A Bika órája

VIII. FEJEZET A halál három rétege

Két szivar alakú úszótalpra szerelt hajó siklott a tengeren. Az egyenlítői óceán hosszú öblét nem véletlenül hívták Tükörtengernek. A csöndes légkör övezetében elterülő, a hátsó pólushoz közel fekvő tengeren ismeretlen volt a vihar. Nagy folyók nem ömlöttek belé, így vize megtartotta ősi tisztaságát, lent a mélyben sötét volt, de a felszínén vakítóan csillogtak a Tormansz Napjának vörös sugarai.

Gén Atal elragadtatva figyelte a színek játékát a hajófar mögött, Tivisza, Henako és Tor Lik pedig a tenger szokatlan tisztaságában gyönyörködött.

A kajüt háromszögletű kiugrójában, a kormánykeréknél két lila egyenruhás tormanszi férfi ült. Szemük előreszegeződött, csak nagy néha váltottak egy-egy kurta, hangos szót.

Hordó formájú hegy felé tartottak. A sötétszürke kőtömeget vérerekként vörös telér hálózta be.

Balra, a hegy tövében, kőlapokkal volt kirakva a part. Mögötte összevissza épült házak látszottak. Az elhagyott város, Csendin-Tot, közel esett a Jan-Jah bolygó utolsó védett erdejéhez. Valaha itt volt a „természetkedvelők” területe, azoké, akik szembeszegültek az általános urbanizációval, és átköltöztek az egészségtelen éghajlatú övezetekbe. A bolygó lakosságának mérhetetlen elszaporodása miatt természetvédelmi körzetet is kellett építem. A „természetrajongók” eltűntek, beleolvadtak a városlakók tömegébe. De az ősi erdő egy kicsiny részét megkímélte a Tormansz tizenhat milliárd lakosának mindent elfogyasztó hatalmas étvágya. Valószínűleg véletlenül történt így. A katasztrofális válság kitört, mielőtt az utolsó kis erdőt kivágták volna. Rengeteg város elnéptelenedett, s azokát, amelyek kedvezőtlen éghajlati övezetekben feküdtek, többé nem népesítették be.

Közeledtek a parthoz. A földlakók fel akartak menni a kajüt tetejére, de kísérőik erélyesen megtiltották. Hadarva beszéliek, mint a hátsó félteke lakosai, elnyelték a mássalhangzókát. A földlakók megszokták az állami rádióadó pontos kiejtését és a hivatalnokok lassú beszédét, így nehezen értették meg kísérőiket. Kiderült, hogy a Tükör-tengerben töméntelen limaja nyüzsög.

Ezek a mindent felfaló szörnyek hosszú csápjaikkal minden élőt lerántanak a nyitott fedélzetről, és magukkal hurcolják a mélybe.

— Bámulatos a hasonlóság a földi tengerekkel — mondta Tivisza. — Amikor a Megosztott Világ Korában kipusztították az óriási ámbrás ceteket, elszaporodtak a nagy fejlábúak, valóságos háborút kellett vívni ellenük. Bármely faj kiirtása azonnal felborította a természet sok millió éves egyensúlyát. Azokát az állatokat és növényeket pusztították elsősorban, amelyek szépek, az új életfeltételekhez kevésbé alkalmazkodók voltak. Lényegében a kártékony fajták maradtak meg. Néha fantasztikus gyorsan elszaporodtak, és a szó szoros értelmében hatalmas területeket árasztottak el. Saját tapasztalatuk alapján a tormansziak is megértették, hogy a kártékony formák elsődleges túlélésének törvénye érvényesül ott, ahol a természét rendjét az emberi hozzá nem értés megzavarta.

— Milyen kár, hogy ezt a gyönyörű, kristálytiszta tengert ilyen undorító lények népesítik be! Szívesen megfurödnék itt, ha nem volna rajtam a védőruha — fejezte be szomorúan Tivisza.

— Nem veszel észre egy különös törvényszerűséget, amely az egész Tormanszon érvényesül? — kérdezte Tor Lik. — Minden szép helyben, épületben, sőt emberben rejlik valami rossz.

— Kedves All (így becézték a Földön az asztrofizikusokat) — Tivisza felborzolta Tor haját —, ideje visszatérned a csillaghajóra. Egye gyakrabban támad honvágyad…

— Igazad van. Úgy léptem erre a sivár bolygóra, mint kiszáradt kertbe, amelynek nincs kijárata!

— Lehet, hogy az ember egy egész bolygót így megváltoztatott? — kérdezte Gén Atal, aki egy pillanatra maga előtt látta a Föld kimeríthetetlen gazdagságát.

— Minden bolygó készletei korlátozottak — felelte Tor —, semmit sem vehetünk el, hogy ne adjunk belőle vissza. Amit elveszünk, azt csak a bolygó szervezettsége révén adhatjuk vissza. Máskülönben, ahogy nálunk a Földön is történt, óhatatlanul összeomlanak az élet kialakult formái, kimerülnek az évmilliárdok alatt felhalmozódott energiakészletek, ami aztán szegénységre és nyomorúságra kárhoztatja a későbbi nemzedékeket. Most olyan bolygón vagyunk, amelyet nemcsak háborúk fosztottak ki, hanem az esztelen szaporodás is.

— Igen, sok szomorú dolgot láttunk — vette át a szót Tivisza —, kipusztítottak minden vadállatot, nagy madarat, kifogták a halakat, az ehető puhatestűeket és vízinövényeket. Mindent megettek az Éhínség Korában. A mennyiség hajszolása, az olcsó tömegcikkek előrelátás nélküli gyártása tönkretette a folyókat, a tavakat és tengereket. Az erdők kiirtása és az erőművek víztárolóinak elpárolgása után a folyók kiszáradtak, a tavak elsekélyesedtek és elszikesedtek. Az édesvíz szinte mindenütt ugyanannyiba kerül, mint az élelem. Alig jut belőle a földműveléshez ezen a szomorú bolygón. Az édesvíz előállításához nincs elegendő energia. Jelentékeny sarki jégtakaró nincsen, tehát édesvízkészlet sincs. Az állattenyésztés pedig… Biológiailag ugyanazok a kecskék, amelyek valaha megmentették a bibliai civilizációt, de elpusztították az egész növényzetet a Földközi-tenger partján.

— Vajon ők maguk tisztában vannak vele, mit csináltak? — kérdezte Gén Atal. — Találkoztatok tudósokkal a biológiai intézetben?

— Azt hiszem, hogy tisztában vannak vele. De a biológiájuk régies, főként a kiválasztásra, a gyakorlati anatómiára, a fiziológiára és egészségügyi ágaira szorítkozik. Még saját állataikat sem tudták kellőképpen tanulmányozni, mielőtt kipusztultak. Örökre elveszítették őket.

— „Örökre”! Valahogy túlságosan gyakran hallom ezt az ember számára elviselhetetlen szót — mondta Tor Lik, majd elhallgatott, a tengerre meresztette a szemét.

A kristálytiszta víz elöl gyűrűket vetett. A földlakók eleinte azt hitték, hogy összefonódott vízinövények merülnek fel. De a vízből tömérdek kékeszöld, tekergő csáp emelkedett ki. Vagy négy méter magasra nyúltak a víz fölé, csapkodtak szétlapuló vörös végükkel.

A hajó éles szögben elfordult, a földlakók nekiestek a fiilke falának, a baloldali „szivar” a víz fölé emelkedett. A motorok felbőgtek, és a felcsapó hullám eltakarta a szörnyet.

A két tormanszi halkan vitatkozni kezdett, a kormányos győzött, aki kezével a kövekkel kirakott parttól távolabb mutatott.

— Nem közvetlenül a város mellett kötünk ki — magyarázta utasainak a másik tormanszi —, a kikötőnél nagyon mély a víz, és a limaják megtámadhatnak. Senki sem találkozott még velük ilyen közel a városhoz. Odébb sekélyebb a víz, oda nem jutnak el, ott kötünk ki. Csak nagy kerülőt kell tenni gyalog.

— Nem félünk a távolságoktól — mosolyodott el Tivisza.

— De ezektől a szörnyektől sem félünk — szólt közbe Tor Lik —, SDFjeink elűzik vagy megsemmisítik őket!

— Miért merítsük ki az energiatelepeket? — mondta Tivisza. — Gén hozott ugyan frisseket, de még hosszú út áll előttünk.

— Tiviszának igaza van. Egyre csak a veszélyekről beszéltek nekünk. Meg aztán víz alatti támadás ellen kétszer annyi energiát kell felhasználni.

A hajó alól lejtős part menti zátony merült fel. A hajósok megengedték az utasoknak, hogy kimenjenek a fedélzetre. A nehéz, mozdulatlan levegőben nitrogénoxid érződött. Mintha élettelen kémiai folyamatok lettek volna túlsúlyban az itteni természetben. A meglepően sima, zöld tengerfenéket sűrű iszap fedte.

— Hol akar itt fürdeni, Tivisza? — mutatott a vízfenékre Gén Atal. — Nyakig merül az iszapba.

Felbőgtek a motorok, körös-körül felforrt az iszapos víz. A kormányos ráfuttatta a hajót a part menti homokos és kavicsos sávra. A földlakók innen már egy széles deszkán könynyen kijutottak a partra, és kivezették a kilenclábúakat.

— Mikorra jöjjünk vissza? — kérdezte a kormányos.

— Nem szükséges — mondta Tor, s mindkét hajós leplezetlen megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. — Bemegyünk az ország mélyébe, és a hegygerincen átkelünk az egyenlítő irányába, hogy eléljük a Men-Zin síkságot — folytatta az asztrofizikus, a térképet nézve —, oda repülőgépet küldenek értünk.

Megnézzük a hátsó félteke legnagyobb holt városát, KinNan-Tet — tette hozzá Tivisza.

Kin-Nan-Te! — kiáltott fel a kormányos, és elnémult. Társa megbökte, s mindjárt el is köszönt a földlakóktól, „rendíthetetlen és meghátrálás nélküli kígyóutat” kívánt nekik.

A hajósok eltaszították a hajót a zátonyról, és tovatűntek a Tükörtengeren.

A magukra maradt földlakók levetették ruhájukat, összecsavarták, és hozzáerősítették az SDF-ekhez. Azután a három különböző színű alak — a sötét meggypiros, a malachit-zöld és az aranybama — hosszú, fáradhatatlan léptekkel megindult a part mentén az ovális kikötői tér felé. Csendin-Tot, az elhagyott város, nyomasztóan egyhangú házakkal, iskolákkal, szórakozóhelyekkel és kórházakkal fogadta őket. Ez az egyhangúság jellemezte a demográfiai „robbanás” korának sietős és hanyag építkezését. A különböző rendeltetésű épületek zsúfolt negyedekben való elhelyezésének furcsa szokása sivár összezártságra kárhoztatta a gyerekeket, a betegeket és az idős embereket, szűk, csatomaszerű utcákba szorította a zajos forgalmát. Ugyanezt figyelte meg Tivisza és Tor az „élő” városokbán is.

Az egyforma ablaknyílású, csúf paralelepipedon épületekben semmi titokzatosság nem volt, mint általában az elhagyott városokban. A földlakók sietve vágtak át a szomorú, porlepte utcákon. A fülledt levegőben mozdulatlanul álló kiszáradt fák a legkisebb érintésre széthulltak. Tor találomra bement egy épületbe, amelynek színes bejárata felkeltette figyelmét, A rozsdamarta betonfödémek alig tartották már a mennyezetét. Tor Lik elszántan beljebb ment. A belső rész finom ívei élesen elütöttek a legtöbb épület sivár derékszögeitől. A bútorroncsokkal teli félkör alakú halion át Tor Lik egy kerek terembe jutott, amely rögtön a Földet juttatta eszébe. Körülnézett, s látta, hogy a falakat fényezett dunitlapokkal és piroxenittel burkolták. Ez ultrabázisos, mélységi magmás kőzet, amely bizonyára itt, a Tormanszon is a kéreg alsó zónáit alkotja. Mintegy a hasonlóságot hangsúlyozva, két henger alakú párkánydísz csillogott elő vörösen a por alól. Tor Lik felismerte bennük a nagy gránátkövekben bővelkedő eklogitót.

— Hol vagy, Tor? — hívta hangosan Tivisza, és bement utána.

— Pszt! Eredj innen, az épület éppen csak hogy áll.

— Mi érdekeset találtál ebben a poros szobában?

— A Tormansz mélyéből való ásványokkal burkolták a falakat — felelte Tor, kilépve az utcára. — Szakasztott olyan, mint a párja az uráli bányászmúzeumban. A bolygó belső őszszetétele, ahogy várható is volt, nagyon hasonló a Földéhez. Ennek következtében csaknem azonos a gravitáció és a geológiai folyamatok jellege.

A városon túl kopár síkság terült el, amely enyhén emelkedett a hegyek felé. Nagyon messze, a forró szárazködben, fekete foltok lebegtek. A sztereoteleszkópon át látták, hogy ezek az első élő fák.

A három földlakó kitartóan haladt a kanyargós út hengerelt kavicsain. Mintha folyómederben jártak volna: az évszázadok folyamán a súlyos járművek kerekei az útburkolatot belepréselték a laza talajba. Gén Atal egyszerre csak megtörpánt.

— Nézzétek, temetőn megyünk át! — kiáltott fel, jeltelen halmok végtelen mezejére mutatva. Itt-ott, megtörve az egyhangúságot, kerítésmaradványok, sírköveket helyettesítő betonlapok látszottak.

— Csodálkozik, Gén? — kérdezte Tor Lik. — Persze, maga nemrég jött a Coam kertjeiből. Minden nagy város körül hoszszú kilométereken át húzódnak a temetők; még a túlnépesedés korában keletkeztek, amikor a tüzelőanyag hiánya miatt kénytelenek voltak lemondani a holttestek elégetéséről és visszatérni a régi temetkezési formához. A Tormansz gigantikus temetői az egyik legékesebb bizonyítéka a bolygón lezajlott foszfor-katasztrófának. Ha Tormansz az elemek összetételét tekintve annyira hasonló a Földéhez, akkor a foszforkészletek, akárcsak a Földön, igen szűkösek voltak. A tormansziak nemcsak az óceánba juttatták a foszfort a hulladékkal, ahonnan az ő energiaszegénységükkel nem voltak képesek kivonni, hanem lekötötték trilliónyi csontvázukban, és elásták ezekben a kiszáradt temetőkben, kikapcsolták a körforgásból, nem vették figyelembe, hogy általában minden folyamat az entrópia iránya ellen lehetetlen foszfor nélkül.

— Furcsa, hogy miért nem mondtak le a hamvak megőrzésének régi szokásáról?

— Bizonyára meghaladta erejüket — mondta Gén.

A földlakók elérték az első kis fákat. A sötétbarna, rövid törzseken az ágak szabályos tölcsér alakban emelkedtek az ólomszürke ég felé. A levelek érdesek és csokoládészínűek voltak. A zömök, csúcsukra állított kúpok bámulatos szimmetriája a Tükör-tenger vidékének állandó szélcsendjéről vallőtt. A vándoroknak nagyon melegük volt, bár a védőruhák légfúvókája teljes erővel működött. A levegő végigfútott a fém „bőr” alatt, és a sarkokon levő szelepeken át kitört, minden lépésnél kis portölcsért kavart.

A Tormansz alkonyat nélküli estje ugyanilyen fák között találta a földlakókat, de ezek már vastagabbak voltak, koronájuk olyan sűrű, hogy a lombok közt elvesztek az egyes ágak. Hosszú árnyak nyúltak el a száraz talajon. Egyetlen élőlény sem mutatkozott a mozdulatlan erdőben. De mikor a földiakók egy útmenti fa mellett pihenőre tértek, a lámpafényre ismeretlen, félig áttetsző rovarok gyűltek össze. A földlakók mindenesetre bekapcsolták a levegőkifüvót védőruhájuk gallérján. Tivisza lassan beszívta a levegőt, és azt mondta:

— Nagy dolog a szuggesztió. A fúvóka patronjai a Föld levegőjével vannak töltve, s bár tudom, hogy ez csupán atomáris keverék, nincs se íze, se szaga, mégis úgy érzem, mintha az északi tavak illatos szellője enyhítené ezt a hőséget… Ott dolgoztam, mielőtt az expedícióba bekerültem.

— Itt minden ventillátort északi szélnek érzünk ehhez a fülledt és poros levegőhöz képest — dörmögte Tor Lik, előhúzva hűtőpámáját, s elhelyezkedve az SDF oldalánál.

A Tormansz félnapos éjszakája túl sokáig tartott, a földlakók nem engedhették meg maguknak, hogy hajnalig várjanak. Elsőként Gén Atal ébredt fel. Szörnyű álmok gyötörték: óriási, nyüzsgő árnyakat látott a közelben, ferde kőkerítés mentén lopakodó, elmosódó alakokat, vörös füstgomolyokat feketén tátongó szakadékokban. Gén egy ideig fekve maradt, látomásait elemezte, míg rá nem jött, hogy ösztönei távoli, de kétségtelen veszélyre figyelmeztették. Felállt, s ebben a pillanatban Tivisza is felébredt.

— Valami rosszat, nyugtalanítót álmodtam. Itt, a Tormánszón, gyakran nyomasztók az éjszakáim, különösen hajnal előtt.

— A Bika órája, éjfél után két óra — jegyezte meg Gén Atal. — így hívták az ókorban az ember számára leggyötrőbb időt, röviddel hajnal előtt, mikor a gonosz és a halál démonai uralkodnak. A közép-ázsiai mongolok ezt így is határozták meg: a Bika órája akkor ér véget, mikor a lovak pirkadat előtt a földre heverednek.

— Dolor ignis ante lucem — tüzes fájdalom hajnal előtt. A regi rómaiak is ismerték ezeknek az éjszakai óráknak a különös erejét — mondta Tivisza, és tornászni kezdett.

— Nincs ebben semmi különös — szólalt meg az asztrofizikus. — Egészen törvényszerű érzés, az őskori szervezet fiziológiájából és a hajnal előtti légkör sajátos állapotából alakul ki.

— Afi számára minden mindig a kozmosszal függ össze! — nevetett Tivisza.

Gén SDF-je húzódott az élre. Hajlékony rúdon magasra emelt lámpa világította meg az utat. Fekete árnyak furcsa táncot jártak a vízmosásokban és mélyedésekben, éppen úgy, mint Gén Atal álmában. Az SDF dülöngélt a hepehupás úton, és a sötétség hol eltávolodott tőlük, hol egészen közel jött. Fent egy-egy pillanatra magányos csillagok fénye tűnt fel. Jobbra, finoman kirajzolva egy távoli hegy szabályos kupolá-ját, bágyadtan világított a Tormansz holdja. A földlakók észrevétlenül elérték a hágót. Előttük ismét kopár pusztaság… Éppen olyan enyhe lejtőn haladtak lefelé, mint amilyenen az imént felfelé mentek. Elöl valami sötét takarta el az alig látható horizontot. Halk, egyenletes zúgás hallatszott. A földiakók már megszokták a Jan-Jah bolygó óriási területeinek víztelenségét, és nem ismerték fel mindjárt, hogy víz csörgedez. A rövid hajnal eloltotta az SDF lámpáját, s jobbra mögöttük kigyúlt a komor, bíborvörös nap. Egyre több fényt árasztva emelkedett az égen; a hegyek közt völgykatlan tárult fel. Valahol a lejtő alatt folyócska zúgott, a túlparti alacsony dombokon óriási fák nőttek. Még a Föld százötven méteres eukaliptuszaihoz és mammutfenyőihez szokott vándoroknak is elállt a lélegzete. A legalább kétszázötven vagy háromszáz méter magas, viszonylag vékony fatörzsek oszlopcsarnokát fent ágak és lombok tömör sapkája fedte. A földlakók leereszkedtek a folyócskához. Azt hitték, hogy kavicsokon rohanó hegyipatakot fognak megpillantani, de mély, sötét, alig folydogáló vizet láttak, amelyet egy óriási fa keresztbe zuhant maradványa elrekesztett. Óvatosan egyensúlyozva a csúszós torlaszon, mind a hat gyalogos — három ember és három SDF — átkelt a puha, mohaszerű szőnyegre. A SDF-ek kénytelenek voltak ugrálni, nehogy rövid lábaik besüppedjenek. A moha után ismét száraz, köves talaj következett, amelyet az erdősávban korhadt levelek és gallyak vastag rétege borított. A vándorok Iába alatt a takaró barna porrá omlott, bizonyára évszázadok óta senki sem taposott ezeken az elkorhadt maradványokon.

— Hát ilyenek voltak az erdők a Tormanszon, mielőtt csillaghajóink idejöttek — mondta halkan Tivisza.

— Vajon kik laktak itt abban az időben? — kérdezte Gén Atal, s belerúgott egy elmállott levélcsomóba. — Itt lent aligha talált valaki táplálékot!

— A Föld nagy erdőiben — felelte Tivisza — az egész állati élet ott összpontosult — s felmutatott a magasba vesző, görbe ágakra.

Mintegy válaszul a mozdulatára, füttyhöz hasonló vonítás hasított az erdő csendjébe. Az emberek megtorpantak. Valahol messze vonítás felelt rá, mintha nagy fordulatszámú gyémántfűrész sivítana.

Tor Lik előkapta sztereoteleszkópját, s fürkészte a sűrű lombot. Úgy rémlett, hogy háromszáz méter magasan alig észrevehetően hajladoznának az ágak.

— Ohó! — kiáltott fel vidáman Gén Atal. — Nem minden élet halt itt ki! Nem mindent faltak fel a tormansziak!

— Ha működik az SZA-faktor, bajosan maradt valami használható — ráncolta a homlokát Tor Lik. — Nem tetszik nekem ez a vonítás.

A földlakók sokáig álltak ott, füleltek, és az SDF fotószemét gyenge megvilágításra állították be. Ám úgy látszik, az óriási erdőben nem maradt több élet, mint Csedin-Tot roskadozó kockaházaiban.

A földlakók még két napot töltöttek az erdőben. Időnként kisebb tisztásokra bukkantak, amelyek vakító fénykürtőkként nyúltak a magasba, ahol a bozontos, csokoládé színű gallyak keretében látszott az ólomszürke égbolt. A harmadik napon megálltak egy tisztás szélén.

— Kár vesztegetni az időt — szögezte le Tivisza. — Ha itt, a természetvédelmi területen jelentéktelen számú állat maradt csupán, olyanok, mint ezek a vonítok, akkor kevés esélyünk van nemcsak a megfigyelésre, hanem arra is, hogy egyáltalán megpillantsuk őket! Túlságosan félnek az embertől. Milyen nagy az ellentét a Földdel! Mostanában gyakran eszembe jutnak tollas és bozontos barátaink. Hogy is tudnak élni a tormansziak úgy, hogy nem törődnek az állatokkal? Hiszen kihal a természet iránti szeretet, ha nincs kivel megosszuk!

— Hacsak nem ezzel! — suttogta Gén, és a tisztás túlsó szélére mutatott.

A fatörzsek közti fényoszlopon túl medve nagyságú állat rejtőzött. Szeme fényes volt, mint a madáré, félelem nélkül figyelte a mozdulatlanul álló földlakókat, mintha összemérné erejét az idegenével.

Tivisza pisztolyt vett elő, és ezüst ampullát lőtt az állat oldalába. Az felbődült, ugrott egyet, majd amikor a hátsó Iábába újabb ampullát kapott, eliramodott. Gén Atal utána akart rohanni. Tivisza visszatartotta, mondván, hogy a készítmény két percen belül hat.

A nyom egy fa tövéhez vezetett, amely még itt, a gigászi fák erdejében is óriásnak számított. Az erős kábítószertől elszédült állat teljes lendülettel a fa törzsének rohant, és hanyatt esett. Az elviselhetetlen hullabűz arra kényszerítette a földlakókat, hogy szűrőt tegyenek az orrukba, és csak azután közeledjenek az ismeretlen állathoz, amelynek szőrtelen, pikkelyes bőre olyan fekete volt, mint a Tormansz éje. Dülledt, nagy szeme pedig éjszakai életmódról árulkodott. Két pár behajló mancsa olyan közel volt egymáshoz, mintha ugyanonnan nőtt volna ki a törzsből. Nehéz, szögletes feje alatt még két hoszszú, inas végtag látszott, sarló alakú karmokkal. Széles szája tátva volt, két sor kúpszerű, tompa fog villogott ki belőle. Vagy a bódítószer hatására, vagy a fának ütődéstől a szörny kihányta gyomra bűzös tartalmát.

Tor Lik megfogta Tivisza karját, és egy félig megemésztett emberi koponyára mutatott, amelyet más csontmaradványokkai együtt az állat kivetett magából. Gén Atal kiáltására mindkét kutató összerezzent:

— Vigyázat, magához tér!

Az állat hátsó lába egyszer-kétszer megrándult. „Lehetetlen — gondolta Tivisza. — A készítmény legalább egy óráig hat!” Körülnézett, és megrettent. A fák közötti sötétből ugyanolyan nagy, áttetsző és vörös szemek meredtek rá, mint az alvó szőrnyé. Az egyik állat, amelyet a fakorhadék félig ellepett, tekeregve kúszott az elhódított fenevad felé.

— Tor, gyorsan! — suttogta Tivisza.

Az SDF védőtere visszadobta az állatot, s ordítását elnyelte az áthatolhatatlan fal.

Tor Lik az SDF-et a fa másik oldalára állította, és Tivisza szemügyre vette az érzéstelenített állatot. Eközben Gén Atal saját SDF-jéből Tivisza pisztolyához hasonló műszert vett elő, kerek dobozt helyezett rá, amelynek közepén fogazott csap állt ki. Az asztrofízikus segített Tiviszának. Kettesben átfordították a szörnyet, elektrongramokat készítettek.

Gén Atal maximális erőre kapcsolta a pisztolyát, és fellőtt arra a fára, amelynek a tövében álltak. A doboz jó háromszáz méter magasságban szorosan odatapadt két vastag ág tövéhez. A távirányítású motor vékony drótkötélen reteszt engedett le. Gén Atal hevedereket erősített hozzá, összekötötte őket két csattal, és kész volt a felvonószerkezet.

Néhány perc múlva a dobozba rejtett motor felröpítette Tiviszát a szédítő magasságba. Pisztolyával belőtt néhány kampót az SDF védőkötele és függesztője számára. Utolsónak Gén Atal SDF-jét húzták fel. Alighogy a védőteret kikapcsolták, a fák mögött leskelődő állatok odarohantak még áléit társukhoz. A csontok ropogása és az elnyújtott üvöltés semmi kétséget nem hagyott afelől, mi lett a sorsa az utolsó nagy állatok egyikének, amelyek már akkor benépesítették a bolygót, mielőtt az ember romlásba döntötte.

A vékony fatörzs, mely erős volt, mint az acélrugó, Iágyan ringott az emelőmotor működésétől.

Tiviszát mulattatta a kaland. A poros síkságok és szűk városok után először volt ilyen szédítő magasságban. A fatörzs vékonysága csak növelte a veszélyérzetét. A bizonytalan helyzet pedig, amelyből az értelem és a test erőinek megfeszítésével ki kellett vágniuk magukat, szinte csábító volt…

Gén Atal még feljebb kapaszkodott. Az áthatolhatatlan lombok közül diadalmasan lekiáltott:

— Van!

— Mi van? — kérdezte Tor Lik.

— Légáramlat, állandó szél!

— Természetesen! Ezért kár volt ide felmászni, enélkül is megmondtam volna.

— Hogyan sikerült műszer nélkül felfedezned a légáramlatót?

— Nem vettétek észre a fakoronák nagyobb nedvességtartalmát?

— Igen, csakugyan. Most már minden érthető! Ez a magyarázata, miért nőnek ilyen óriásira a fák. Igyekeznek elérni a hegyek fölött átvonuló állandó légáramlatot, amely nedvességet hordoz ebben a szélmentes országban… Minden rendben van. Másszatok fel ide, felcipeljük az SDF-eket, és vitoriázó repülőgépet készítünk.

— Vitorlázó repülőgépet?

— Hát persze. Sejtettem, hogy átkelhetünk a szakadékokon, folyókon és tengeröblökön.

Tömör, zöldesbama takaró terült el vagy száz méterrel a toronyszerű koronájú fa alatt. Az egyenlítő és a tengely irányú délkör felé (Tivisza gyakran mondogatta, hogy nem tudja megszokni a Tormansz „függőleges” egyenlítőjét és „vízszintes” délköreit) a hegyek szürkéslila szakadékai meg-megszakították az erdő sűrűségét. Mögöttük a termékeny Men-Zin síkságon volt az egykor nagy folyam és a bolygó egyik legrégibb városa, Kin-Nan-Te. A földlakók úgy számították, hogy elmennek Kin-Nan-Teig, és odahívják majd a repülőgépet.

Gén és Tor kibontott egy hatalmas, hártyavékony vásznat, és ráfeszítette a levegőn gyorsan szilárduló szálakból húzott keretre.

Tivisza új megfigyelésekkel töltötte meg az információs tekercseket. Mikor a nap felkelt, a földlakók lejjebb ereszkedtek, elrejtőztek a lombok közt, várták a légáramlatok erősödését. A durva, kampószerűen meggörbült levelekből torokszárító, bódító illat áradt.

— Jó lesz feltenni a maszkokat — javasolta Tivisza.

A férfiak szót fogadtak, könnyebbé vált a lélegzés. Tor Lik a fatörzshöz támaszkodva elismerően nézett Tiviszára. A lány egy óriási tenyérként kinyúló ágvillára telepedett, és egyenletesen ringva a háromszáz méteres magasságban, olyan nyugodtan dolgozott, mint aki egész életében mindig fára mászott.

Gén Atal szétosztotta az élelempatronokat, és gondolataiba merült.

— Lehet, hogy ezek az állatok emberevők?

— Lehet — felelte Tivisza. — Legvalószínűbb, hogy hullákkai táplálkoznak. Gondoljunk arra a két sajátosságra, amely mintha kizárná egymást: méretüket tekintve ezek az állatok a nagy ragadozókhoz tartoznak, de a fogaik, noha erősek, rövidék és tompák. Valószínűleg ezek a legnagyobbak azok közt az állatok között, amelyek azért maradtak meg a Tormanszon, mert megváltoztatták táplálkozási módjukat. A katasztrófa idején, az Éhínség Korában történt ez, amikor nem volt hiány hullában, hacsak maguk az emberek nem versenyeztek ezekkel az állatokkal.

— Borzalmas dolgokat mond, Tivisza — vonta össze a szemöldökét Gén Atal.

— A természet nagyon kegyetlen módon keres kivezető utat a zsákutcából. A kannibalizmus nem tilos az érzelmek és az értelem alacsony fejlettségi fokán, mikor az éhes test páráncsa elködösíti az érzéseket és megbénítja az akaratot.

Tor Lik kinyújtotta fáradt lábát.

— Ha az állat itt embert evett, akkor ez a vidék nem égészén néptelen.

— A tompa pofájú ragadozók nagy távolságokat tudnak becserkészni. No és arra emlékszel, mit hallottunk nemrég a Biológiai Intézetben?

— Az elnéptelenedett területeken kóborló emberekről és egész településekről? — kérdezte Tor Lik. — Lehet, hogy ez az a veszély, amelytől intettek minket?

— Vagy a limajákra gondoltak, vagy ezekre — mutatott le Tivisza, s lehajított egy üres patront.

Válaszul üvöltés hangzott fel.

— Mégis furcsa, hogy nem figyelmeztettek minket — mondta Tor Lik. — Vagy ők maguk sem tudnak semmiről?

— Nehéz elképzelni! — mondta Tivisza. — De valóban fúrcsa. Vagy talán régen nem járt senki a védett erdőkben?

— Ott, ahol hiányzik a természet szeretete, ez is lehetséges — felelte Tor. — A természetnek itt csupán maradványai vannak. Mi érdekes lehet itt a természetben!

— Hogyhogy? — csodálkozott Gén. — Meglátogattak jó néhány védett területet, és csakugyan semmi sem keltette fel légalább szokatlanságával a figyelmüket?

— Tizenöt természetvédelmi területet mutattak meg nekünk — mondta Tivisza.

— Annál inkább. Bizonyára mindegyikben találtak valamit? Embereket, azoknak az utódait, akik gondosan óvták a természetet a bolygó különböző helyein.

— Gén, értse meg, hogy a Tormanszon minden védett terűlet új telepítés az elpusztult erdők és füves pusztaságok helyén. Ezekben nincs semmi ősi, mint ahogy abban a néhány állatfajban sincs, amely az állatkertekben megmaradt, elfajzott, majd újra visszakerült a mesterséges vad életbe, a szabályos növénysorok közé. Egyetlen igazi nagy fát sem láttunk!

— Ezek szerint mi vagyunk az elsők a Tormansz őstermészetének ezen a szigetén! De nem szeretnék tovább itt maradni. Három nap bőven elég.

— Elég, Gén! Nincs mit várni. Talán repülőgépen egyszer még visszatérünk, hogy felderítsük a vonítókat — mondta Tivisza.

Halk szellő susogott a lombok közt. A földlakók sietve összeszerelték a szinte súlytalan hártyából készült, rombusz alakú második vitorlázó repülőgépet, és hozzáerősítették az összecsukható légcsavarral ellátott turbinadobozokat. Mindöszsze kéthárom perces emelkedéshez elegendő energiájuk volt. Gén és két SDF alkotta az első rombusz személyzetét. Tivisza, Tor és a harmadik SDF a második vitorlázógépen helyezkedett el. Forogni kezdtek a légcsavarok, az áttetsző rombuszok lesiklottak a fa csúcsáról, és lassan tovaszálltak az egymásba érő fakoronák fölött a hegyek felé. Gén Atal megkönnyebbülten felsóhajtott. Amíg a csavarok forogtak, a vitorlázógépek elérték az erdő szélét, és a felszálló légáramlat hátán elrepültek a hegyek második lépcsőjéig. A magas fennsíkok meredek, sötétlila falait gyenge légáramlattal nem lehetett leküzdeni. Gén Atal a sziklaszakadékok közt egy széles szorosba irányította a vitorlázógépet.

A földlakók csodálkozva látták, hogy megkérgesedett agyagdombok közé ereszkednek le, jó állapotban levő út mellé, amelyet a görgetegek s az alámosások alig rongáltak meg.

Tor Lik össze akarta rakni vitorlázógépét, de Gén Atal legyintett.

— A turbódobozokból kifogyott a töltés, a huzal megkeményedett, nem lehet összehajtani, fölösleges teher.

Az asztrofizikus sajnálkozva nézett a hatalmas, rombusz alakú szárnyra, azután elindult az út felé.

Órák hosszat haladtak felfelé az izzó szurdokban. Egy meredek szakadék árnyékában tartottak pihenőt.

— Az úton éjszaka is mehetünk — mondta Tor Lik, és hozzálátott, hogy felfújja hártyavékony párnáját.

— Jó lenne még világosban elérni a hágót — szólt lustán Gén Atal. — Megnézzük, mi van ott, a hegyeken túl. Ha továbbra is jó az út, mehetünk az SDF-eken.

— Nagyszerű! — kiáltott fel Tor Lik. — Ki ne szeretne SDFen nyargalni! Tivisza már az iskolában kitűnt ebben a sportbán… De hova lett? — ugrott fel az asztrofízikus.

— Úgy látszik, az utazás a Tormanszon azzal jár — felelte nyugodtan Gén Atal —, hogy minduntalan fölöslegesen izgulünk. Ott van Tivisza — mutatott egy magas szirtfokra, amely egymásra rakódott homokkő— és fehér agyagrétegekből állt. A szirtfok meredeken emelkedett, tele volt levált kőtömbökkel, amelyek titáni lépcsőomladékra emlékeztettek. A parányi figurát megvilágították a vörös nap sugarai. Tivisza ügyesen ugrált kiszögellésről kiszögellésre a meredélyen.

Tor és Gén integetett neki, jöjjön a szakadék árnyékába, Tivisza pedig erélyesen magához hívta őket.

Tor Lik felállt, bánatos pillantást vetett puha párnájára.

Amikor meglátták a nagy, fekete, sima csontmaradványokát a szirtfok lábánál, fáradtságuknak nyoma sem maradt. Tivisza egy kiszögellésen állt, ahol egy levált kőtömb mögött nagy állatok csontvázai látszottak. Kissé odább egy másik vadállat félig elpusztult, hatalmas koponyája állt ki a homokkőből. A vastag szarv vagy agyar maradványa úgy meredt elő a meredek falból, mintha még most is ellenségeit fenyegetné.

A három földlakó szótlanul nézte a csontvázakat. A megkövesedett csontok színe és sértetlensége arról tanúskodott, hogy az állatokat hatalmas víztárolókban temették el. Az egész szirtfok tele volt csontokkal. Ez azt mutatta, hogy itt valaha erőteljes élet virágzott.

Tivisza és Tor látta néhány állat kiásott csontvázát a Biológiai Központ múzeumában. Ezek az őslénytani gyűjtemények nem tükrözték a Tormansz életének igazi történetét, és semmiképpen sem hasonlíthatók ahhoz a nagyszabású képhez, amely a Föld múzeumaiban idézte fel a múltat. A tormánsziak lagymatag érdeklődését bolygójuk múltja iránt talán az okozta, hogy az oligarchikus rendszerben visszaesett a történelmi kutatás. Az oligarchia nem szereti a történelmet. De valószínűbb a másik ok. A Földön a mélyen fekvő rétegekben megtalálták az ősember maradványait, rendszerint az elefánt maradványaival együtt. A Föld nagy állatai közül a fizikailag legerősebb és leggyengébb mintegy együtt járták útjukat. A mélyebb rétegek a még távolabbi múltat őrizték, amikor az előember az első szerszámokat készítette, birtokába vette a tüzet, és végül, mikor az ember és a majom közös őseinek elvált az útja.

A Föld embere a saját szemével láthatta, honnan indult. Felmérhette azt a nagyszerű felemelkedést, amelyet az elsődleges élettől a gondolatig sok millió évi szenvedés, az élő anyag vég nélküli születése és halála útján megtett.

A tormanszi leletek azt bizonyították, hogy itt az élet fejlődése nem haladta meg az állati szintet, az értelmi szint jóval alacsonyabb volt, mint a földi lovaké, kutyáké, elefántoké, nem is beszélve a bálnafélékről. Itt az őslénytan azt állítja, hogy az ember idegenből jött, és láthatók annak bizonyítékai, hogy bűnös módon kipusztította a Tormansz korábbi életét. A hátsó félteke beláthatatlan füves pusztaságain, amelyek ma porsivatagok, éppen úgy virult az élet, mint egykor Észak- és DélAmerika, Afrika beláthatatlan síkságain, ahol magas fű hullámzott, és milliószám éltek az állatok. Tivisza jól emlékezett arra a képre, amelyet az Afrikai és egyenlítő vidéki Történelem Házában látott: a nap könyörtelen melegétől felperzselt síkságon szétszórt emyős akácok, vadállatok kifehéredett, porladó csontvázai. A kép előterében, a gépkocsi hűtőjére támaszkodva egy ember áll ismétlőfegyverrel, s a szája sarkába ragasztott cigaretta füstjétől összehúzza a szemét. A régi angoi nyelvű aláírás szójáték, kettős jelentése van: „Vége a vadaknak” és „Vége a játéknak”.

— Tivisza, mi van veled? — kérdezte Tor Lik.

— Elgondolkoztam! Hozd a készülékeket. Hologramokat készítünk.

A vándorok és hűséges kilenclábú kísérőik kitartón kapaszkodtak felfelé, behatoltak a hegytömb sötétlilás szakadékainak árnyékába.

A nap sugarai már vízszintesen érték a fennsíkot, amikor a hegyszoros kitágult. A láthatár lefelé hajlott. Mögöttük maradt a völgy az őseredeti erdővel, előttük, az egyenlítő irányábán, még a bolygó kiszáradása előtt kimosott színes kövek káosza: gerincek, csipkés ormok, szabályos kúpok és lépcsőzetes piramisok, tépett sebekhez hasonló szakadékok, falak, építészetileg szabályos oszlopsorok, omladékok és száraz medrek.

Nagyon messze a kaotikus kőhalmok kisimultak, észrevétlenül beleolvadtak a Men-Zin síkság sivatagos pusztaságába. A porfüggönnyel takart láthatáron víz csillogott halványan.

Itt hűvösebb volt, és a földlakók futva mentek le a hegyről. A kanyargós utat helyenként omlások torlaszolták el. Az emberek órák hosszat fútottak, s velük együtt a három SDF.

Lejjebb homokos terep kezdődött; múlt idők szele fújta be homokkal az előhegyek lejtőit.

Tivisza nehezen lélegzett, s szemlátomást Tor és Gén is elfáradt. Az asztrofozikus hirtelen megállt.

— Tulajdonképpen miért futunk, ráadásul ilyen iramban? A láthatáron csillogó víz meg messze van, és mindjárt besötétedik. Hiszen nem jelöltük meg Kin-Nan-Tebe érkezésünk pontos idejét.

Tivisza felnevetett, és kifújta magát.

— Csakugyan! Valószínűleg leküzdhetetlen tudatalatti vágy él bennünk, hogy minél messzebb legyünk a kellemetlen erdőktői és lakóitól. Pihenő!

Gipszkristályok függőleges csíkjai szeldelték át annak a dombnak a metszetét, amely alatt a földlakók letelepedtek, A biztonság kedvéért az SDF-eket felállították a tábor körül, nem kapcsolták be a védőteret, de automata védő-relével őszszekötött láthatatlan sugarakból kerítést húztak.

— Arra az esetre, ha itt is akadnának fejevők — mosolygott Gén Atal.

Tor Lik megpróbált összeköttetést teremteni a csillaghajóval, de nem sikerült. Az SDF-ek teljesítőképessége nem volt elegendő saját hullámvezető előállításához, ennek híján pedig az ilyen távoli összeköttetéshez a légköri viszonyok ismerete lett volna szükséges.

…Tivisza halk zúgásra ébredt, és csak kis idő múlva fogta fel, hogy a szél susog, a Men-Zin síkság felől fúj ebben a virradat előtti órában. Körülötte a tüskés bokrok olyanok voltak, mint a bánatosan meghajtó törpe nők, akiknek zilált haja a földet söpri. Hajladoztak, búsan bólongattak.

Újra felkerekedtek. Itt már jobb út volt. Az SDF-ek behúzták rövid lábukat, puha görgőkkel cserélték fel őket, kétőldalt lábtartók nyúltak ki belőlük, középen pedig egy rúd, amelyben az emberek megkapaszkodhattak, és ezzel irányítótták a robotokat. A gyakorlottak villámgyors reagálásukban és fejlett egyensúlyérzésükben bízva támasz nélkül is tudtak nyárgalni SDF-en; de ez már sportnak számított. Tivisza, meggypiros, rózsaszínnel szegélyezett védőruhájában, lobogó fekete hajával, szépen és ügyesen egyensúlyozva vágtatott a pusztaSágban. Gén Atal annyira gyönyörködött benne, hogy csaknem lehuppant, mikor SDF-je egy kanyar előtt lassított.

Tivisza olyan iramot diktált, hogy két óra múlva már leereszkedtek a széles völgybe, ahol valamikor nagy folyó hőmpölygött. Miután az erdőket kivágták, és ezzel megfosztották vízgyűjtőjétől, a folyó tavak láncolatává alakult át, s ezeknek a kipárolgása annál erősebb lett, minél kevesebb víz maradt bennük, és minél szárazabb lett az éghajlat. Hamarosan csak sótói sűrű tavacskák sora húzódott az egykori meder mentén. A völgy szélét vörös, betonkemény homok borította, amely a víz közelében egyre halványuló rózsaszínben játszott. A tó körül türkiz, ametiszt és lilás kristályréteg csillámlása bántotta a szemet. Ugyanilyen kristályok tapadtak a sóval átitatott, halőtt fatörzsekre. A földlakók némi időt elvesztegettek azzal, hogy megkerülték a ragadós sarat, és ott keltek át a folyómedren, ahol a magas part két dombját egy mellékfolyó völgye választotta el, megkönnyítve a kapaszkodást a százméteres, meredek partszegélyen. Irányérzékük itt sem hagyta cserben őket. Alighogy felkapaszkodtak a partra, megpillantották az óriási várost, mely a folyótól alig néhány kilométerré terült el. Csak a magas part és a sós tavak feletti izzó levegő fénytörése akadályozta meg a földlakókat abban, hogy már a hegyekről megpillantsák Kin-Nan-Tet, a hátsó félteke legnagyobb városát. Már messziről is megfigyelték, mennyivei jobb állapotban maradt meg az óváros, mint a később épült negyedek. A Föld régi pagodáihoz hasonló tornyok büszkén emelkedtek az ősi város szélén látható szánalmas romok fölé.

A gazdagon díszített nyolcszögletű, több emeletes, felfelé kicsit keskenyedő tornyok síkját kiszögellések és erkélyek törték meg, csillogott a tarka burkolat, amelyen ijesztően eltorzult arcok ismétlődtek a már ismert tekergő kígyók és a Tormansz korong alakú virágjának stilizált rozettái között. Más pagodákát fekete fémből készült, vékony fogazató párkánydísz vett körül, emeletenként váltakozva hieroglifáktól tarkálló szürke fémlapokkal vagy kereszt alakú nyílásokkal áttört rácsokkal.

A tornyok árkádos lábazatra épültek. Körülöttük hajdan kertek és medencék voltak, de ma már csak korhadó tüskök és kerámiával burkolt gödrök maradtak.

Gén Atal megpróbált visszaemlékezni, hol is látott a Földón hasonló építészetet, milyen restaurált ókori városokban?

Nem Kelet-Azsiában?

A repülőgépek fogadására alkalmas repülőterek Kin-NanTe egyenlítői oldalán feküdtek. A vándoroknak át kellett ménniük az egész városon, de ők csak örültek ennek a lehetőségnek. Érdemes akár egy-két nappal megtoldani a kirándulást, hogy megnézzék a régi várost. Üggyelbajjal evickéltek át a Kin-Nan-Te utolsó időszakában épült házak romjain. A viharok vagy kisebb földrengések, amelyek megkímélték a Tükörtenger partján fekvő Csendin-Tot városát, az itteni sebtében épített házakat lerombolták, alaktalan kő —, csempe- és gerendahalmokká változtatták. Csak a régi vízvezeték gigantikus vascsöve, amely spirálrugókká csavart vaskígyókra támaszkodott, szelte át egyenesen és töretlenül a romokat. Nem kevésbé impozáns volt az óváros óriási kapuja. Nyolc nyílása volt. A szögletes tetejű kaput vagy tizenöt méter magas, négyszögletes oszlopok tartották. A középső bejáraton áthaladva a földlakók mintha másik világba jutottak volna. Itt ugyanaz az ellenszenves építészeti monumentalitás érződött, mint a Coam kertjeiben, csak nyíltabban. Az óriási épületek mindegyikének az volt a rendeltetése, hogy éreztesse az emberrel, ő csak jelentéktelen, könnyen kicserélhető, olcsó alkatrész a társadalom gépezetében.

A pusztulás még szomorúbb képe tárult elébük a város belső részében: kiszáradt tavacskák, csatornák, elkorhadt fák a párkokban, merészen ívelő hidak, amelyek most feleslegesen nyúltak át a víztelen medrek fölött. A földlakók ütemes léptei és az ismét merev lábakon járó SDF-ek kopogása messzire visszhangzott az utcákon és tereken.

Széles lépcsők vezettek fel a nagy, oszlopos épületekhez, amelyek még megtartották élénk színüket. A tetők kevélyen felhúzták sarkaikat; a kulcslyuk alakú ajtónyílások mintha tiltott dolgokat rejtegetnének. Az oszlopok a szokásos oszlopfők helyett bonyolultan összefonódó konzolokban végződtek.

Alapzatuk rendszerint összekötözött, a teher alatt roskadozó embereket vagy pedig pikkelyes kígyókat ábrázolt.

A vándorok elhaladtak jó néhány magas épület mellett, és egy óriási, láthatóan nagyon régi torony elé értek. Tizenkét párkányának egy része leszakadt, látni lehetett az épület belső szerkezetét, a bonyolult átjárókat, a belül már megfeketedett, roskadozó falakat. A földlakók a titokzatosság leheletét érezték. Furcsa előérzet fogta el őket. Ehhez nyilván hozzájárult az a két fémből készült, mészfoltoktól megfehéredett félelmetes szobor, amely a torony bejáratát őrizte.

Furcsa öltözékben, kezüket ökölbe szorítva, hasukat kidüllesztve, szétvetett lábbal álltak ott. Rendkívül kifejező arcuk minden vonása bárgyú kegyetlenségről vallott. A széles, összeszorított szájakon, a lapos orrtól az állig futó mély ráncokban, a vastag szemöldökdudor alól kimeredő szemekben zabolátlan indulat érződött: ölni, kínozni, taposni, megalázni. Mindazt a lörtelmet, amire csak képes az ember, a kitűnő szobrászok összegyűjtötték ezeken a visszataszító arcokon.

— Még a szag is kellemetlen itt — mondta Tivisza, megtörve a nyomasztó hallgatást. Leguggolt, és szemügyre vette a kőlapon látható kövér cseppeket. — Vér! Egészen friss vér!

A régi város titokzatos némasága félelmetessé vált. Ki hagyhatott vérnyomokat a tér kövein? Fenevad vagy ember?

Valahonnan messziről egyszerre csak érthetetlen hangok ütötték meg a fülüket, mintha emberek jajgatnának, és a jajgatás a torony ablakaiból hallatszana.

A vándorok be akartak hatolni a toronyba, de egy tápodtat se tehettek. A leszakadt födémek teljesen eltorlaszoltak az épület alsó részét. A földlakók ismét kimentek a térre és fiileltek. A jajgatás most tisztábban hallatszott.

Az épületekről visszaverődő hangok különböző irányból jöttek, hol felerősödve, hol elhalkulva. Végül a kapu felől, amelyen a földlakók átjöttek, jól érthető emberi hangok hallátszották. Tiviszának úgy rémlett, hogy megtudja különbőztetni a Jan-Jah nyelv egyes szavait.

— Lám, mégis vannak itt lakosok! — kiáltott fel örvendezve, de szavait kétségbeesett üvöltés szakította félbe. Mindhárman megborzongtak. A hang egyre gyengült, végül elhalt, elnyelte a sok ember zsivaja.

Tivisza tanácstalanul körülnézett. Ahhoz nem ismerte eléggé a rosszul szervezett társadalmak szociológiáját, hogy előre lássa az eseményeket, és tudja mihez tartani magát. Tor Lik megiramodott abba az irányba, amerről az ordítás hallatszott, de meggondolta magát, és visszatért társaihoz. Gén Atal pillanatnyi habozás nélkül készenlétbe helyezte az SDF védőtér sugárzóját. A hangok egyszerre két irányból közeledtek — más út nem is vezetett ki a térről a szomszédos utcákba.

A toronnyal határos szürke kőfalban szűk átjáró volt a vaskígyókban végződő két oszlop között. Gén Atal azt ajánlotta, húzódjanak a fal tövébe.

A lépcső legfelső pihenőjén emberek tömege bukkant fel. A torony lába jó részüket eltakarta a földlakók elől. Fiatal emberek voltak, nyilván a „rél”-csoportba tartoztak, mind rongyos és piszkos, arcuk bárgyú, mint akik kábítószerrel élnek. Kócos, összeragadt hajú nők rohangáltak köztük izgatottan.

Elöl markos fickók vonszoltak két megkínzott embert, egy nőt és egy férfit, akiknek meztelen testét sár, verejték és vér borította. A nő hosszú haja eltakarta az arcát.

A kapu felől ujjongó ordítás hallatszott. Tomboló emberek újabb tömege tódult ki a térre, amely bizonyára gyűlésekre szolgált.

Tivisza kérdőn Torra pillantott. A férfi a szájára tette az ujját, és vállat vont.

A második tömegből egy derékig meztelen ember lépett ki, akinek a haja csomókba volt kötve. Felemelte jobb kezét, és valamit kiáltott. A lépcsőn nevetés harsant. A nők egymással versengve üvöltöztek. A szavak szörnyű értelme nem mindjárt hatolt be a földlakók agyába.

— Kettőt elfogtunk! Az egyiket ott helyben megöltük. A másikat elvonszoltuk a kapuig. Ott az is megdöglött, könnyű zsákmánya lesz a…

A földlakók nem értették a szót.

— Mi pedig elcsíptünk még kettőt, ugyanabból az expedícióból! Az egyik nő! Szép nő! Puhább és kövérebb a mieinknél. Mehet?

Mehet! — ordította a félmeztelen férfi.

A fogoly nőnek hátracsavarták a kezét. Meggömyedt a fájdalomtól. Akkor az egyik legény nagy erővel lerúgta a lépcsőről. A nő legurult a szobrokhoz. A félmeztelen odaszaladt a zuhanástól áléit áldozathoz, és a hajánál fogva a torony melletti homokrakásra vonszolta. Ekkor a fogoly férfi kitépte magát kínzói kezéből, de egy ember, akinek nyitott zekéje alól kivillanó mellére repülő madár volt tetoválva, elkapta. A fogoly tébolyult dühében, vadul üvöltve belekapaszkodott a tetovált ember fülébe. Mindketten legurultak a lépcsőn. Valahányszor a fogoly volt felül, kínzója fejét a lépcsőfokok élébe ütötte. A tetovált ember ott maradt fekve a lépcső tövében. A sokaság ordítva özönlött lefelé. A fogolynak sikerült eljutnia a félmeztelen emberhez, aki egyetlen ütéssel leterítette, de a fogoly nem vesztette el az eszméletét, megragadta a félmeztelen férfi lábát, és a bokájába harapva a földre döntötte.

A félmeztelen ember segítségére sietők elrántották a foglyot, és hasmánt kinyújtóztatták a kőlapokon. A félmeztelen felpattant, száját széthúzva vicsorgatta ritka fogait. Ebben a sunyi vicsorgásban nem volt harag, csak gúnyos diadal.

Gén Atal elindult a faltól, de mielőtt a második lépést megtehette volna, a félmeztelen előkapott az övéből egy szigonyszerű, hegyes tőrt, és markolatig döfte a fogoly hátába.

A három földlakó kiszaladt a térre. Ujjongó ordítás tört ki a több száz torokból, de mikor a tömeg észrevette szokatlan külsejüket, elcsendesedett. Tivisza a görcsösen összehúzódott fogoly fölé hajolt, szemügyre vette a tőrt: a pengéből rugalmás acéllemezkék álltak ki, mint hosszú pikkelyek a fenyőtobozon. Az ilyen fegyver, ha kihúzzák, borzalmas roncsolást végéz. Tivisza egy pillanat alatt döntött: hipnózissal megnyugtatta a sebesültet, majd két ponton megnyomta a nyakát, és a férfi élete megszakadt.

A nőnek nem volt ereje felállni, odakúszott a földlakókhoz, könyörgőn nyújtotta feléjük a kezét. A félmeztelen főkolompos feléje rohant, de hirtelen megpördült, és fejét tompa koppanássál bevágta a kövezetbe. Tor Lik, aki a töltetlen bénító pisztoly léghullámával terítette le, a nőhöz rohant, hogy felemelje. Valahonnan a tömegből ugyanolyan súlyos tőrt hajítottak el, és az beleállt a nő hátába. Egy újabb tőr Tor Lik védőruhájáról pattant vissza, a következő Tivisza arca mellett fiityült el. Gén Atal bekapcsolta az idejében maga mellé rendelt SDF-jének védőterét.

A felgeijedt tömeg üvöltése és a láthatatlan falról visszapattanó tőrök pengése közepette a földlakók eltűntek a falnyílásban. A támadók nem értették meg mindjárt, hogy legyőzhetetlen erővel van dolguk. Visszahúzódtak a térre, és tanakodni kezdtek. A földlakók körülnéztek, és látták, hogy egy vastag falakkal körülvett hajdani parkban vannak. Fatönkök korhadéka állt kupacokban a kőoszlopok között, amelyeken feliratok, táblák és szobrok voltak. Temető volt azokban a régi időkben, amikor az emberek még városban, híres templomok mellett temetkeztek. A temetőfal nem tartóztatta volna fel a támadókat, ezért Gén Atal a bejárat közelében alakította ki a védőteret. Egy négyzet „tengely irányú” sarkaiba két SDFet helyezett el. A négyzetet kék zománcoszlopok határolták körül. A támadók így jobban láthatták a tiltott terület határát. Néhány roham után kialakul bennük a legyőzhetetlenség reflexe, és akkor néha ki lehet kapcsolni a védőteret. A telepek állapota nagyon nyugtalanította a páncélvédelmi mérnököt. Nem számítottak ilyen kalandokra, sok energiát pazaroltak el a gyors vágtatással…

Tor Lik felemelte az SDF periszkópját, amely egyúttal antermául is szolgált. Közeledett az óra, mikor a „Sötét Láng” létrehozza a visszaverő „tükröt” Kin-Nan-Te város fölött a légkör felső rétegeiben. A vándorok repülőgépet kémek, és megbeszélik a történteket.

Az indikátor kék fénnyel égett. Úgy határoztak, hogy takarékoskodnak az energiával, nem adnak képet, a televizofont kikapcsolják.

A mélyen megrendült Tivisza a sírok között bolyongott, sehogy sem tudott megnyugodni, szemrehányást tett magának, amiért nem siettek idejében a foglyok segítségére.

Tor Lik odament hozzá, és át akarta ölelni, de a lány elhúzódott, elfordult.

Kik ezek a lények? Nem különböznek az emberektől, mégsem emberek. Miért vannak itt? — kérdezte.

— Valószínűleg erre a veszélyre céloztak a Tormansz hívatalnokai — felelte Gén. — Nyilván szégyellik bevallani, hogy a Jan-Jah bolygón léteznek hordák — mert társadalomnak nem lehet ezt nevezni ilyen útonálló hordák, amelyek mintha a Föld Sötét Századaiból támadtak volna fel!

— Igen, ezek sokkal veszélyesebbek, mint a limaják a Tükörtengerben és a koponyafalók az erdőben — felelte Tor.

— Sajnos, későn jutott eszembe Fay Rodisz egyik előadása arról a szörnyű kegyetlenségről, amely az ősi fajok lelkületében felhalmozódott — sóhajtott leverten a páncélvédelmi mérnök. — Ebből következett, hogy egy és ugyanazon időben az infemo a különböző népeknél különböző fokot ért el. Az ilyen félállatok meghunyászkodnak az élet urai előtt, akár állat, akár isten, akár uralkodó alakját öltik fel, s ezért abban élik ki magukat, hogy rafinált kínzásokkal, megalázással diadalmaskodnak azokon, akik a hatalmukba kerülnek.

— Azt hiszem, itt nem erről van szó! — kiáltott fel izgatottan Tor Lik. — Mint minden más, a tormanszi társadalom is az élet szigorú iskoláját járva halmozta fel morális tartalékait. De a zsarnoki kizsákmányolásban elprédálta ezeket, és általános amoralitás következett, amelyet sem szigorú törvényekkel, sem a „lilák” vadállati kegyetlenkedésével nem tudnak megfékezni.

— Beszélnem kell velük! Gén, kapcsolja ki a védőteret. — Tivisza a falnyílás felé indult.

A tömeg ordítással fogadta Tiviszát. A lány felemelte a kezét, jelezte, hogy beszélni akar. A két főkolompos, a félmeztelen és a tetovált férfi, közelebb jött, két nő kíséretében, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek, és sovány csípőjüket riszálták.

— Kicsodák maguk? — kérdezte Tivisza Jan-Jah nyelven.

— Hát maguk kicsodák? — kérdezte vissza a tetovált férfi, a bolygó primitív táj szólásában. Szavait nehezen lehetett érteni, mert elnyelte a mássalhangzókat, és a mondatok végén felvitte a hangot.

— A maguk vendégei a Földről!

Azok négyen nevetésben törtek ki, ujjúkkal mutogattak Tivi szára A nevetés átragadt a tömegre.

— Miért nevetnek?

— A mi vendégeink! — kiáltott fel a félmeztelen, megnyomva a „mi” szót. — Te hamarosan a miénk leszel… — Olyan mozdulatot tett, ami nem hagyott kétséget Tivisza sorsa felől.

Tivisza nem esett zavarba.

— Hát nem veszik észre — folytatta nyugodtan —, hogy feneketlen mélységbe zuhannak, ahonnan nincs visszatérés, hogy a magukban felgyülemlett harag saját maguk ellen fordul? Hogy saját hóhéraik és kínzóik lettek?

Az egyik nő, dühösen fújva, mint a felbőszült macska, hirtélén odalépett Tiviszához.

— Bosszút állunk, bosszút állunk, bosszút állunk! — kiabálta.

— Kin állnak bosszút?

— Mindenkin! Rajtuk! Azokon, akik úgy fogadják a haIáit, mint a vágóhídra hajtott barom, és azokon is, akik az urak lakájaként könyörgik ki az életet.

— És ki a lakáj?

— A gyalázatos rabszolga, aki mentséget keres a rabszolgaságára, aki másokat becsapva hason csúszik az urak előtt, aki alattomban áruló lesz és gyilkol. Jaj, hogy gyűlölöm őket!

„Ezt a nőt porig alázták, ami az őrület szélére sodorta” — gondolta Tivisza, majd halkan megkérdezte:

— De ki bántotta magát? Személy szerint magát? A nő arca eltorzult.

— O, te tiszta, szép, mindentudó! Üssétek őt, üssétek valamennyit! Mit álltok itt, gyávák! — sikoltotta.

„Lelki beteg!” — gondolta Tivisza. A hozzá közeledő emberek arcába nézve elborzadt. A fejlődésben visszamaradt gyermek vad és sötét lelke tükröződött ezeknek az embereknek a szemében.

Tivisza még idejekorán visszavonult. Gén Atal, aki ujját a gombon tartva figyelte a beszélgetést, bekapcsolta a védőteret. Az üldözők hanyatt estek az ódon tér kőlapjain.

Tivisza csalódottan a kezébe temette az arcát.

— Mit tudsz még, Tihe? — kérdezte Tor Lik, bizalmasan azon a nevén szólítva, amelyet még a Herkules-hőstettek ide-jén adtak neki.

— Bárcsak Fay Rodísz lenne itt helyettem! — mondta a lány keserűen.

— Attól félek, ezekkel ő sem boldogult volna. Hacsak nem alkalmazná tömeghipnotizáló erejét… No jó, megállítaná őket, és azután? Mi is megállítottuk, de azért nem irtjuk ki őket lézersugárral, hogy megmentsük drága életünket!

— Persze, hogy nem. — Tivisza elhallgatott, figyelte a tömeg zúgását.

— Lehet, hogy kábítószerre van szükségük? — kérdezte Gén Atal. — Emlékezzetek csak, mennyire elterjedtek a kábítószerek régen, különösen amikor a vegyészet az alkoholnál és a dohánynál olcsóbb és hatékonyabb kábítószereket talált fel.

— Nem kételkedem benne, hogy vannak hódító szereik. Abból is látni, ahogy mozognak. De a baj gyökere másutt van — az emberség elvesztésében. A régi időkben megtörtént, hogy vadállatok neveltek fel kis gyermekeket, akiket a sorsukra hagytak. Tudunk gyermekfarkasokról, gyermek-páviánokról, sőt gyermek-antilopokról is. Természetesen csak olyan egyedek maradhattak életben, amelyek kivételes egészséggel és értelmi képességekkel rendelkeztek. S mégse lettek belőlük emberek. A gyermek-farkasok még a kétlábon járás képességét is elvesztették. Ez lesz hát az emberből, ha az ösztönöket és a test elsődleges szükségleteit nem fegyelmezi nevelés.

— Ebben nincs semmi meglepő — mondta Tor Lik. — Régóta köztudott, hogy az emberi agy csak társadalmi környezetben fejlődhetett. A gyermeki élet első éveinek sokkal nagyobb a jelentősegük, mint ahogy régebben gondolták. De…

— De társadalom, nem pedig csorda nevelte az embert — vette át a szót Tivisza. — Az ember csoportállat volt, de nem csordaállat. A tömeg azonban csorda, nem tud információkat gyűjteni és megtartani. Bűn megfosztani az embert a tudástól, az igazságtól; az undorító hazugság végképp elkorcsosította az embert. Az ilyen emberek primitív ösztöneiket követve csordába verődnek, ahol a fő szórakozás a szadista kielégülés. És pszichikumukat, akárcsak a gyermek-farkasokét nem lehet közvetlenül az emberi érzelmekre apellálva átalakítani. Más módszereket kell kigondolni… Mégiscsak sajnálom, hogy Rodisz nincs velünk.

— S mi akadálya, hogy idehívjuk? — kérdezte Tor.

— Ali, csakugyan nem jöttél rá, hogy Rodisz túszként maradt az oligarcha palotájában? — kérdezte Gén Atal. — S addig lesz ott, amíg mi valamennyien vissza nem térünk a „Sötét Láng”-ra.

— Nézzétek, átmásztak a falon! — kiáltott fel Tivisza.

Az ostromlók rájöttek, hogy a védőtér csak a kaput zárja el, és átmásztak a falon. Az ordítozó emberek már a temetőben futottak, egymást taszigálva a síremlékek közt.

A kék zománcoszlopoknál a támadók visszazuhantak. Működésbe lépett a sarkokba állított két SDF. Gén Atal minimáhs feszültségre állította a védőteret, hogy csak fény és erős fegyver hatolhasson át rajta, de ilyen fegyverük a támadóknak nem volt.

A földlakók el sem tudták volna képzelni, hogy az ember ennyire elállatiasodhat. A kudarctól felbőszült kin-nan-tei lakosok szidalmakat kiabáltak, tajtékoztak, köpködtek, lemeztelenítették és mutogatták a szerintük szégyellnivaló testrészeikét.

A csillaghajó távoli mennydörgéshez hasonló jelzése hallatlan megkönnyebbülést hozott. Az SDF kék fénye sárgává vált. A „Sötét Láng” összeköttetést kért. Tor Lik kikapcsolta a védőteret a kapunál, ahol Gén Atal állt őrségben, és a harmadik SDF megkezdte az adást.

— Meddig elég a körvédelem? — kérdezte Grif Rift.

— Minden attól függ, milyen gyakran rohamoznak — felelte Tor.

— Vegyük a legrosszabb esetet.

— Akkor legfeljebb nyolc óráig.

Grif Rift megnézte a Tormansz térképét.

— Korongrepülőnk öt óra alatt teszi meg ezt a hétezer kilométert. A gyors rakéta egy óra múlva ott lenne, de minthogy nem ismeijük eléggé a bolygó fizikáját, nem tudjuk a kellő pontossággal beirányítani. Nem tudnának kitömi a városból?

— Attól félek, hogy áldozatok nélkül nem megy.

— Igaza van, Tor. Ezért nem érdemes korongrepülőt sem küldeni. Intézzék el maguk a tormansziak. Az ő repülőgépeik is elérik öt-hat órán belül Kin-Nan-Tet. Most összekötöm Rodisszal. Bekapcsolom a televizofont és az emlékezőgépet. Ad-jón tévécsatornát a felvételekhez. És tartsák magukat!

Tor Lik sietve körpanorámaképet továbbított és megszakította az összeköttetést. Éppen jókor! Gén Atal veszélyt jelzett, és a harmadik SDF újra lezárta a kaput.

Múlt az idő, de a tömeg éppoly makacsul és bárgyún tómbolt a kék oszlopokkal jelölt határnál, mint eddig. Gén Atal bosszankodott, amiért nem jutott eszébe magával hozni a csillaghajóról a pszichikai ráhatás energiatelepeit, amelyeket állatok támadása esetére készítettek. Ezek a rémületet keltő energiatelepek elűzték volna a megvadult tormansziakat. Ez a védőberendezés most kapóra jött volna, de így nincs más hátra, mint várni. Megsemmisíthetnék a dühöngő tömeget, de ez eszükbe sem jutott a földlakóknak.

Eközben a Coam kertjeiben Fay Rodisz tájékoztatta Tael mérnököt a történtekről, és kérte, hogy rögtön küldjenek repülőgépeket.

— Az üzemanyaghiány miatt a repülésekről csak a Négyek Tanácsa intézkedhet.

— Akkor jelentse rögtön a Tanácsnak, de még jobb, ha magának az uralkodónak.

Tael tétovázott.

— Tudja, milyen kevés időnk maradt? — kiáltott fel csődálkozva Rodisz. — Miért késlekedik?

— Számomra egyáltalán nem könnyű jelentést tenni az uralkodónak — mondta rekedten Tael —, jobb lenne, ha talán ön…

— Miért nem mondta mindjárt! — Fay Rodisz sietve a Négyek Tanácsa elnökének lakosztálya felé indult.

Szerencsére Csoio Csagasz aznap nem kocsizott ki. Fél óra múlva Rodiszt bevezették a zöld szobába, amely már állandó találkozóhelye lett Rodisznak és a Tormansz urának, — Előre láttam ezt a veszélyt — mondta Csoio Csagasz, megnézve a csillaghajóról közvetített felvételt —, ezért próbálták a helyi vezetők lebeszélni az önök kutatóit a kockázatos utazásról.

— De nem világosították fel őket a veszély nagyságáról!

— Minden kerületi vezető szégyell, jobban mondva, fél beszélni ezekről a félemberekről, akiket „a két jótétemény elutasítóinak” hívnak.

— Két jótétemény?

— Igen — a hosszú élet és a könnyű halál. Ezek mindkéttőt elutasították, ezért meg kell semmisítem őket. Az állam nem tűrheti az önkényességet. De ők megbújnak az elhagyott városokban, s a közlekedési eszközök hiánya megnehezíti a harcot ellenük.

— Nem késlekedhetünk — mondta Rodisz —, az elvesztegetett percek társaim pusztulását okozhatják. Védelmük ugyan megbízható, de az energiatelepek kapacitása korlátozott.

Csoio Csagasz összehúzott szemmel figyelte Rodiszt.

— A maguk kilenclábúi gyilkos erővel rendelkeznek. Emlékszem, mikor bedöntötték az ajtót a palotában — mosolygott epésen.

— Természetesen minden SDF-nek van vágósugara, infiahangja az akadályok megsemmisítésére… De nem értem Önt!

— Ilyen éles eszű asszony ne értené, hogy nem védőtérre kell pazarolni az energiát, hanem azokat a naplopókat kell kiirtani!

— Ők ezt nem teszik.

— Akkor se, ha parancsot ad nekik?

— Ilyen parancsot nem adhatok. De ha megkísérelném is, úgysem hajtaná végre senki. Ez a mi társadalmunk egyik pillére.

— Felfoghatatlan! Hogy nyugodhat egy társadalom ilyen ingatag pilléreken?

— Később majd megmagyarázom önnek, de most arra kérém, haladéktalanul adja ki a parancsot! Elküldhetnénk a mi korongrepülőnket, de az sem gyorsabb az önök űrrepülőinél, legfőképpen pedig nem tudjuk, hogy az itteni törvények szerint miként kell bánni az ilyen vad népséggel. Önök mit szóktak alkalmazni ilyen esetekben? Nyugtató zenét vagy KG-t, kéjgázt?

— Kéjgázt! — mondta Csoio Csagasz furcsa hangsúllyal. — Legyen! Hány órára elegendő energiájuk maradt az embereinek? Nem lehetne rakétával energiatelepeket küldeni az önök csodálatos űrhajójáról?

Rodisz a jelzőkarperecre pillantott, amely rögzítette a KinNan-Te városából kapott jelzést.

— Az energiakészlet körülbelül hét órára elég. Rakétát nem küldhetünk, mert pályakorrekció nélkül nem tudjuk biztosítani leszállását azon a kis területen.

Csoio Csagasz felállt.

— Látom, mennyire aggasztja a sorsuk. Tehát nem olyan hűvös természetűek önök, mint amilyennek látszani akarnak. — Az asztalon elfordított egy kis korongot, és a szomszéd szóbába indult. — Egy perc múlva itt leszek!

Egy beesett szemű, vékony ajkú, békaszemen széles szájú, magas, sovány „kígyós” várta.

— Küldjön az őrszolgálat állományából két repülőgépet KinNanTebe, földi vendégeim megmentésére — szólt az oligarcha, elnézve a tisztelettel meghajló hivatalnok fölött. — A védelműk még hét óra hosszat működik — folytatta Csoio Csagasz —, tehát hét és fél óra múlva már késő lesz. Érti? Hét és fél óra múlva!

— Értettem, uram! — emelte fel a hivatalnok hűséges szemét az uralkodóra.

— A Jótétemények elutasítóit” egy szálig ki kell irtani. Ezúttal kínzás és eljárás nélkül — egyszerűen megsemmisíteni!

A „kígyós” még mélyebben meghajolt és kiment. Csoio Csagasz visszatért a zöld szobába. „Majd meglátjuk, olyan gyérmekien naivak-e — mondta magában ahogy ez a Kirké állítja. Legyen ez afféle kísérlet.”

Kiadtam a parancsot! Az én parancsaimat végrehajtják! Fay Rodisz hálás pillantást vetett rá, majd hirtelen felkapta a fejét.

— Milyen kísérletre gondolt?

— Inkább én tennék fel néhány kérdést — vágott közbe gyorsan Csoio Csagasz. — Ezek után is megpróbálnak még eljutni a bolygó távoli területeire?

— Nem. Ez a kirándulás kutatóink kizárólagos óhajára történt, látni akarták a Jan-Jah őstermészetét!

— Hát most látták!

— Nem a természet veszélyezteti őket. Az „elutasítók” az elnyomáson és egyenlőtlenségen alapuló emberi társadalom produktumai.

— Milyen egyenlőségre gondol?

— Az egyetlenre! Az egyforma lehetőségek egyenlőségére.

— Az egyenlőség megvalósíthatatlan. Az emberek olyan különbözők, hogy a lehetőségeik se egyformák. Amikor a bolygó szűkös készletei szinte teljesen kimerültek, korántsem minden ember méltó az életre. Az embereknek olyan sok mindeme van szükségük. És ha nincsenek képességeik, mennyiben jobbak a férgeknél?

— Ön csak azokat találja méltóknak az életre, akik kiváló képességűek? Hiszen vannak egyszerűen derék, jó munkások!

— Hogy állapítsuk meg, ki a jó, ki a rossz? — mosolyodott el fölényesen Csoio Csagasz.

— De hát ez nagyon egyszerű! Még a régmúltban is meg tudták ismerni az embereket. Lehetetlen, hogy ne hallott volna olyan régi szavakat, mint rokonszenv, vonzóerő, a személyiség varázsa?

— S engem milyennek talál? — kérdezte Csoio Csagasz.

— Ön okos. Kiváló képességei vannak, de nagyon rossz embér, és ezért nagyon veszélyes.

— Hogy állapította meg ezt?

— Ön jól ismeri önmagát, ezért gyanakvó, emiatt van nagyságkomplexusa, ezért érzi szükségesnek, hogy állandóan lábbal tiporja a magánál különb embereket. Mindennel rendelkezni akar a bolygón. Bár tisztán látja az ilyen vágy irracionalitását, az mégis erősebb önnél. Még a más világokkal való érintkezést is visszautasítja, mert lehetetlen azokat hatalmába kerítem. Ráadásul akadhatnak ott önnél különb, jobb és tisztább emberek!

— Ön gondolatolvasó! — Csoio Csagasz szokott fölényességével próbálta palástolni érzelmeit. — Egy idő óta arra vágyom, hogy… az is az enyém legyen, ami nincs, ami nem volt még a bolygómon…

Sarkon fordult, és kiment a szobából.

Tivisza felébredt az önhipnózisból. A földlakók az önhipnózis révén felváltva menekültek a dühöngő tömeg immár elviselhetetlen látványától.

A három földlakó nyugalma, ahogy mozdulatlanul, maguk alá húzott lábbal ültek egy kőlapon, felbőszítette a „bosszúállókat”.

„Talán ijedtséget kellene színlelnünk, hogy kissé lecsillapodjanak” — gondolta Tivisza. Csaknem öt óra telt el azóta, hogy beszéltek a csillaghajóval. Tivisza nem kételkedett benne, hogy a segítség idejében érkezik, de a tétlen várakozás órái elviselhetetlenül hosszúnak tűntek. Felébredése után pedig minden perc csak növelte nyugtalanságát. A Föld embereinek többsége az Összekulcsolt Kezek Korában rendelkezett az események előrelátásának képességével. Valaha az emberek nem tudták, hogy az események összefüggésének finom megérzésében és a jövőbelátás lehetőségében nincs semmi természetfeletti; nagyjából olyan, mint a matematikai számítás. Amíg nem született meg az előrelátás elmélete, csak olyan emberek láthatták előre az eseményeket, akiknek sajátos adottságuk volt a jelenségek összefüggéseinek és időbeli kiteljedésének megérzéséhez, ezekre mondták azt, hogy látnoki képességük van.

A pszichikai edzettség ma mindenkinek lehetővé teszi, hogy rendelkezzék ezzel a tehetséggel, természetesen ki-ki a maga képességeihez mérten. E tekintetben a nők mindig is tehetségesebbek voltak a férfiaknál.

Tivisza érzései pusztulást jeleztek. Az elkerülhetetlen halál úgy árnyékolta be őket, mint ez a hatalmas pagoda. Tivisza leült a nyugodtan alvó Tor fejéhez, és bánatosan figyelte a végtelenül kedves, okos és egyúttal gyermekien naiv arcot. A kilátástalanság tudata egyre erősebbé vált benne, s vele együtt nőtt a gyöngédség és az a furcsa önvád, hogy ő a hibás, amiért nem tudta megvédeni szerelmesét.

Az asztrofizikus megérezte a lány tekintetét, felkelt, felébresztette Gén Atalt. A férfiak mindenekelőtt megvizsgálták az SDF-eket.

A minimális fogyasztás beállítása sikerült — mondta halkan Tor Lik —, de a készlet igen csekély…

— Ha a repülőgépek nem érkeznek meg időre, hívjuk a „Sötét Láng”ot.

Grif Rift izgatottan közölte, hogy Rodisz magánál az öligarchánál járt. A füle hallatára adták ki a parancsot. A segítségnek bármely percben meg kell érkeznie. Rift kérte, ne kapcsolják ki a csatornát, addig ő tudakozódik.

Újabb fél óra telt el… Negyven perc. A repülőgépek nem tűntek fel Kin-Nan-Te fölött. A pagoda alkonyi árnyéka beborította az egész temetőt. Még a „bosszúállók” is elcsendesedtek. Térdüket átfogva üldögéltek az ösvényeken és a sírókon, úgy figyelték a földlakókat. Rájöttek talán, hogy a védőtér, amely eleinte vékony ködfallal vette körül a kutatókat, egyre áttetszőbb lesz? Időnként valamelyikük kést dobott, mintha ki akarná próbálni a védőfal erejét. A kés visszarepült, pengve hullt a kőre, aztán újra minden elcsendesedett.

Grif Rift hangja hirtelen betört a temető feszült csendjébe, és a tömeg felmorajlott.

— Figyelem! Tivisza, Gén, Tor! Rodisz az imént beszélt Csoio Csagasszal. A repülőgépek a Men-Zin síkságon tomboló viharban törnek előre. Késéssel érkeznek. Amennyire csak lehetséges, takarékoskodjanak az energiatelepekkel, s bármikor tájékoztassanak a helyzetről, itt várok a műszerpultnál!

„Vihar itt, a Tormansz legnyugodtabb szélességi körein? S miért csak most szereznek erről tudomást, amikor az energiatelepek indikátoraiban az utolsó szál ég?” Tor Lik kedvétlenül nyitotta ki az SDF hátsó nyílását, de mielőtt még kivette volna az atmoszféra szondaperiszkópot, Gén Atal odanyújtotta a magáét.

— Kössük össze a kettőt, akkor a szonda ötszáz méterre emelkedik.

Tor Lik némán bólintott. Egyre nehezebben tudtak beszélgetni. A védőtér már nem nyelte el a tömeg zsivaját. Az ég felé repülő csillogó henger lecsendesítette a „bosszúállókat”. Csupán két perc kellett hozzá, hogy a földlakók meggyőződ-jenek róla: Kin-Nan-Tetől az egyenlítő felé a légkör sok-sok kilométeren át teljesen nyugodt, és legalább egyórányi repülőtávolságra nincs gép a levegőben.

— Csoio Csagasz hazudik. De miért akarja a mi halálunkát? — kiáltott fel Tivisza.

A férfiak hallgattak. Gén Atal a „Sötét Láng”-ot hívta.

— Felszállók a csillaghajóval! Tartsák magukat — mondta röviden Grif Rift.

Gén Atal villámgyorsan számolt: a felszállás parkoló helyzetből — három óra, a leszállás — újabb egy óra. Nem! Késő!

— Törjenek ki a városból, szórják szét a tömeget infrahanggal! — kiáltotta a parancsnok.

— Hasztalan. Nem jutunk messzire. Túlságosan sokáig vártünk, bíztunk Csagasz repülőgépeiben, máskülönben behúzódtünk volna valamilyen épületbe — mondta a páncélvédelmi mérnök —, nem láttuk előre… Hívjon oda mindenkit, Rift, búcsúzunk. De gyorsan, már csak percek vannak hátra.

A búcsú rövid volt és szűkszavú. A csillaghajósok kérése ellenére Gén Atal kikapcsolta az adást: a halál előtti utolsó percekben magukban akartak lenni. Megtettek mindent, amit tehettek, felfedték az árulást és értesítették róla társaikat. Az SDF-ek törhetetlen burái épségben megőrzik az összegyűjtött adatokat.

Tivisza átölelte barátait, és határtalan gyöngédséggel azt mondta Tor Liknek:

— Mindig boldog voltam veled, Afi, s utolsó percemig az leszek. Nem félek, csak nagyon szomorú vagyok, hogy itt és így… Ilyen csúfosan. Afi, nálam van az „Őrök a sötétben…” kristálya.

Az áttetsző kristályból felcsendült kedvenc szimfóniájának komor dallama.

Tivisza felállt, és lassan elindult a köves ösvényen, pillantása végigsiklott a romokon, de szomorú gondolatai messze jártak, tudta, hogy hamarosan ő is azok között lesz, akik már bevégezték útjukat a Földön és itt, az infemó fogságában vergődő idegen bolygón.

A temetőben, akárcsak régen a Földön, kiváltságos halóttak pihentek, akik méltók voltak arra, hogy a város közepén, az ősi templom árnyékában temessék el őket. A súlyos kőlapokát szép, aranyozott hieroglifák díszítették.

Tivisza elnézte a szobrokat: szomorú, lehajtott fejű, gyö nyörű nők és a haláltusájukat vívó férfiak, madarak, amelyek széttárják hatalmas szárnyukat, de már nincs erejük felrepülni; térdelő gyermekek, amint átölelik a követ, amely örökre befedi szüleiket.

Az ember eljött az új bolygóra, s eltörölte színéről az itt kialakult életet, csak szánalmas maradványokat hagyott az egykor harmonikus szimfóniából. Felépítette ezeket a városokát és templomokat, büszke volt arra, amit tett, emlékműveket emelt azoknak, akik különös sikereket értek el a természet meghódításában vagy a hatalom és a dicsőség illúziójának megteremtésében. Ám ösztönüket szabadjára engedték, nem értették meg, hogy a világ törvényeit nem vehetik semmibe, ebből aztán borzalmas túlnépesedés lett. A halál ismét bejárta a bolygót, de most már a természet világában aratott. És a végeredmény — elhagyott városok és örökre elfeledett temetők… Ma pedig a derűs földi világ embereinek maradványai elkeverednek a névtelen sírok korhadó anyagával, a hiábavaló élet maradványaival.

„Hiábavaló és értelmetlen?” Tivisza megremegett. A Földön soha sem jutott az eszébe, hogy nincs értelme az életnek, amely a világegyetem mélye felé törekszik, amelyet az tesz boldoggá, hogy segíthet másokon, gyűjtheti a szépet, mégismerheti az újat, érezheti saját erejét. De itt!..

Tor Lik a szerelmesére nézett: Tivisza nyugodtnak látszott, de a férfi érezte, hogy a lány csupa feszültség.

Tivisza a vállán át hátranézett, és olyan gyöngéd pillantást vetett rá, hogy Tornak elszorult a szíve.

— Tihe! Az energiatelepek kimerülnek! Gyere ide.

A tömeg megérezte, hogy valami nincs rendjén, óvatosan közelebb nyomult. Még néhány perc. A földlakók egészen a kapuig, az utolsó SDF-ig hátráltak. Az „Őrök a sötétben” szimfónia hosszú, elnyújtott hangon véget ért. Tor Lik átölelte Tiviszát, és a kezét nyújtotta Gén Atalnak.

— Lehet, hogy nem sikerül — mondta Tor izgatottan nagy a kisülés…

— Akkor az inffahangot! — Gén Atal elhúzta a kezét. — Önálló feszültség van! A torony összedől, s a halálunk után nem jutunk mocskos kezekbe!

Tivisza és Tor felnézett a gigantikus, roskatag toronyra, amely eltakarta a tiszta, alkonyi eget.

— Rajta — mondta Tivisza. — Szoríts magadhoz, Afi!

Gén Atal a tömeg felé fordította a hangtölcsért. Az oszlopóknál a két SDF mintha sóhajtott volna: a védőtér kikapcsolódott. A „bosszúállók” vad üvöltéssel rohantak az egymást átölelő három földlakó felé. Az infrahang mély, féléimetes bömbölése megállította, visszadobta, szétszórta az elülső sorokat, de a hátsók a földön fekvőkön taposva nyomakodtak előre. Gén Atal teljes feszültségre kapcsolt: a támadók felbukfenceztek, jajveszékelve kúsztak félre, de nem menekülhettek, mert az óriási torony leomlott, betemette a földlakókat és a támadókat, elborította a régi sírokat.