A Bika órája

XI. FEJEZET Maszkok a föld alatt

Fay Rodisz, mielőtt elindult a Történelemtárba, szeretett volna találkozni a bolygó urával, de Csagasz nem fogadta. A magas, sovány „kígyós”, aki közvetítő volt a Négyek Tanácsának elnöke és Rodisz között, kijelentette, hogy az elnököt nagyón elfoglalják az államügyek. Rodisz bizonyára jót mulat az elfoglaltság és a múlt heti kaland összefüggésén, ha nem aggódik városban tartózkodó barátaiért. Mielőtt elhagyta volna a Coam-palotát, sikerült elhelyeznie egy mikróadót.

Az épület komorsága és elhanyagoltsága ellenére Fay Rodisz új lakóhelye kellemesebbnek tűnt, mint a palota. A Történelemtár tulajdonképpen egy régi templom volt, amelyet valaha a Mindenható Idő tiszteletére emeltek. Ez nem istenség, hanem inkább szimbólum volt, a nem vallásos tormansziak egykor ennek hódoltak. Az Idő Temploma nagyméretű, kék téglából rakott hat hosszú, párhuzamos épületből állt, amelyek egy nyitott, oszlopsoros folyosóhoz csatlakoztak. A folyosó két méterre a föld felett húzódott, alacsony mellvédjét összefonódott kígyók alkották. Mind a hat épület homlokzatát csavart vasoszlopok támasztották alá. Elvadult kert burjánzott a templom és a magas vörös fal között, amelynek peremén időnként „lila” őrök sétáltak végig.

Az épületekben csak könyvkötegek voltak, semmi más. Mindegyik terem közepén magas, szürke és vörös kőtáblák álltak, cikomyás, régi feliratokkal, előttük pedig kőteknők az adományoknak.

A felső emeleteken zsúfolt könyvszekrények állványokkal. A szabadon maradt körfalaknál félig elmállott kéziratok, újságok, reprodukciók és metszetek tornyosultak. A Jan-Jah bolygón nem építettek külön raktárakat, beérték úgy-ahogy átalakított, üresen álló régi épületekkel. Nem voltak itt igazi múzeumok sem, speciális optikai diorámákkal, különleges megvilágítással, porvédő és hőmérsékletszabályozó berendezésekkel.

A felső emeleteken megmaradt számos ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb szoba, keskeny folyosó, rozzant külső és belső erkély.

Amikor a „kígyós” felvezette Rodiszt, hogy válasszon lakhelyet, Tael, a földi „uralkodónő” elmaradhatatlan kísérője, egy alkalmas pillanatban odasúgta, hogy ragaszkodjon a kaputól számított ötödik épülethez. A „kígyós”, aki arra számított, hogy Rodisz a kapuhoz közelebb kíván elhelyezkedni, megörült ennek, de gyáva óvatosságból azért megkérdezte, miért éppen az ötödik templom tetszett meg.

— Az épület jobb állapotban van — felelte Rodisz gondolkodás nélkül —, azonkívül a lépcsőpihenőn egy remek kígyót láttam.

— Valóban, valóban! — helyeselt a „kígyós”.

Fay Rodisz őszintén beszélt. A kígyószobor az ötödik templomban csakugyan elütött a bolygón szokásos kétfajta szobortói. Rendszerint támadó állásban ábrázolták a kígyót.

Az ötödik templomban az ismeretlen szobrász az óriási vaskígyót a kétségbeesés pózában formálta meg, aszimmetrikus, görcsösen tekeredő testtel, fejét szenvedőn hátrahajtva, szűk torkát néma kiáltásra tátva. A kígyó, az emberekhez hasonlóan, érezte, hogy fogságban van, és igyekezett kiszabadulni. A szobrász kétségkívül megsejtette az infemót.

Rodiszt bevezették az ötödik épület félemeletén, a sebtében kitakarított két kis szobába, amely por és régi papír szagát árasztotta. Bevitték az előre odaszállított bútort. Rodisz két másik, viszonylag kényelmes, négyszögletes szobát akart választani, a hegyekre néző erkéllyel. Tael azonban azt tanácsolta neki, hogy ezt a két aszimmetrikus szobácskát válaszsza, amely a ferdén meghajló tetőhöz közel esik. A „kígyós” azzal búcsúzott, hogy időnként meglátogatja a földlakók úrnőjét, ellenőrzi, megvan-e minden kényelme, kiszolgálják-e rendesen.

— Nagy és bölcs uralkodónk — a „kígyós” szokás szerint meghajolt — megbízásából közlöm, hogy a rendkívüli veszélyre való tekintettel ne hagyja el a Történelemtárat. Itt őrség van, amely el tudja hárítani a támadást. A városban mindig leselkedik valamilyen veszély, az uralkodó pedig — újabb meghajlás — meg van róla győződve, hogy nem tart igényt személyes védelemre.

— Nem tartok!

— A nagy Csoio Csagasz mindent előre látott! Most pedig távozom. Honteelo Tollo Frael mérnök továbbra is rendelkezésére áll.

A „kígyós” közönyösen a mérnök felé biccentett és kiment. Súlyos léptei alatt nyikorgott a folyosó fapadlója és a lépcső. Csend borult a régi templomra.

Tael, aki eddig szótlanul, tűnődve álldogált, felélénkült. Ujját a szájára téve hallgatásra intette Rodiszt, jegyzetfüzetet vett elő, lerajzolt néhány jelet és átnyújtotta: „Érzékeli-e az SDF az elektronikus berendezéseket és a mérgeket?” — olvasta Rodisz. Bólintott, és bekapcsolta a kilenclábút. Az SDF kitolt egy zöldesen csillogó lámpácskát, amelynek sugara végigkutatta a szobát, de a zöld szín nem változott. Ellenben a számtárcsás fekete golyó mindjárt mozgatni kezdte csápjait, két irányt jelezve az első szobában és négyet a másodikban. A jelzéseket követve, Tael hat fekete dobozkát fedezett fel a bútorban, a szekrényben és az ablakfíilkében. A mérnök útmutatása nyomán Rodisz mindegyik dobozt roncsoló ultrahanggal kezelte. A művelet mindössze néhány percig tartott. Tael megkönnyebbülten felsóhajtott, és megkérte Rodiszt, kapcsolja be a védőteret.

— Most már nyugodtan beszélhetünk — mondta a mérnök, és leült a díványra.

— Miért ez a nagy óvatosság? — mosolygott Rodisz. — Csak füleljenek és jegyezgessenek.

— Szó sem lehet róla! — kiáltott fel diadalmasan a mérnök.

— Hamarosan mindent megért! Csagasz elkövette az első nagy hibát, mikor ilyen félreeső helyet választott. Az ősrégi templomokban titkos labirintusok vannak, amelyekről az idők folyamán megfeledkeztek és a vezetők sem tudnak, mert az előrelátó kutatók, történészek és építészek meg tudták őrizni és ránk, „hél”-ekre hagyták a titkot. Két ilyen épületben — a hátsó féltekén levő Tükör Toronyban, és a fővárosi Fehér Százak Kupolájában most a PV és a REI műszereket készítik… Ezt az Idő Templomát nemrég kutatták át. Építész barátomnak, aki régi épületek helyreállításával foglalkozik, véletlenül sikerült megtalálnia a régi tervrajzokat. Ön itt teljesen szabadon mozoghat. A „lilák” orra előtt bármikor elhagyhatja a Történelemtárat, vagy találkozhat itt, akivel akar.

— Ez utóbbi sokkal fontosabb — mondta Rodisz. — Akik idejönnek, biztonságban lesznek. Nekem most nincs dolgom a városban. Egyébként is szemmel tartanak, és bajba sodornék valakit. De bármikor át tudok menni a „lilák” őrségén, ha úgy kívánom.

— Igazán? — kiáltott fel Tael meglepetten és nagy tisztelettel. — Hogyan?

— Majd meglátja — ígérte Rodisz —, de hogy nézhetnénk meg a tervrajzokat?

— Holnap elhozom az építészt, most pedig megmutatom a föld alatti járatot. — Bement a belső szobába, a vastag fal mellett letérdelt, s Rodisz lábát megfogva, cipője orrát a padlóban levő észrevehetetlen mélyedéshez igazította. Megkérte, hogy nehezedjék a sarkára, egy titkos reteszt nyomatott le vele. A nagy erejű rugók félrehúztak egy keskeny és vastag kőtáblát. A függőleges nyílásból dohos pinceszag áradt. A mérnök belépett a vaksötétbe, és intett Rodisznak, hogy kövesse. Meggyújtotta zseblámpáját, és egy rozsdás kárra mutatott, amelynek elfordításával a nyílás bezárult.

— Itt csak bejönni lehet, visszatérni más úton kell.

A falba vágott szűk kőlépcsőn lementek, és kétszeri kanyarodás után felfelé haladtak. Az utolsó lépcsőfokon sarló alakú fogantyú állt ki a falból. Rodisz lenyomta és a fénytől önkéntelenül összehúzta a szemét: ott volt a saját hálószobájában, csak a másik oldalon.

Tael felugrott, elkapta az ablak feletti fuggönytartó végét, és könnyedén leereszkedett rajta, betolva a falat.

— Ha valaki véletlenül elfordítja a fogantyút, a fal akkor is zárva marad. — Sugárzott az örömtől, akár egy kisfiú, aki kincsre bukkant.

— Holnap ugyanebben az időben várjuk a fal mögött. Ha valami akadály merül fel, adjon jelt az SDF inffahangjával.

Ételt a Coam-palotából hoznak, de ne egyen belőle, mi magunk gondoskodunk önről. Tudom, milyen egyszerű az ízlése, biztosra veszem, hogy ehetőnek találja ételünket. De ma még böjtölnie kell.

Fay Rodisz csak mosolygott.

— Most pedig el kell búcsúznunk — mondta Tael; megfogta Rodisz kezét, és az ajkához akarta emelni. Az asszony azonbán elhúzta a kezét, és azt mondta:

— Magával megyek.

— Hogyan? Miért? És a „lilák”?

Fay Rodisz elmosolyodott. Lement a kígyószoborhoz, és kilépett az éjszakai égbolt gyér csillagai alá.

Az ötödik templom bejáratánál topogó „lilák” foghegyről üdvözölték Taelt, akit már ismertek, de Rodiszt nem vették észre.

A főkapunál néhány „lila” álldogált a parancsnokkal együtt. A parancsnok Tael igazolványát kérte, de nem vette észre a mellette haladó földi asszonyt.

Rodisz és Tael végre kijutott a térre, a Mindenható Idő szobrához. Rodisz a gépkocsiból futólag már látta, most jobbán szemügyre akarta venni. Négy magasan levő lámpa szórta sápadt, higanyszerű fényét a szoborra.

— De hogy jut vissza? — kérdezte Tael aggódva.

— Ahogy kijöttem.

— Tömeghípnózis! — találta ki a mérnök. — Nálunk ezt nyilvános gyónásnál alkalmazzák. A biológusok speciális, kigyó formájú készüléket szerkesztettek. Zene, ritmikus mozgás és fényhipnózis kombinációja.

— Nálunk sok emberrel vele születik ez a képesség, amit aztán különleges gyakorlatokkal kifejlesztenek, s az ilyen emberekből orvosok lesznek. Belőlem, látja, mégse lett orvos. De lám, most hasznomra vált…

A távolból léptek hallatszottak. A mérnök eltűnt a talapzat mögött. Rodisz pedig lassan körbejárta a régi szobrot, megpróbálta megérteni az ezer évvel korábban élt Jan-Jah nép érzéseit. Négy, egy tömbből kifaragott, óriási méretű férfialak. A „Mindenható Idő” — olvasta Rodisz a hatalmas, aranyozott jeleket a kerek talapzaton. Arccal a szabad térség felé, ahonnan a városból felkapaszkodó szűk utcák összefutottak, szétvetett lábakkal egy kifejezéstelen arcú kőóriás állt. Két kezével széles pajzsot tartott, amelyen valami felirat volt, és felső szélén kétoldalt benyomott fejű kigyó hajolt át. Tátott szájából hatalmas méregfogak meredtek elő. „Aki háborgatja az Idő sírját, azt megmarja a felébresztett kígyó” — hirdette a pajzs felirata. Jobboldalt, mosollyal leplezve gonosz titkos tudását, az Idő, második ábrázolatában, a talapzatról felemelkedő arc nélküli emberek sorát engedte át kinyújtott keze alatt. A másik oldalon ugyanilyen óriás kegyetlenül széthúzva széles száját és kitágítva lapos orrának lyukait, szögekkel kivert bunkóval sújtott le a talapzatot félkörben körülvevő emberekre. Az emberek meggömyedve, arcukat és fejüket védve, térdre hullva vonaglottak.

Az emlékmű negyedik oldalát, amelyik a templom felé nézett, a szobor kövével azonos színű üvegösvény szegélyezte. Itt az óriás negyedik arcán mosoly ömlött szét, szomorú, vigasszal teli, furcsán diadalmas mosoly. Az óriás gyengéden, óvatosan hajolt erős és szép testű fiatal férfiak és nők hozzá igyekvő tömege fölé, s mintha megsimogatná tenyerével a feléje nyúló kezek erdejét.

Fay Rodisz gondolataiba merülve tért vissza az egész világtói elszigetelt lakásába, és az SDF-fel összeköttetést teremtett Evizával, leírta neki új lakóhelyének fekvését. Eviza bekapcsolta Vir Norint, s Rodisz megnyugodott, hogy Csagasz megelégedett az ő eltávolításával.

Rodisz számára most senki sem volt drágább, mint a hatalmás fővárosban magára maradt Csedi, Eviza és Vir Norin. Leginkább Csediért aggódott. Ő a lakosság legműveletlenebb és legfegyelmezetlenebb rétegében élt, nem számíthatta ki cselekedeteik minden motívumát. De Eviza biztosította róla, hogy Csedi jól elboldogul, sok érdekes megfigyelést tett. így hát Rodisz megnyugodva aludt el új helyén, nem törődött a fagerendák és deszkák állandó pattogásával. Az áthatolhatatlan sötétségben örökmécsesként világított az SDF parányi fénye. A robot rögtön jelez, ha hívatlan vendég tűnik fel vagy megváltozik a levegő kémiai összetétele…

A megbeszélt időre Rodisz úgy öltözött fel, ahogy a tormanszí nők szoktak — bő nadrág, sima, fekete blúz, kemény, magas szárú cipő. Kézilámpa helyett diadémot tett fel, amely önműködőén világított a sötétben. Mielőtt belépett volna a résbe, az SDF-et az első szobában beprogramozta a védőtér önműködő bekapcsolására. Miután így biztosította lakását a váratlan vendégek ellen, bezárta maga mögött a rést.

Tael és az építész az első lépcső végén várt rá. A félénk, alacsony termetű építész, aki hozzá volt szokva a főrangúak udvariatlanságához és a külvilág durvaságához, a fején fényt sugárzó diadémot viselő Rodiszban istennőt látott. Tael csak mosolygott, eszébe jutott, hogy őt is mennyire meglepte első találkozása Rodisszal. Cikcakkos lejtőn egy oszlopos folyosóra jutottak, amely árkádok gyűrűjével vette körül az alacsony boltozató központi termet. Az árkádok közti fülkékben kőpadók rejtőztek. Az építész bevezette őket az egyik fülkébe, ahol egy új asztal és egy tömör henger állt, amelynek rúdja kétágú lámpát tartott. Az építész felkattintotta a lámpát. Erős, vöröses fény öntötte el a föld alatti helyiséget. Az építész hátrálépett, meghajolt és bemutatkozott.

— Gah Du-Den, vagy Gahden.

Kiterítette az Idő Temploma föld alatti helyiségeinek rajzát. Rodiszt meghökkentették a helyiségek méretei. Két szintben járatok és folyosók fúrták át a talajt, futottak szét minden irányban, hat hosszú kiágazással a kerten és a falon túlra.

— Ez a folyosó itt a Mindenható Idő szobra alatt ér véget — magyarázta az építész —, de ezt zárva hagytuk, mert ott túlságosan sokan járnak. Ettől balra az ötös járat az egyik légkényelmesebb. Egy régi pavilonban végződik, ahol most nagyfeszültségű transzformátorok vannak, és nekünk „hél”-eknek szabad bejárásunk van oda. De ennél is jobb a negyedik járat, amely a hegyoldal egyik sziklájába van mélyítve, ott, a kiszögellésen áll a Zet Ugrói elnevezett kémiai laboratórium régi épülete. A laboratórium alagsorából függőleges akna ereszkedik le, abba mindenki bejuthat, aki be van avatva a templom titkába. A többi járat szabad téren végződik, gyakori használat esetén könnyen felfedezhető, de menekülésre jól kihasználható.

— Zet Ug a Négyek Tanácsának egyik tagja? — kérdezte Rodisz. — Nem is tudtam, hogy ő vegyész.

— Szó sincs róla! — nevetett az építész. — Nálunk bármely intézetet, színházat, gyárat el lehet nevezni olyan nagyságokról, akiknek semmi közük a tudományhoz, a művészethez, áltálában semmihez, kivéve a hatalmat.

— Ez a szokás — jegyezte meg Tael mintegy mentegetőzve.

— S én találkozhatom emberekkel ebben a teremben? — nézett körül Rodisz a tágas helyiségben.

— Azt hiszem, a támadók itt könnyen bekeríthetnek benminket. Menjünk a Három Lépés Szentélybe, a második szinten van.

A második szinten levő helyiség tágasabb volt. Itt-ott épen maradt bútordarabok látszottak; némelyek fekete fából készültek, mások puha vasból. Mindent vékony por lepett. A sima falakat szilárd, üvegszerű réteg borította. Alatta freskók látszottak, amelyeket csillogó fekete alapra festettek a Tormansz két kedvenc színével, a vörössel és a kanárisárgával. A két szín kombinációja nyerssé tette a képet, de egyúttal valami ősi vadságot és erőt kölcsönzött neki. Rodisz önkéntelenül meglassította lépteit, és elragadtatva figyelte a Jan-Jah régi festőinek alkotásait. Tael és Gahden ügyet sem vetett rájuk.

Amennyire Rodisz megítélhette, a freskók az ember útját ábrázolták az elkerülhetetlen halál felé, a könyörtelenül múló Időben.

A csarnok jobb oldalán az életérzések lassan növekedtek a gondtalan gyermeki játszadozástól a tapasztalt érett korig, és kihunytak az öregkorban, a kétségbeesés fellángolásában, amely után hirtelen zuhanás következett a halálba. Ezt függőleges vonal fejezte ki, amely mindent átmetszett. E határon túl csak feketeség volt. Ugyanezen a fekete alapon, a vonalnál, rendkívüli kifejező erővel megfestett emberek csoportja tömörült. A kortól és betegségektől deformált emberek megtorpantak, a testek összetorlódtak, de mihelyt a fejek a karok, a testek átnyúltak a szörnyű vonalon, eltűntek a sötétben.

A bal oldali, ugyanolyan fekete falon, már nem freskók voltak, hanem féldomborművek az üvegszerű anyag alatt. A művészek itt az ábrándozó kamaszkorból a fiatalságba vezető átmenetet ábrázolták, amelyet a szexualitás növekedésével fejeztek ki, mintha az egész világ csak az erotikus féktelenséggél táncoló iljú testek ritmikájából állna.

Vörös férfiak és izzó sárga nők fonódtak össze bonyolult pózokban. Ám ezekből a csodálatos ábrázolásokból mégis hiányzott a régi India erotikus szobrászaidnak magasztos méltósága.

Tükörfekete sötétség szakította meg az alakok menetét, de nem az erők kimerülésének, hanem a crescendo, az érzékek felforrósodásának pillanatában. A jobb oldalival ellentétben a bal oldali fal a korai halál gondolatát tükrözte.

A gyors nemzedékváltás, a technikai fejlődés szempontjából legalkalmasabbak kiválasztásának eszméje nyilván réges-régen keletkezett a Tormanszon.

A bolygó mai lakossága azoknak a gondolatoknak a termését aratta le, amelyeket ezer évvel ezelőtt vetettek el — a túlnépesedés katasztrófája ebből egész fdozófiát teremtett.

A fekete csarnok kiszélesedett. A sétálók feje fölött tarkára festett szörny-maszkok csüngtek. Az óriásira tátott szájakból, amelyeket kaján vigyor torzított el, éles fogak villantak elő, a bámulatosan eleven szemek gúnyosan hunyorítottak. A visszataszító ábrázatok alatt másik sor maszk húzódott, reménytelen mélabút tükrözve. A szellemi hanyatlás olyan valóságosan fejeződött ki bennük, hogy nyomasztó érzés fogta el Rodiszt. A maszkok mindig az olyan élet pszichológiai nehézségeinek jelzői voltak, amelynek szüksége volt rá, hogy elrejtse az ember és a társadalom igazi arcát. A maszkok allegóriája itt igen egyszerű volt, de a gondolat nagyszerűsége és a kivitel színvonala tekintetében nem maradt el a fekete oszlopfolyosó freskói mögött. Rodisz ezt meg is mondta az építésznek. Az felélénkült, és arra kérte Rodiszt, várjon egy kicsit. Taellel odahozott egy magas padot, mindketten felálltak rá, és leszedték a kampókról a könnyű anyagból formált maszkokat, amelyek a csarnok teljes hosszában húzódó gyönyörű frízt fedték. A remekbe faragott nemes arcú fiatalok meztelen testében nem volt sem szégyenlősség, sem állati szexualitás, mint a fekete csarnők alakjaiban.

— De miért takarták el őket ezekkel a visszataszító ábrázatokkal? És mikor? — kérdezte Rodisz.

— Amikor kialakult a bolygón az egységes hatalom — felelte Gahden —, és azért tették, hogy még egy szellemi támasztói fosszák meg az embert. Azok, akik régen idejártak, szemlélődtek és elgondolkoztak, lélekben hasonlatosakká váltak a múlt idők embereihez, átvették tőlük erejüket, bölcsességüket, derűjüket. Felfedezték a bátorságot, az ábrándot és az akaraterőt, az uralmon levők számára tűrhetetlen tulajdonságokat. Ezért takarták le a frízeket az Éhínség és az Emberölések Századainak maszkjaival… Tegyük vissza őket a helyükre, Tael!

— Nem kell. Akik idejönnek hozzánk, hadd lássák, egymás mellett az üres fantomokat és a Jan-Jah igazi életét.

Az építész egy négyszögletes terembe vezette őket, ahol a sarkokban cinikusan vigyorgó maszkok voltak. A bejárattal szemben három széles lépcső emelkedett a fal felé. Minden lépcsőn két-két sor kőpad állt. A falban fülke, benne hosszú asztal.

— A Három Lépés Szentélye — mondta az építész. — Azt ajánlom, ezt a helyet rendezzük be a találkozók céljára.

— Alkalmas hely — felelte Tael, és Rodiszra pillantott.

— Ezt önöknek kell eldönteniük. Engem csak a szentély érdekel. Miért Három Lépés?

— Fontosnak érzi ezt? — kérdezte az építész.

— Igen. Sejtem, miért, de szeretném biztosan tudni. Tulajdóriképpen azért fontos számomra, hogy jobban megértsem a régi Jan-Jah szellemi életét.

— Rendben van. Majd megtudakolom — ígérte Gahden —, most pedig távozom. Elő kell készítem a helyiséget és gondoskodni kell a kísérőkről.

Az építész eltűnt a sötétben, de nem gyújtott lámpát. Fay Rodisz úgy gondolta, követi a példáját, nem használja az infralokátort. Megmondta ezt Taelnek.

— Nem mindegy, hogy világítással vagy anélkül, ha úgyis el tudja érni, hogy az emberek ne vegyék észre?

— És hagyjam, hogy kövessenek azok, akik a mellékjáratokbán elbújtak, és így elkerülik a figyelmemet? Jöjjön, számoljuk meg a lépéseket és fordulókat. Vagy magának is mennie kell?

Nem. El akarom vezetni a jelzőberendezést a szobáihoz. Egy ideig némán mentek. Rodisz segített a mérnöknek felerősítem az egészen vékony huzalt.

— Szeretnének találkozni magával a „Szürke Angyalok” — mondta Tael.

— Angyalok? Ráadásul szürkék?

— Ez egy nagyon régi titkos társaság. Azt hittük, hogy még a Virágzás Korában megszüntette működését. Kiderült, hogy létezett, de nem fejtett ki tevékenységet. Most az önök pszichojelleg vizsgálója, ahogy ők mondják, újra életre támasztja őket. Feltétlenül találkozni akarnak.

— A Három Lépés Szentélye és a „Szürke Angyalok” — mondta Rodisz eltűnődve. — Bámulatos! Mindez itt is volt?

— Hogy érti ezt?

— Majd később elmondom, mikor Gahden magyarázatot ad a Három Lépésre, és találkozom a Szürke Angyalokkal.

A nap hátralevő részében Rodisz a további teendőkön gondolkozott. Társai már tizennyolc napja ismerkednek a Bölcsesség Központja mindennapi életével. Munkájuk nemsokára befejeződik. Kivéve Vir Norint és önmagát. Az asztronavigátornak nem olyan egyszerű eligazodnia a tormanszi társadalom értelmiségi vezető rétegében. Neki, Fay Rodisznak pedig meg kell teremtenie a kapcsolatot a Jan-Jah társadalom elszigetelt osztályai között, olyan emberek közt, akiket számtalanszor becsapott a történelem, megzavart az agyafúrt politikai propaganda, akik belefáradtak az egyhangú és céltalan életbe. Cél nélkül nincs értelmes harc. A jövőbe vezető út ezernyi apró ösvényre ágazott szét. Egyik sem ébreszt bizalmat. A társadalom, sőt az egyszerű emberi együttélés pilléreit is lerombolták. A törvényességet, a hitet, az igazságot, az emberi méltóságot megsemmisítette az erkölcstelen, lelkiismeretlen és műveletlen emberek uralma. Mindenütt hazugság. A hazugság lett a szerencsétlen bolygó tudatának és társadalmi viszonyainak alapja.

A hitetlenségnek, kétkedésnek ez a szörnyű állapota ráadásül még szkizofréniát is okoz. Titkos adatok szerint a lakosság mintegy hatvan százaléka pszichikaiig beteg. Mostanáig a „rél”-ek semmivel sem törődtek, a „hél”-ek pedig állandó réttegésben éltek. Most érlelődik a válság. A „rél”-ek és a „hél”ek megértették, hogy így nem élhetnek tovább, le kell rázniuk a csalás és hazugság szálait, amelyekkel gúzsba kötötték őket. Ha sikerül megmutatni nekik a helyes utat — akkor hazatérhetnek!

„Indulás!” Hány napig kell még várni ezekre a varázslatos szavakra! Hány napot kell még eltöltenie a padlásszobában és a föld alatti üregben, amíg megszerzi a jogot, hogy kimondhassa ezeket a szavakat Grif Riftnek, aki egyre türelmetlenebb. A napokban ismét nehéz beszélgetés lesz vele. Szükség lenne még egy kilenclábúra, vagy legalább a vetítőre a Három Lépés Szentélyében.

Rodiszt a nap első sugarai már ébren találták. Alighogy elvégezte reggelt tomagyakorlatait, megjelent a „lila ruhás”, és közölte, hogy megérkezett a Jan-Jah urának megbízottja. Fay Rodisz kissé meglepődött az alacsony, kövérkés előkelőség korai látogatásán. A mellére és a vállára varrt aranykígyók azt mutatták, hogy a Négyek Tanácsának közvetlen munkatársa igen magas rangú.

A „kígyós” átadta Csoio Csagasz üdvözletét. A földi vendég semmiképpen ne tekintse átköltöztetését száműzetésnek vagy kegyvesztésnek. A Nagy és Bölcs úgy gondolta, hogy egyedül érzi magát a palotában, és kellemesebb, ha közelebb kerül társaihoz.

Rodisz köszönetét mondott, majd hozzátette, hogy ő itt éppoly távol van a várostól, mint a palotában.

Az előkelőség színlelt keserűséggel sóhajtott. Janhar — mondta —, intézkedik majd, hogy őrséget kapjon, amely nem zavarná a fővárosban tett sétáin. Megkérdezte, megfelelően gondoskodnak-e róla a szolgálatára rendelt emberek, aztán felállt. Közönyös arca egyszeriben megváltozott, okos szeme ideoda járt. Rodiszhoz hajolt és alig hallhatóan megkérdezte, be tudja-e kapcsolni a lehallgatást akadályozó gépet. Rodisz bólintott, elfordította a kilenclábú számlapját. Az előkelőség megnyugodva ismét leült, és merőn Fay Rodiszra nézve arról kezdett beszélni, hogy a nép elégedetlen a hatalommal és a mai élettel. Néhány főrangú megértette ezt, és kész változtatni a jelenlegi vezetésen. Egyébként az ő kezében vannak a Janhar vezette „lilák”. Ha Fay Rodisz segítene, akkor Csoio Csagasz és a Négyek Tanácsának uralma összeomlana.

— Ön szerint mit kellene tennem ennek érdekében? — kérdezte Rodisz.

— Nagyon keveset. Adjon néhányat a gépeikből — az SDFre sandított —, és jelentse ki a televízióban, hogy mellettünk áll. Ezt majd mi megszervezzük.

— S mi történik a hatalom megdöntése után?

— Önök, földlakók, teljes mozgási szabadságot élveznek a bolygón. Addig élnek köztünk, amíg jólesik, azt csinálnak, amit akarnak! S ha megérkezik a másik csillaghajó, azt sem korlátozzuk semmiben.

— Ezt kapjuk mi, vendégek. No és a Jan-Jah népe?

A „kígyós” elkomorult, mintha Rodisz tapintatlan kérdést tett volna fel. Hosszadalmasan és zavarosan beszélt jogtalanSágokról, tömeges kivégzésekről és kínzásokról, az ostoba főrangúakról, arról, hogy milyen hitvány alak a Négyek Tanácsának három tagja és a Felső Gyűlés többsége, amelynek tagjait Csoio Csagasz maga választotta ki a legtudatlanabb és léggyávább emberek közül. Ám Rodisz kérlelhetetlenül visszaterelte a kérdés lényegére, kérte, sorolja el, milyen reális váltózások várhatók a bolygó életében a Négyek Tanácsának megdöntése után.

A „kígyós” dühösen harapdálta az ajkát, ujjaival a széken dobolt, s mikor látta, hogy Rodisz általánosságokkal nem éri be, hozzáfogott a felsoroláshoz:

— Több szórakozási lehetőséget biztosítunk. Rövid idő alatt több Szerelem Házát, Élet Ablakát, Üdülőt építünk az egyenlítői tenger partján. Megszüntetjük a szexuális látványosságok korlátozását, a férfiak felelősségét a gyermeknevelés kézdeti időszakában… Mindezt mind a két osztály számára. De különösen a „rél”-eknek. Feloldjuk a kozmoszból érkező közvetítések vételi tilalmát. Én ebben semmiféle veszélyt nem Iátok az államra nézve. Az adásokat ritkán lehet fogni, és nem is érthetők…

Rodisz némán figyelte az előkelőséget, igyekezett megérteni gondolatmenetét, majd lassan megszólalt:

— Hatályon kívül helyezik a korai halál törvényét: nem lesz többé „rél”, sem „hél”. Nem táplálják a gyerekeket hamisított élelmiszerrel! Százszor többet fordítanak nevelésre, jobb iskolákra, utazásokra, az életkörülmények javítására. Több kórházat, étkezdét, lakóházat építenek. Múzeumokat létesítenek. Más lesz a tudomány, a művészet. Mi segítünk, hogy sok minden megváltozzon, és jobb legyen a nép élete.

— Ó! Ez már sokkal, nehezebb. A bolygó az Éhínség Kora óta nagyon szegény. Nem lehet mindent egyszerre. És higgye el, a „rél”-ek boldogok, persze a maguk módján. — Fürkészve Rodiszra nézett, és azt mondta: — Tudja-e, hogy a történelmi folyamat olyan, mint az inga, előre és hátra leng, keresztülhalad az ellentétek csúcsain és a mélyponton. A mi győzelműnkkel az inga fellendül az élet gazdasági intenzitásának csúcsára — és akkor…

— De hiszen ez nem igaz! A történelem igazi menete más. Az inga csupán kép, azok találták ki, akik egysíkúan gondolkoznak, és nem ismerik a dialektikát.

— Hagyjuk a távolabbi dolgokat! Talán a szórakozási lehetőségek növekedése nem elég értékes vívmány a nép számára?

— Nem! A szakadék az élet nyomorúsága és a szórakozások között annál szörnyűbb lesz, minél erősebbek az illúziók.

— Ön tehát nem bízik bennünk, nem tartja szükségesnek a változást?

— De igen. Eddig azonban csak üres szavakat hallottam. Önnek és társainak nincs kidolgozott programja és helyzetismerete. Nem tudják, mivel kell kezdem, mire kell törekedni, kivéve a Jan-Jah legfelső osztályának hierarchikus átszervezését.

A „kígyós” arca kemény lett. Felállt. Kijelentette, volna még egy kérése, reméli, a földlakók nem utasítják vissza.

— Mondják meg orvosainknak, mit tegyenek az élet meghosszabbításáért. Árulják el, mitől ilyen erősek és szépek, hogyan élnek kétszer annyi ideig, mint mi.

— Miért akarja ezt tudni?

— Hogyhogy miért? — kiáltott fel az előkelőség.

— Mindennek kell, hogy célja és értelme legyen. Hosszú életre azoknak van szükségük, akik szellemileg gazdagabbak, akik sokat tudnak adni az embereknek. Önök több millióan semmivel sem törődnek, csak önmagukkal, saját kiváltságaikkai, közönyös élősdiek, nincs lelkiismeretük, erkölcsük. Kibújnak közvetlen kötelességeik alól, de azért százszor többet vesznek el maguknak, mint amennyi a társadalom bármely más tagjának jut. Hát nem szédül, ha belenéz abba az óriási szakadékba, amely önök és a nép között tátong?

A „kígyós” morgott valamit, kezét ökölbe szorította, dobbántott, és hirtelen a kijárat felé indult.

— Várjon!

A földi asszony szokatlanul éles, parancsoló hangjára földbe gyökerezett a lába. Engedelmesen Rodiszra nézett, aki villámgyors mozdulattal végighúzta kezét a férfi ruháján, mellzsebéből kivett egy súlyos kis dobozt. Odament az SDF-hez, egy rövid kattanás, és a felvétel letörlődött. Rodisz visszaadta a dobozt. Az előkelőség úgy állt ott, mint egy szobor, és fennhangon egyre azt ismételgette: „Semmire nem emlékszem, semmire nem emlékszem” — és nem érezte, hogy fejéből kitörlődik a lezajlott párbeszéd emléke. Az ajtóhoz botorkált, meghajolt és eltűnt. Rodisz kikapcsolta a hangvédőt, és rögtön hívójelek hallatszottak. Megjelent Eviza képe. Izgatottan közölte.

— Csedi súlyosan megsebesült. Csonttörések. Itt van a kórházban.

Eviza felsorolta a gyógyszereket és műszereket, amelyeket feltétlenül meg kell kapnia a „Sötét Láng”-ról. Ő Norinnal együtt rögtön elindul a város vezetőjéhez, hogy figyelmeztesse: a „Sötét Láng”-ról automata korongrepülő indul, és megbeszéli vele a leszállás helyét.

— Csedi öntudatán van?

— Alszik.

— Odamegyek.

Rodisz a tenyere élét mutatta (ezzel az összeköttetés végét jelezte), és hívta a csillaghajót.

Vir Norin és Eviza elment a város vezetőjéhez, nem messze a Központi Kórháztól, egy dombon álló nagy épületbe. Emberek százai jöttek-mentek a sötét, magas folyosókon. Az igazolványuk megtette a hatását. Beengedték őket a vezetőhöz, holott a főváros lakói még a titkáraihoz is csak több hónapi várakozás után jutottak be.

A hatalmas szoba, az óriási íróasztal a magas rangú tisztviselő fontosságát hangsúlyozta. A város vezetője — jól megtermett, ápolt és végtelenül nagyképű férfiú — karosszékben trónolt. Nehézkesen felállt, meghajolt, és újra visszaroskadt helyére, szótlanul helyet mutatva Vimek és Evizának az asztal előtt álló székeken.

Vir Nonn néhány szóval elmondta kérésüket. Hosszú hallgatás következett. A főtisztviselő az előtte fekvő iratokban lapozgatott, majd felemelte tekintetét, s a földlakók észrevették rajta azt a bárgyú gőgöt, amely hasonlóvá tette a többi „kígyós”-hoz.

— Különleges eset. Soha nem lőttek még automatákat a város fölé. Nem adhatok engedélyt.

— De az ilyenfajta sürgős küldemények már évezredek óta szokásban vannak a Földön. Teljesen veszélytelen! — nyugtatta meg Vir Nonn.

— S ha valami elromlik benne? Ha a korong olyan helyen zuhan le, ahol fontos személyek laknak…

— Értse meg, az lehetetlen!

— Mindegy. Meg kell kérdeznem a Négyek Tanácsát!

— Hát kérdezze meg! Emberéletről van szó!

A „kígyós” bosszús lett, mintha személyében a legfőbb hatalmat sértették volna meg.

— Még ha bátorkodom is közvetlen összeköttetésbe lépni, hogy jelentést tegyek, akkor sem kaphatom meg azonnal a választ. S nem vagyok biztos benne, hogy a döntés pozitív lesz.

Eviza felugrott, szikrázott a szeme. Vir Norin is felállt. Egymásra néztek, és hirtelen elnevették magukat.

— Igaz-e, hogy a magas rangú vezető személyek hivatottak felelős döntéseket hozni? — kérdezte halkan Eviza.

— Csakis ők!

— A törvényekben nincs szó automaták küldésének engedélyezéséről. De tiltó rendelkezés sincs, ugye?

A „kígyós” kissé zavarba esett.

— Ilyesmiről a törvény nem intézkedik, következésképpen tilos.

— Önt éppen azért nevezték ki, hogy előre nem látott helyzetekben döntsön. Másként miért lenne itt?

— Én azért vagyok itt, hogy megvédjem az állam érdekeit! — felelte gőgösen a „kígyós”.

Vir Norin Eviza vállára tette a kezét.

— Ne vesztegessük az időt. Ez csak egy korlátozott feladatkörre beprogramozott robot. Közönséges hangrögzítő is ellátná a feladatát.

A főtisztviselő fenyegetőn felállt. Az asztronavigátor a kezét nyújtotta feléje.

— Üljön le! Aludjon! Felejtse el!

A „kígyós” a karosszékbe huppant, lehunyta a szemét, feje oldalt billent. Eviza és Vir Norin kiment a szobából. A két titkárnőnek azt mondták, hogy főnökük a Négyek Tanácsával beszél.

— A pilóta nélküli korongrepülő engedély nélkül is le fog szállni — döntötte el a kérdést Vir Norin. — Tael majd talál helyet. Az automata annyi terhet hoz magával, amennyit csak elbír. Gyorsan az SDF-hez! Rodisz megállapodott Rifttel, Tael is vele van.

Tael és barátai egy kiszáradt kertben a Központi Kórháztól körülbelül egy kilométernyire állították fel a fény-irányjelzőt. A korongrepülő tizenhét perc alatt tette meg a csillaghajó és a Bölcsesség Központja közti távolságot. Eviza és Vir Norin magához vette a szükséges holmit, és futva a kórház felé indúlt. Tael csoportja pedig kirakta a neki küldött műszereket. Grif Riflt megígérte, hogy éjszaka újabb korongot küld.

Csedi eszméletlenül került a kórházba. Először az ágyakkal telerakott folyosón helyezték cl. Az ügyeletes orvos nem hitte el a „liláknak”, hogy a lány a Földről érkezett vendég. Túlságosan valószínűtlennek látszott, hogy éjnek évadján idehozzák, közönséges „rél” ruhában, ráadásul azzal, hogy egy utcai verekedésben sérült meg. Megvizsgálta a lányt, aki közben néhány szót mondott tiszta Jan-Jah nyelven, a hátsó félteke csengő hanglejtésével, így minden kétsége eloszlott. Megállapítása szerint a sebek halálosak, nem tudja megmenteni a lányt. Legyintett, nem tudta, hogy ugyanebben az időben az „uralkodó szeme” parancsot adott: azonnal kutassák fel Eviza Tanetet.

Erős akarata segítségével Csedi felbukkant a fájdalom és gyengeség vörös tengeréből. Sárga takaró alatt ruhátlanul feküdt a keskeny vaságyon, a csupasz vákuumos lámpa éles fényében. Az éles fény elviselhetetlennek tűnt, de a szomszéd ágyakon fekvő, sóhajtozó, lázálomban vergődő betegek közül senki sem törődött vele. Éjszaka sem ápolónő, sem orvos nem látogatta a betegeket. Az emberek magukra maradva kínlódták át a Tormansz hosszú éjszakáját.

Csedi tudta, hogy meghal, sorsára hagyták. Leküzdötte hiheteden fájdalmát és bódultságát, feltápászkodott, lelógatta lábát az ágyról, de újra elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, Eviza izgalomtól égő arcát pillantotta meg.

Átvitték egy üres műtőbe. Az ügyeletes orvos minden ízében remegve kísérte. Amikor Eviza meggyőződött róla, hogy a közveden veszély elmúlt, összeköttetésbe lépett Rodisszal és Vir Norbinál.

Ami ezután következett, beleértve az eredménytelen beszélgetést a „kígyóssal”, jó két órát rabolt el. Csedi aludt a műtőben. Amikor Eviza forgószélként berontott, vállán cipelve a táskát a szükséges preparátumokkal, a kórház egész orvosi kara együtt volt. Egy perccel később befutott Vir Norin. A sebészfőorvos idegesen járkált a műtő ajtaja előtt, megszokod a szobájából, ahol a nagy képernyőn Zet Ug és Gén Si felváltva követelt jelentést a földi vendégről. Eviza, akit Tael már figyelmeztetett, egy szót sem szólt a csillaghajóról küldöd segítségről. A kórházban azt hitték, hogy gyógyszerért szaladt haza vagy a társához.

Eviza bemosakodód, majd haladéktalanul hozzálátod a műtéthez. A Tormansz sebészei most tanúi lehettek a földi orvos különös technikájának. Eviza hosszanti vágásokkal bátian feltárta a sérült részeket, nagyon vigyázott, nehogy megsértse akár a kisebb idegszálakat vagy a nyirokedényeket is. Piros kapcsokkal összekapcsolta az eltöfi csontokat. Azután az egészműtéti területet ötször átitatta gyors hatású csont—, izom— és idegregeneráló oldattal, a vágásokat fekete kapcsokkal összekapcsolta. Újabb műszerrel a sebek szélét masszírozta, és sűrű bőrregeneráló folyadékot dörzsölt be. Ekkor felébresztette Csedit, s bőségesen megitatta valami tejszerű folyadékkal. Vir Norin nagyon óvatosan leemelte Csedit a műtőasztalról. A földlakók most nem törődtek a tormanszi illemmel, nem takarták le a beteget, nem bíztak a lepedő sterilségében. Az asztronavigátor kinyújtott karján vitte a teljesen meztelen Csedit a kis kórterembe. Letette a különleges, ezüstösen csillogó anyaggal letakart ágyra, és a keretre kifeszített áttetsző, könynyű anyaggal befedte. Csedi szürkéskék kilenclábúja már ott állt az ágy mellett. Rákapcsoltak egy több hengeres készüléket, amelynek a csöveit hozzáerősítették a bórához. Eviza Tanét a kemény díványon fekve könnyedén bal karjára könyökölve, jobb kezét a feje mögé téve pihent. A fejénél levő indikátort figyelte. Az indikátor vezetékei Csedi halántékához, nyakához, melléhez és csuklóihoz csatlakoztak.

Vir Norin hálásan pillantott Evizára, megszorította a könyökét, s az ajtó felé indult.

Az asztronavigátor még el sem hagyta az óriási kórházépületet, mikor az alvó Csedi és a szendergő Eviza szobájába belépett egy ember, a látogatók gyűrött és agyonmosott sárga köpenyében. Eviza felpattant, és a nyakába ugrott.

— Rodisz!

— Azért jöttem, hogy felváltsam. — Rodisz végighúzta ujjait Eviza beesett arcán.

Eviza összehúzta szemét, mint a gyerek, ha szappan csípi, és elszántan megrázta a fejét.

— Most ne. Ha elmúlik az idegfeszültség, nyugodt leszek.

— Én majd elmulasztom. Feküdjön le!

— Olyan rég nem beszélgettünk, még SDF-en keresztül sem. Hosszú időre engedték el?

Rodisz felkacagott.

— Senki sem adott engedélyt, mint ahogy a korongrepülő leszállásához sem. Ha én odaállok engedélyt kérni, holnapig se tudták volna eldönteni a nagy kérdést. Addig maradok, amíg szükség van rám.

— És ez a maskara?

— Tael és barátai eszelték ki.

Rodisz levette a sárga köpenyt, és a fekete tormanszi ruha fölé ezüstösfehér, pókhálóvékony földi orvosruhát húzott.

— S hol az SDF-je, Rodisz?

— Kikapcsoltam. Éjszaka elhozzák és leteszik a pavilon bejárata előtt. Ide fogom hívni. No, feküdjön le, én meg sétálgatok a szobában, levezetek egy másfajta izgalmat. Régen nem élveztem annyira a hosszú gyaloglás örömét, mint ma. Úgy érzem magam, mint aki időtlen idők óta bezártan él — ami térmészetes az űrhajón, de nyomasztó a Tormanszon.

— Csedi sem tudta megszokni ezt az életet. Az ő barangolásai az emberek és a szokások megismerése szempontjából hasznosak voltak, de végül is katasztrófához vezettek — mondta Eviza.

— Mi volt a támadás oka?

— Csedi még nem tudott semmit mondani. Támadója ott helyben végzett magával. Csedi aligha tud erről.

Rodisz elgondolkodott, majd így szólt: Mindennek az oka a szexuális nevelés hiánya. Egyébként hallottam, hogy előadást tartott a Föld erotikájáról, de még az orvosok sem értették, pedig nekik tájékozottaknak kellene lenniük ebben.

— Sajnálom — szomorodott el Eviza. — Szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy hatalmunk a vágy felett nem jár együtt a szexualitás elvesztésével. Mennyivel nagyszerűbb és erősebb a szenvedély, ha mi uralkodunk rajta és nem ő rajtünk. No de hát mit lehet tenni, ha nekik, ahogy Csedi mondta, egyetlen szavuk van a szerelemre — a fizikai egyesülésre, és még néhány tucat szó, amely becsmérlésnek számít Rodisz végighúzta ujjait Eviza testén, bizonyos pontokon megnyomta, és ritmikus, dallamos szavakat mondott. Alig néhány perc múlva Eviza már úgy aludt, mint egy gyermek. Csak a szája szögletében maradtak még keserű ráncok, de hamarosan azok is kisimultak. Azután Rodisz letérdelt, hátrahajolt, fejével megérintette a padlót. Társai abban az életkorbán vannak, amikor a mély és egészséges alvás gyorsan visszaadja az erejüket. Rodisz gyönyörködve nézte mindkettőjüket.

Ők mindent megtettek, amit tehettek, hogy megismerjék a Tormanszot, és természetesen nem tudták megváltoztatni az itteni életet. Most visszatérnek a „Sötét Láng”-ra. Az a kevéske, amivel Eviza és Csedi még elő tudná segítem a Tormansz megváltozását, nem éri meg, hogy újra kockára tegyék az életüket. Csedi, az antropológus, és Eviza, a CsillagHotta orvosa még sokfelé jár majd a világmindenségben, gyermekeket adnak a Földnek, hosszú, érdekes életet fognak élni.

Az ajtó lassan kinyílt, bejött az SDF, és megállt Rodisz előtt. Az asszony levett a robot burájáról egy súlyos, fehér hengert, és kissé erőlködve az ablakra állította, kék kúpot csavart bele. Eviza holmijából kivett egy áttetsző, szinte észre sem vehető poharat, s a kúp elfordításával ugyanolyan áttetsző folyadékot eresztett bele. Óvatosan megízlelte, s az arca felragyogott. A rozsdás csőből folyó tertőtlenítőszeres fővárosi víz után a földi víznek elmondhatatlanul kellemes íze volt. Neia Holly sűrített élelmiszert is küldött a csillaghajóról.

Rodisz elkészítette Csedi és Eviza ételét.

A betegszobába sietve bejött a sápadt és verejtékező főorvos.

— Nem is sejtettem, hogy a földlakók úrnője itt van — hajolt meg Rodisz előtt —, ebben a kényelmetlen és szűk szóbábán. De később majd elrendezzük a dolgot. Most menjünk át a dolgozószobámba. A Coam kertjeiből keresik, úgy gondolom — a főorvos arca ájtatos kifejezést öltött maga a Nagy és Bölcs kíván beszélni önnel…

Rodisz odaállt a kamera elé, és a képernyőn hamarosan feltűnt Csagasz. Rosszkedvű volt. Intett a főorvosnak, az mélyen meghajolt, és kisurrant a szobából.

Csoio Csagasz szemügyre vette Rodisz ezüstös köpenyét, amelyen áttetszett az egyszerű Jan-Jah öltözék.

— Kevésbé hatásos, mint az előző ruhái. De így közelebbinek érzem magát, olyan mintha az én… alattvalóm volna — mondta Csagasz tagoltan. — Mindamellett csodálkoztam, mikor tudomásomra jutott, hogy ott van.

— Ha nem történik ez a szerencsétlenség Csedivel, nem hagytam volna el a Történelemtárat. Igen érdekes anyag van ott, s ön bölcsen tette, hogy odaküldött.

Csoio Csagasz kissé megenyhült.

— Remélem, újólag meggyőződött róla, hogy nem veszélytélén érintkezni a mi vad és rosszindulatú népünkkel? Kis híján a negyedik vendégünk is belepusztult! Most mi a szándéka?

— Mihelyt az antropológusunk jobban lesz, az orvossal együtt a csillaghajóra küldöm. Ez néhány nap kérdése csupán.

— S azután?

— Visszatérek a Történelemtárba. Befejezem munkámat a kéziratokon. Asztronavigátorunk tovább ismerkedik a főváros tudományos világával. Még vagy húsz nap, és elbúcsúzunk önöktől.

— S a második csillaghajó?

— Már közel kell lennie. De nem élünk vissza a vendégszeretetével. Valószínűleg nem száll le. Körpályán marad, amíg mi fel nem szállunk.

Rodisz úgy érezte, hogy az oligarcha elégedett.

— Rendben van. A kórházban biztosítják kényelmes elhelyezését.

— Ne nyugtalankodjék. Inkább adjon utasítást, hogy kérésünkre huzavona nélkül teremtsenek összeköttetést önnel vagy munkatársaival. Különben magunk sem tudhatjuk, hol végződik az ön akarata, és hol kezdődik a főrangúak ostobasága és félelme.

Csoio Csagasz kegyesen bólintott, egy ideig némán nézte Rodiszt, majd hirtelen eltűnt a képernyőről. Rodisz visszatért Csedihez, aki már párnákkal feltámasztva, bura nélkül ült az ágyon. Csedi és Eviza élvezte a Föld vizét és táplálékát.

— Nem is képzeltem, hogy a földi konzervétel valóban ilyen jó ízű — mondta Csedi.

— A tormansziaké után — felelte Rodisz, ujjait a lány sűrű hajába mélyesztve, amely újra visszanyerte természetes hamvasarany színét. Mióta megszabadult a kontaktlencsétől, szeme éppen olyan kéken ragyogott, mint azelőtt.

— Azon csodálkozom — mondta Csedi felkönyökölve, de Eviza rögtön visszanyomta —, hogy is képesek mérgezni magukat, gyerekeiket, tönkretenni saját jövőjüket, hamisítani a táplálékot. El tudják képzelni, hogy valaki a Földön ilyen mérget egyen?

— Náluk — mondta Rodisz — ilyen szörnyű módon nővelik a táplálék mennyiségét, teszik olcsóbbá a termelést, de a régi áron adják el. A tormanszi társadalomban ezt hívják közvetett adónak. A hasznot az oligarchák vágják zsebre.

— Biztos vagyok benne, hogy itt egyetlen laboratórium sem foglalkozik a termékek összetételének elemzésével, nehogy kiderüljön az ártalmasságuk — mondta Eviza. — Vigyünk magunkkal mintát a földre.

— Kitűnő ötlet — mondta Rodisz. Sokáig masszírozta Csedi vállán a begyógyult sebhelyeket, amelyeken még látszott a felszívódott fekete kapcsok nyoma. Csedi azt állította, hogy teljesen egészséges, de Rodisz és Eviza még félt a belső sérülések esetleges következményeitől. Egy kis tolókocsin szórakoztató olvasmányokat hoztak be. Csedi egyik könyvet a másik után olvasta el a tormansziak számára elképzelhetetlen gyorsasággal. A földlakóknál azonban egészen megszokott volt, hogy egy pillanat alatt egész oldalakat tudtak felfogni.

Mire Eviza megjött, Csedi ágya mellett halomba nőttek a könyvek.

— Csakugyan olyan érdekesek? — kérdezte Eviza.

— Kerestem valami okosat. Nem tudtam elhinni, hogy egy technikailag fejlett civilizációban ilyen haszontalan dolgokat írhassanak, akárcsak az MVK földi irodalmában. Mintha náluk nem volnának lelki problémák, izgalmak, betegségek, bajók. Őket nem érdekű a nagyszerű emberi hősiesség, amelyet a hétköznapok szürkesége eltakar. Szemlátomást maga az embér sem érdekli őket, csak háttérként szolgál. Az itteni írók ügyesen elterelik a figyelmet az életről, százszor elmondják ugyanazt. Az embernek az a benyomása, hogy értelmileg fejletlen gyerekek számára írják a könyveket. Minden könyv új állapotban van, alig olvasták őket. Valamilyen régebbi kiadványt kellene kérni.

Eviza elment a könyvtárba, sokáig kutatott, beszélt a könyvtárossal, és álmélkodva tért vissza.

— Mikor Csoio Csagasz lett a bolygó ura — mondta —, a régebbi könyveket kivonták a bolygó összes könyvtárából, hálóba kötötték, és kövekkel terhelve a tengerbe süllyesztették. Egy-egy példányt különleges raktárakban helyeztek el, de sem olvasni, sem lemásolni nem szabad őket.

— Micsoda gonosztett! — jegyezte meg komoran Rodisz.

— Ó, maga még nem tud mindent — mondta Csedi. — Szőrnyű szűrőrendszer működik itt. Az Előadóművészetek Házaibán, a televízióban és a rádióban ott ülnek az „uralkodó szemei”. Joguk van megszakítani bármely előadást. Az „uralkodó szemei”-nél jegyzék van arról, hogy mit szabad előadni és mit nem… S így megy ez mindenben. Nagyon sajnálom ezekét a szegény embereket! — mondta Csedi elcsukló hangon.

Rodisz és Eviza összenézett, Rodisz odaült Csedi fejéhez, énekelt, és ujjai hegyével a lány homlokát és arcát simogatta. Csedi lehunyta a szemét. Egy perc múlva mély álomba merült.

— Most pedig menjünk végig a kórházon — javasolta Eviza. — Későre jár, az orvosok már elmentek. Hoztam tiszta köpenyt.

Fay Rodisz felvette a sárga ruhát, az ugyanolyan színű sápkát. A két nő kilépett az ágyakkal telezsúfolt folyosóra.

Soha nem tudták elfelejteni azt a négy éjszakát, amelyet a Központi Kórház sebészeti osztályán töltöttek. A szenvedőknek szinte sosem adtak fájdalomcsillapítót. Olyan nagy hatású eszközöket, mint a hipnotikus masszázs és az autogén szuggesztió egyáltalán nem alkalmaztak.

A betegek magányossága, a fülledt kórtermekben végtelen éjszakákon át tartó szenvedéseik ellen semmit sem tettek. A nők szívósabbak voltak, mint a férfiak. Hónapokig feküdtek. A földlakók megtudták, hogy a „hél” nőket és anyákat azért mentik meg, mert nélkülük a férfiak idegösszeroppanást kapnak, a hivatalnokokat megvesztegetve bejutnak a Gyöngéd Halál Palotájába, s így az állam értékes szakembereket veszít el. A halál méltóságának elvesztése az ilyen kórházakbán magától értetődő dialektikus paradoxon volt azon a bolygón, ahol a halál a többség állampolgári kötelességének számitott. Annál kétségbeesettebben ragaszkodnak az élethez a túlzsúfolt kórházakban ápolt „hél”-ek.

Fay Rodisz egyik betegtől a másikig ment, leült az ágy szélére, hipnózissal enyhítette a fájdalmat, énekkel csillapított, megtanította a betegeket, hogy kell önszuggesztióval elaludni, vagy képzeletük játékával elszórakoztatni magukat. Eviza, akiben nem volt ilyen pszichikai erő, idegnyugtató masszázst alkalmazott. Mikor reggel felé visszamentek Csedi szobájába, mindketten kimerültén zuhantak az ágyba.

A kórházban töltött négy nap után Fay Rodisz ismét az Idő Templomának nyikorgó padlóján járt két barátnője és a három SDF kíséretében. A még gyönge Csedit a két SDF vitte ruganyos függőágyban. Tael sugárzó örömmel fogadta őket a kapuban. Csedi öröme nem sokáig tartott. Amikor megtudta, hogy vissza kell térnie a csillaghajóra, nagyon elkeseredett, s Fay Rodisznak nagy fáradságába került meggyőzni arról, hogy nincs más lehetőség.

Eviza kérte, hogy maradhasson és segíthessen, ha Rodisz vagy Vir Norin netán megbetegedne.

— Makkegészséges vagyok — felelte Rodisz —, és szuggesztióval jobban tudok gyógyítani, mint bármelyikük.

— És Vir?

— Hát igen, azt hiszem, ő megbetegedett, de nem annyira, hogy orvosra lenne szüksége.

— A mi edzett asztronavigátorunk? Tréfál?

— Nem tréfálok.

— És maga ilyen nyugodt?! Valami veszélyt sejt, Rodisz? Nem hagyom el magát.

— De megteszi! — Rodisz magához húzta Evizát. A három nő lesétált a Három Lépés Szentélyébe.

— Itt állítjuk fel a maga SDF-jét — fordult Rodisz Evizához.

— Hát az enyém? — kérdezte Csedi.

— Ajándékozza Taelnek, és tanítsa meg a kezelésére.

— S Tael zöld fénye fog égni nálunk?

— Igen!

Rodisz és Norin kikísérte a nőket az esetlen, poros, billegő gépkocsihoz. Csedi átölelte Rodiszt, megcsókolta az ásztronavigátort, majd térdre ereszkedve, megsimogatta SDF-jét.

A két földlakó és a tormanszi mérnök felment az ötödik templom erkélyére. A gépkocsi eltűnt, az általa felvert pormég sokáig látszott a város fölött. Tael lassan már megtanulta érzékelni földi barátainak hangulatát. S most elhatározta, hogy eltereli Rodisz és Norin gondolatait.

— Még nem köszöntem meg az értékes ajándékot — mondta az SDF-re mutatva.

— Nálunk nem szokás megköszönni az ajándékot. A földi ember legnagyobb öröme, ha adhat. Nekünk kell köszönetét mondanunk — válaszolta Rodisz.

A nyugtalanság árnya suhant át Vir Norin arcán.

— Indulnia kell, Vir! — mondta Rodisz, átölelve a férfi nyakát és a szemébe nézve. — Várják! Valami nyugtalanítja?

— Igen, olyasmi tört rám, amit még nem éreztem, az okozza a nyugtalanságot.

— A Tormanszon, ahol semmi sem valósul meg? No, és mi lesz, Vir?

— Nem tudom. Tisztázni kell magamban a dolgot, de a napok röpülnek…

— Igen, oly kevés az idő, Vir kedvesem… — Rodisz hang-ja ellágyult.

Az asztronavigátor lefutott a lépcsőn, és elrohant a meghökkent őrök mellett. Fay Rodisz ujjai hegyével az erkélykorlátra támaszkodva állt, s úgy belemerült gondolataiba, hogy Tael búcsú nélkül ment el, levezette a kilenclábút a föld alatti helyiségbe.

Rodisz hosszan elnézte a távoli, kopár hegyeket. Nemrég történt a kinnan-tei katasztrófa, most ez a bonyodalom Csedivel, és máris valami más készül. Ezúttal Rodisz nem tudja, mit tegyen. Mi más vár Virre és szerelmesére, mint áldozatok mindkét részről? S miért szakad ez Vir Norbira, erre a világos eszű és enciklopédikus tudású emberre, aki űrhajóival oly sokfelé járt a Galaktikában? Rodisz észre sem vette, hogy közben leszállt az alkony. Bement a lakásába.

Már az első ajtó előtt megérezte, hogy valaki bent van, akit régebbi érzékelései alapján már ismer. Villanyt sem gyújtva bekapcsolta a kilenclábút. Jelzőkarperece alig hallhatóan megpendült, jelezve, hogy a helyiségben megváltozott a levegő. A kilenclábún kigyúlt egy parányi, rózsaszínű szem. Rodisz észrevette, hogy a hálószoba ajtaja csukva van. Valaki elbújt, leselkedik az első szobában, nem ok nélkül csukta be az ajtót. Rodisz kinyitotta, s alig érzékelhető szag hatolt az orrába, olyan enyhe, hogy ha előzőleg nem támad benne gyanú, talán meg sem érzi. Hirtelen valami bódító illat csapta meg. Vad vágy szállta meg, hogy üvöltsön, kacagjon, a földön fetrengjen. Óriási akaratereje megbirkózott a méreg első támadásával. Az SDF-ig hátrált, kivette, és az orrába dugta a bioszűrőket. Most már van ideje gondolkodni. Még mindig zavaros tudattal előkereste a T-9/32 preparátumot, az univerzális méregellenes szert. Rodisz ugyan nem volt orvos, de megállapította, hogy a szobában valami olyan anyagot permeteztek szét, amely felszabadítja a primitív ösztönöket. A méregellenes szer használt. Milyen szerencse, hogy a kiszálláskor erre is kiterjedt a figyelme.

Rodisz parancsot adott az SDF-nek, hogy világítsa meg a szobát, és hirtelen félrerántotta az ablakfülkét elfedő súlyos függönyt. Ott rejtőzött összekuporodva Er Vo-Bia. Szép arcát átlátszó maszk takarta, kicsi ballonnal az álla alatt. Mélyen ülő szeme csodálkozva nézett Fay Rodiszra, mintha azt kérdezné: „Miért nem estél össze?” Csoio Csagasz szeretője bonyolult készüléket tartott a kezében, amilyet a Tormanszon filmfelvételre használtak.

Szabad kezével széles öve felé nyúlt, ahol nyilván fegyvert rejtegetett.

— Ne mozduljon! — szólt rá Rodisz. — Mondja, miért tette ezt?

— Fel akartam tárni — szólalt meg erőlködve — a te igazi énedet. Azt akartam, hogy amikor már a földön fetrengsz, elepedve az állati vágytól, lefilmezlek és megmutatlak a bolygó urának. — Er Vo-Bia felemelte a készüléket. — Túlságosan sokat gondol rád, túlságosan dicsér. Hadd látott volna!

Fay Rodisz nézte a dühtől eltorzult gyönyörű arcot.

— Vegye le az álarcot!

Egy perc múlva Er Vo-Bia a földön fetrengett, csukott szemmel, a fogát csikorgatva.

— Janhar, Janhar! Kívánlak! Még jobban, mint eddig! Gyere, Janhar! kiabálta Er Vo-Bia.

Azon nyomban feltárult az ajtó, és a küszöbön megjelent maga a „lilák” főnöke.

Látva, hogy a tervük meghiúsult, titkukat leleplezték, előkapta fegyverét. De akármilyen ügyes céllövő volt is, gyorsaságban nem tudott versenyre kelni Fay Rodisszal.

Rodisznak sikerült bekapcsolnia a védőteret. A két golyó visszapattant, és Janhart találta el az ormyergén és a kulcscsontján. Janhar arcát elborította a vér. Nekiesett a falnak, és összecsuklott.

A lövések visszhangoztak a templomban. Haladéktalanul cselekedni kellett. Rodisz becipelte Er Vo-Biát a hálószobába, becsukta az ajtót, és kinyitotta mindkét ablakot. Azután kifeszítette a száját, és orvosságot töltött bele. Er Vo-Bia göresős rángatózása megszűnt. Kisvártatva kinyitotta a szemét, és támolyogva felállt.

— Azt hiszem… én… — nyögte rekedten.

— Igen. Végigcsinálta mindazt, amit tőlem várt.

Er Vo-Bia arcáról a haragot hirtelen letörölte a félelem.

— És a felvevő? Hát Janhar?

— Ott van — mutatott Rodisz a szomszéd szobába nyíló ajtóra. — Janhar halott.

— Megölte?

Rodisz tagadón rázta fejét.

— Önmagát ölte meg. A saját golyóival.

— S maga mindent tud?

— Ha a kettőjük viszonyára gondol, igen. Er Vo-Bia Rodisz lába elévetette magát.

— Kegyelmezzen! Csagasz nem bocsát meg, nem tűri, hogy megalázzák.

— Megértem. Az olyanok, mint ő, nem tűrik a vetélytársakát.

— Az ő bosszúja iszonyatos! A hóhérok szörnyen tudnak kínozni!

Rodisz átment a szomszéd szobába, s egy pillanat múlva visszatért a filmfelvevővel.

— Visszaadom — mondta ~, ha megkapom a maradék mérget.

Er Vo-Bia összerezzent, és sietve odaadta a parányi permetezőt.

— Most pedig menjen. Lépjen ki a folyosó első ablakán. Hajoljon le a mellvéd mögött. Eljut a hátsó lépcsőig.

Er Vo-Bia a csodálkozástól megdermedve, némán állt Rodisz előtt.

— Ne féljen semmitől. Senki meg nem tudja a titkát.

A tormanszi nő szólni próbált, de nem jött ki hang a száján. Rodisz óvatosan megérintette az ujjaival.

— Fusson! Nekem is mennem kell.

Az első szobában, az SDF védőtere előtt, egy csapat őr állt.

Úgy látszik, azután, hogy Rodisz beszélt vele a kórházból, Csagasz utasítást adott, hogy a földiek hívását azonnal kapcsolják, mert most rögtön megjelent az SDF képernyőjén. Az őrök elrohantak.

Rodisz közölte, hogy Janhar rálőtt. Csoio Csagasz már eléggé ismerte a védőteret ahhoz, hogy megértse, mi következett ezután. Egyébként cseppet sem bánkódott testőrparancsnoka pusztulásán, aki állambiztonsági ügyekben Gén Si első helyettese volt. Sőt, mintha még örült volna is.

Rodisz nem ért rá ezen töprengeni, attól félt, hogy Janhar halála után eltávolítják a templomból. Az uralkodó fel is ajánlotta neki, hogy a biztonság kedvéért költözzön a palotába, de Rodisz arra hivatkozott, hogy nem nézte még át azokat az anyagokat, amelyeket Tael gondosan előkészített.

— Mikor fejezi be a munkát? — kérdezte óvatosan Csoio Csagasz.

— Ahogy megállapodtunk, körülbelül három hét múlva.

— No jó! Mielőtt hazaindulna, néhány napig még a vendégém lesz. Szeretném még egyszer igénybe venni a tudását.

— Igénybe veheti a Föld tudását.

— Éppen azt nem akarom!

— Szívesen segítek.

— Rendben van, ne felejtse el a meghívásomat! Most még egy kérdésre válaszoljon: mit tud azokról az emberekről, akikét a régi időkben a Földön kispolgároknak hívtak? Ma találkoztam ezzel a furcsa szóval.

— Egy egész réteget neveztek így, később pedig olyan emberekre alkalmazták, akik csak elvenni tudnak, de semmit se adnak. A tetejébe úgy veszik el, hogy megkárosítanak másokát, kapzsiságuknak nincs határa.

— Akárcsak nálunk a főrangúak!

— Természetesen.

Csoio Csagasz búcsút intett és eltűnt.

Néhány perc múlva az őrök felmosták a padlót ott, ahol az imént Janhar hullája feküdt, és babonás félelemmel nézegették a szobában jövő-menő Rodiszt. Amikor az őrök elmentek, lihegve megérkezett Tael.

— Az én hibám! Az én ostobaságom! — kiáltotta, s megállt a küszöbön. Rodisz nyugodtan bevezette a szobába, becsukta az ajtót, és beszámolt a történtekről.

A mérnök kissé megnyugodott.

— Most elmegyek, és visszatérek a föld alatti helyiségbe. Ott fogjuk várni önt. Ne feledje: ma nagy és fontos fogadást tart!

Rodisz az SDF-et figyelésre állította be, bezárta az ajtót, és lement a föld alatti helyiségbe.

A Három Lépés Szentélyében már várta Tael, Gahden és egy ismeretlen férfi.

— Maga művész, ugye? — mondta Rodisz, mielőtt a mérnök és az építész bemutatta volna a vendéget.

— Megkönnyíti a feladatunkat — mondta Gahden —, ha tudja, hogy a Föld szimbólumának kell lennie. Ri Bur-Tin, vagy Ritin — szobrász, sok ember kívánságára meg kell alkotnia az ön portréját. Ő a bolygó egyik legkiválóbb szobrásza. Bámulatosan gyorsan dolgozik.

— Az egyik legrosszabb! — szólalt meg a szobrász meglepően magas és vidám hangon. — Legalábbis azok véleménye szerint, akik nálunk a művészetet irányítják.

— Hát lehet a művészetet „irányítani”? — csodálkozott Rodisz, de mindjárt hozzátette: — Igen, elfelejtettem, hogy „irányítani” maguknál azt jelenti: „megvédem” — megvédeni az oligarchiát attól, hogy bárki elvitassa korlátlan hatalmát a szellemi élet felett.

— Találóbban ki sem lehetne fejezni! — kiáltott fel a szobrász.

— Pedig hát vannak olyan emberek, akik egyszerűen szerétik a művészetet és támogatják. Azok, akik tudják, hogy egy szál rózsa dísze lehet egy egész kertnek.

— Minket csak a szegények szeretnek. A „kígyósok” műveletlenek, és mindent túlságosan hasznossági szempontból néznek. Ők csak a szolgalelkű művészeket tartják el, akik dicsérik őket. Az igazi művészet — hosszú munka. De hát nem sokát tudunk alkotni, ha egész életünkben palotákat és kerteket díszítünk ízléstelen szobrokkal! De az igazi művészet, irodalom, építészet az ember pajzsa; védelmezi álmait, amelyek az élet természetes folyamatában nem valósulnak meg.

— Mi a műalkotásokat nem pajzsnak nevezzük, hanem az infemo elleni harc mérföldköveinek — mondta Rodisz.

— Akárhogy nevezzük is, az a fontos, hogy a művészet vigaszt adjon, ne szórakozást, hőstettekre lelkesítsen, ne álomba ringasson, ne hamis Paradicsom megteremtésén fáradozzék, ne váljék kábítószerré — mondta Ritin.

— Eszembe jut, mennyire meglepte a mi Csedinket, hogy a városban, a parkokban és a tereken úgyszólván nincsenek szobrok. Fölöslegesnek tartják őket?

— Nemcsak erről van szó. Ha a szobrokat nem őrzik, vagy nem védik vaskerítéssel, megcsonkítják, bemocskolják feliratokkal vagy teljesen szétverik!

— Van, aki kezet emel a szépre? Hát képesek az emberek bántani a gyerekeket, széttaposni a virágot, megsérteni a nőt?

— A gyerekeket is, a virágot is, a nőt is! — felelte kórusban mindhárom tormanszi férfi.

Rodisz csak széttárta a karját.

— Nos hát, fogjon hozzá, Ritin! Álljak, üljek vagy járkáljak?

A szobrász zavartan hümmögött, sóhajtozott, nem mert megszólalni. Rodisz kitalálta, mire gondol, de nem sietett segítségére, csak a szeme sarkából, várakozóan nézett rá. Ritin nagy nehezen kibökte:

— A földi embereknek nemcsak az arcuk, a tartásuk más, hanem a testük is… Az öné egészen különleges…

— Tehát azt akarja, hogy ruhátlanul álljak modellt?

— Ha lehet!

A tormanszi férfiak még fel sem eszméltek, Rodisz már ott állt fenséges meztelenségében, így még távolibbnak és elérhetétlenebbnek tűnt.

Az építész áhítatosan nézte.

Tael mozdulatlanul meredt a padlóra, még a szemét is eltakarta a tenyerével. Hirtelen megfordult és eltűnt az oszlopcsarnok homályában.

— Szereti magát a boldogtalan! — vetette oda nyersen a szobrász, le nem véve a szemét Rodiszról.

— Boldog! — mondta Gahden.

— Vigyázz! Te is megperzselődsz! — szólt rá Ritin. — Tud táncolni? — fordult Rodiszhoz.

— Akárcsak minden nő a Földön.

— Akkor táncoljon valami olyat, hogy az egész teste, minden izma részt vegyen a táncban!

A szobrász őrült iramban készítette a vázlatokat a szürke papírlapokra. Azután tehetetlenül leejtette a kezét.

— Nem megy! Túlságosan gyors! Ön éppen olyan sebesen mozog, ahogy gondolkodik. Csinálja csak a befejezéseket, én majd intek, és akkor merevedjen meg!

Így már jobban ment a dolog.

A végén a szobrász összerakta a vázlatokat.

— Holnap folytatjuk!.. De engedje meg, hogy egy kicsit maradjak. Amíg az „Angyalokkal” beszélget, ülve is rajzolom. Sohasem gondoltam volna, hogy egy magasabb rendű civilizáció emberei ilyen erősek lesznek!

— Ebben nemcsak ön tévedett. Sok ősünk is úgy gondolta, hogy a jövő embere vékony, törékeny lesz. Átlátszó virág, hajlékony száron.

— Nem lesz könnyebb a dolgom a maga sokoldalú egyéniségével.

— Szívesen rendelkezésére állok, ha a többiek már elmentek. De mielőtt megérkeznek a „Szürke Angyalok”, tudnom kell a Három Lépés Szentélyéről. Sikerült valamit kiderítenie, Gahden?

— A szentély a templom alapítása idején létesült, mikor az Idő vallásos kultusza virágzott. Ide csak az jöhetett be, aki megtette a próbatétel három lépcsőfokát, vagy a beavatás három lépését.

— Tehát nem tévedtem. Ezt a hitet a Földről hozták! A hitet, hogy az érdemeket egyszer s mindenkorra meg lehet szerezni, hosszú szolgálat és küzdelem nélkül. És lám, itt kétezer év alatt még a bánat és az öröm erőinek egyensúlyát sem tudták megteremtem.

— Milyen próbatételről van szó? — érdeklődött a szobrász.

— Minden vallásban vannak próbatételek, mielőtt valakit beavatnának a titkokba. Három van, három lépés az egyéni nagyság és hatalom felé. Mintha bizony létezhetne valamiféle külön erő a környező világtól függetlenül is.

Az első próbatétel, az úgynevezett „tűzpróba” — a kitartás, a bátorság, az erény, az önbizalom megszerzése, mintegy a lélekben levő minden rossz elégetésének folyamata. A „tűzpróba” után a jelölt még visszafordulhat, közönséges emberré válhat. A két következő után nincs visszaút: aki megtette, már nem élhet köznapi életet.

— S mindez babona volt? — kérdezte kissé dadogva Tael, aki előjött rejtekéből.

— Korántsem minden. Mi sokat átvettünk pszichológiai edzés céljára. De a hit a felsőbb lényben, aki sorsunkat irányítja, az ősember világképének naiv maradványa. Sőt, még rószszabb — a Sötét Századok vallásos fanatizmusának csőkévénye.

A föld alatti helyiségbe nyolc ember jött be hanyagul vállra vetett, sötétkék köpenyben. Arcuk még a mosolytalan tormansziakénál is komorabb volt.

Az építész oda akarta őket vezetni Rodiszhoz, de az elöl haladó fölényesen félretolta Gahdent.

— Te vagy a földi jövevények úrnője?… Eljöttünk megköszönni neked a készülékeket, amelyekről évezredek óta álmodozunk. Évszázadokon át rejtőzködtünk tétlenül, de most újra kezdjük a harcot.

Fay Rodisz nézte őket, arcukról sugárzott az akaraterő és az értelem. Nem viseltek semmiféle díszt vagy jelvényt, ruházatuk, a köpeny kivételével, amelyet bizonyára éjszakai útjaikra vettek fel, semmiben sem tért el az átlag „rél”-ek köznapi ruhájától. Csak jobb kezük nagy ujján viseltek vastag platinagyűrűt.

— Méreg? — kérdezte Rodisz a vezetőtől, és a gyűrűre mutatott.

Az felvonta a szemöldökét, szakasztott úgy, mint Csoio Csagasz, ajkán gúnyos mosoly suhant át.

— A halál utolsó kézszorítása azok számára, akikre a választásunk esik.

— Honnan származik a társaságuk neve? — kérdezte Rodisz.

— Nem tudjuk. így nevezzük magunkat megalakulásunktói kezdve, vagyis attól a pillanattól, hogy a Jan-Jah bolygóra jöttünk a Fehér Csillagokról, vagy ahogy önök állítják, a Földről.

— Sejtettem. Társaságuk neve mélyértelműbb és sokkal régebbi, mint gondolják. A Sötét Századokban a Földön légénda született Isten és a Sátán, a jó és a rossz, az ég és a pokol nagy csatájáról. Isten oldalán harcoltak a fehér angyalok, a Sátán oldalán a fekete angyalok. Az egész világ mindaddig két részre oszlott, amíg a Sátánt és fekete seregét le nem győzték és a pokolba nem taszították. De voltak angyalok, se nem fehérek, se nem feketék, hanem szürkék, amelyek függetlenek maradtak, senkinek nem engedelmeskedtek, egyik oldalon sem harcoltak. Őket kitaszította az ég, és nem fogadta be a pokol, örökre a menny és a pokol közt, azaz a Földön maradtak.

A komor jövevények égő szemmel figyeltek: tetszett nekik a legenda.

— A „Szürke Angyalok” nevet egy titkos társaság vette fel, amely az inkvizíció kegyetlenkedései ellen harcolt a Sötét Századokban, egyaránt szemben állva az úristen „fekete” szolgáinak gonoszságával és a,jó fehérek” be nem avatkozásával, közönyével. Önök, úgy hiszem, földi testvéreik utódai.

— Bámulatos! — mondta a „Szürke Angyalok” vezetője. — Ez még inkább meggyőz minket.

— Miről? — kérdezte Fay Rodisz váratlanul élesen.

— A terror szükségességéről, arról, hogy egyéni akciók helyett tömegesen kell kiirtani a kártékony embereket, akik az utóbbi időben rendkívül elszaporodtak!

— A gonoszt nem lehet mechanikusan kiirtani. Önök is látják, hogy évezredek teltek el, de a bolygójukon változatlanul igazságtalanság és elnyomás uralkodik, emberek milliói élnek elenyészően rövid életet. A kártékony embereket csak nagyon pontos célzással lehet irtani, különben fantomok ellen fognak harcolni. A hazugság és a törvénytelenség léptennyomon a bűn, a gazdagság és a veszély új fantomjait teremti meg. A vaktában végrehajtott akciókkal csak a nép szenvedéseit, az infemót fokozzák. Ez esetben önmagukat pusztítják el.

— Tehát fölöslegesnek tart minket? — hangzott a komor kérdés.

— Sőt, ártalmasnak, ha nem irtják ki a gonosz gyökereit, vagyis, ahogy régen a vadászok mondták, nem ott találják el az oligarchiát, ahol halálos sebet ejthetnek rajta. De ez csak egy lépés. Hiábavaló, ha nem követi a második és a harmadik. Nem ok nélkül hívják ezt a Három Lépés Szentélyének.

Rodisz elhallgatott, figyelmesen nézte a „Szürke Angyalok” vezetőjét.

— Folytassa — mondta az halkan hiszen azért jöttünk, hogy meghallgassuk a tanácsait. Higgye el, nincs más célunk, mint hogy könnyítsünk a nép sorsán.

— Hiszek önnek — mondta Rodisz. — De lássa be: ha a bolygón törvénytelenség uralkodik, és önök helyre akarják állítani a törvényt, akkor éppen olyan erőseknek kell lenniük, mint amilyen a törvénytelenségeket elkövető oligarchikus állám. A rosszul szervezett társadalom ingatagságát lényegében az okozza, hogy mindig az infemo mély szakadékának peremén áll, és a legkisebb megrázkódtatásra visszazuhan az Ehínség és az Emberölések Századaiba. Olyan ez, mint amikor valaki meredek hegyre kapaszkodik fel, csakhogy itt a nehézkedési erő helyett az emberek ősi ösztönei hatnak. Ha nem biztosítják az embereknek a nagyobb tudást, a jobb egészséget, akkor csak egyik infemóból a másikba, talán még rosszabba vezetik őket, mert minden strukturális változás újabb erőt emészt fel. De honnan merítsék ezt az erőt, ha nem a népből.

— De belefulladunk a szegénységbe!

— A szegénység sokféle. A Jan-Jah bolygó anyagi szegénysége még nem végzetes. Megtalálják a kivezető utat a szellemi gazdagságban. De ehhez alapra van szükség — könyvtárakra, múzeumokra, képtárakra, szobrokra, gyönyörű épületekre, jó zenére, táncra, dalra. Az anyagi javak elosztásának egyenlőtlensége nem a legnagyobb baj, ha a vezetők nem a nép szellemi nyomora árán akarják megtartani helyzetüket.

— Mit gondol, szándékosan tartják alacsony szellemi színvonalon Jan-Jah népét? — kérdezte a vezető.

— Azt hiszem, igen!

— Akkor munkához látunk! Akárhogy őriztetik is magukat a bolygó urai és a „kígyósok”, nem menekülhetnek. Megmérgezzük a vizet, amelyet külön vezetéken juttatnak el hozzájuk, lakásukban baktériumokat és radioaktív mérget permetezünk szét a levegőben, ártalmas anyagokat keverünk ételükbe.

— No és azután? Ha a nép nem érti meg az önök céljait, csak az oligarchák váltják egymást. Önök lesznek az oligarchák. Ugye, nem ezt akarják?

— Semmi esetre sem!

— Akkor készítsenek olyan akcióprogramot, amelyet mindenki megért, főleg alkossanak igazságos törvényeket. Nem olyan törvényeket, amelyek a hatalmat, a tulajdont vagy a kiváltságokat védik, hanem a becsületet, az érdemet, és elősegítik minden ember szellemi gazdagodását. Törvényekkel kezdjék a Három Lépés megtételét az igazi társadalom felé. Törvény, igazi közvélemény, az ember önmagába vetett hite. Ha ezt a három lépést megteszik, kijutnak az infemóból.

— De hiszen ez nem terror!

— Persze, hogy nem. Ez forradalom. De a „Szürke Ángyalók”, ha felkészültek rá, rettegésben tarthatják a törvénytelenségek elkövetőit. Közös ügy nélkül, a „rél”-ek és „hél”-ek szövetsége nélkül, csak egy maroknyi oligarcha lesz önökből.

A „Szürke Angyalok” vezetője tenyerét a halántékához emelte, és meghajolt Rodisz előtt.

— Sokat kell még ezen gondolkozni, de már látom a fénysugárt.

A „Szürke Angyalok” köpenyükbe burkolózva elvonultak. Rodisz hátradőlt a székén. Előtte Ritin ült, elmerülve készítette a vázlatokat.