A Bika órája

XII. FEJEZET Kristályablak

Mielőtt kiment az utcára, Vir Norin megnézte magát a tükörben. Azon volt, hogy ne tűnjék ki a fővárosi lakosok közül, még a járásukat is utánozta. A Tormanszon is voltak szép számmal jól megtermett, erős izomzatú emberek: hivatásos sportolók — birkózók, labdajátékosok, cirkuszi erőművészek.

Vir Norin az orvos-biológiai intézetbe ment. A Jan-Jah tudósai a természettudományoknak ezt a két ágát összekapcsolták.

Az utcán mindenki rohant, mindenkit űzött a félelem, hogy elkésik, mert az emberek nem tudtak bánni az idejükkel, mert rossz volt a közlekedés, rosszul szervezett a kereskedelem. A férfiak izgatottan siettek, a nők — soványak, mint a kóró — egyenetlen léptekkel haladtak, mert a kényelmetlen lábbeli elrontotta járásukat. Élelmiszerrel megtömött szatyrokat cipeltek. A nők általában mind meggömyedtek, előreejtették a vállukat, szégyenkezve rejtegették keblüket. Csak azok húzták ki magukat, akik pénzért kaphatók voltak.

Az intézet, amely Vir Norbit meghívta, egyszerű és tiszta architektúrájú új épületben működött. A látogató azt hitte, hogy itt jó körülmények közt folyik a munka. A hatalmas ablakokon bőségesen áradt be a fény. („Túlságosan sok — gondoha Vir Norin —, mert hiányoznak az elsötétítő berendezések és a fényszűrők.” De a vékony falak nem védtek az utca zajátói, a mennyezet alacsony volt, a szellőzés pedig rossz. Egyébként a fülledtség és a zsúfoltság a Bölcsesség Központja életének elkerülhetetlen velejárója volt. A régi házakat legalább vastag falakkal és magas emeletekkel építették, így csöndesebbek és hűvösebbek voltak.

Az előcsarnokban lila ruhás őr ült, s amint a Négyek Tanácsának igazolványát megpillantotta, alázatosan felugrott. Az igazgató első helyettese lejött az emeletről, és szívélyesen végigkísérte a vendéget az intézeten.

A harmadik — biofizikai — emeleten az asztronavigátort bevezették egy halványrózsaszínű lámpákkal megvilágított folyosóra, amelynek bal oldali falát egy darabból való, több métér hosszú, kristályosán áttetsző üveg alkotta, elválasztva a folyosót a laboratóriumtól. A természetes fénytől teljesen megfosztott alacsony, óriási teremben nyomasztó egyhangúság: egyforma asztalok és pultok sorai, az asztalok fölé sárga köpenyes és sapkás férfiak és nők hajoltak feszült figyelemmel. Vir Norin észrevette, hogy az emberek akkor vették fel ezt a testtartást, amikor az igazgatóhelyettes feltűnt a folyosón. A tormanszi férfi elégedetten nevetgélt.

— Jól kigondoltuk! Ha mi, vezetők itt átmegyünk, szemmel tarthatunk minden dolgozót. Sok a lógós, hajtani kell őket!

— Más módszerek nincsenek? — kérdezte Vir Norin.

— Ez a legjobb és legemberségesebb.

— És így van minden laboratóriumban?

— Így, ha az intézet új épületben van. A régiekben sokkal rosszabb a helyzet, a vezetőknek nehezebb a dolguk. A tudósok fecsegnek munkaidő alatt, nem becsülik az időt, amely az államé. Gyakran kell ellenőrizni őket.

Az emberek a Jan-Jahon, mint minden egyéb tevékenységet, a tudományos munkát is láthatóan kényszernek érezték. Az apró részletekkel való foglalkozás nem érdekelte őket, mert nem látták az értelmét és a célját. Csak a kiváltságokat biztosító tudományos fokozatnak és beosztásnak volt jelentősége számukra. Az egyszerű intézetekben kidolgozott tudományos részadatokat magasabb kategóriába sorolt tudósok használták fel jobban felszerelt intézetekben, amelyeket „lilák” őriztek. Minden valamennyire tehetséges tudóst a fővárosban és az egyenlítői óceán partján fekvő két-három nagyvárosban gyűjtöttek össze. Ilyen intézetbe jött Norin is, igazi értelmiségieket keresve, akik a Jan-Jah emberiség boldogulása érdekében végeznek tudományos kutatásokat, mint Tael mérnök és barátai.

Az asztronavigátor és az igazgatóhelyettes bejárta az épületét. Valamennyi laboratórium egyforma volt, csak a béréndezésben és a dolgozók számában különbözött egymástól.

— Térjünk vissza a számítógépek osztályára — javasolta Vir Norin ott egy műszer felkeltette érdeklődésemet. Ha megengedi, érdeklődnék róla a biofizikusoktól.

— Ok nem sokat mondhatnak.

— S ön ismeri a műszer rendeltetését?

— Természetesen. Nem tudom, ön mennyire szakértő ebben, de megpróbálom elmagyarázni — felelte fontoskodva az igazgatóhelyettes.

— Köszönöm, mindent értek — mondta Vir Norin jeges hangon.

— Tudósaink találkozni szeretnének önnel — mondta sietve az igazgatóhelyettes —, de most dolgoznak a különböző munkahelyeken. Vámunk kell, amíg valamennyien összegyűlnek. Nem jönne el hozzánk a „műhelybe”? így nevezik esti összejöveteleinket, ahol szórakozunk, vitákat rendezünk vagy megnézünk valamilyen műsort.

— Úgy látszik — mosolyodott el az asztronavigátor —, ezúttal én leszek a szórakozás is, a műsor is, a vita is.

— Ugyan, hova gondol! — felelte zavartan az igazgatóhelyettes. — Embereink szeretnének elbeszélgetni a földi kollégával, érdeklődni tőle, és felelni a kérdéseire.

— Rendben van — egyezett bele Vir Norin. Nem tartotta fel további kérdésekkel az igazgatóhelyettest, mert tudta, hogy annak még megfelelő előkészületeket kell tennie. — Este el-jövök.

Az intézetből a főpostára ment. Ott, ahogy a fővárosiak büszkén mondogatták, korszerű gépek működnek; hatjelű szimbólumok alapján egy pillanat alatt szétválogatják és kiadják az olyanoknak érkező leveleket, akik nem kívánják igénybe venni a videohálózatot, mert attól félnek, hogy lehallgatják személyes titkaikat. De az emberek nem tudták, hogy a legkisebb gyanú esetén a levelek átkerülnek a szomszédos gépbe, az átvilágítja és lefényképezi a tartalmukat, s kódjelzésre az átvevőt is önműködően felveszi ugyanarra a lemezre…

Más gépek minden lehető felvilágosítást megadtak, elvégezték a képességvizsgálatot, és tanácsot adtak a fővárosban munkát keresőknek.

A régi postaépület óriási termében körös-körül automaták sorakoztak. Mindegyik fölött világító hieroglifák részletesen elmagyarázták, milyen műveleteket kell elvégezni, hogy valaki megkapja a levelet, a tanácsot vagy a felvilágosítást. A tormanszi iskolákban nyilván nem tanították a közhasználatú gépék kezelését. A teremben barna egyenruhás tanácsadók jártak fel-alá, hogy szükség esetén segítsenek az ügyfeleknek. Gőgösen sétálgattak, a terem két végében elhelyezkedett két „lilát” utánozták. Vir Norin nem vette észre, hogy bárki is igénybe vette volna segítségüket.

Vir Norin odament a képességvizsgáló géphez, igyekezett beleélni magát annak a tormanszinak érzésvilágába, aki mészsziről jött a fővárosba, hogy itt új életet kezdjen. Elvégezte az előírt műveleteket. Fent egy kis ablakocskában narancsszínű fény gyűlt ki, s egy rideg hang ezt recsegte: „Értelmi képessége alacsony, pszichikai fejlettség gyengébb a fővárosi átlagnál, korlátolt és ostoba, de az izomreakció kitűnő. A városi közlekedésnél mint kocsivezető keressen munkát.”

Vir Norin értetlenül nézett az automatára. A felső ablakocskában kialudt a fény. Norin háta mögött nevettek. Néhány ember közeledett az automatához. Vir Norin meghökkenését a maguk módján értelmezték.

Miért lógatod az orrod? A kocsivezetői munka talán nem is jó? Kotródj, ne tarts föl! — kiabáltak rá. Vir Norin a teremnek abba a majdnem néptelen részébe ment, ahol könyvekét és újságokat árusítottak.

Egyébként megértette az automata következtetéseinek látszólagos ostobaságát. A Tormansz normáinak megfelelően programozott gép nem tudta felfogni a legmagasabb szintet meghaladó jelzéseket, és szükségképpen a legalacsonyabb szint alattinak számította. Ugyanez történt volna egy kiváló képességű tormanszival is.

Vir Norin keserűen sóhajtott, körülnézett, és tekintete egy lányra esett, aki a könyvárusító bódétól nem messze a fal kiszögellésére könyökölt. Nagy szeme volt és gyermekien vékony nyaka. Kicsi kezében sárga papírlapokat, nyilván levelet fórgatott idegesen. Nagy könnycseppek peregtek hosszú szempilIái alól. Nyugtalan szomorúsága átragadt Norinra. Nem tudta elszánni magát, hogy csak úgy egyszerűen megszólítsa az ismeretlent, azon töprengett, hogyan segíthetne bánatán. A fővárosiaknál barnább bőre arra vallott, hogy a lány a hátsó féltekéről származik. Rövid és könnyű ruhája alól kilátszott karcsú, erős lába. Fekete haja elütött a többnyire vörhenyesfekete tormanszi fejektől, de összhangban volt szürke szemévei. Az emberek jöttek-mentek körülötte. A férfiak kihívó pillantást vetettek rá. Ilyenkor a lány elfordult vagy lehajtotta a fejét, mint aki belemerült a levél olvasásába.

Mennél tovább figyelte Vir Norin az ismeretlent, annál inkább érezte, hogy a lány bajban van.

Vir Norin tudta, hogy itt nem mehet csak úgy oda valakihez, nem szólíthatja meg. A baráti figyelmességet, amely a Földön annyira természetes, a Tormanszon gyanakvással és visszautasítással fogadják. Az idősebb „hél”-ek attól félnek, hogy ha valaki szóba áll velük, az bizonyára az állam titkos ügynöke, provokátor. A fiatalabb nők pedig félnek a férfiaktói. Ahogy így töprengett, újra találkozott a tekintetük. Rámosolygott.

A lány megremegett, arca egy pillanatra megkeményedett, de a földlakó szeméből sugárzó jóság erősebbnek bizonyult. Szomorúan és bátortalanul visszamosolygott.

Vir Norin olyan gyorsan ment oda, hogy a lány ijedten visszahőkölt, és kinyújtotta a karját, mintha el akarná lökni.

— Ki vagy? Te egészen másnak látszol, mint a többiek.

— Érthető — mosolyodott el Vir Norin —, messziről jöttem. Nagyon messziről! De én itt biztonságban vagyok. Valami baj történt? — A levélre mutatott.

— Milyen mulatságosan beszélsz velem, pedig nem tartózom a főváros előkelőségei közé — mosolygott a lány, majd feltörő könnyeivel küszködve hozzátette: — Minden összeomlőtt. Haza kellene térnem, de ehhez… — Elhallgatott és elfordult.

Vir Norin hamarosan mindent megtudott. Szu An-Te vagy Szu-Te a hátsó féltekéről jött, az asztronavigátor számára ismeretlen városból, ahol valami fontos ok miatt (Vir erről nem faggatta) nem maradhatott tovább. A bátyjához jött, aki egy öntödében dolgozott. Bátyja, egyetlen hozzátartozója, azt szerette volna, ha énekelni és táncolni tanul a fővárosban. Sikér esetén a lányból „hél” lehetett volna. Régi álma volt ez, mert nagyon szerette a húgát.

Amire Szu-Te eljutott a fővárosba, bátyját súlyos üzemi baleset érte, és idő előtt a Gyöngéd Halál Palotájába küldték. Szegényes holmiját, főleg pedig megtakarított pénzét, amelyet Szu-Te érkezésére tett félre, szétlopkodták a szomszédok. Halála előtt búcsúlevelet írt Szu-Tenek, mert tudta, hogy megérkezésekor a lány a postahivatalba megy felvilágosításért, hol találhatja meg bátyját a fővárosban. S itt van… SzuTe átnyújtotta a sárga lapokat.

— S most mit szándékozik tenni? — kérdezte Vir Norin.

— Nem tudom. Első gondolatom az volt, hogy elmegyek a Gyöngéd Halál Palotájába, de ott majd túlságosan fiatalnak, erősnek találnak, és elküldenek valahová, ahol rosszabb lesz, mint ahonnan jöttem. Főleg mert…

— Mert szép?

— Inkább azért, mert vágyat ébresztek.

— Hát olyan nehéz tisztességes embert találni ebben a nagy városban, és segítséget kérni tőle?

Szu-Te kissé sajnálkozva nézett a földlakóra.

— Te csakugyan messziről jöttél, talán az erdőkből, amelyek úgy hallottam, még nőnek a Vörös Hegyek gerincén és a Haránt hegyláncon.

Vir Norin csodálkozását látva, Szu-Te megmagyarázta: A férfiak szívesen adnának nekem pénzt, de mindjárt meg kellene szolgálnom.

— Megszolgálni?

— Igen. Hát nem érted?

— De igen, igen… És a nők?

— A nők csak sértegetnének, és azt tanácsolnák, menjek el dolgozni. Nálunk a nők nem szeretik az olyan fiatalokat, akik jobban vonzzák a férfiakat, mint ők. A nők mindig ellenségei egymásnak, amíg meg nem öregszenek.

— Bocsássa meg az idegennek az ostoba kérdést. De tőlem talán elfogadja a segítséget.

A lány csupa figyelem lett, majd halvány mosoly suhant át az arcán.

— Mit értesz azon, hogy „segítség”?

— Mindjárt elmegyünk az „Azúr Felhő” szállodába, ahol lakom. Kiveszünk egy szobát, amíg el nem helyezkedik. Együtt megebédelünk. Utána maga a saját dolgát intézi, én meg a magamét.

— Úgy nézem, befolyásos ember vagy, ha a város felső részében laksz, szállodában. Nem is tudom, miért beszélek veled ilyen bátran. Vagy talán másnak néztél engem? Hiszen én csak egy közönséges, ostoba „rél” vagyok, aki messze vidékről jött! Semmihez sem értek…

— Hát énekelni és táncolni?

— Egy kicsit. Meg rajzolni. De azt ki nem tud?

— A Bölcsesség Központja városnak háromnegyed része!

— Különös. Nálunk, az isten háta mögött, régi dalokat énekelnek és sokat táncolnak.

— Én mégsem nézem magát másnak. Egyetlen nőt sem ismerek a fővárosban.

— Hát az hogy lehet? Te olyan… olyan…

Válasz helyett Vir Norin belékarolt, ahogy a fővárosban szokták, és elindult a lánnyal a szállodába. Felmentek a dombra, az „Azúr Felhő” fehér és sárga épületéhez, és beléptek az alacsony előcsarnokba, amelyet annyira besötétítettek, hogy még nappal is égtek a zöld lámpák.

— Szu-Tenek szobára van szüksége — fordult Vir Norin a portáshoz.

— Neki? — bökött a fiatal tormanszi férfi a lány felé. — Iratokát!

Szu-Te izgatottan matatott kis kézitáskájában és elővett egy piros papírt.

A portás füttyentett.

— Ohó, de hol a letelepedési engedély?

A lány zavartan magyarázni kezdte, hogy a fivére már megszerezte, de aztán…

— Mindegy! — vágott közbe nyersen a portás. — A Bölcsesség Központja városban egyetlen szállodában se eresztenek be! Ne is kérd, hiábavaló!

Vir Norin megpróbált a portás lelkére beszélni. De még a Négyek Tanácsa vendégének igazolványa sem segített.

— Elveszítem az állásom, ha beengedek egy embert, akinek nincsenek iratai. Különösen nőt.

— Miért „különösen nőt”?

— Nem támogathatjuk az erkölcstelenséget.

— De a barátaimat csak fogadhatom?

— Természetesen. A szobájában. Éjszaka azonban jöhetnek ellenőrizni a „lilák”, és akkor kellemetlenségei lesznek — persze a nőnek! De hová lett?

Vir Norin körülnézett. A vita hevében nem vette észre, hogy Szu-Te eltűnt. Egy szempillantás alatt az utcán termett. Megpillantotta Szu-Tet: lehajtott fejjel ment, még mindig a markábán szorongatta a használhatatlan piros iratot.

— Szu-Te — szólt utána.

A lány megfordult, egy pillanatra öröm villant fel az arcán.

— Menjünk! — nyújtotta Vir a kezét.

— Hová? így is elég kellemetlenséget okoztam neked. Látóm, te éppen olyan idegen vagy itt, mint én, nem tudod, mit szabad és mit nem. Isten veled!

— Menjünk hozzám. Rövid időre, amíg beszélek a barátaimmal és nem találok szobát magának, s egyúttal nekem is. Azelőtt közömbös volt a számomra a szálloda, de most undorít.

Szu-Te engedett. Amikor beléptek az előcsarnokba, a portás cinikus mosollyal fogadta őket. Vir Norin elhatározta, hogy megbünteti. Néhány másodperc múlva a portás térden állva átnyújtotta Vir Norin szobakulcsát. A Tormanszon minden szobát gondosan zárva tartottak, így próbáltak harcolni a kétségbeejtően elharapódzott tolvajlások ellen. A portás alázatosan megcsókolta a lány poros lábát. Szu-Te futásnak eredt. Vir Norin elkapta a kezénél fogva, és bevitte kétszobás lakosztályába, amely a fővárosi vendégeknél fényűzésnek számitott.

A fáradt és lelke mélyéig megrendült lányt leültette egy puha karosszékbe. Észrevette, hogy idegesen nyalogatja kiszáradt ajkait; megitatta, majd kezét forró homlokára téve, megnyugtatta, és csak ezután hívta elő az ágy alól a kilenclábút.

Az SDF halkan zümmögni kezdett. Szu-Te felugrott, arcán félelem és csodálkozás váltakozott.

Vir Norin Taelt hívta, de csak az ügyeletest találta ott, a mérnök barátját, aki az összeköttetést tartotta a földlakókkal. Vir megkérte, keressen neki szállást a „rél”-ek között.

A beszélgetés befejezése után az SDF-et vételre állította, leült Szu-Te mellé, és kérdezgette mindenféléről, amíg nem érezte, hogy a lány megnyugodott, s már csak a nagy fáradtSággal küszködik. Mély álomba merítette a lányt. Ő maga türelmesen várta, hogy az SDF megszólaljon. Jó két óra telt el. Alig hallhatóan megszólalt a hívójel, és a képernyőn megjelent az izgatott Tael.

Vir Norin rögtön megkapta a címet. A „hél” lakónegyedben, az Építészeti Szövetség egyik magányosan élő professzoránál két kényelmes szobát találtak. Arrafelé főleg műszaki értelmiségiek laktak. Tael barátai, akik látták a „Sötét Láng”-ról közvetített filmeket, tekintélyes szerepet játszottak köztük.

Szu-Te felébredt, körülnézett.

— Menjen, mosakodjon meg — mondta vidáman az asztronavigátor. — Elmegyünk ebédelni, azután pedig a lakásra. Találtunk szobát, csakhogy az enyém mellett lesz. Ez nem fogja zavarni?

Szu-Te boldogan tapsolt.

— Egyáltalán nem! Ilyen gyorsan? Ó, milyen sokáig aludtam! Két éjszakán át utaztam, a folyosón állva, elfogyott a pénzem…

— Akkor nagyon éhes! Induljunk hát!

Bementek egy nagy Étkező Palotába, egy viszonylag szép épületbe, amelynek vaskeretes üvegajtaja volt.

Szu-Te szégyellte olcsó ruháját — ebben a napszakban a nők általában nadrágot viseltek —, behúzódott hát a sarokba, és onnan figyelte kíváncsian az ismeretlen környezetet és a fővárosiak viselkedését. Vir Norin is szívesen megtette ezt szabad perceiben. Hozták az ebédet. Vir lopva figyelte a lányt, s csodálkozott, milyen szépen, mohóság és mesterkélt finomkodás nélkül eszik, bár kétségtelenül nagyon éhes. Egészen úgy, mintha földlakó volna.

Nem messze tőlük, szürke műmárványoszlop mellett, néhány

összetolt asztalhoz zajos és szabadszájú fiatalemberek társasága telepedett. Vir Norin és Szu-Te nyugodtan beszélgettek, nem vonták magukra a figyelmet.

— Érzem, hogy te egészen rendkívüli ember vagy. Talán álruhás „kígyós”? — mondta Szu-Te, és rémület villant a szemében.

— Hallott már arról, hogy egyetlen „kígyós” segített volna valakin? — mosolyodott el Vir Norin.

— Soha! — mondta örvendezve a lány. — De miért nem tegezel, ahogy nálunk szokás? Miért?

— Majd később megmagyarázom.

Az ebédet némán fejezték be. Szu-Te csendesen követte Vir Norint, mikor elindultak, hogy megkeressék a lakást. A város régi negyedének szűk, görbe utcáin eltévedtek. Vir Norin megállított egy arrajáró „rél”-t.

— Menj fel jobbra — mondta az —, ott látsz majd szürke háztömböket. Ha a kutyák ugatni kezdenek, abból tudhatod, hogy helyben vagy.

A „hél” lakónegyedekben Vir Norin eddig is látott már sok kutyát, amelyeket asszonyok sétáltattak pórázon. A város más részeiben nem vett észre semmilyen háziállatot. Biztosra vette, hogy a kutyák a Földről származtak ide, meglepő hasonlóságuk a földi kutyákkal nem lehetett véletlen.

— Itt túlságosan sok a kutya! — csodálkozott Szu-Te. — Mi az oka?

— A hosszúéletűeknek bizonyára van idejük az állatokkal foglalkozni. Szerintem a kutyák foglyok a szűk házakban és szobákban, amelyek talán csak a macskáknak megfelelőek…

— Meg az embernek — tette hozzá Szu-Te.

— Sajnos, igen. A leglelkesebb kutyabarátok néha magányos neuraszténiások vagy sértett emberek. Számukra a kutya ragaszkodása afféle támasz, elhiteti velük, hogy valakinek a szemében ők is felsőbbrendű lények.

A lakás gazdája otthon volt. A magas, öreg „hél” mélyen meghajolt az asztronavigátor előtt, óvatosan kezet szorított Szu-Tevel. A sötét, szűk előszobában Vir Norin a tömör ajtón több bonyolult szerkezetű zárat pillantott meg.

— Nem a tolvajok ellen — magyarázta a házigazda —, azok, ha akarnak, úgyis betörnek.

— Igazán?

— Természetesen. Azt hiszem, kevesen vannak tisztában vele, mennyire tehetetlenek vagyunk mi, „hél”-ek, a csavargókkai és betörőkkel szemben. Még ha volna is fegyverünk, akkor sem védekezhetnénk. Felelősségre vonnak az okozott sérülésért, még ha késsel támadnak is ránk. Azon csodálkozom, hogy milyen kevés „rél” használja ki a lehetőséget, amit az állam kinál nekik: betömi a lakásokba, bántalmazni a lakókat.

— Miért engedi az állam az ilyen gyalázatos dolgokat?

— Nagyon egyszerű. Ezzel vezeti le az élettel elégedetlen emberek feszültségét, és a szabadság látszatát kelti. A betörők nem olyan félelmetesek, azok beérik azzal, hogy néhány holmit elvisznek. Sokkal veszélyesebbek az „uralkodó szemei”! Átkutatják a lakásokat, tiltott könyveket, dalokat, magánfel-jegyzéseket, leveleket keresnek.

Vir Norin megkérte, hogy vezesse be őket szobáikba.

A négyszögletes, szőnyegekkel és függönyökkel díszített szóbákat Szu-Te nagyon barátságosaknak találta. A házigazda rábeszélésére azt a szobát választotta, amely kinyúlt az utca fölé.

— Tudom, fiatal lányok szeretnek ábrándozni, miközben a rohanó életet figyelik — mondta ellágyulva a professzor.

— Magának van lánya? — kérdezte Szu-Te.

— Volt… Meghalt a Gyöngéd Halál Palotájában: képességei szerint „rél” volt, és nem akart élni az én jogommal.

— Milyen joggal? — kérdezte halkan Vir Norin.

— Hogy megtarthassak egy embert a családomból, még ha „rél” is, azért, hogy ő ápoljon, ha megöregszem, de az államnak még szüksége van rám. így aztán nem maradt senkim…

Vir Norin másra terelte a beszélgetést, engedélyt kért, hogy később elhozhassa az SDF-et.

— Magát pedig, Szu-Te, arra kérem — mondta Vir Norin —, addig ne menjen sehova, amíg meg nem kapja a letelepedési engedélyt.

— Ne nyugtalankodjék! Én majd vigyázok rá, és nem engedem sehova a madárkáját. Ugye, hogy hasonlít a gitaura?

Vir Norin bevallotta, hogy nem tudja, mi az.

— Kicsi madár, hamvas fekete feje és farka van, a begye meggypiros, a háta és a szárnya világoskék. Igazán nem látott még gitaut?

— Nem.

— No persze. Mindig elfelejtem, hogy ön nem közülünk való.

Vir Norin észrevette, hogy Szu-Te összerezzen.

Vir Norin már a sötétség leszállta után érkezett az intézetbe. A „műhelyben” még csak gyülekeztek. A földlakót itt is leplezetlen kíváncsisággal fogadták.

Vir Norinnak eszébe jutott Tael figyelmeztetése. Az össze-jöveteleken nemcsak a Négyek Tanácsának titkos ügynökei vannak ott, hanem lehallgatják és rögzítik a beszélgetéseket. Norin elhatározta, hogy kerüli az olyan témát, amely veszélybe sodorhatja a jelenlevőket.

Az asztronavigátor csodálkozott, hogy a részvevők fesztelenül viselkedtek, meglehetősen éles hangot ütöttek meg. Nyugtálán lett, amikor hallotta, miket mondanak az oligarchák önkényéről. Az ilyen beszédekért a tudósokat azonnal börtönbe kellett volna vetni. Csak később jött rá Csoio Csagasz politikájának agyafúrtságára: hadd beszéljék ki magukat — úgysem akadályozható meg, hogy ne gondolkozzanak a társadalmi helyzeten —, hadd vezessék le a feszültséget üres fecsegésekkel, így legalább nem szerveznek összeesküvéseket, nem kell tisztogatásokat végezni az állam számára értékes értelmiségiek körében.

Elsőként egy fiatal, aszkéta arcú, kiugró állú tudós szólalt fel. Szemében az indulat tüze égett. A tudomány további fejlődésének hiábavalóságáról beszélt: minél nagyobb területet ölel fel a tudomány, minél mélyebbre hatol a természet titkaiba, annál nagyobb erőfeszítéseket és anyagi befektetéseket követel minden egyes lépés. Egyének nem juthatnak gyorsan előre a kutatásban. Az ismeretek túlságosan sokrétűek, az egyre bonyolultabb kísérletek lassítják a kutatásokat, ráadásul óriási mennyiségű fel nem használt információ halmozódik fel. Ha nem áldoznak rá elég pénzt, semmi remény, hogy a tudomány megoldja az eléje tűzött feladatokat, hogy feltárja a biológiai mechanizmusok és a szociális fejlődés ellentmondásait. Ebből az következik, hogy ők, a tudósok, kiváltságokat élveznek olyasmiért, amit nem tudnak elvégezni, vagyis élősködnek. Olyan kérdések vizsgálatába merülnek bele, amelyek gyakorlatilag már fölöslegesek, mert a bolygó tartalékai kimerültek. A tudós azzal fejezte be, hogy mondjanak le a tudomány papjainak ambícióiról, fordítsák pillantásukat az ég felé, ahonnan csillaghajók, mindenekelőtt a Jan-Jah emberekhez teljesen hasonló földlakók csillaghajói érkeznek magas rendű civilizációkból, ahol nem herdálják el a természeti kincseket. A Vir Norin mellett ülő igazgatóhelyettes a fejét csóválta, és odasúgta:

— Veszélyes beszéd, nagyon veszélyes.

— Milyen veszéllyel járhat?

— Súlyos következményekkel.

— Az állam megbünteti?

— Nem hiszem. De a kollégák nem bocsátják meg neki az ilyen önleleplezést.

Felállt egy másik tudós, és sápadtan, komoran, maró gúnynyal így szólt:

— Nem hívhatunk segítségül más civilizációkat. Hódítóként jönnek ide, s mi rabszolgáikká válunk. Ezt előre látta a nagy Ino Kay a Bölcs Visszautasítás Századában, vagyis az idegen kultúrával történt első érintkezéskor. Elnézést a földi vendégtői, de aki nem romantikus álmodozó, hanem reálisan gondolkodik, ezt vallja!

— Nem csodálkozom! — szólt közbe Vir Norin. — A Földön, még a Megosztott Világ Korában, Jang, a híres kínai tudós, azt követelte, hogy ne válaszoljunk a más bolygókról érkező hívásokra. Ugyanebben az időben Homer német csillagász kijelentette, hogy a más világokkal való kapcsolat megteremtésében látja az utolsó lehetőséget a bolygó öngyilkosságának elkerülésére, vagyis az akkor feltalált legszörnyűbb fegyver bevetésével vívandó háború megakadályozására.

Az intézet igazgatóhelyettese felsorolta, mi mindennel gazdagították az intézet tudósai az orvostudományt. Említette a gyógyszereket, a hallucinogén narkotikumokat és a pszichikum átalakításának módszereit.

— Mindez reális cáfolata az első felszólaló vádaskodásának, mely szerint szociális vonatkozásban a tudomány nem tud eredményt felmutatni. Igenis, a tudomány az emberiség javát szolgálja.

— Bocsásson meg, de hadd kérdezzem meg, hogyan szolgálja — vágott közbe Vir Norin.

— Az információ, akármilyen kiterjedt is, önmagában nem szül bölcsességet, nem segíti az embert nehézségei legyőzésében. A mérhetetlen emberi butaság nem teszi lehetővé a bajók igazi természetének megértését. Készülékeink és vegyszereink segítségével mi bevéssük a tompa fejekbe a szociális problémák alapvető megoldását. A nagy és bölcs Csoio Csagasz megbízásából megalkottuk a hipnotizáló kígyót, amely leleplezi az állam ellenségeinek fondorlatait. A mi intézetünk készítette azokat a gépeket, amelyek nagyhatású nyugtató és hallucinogén szerekkel töltik meg a levegőt. Ezekből igen kis mennyiség meg tudja változtatni a legkétségbeesettebb embér gondolatmenetét, és megbékélteti őt a bajokkal, sőt a halállal is.

— Igen, de a tudomány még az emberi lét értelmét sem tudta tisztázni — szakította félbe az igazgatóhelyettest egy újabb tudós, aki ritkás szakállával az ókori mongolokra emlékeztetett. — Az emberek nem tudnak többet az élet céljáról, mint a szárazföld és az óceán szörnyű állatai, amelyek eltűntek a Jan-Jah bolygó színéről, ezért nem vagyok hajlandó úgy ujjongani, mint a mélyen tisztelt főnököm. A műveletlen emberek szemében, akár „rél”-ek, akár a társadalom felsőbb rétegeiből valók, a tudománynak mindig igaza van. Azt hiszik, hogy a tudomány önmagában véve az ember legnemesebb eszköze, amelyet csak a saját rossz természete rontott el, hogy a tudomány az élet leghatékonyabb ereje. Az ő elképzeléseik szerint tehát nekünk mindig tudományos úton kell haladnunk — mágikus úton, amely a tudóst varázslóvá és csalhatatlan bölccsé teszi! Kell-e mondanom, hogy az ilyen előítélet következtében milyen keserű leckét kapott a nép és az egész Jan Jah bolygó!

A szakadék a Jan-Jah nép és a tudomány között olyan nagy, hogy az emberek többsége, teljes hozzá nem értése miatt, ba bonás félelemmel tekint a tudósokra. Mi pedig úgy viszonozzuk ezt, hogy cseppet sem törődünk a nép sorsával.

Az igazgatóhelyettes intésére a gyűlés elnöke félbeszakította a szónokot:

— Ma este már másodszor történik meg, hogy tűrhetetlenül megrágalmazzák a tudományt és becsületes munkásait. Hallgassuk meg inkább vendégünket, az ő véleményét a tudományról, az elhangzottakról.

Vir Norin felállt, elnézést kért, ha netán valamit nem pontosan értett, s közölte, hogy megpróbálja nagy vonásokban kifejteni a földlakók véleményét a tudományról.

A tudomány nem ismeri és nem ismerheti a világot a maga végtelenségében. Katasztrófa, ha azt hisszük, hogy már megtalálta minden probléma megoldását. így csak azok gondolkozhatnak, akiket elvakított a dogmatizmus vagy a kritikátlan lelkesedés. Egyetlen felfedezés, egyetlen nagy törvény sem végleges. Olyan ez, mintha egy történész azt hinné, hogy a történelem véget ért. Minél többet tudunk, a természet annál több rejtélyével találjuk magunkat szemben. Olyan bonyolult és rejtélyes a világmindenség, hogy a tudomány több évezredes fejlődése leszoktatott bennünket a régi tudósokra jellemző gőgről és megtanított a szerénységre. Az egyik alaptétel, amelyre gyerekeinket tanítjuk. így hangzik: „Csak jelentéktelen részét ismerjük annak, amit ismernünk kell…”

A csodálkozás halk moraja futott át a szobán. Vir Norin folytatta:

— Mit mondhatok az önök tudományáról? Háromezer évvei ezelőtt a bölcs Erf Rom azt írta, hogy a jövendő tudománya ne a társadalom hite legyen, hanem erkölcse, másként nem pótolja teljesen a vallást, és annak a helyén légüres tér marád. A tudásvágynak kell pótolnia a feltűnés vágyát. Úgy Iátóm, önöknél ez a visszájára fordult, sőt, az örök ifjúság nagy kérdését is a korai halállal oldották meg. Milyennek láttam a tudományt az intézetekben és a mai vitán? Úgy gondolom, legnagyobb fogyatékossága, hogy nem törődik az emberrel, ami nálunk, a Földön megengedhetetlen. A humanizmus és az embertelenség egymás mellett halad a tudományban. Keskenyhatár választja el őket, és nagyon tiszta és becsületes embernek kell lenni ahhoz, hogy át ne tévedjen rajta.

A jótétemények, amelyekről itt szó esett, nézetem szerint siralmasak, nem igazolja őket semmiféle államérdek. A nyugtatószerek, amelyek megbékéltetik az embereket az élet nyomorúságaival, olyanok, mint a kasza, levágnak mindent: virágot és gazt, jót és rosszat. Az önök biológiai tudománya szemmel láthatóan a belső szabadság elnyomására irányul. Hogyan segíthetik az embereket az élet szépségeinek felfedezésében, megbecsülésében, ha elfojtják az érzelmeket, megsemmisitik a lelket?

Elnézést kérek, hogy nem tudtam jól kifejteni a Föld bőicsességét. Végtére is én csak asztronavigátor vagyok. Más, nálám alkalmasabb emberek távolléte miatt kényszerültem arra, hogy itt beszéljek. Ne higgyék, hogy a mi világunk tudományának sokkal nagyobb látóköre büszkeséggel tölt el engem. Fejet hajtok a hősiesség előtt, amellyel a bolygó magányosan, a többiektől elszigetelten törekszik a megismerés felé. Az önök minden lépése nehezebb a miénknél és ezért értékesebb is, de csak egy feltétellel: ha a Jan-Jah emberiség szenvedéseinek csökkentésére, az infemóból való kiemelkedésre irányul. Nálunk a tudomány értékének ez az egyetlen kritériuma.

Vir Norin meghajolt.

Az intézet igazgatóhelyettese köszönetét mondott Vir Norinnak, és hozzátette, hogy a földi bölcsesség talán nagy, de ő nem ért vele egyet, s hogy ezt az igen fontos vitát folytatni kell.

— Én sem értek önökkel egyet — mosolyodott el az asztronavigátor. — Egykor nálunk, a Földön is rengeteg vita folyt milliónyi kérdésben, milliószám adták ki a könyveket, amelyekben az emberek ellenfeleikkel vitatkoztak. Végül is eltévedtünk a szemantika és a szillogizmusok, a milliónyi filozófiai meghatározás, a matematikai kutatások rendkívül bonyolult útvesztőjében. Az irodalomban hasonló folyamat zajlott le: rafinált szófacsarások, üres, tartalmatlan formák zűrzavara.

— Egy pillanat! — kiáltotta az igazgatóhelyettes. — Ön taIán a matematikai meghatározásokat is fölöslegeseknek tartja?

A matematika csak a saját nagyon szűk területén szűkséges. Önök önmaguk lettek okozói az éhínségnek, a betegségeknek és a lelki nyomorúságnak, mert nem törődtek az embérrel és a természettel, mert nem hittek három dologban: abbán, hogy lehetséges kémia nélkül, pusztán biológiai eszközökkel harcolni a kártevők ellen és a termőképesség fokozásáért; hogy lehetséges teljes értékű mesterséges táplálékot készíteni; végül nem hittek az ember nagy szellemi erejében.

Még alig ismerem a bolygójukat, de egyelőre nem láttam önöknél igazi tudományt. Az, amit itt annak neveznek, csupán technológia, szűk látókörű szakmai szemlélet, amely éppoly messze esik a világ megismeréséért végzett önfeláldozó munkától, mint a sablonmunka az igazi mesterségtől. Kérész életű felfedezésekben versengenek, amilyeneket nálunk naponta százezerszám tesznek. Persze, ez is fontos és szükséges, de ez még nem maga a tudomány.

Jókedvűen lépett az utcára, mint mindig, ha egy rosszul szellőzött épületből távozott. Már leszállt a tormanszi éjszaka, sűrű, csillagtalan sötétjében elmerült a homályos, szürke hold. A sarkon, a kábítóitalt árusító bódé fölött lámpa égett. Férfiak álldogáltak ott, rekedt szitkozódás hallatszott.

Elment az „Azúr Felhő” szállodába, „felébresztette” és a melléklépcsőn levezette az utcára az SDF-et. Még egy utolsó pillantást vetett barátságtalan lakóhelyére, és örömmel gondőlt a sokzáras lakásra, a találkozásra Szu-Te-vel. Ahogy a kilenclábú kíséretében egy néptelen fasorban haladt, eszébe jutottak a professzor szavai a gitauról, s elhatározta, hogy ellátogat a természettudományi múzeumba. De mikor? Holnap Taellel dolgozik a korongrepülőn küldött anyagon. Utána találkozik a fizika-matematika intézet tudósaival, akik szeretnének hallani a nagy felfedezésekről, de ő semmit sem tud mondani, még a kozmofizika hozzá közel eső területeiről sem. Csak egy kiváló pedagógus vagy népszerűsítő tudná közel hozni egymáshoz a különböző gondolkodásmódokat.

Az asztronavigátor megtorpant, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Az SDF is megállt. Hat tormanszi férfi állta útjukat.

— Te földi vagy? — kérdezte a fiatalember, nyilvánvalóan „rél”.

Vir Norin bólintott.

— Akkor téged keresünk. Van köztetek egy csodaszép nő. Eviza Tanetnek hívják. Eviza Tanét — ismételte vagy inkább ábrándosán suttogta a fiatalember.

— Az expedíciónk orvosa.

— Hűha! — mondta a „rél”. — Szóval ő azt mondta, hogy menjek el a vezetőtökhöz. Annak is szép a neve, nem olyan, mint Evizáé, de kellemesen hangzik: Fay Rodisz. Azt mondta, hogy okvetlenül beszéljek vele, mert ez fontos nekünk is, nektek is. Hogy miért, nem tudom. De megígértem. Aztán kiderült, hogy én, Gzer-Bu-Jam, akit mindenki ismer, akitől reszketnek a „rél”-ek és a „hél”-ek, nem tudom teljesítem az ígéretemet. Fay Rodiszt egész hadsereg lila ruhás bitang őrzi, a „hél”-ek pedig nem hisznek nekem. Azt hiszik, hogy a „kigyósok” megvesztegettek. Tudsz-e csinálni valamit, hogy beszélhessek a vezetőtökkel?

— Tudok.

— Mikor?

— Most. Menjünk olyan helyre, ahol senki sem jár.

— Ez már beszéd! — kiáltott fel örömmel a „rél”, és a fasorból egy mellékösvényre vezette Vir Norint, ahol hosszú tábla állt, rajta a járókelők okulására szolgáló szöveg. Ilyen táblák több helyütt is voltak a fővárosban, de Vir Norin sohasem látta, hogy bárki is olvasta volna a feliratokat.

Az SDF hívására Rodisz szinte azonnal válaszolt. Megjelent a kőlapra vetített képen, de nem abban a fekete tormanszi ruhában, amelyet a Történelemtárban szokott viselni, hanem a kékkel díszített rövid, fehér ruhában.

Az asztronavigátor beszámolt a „rél”-ről, aki Eviza Tanét kérésére találkozni szeretne vele. Rodisz odakérte Gzer BuJamot az optika elé, néhány pillanatig figyelmesen nézte, majd így szólt:

— Jöjjön el!

— Mikor és hogyan?

— Akár most is. Feltűnés nélkül menjen a Mindenható Idő szobrához, ott forduljon jobbra, az Utolsó Háború utca nyolcadik házához. Egyedül jöjjön. Várni fogom, és felvezetem hozzám.

Rodisz megszakította az összeköttetést.

— Ez aztán igen! — kiáltott fel örvendezve a „rél”. — Milyen egyszerűen megy minden az igazi embereknél! No jó, add át üdvözletemet Eviza Tanetnek! Kár, hogy nem látom többé.

— Miért ne láthatná? Ha elmegy Rodiszhoz, kérje még őt, hogy teremtsen összeköttetést a csillaghajóval, és hívja Eviza Tanetet.

— Köszönöm, barátom! Ideje mennem. A tormanszi férfi kezet nyújtott.

A zárak zörgésére Szu-Te kifutott az előszobába. „Köszönőm, köszönöm!” — kiáltotta Vir Norbinak. Kiderült, hogy már megszerezték neki a kék műanyag lapocskát, a letelepedési engedélyt.

Szu-Te vacsorát készített, és bánatos lett, amikor megtudta, hogy Vir Nonn esténként nem eszik, csak iszik, mégpedig valami különös italt. Ha a férfi tudja, milyen nehéz a tormanszi nőknek az étel elkészítése a kezdetleges főzőeszközeiken, megpróbált volna lenyelni egy-két falatot. De semmit sem tudott a forró főzőlapokról és az örökösen bepiszkolódó lábasokról. A lány megkérte, hogy bemehessen hozzá. Nagyon fontos kérdése lenne.

A „nagyon fontos kérdés” el is hangzott. Vir Norin nem térhetett ki előle, nem kertelhetett.

— Igen, Szu-Te, én nem a Jan-Jah, hanem egy egészen más, mérhetetlenül távoli bolygó, a Föld szülötte vagyok. Igen, azzal a csillaghajóval jöttem, amelyről már hallott, de amint lát-ja, nem vagyunk a világűr útonállói és kémei. Közös őseink több mint kétezer évvel ezelőtt ugyanazon a bolygón éltek, a Földön. Maguk mind onnan származnak, nem a Fehér Csillagokról.

— Mindjárt láttam — kiáltott fel Szu-Te büszke diadallal —, hogy te egészen más vagy. Ezért érzem magam olyan jól melletted, mint még soha az életben! — Térdre ereszkedett, megfogta az asztronavigátor kezét, az arcához szorította.

Vir Norin gyengéden elhúzta a kezét, felemelte a lányt, és leültette maga mellé egy karosszékbe.

Beszélt neki a Földről, idejövetelükről, a három földlakó hatáláról. Az SDF-ben volt néhány „csillagocska” a Föld életévei való első megismerkedés céljára.

Így kezdődtek közös estéik. Bájos hallgatójának kielégíthetetlen kíváncsisága eloszlatta a mostanában ránehezedő balsejtelmeket, hogy nem látja többé a Földet.

Harmadnap a reggelinél Vir Norin észrevette, hogy Szu-Te valamiért izgatott. Vir tudott olvasni a lány nyílt lelkében, megértette, hogy nagyon szeretne látni valamit, amire már régén vágyik, de nem meri megkérni őt. Segítségére sietett, és kijelentette, hogy szabad a délelőttje, és nagyon szívesen elmenne vele sétálni. Szu-Te bevallotta, hogy szeretne elmenni Pneg-Kiruba, nincs messze a várostól, a fivére azt írta neki, hogy ott zajlott le az ókor legnagyobb csatája, ott esett el valamelyik ősük, és megígérte, hogy feltétlenül elviszi oda.

Vir Norin és Szu-Te felkapaszkodott egy zsúfolt járműre. A járműben elviselhetetlen volt a hőség. Néha hangos vészékedés után kinyitották az ablakot, a kocsiba betört a forró por, megint elkezdődött a szitkozódás, és az ablakokat újra becsukták. Vir Norin és Szu-Te a tetőhöz rögzített rudakra kapaszkodva állt. Az asztronavigátor, akit elsodortak útitársától, észrevette, hogy Szu-Te igyekszik elhúzódni egy szemérmetlenül hozzátapadó széles orrú fiatalembertől. A lány előtt álló másik, egészen fiatal fiú a hátával próbálta odanyomni a lányt cimborájához. Szu-Te Vir Norin szemét látva elpirult, és elfordult, nem akarta, hogy a földlakó összetűzzön az utasokkai. Talán még nagyon élénken élt emlékezetében a pimasz szállodai portás, aki megalázkodva a lábát csókolta. Az asztronavigátor a pillanat tört része alatt mindent megértett, kinyújtóttá karját, és elrántotta Szu-Tetől az arcátlan fickót. Az megfordult, meglátta a magas, erős embert, aki harag nélkül nézett rá, és szitkozódva szabadulni próbált. De úgy érezte, hogy nem emberi kéz tartja, hanem présbe szorították. Szeme elhomályosult, térde megroggyant, rémülten felüvöltött: „Bocsásson, meg, soha többé nem teszem!” Vir Norin eleresztette a fickót, az pedig teleordította a kocsit, hogy majdnem megölték egy lány miatt, aki egy garast sem ér.

Vir Norin csodálkozására az utasok többsége a hazug fráterpártjára állt. Mindenki kiabálni, fenyegetőzni kezdett, az öklét rázta.

— Szálljunk le gyorsan! — súgta elsápadva Szu-Te.

Szu-Te azt ajánlotta, hogy gyalog folytassák útjukat. Régi dalokat énekelt a földlakónak. A száraz síkságon szinte észrevétlenül tették meg a hátralevő tizenkét kilométert.

Vésett, fekete jelekkel teleírt kőobeliszk állt a hajdani csatamező szélén, nyers kődarabok a tömegsírok helyét jelölték.

Forró szél susogott az ágak közt, zöld bogarak másztak bágyadtan a gyökereknél. Szu-Te kiválasztott egy nagy, piramisszerűen hegyes, repedezett követ, és térdre ereszkedett élőtte. Ujjait a halántékára szorította, és fejét lehajtva fohászt suttogott. Amikor a lány felállt, Vir Norin megkérdezte tőle:

— Kik harcoltak itt, és ki kit győzött le?

— A hagyomány szerint az elülső és a hátsó félteke uralkodói között folyt az ütközet. Több százezer ember esett el. Az elülső félteke uralkodója győzött, és az egész bolygón egységes hatalom jött létre. Ezt a csatát úgy hívják, hogy a bölcsesség győzelme a hátsó félteke tudatlan népei felett.

— A maga őse a legyőzöttek oldalán vett részt a csatában?

— Igen.

— És ha ők győztek volna, megváltozott volna az élet?

— Nem tudom. Miért változott volna meg?! A főváros bizonyára KinNan-Te volna. A házakat másképpen építették volna, tornyokkal, ahogy nálunk szokás. Lehet, hogy az őseim „kígyósok” lettek volna…

— Szeretett volna ehhez a felső réteghez tartozni?

— Jaj, dehogy! Örökké rettegni, érezni, hogy mindenki gyűlöl. Lehet, hogy csak ostoba vagyok, de nem szeretnék így élni. Inkább sehogy…

Vir Norin pillantása még egyszer körbejárt a kiégett síkon. Képzelete dübörgő hadigépekkel népesítette be, szinte hallotta a több százezer sebesült jajveszékelését és nyögését, látta a tömérdek holttestet. A becsapott emberek abban a hitben haltak meg, hogy a jövőért harcolnak, országukért, szeretteikért.

Vir Norin sóhajtva fordult útitársnőjéhez:

— Menjünk!

Azt ajánlotta, hogy vágják le a régi út kanyarulatát, menje nek nyílegyenest a kerek domb felé, amelyen az a szürke, elhagyott épület áll. Amikor odaértek, észrevette, hogy Szu-Te elfáradt, és úgy döntött, hogy pihenőt tartanak a romok árnyékában. Szu-Te leheveredett a földre, a fejét a kezére támasztóttá. Elmerülve bámulta a falat, a homlokát ráncolta, mintha valami elfelejtett dolgot próbálna felidézni. Hirtelen felugrott, és körüljárta a romokat. Azután sokáig nézegette a feliratokat és a féldomborművet, amelyen segítőkészen kinyújtott kar látszott. Kissé megnyugodott, újra leült Vir Nonn mellé, átfogta a térdét, és sokáig némán nézett a távolba.

— Hány éves vagy? — kérdezte hirtelen.

— A ti éveitek szerint, amelyek egy hónappal rövidebbek, mint a Földön, negyvenkettő.

— Nálatok ez sok vagy kevés?

— Egykor, amikor a Föld a Jan-Jahhoz hasonló színvonalon állt, az ilyen ember középkorúnak számított, most fiatalnak. Én itteni fogalmak szerint — körülbelül huszonkét, huszonhárom éves vagyok, Rodisz pedig huszonöt. Nálunk hosszú a gyermekkor. S maga hány éves?

— Húsz. Lassan középkorú leszek. Még öt évem van addig, amikor bekerülök a Gyöngéd Halál Palotájába. Téged már régen oda küldtek volna. Nem, butaságokat beszélek, hiszén te tudós vagy; és sokáig élnél itt, „hél” volnál!

— El van keseredve, Szu-Te? Nézzen a szemembe! A lány ráemelte szomorú pillantását.

— Nem — mondta halkan —, nekem jó, csak ma másodszor találkozom a hajdani halállal.

— Hogyan? Ez is emlékmű? Itt mi volt?

— Nem emlékmű, hanem templom. Élt egy híres orvos, Rce-Juti, az Éhínség és az Emberölés Korában. Ő találta fel a Gyöngéd Halál eszközét. Követői és munkatársai építették ezt a Baráti Kéz Templomot egy ősrégi, feneketlen kút fölé. Rce-Juti azt mondta a gyenge, beteg, az életbe belefáradt, üldözött és megfélemlített embereknek: „Jöjjetek ide, és én gyöngéd halállal megszabadítalak benneteket szenvedéseitektői.” Temérdek ember jött el hozzá. Az első szobában levették ruhájukat, lemosták magukról az út porát, és meztelenül léptek be a második, boltíves terembe, ahol aztán gyöngéd álombán, észrevétlenül és fájdalom nélkül haltak meg… A feneketlen kút elnyelte testüket. Egyre jöttek az elcsigázottak, akik elveszítették a reményüket, az egészségüket, szeretteiket, és magasztalták a bölcs orvost. Régen volt…

Vir Norin megsimogatta a lány szélborzolta haját. Szu-Te a férfi arcához simult. Vir képzeletében az infemó sötét falai közé zárva látta a lányt, akinek nincs már senkije, hitének, lelkének nincs többé támasza.

Nagy erőfeszítéssel leküzdötte a látomást, s mosolyogva azt mondta a lánynak, hogy okos és bájos, tetszik neki.

Szu-Te bizalommal nézett rá. Aztán gyorsan felugrott, olyan ruganyosán, mintha a Föld leánya volna. Elindultak a komor város felé.