.

Rodisz megrendültén hallgatta szavaik noha mindezt jól ismerte. De most nem a történelem tárult fel előtte, nem a Föld régi embereinek szenvedései, amelyeket az évezredek betemettek, hanem a Tormansz élete. A mérnök nyugalmában több tragédia volt, mint egy kétségbeesett kiáltásban. A szoba, amelyet a halkan zümmögő SDF védett, törékeny tutajnak tetszett az ellenséges óceánban, ahol a part mindenütt egyformán messzi és elérhetetlen.

— Nem félek tőlük — mondta Tael és nem azért, mert bízom az erőmben. Senki sem tud ellenállni nekik. Az, amit a legendák mondanak a törhetetlen akaratú emberekről, vagy hazugság, vagy a hóhérok hozzá nem értését bizonyítja. Vannak csodálatosan hősies emberek, de ha elég hosszú ideig kínozzák, ők is megtörnek: az emberből megfélemlített, félholt állat válik, félálomban is végrehajtja a parancsot.

— Akkor hát miben reménykedik?

— A gyengeségemben. A hóhérok először fizikailag törik meg az embert. A második lépcsőfok a pszichikai megtörés. Én már az elsőbe belepusztulok, így aztán nem érnek el semmit!

Fay Rodisz kiegyenesedett, felsóhajtott. A tormanszi férfi nem tudta levenni a szemét Rodisz rugalmas kebleiről. A Jan Jah erkölcs szerint ez illetlen és szégyenletes volt, de a Föld asszonya úgy fogadta a mérnök pillantását, mint a férfi vonzódásának természetes megnyilvánulását.

Fay Rodisz arra gondolt, hogy a fejlődés folyamatának szüntélén kegyetlensége ellenére, a természet humánusabb, mint az ember. Az ember az agyafúrt, az áldozatba mélyen behatoló fegyverek — a nyíl, a lándzsa, a golyó — feltalálásával nagymértékben fokozta a szenvedést a Földön. Elvetette a ragadozó állat harci taktikáját, amely az első csapás okozta sokkon, a véredények felszakításán és a vérveszteség okozta, fájdalom nélküli halálon alapult. Az ember áldozatai borzalmas kínok közepette, belső gyulladások következtében pusztultak el. Amikor pedig a pszichikailag fogyatékosak a szadizmusig süllyedtek, létrehozták a kínzások pokoli technikáját, s rögtön alkalmazták is politikai és háborús célok érdekében.

Most pedig a Föld gyermekei visszatértek egy ahhoz hasonló világba, amelyet rég eltöröltek bolygójuk színéről!

Fay Rodisz megsimogatta a mérnök haját.

— Hallgasson rám, Tael! Tájékoztassa őket továbbra is, hiszen nincsenek titkaink. Bevisszük magát a „Sötét Láng”-ra, meggyógyítjuk, testileg erőssé, pszichikailag edzetté tesszük. Megtanulja, hogyan uralkodjon testén, érzésem, miként szerezzen hatalmat az emberek fölött, ha az ügy úgy kívánja. Más emberként tér ide vissza. Mindössze két-három hónapra van szükség!

A tormanszi férfi felállt a díványról, határozottan megrázta a fejét.

— Nem, Rodisz! — Dallamosan és lágyan ejtette ki az érdes tormanszi nyelv, számára szokatlan földi nevet. — Én nem lehetek tökéletesen egészséges bolygóm beteg emberei között. Azért nem lehetek, mert tudom, milyen sok időt és erőt kell pazarolnom magamra, ha meg akarok maradni ezen a színvonalon. Nem örököltem ideális testet őseimtől. Ha csupán megközelítem akarom az önök erejét, ez annyi időt és figyelmet követel tőlem, hogy nem futja a fontosabb dolgokra: a jóságra, a szeretetre, a másokról való gondoskodásra, holott én ebben látom a kötelességemet. A mi világunkban kevés a szeretet és a jóság! Kevés az olyan ember, aki tehetséges, és belső erőit nem olyasmire fecsérli el, mint a karrier, az anyagiakban gazdag élet vagy a hatalom, Én gyengének születtem, de van bennem szeretet az emberek iránt, nem térhetek le erről az útról. Köszönöm, Rodisz!

Rodisz figyelmesen nézte a mérnököt, azután „csillag”-szeme kialudt, szempillái eltakarták.

— Rendben van, Tael! Indítékai szépek. Ön igazi erős embér. A bolygó jövője az olyan emberek kezében van, mint ön. De fogadjon el egy ajándékot tőlem. Megszabadítja az esetleges kínzás veszélyétől, kivonja a hóhérok hatalma alól. Ha szükségesnek találja, átadhatja másoknak is…

Újra a mérnökre pillantott: megérti-e?

— Látom, kitalálta. Megtanítom rá, hogyan lehet meghalni bármely pillanatban, a saját akaratunkból, anélkül, hogy a szervezet belső erőin kívül bármit is igénybe vennénk. Ősidők óta minden zsarnok azokat az embereket gyűlölte a legjobban, akik önhatalmúan lerázták az élet és halál urainak hatalmát. A hatalmon levőnek elidegeníthetetlen joga volt, hogy élet és halál felett rendelkezzék. S az emberek hittek ebben a fetisizmusban, amelyet a keresztény egyház is hirdetett. A földi civilizációk évezredei alatt az embereknek semmi más megoldás nem jutott eszükbe, csak az öngyilkosság gyötrelmes módszerei. Csupán India bölcsei értették meg, hogy ha az embert a saját halálának urává teszik, akkor nem fél többé az élettől… — Rodisz kicsit gondolkodott, majd hozzátette: — De itt, ahol szokás a „korai halál”, ez talán nem olyan fontos, mint régen a Földön…

— Nagyon fontos! — kiáltott fel Tael. — A „gyöngéd halál” szintén teljes egészében az oligarchia kezében van, és engedély nélkül senki sem léphet be a halál palotájába. A művelt hoszszúéletűek élete és a halála pedig teljesen a vezetőktől függ.

— Akkor hát mondja meg, mikor tud időt szakítani rá — mondta határozottan Rodisz —, több órát kell vennie.

— Olyan sokat?!

— Ezt nem lehet megtanulni tapasztalt oktató nélkül. Tudni kell, hogyan állítsuk meg a szívet bármely pillanatban. Ha az átlag Jan-Jah ember lassítani kezdi a szívműködését, az agy, minthogy nem kapja meg a szükséges oxigént és táplálékot, serkenti a szívet. Ezért a szívműködés fékezéséhez hódítani kell az agyat. Csakhogy akkor megszűnik az önkontroll, és a „lecke” halállal végződik. Az én feladatom megtanítani önt, hogy ne veszítse el az önkontrollt élete utolsó pillanatáig.

— Köszönöm, köszönöm! — kiáltott fel boldogan Tael. Bátran megfogta Rodisz mindkét kezét és csókolgatta.

Az asszony kiszabadította a kezét, s felemelte a mérnök fejét, ő maga csókolta meg Taelt.

— Soha nem gondoltam volna, hogy én adom át a meghalni tudás képességét annak az embernek, aki szerelmes belém. Milyen különös és szomorú az élet az infemó hatalmában!..

Látva, hogy Tael csodálkozva néz rá, hozzátette:

— A Föld egyik legrégibb legendája a bánat istennőjéről szól, aki mérgezett borral vigasztalta a halandókat.

— Emlékszem erre a legendára, s most már tudom, hogy közös őseinktől származik! Csak nálunk úgy hangzik, hogy a bort a szerelem sírján sarjadt vesszőkből készítették. Önöknél nem?

— De igen.

— Ez is egyezik. A holnapi viszontlátásra!

Tael mérnök maga kapcsolta ki az árnyékolást, s hátra sem fordulva, kiment, óvatosan becsukva a magas és nehéz ajtót.

Fay Rodisz hasra feküdt a díványon, állát összekulcsolt kezére támasztotta. Elgondolkodott ezen a kettős szerepen, amelyet a Jan-Jah bolygón játszik. Az eszes uralkodó fogolyként itt tartja a palotában, elszigetelte a Jan-Jah emberektől. Egyúttal önkéntelenül is lehetővé tette neki, hogy behatoljon a bolygó feletti malom lényegébe, tanulmányozza az oligarchikus rendszert, amelyet a magasabb rendű, kommunista társadalom emberének rendkívül nehéz megértem. Rodisz úgy látta, hogy az oligarchia igen egyszerű alapra épül, és változatai ősidők óta léteztek a Földön — Asszíria, Róma, Mongólia, Közép-Ázsia zsarnoki diktatúráitól kezdve egészen a kapitalista Nyugat nacionalizmusának legutolsó válfajáig, amelyek szűkségképpen a fasizmushoz vezettek.

Ha azt állítják magukról, hogy egyedül — és minden esetben — nekik van igazuk, ebből egyenesen következik, hogy mindenkit, aki másként gondolkodik, vagyis a nép legértelmesebb részét kiirtják.

Ha az emberiséget piramisnak képzeljük el, akkor minél magasabb a piramis, annál hegyesebb a csúcsa, annál kisebb létszámú a felső vezető réteg és annál szélesebb az alap. Régebben az egyéniség sokoldalú és erős volt, de a piramis növekedésével, az élet iránti érdeklődés csökkenésével, gyengébb és tehetetlenebb lett. Az MVK számos gondolkodója az unalmat, az élet iránti érdeklődés elvesztését veszélyesebbnek tartotta az atomháborúnál! Akármilyen volt is a felső rétegek elitje, az alsók sorsa mind nehezebbé vált. Ilyen tendencia mellett a technokratikus kapitalizmusból kinőtt civilizációnak össze kellett omlania — és össze is omlott! A tormanszi hatalom hierarchikus piramisát Rodisz úgy képzelte el, hogy széles „alapja” több milliárd „rél”, képzetlen, alkalmatlan, a korai halál „boldogságára” méltónak talált fiatal.

„A mi tudósainknak és az én mesteremnek, Kin Ruhnak, tökéletesen igazuk volt — gondolta Rodisz —, amikor arról beszéltek, hogy az infemó nagyobb lesz, ha a piramis alsó rétegeinek nincs kiütjük. A piramist le kell rombolni! Csakhogy a piramis valamennyi közt a legszilárdabb építmény! A csúcs eltávolítása semmit sem old meg: az eltávolítottak helyén nyomban új felső réteg keletkezik az alsó rétegből. A piramist alapjaiban kell lerombolni, ezért kell éppen a ”rél”-eknek megadni a kellő információt.”

Rodisz a „Sötét Láng”-ot hívta, tanácskozni akart Griffek Grif Rift örült a programon kívüli találkozásnak. Rodisz elmondta neki gondolatait a piramisról, és Grif Rift elgondolkodott.

— Igen, ez az egyetlen megoldás. Egyébként minden igazi forradalom régi módszere ez. A piramis összeomlik, de csak akkor, ha lent felgyűlnek egy más társadalom megszervezésére alkalmas erők. Értesse meg a mérnökével, hogy ehhez elengedhetetlen a „hél”-ek és a „rél”-ek szövetsége. Máskülönben a Tormansz nem jut ki az infemóból. A „hérek és a „rél”-ek ellentéte az oligarchikus rendszer fő támasza. Az oligarchák csak az ő megosztottságuk jóvoltából létezhetnek. A „hél”-ek és a „rél”-ek ugyanabban a vasketrecben vergődnek, amelyet ez a két osztály kovácsolt. Minél jobban gyűlölködnek, annál erősebb a ketrec. Nemcsak információval kell ellátni őket, hanem fegyverrel is.

— Vaktában nem osztogathatunk fegyvert — mondta Rodisz —, az általános információ pedig nagyon lassan hat! Az ő számukra most nem a támadó, hanem a védelmi eszközök a légfontosabbak, vagyis a zsarnokság elleni védőeszközök. A két nagy erejű műszer: a PV, a pszichojelleg vizsgáló és a REI, a rövid emlékezet inhibitor megvédi a kialakuló csoportokat a besúgóktól, segíti fejlődésüket és érlelődésüket.

— Ezzel egyetértek. De az információt másképp kell térjeszteni — mondta Rift. — Naivul kezdtük, és veszélyes helyzetet teremtettünk. Azt ajánlom, közölje a vezetőkkel, hogy megszüntetjük a filmbemutatókat. Igazat fog mondani, mi pedig elkészítünk több millió patront, amiből száz darab elfér egy zsebben. Sztereofilm-előadások helyett videoinformációs patronokat fogunk osztogatni. Akik látták a filmeket, bizonyítani fogják, hogy az információk az igazságot tükrözik.

— Ma értettem meg, hogy a PV-n kívül még pszichológiai edzésre is szükségük van, hogy megszabadítsuk őket az üldözéstől való félelemtől és a hatalom fetisizálásától. Itt az állam nagyon eltávolodott az emberektől. Ellenséges és mindenható erőként áll fölöttük.

Grif Rift fanyarul elmosolyodott.

— Egyetértek! De mi legyen az Ahriman Nyilával?

— Majd meglátjuk… — Rodisz fülelt, és gyorsan hozzátette:

— Valaki jön. Viszontlátásra, Grif! Készítsék el az információs patronokat, a témákról majd gondolkodunk, amikor mindenkit összehív megbeszélésre. Minél több PV-t és REI-t! Minden erőt bele!

Rodisz kikapcsolta az SDF-et, és leült a díványra. Kopogtattak az ajtón. Egy magas, sovány, idős „kígyós” lépett be.

— A nagy elnök meghívja a földlakók úrnőjét, töltse vele az estét a lakosztályában. A megjelenés időpontja… — Az élőkélőség a falra nézett, ahol a nagy órán világító sávok rezegtek, s észrevette Fay Rodisz festményét. Belezavarodott az ünnepélyes beszédbe, és sietve befejezte: — Két időgyűrű múlva.

Rodisz köszönetét mondott, és elbocsátotta a követet. „Ismét valami új” — gondolta. A tükörhöz lépett, és kritikus szemmel vizsgálta szerény öltözékét.

A földi nők született színésznők, szerettek alakváltozást játszani. Külsejüket megváltoztatva át is hangolódtak. Idejövet, a csillaghajón, Olla Dez a feudális kor végének márkinőjét alakította, Neia Holly az MVK szertelen fruskájává változott, Tivisza Henako pedig a régi Japán gésájává. A férfiakat az ilyesmi kevésbé szórakoztatta, mert szegényesebb volt a képzeletük, és nem szerettek a részletek kidolgozásával bajlódni.

Rodisz a tükör előtt forgolódva a régi India asszonyánál, a maharaninál állapodott meg. A hindu nő ruhája — a szári — illett az alkalomhoz egyszerűsége miatt és mert semmilyen más ruha nem forr úgy össze a viselőjével. A szári pontosan tükrözi a nő hangulatát és érzéseit. Lehet páncél, de fel is oldódhat a testen, érzékeltetve minden vonalát.

Rodisz ügyesen élt a rendelkezésére álló kevés eszközzel.

Bekapcsolta az SDF-et, ion-zuhanyt és elektromos masszázst vett, majd fokozta bőre pigmentképződését, amíg olyan aranybarna nem lett, mint a tinga gyümölcse. Haját a fejtetőn elválasztotta, és jókora kontyot csinált belőle. Egy darabka tükörfényesre csiszolt titánhuzalt eltördelt, karikákat formált belőle, felhúzta a csuklójára és a bokájára. Hófehér, ezüst csillagokkal díszített kelméből szárit készített, de rövidebbet, mint amilyet régen viseltek. Szemöldöke közé sötét pontot tett, majd végigsétált a szobán, hogy mozdulatait a ruhához hangol-ja. Sajnálta, hogy gyönyörű fülbevalói nincsenek vele.

Még fél órája maradt. Összpontosított, felidézte a régi India képeit…

Vidáman, kissé izgatottan vonult be a zöld szobába, az erősítő légáramlattól felfrissült egészséges test kellemes, alig észrevehető illatát árasztva.

Csoio Csagasz a szokottnál kissé gyorsabban állt fel. Mint mindig, gunyoros mosollyal fogadta Rodiszt, de láthatóan örült neki. Csak keskeny szeme mélyén bújt meg az óvatos bizalmatlanság.

Zet Ug és Gén Si az asztalnál ült, fekete karosszékben, a függöny mellett pedig az a magas és sovány „kígyós” állt, aki Fay Rodiszért ment. Az asszony megjelenésekor megkönnyebbülten felsóhajtott, és egy cikomyásan faragott lábú székre ereszkedett. A belső ajtót takaró függöny mögül egy nagyon magas, délceg nő jött be a szoba közepére. Abból, ahogy a Tanács tagjai üdvözölték, Fay Rodisz felmérhette, milyen helyzetet foglal el a nő Tormansz bonyolult hierarchiájában. Az ismeretlen jóval magasabb volt Rodisznál, lába hosszú, talán túlságosan is vékony, válla széles, testtartása fejedelmi. Arca keskeny és rideg, szeme szúrós, szemöldöke egyenes, fekete haja magasra fésülve. Az ismeretlen nő egyetlen ékessége fülbevalója volt: mindegyik tíz égővörös golyóból állt, amelyek különös fényfoltokat vetítettek a nő kissé beesett arcára. Válla és melle félig csupasz volt. A ruháját tartó két keskeny szalag belemélyedt finom bőrébe. A Tormansz mindennapi életében semmilyen körülmények között nem tűrték, hogy egy nő keble fedetlen maradjon. Ezzel szemben esténként a nők úgyszólván meztelenül jelentek meg. Ezt az ellentmondást Rodisz még nem tudta megértem.

Rodisznak tetszett az ismeretlen nő vad szépsége és az önmutogatás artisztikus képessége.

A nő nyugodtan végignézte a földi vendéget, hideg szemét kissé összehúzta. Csoio Csagasz várt néhány másodpercig, mintha alkalmat akarna adni, hogy a nők jól szemügyre vegyék egymást, de valójában fesztelenül összehasonlította őket.

— Er Vo-Bia, barátom és tanácsadóm államügyekben — szólalt meg végül —, a földlakók úrnője pedig bolygószerte ismert személyiség. Csagasz barátnője mosolyogva felkapta büszke fejét, mint aki azt mondja: „Engem is ismernek az egész bolygón!” Kezet nyújtott Fay Rodisznak.

— Azt hittem, hogy a kozmosz vándorai másképp öltözködnek — mondta a nő, láthatóan meglepte Rodisz öltözéke.

— Útközben valóban másképp. De a köznapi életben úgy, ahogy éppen eszünkbe jut.

— S ma éppen ez a ruha jutott eszébe? — kérdezte Er VoBia.

— Ma a Föld régi népeinek asszonya kívántam lenni — válaszolta Rodisz.

Er Vo-Bia vállat vont, mint aki azt mondja: „Átlátok a ravaszságodon.”

Csoio Csagasz asztalhoz ültette a nőket, ahol már tarka csészékben illatos frissítő ital várt rájuk.

A Négyek Tanácsának Elnöke jó hangulatban volt. Ő maga nyújtotta át Rodisznak a csészéjét.

Fay Rodisz elhatározta, hogy él az alkalommal. Amióta Taellel és Rifttel beszélt, állandóan az járt a fejében, hogy könnyelműség volt az oligarchák tilalmával dacolva bemutatni a filmeket. Valóban, a Földről jött emberek olyan nagy erővei rendelkeztek, hogy nem féltek a Tormansz hatóságaitól. A hatóságok nem tudták megakadályozni, hogy a nép tudómást szerezzen gyönyörű őshazájáról. Ám a Föld bölcs dialektikusai megfeledkeztek a másik oldalról, azokról, akiknek átadták a tiltott információt, s így belevitték őket a bűnbe. Bármilyen furcsának találták is a földi kommunista világ emberei, a Tormanszon súlyos büntetést kaphattak a tudásra szomjazók. Ők, az űrhajósok idézték elő ezt a veszélyt! A Tormansz védtelen embereit szembeállították a hatalom, az elnyomás, az árulás és a besúgás szörnyű apparátusával.

— Kettőnk beszélgetése óta a barátaimmal újra végiggondőltük, amit tettünk — kezdte halkan Rodisz.

— És? — vonta össze türelmetlenül a szemöldökét Csoio Csagasz. Láthatóan nem kívánt itt hivatalos dolgokról beszélni.

— És arra a következtetésre jutottunk, hogy nem volt igazunk. Beszüntettük az adásokat, és tisztelettel bocsánatot kérünk.

— Csak nem? — csodálkozott megenyhülten Csoio Csagasz, — Ez már kellemes hír. Látom, hogy beszélgetéseink nem vesznek kárba.

— Ó, nem! — mondta Rodisz valóban őszintén, ami még nagyobb örömet szerzett az oligarchának.

Csoio Csagasz megérdeklődte, hogy halad a képpel. Rodisz csak egy pillanatig csodálkozott.

— Azt hittem, hogy befejeztem, de tulajdonképpen át kell dolgoznom. Téves volt az elképzelés! Ahhoz, hogy megtaláljuk az infemóból kivezető utat, elsősorban Mértéktartásra van szükség, nem Hitre.

— Kár — mondta Csagasz közönyösen. — Arra számítottam, hogy megnézhetem… a napokban.

Er Vo-Bia hirtelen elvörösödött, szeme villámokat szórt.

Minden bejelentés nélkül belépett Janhar, a „lilák” főnöke. Csagaszhoz lépett, súgott valamit. Fay Rodisz felállt, és odament a kis szekrénykéhez, gyönyörködött a régi művészi rajzbán. Csoio Csagasz bosszúsan félretolta Janhart, és megkérdezte Rodisztól, miért ment el. A bolygó ura nem szerette, ha jelenlétében az emberek engedély nélkül felállnak.

— Nem akartam zavarni. A Jan-Jah bolygón minden olyan sietve és titkolódzva történik.

— Felesleges volt. Semmi különös — mondta bosszúsan Csoio Csagasz.

Egy kézmozdulattal elküldte Janhart, és a szék karfáján át közelebb hajolt Rodiszhoz.

Er Vo-Bia a szeme sarkából figyelte Rodiszt. Hirtelen kihívóan megkérdezte, hol és hogyan tanítják a Földön a csábítás művészetét.

— Ha ezen azt érti, hogyan kell viselkedni és tetszeni a férfiáknak a kölcsönös vonzás elbűvölő játékában, akkor már a gyermekkorban. A Föld minden asszonya érti a módját, hogyan hangsúlyozza azt, ami eredeti, érdekes és szép benne. Azt hiszem, hogy „a csábítás”, amire ön gondol, mást jelent.

„Ez a nő lényegében ugyanolyan, mint a többi — gondolta Csoio Csagasz —, és ezért szükségképpen alá kell vetnie magát a férfi akaratának és erejének. Egyébként nem hiszem, hogy ez a hideg, vidám és öntelt nő, a Föld leánya, ugyanolyan jó szerető lesz, mint az én Er VoBiám. De azért ki kell próbálni!”

S mint minden idők és világok uralkodói, a Négyek Tanácsának elnöke haladéktalanul hozzákezdett terve végrehajtásához.

Felállt, Zet Ug és Gén Si nyomban követte példáját. Er Vo-Bia ülve maradt, egyik lábát a másikra téve, cipőjét hintáztatta, amelybe apró csillaglámpácska volt beépítve. A fíiggőlegesen felfelé irányuló sugarak megvilágították és a vékony ruhán át egész hosszában kirajzolták karcsú lábát.

Fay Rodisz úgy vélte, hogy az este véget ért, szintén felállt. Eszébe jutott szobájában a kép. A Taellel folytatott beszélgetés után szerette volna még ma folytatni a festést. Csoio Csagasz azonban kijelentette, hogy haladéktalanul meg kell vitatnia vele egy fontos kérdést. A Tanács két tagja meghajolt és távozott. Rodisz úgy látta, nem esik nehezükre. Er Vo-Bia felkelt, kérdő pillantást vetett Csoio Csagaszra. Izgatottan pihegett, erőltetett mosolyra húzta száját, kivillantak nagy, kékés árnyalatú fogai. De Csoio Csagasz mintha észre sem vette volna. Ekkor Er Vo-Bia az ajtó felé indult; el sem köszönt, vissza sem nézett. Sértődött volt, szép és haragos.

Csoio Csagasz harsogó nevetésben tört ki, először Rodisz jelenlétében, s az asszony csodálkozott, milyen durván hangzik a nevetése. Az oligarcha elhúzta a középső függönyt, és bevezette Rodiszt egy vakítóan kivilágított folyosóra, ahol két zöldruhás őr ült egymással szemben. Csői Csagasz ügyet sem vetett rájuk, a folyosó végén levő ajtóhoz ment, a zárral babrált. A vastag ajtó kinyílt, Fay Rodisz belépett az uralkodó mindenki számára megközelíthetetlen magánszobájába.

Óriási kristályprizma szolgált ablakként, visszaverve a lát határ alkonyi fényét. Csoio Csagasz megnyomott egy gombot, a prizma elfordult, s megjelent a Tormansz borongós ege, a szobában pedig önműködően kigyúltak a narancssárga lámpák.

Csagasz a dívány felé lépett, amely gyűrűlánc-mintás, bolyhős szőnyeggel volt letakarva, de megállt Rodisz mögött. Az asszony tudta, hogy minek kell történnie. Amit elkezdett, végig keli játszania, de nem szabad ellentmondásokba bonyolódnia. Közönyös és fölényes tekintettel nézett a férfira. Csoio Csagasz átölelte az asszony vékony derekát. Azt várta, hogy Rodisz nekidől, a vállára hajtja a fejét… De semmi ilyesmi nem történt. Érthetetlen erő rázta le Csagasz kezét. A férfi önbizalma egy pillanat alatt elpárolgott.

— Maradjon inkább minden a régiben — mondta halkan Rodisz.

Csoio Csagasz a díványra roskadt, szinte félálomban kereste az asztalkán a dohányzó kellékeket.

Fay Rodisz nyugodtan, szó nélkül leült a dívány szélére. Az elképedt Csoio Csagasz rágyújtott. Hosszú évek óta előszőr nem tudta, hogyan viselkedjék. Tegyen úgy, mintha semmi sem történt volna, vagy háborodjon fel?

Rodisz a segítségére sietett. A játék befejeződött, a maharaniból csak a fehér szári maradt meg.

— A bolygó ura éppúgy ki van szolgáltatva ösztöneinek, mint a legtudatlanabb „rél”? — kérdezte.

Csagasz bosszúsan visszautasította a feltevést.

— A varázsa alá kerültem, és nem vallottam szerelmet, ahogy illett volna, de ebben ön a hibás!

Rodisz egész lénye néma csodálkozást fejezett ki.

— Lehetséges, hogy önnek elég néhányszor találkozni egy nővel, aki más, mint a többiek, s máris szenvedélyes szerelemre gyúl? — kérdezte elgondolkozva. — Meg lehet érteni azokat az embereket, akik keveset láttak, a hierarchia alján állnak, akiknek szűk a látókörük. Ők talán nem tudnak ellenállni ennek. De ön!

Az oligarcha arca egy pillanatra hiúra vált. De mindjárterőt vett magán.

— Azért beszél így, mert nem érti az igazi okokat. Meg akartam győződni, vonzóereje milyen hatással van rám, mielőtt megkérném egy igen fontos dologra!

— No, és meggyőződött róla?

— Meg! — Csagasz arcát egy pillanatra gonosz mosoly torzította el. — Tudja, most először kell kémem és nem parancsolnőm…

— Kár. Az önkényuralom óhatatlanul megrontja az embereket. Vajon gyermek— és ifjúkorában is csak parancsolt? Hiszén a hatalom önöknél nem örökletes.

— Szerencsétlenségemre, nem. Gyermekkorom és ifjúságom megaláztatásainak emlékei, bár az évek már elhomályosították őket, néha úgy égetnek, mint a láng!

— De liát minden kérés megalázó? Ön sosem kért az anyjától, az apjától, a tanítóitól, az első szerelmesétől?

— Eltérünk a tárgytól. Téljünk vissza a kérésemhez — mondta az oligarcha szárazon. — Úgy érzem, hogy ön a rendkívüli intuíciójával és gyöngéd együttérzésével a legzseniálisabb nő, akivel valaha is találkoztam. Nem beszélve a tudásáról, a pszichológiai erejéről és végül a szépségéről, ami szintén nagyon fontos.

— Emlékszem arra, amikor a dicséretről beszélt — nevetett Rodisz. — Mivel akar megalázni?

— Megalázni? Nagy Kígyó! Mindenki fölé akarom emelni a Jan-Jah bolygón, azt akarom, hogy az enyém legyen!

Fay Rodisz felegyenesedett.

Csoio Csagasz zavartalanul folytatta:

— Hogy fiút szüljön nekem. Remélem, a Földön megtanulták a genetika szabályozását, és meg tudja szülni a kívánt nemű gyereket?

— Miért tőlem akar fiút? A Tormanszon fél milliárd nő áll rendelkezésére!

Azok az egészséget, a test és a lélek tökéletességét tekintve a nyomába se érnek. Az ön fia lesz az első örökletes uralkodó a Jan-Jah bolygón, vagy ahogy majd ő elnevezi. TaIán éppen önről fogja elnevezni!

— Tehát örökletes uralomról ábrándozik? Miért?

— Hogy szebbé tegyem az életet a bolygón. Ez a cél csak a hatalom teljes abszolutizálásával érhető el. Az uralkodó mérhetetlen magasságban álljon mindenki felett, legyen a bolygó és a nép istene!

— Azt hiszem, ebben nagy haladást ért el — mondta Rodisz. — Ön és a munkatársai olyan magasan állnak a Jan-Jah lakossága felett, hogy ez csak a Föld legrégibb államaiban volt lehetséges.

Csoio Csagasz a homlokát ráncolta, majd hirtelen bizalmásán Rodiszhoz hajolt.

— Értse meg, nem vagyok olyan zseniális, hogy őszintén hódoljon nekem minden alattvalóm!..

— De elég okos ahhoz, hogy ezt belássa! Ön jól tudja, hogy egyetlen ember sem hordozhat magában olyan hatalmas ismeretanyagot, amely a bolygó tudományos irányításához szükséges. De hiszen vannak tudósai, ők majd segítenek. Kár, hogy nem bízik bennük és másban sem.

— Igen! Nem nélkülözhetem őket, ezeket a „hél”-eket, de nem bízom bennük. A tudósok mind csalók, gyávák, hitvány szolgák. Sok nemzedéken át becsapták a vezetőket és a népét a Jan-Jahon, és amennyire tudom, ugyanaz történt régen a Földön is. Azt ígérték, hogy a bolygó korlátlan számú embert tud eltartani. Nem vették figyelembe, hogy a műtrágya ártalmas, mérgezi a növényeket és a talajt, nem vették figyelembe, hogy minden embernek meghatározott mozgástérre van szüksége. Mindezt nem értették meg, de azért nem riadtak vissza a kategorikus megállapításoktól. Az eredmény pedig szörnyű katasztrófa lett, következett az Éhínség és az öldöklés nyolcvan esztendeje! Igaz, megfizettek a tévedésért és a pimaszságért. Több ezer tudóst akasztottak fel a lábánál fogva a városkapura, vagy a tudományos intézetek elé. A tudósok mindig becsaptak minket, uralkodókat, kivált a matematikusok és a fizikusok, akiknek valódi eredményeit senki sem tudta ellenőrizni. így tettek a papok és a mágusok a Földön. Nem, én nem szeretem a tudósokat. Kicsinyes, hiú emberek, elkényeztette őket a könnyű élet, azt hiszik, hogy ismerik a sors titkait!

Fay Rodisz érdeklődve hallgatta az őszinte megnyilatkozást, s tűnődőn mosolygott.

— Az a legnagyobb hibájuk, hogy hiányzik gondolkodásukból az igazi dialektika. Nem értették meg, hogy a rendkívül változatos világban a matematikai módszerek a nyelvhez hasonlítanak. A nyelv is az emberi gondolkodás egyik legrégibb logikai építménye. Szavakkal is lehet játszani, bármit bizonyítani, ugyanígy bármit bizonyíthatunk matematikailag. Ilyen tréfákkal gyakran szórakoznak a Föld tudósai.

— Büntetlenül?

— A tréfáért miért büntetnék őket? Egyébként ön is olyan, mint a matematikusok, határozatokat és parancsokat ad ki abban a hiszemben, hogy a szavak meg tudják változtatni a társadalom fejlődését és a történelem menetét.

— Hát akkor mi tudja?

— Csak maguk az emberek!

— Azért akarom megerősítem a rendszert a csúcsnál. Azért beszéltem a tudósokról, hogy megértse, olyan uralkodót akarok adni a Jan-Jahnak, aki szellemi erőben felülmúlja a mai tudós-lakájokat. Ezek óriási összegeket csalnak ki tőlem, s nagy technikai vívmányokat ígérnek. Aztán kiderül, hogy a nagy felfedezések útján minden lépés elképesztően sokba kerül. Nem véletlenül tiltották be nálunk a kozmikus repüléseket. A tudomány zsákutcába visz, de én nem vagyok képes előre meglátni a hibáit és a csalásait. Csak azt tehetem, hogy rettegésben tartom tudós szolgáimat, azzal fenyegetem őket, hogy odadobom őket a „rél” tömegeknek, számoljanak le velük olyan kegyetlenül, hogy évszázadokig emlékezetes maradjon.

— Maradt már ilyen emlék a Jan-Jahon és a kínai álszocializmus után a Földön — szólt közbe Rodisz.

— A történelem ismétlődik.

— Itt megismétlődött. De hiszen ez az emberiség hibája. Miért kell egy hibát újra elkövetni?

— Hogy eléijem azt, ami elődeinknek nem sikerült!

— S olyan kiváló elméjű fiút szeretne, akire rábízhatja a bolygót? — kérdezte halkan Rodisz.

— Igen! A cél nemes! Ön azt állítja, azért jöttek ide, hogy jót tegyenek az emberekkel. Itt a lehetőség.

— Milyen naiv ön!

— Micsoda?!

Rodisz csillapító mozdulattal nyújtotta feléje a kezét.

— Bocsássa meg, hogy nyersen fogalmazok. Ön nem tud kijutni a Jan-Jah nooszférájából. Az állam első embere előítéletek, sztereotípiák, az emberre jellemző konzervatív gondolkodás rabja. Gondolatok, ötletek, álmok, eszmék, képek halmozódnak fel az emberiségben, és láthatatlanul velünk vannak, évezredeken át nemzedékek sorsát befolyásolják. A tanítók, a szépség alkotóinak, Artúr király lovagjainak vagy az orosz legendák hőseinek nagyszerű alakjain kívül a sötét fantázia gyilkos démonokat, boszorkányokat és szadistákat is szült. Ezek merev klisék, gondolkodási formák képében léteztek a nooszférában, s nemcsak hallucinációkat keltettek, hanem a pszichikumon keresztül befolyásolták az emberek magatartását. A nooszféra megtisztítása a hazugságtól, a szadizmustól, a mániákus-gonosz eszméktől óriási munkájába került a földi emberiségnek. Itt, önöknél testileg érzem a durvaság és elkeseredettség nooszféráját. Ebben minden bizonnyal hibásak a tudósok is, akiket ön annyira gyűlöl. Az embert géppel próbálták helyettesíteni, de veszélyes hibába estek, elteijesztették a nooszférában az egyoldalú lineáris-logikai gondolkodást, amelyet az értelem lényegének tartanak.

— Nem baj! Akkor annál inkább szükség van egy szuperemberre!

— Nem! Az emberi agy fizikailag lassan változik. Még a mi földi civilizációnk élettartama is jelentéktelen, és ezért nem is okozott az agyban lényeges változásokat. Minden fejlődést teljes egészében a körülmények határoznak meg.

— A környező világ körülményei?

— Nem csupán. Sok miihó tehetséges ember pusztult el úgy, hogy nem adta a világnak, amit adhatott volna, mert képességei nem voltak összhangban a társadalom feladataival. Ezért nem tudom elképzelni a fiamat az uralkodó szerepében a tudat ilyen alacsony fokán.

— Hogyhogy alacsony?

— Igen, elnök, az uralkodás, a mások fölé emelkedés, a parancsolás vágya az egyik legősibb ösztön, amely a legnyilvánvalóbb a hím páviánoknál. Emocionálisan ez a legalacsonyabb és legsötétebb szint!

— Azt akaija mondani, hogy…

— Hozzáteszem még, hogy ha valóban fia születne — a leendő örökletes uralkodó akinek intellektusa a kiválókét is felülmúlná, ez bizonyára nagy csapás lenne. Az Ahriman Nyila törvénye szerint…

— Miféle nyíl?

— Így nevezzük a rosszul szervezett, erkölcsileg terhelt nooszférájú társadalomnak azt a tendenciáját, amely a gonosz és a bánat megsokszorozására irányul. Minden cselekedet, még ha látszólag humánus is, bajt hoz az egyes emberekre, csoportokra, az egész emberiségre. Az alacsony rendű, kapitalista típusú társadalom nem nélkülözheti a hazugságot. A céltudatos hazugság szintén megteremti a maga démonait, eltorzít mindent: a múltat, illetve a múltról alkotott képet, a jelent — tettekben, és a jövőt — a tettek következményeiben. A hazugság a legnagyobb csapás, kikezdi az emberséget, a becsületes törekvéseket és a szép álmokat.

Látom, önöknél semmit sem tettek azért, hogy kiépítsék a hazugság és a rágalom elleni védőrendszereket. Enélkül pedig a társadalom erkölcse állandóan hanyatlik, előkészíti a talajt a hatalom bitorlása, a zsarnokság számára. Már közös őseink felfedezték a kedvezőtlen egybeesések törvényét, vagy a Finnegan-törvényt, ahogy félig tréfásan nevezték azt a komoly tendenciát, mikor a természet és a társadalom összes folyamatai kudarcba, hibába, pusztulásba torkollanak az embér szempontjából. Természetesen ez csak részben tükrözi a nivellálódás nagy törvényét, amely szerint az alacsonyabb vagy magasabb fokú struktúrákat elsöpri a fő folyamat. Az ember igyekszik állandóan tökéletesíteni a struktúrákat, de nem teremti meg hozzá az alapokat, semmiért akar kapni valamit. Az élő természet fejlődése a vaktában való kísérletezésre épül. Százezer kísérlet közül egy sikerül, ezer kockadobásra egy nyerés esik. Minél keskenyebb a tökéletesedés folyosója, amelyen át kell haladnia, annál erősebben hat a Finnegan-törvény: átalakul az Ahriman Nyilának irányított tendenciájává. A térmészet rendkívül hosszú idő alatt történő kiválasztódással küzdi ezt le, a szervezetekben sokszorosan ismétlődő védőberendezéseket és szilárdság tartalékokat hoz létre.

A Finnegan-törvény átalakulása Nyíllá azért szerencsétlenség az emberi társadalomban, mert éppen az ember magasabb rendű megnyilvánulásait támadja, mindazt, ami felfelé törekszik, ami a fejlődést előrelendíti — az igazi haladásra gondolok, vagyis az infemóból való kiemelkedésre.

— És önök hogyan küzdik le a Nyilat?

— Úgy, hogy mindent igen gondosan mérlegelünk és megfontolunk, semmibe nem vágunk bele vaktában. Önöknek a neveléssel kell kezdeni, kiválasztani az embereket, kialakítani és óvni a védőrendszereket.

Csoio Csagasz a fejét rázta:

— Lehetetlen. A Jan-Jah emberek túlságosan elkorcsosultak. A génállomány sérülése fizikai gyengeséghez és szellemi konformizmushoz vezetett. A mi körülményeink között a gyors nemzedékváltások elkerülhetetlenek. Ön mondta, hogy minél gyakrabban dobjuk a kockákat, annál biztosabban nyerünk.

— A természet a cél érdekében nem törődik az áldozatokkai. A gondolkodó ember ezt nem teheti meg. — Fay Rodisz látta már, hogy a beszélgetés hiábavaló, felállt.

— Tehát nemet mond? — Csagasz kérdése fenyegetőn hangzott.

— Természetesen. Ha ez megváltoztatná a Jan-Jah embereinek sorsát, örömest adnám oda a gyermekemet, akármilyen nehéz is egy anyának a gyermekét idegen és távoli bolygón hagyni. De hogy világra hozzak egy leendő uralkodót, elnyomót és boldogtalan embert — soha!

Csoio Csagasz lassan állt fel, mint aki azon tűnődik, most mit tegyen.

— Viszontlátásra, elnök! — mondta Rodisz, ismét olvasva a férfi gondolataiban. — Mindig szívesen elmondom a véleményem a két bolygó hasonlóságáról és különbségéről, adok tanácsot, bemutatok akármilyen filmet. Amíg a barátaim a városban vannak, én meg itt — látja, még túszok nélkül sem tud meglenni —, ítélje meg ön, milyen szinten van az állama. Most pedig hagyjuk abba, ennek nincs értelme!

Csoio Csagasz hátradőlt a díványon, pipázott. Rodisz megfordult, és az ajtó felé indult. Mindössze két percbe telt, amíg kitalálta a zár titkát. Az ajtó kinyílt, és Rodisz a folyosón keresztül a zöld szobába ment. Egyik őr sem mozdult, átnéztek rajta.

Csagasz a szoba homályából nézett utána. Fizikailag érezte Rodisz járását. A fényes, fehér szánban, amelynek redőin tisztán kirajzolódott a teste, Fay Rodisz elérhetetlennek tűnt, önmagát pedig nevetségesnek találta. Csoio Csagasz magánkívül kirontott a folyosóra. Az őrök felpattantak, rémült szeműk kidülledt, ami még jobban felbőszítette az oligarchát. Addig pofozta az őröket, amíg kezének sajgása ki nem józanítóttá. Lecsillapodva bement a zöld szobába, amely most már mindörökre összekapcsolódott Rodisz alakjávak Leült az asztálhoz, fejét a tenyerébe támasztotta. Reménytelen ürességet érzett maga körül. Mindig ez a következménye annak, ha valaki a környezetéből eltávolítja a rendes embereket, akik nem tudnak egyetérteni az igazságtalansággal. Könyörtelen folyamát következik: a rendes emberek helyét buta, semmi-emberek foglalják el, akik boldogan magasztalják uruk minden cselekedetét. Tanácsadói, őrei hitvány alakok. Hűségüket csak adományokkal és kiváltságokkal lehet megtartani. Barátai nincsenek, senkire nem támaszkodhat, mind gyakrabban tör rá a félelem, hogy összeesküvést szőnek ellene.

A terror fésűje időnként megtisztogatta a „hél”-ek tömegeit, a főrangú „kígyósokat”, a tudósokat és az „uralkodó szemeit”. A felelősségtől való félelem elriasztotta az embereket a kézdeményezéstől. Ezeket az jellemezte, hogy féltek minden kockázattól, és mindenre mentséget kerestek. Használhatatlan emberanyaggá váltak, akár a katasztrófát átélt emberek, akik nem képesek többé megküzdeni semmiféle nehézséggel, mert a korábbi megpróbáltatások megbénították agyukat és akaratúkát.

Csoio Csagasz gyűlölte környezetét, de nem talált kiutat a zsákutcából, ahová a Bölcs Visszautasítás politikájának a folytatása juttatta.

Csoio Csagasz tenyere élével az asztalra csapott. „De hát miért is kellene kiutat keresni? A távoli őshazából jött emberek okozták a zavart. A Föld térben és időben végtelenül messze van, lényegében elérhetetlen. A csillaghajó hamarosan hazaindul, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Hát csak fecséreljék az idejüket, takarodjanak minél előbb! Ma vágyaim rabja lettem, akár egy ostoba ”rél”, és már nem is először! Elég volt! Méghogy túsz! Csak egy gombot kell lenyomnőm… De nem, a tengerparton ott áll az az ördögi csillaghajó, és még egyet várnak. Küldjem a városba az asszonyt? Aligha lenne okos dolog. Olyan éles esze, olyan sátáni varázsa van, hogy megzavarja az emberek fejét. Megparancsolom Taelnek, vigye el a Történelemtárba. Hadd turkáljon az irathegyekben, amíg társai a városban tartózkodnak. A Történelemtár egy régi templomban van, kerttel és fallal körülvéve, s az uralkodó szemek gondoskodnak róla, hogy Rodisz ne hagyhassa el. De mi lesz, ha Tael is a hatalmába kerül? Ostobaság. Túlságosan szánalmas alak, semhogy Rodisz barátjának képzelje magát. Egyébként nem árt szemmel tartam mindkettőjüket. Rodisz már fél valamitől. Talán Tael ijesztett rá? Ha lemondott a filmvetítésekről, akkor ez azt jelenti, a földlakók kezdenek már ráébredni, ki itt az úr!”

Csoio Csagasz a szekrényke felé nyúlt, kitapogatta a titkos rugót, és a kiugró fiókból elővett egy szagos fekete labdacsot. Szájába tette, s lassan rágcsálva a kristálytömb mélyébe bámúlt.

Eközben Fay Rodisz, elégedetlenül ráncolva szemöldökét, a tükörben nézegette magát. Érezte, hogy titokban figyelik. Ez az állandó leskelődés már ingerelte. Bekapcsolta az árnyékolást, megsimogatta fekete SDFjét, az egyetlen barátságos és hűséges lényt.

„Elég a játékból!” — A maharani-ruhát a kilenclábú burája alá rejtette. Ion-zuhanyt vett, s többé nem érezte úgy, mintha összemocskolta volna magát. Ismét felöltötte kényelmes ruháját, a rövid, bő szoknyát, és megkönnyebbülten felment az állványra. Felvette az ecsetet, néhány percig figyelmesen nézte a nő alakját, és nagyon elégedetlen volt a munkájával.

Megszólalt a hívójel a „Sötét Láng”-ról.

— Elfáradt, Rodisz? — kérdezte Grif Rift.

— Nem. Csak elégedetlen vagyok magammal. Semmi sem sikerül. Nem értem az itteni életet, és hibát hibára halmozok… Ó, nem, nem komoly — mondta megnyugtatón, mikor észrevette az aggódást barátai arcán.

— Nálunk minden rendben — mondta Olla Dez. — Egy őrával ezelőtt fürödtünk először a tormanszi tengerben. S képzeld, valamennyien olyan furcsán kielégületlenek maradtunk, nem tudjuk, miért.

— Én végül rájöttem — mondta Neia Holly —, itt más a sók összetétele és koncentrációja, mint a Földön.

— Akkor a tormansziaknak nem sok örömük telik a tengerben — mondta Fay Rodisz hiszen a vérük, akárcsak a miénk, a földi Világóceán vízének összetételét örökölte. Vérükben hordják a földi tengert, és bizonyára vágyódnak utána…

A rövid beszélgetés véget ért. Rodisz nem nyerte vissza szokott belső nyugalmát. Hozzáfogott a képhez, és átdolgozta a figurát erős, tapasztalt nővé, a Mértéktartás jelképévé. A nő kinyújtott kézzel lehajol az emberekhez, készen arra, hogy felrántsa az első odaérkezőt. Arcán ugyanaz a győzelembe vetett hit, mint Taelén. Nemrég, amikor az első változatot látta, Tael azt mondta Rodisznak, hogy a „Mértéktartás” Rodiszra hasonlít.

Rodisz csaknem egész éjszaka dolgozott. Nem sejtette, hogy hamarosan el kell hagynia a Coam kertjeit.

Загрузка...