A Bika órája

Bevezetés

A harmadik ciklusú iskolában megkezdődött az utolsó tanév, amelynek végén a növendékeknek a választott mentorok vezetésével hozzá kell majd látniuk a Herkules-tettek végrehajtásához.

Az önálló cselekedetekre készülő lányok és fiúk különösen nagy érdeklődéssel hallgatták a földi emberiség történetéről szóló előadásokat. A legfontosabbnak tartották azt tanulmányozni, milyen eszmei hibákat követtek el, és a társadalmi berendezkedés miért volt esetenként helytelen a társadalmi fejlődésnek azokban a szakaszaiban, amikor a tudomány — előszőr csak kis mértékben, később pedig teljes egészében — lehetővé tette a népek és országok sorsának irányítását. A Föld embereinek történetét összehasonlították a Nagy Gyűrű távoli világainak sok más civilizációjával.

A kék keretes, opálosan csillogó üvegű ablakok fent nyitva voltak. Behallatszott a hullámok halk csobbanása, a szél susogása a lombok közt, a természet nyugodt elmélkedésre ösztönző, örök muzsikája. Az osztályban csönd, a szemekben tűnődés… A tanár éppen befejezte előadását.

Nesztelenül leeresztette a függönyöket a nagy vetítővásznak előtt, gombnyomással a katedra alá süllyesztette a sztereovetítőt, leült, és gyönyörködve nézte a töprengő arcokat. Az előadás láthatóan sikerült, akármilyen nehéz volt is összekötni a kicsit és a nagyot, az emberiség szárnyalását és a régi idők mérhetetlen bánatát, az egyes emberek rövid, megható örömeit és az államok szörnyű összeomlását.

A tanár tudta, hogy a hallgatás után kérdések következnek, és ezekben annál nagyobb lesz a tudásszomj, minél jobban megragadta a fiatalokat az általa megrajzolt történelmi kép. Várt, s azt találgatta, vajon ma mi fogja leginkább érdekelni a növendékeket, és mit nem értettek meg… Talán az emberek lelkialkata azokban a nehéz átmeneti korszakokban, amikor a kezdetlegesebb társadalmi formák átalakultak fejlettebbekké, amikor az ember nemeslelkűségébe és tisztességébe, ragyogó jövőjébe vetett hitet sorvasztotta a teméntelen hazugság, az esztelen kegyetlenség és a félelem. Kételyek bénították meg a világ átalakításáért harcolókat, vagy minden iránt közönyössé, restté és cinikussá tették az embereket. Mivel magyarázhatók azok a szörnyű tömegpszichózisok az MVK, a Megosztott Világ Korának végén, melyek a kultúra elpusztítását és a legkiválóbbak lemészárlását okozták? Az ÖKK — az Összekulcsolt Kezek Korának — ifjai végtelenül messze vannak mindattól, ami az elmúlt idők hisztérikusan feszült idegességével és rettegéseivel kapcsolatos…

A tanár gondolatai megszakadtak, mert két különböző sorbán ugyanabban a pillanatban egy lány és egy ifjú állt fel asztala mellől. Hasonlítottak egymásra: szemük tágra nyílt, mintha állandóan csodálkoznának. Összenéztek, a fiatalember tenyerét felfelé fordítva felemelte a kezét. A tanulók így jelezték, ha kérdezni kívántak.

— Helyes-e azt mondani, hogy az egész történelem a magasabb rendű formák győzelmét bizonyítja az alacsonyabb rendűek fölött mind a természet fejlődésében, mind pedig az utódóknál? — kezdte az iljú.

— Helyes, Lark, feltéve, ha kizárjuk a körülmények különös találkozását, ami nagyon ritka, mint minden, ami túlhalad az átlagosítás nagy, dialektikus folyamatának keretein — felelte a tanár.

— Például a Zirda esete, ahol az élettelen romokat fekete mák nőtte be? — kérdezte Pana.

— Vagy más, később felfedezett bolygók — tette hozzá a tanár —, ahol minden megvan az élethez: a légkör kék boltozata, áttetsző tenger és tiszta folyók, melegítő égitest. De a szelek sivár homokot kergetnek, és a tenger morajával vagy a viharok zúgásával egybeolvadó süvítésük az egyetlen zaj, amely megtöri a hatalmas sivatagok csendjét. A gondolkodó élet, esztelen eltévelyedésében, elpusztította önmagát, megölt minden élőt, mihelyt birtokába vette az atomot és a kozmoszt.

— De mi már benépesítettük ezeket a bolygókat.

— Igen! Csakhogy ez már nem segít azokon, akiknek nyomai porrá váltak több millió évvel ezelőtt! Semmi sem maradt, amiből megérthetnénk, hogyan és miért pusztították el magukat és az egész életet a bolygójukon!

Az asztalok közti folyosón Aioda tűnt fel, ez a hallgatag és tüzes lány, aki az osztály véleménye szerint azokra a hajdani dél-ázsiai leányokra emlékeztetett, akik a hajukban vagy az övükben hegyes tőröket hordtak, és bátran használták becsűlétük védelmében.

— Nemrég olvastam galaktikánk holt civilizációjáról — szólalt meg mély hangon —, nem az elpusztított, nem az öngyilkos civilizációkról, hanem a holtakról. Ha gondolataik és tetteik fennmaradtak, néha veszélyes méregként hathatnak egy még éretlen társadalomra, amely vakon elfogadja az álbölcsességet. Néha viszont értékes tapasztalatokat lehet leszűrni abból a több millió éves harcból, amelyet a természet béklyóiból való szabadulásért folytattak. Az elpusztult civilizációk kutatása éppoly veszélyes, mint azoknak az ősrégi fegyverraktáraknak a megbolygatása, amelyekre néha rábukkanunk bolygónkon. Én az ilyen kutatásnak szeretném szentelni az életem — tette hozzá halkan.

— Azt hiszem, eltértünk attól, amivel Lark kezdte — mondta a tanár.

— Pana nem pontosan kérdezett — állt fel egy zömök, fekete hajú fiú. Társaira pillantott, akik többségükben feltartották a kezüket, és türelmetlenségükben már-már felugrottak a helyükről. — Úgy kell-e ezt érteni — folytatta —, hogy a társadalom fejlődése feltétlenül vagy átmenet a magasabb rendű, kommunista formába, vagy általános pusztulás? Nincs más út?

— A megfogalmazás nem helyes, Kimi — válaszolt a tanár. — A társadalmi fejlődés folyamata nem hasonlítható a mérleg két serpenyőjéhez, A Gyűrű számunkra ismert civilizációi között tudunk olyan esetekről, amikor gyorsan és könnyen meg történt az átmenet a magasabb rendű, kommunista társadalomba. Az imént beszéltünk a nagy tudományos és technikai eredményekkel büszkélkedő megosztott világ önpusztításáról. A tartós zűrzavar, a gyilkos háborúk korszakai néhány bolygó emberiségét visszavetették a nyomorba és elvadultságba. Újabb felemelkedés, újabb háború kezdődött többször is, amíg a bolygó termelőerői ki nem merültek és technikailag hanyatlásnak nem indultak. A fejlettebb társadalmi forma hatalmas erejével és a Nagy Gyűrű értelmi segítségével is évszázadokig tartott, amíg az utódok ezt a hanyatlást megállították.

— De itt is elkerülhetetlen volt, hogy kialakuljon a kommunista társadalomnak ez a formája?

— Természetesen!

— Akkor rosszul tettem fel a kérdést — mondta Kimi rövid tűnődés után. — Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?

A tanár elgondolkodott, szemét a katedra félig átlátszó, zöld műszerasztalára szegezte, amely alatt előadás közben kigyulladtak a szükséges felvilágosítások és adatok.

A Tormansz bolygó csodálatos története szenzációként élt az idősebb nemzedék emlékezetében. Persze, a fiatal nővéndékek is tudtak róla. Sok könyv, film, dal és költemény idézte fel a „Sötét Láng” csillaghajó merész vállalkozását. Tizenhárom hősét csillogó vöröskőbe faragott szoborcsoport örökítette meg a kis Revat-fennsíkon, ott, ahonnan a csillaghajó útjára indult.

A diákok néma csöndben várakoztak. A felsősök már kellóképpen türelmesek voltak, tudtak uralkodni magukon. E nélkülözhetetlen tulajdonság kifejlesztése nélkül az ember nem tudná véghezvinni a Herkules-tetteket, sőt hozzá sem tudna kezdeni.

— A Tormansz bolygóra gondoltatok? — szólalt meg végül a tanár.

— Csak azt ismerjük! — felelték kórusban a növendékek. — De hány hozzá hasonló volt?

— Nem tudom megmondani, utána kellene néznem — mosolyodott el kissé zavartan a tanár én a Föld történésze vagyök, más bolygók civilizációját csak nagy vonalakban ismerém. Emlékeztetlek benneteket, hogy más világok bonyolult történelmi folyamatainak feltárásához nagyon alaposan el kell mélyedni tőlünk idegen gazdasági életekben és társadalomiélektanokban.

— Még akkor is, ha azt szeretnénk tudni, jó-e vagy rossz egy civilizáció, örömet vagy bánatot, virágzást vagy pusztulást hordoz! — szólalt meg egy fiú, aki az ablaknál ült, és komolyságával tűnt ki a többiek közül.

— Még akkor is, Miran — helyeselt a tanár. — Másképp nem különbözünk őseinktől, akik gyorsak voltak a cselekvésben és éretlenek az ítéleteikben. Beszéltem már nektek az oktalanul elpusztult bolygókról, de voltak más világok is, ahol senki nem ölt meg senkit, és az értelmes élet mégis véget ért, ahogy régén mondták, „természetes úton”. A gondolkodó életforma kihalt ezeken a bolygókon, mint ahogy szükségképpen kihalnak az egymást váltó állatfajok, de kihal az ember is, ha nem törődik vele, hogy megismerje a biológiai jelenségeket történélmi fejlődésükben. Ezeket a jól berendezett és gyönyörű bolygókat kihaló lakosai átengedték másoknak, akiknek az ottani természeti körülmények a legjobban megfeleltek. Az adatokat közölték szerte a Nagy Gyűrűben, s a benépesítés azután történt, hogy a pusztuló civilizáció utolsó képviselői is eltávoztak, és a Nagy Gyűrűn felhangzott a halál jelzése.

— Akár a Boldogság Lovagjai — mondta a szégyenlős Kunti —, csakhogy mi még a Tormanszot is rosszul ismeijük. Persze, mindenki olvasott róla, de most, hogy már ismeijük saját történelmünket, helyesebben fogjuk megítélni Tormanszot.

— Annál is inkább, mert a bolygót a mi embereink, a földlakók utódai népesítették be, s a bolygó fejlődési folyamatai azonosak a mieinkkel — felelte a tanár. — Ez jó ötlet. Elkérem majd a Történelem Házától az emlékezőgépnek azt a „csillagocskáját”, amely a Tormansz-expedíció teljes történetét tartalmazza. Ennek megtekintésére fel kell készülnünk. Beszéljétek meg az elosztó irodával, hogy mentsen fel benneteket a többi előadás alól. Valamelyikőtök, aki szereti az űrfizikát, mondjuk Kimi, készítsen holnapra beszámolót az első egyenes sugár csillaghajókról, hogy tisztában legyetek a „Sötét Láng” személyzetének körülményeivel és munkájával. Azután elutazunk a Revat-fennsíkra, az expedíció emlékművéhez. Akkor a „csillagocska” teljes képet ad nekünk a történtekről…

Két nap múlva az SZP SC-401-es iskola végzős osztálya vidáman elhelyezkedett a Spirál Út óriási vagonjának átlátszó kupolája alatt. Alighogy a vonat felgyorsult, a középső átjáróbán felbukkant Kimi, és kijelentette, hogy készen áll a beszámóló felolvasására. Erélyes tiltakozások hallatszottak. A növendékek azt bizonygatták, hogy nem tudnak figyelni, túlságosan leköti őket a sok érdekes látnivaló. A tanár úgy csillapította le őket, hogy azt tanácsolta, hallgassák meg a beszámolót az utazás közepe táján, mikor a vonat áthalad a mintegy négyszáz kilométer széles gyümölcsös övezeten, ami kétórányi út.

Amikor odaértek, ahol az egykori Dekan-pusztaság helyén végtelen, mértani pontosságú fasorok húzódtak, Kimi egy kisebb vetítőkészüléket állított fel az ülések közötti folyosón, és színes illusztrációkat vetített a kocsi falára.

A fiatalember a világegyetem spirális szerkezetének felfedezéséről beszélt, amely lehetővé tette a nagy távolságú csillagközi repüléseket. A világ bipoláris berendezéséről már a Megosztott Világ Kora előtt is tudtak a matematikusok, de az akkori idők fizikusai összekeverték a kérdést az antianyag naiv elképzelésével.

— Gondoljátok csak meg! — kiáltott fel Kimi. — Azt hitték, hogy a részecske töltésének átalakítása megváltoztatja az anyag valamennyi tulajdonságát, világunk „normál” anyagát antianyaggá változtatja, s a vele való összeütközés az anyag teljes megsemmisülésével jár! Szemüket az éjszakai égbolt sötétjére meresztették, de sem a sötétséget nem tudták megmagyarázni, sem azt megértem, hogy az igazi antivilág ott van mellettük, feketén, áthatolhatatlanul, a mi fényes világunk jelenségeire beállított műszerek nem tudják érzékeim…

— Ne heveskedj, Kimi — szakította félbe a tanár —, hibát követsz el, ha rosszul ítéled meg elődeinket. Éppen az MVK vége felé, a közösségi élet régi elveinek elhalása idején lett a tudomány a társadalom vezető ereje. Akkor terjedtek el hasonlóan szűk látókörű és mondhatnám, igazságtalan véleményék az elődökről. Olyan nehéz talán megértem, hogy egy jelenség helytelen vagy pontatlan szemlélete csak lelkiismeretlenül vagy ostobán irányított kutatás következtében lesz hibává? Elődeink minden más „hibája” az akkori tudomány általános színvonalából adódott. Próbáljátok egy pillanatra elképzelni, hogy a mikrovilág sok száz elemi részecskéjének felfedezése közben nem tudták még, hogy mindez csupán a mozgás más és más oldala a tér és idő anizotropikus szerkezetének különböző szintjein.

— Valóban? — szólt Kimi fülig vörösödve.

A tanár bólintott, s a zavarba jött ifjú folytatta, de már nem olyan indulatosan:

— Az antivilágot, a sötét világot a tudósok elnevezték Tamasznak, ahogy az óind filozófiában a tétlen energia óceánját nevezték. Az antivilág minden vonatkozásban ellentétes a mi világunkkal, érzékszerveinkkel fel nem fogható. Csak nemrég kezdték kitapogatni a Tamasz külső körvonalait olyan különleges műszerekkel, amelyek a mi, jelképesen Saktinak nevezett világunk műszereinek mintegy a „fordítottjai”. Nem tudjuk, vannak-e a Támaszban a mieinkhez hasonló csillag— és bolygóképződmények, bár a dialektikus filozófia törvényei szerint az anyag mozgása ott is létezik.

Nehéz elképzelni, de igen érdekesen hangzik, hogy „a Tamasz láthatatlan napja”! — kiáltott fel Rer, — Láthatatlan bolygó, ahol ugyanolyan, a mi világunk mélyébe behatolni akaró emberek laknak, mint mi! — szólalt meg a hátsó sorból Ivetta.

— S egész csillagrendszerek, galaktikák, mínusz-gravitációs, negatív tulajdonságú mezőkkel ott, ahol nálunk pozitívak vannak, holt mozdulatlansággal, ahol nálunk mozgás van. S áltaIában minden fordítva! — vette át a szót Aioda, aki az ablak párnázott kiugrójára könyökölt.

— Hát igen, a galaktikák. Klasszikus spirálformájukat már az első teleszkópok feltalálói is ismerték — folytatta Kimi —, de évszázadokba telt, amíg az ember megértette, hogy a világegyetem valódi szerkezete tükröződik bennük, a Támasszal egyberétegződött és vele együtt végtelen spirálba fonódott Világunk elemi szálai, helyesebben rétegei. S az egyes elemek, a galaktikáktól az atomokig, valamennyi fokozatban az általános törvényeken belül a maguk sajátos tulajdonságaival. Kiderült, hogy a fény és más sugárzások soha nem egyenes vonalban terjednek a világegyetemben, hanem mintegy spirálvonalba feltekerednek, helikoid formát vesznek fel, és egyre tágulnak, ahogy távolodnak a megfigyelőtől. Ez megmagyarázta a fényhullámok összehúzódását és kitágulását, fokozatos megrövidülésüket a spirál belseje felé haladtukban, a csillagok és galaktikák látszólagos távolodását a távoli spirál menetekben. Megoldották a Lorentz-féle egyenletet, az idő látszólagos megszűnésével és a tömeg növekedésével fénysebességnél. Még egy lépés — és megértették a nulla-teret mint határt a világ és az antivilág, a Sakti világa és a Tamasz között, ahol a tér, idő és energia sarkpontjai kölcsönösen kiegyenlítik és semlegesitik egymást. A nulla-tér szintén spirálba csavarodik, osszhangban mindkét világgal, de… — A fiatalember megakadt. — Még nem tudtam megértem, hogyan válik lehetővé a mozgás benne, szinte ugyanabban a pillanatban érintve világegyetemünk bármely pontját. Nekem ezt körülbelül úgy magyarázták, hogy az egyenes sugár csillaghajó nem a fény spirálmenete szerint halad, hanem mintegy átszeli a csigajárat hosszanti tengelye mentén, kihasználva a tér anizotrópiáját. Azonkívül a csillaghajó az időhöz viszonyítva mondhatni egy helyben áll, a világ spirálja forog körülötte… — Kimi elvörösödve nézte nevető társait.

Igazságtalanok vagytok Kimihez — emelte fel a kezét a tanár —, a világegyetem új képén még sok jelenség csak matematikailag „kitapintható”. Megfeledkeztek róla, hogy a tudomány a világ ismereüen mélységeinek sötétjében mozog, s mint a kinyújtott kezű vak, bizonytalan körvonalakat érzékel. Óriási munkával készülnek olyan kutató berendezések, amelyek képesek megvilágítani és az ismerthez sorolni az ismeretlent. — A tanár végignézett elcsendesedett tanítványain, és így fejezte be: — Kimi még egy fontos dologról nem szólt. Már rég felfedezték a kozmoszban a negatív gravitációt, de csak három évszázaddal ezelőtt találtak arra magyarázatot, hogyan került a mi világunkból a Tamaszba vagy a nulla-térbe. Olykor nyomtalanul eltűntek bennük más civilizációk csillaghajói, mert nem voltak alkalmasak a nulla-térben való mozgásra. Még nagyobb veszély leselkedik az egyenes sugár csillaghajóra. A legcsekélyebb hiba a mezők kiegyensúlyozásában azzal a kockázattal jár, hogy a csillaghajó a mi Sakti terünkbe vagy a Tamasz térbe siklik. A Támaszból pedig nincs visszatérés. Egyszerűen nem tudjuk, mi történik ott a mi tárgyainkkal. Egy pillanat alatt megsemmisülnek, vagy pedig minden aktív folyamat ugyancsak egy pillanat alatt megáll, s a csillaghajót, mondjuk, tökéletesen holt anyaggá változtatja (az anyagnak ez az új fogalma szintúgy a Tamasz felfedezésének a következménye). Most már elképzelhetitek, milyen veszély fenyegette az első ESCS-ket — egyenes sugár csillaghajókat — köztük a „Sötét Láng”-ot is. De az emberek vállalták a szörnyű kockázatot. Az a lehetőség, hogy egy pillanat alatt behatolhatnak a tér megfelelő pontjába, minden kockázatot megért. Mert bizony a kozmosz határtalanságának birtoklása nem is oly régén még lehetetlennek látszott, semmiféle mód nem ígérkezett, hogy megoldják ezt a kérdést, ezt az átkát minden időknek és a kozmosz minden civilizációjának, amelyek egymás szomszédaiként éltek a Nagy Gyűrűben, de csak a Külső Állomások Képernyőin láthatták egymást.

Háromszáz év telt el, amíg az emberiség belépett az ÖKK-ba, az Összekulcsolt Kezek Korába. Megvalósult az emberek merész álma, a távoli világok karnyújtásnyira vannak — időben.

Persze az ESCS mozgása nem egy pillanat alatt megy végbe. Idő kell, amíg a nulla-térbe ér, idő kell a kilépési pont rendkívül bonyolult kiszámításához, a csillaghajó megérkezéséig a megközelítő ponttól a célig közönséges anamezon motorokkal és a fénynél kisebb sebességgel. De mi az a két-három hónapi munka a rendes Spirál sok millió fényév távolságához képest a mi térségünkben! Még a teknősbéka és a közönséges csillaghajó közti sebességnövekedés is semmiség az ESCS-hez képest.

Mintha a tanár szavait szemléltetné, a vonat befutott egy hosszú alagútba. Opálos fény gyúlt ki a kocsiban, hangsúlyozva a kinti áthatolhatatlan sötétséget. Hirtelen ezüstös fűvel boritott, beláthatatlan síkság tárult elébük. A vonat száguldása nyomán légörvények támadtak és iramlottak szerteszét. A távolban ragyogó kék csík jelezte a lépcsőzetes, ősrégi hegyeket, amelyek közt az Indiai-óceán irányában található a Revatfennsík. Közel esett az állomáshoz, az ifjú utasoknak nem volt másra szükségük, mint gyaloglásban és futásban kellőképp edzett lábaikra.

A távoli partot csak az ég színéből és a lenyugvó napból lehetett sejteni. A fű csapkodta a meztelen lábakat, égő viszketést okozott, a szél szárazon és forrón fújt a hátukba. A felszálló légáramlatok csillogó falként vették körül a kör alakú dombvonulatot. Mikor a fiatalok felértek a hágóra, lábuk gyökeret vert a meglepetéstől. Mammutfenyő-liget magasodott a fennsík közepén. A Nagy Gyűrű fő vektorai számának megfelelően harmincnégy széles út futott szét a ligetből a környező, függőlegesen lemetszett és féldomborművekkel díszített barna bazaltdombok felé. A növendékek nem nézegették a faragványokat, hanem a fehér köves főúton a liget felé siettek. Csak két fekete gránitoszlop jelezte a bejáratot. A mammutfenyők nagy magasságban szétterülő ágai alatt kevésbé érződött a nap heve, elcsitult a szél zúgása. Az égbeszökő törzsek komor fensége lelassította a lépteket, lehalkította a hangokat, mintha a növendékek a titoknak a világtól távol eső szentélyébe hatoltak volna be. Izgatott és kíváncsi pillantásokat váltottak, valami rendkívülit vártak. De mikor kiértek a középen levő tisztásra, ahol az ég ismét vakítóan ragyogott, a „Sötét Láng” csillaghajó emlékművét túlságosan egyszerűnek találták.

Az űrhajó modelljén — a sötétzöld fémből készült félgömbkupolán — egyenes, durva hasadás látszott, mintha óriási kard metszette volna el. A talapzat kör alakú kiszögellése alatt álltak az emberek szobrai. Az emlékmű alapja fekete, fénytelen kőbe illesztett, feszesen csavarodó, tükörfényesre csiszolt fémspirálból készült.

A szobrok egy-egy félgömbön nem egyformán oszlottak meg: öt a nyugati félgömbön állt, nyolc a keletin. A nővéndékek hamar megfejtették az egyszerű jelképet.

A halál, amely elválasztotta a Tormansz bolygón elpusztultakat azoktól, akik visszatértek a Földre — mondta halkan Aioda, és elsápadt.

A tanár némán lehajtotta a fejét.