A Bika órája

XIII. FEJEZET Űrhajó — start!

Vir Norin annál az utcánál vált el Szu-Tetől, ahol Tael sok barátja dolgozott egy kis finommechanikai üzemben. A lány találkozni akart egyikükkel, aki megígérte, hogy segít neki munkát keresni.

Szu-Te izgatottan tért haza, minden úgy alakult, ahogy elképzelte. De öröme nem sokáig tartott, bánat szakadt rá, mert megtudta, hogy a földlakók látogatása a Jan-Jahon hamarosan véget ér. Már csak ketten vannak a Bölcsesség Központjában, a többiek mind a csillaghajón tartózkodnak.

Vir Norin ezen az estén sokáig várta, hogy a lány kijöjjön a szobájából, de Szu-Te nem mutatkozott. Végül maga kopogtatott behozzá.

Szu-Te az asztalnál ült, fejét a kaijára hajtotta. Valóban a gitaura, a szomorú madárra hasonlított. Felugrott, sietve kényelmes helyet csinált Vir Norinnak, ő maga pedig a padlóra, egy kemény párnára ült és sokáig szótlanul nézte földi barátját.

— Hamarosan elrepül a csillaghajód? — szólalt meg végül.

— Hamarosan. Akarsz velünk jönni? — tört fel Norinból a kérdés, bár tudta, hogy ezt nem lett volna szabad megkérdeznie.

A nyugodt szomorúságot kemény belső harc váltotta fel a lány arcán. A szeme megtelt könnyel, a lélegzete elakadt. Hosszú hallgatás után erőlködve megszólalt:

— Nem… Ne hidd, hogy hálátlan vagyok, mint sokan közülünk, vagy hogy… nem szeretlek. Mindjárt jövök!

Eltűnt a beépített ruhásszekrényben, amelyben öltözködni szokott.

Vir Norin a szőnyeg tarka mintáját nézte. Azon töprengett, hogy a lányt természetes okossága visszatartja attól, hogy vele menjen a Földre. Tudja, hogy ez szökés lenne, és a Földön elveszne számára az élet célja és értelme.

Halkan nyílt a szekrényajtó.

— Vir! — suttogta a lány. A férfi megfordult és megdermedt.

Ott állt előtte meztelenül Szu-Te. Meghatóan keveredett benne az asszonyi merészség és a gyermeki félénkség. Ragyogó és szomorú szemmel nézett Vir Norinra, mint aki sajnálja, hogy nem adhat többet. Két kezét a szívére tette, majd a férfi felé nyújtotta.

Vir Norin megértette, hogy Jan-Jah szokás szerint most a legszentebbet, a legnagyobbat adja neki. Ilyen áldozatot Vir Norin nem utasíthatott vissza, de nem is akarta visszautasbani. Ölébe kapta SzuTet, és erősen magához szorította…

Nem sok idő maradt hajnalig. Vir Norin a lány ágyánál ült. Szu-Te két kezét az arca alá téve mélyen aludt. Vir elnézte szerelmese nyugodt és gyönyörű arcát.

Szu-Te megérezte, hogy Vir nézi, de még sokáig feküdt csukott szemmel. Végre megkérdezte:

— Nem alszol, kedves? Pihenj itt mellettem. — Hangja félálomban gyermekien vékony volt. — Olyan szépet álmodtam, mint még soha! Mintha elutaztál volna — ó, nem hosszú időre! — valamilyen kisvárosba. Elindultam, hogy találkozzam veled. A mi városunk volt, és mégsem a mienk. Az emberek, akikkel találkoztam, sugároztak a jóságtól, szívesen útba igazítottak, hogy megtaláljalak, pihenni hívtak, kísértek ott, ahol eltévedhettem volna. S én mentem az utcán — milyen különös neve volt: a Szerelem utcája! aztán egy ösvényen a friss és lágy fuvön egy nagy, bővizű folyóhoz, s te ott voltál! — Megkereste Norin kezét, az arcához szorította, és ismét elaludt.

Vir Norin nem mozdult, furcsa szorítást érzett a torkában.

Felállt, körülnézett a szobában, figyelte az ébredő ház minden részéből hallatszó dobogást és kopogást. Az utcán egy éles hangú kiskutyavakkantott, szállítójármű dübörgött.

Egyre szomorúbb lett, zsákutcában érezte magát. Vonzalma a kis SzuTe iránt lobogó szerelemmé változott. S ez a szerelem tele volt soha nem érzett mély és gyengéd szánalommal, amely felébresztette a határtalan önfeláldozás vágyát. Igen, beszélnie kell Rodisszal! Hol van Rodisz?…

Fay Rodisz ezt az éjszakát a „rél”-ek problémáinak megvitatásával töltötte. Gzer Bu-Jam néhány társával még egyszer eljött a Három Lépés Szentélyébe. Első látogatásuk alkalmával a „rél”-ek azzal dicsekedtek, hogy ők jobb helyzetben vannak, mint a „hél”-ek, mindenekelőtt sokkal nagyobb a cselekvési szabadságuk. Rodisz lehűtötte őket, megmagyarázta, hogy ez képzelt szabadság; csak azt engedik meg nekik, ami nem árt az állam tekintélyének és gazdaságának, nem veszélyezteti a „kígyósokat”, akiket kiváltságaik falként választanak el a nép életétől.

— Gondolkozzanak csak el a szabadság fogalmán, ahogy önök értelmezik, és rádöbbennek, hogy milyen alantas cselekedetekre terjed ki. Az önök tiltakozása az elnyomás ellen ártatlan embereket sújt. Az állam vezetői állandóan azt hangoztátják, hogy meg kell védeni a népet. De önök megkérdezték-e már, hogy kitől? Hol az az állítólagos ellenség?

Gzer Bu-Jam sokáig hallgatott, majd elkezdett beszélni a „rél”-ek példátlan elnyomatásáról.

— Mindezt kitörölték a történelemből — mondta. — Csak a szájhagyomány őrizte meg.

Rodisz megtudta, hogy a bolygó urainak utasítására tömeges mérgezésekkel csökkentették a népességet, mikor a termelőerők kimerülése következtében kevesebb munkásra volt szűkség. Majd ennek az ellenkezője következett, a nők kényszerű mesterséges megtermékenyítése, amikor nem akartak korai haIáira ítélt gyerekeket szülni, és bátor emberek — orvosok és biológusok — hozzáférhetővé tették számukra a szükséges szereket. A legszebb és legegészségesebb lányokat kiválogatták, mint a barmokat, és különleges táborokban, gyerektermelő üzemekben tartották őket.

Az a próbálkozás, hogy az embereket automatákkal helyettesítsék, kudarcba fulladt, s ekkor visszatértek a nehéz kézi munkához, mert az emberek olcsóbbak voltak, mint a bonyolult gépek. Ezt az ide-oda táncolást a vezetők bölcs politikájának nevezték, s a tudósok azt állították róla, hogy a sikerek szakadatlan láncolata a boldog élet megteremtésében.

A tudósok mindenben a bolygó urainak kezére játszottak, szörnyű fegyvereket, mérgeket, hamisított élelmiszereket eszeltek ki, kiforgatták az igazságot, megtévesztették a népet.

Emiatt gyűlölte meg a nép a tudósokat, emiatt sértegeti, bántalmazza vagy egyszerűen megöli a „hél”-eket mint az elnyomók kiszolgálóit. A „rél”-ek nem értik a „hél”-ek nyelvét, ugyanazok a szavak egészen mást jelentenek az ő nyelvükben, mint a „hél”-ekében.

— Ami a nyelvet illeti, ebben önök a hibásak — mondta Rodisz. — Nálunk, a Földön volt idő, amikor a különböző nyelvek és különböző színvonalú kultúrák nagy száma követkéztében ugyanazok a szavak mást és mást jelentettek. Még egy nyelven belül is a társadalom különböző osztályaiban. S ezt a nagy nehézséget is sikerült legyőzni, mikor a földi emberiség egyetlen családban egyesült. Harcoljanak a szavak világosságáért és tisztaságáért, s akkor mindig szót értenek a „hél”-ekkel.

— Miben értsünk szót? Az ő igazságuk nem a miénk!

— Valóban így van? Az élet igazsága a nép sok ezer éves tapasztalataiból kristályosodik ki. De a technikailag fejlett civilizáció életében bekövetkező gyors változások bonyolulttá teszik az igazság felé vezető utakat. A többség számára közös igazságot az egzakt tudományok segítségével nem sikerült megtalálni, mert az igazság meghatározásához hiányoztak a kritériumok. Ezek a kritériumok — vagyis a mérték — a társadalom fejlődésének bizonyos időszakaiban fontosabbak magánál az igazságnál. Nálunk a Földön az ókori Görögországbán, Indiában, Kínában ezt már néhány évezreddel ezelőtt tudták… — Rodisz egy pillanatra elgondolkozott, majd így folytatta: — A megvilágosodásra való törekvést régóta megtalálhatjuk az eszelősök jövendöléseiben. Ők ösztönösen megértették a mérték rendkívüli fontosságát. Az Apokalipszisben vagy a „János jelenéseinek könyvében” — János volt a keresztény vallás egyik megalapítója — olvashatjuk a következő szavakat: „Láték egy hollófekete lovat és rajta egy lovast mértékkel a kezében…” Ez az álom az emberiség valódi igazságának megállapításához szükséges mértékről az elektronikus számítógépek feltalálása után valósult meg. Lehetővé vált a bánat és az öröm felbecsülése az érzelem és a kötelesség harmóniájának megteremtése céljából. Nálunk egy hatalmas szervezet foglalkozik ezzel, a Bánat és Öröm Akadémiája. Önöknél a „hél”-eknek és a „rél”-eknek együtt kell megállapítani a mértéket és megtalálni az igazságot, közösen harcolni érte…

Így lassú meggyőzéssel fonta Fay Rodisz a „rél”-eket és a „hél”-eket összekötő szálakat. A többit elvégezték a személyes érintkezések. A „rél”-ek és a „hél”-ek először találkoztak mint egyenlők az Idő Templomának föld alatti helyiségeiben.

Halkan megszólalt az SDF hívójele. Rodisz bekapcsolta. A képernyőn megjelent Vir Norin, és azt mondta:

— Szeretném elvinni magához Szu-Tet.

— Lány?

— Igen. A biztonság kedvéért a föld alatti helyiségbe megyek.

— Várom magukat.

Fay Rodisz láttára Szu-Te ajkáról sóhaj röppent fel.

— Maga a földiek úrnője?… Ó, én ostoba, nem is kellett volna kérdeznem. — Letérdelt Rodisz elé, aki csengő hangon felkacagott, könnyedén felemelte, és magához szorította a lányt. Szu-Te ajka hirtelen remegni kezdett, arcán nagy könnycseppek gördültek le. — Mondja meg neki… ő azt mondja, hogy nem így van, de én nem értem. Szóval, minek kellek én egy földi embernek, ha maguk ilyenek?… Én csak egy sárga csőrű madárfióka, Csa-Hik vagyok a Föld asszonyai mellett!

— Megmondom neki — felelte komolyan Rodisz, és leültette. Sokáig hallgatott.

— Maga érzékeny és okos, Szu-Te, ezért nyíltan beszélek. Vir, kedvesem! Ő nem istennő, hanem másfajta lény — tűndér. A jóságnak ezek a kis megtestesítői régóta különösen kedveitek a földi mesékben.

— Miért? — kérdezte halkan Szu-Te.

— Az istennő a hős pártfogója, aki csaknem mindig a dicsőséges halálba vezeti őt. A tündér a köznapi élet hősiességét testesíti meg. De itt a Tormanszon tündért találni?! Mit fog csinálni, szegény Norinom? — kérdezte Rodisz.

— Ha magammal vihetném! De ő azt mondja, hogy ez leheteden!

— Igaza van. Bölcs teremtés.

— Tudom. De lehetséges egy másik megoldás…

— Vir! — kiáltott fel Rodisz. — Ez itt a Tormansz, a szénvédések bolygója!

Vir Norin hirtelen méregbe gurult, és mint egy igazi tormanszi, átkozni kezdte az infemót, a Tormanszot és az embéri sorsot. Szu-Te rémülten felugrott, de Rodisz átölelte, és visszanyomta a helyére.

— Ne törődjön vele. A férfiakkal megesik, hogy felbőszíti őket saját határozatlanságuk.

— Határoztam!

— Lehet, hogy a maga helyében én is ezt tenném, Vir — mondta váratlanul Rodisz, majd földi nyelven így folytatta: — Maga el fog pusztulni, de nagy szolgálatot tesz, őt pedig megajándékozza néhány hónapig tartó boldogsággal, évet már nem mernék mondani. Vigyázzon magára! A lány meghal, mihelyt magának vége lesz. Ő nem fél a haláltól. Neki az a legszömyűbb, ha elveszti magát. Hol vannak a visszafelé vezető út számításai?

— Menta Kornál. Már akkor elkészítettük, amikor a Tormansz körül repültünk.

— Bánkódni fogunk maga után, Vir!

— És én? De bízom benne, hogy megérem a második ESCS ideérkezését, és találkozom, ha nem is magukkal, de honfitársaimmal, — Menjen, Vir! A hátralevő időben még többször látjuk egymást. Talán megváltoztatja elhatározását…

— Nem! — mondta Vir olyan keményen, hogy Szu-Te, aki egy szót sem értett, megremegett. Ösztönével megsejtette a két földlakó beszélgetésének lényegét, könnyekben tört ki, mikor Rodisz csókkal elbúcsúzott mindkettőjüktől.

Nem sokkal ezután Norin elment a fizika-technikai intézetbe, amely a legnagyobb volt a fővárosban, és szinte valamenynyi tehetséges tudóst magába szívta. Tael mérnök felhívta Vir Norin figyelmét, hogy az ottani „műhelyben” szabadabban beszélhet, mint a többiekben. A mérnök nagyon fontosnak tartóttá ezt a beszélgetést.

Az összegyűltek szigorú rendben, a tudományos hierarchiának megfelelően helyezkedtek el. Elöl, az elnökséghez közel a híres tudósok. Sokuknak a mellén különös jelvény csillogott, amely az aranykígyóval körülfont Jan-Jah bolygót ábrázolta.

Ezek mögött a középréteg képviselői terpeszkedtek, a terém végében pedig a fiatalság zsúfolódott össze. A fiatalokat korlátozott számban eresztették be.

Vir Norin eléggé ismerte már a Tormansz tudós világát, és tudta, milyen következetesen alkalmazzák a kiváltságokat, a nagyobb lakástól és a nagyobb fizetéstől egészen addig, hogy az arra érdemesek hamisítatlan és friss élelmiszert kapnak a „kígyósokat” ellátó raktárakból. A Jan-Jah társadalom sok képtelensége közül Vir Norin a leginkább talán azon csodálkozott, hogy is adhatták el magukat a bolygó legnagyobb elméi. Valószínű, hogy szakmájuk szűk keretén kívül semmi másban nem voltak kiválóak ezek a tehetséges nyárspolgárok.

Egyébként sok tudós tisztában volt ezzel. Többségük gőgösen és kihívóan viselkedett, pontosan úgy, ahogy nem teljes értékűség komplexusával küszködő emberek szoktak.

— Tudunk róla, hogy beszélt az orvos-biológiai intézetben — mondta a gyűlés elnöke, egy rideg és epés férfi —, de ott óvakodott a Tormansz tudományának értékelésétől. Megértjük a Föld embereinek tapintatosságát, de itt nyugodtan beszélhet, és olyan véleményt mondhat a tudományunkról, amilyet az valóban megérdemel.

— Újra le kell szögeznem: túlságosan keveset tudok ahhoz, hogy felmérjem és összehasonlítsam az ismeretek összességét. Ezért mindazt, amit mondok, tekintsék általános és felületes benyomás összegezésének. Vajon helyes-e az a vélemény, amely bennünk, földlakókban kialakult? Többször volt alkalmám hallani, hogy az egzakt tudomány a Jan-Jah emberiségének problémáját meg akarja oldani.

— Önöknél, a világűr meghódítóinál talán nem így van? — kérdezte az elnök. Vir Norin a fejét rázta.

— Ha nem követelünk is egymásnak nem ellentmondó tényékén alapuló igazságokat, a tudomány még a saját fejlődésében sem annyira objektív, annyira állandó és egzakt, hogy vállalhatná a társadalom teljes modelljének elkészítését. Lord Raleigh, az ókorban a Föld egyik leghíresebb tudósa, nagyon pontosan fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a tudós több joggal tarthatja magát prófétának, mint más művelt ember. Lelke mélyén jól tudja, hogy az általa felépített elméletek alatt ellentmondások lappanganak, amelyeket nem képes feloldani. A lét legnagyobb rejtélyei, ha egyáltalán felfoghatók az embéri értelem számára, más fegyverzetet kívánnak, mint csupán a számítás és a kísérlet”…

— Milyen szégyenletes tehetetlenség! Már csak az hiányzik, hogy az istenséget hívják segítségül — kiáltotta valaki.

Vir Norin a láthatatlan kételkedő felé fordult.

— A mi pszichológiánk alapelve, hogy önmagunkban keressük azt, amit másokban feltételezünk. Önöknél még mindig élnek a szuperlényekről alkotott elképzelések. Istenek, szuperhősök, szupertudósok…

Az általam említett földi fizikus figyelembe vette az embéri pszichikum óriási belső erőit, azt a vele született képességét, hogy ki tudja javítani a világ disztorzióját, amely a térmészeti törvények felderítésével, az ismeretek hiányossága miatt keletkezett. Hangsúlyozta, hogy a külső kutatás módszerét, amely bolygónkon egykor a Nyugat tudományát jellemezte, ki kell egészíteni a Kelet önvizsgáló módszerével, amely meg éppenséggel csak az emberi értelem saját erőire hagyatkozott.

— A meddő töprengések évei ezek — szólt közbe valaki a terem végéből —, nekünk erre se időnk, se anyagi eszközünk. A kormánytól nem sok pénzt kaptunk, ön pedig a gazdag földi szemszögéből nézi a mi szegénységünket.

— Gazdagság és szegénység a megismerésben relatív — felelte az asztronavigátor. — Nálunk, a Földön minden ezzel a kérdéssel kezdődik: milyen haszna van az embernek a légtávolabbi következményekből, a szellemi és az anyagi erők legcsekélyebb felhasználásából. Ön arról beszél, hogy hiányoznak az anyagi eszközök. Akkor hát miért próbálják a kozmoszt meghódítani, holott nem ismerik kellőképpen az ember számára nélkülözhetetlen dolgokat? Hát nem látják, hogy ezen az úton minden egyes lépés nehezebb az előzőnél? Önök olyan áramlat ellen eveznek, amelynek ereje egyre növekszik. Haladjanak más úton, teremtsék meg az erős, egészséges és értelmes emberek osztály nélküli társadalmát. Erre fordítsanak minden erőt. A Föld másik régi tudósa, a matematikus Poincaré mondta, hogy bármely fizikai jelenség lehetséges tudományos magyarázatainak száma végtelen. így csak azt válasszák ki, ami közvetlenül, ha egy kis lépéssel is, de az emberek boldogsága felé visz. Csak ezt, semmi többet!

A gyűlés elnöke felállt.

— A beszélgetés olyan irányba fordult, amely aligha érdekli a Jan-Jah tudományos világának itt összegyűlt kiválóságait.

Vir Norin látta, hogy nem értették meg.

— Inkább arról tájékoztasson, milyen a földi elképzelés a világegyetem szerkezetéről — javasolta egy „Kígyó és Bolygó” rendjeles tudós.

Vir Norin engedett hallgatói kívánságának.

Beszélt a világmindenség spirális-helikoid szerkezetéről, a Sakti és a Tamasz világáról, az öttengelyű ellipszis struktúrák törvényének alárendelt erőmezők bonyolult felszínéről a kozmoszban, a fejlődés nagy és kis hullámainak hármas jellegéről, a valószínűség spirálisaszimmetrikus elméletéről, mely a Jan Jah tudományban elfogadott és a legfelső lényt feltételező lineáris-szimmetrikus helyébe lépett. Beszélt a tér és idő legyőzéséről, ami a Jan-Jah tudósok és a földlakók előtt egyaránt régóta ismert maximális csillagtömegek rejtélyeinek megfejtése után következett be, mikor feladták azt a felfogást, hogy az antivilág tökéletesen szimmetrikus a mi világunkkal. Valójában a Tamasz és a Sakti között aszimmetrikus helikoid eltolódás van, és a kvazárok robbanása nem feltétlenül tükrözi a csillagok kollapszusát a Támaszban.

A legnehezebb volt annak az elképzelésnek a leküzdése, hogy a világegyetem önmagában zárt az örök és végtelenül létező idő körében. A matematikai képletek nem segítettek, hanem csak összekuszálták a kérdést, meggátolták az emberi gondolatot, hogy felülkerekedjen az „önmagába zárt” rendszereken, szférákon, időkörökön, amelyek csak a reménytelenség infemális tapasztalatának káoszát tükrözik. Csak azután, hogy az ember le tudta küzdeni az infemó köreit, és megértette: nincs zártság, hanem végtelenbe kanyargó spirál van, csak akkor tudta, egy indiai bölcs szavai szerint, kitárni hatytyúszámyait az örökkévalóság zafír-tengerén át sebesen futó idők felett.

… Akkor, pontosan akkor lettünk mesterei az önöket csodálatba ejtő pszichikai ráhatásnak és jövőbelátásnak, akkor fedeztük fel az egyenes sugár csillaghajót, értettük meg a világegyetem anizotropikus szerkezetét.

Az egyenes sugár csillaghajók a spirálok tengelyei mentén haladnak, ahelyett, hogy megtennék a végtelenül hosszú spirális utat. A tudós képzelete, amely a világ vizsgálatának logikai lineáris módszerein alapszik, ugyanahhoz a spirálhoz hasonlít, amely vég nélkül gömbölyödik fel a Tamasz leküzdhetetlen akadályára. Csak az ifjúkor kezdetén, mielőtt a kialakult nézetek rendszere kondicionálná az embert, törnek fel benne az Egyenes Sugár képességei, amelyeket régen természetfelettinek tartottak: például a jövőbelátás és telekinézis, az a képesség, hogy a jövendő lehetőségei közül kiválaszthassa a megvalósulást.

Ugyanennek az általános törvényszerűségnek van alávetve az élet fejlődése is. Az élet az idő különböző szintjein mindenütt eljut a gondolat feltöréséig. Ehhez szükség van a belső környezet állandóságára a szervezetben és az információgyűjtés és megőrzés képességére. Más szavakkal — a lét külső feltétéleitől való lehető legnagyobb függetlenségre, mert a teljes íriggetlenség elérhetetlen.

Hogy gondolkodó lényt kapjunk, az evolúció spirálja mind szorosabbra csavarodik, mert a lehetséges feltételek folyosója egyre szűkül. Igen bonyolult szervezetek alakulnak ki, amelyek mindjobban hasonlítanak egymáshoz, bár a tér különböző pontjain keletkeztek. A gondolkodó szervezet szükségképpen és mint egyén nyilvánul meg, ellentétben a fejlődés gondolat előtti szintjén a társadalom olyan integráns tagjával, mint a hangya, a termesz és kollektív létre alkalmas állatok. A gondolkodó egyén tulajdonságai bizonyos mértékig ellentétben állnak az emberiség szociális szükségleteivel. Akár tetszik, akár nem, így történt a Földön az emberré válásban, következésképp önöknél is. Ez nem nagyon szerencsés az infemó megszüntetése szempontjából, de mikor ezt megértettük, eljutottünk arra a gondolatra, hogy most már tudatosan tovább kell csavarni, szűkíteni a spirált, korlátozni az egyéni érzések és törekvések szétszórtságát. Ebből következik a kommunista művészét és tudomány komolysága, szigorúsága, ami a magasabb kategóriájú emberek és társadalmak megkülönböztető vonása.

Ha a társadalom spiráljának összecsavarása helyett ennek az ellenkezője történik, akkor tömegestül bukkannak fel az anarchista személyiségek (különösen az élet könnyebb feltételei közt), ennek megfelelően az alkotó munkában is megkezdődik a szétszórtság: szétdarabolt alakok, szavak, formák. Az ilyen alkotások elterjedtsége alapján meg lehet állapítani a társadalom hanyatlásának időszakait — a kiegyensúlyozatlan, fegyelmezetlen emberek korszakait. A lan-lah tudományban különösen megmutatkozott a kiegyensúlyozatlan jelleg, és ennek következtében — nem találták meg a helyes utat. — Vir Norin megállt, majd azt mondta: — Bocsánat, nem kívántam társadalmi kérdéseket érinteni, de úgy látszik, mi a Földön nem tudunk másként gondolkodni, mint szem előtt tartva a fő célt: az emberek nyugalmának, örömének és alkotó munká-jának védelmét!..

A Tormansz tudósai Vir Norin beszédének befejezését komór hallgatással fogadták. Se szóval, se mozdulattal nem fejezték ki érzéseiket, miközben Vir, akit meglepett a hallgatóság reagálása, lejött az emelvényről. Meghajolt és elhagyta a termet; minden idegszálával érzékelte a kiváltságos hallgatóság ellenségességét. Amint becsukta maga mögött az ajtót, zavaros moraj támadt. Természetesen senki sem kísérte ki, és Vir Norin, aki utálta a búcsúzási ceremóniákat, még örült is, hogy időt takarított meg, és hamarabb viszontlátja Szu-Tet. Fél óra múlva hazaért. Homályos aggodalom szorongatta szívét: valami rosszra kell felkészülnie, és ez a rossz összefügg a fizikatechnikai intézetben tartott előadásával. Igen, hatással volt a tudósokra. De milyen hatással? Nem úgy viselkedett, ahogy elvárták, nem tudott megmaradni a Jan-Jah „tiszta” tudományáriak keretei között. Tael azonban éppen az ilyen felszólalás szükségességét hangsúlyozta… Beszélnie kell Rodisszal, ő távolabb lát a jövőbe.

Vir Norin balsejtelmei rögtön elmúltak, amint meglátta SzuTét. Sose hitte volna, hogy ilyen nagy boldogság lehet egy ilyen kis szobában. Szu-Te arcáról odaadó szerelem sugárzott.

Szu-Te gyakran énekelt, és rendszerint nagyon szomorúval kezdte. Beavatta Virt gyermekkori álmaiba, ifjúkori élményeibe. Aztán újra énekelt, úgy fürkészve a jövőt, mint ismeretlen messzességbe lassan hömpölygő, sötét folyót. S Vir ilyenkor szeretett volna mindenről megfeledkezni, hogy minél tovább maradhasson Szu-Tevel.

Ez azonban csak álom: túlságosan bonyolult a helyzet az idegen bolygón, ahol ő az ellenállás és az emberséges létért, az infernóból való kiszabadulásért folyó harc születő erőinek katalizátora lett! Még egy nehéz perc vár rá, amikor a csillaghajó a barátaival elindul haza. A várakozás kínozta Vir Norint, bár tudta, hogy még jó néhány napig együtt dolgozhat Rodisszal, és gyakran láthatja az SDF segítségével a csillaghajó személyzetét.

Így gondolta Vir Norin, de tévedett.

Amikor elhagyta az intézetet, a vitatkozók tömegéből kivált egy alacsony férfi, akinek olyan sárga volt a bőre, mintha beteg volna. Pedig makkegészséges volt, csak abból a népcsoportból származott, amely az elülső félteke magas szélességi körein élt. Nar-Jang volt, a híres asztrofizikus. Felsietett harmadik emeleti dolgozószobájába, bezárkózott, és dohányfüsttel élénkítve magát, számításokat végzett. Arca hol gúnyos mosolyra torzult, hol gonosz örömre derült. Végül felkapta jegyzeteit, és elment a Főtanács fogadó helyiségébe, ahonnan a legfontosabb beosztású főtisztviselőket nagy horderejű, halaszthatatlan államügyekben fel lehetett hívni.

A képernyőn megjelent egy gőgös „kígyós”.

Nar-Jang kérte, hogy kapcsolják a bolygó urát. A titok, amelyet megfejtett, olyan nagy és fontos, hogy csak magának Csoio Csagasznak mondhatja el.

A „kígyós” sokáig merőn bámulta az asztrofizikust, valamit latolgatott, végül gonosz és ravasz arca valami mosolyfélére húzódott.

— Rendben van! Várni kell, megérted, ugye.

— Hogyne, megértem…

— Akkor várj!

A képernyő elsötétült, Nar-Jang pedig elterpeszkedett egy kényelmes karosszékben, és átadta magát ábrándjainak. Ezért a bejelentésért kitüntetik a „Kígyó és Bolygó” rendjellel, a „Tudós Kígyó” címmel, szép házat kap az egyenlítői tenger partján, és Gae Od-Timfift, a híres táncosnő, akit régóta őstromol, a karjába hull…

Az ajtó hirtelen kivágódott. Két jól megtermett „lila” rontott be. Mielőtt az asztrofizikus észbe kapott volna, kirángatták karosszékéből, hátracsavarták kezét, és a kijárat felé húrcolták. A megrémült és felháborodott Nar-Jang segítségért kiabált, fenyegetőzött, hogy panaszt tesz magánál Csoio Csagasznál. Kapott egy ütést a fejére, elhomályosult a tudata. Már a gépkocsiban tért magához, amely vadul ugrált a hepehupás úton. Megpróbált érdeklődni, hová viszik és miért. Egy jókora pofon véget vetett a kérdezősködésnek.

Egy vasfallal körülvett, sötétszürke ház zárt kapuja előtt kicibálták a kocsiból. Nar-Jang remegni kezdett. A főváros lakói rettegtek Gén Sínek, Csoio Csagasz első és legfélelmetesebb munkatársának rezidenciájától. Az asztrofizikust futólépésben levitték az alagsorba. Az őrök egy pillanat alatt levagdosták ruhájáról a kapcsokat, elvették nadrágszíját, és felhasították az ingét. A peckes, szikár tudósból ágrólszakadt, toprongyos alak lett. Ijedten kapott lecsúszó nadrágja után. Hátba bökték, hogy induljon, a félelemtől és a dühtől részketve hamarosan ott állt egy nagy asztal előtt, amelynél Gén Si ült. A bolygó második embere szívélyesen elmosolyodott, és Nar-Jang önbizalma visszatért.

— Embereim túlbuzgóak voltak — mondta Gen-Si. — Látom, nem pontosan adták át nektek a parancsomat — fordult a liIákhoz. — Ő nem bűnös, hanem fontos tanú.

Gén Si némán szemügyre vette a sárga bőrű asztrofizikust, majd halkan így szólt:

— No, mondd el, mit akartál jelenteni! Remélem, valóban fontos ok miatt akartad zavarni a bolygó urát, mert különben…

— A bejelentés annyira fontos, hogy csak magával a legfőbb úrral közlöm — mondta keményen a tudós.

— Ő el van foglalva, és megparancsolta, hogy két napig ne zavarják. Beszélj, de gyorsan!

— Vele szeretnék találkozni. Nagyon mérges lesz, ha valaki másnak mondom el.

— Én nem valaki vagyok — mondta komoran Gén Si —, és nem tanácsolom, hogy makacskodj.

Nar-Jang nem szólt, megpróbálta leküzdeni rettegését. Addig úgyse mernek vele semmit csinálni, amíg a titok a birtokában van, különben magával viszi a sírba.

Az asztrofizikus némán rázta a fejét, attól félt, hogy a hangja elárulja a félelmét. Gén Si rágyújtott hosszú pipájára, és füstölgő végével a szoba sarkába mutatott.

A „lilák” egy szempillantás alaü Nar-Jang mellett termettek, lehúzták a nadrágját, a többi őr levette a burkolatot a szoba sarkában álló tárgyról. Gen-Si lomhán felállt, és odament a durván faragott fa umaagához. Ezeket a ma már csaknem kihalt állatokat valaha hátasnak és igavonónak használták a Jan-Jah bolygón. Az umaaga pofája vicsorított, a háta ékalakban volt kifaragva.

Az egyik „lila” megkérdezte:

— Egyszerű ülés, uram, vagy…

— Vagy! — felelte Gén Si. — Konok fickó, sietnem kell. A „lila” bólintott, kulcsot dugott a faállat homlokába, és elkezdte csavarni. Az ék alakú hát, mint egy száj, lassan szétnyílt.

— Tegyétek rá a kengyelt! — mondta nyugodtan Gén Si. Nar-Jang megértette, mi vár rá. Az emberek régóta suttogtak Gén Si elődjének, Gir-Baónak szörnyű találmányáról, amellyel bármilyen vallomást ki lehetett csikarni a férfiakból. Lovagló ülésben felültették őket az umaagóra, és az állat hátán levő faállkapcsok lassan összezárultak. Vad rémület fogta el az asztrofizikust, porrá zúzta makacsságát és emberi méltóságát. „Mindent elmondok”! — üvöltötte, és Gén Si lábához kúszva irgalomért könyörgött.

— Emeljétek fel, ültessétek… nem, nem az umaagára, hanem a karosszékbe!

S Nar-Jang remegve elmondta, hogy a földi vendég elszólta magát a fizika-technikai intézet ülésén, nem sejtve, milyen kö

vetkeztetésre jutnak a Jan-Jah tudósai a világegyetem általa megrajzolt képéről.

— És csak te voltál ilyen okos?

— Nem tudom…

— Nyugodtan szólíthatsz uramnak — mondta fölényesen Gén Si.

— Nem tudom, uram. Én rögtön elvonultam, és megcsináltam a rajzokat és a számításokat.

— No és?

— A csillaghajó elképzelhetetlen messzeségből jött. Legalább ezer évbe telik, amíg egy hír eljut innen a Földre, kétezer évbe egy üzenetváltás.

— Ez azt jelenti, hogy…?!kiáltott fel félig kérdőn Gén Si.

— Ez azt jelenti, hogy nem jön semmiféle második csillaghajó… Én tanácsadóként részt vettem a földlakókkal folytatott tárgyalásokon… Ráadásul — folytatta sietve Nar-Jang —, a Jan-Jah megsemmisítését engedélyező földi tanács ülése, amelyet nekünk mutattak, csalás, blöff. Semmit sem fognak letörölni a bolygó színéről! Nincs rá felhatalmazásuk!

— Hát az ilyen dolgokat felhatalmazás nélkül is meg lehet tenni, különösen, ha messze vannak saját uraiktól — gondolkozott fennhangon Gén Si, s hirtelen rárivallt a tudósra: — Senki sem tud erről? Nem mondtad el senkinek?

— Nem, nem, esküszöm a Kígyóra, esküszöm a Fehér Csillagokra!

— S ez minden, amit mondani akartál?

— Minden.

Gén Si tapasztalt füle tétovának érezte a választ. Könyörtelen pillantása belefuródott az áldozatba.

— Sajnálom, de mégis fel kell ültetni téged az umaagára. Fogjátok meg!

— Ne, ne tegye! — ordított fel kétségbeesetten Nar-Jang. — Mindent elmondtam, amire rájöttem. Csak… Megkegyelmez és szabadon bocsát, uram?

— No, halljam!

— Meghallottam két fizikusunk beszélgetését, véletlenül, esküszöm a Kígyóra! Állítólag megoldották a földlakók védőte rének rejtélyét. Golyóval vagy robbantással nem lehet feltépni. De ha polarizált kaszkád-sugár lassú nyomásával szétvágjuk, akkor enged. Az egyik azt mondta, hogy szeretné kipróbálni saját kvantum-generátorát, amelynek mintapéldányát nemrég készítette el.

— A nevük?

— Du Ban-La és Niu-Ke.

— Van még valami?

— Semmi, uram. Semmi többet nem tudok. Esküszöm….

— Mehetsz. Adjatok neki tűt és köpenyt. Két ember ménjen ezekért a fizikusokért! Illetve csak Du Ban-Lat hozzátok be. A nőkkel mindig többet kell vesződni, ők konokabbak.

A „lilák” vezetője mélyen meghajolt és kiment. A többiek a kijárat felé vezették a tudóst. Alighogy Nar-Jang átlépte a küszöböt, egy fekete ruhás tiszt, aki félrehúzódva állt, légpisztollyal hosszú tűt lőtt a tarkójába. A tű behatolt a koponyaalap és az első csigolya közé, kioltotta Nar-Jang életét.

Gén Si intett a fekete ruhás tisztnek, hogy távozhat, ő pedig átment a szomszéd helyiségbe, ahol műszerasztalok és kényeimes távbeszélő készülékek voltak. Egy kék gomb elfordításával hívta Kandó Lelufot, másképp Ka Lufot, a Négyek Tanácsának harmadik tagját, aki a bolygó gardasági ügyeit irányitóttá. Az alacsony, kövér Ka Luf díszruhát viselt, hasonlított Zet Ugra, de nagy álla, nőiesen kicsi szája és cincogó hangja volt.

— Kandó, el kell halasztanod a fogadást — mondta Gén Si minden magyarázat nélkül. — Azonnal gyere ide, innen fogunk irányítani egy bizonyos műveletet. Ritka alkalom adódott, hogy végrehajtsuk, amit kiterveltünk…

Fél óra sem telt bele, s a Négyek Tanácsának két tagja már pipázgatva tárgyalta az álnok tervet.

Csoio Csagasz időnként elvonult palotája titkos részébe (még Gén Si sem tudta, mi van a torony alatt, a föld alatti helyiségekben). Most még csak egy napja volt lent, ez azt jelentette, hogy legalább még egy napig az ő kezükben lesz a teljes hatalom. Ezalatt sok mindent lehet csinálni!

A terv egyszerű volt: letartóztatni Fay Rodiszt és Vir Norint, kínzásokkal kényszeríteni őket, hogy a televízióban mondjanak el mindent, amit kell, aztán minél hamarább megölni őket. A földlakók nem fognak harcolni az egész bolygó ellen. Jó lenne persze segítséget kapni a csillaghajótól, kínzásokkal kicsikarni a földlakók úrnőjétől, hogy intéztessen támadást a Coam kertjei ellen, és pusztítsa el Csoio Csagaszt. A csillaghajónak óriási ereje van. A Coam kertjeiből akkor csupán egy gödör marad, amely elnyeli Csagaszt, közvetlen munkatársait és az őrséget. így aztán Gén Si és Ka Luf az állam első emberei lesznek. Azt majd eldöntik, mi legyen Zet Uggal! Minden tanút eltesznek láb alól, köztük az ostoba Taelt is, aki nem tud ügyesen kémkedni!

— A jövőre nézve gondoskodni kell mély föld alatti fedezékekről. Mert biztosan jönnek még csillaghajók a Földről, ha már ismerik az utat. Elrendelem, hogy mindenkit, akit a fővárosban elfognak, ne küldjék a Gyöngéd Halál Palotájába vagy távoli vidékekre, hanem fogják őket föld alatti munkára — jelentette ki Gén Si.

— Igen bölcs gondolat! — cincogta Ka Luf.

Mialatt ők tanácskoztak, a földszintre becipelték az összevert, de még ellenálló fizikust, Du Ban-Lat. Ő konokabbnak bizonyult Nar-Jangnál, és a „lilák” kénytelenek voltak felültetni az umaagára. A fizikus elvesztette a hangját, megtört, és hóhérai kíséretében elindult a készülékéért.

Fay Rodisz az éj leszálltával lement a föld alá. Aznap nagyszabású, együttes gyűlést tartottak a „rél”-ek és a „hél”-ek, megvitatták, milyen gyakorlati lépéseket tegyenek a közös ellenállás érdekében. A felszólalókat hallgatva, Rodisz azon töprengett, hogyan tudna segíteni Vir Norinon és jó tündérén, Szu-Ten. Biztosra vette, hogy a Földről addig nem küldenek ide expedíciót, amíg a „Sötét Láng” által elhintett magok ki nem kelnek, vagy amíg ki nem derül, hogy a Bika Órája nem ér véget, a Tormanszon tovább uralkodnak a démonok. Ez esetben alkalmazni lehet a Nagy Gyűrű törvényét: meg kell semmisíteni azokat a rendszereket, amelyek elzárják a gondolkodó lények útját a világ teljes megismerése felé, megállítják fejlődésüket, fenntartják az infemót. Senki sem fogja megismételni azokat a hibákat, amelyeket a Föld régi gyarmatosítói követtek el, akik letelepedtek idegen országokban, de nem ismerték az őslakosság történelmét, pszichológiáját, szokásait, ami főleg akkor volt nagy baklövés, ha ezek a népek rendkívül fejlett kultúrával rendelkeztek.

Jó ötlet lenne megállapodni Csagasszal, hogy Vir Norin a következő űrhajó megérkezéséig legálisan ittmaradjon a Jan Jah bolygón mint történész, megfigyelő és tudósító. Vagy még jobb lenne azt mondani, hogy a másik csillaghajó késik, s az asztronavigátor ittmarad, hogy megteremtse vele az összeköttetést és segítse a leszállásban. így egy ideig nyugodtan élhetne Vir Norin…

Hirtelen úgy érezte — először, amióta a Tormanszon van —, hogy halálos veszély fenyegeti.

Az ellenség már közel lehetett. A tanácskozás és a Vir sorsán való töprengés annyira lekötötte, hogy érzékei eltompultak, egy órával vagy többel is később észlelte a veszélyt. Odahívta Taelt, és elmondta neki aggodalmait. A mérnök figyelmesen ránézett, és végigfutott a hátán a hideg. A földi asszony barátságos, szinte kedves óvatosságát félelmetes elszántság váltóttá fel.

Rodisz azt javasolta, hogy a jelenlevők a két hosszú folyósón távozzanak. Ő előzőleg ellenőrizte, nem állítottak-e csapdát. Senki sem kerülhet a „lilák” karmai közé, mert egyetlen szálon elindulva eljuthatnak mindenkihez.

Tael kíséretében sietve felment, Vir Normt hívta, de múltak a percek, és nem kapott választ.

— Megpróbálok összeköttetésbe lépni Csagasszal — mondta Taelnek a hálószobájába vezető lépcső aljánál.

— Nagy Kígyó és Kígyó-Villám! Csagasz elvonult. Most már értem…

— Hogyhogy elvonult? — Rodisz emlékezetében hirtelen felvillant a titkos raktár, ahol a Földről hozott dolgokat őrizték.

— Két napra elvonult titkos rezidenciájába, és szokása szerint átadta a kormányzást Gén Sínek.

— Tehát Csoio Csagasz távollétében el akarnak fogni minkét. Kínzásokkal kényszeríteni, hogy tegyünk értük valamit, sőt az is lehet, hogy egyszerűen megölnek, hogy az űrhajó Csagaszon álljon bosszút. Tael, kedves mentse meg Vir Norint. Vigye ki az SDF-et a szentélyből, és lépjen összeköttetésbe vele. Otthon van, beszélje meg vele, hogy rejtőzzön el. Gyorsan, Tael, nem szabad késlekedni. Először engem próbálnak elfogni. Gyorsan! Én is hívom őt a szobámból.

— Hát maga, Rodisz? Mi lesz, ha sikerül nekik?

— A tervem egyszerű. Védekezni fogok az SDF-fel, amíg nem beszélek a csillaghajóval. Adja meg annak a helynek a koordinátáit, ahol a korongrepülő Csedi sebesülésekor leszállt. A korongrepülő felkészítéséhez másfél óra szükséges. Újabb húsz perc, amíg Grif Rift iderepül. A kilenclábú elemei öt órára elegendőek. Bőven van még időm. Ha elbújtatta Vir Norint, térjen vissza a kilenclábúval, és várjon a negyedik folyosó kijáratánál. Beállítom az SDF-emet önmegsemmisítésre, és lemegyek. Ne féljen, a robbanást úgy irányítom, hogy ne tegyen az épületben kárt, nehogy felfedezzék a föld alá vezető járatot. Ez még hasznunkra lehet.

— Én nem félek semmitől. Magát féltem, Rodisz, csillagom, szerelmem!

— Menjen, Tael. Nehogy elkéssünk Norin megmentésével.

— Engedje meg, hogy felmenjek magával! Két perc az egész. Meg kell győződnöm, hogy nem lopakodtak-e be a szobájába.

— Nem tudnak.

Nagyon óvatosan tolták el a falblokkot Rodisz sötét hálószobájában. Rodisz a másik szobába nyíló ajtóhoz lopódzott. Meghallotta a kilenclábú erős zúgását, és belesett. A folyosóról nyíló, sarkig tárt ajtónál emberek álltak fekete köpenyben, csuklyában és kesztyűben, az éjszakai büntető különítményesek. A folyosó tele volt „lilák”-kai. A hátulállók valami súlyos tárgyat vonszoltak, az elülsők pedig mozdulatlan sorfalat álltak, nem próbáltak se lőni, se rohamra indulni.

Fay Rodisz visszahúzódott a hálószobába.

— Siessen, Tael!

A mérnök a nyitva hagyott bejáró felé indult, és visszanézett. Hűség és szerelmes alázat tükröződött a szemében.

Rodisz átölelte és megcsókolta.

A mérnök lefutott a meredek lépcsőn, Rodisz pedig elzárta a nyílást.

A főváros lakói korán lefeküdtek, s ebben az órában a „hél” negyedben csend uralkodott. Vir Norin hirtelen felébredt. A szobában alig hallatszott az alvó Szu-Te egyenletes lélegzése. Fojtott hang szólította a sötétből: „Vir, Vir, ébredjen! Ébredjen, Vir! Veszély!”

Vir felugrott, egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom. — Rodisz! Mi történt?

Felkeltette Szu-Tet, beszaladt a másik szobába, bekapcsolta a kilenclábút, és megpillantotta Rodisz sötét szobáját. Néhány perc múlva a kép eltűnt, majd megjelent Tael…

Rémület és lelkesedés fogta el Szu-Tet, amint vadul száguldottak az SDF-en a Bölcsesség Központja sötét utcáin. A kilenclábún csak egy ember fért el, Vir Norin a karjában tartotta a lányt. A városszéli útelágazásnál az asztronavigátor megállt. Tael tanácsára nagy kört írt le, bepermetezte a talajt különleges vegyszerrel, amelyet egyszer a mérnöktől kapott. Az állám vezetői elől eltitkolt találmánynak az volt a sajátossága, hogy hosszú időre megbénította a szaglóidegeket. Most már nem kell félnie a kutyáktól, ha a nyomukba eresztik őket. Alig két kilométernyi út volt hátra a korongrepülő leszállási helyéig.

Eközben Rodisz előjött a hálószobából. Az emberek észrevették. Nyüzsgés támadt, mutogattak rá, integettek a hátul állóknak. Rodisz erősebb fokozatra kapcsolta a védőteret, és az űrhajót hívta. Annál a táblánál, amelyen már csak két földlakó és Tael zöld fénye égett, ott ült Menta Kor. Rögtön felébresztette Grif Riftct. A parancsnok riadóztatta a csillaghajó személyzetét. Hozzáláttak a korongrepülő előkészítéséhez. Rift izgatottan kérte Rodiszt, ne várjon tovább, menjen le a föld alatti üregbe.

— A kilenclábú elboldogul maga nélkül. Már régóta féltem valami hasonlótól, s mindig csodálkoztam, hogy miért ment bele ebbe a játékba Csoio Csagasszal.

— Ez most nem az ő műve.

— Annál rosszabb. Minél hitványabb alakok a hatalom birtokosai, annál veszélyesebbek. Haladéktalanul odarepülök. Derűs ég! Hát igazán itt lesz végre az űrhajón, nem pedig a Tormansz poklában?

— Nagyon aggódom Vir miatt.

— Vir ott ül a leszálló téren a fák alatt. Induljon már, Rodisz!

— Megyek, ne szakítsa meg az összeköttetést, figyelje a szóbát. Szeretném tudni, meddig tart ki a hűséges kilenclábú. Mi már a „Sötét Láng”-ról búcsúzunk el tőle.

Rodisz felvette az asztalkáról a jegyzettekercset, csókot dobott Grif Riftnek, és bement a hálószobába.

Olyan fülsiketítő sivítás hangzott fel, hogy Rodisz egy pillanatra megdermedt. A védőtéren túl, mint egy szörnyeteg pofája, ismeretlen szerkezet bújt elő. Feltépte a védőteret, az ablakhoz, a kilenclábú mellé dobta Rodiszt.

Grif Rift belekapaszkodott a műszerasztal szélébe, félelemtői eltorzult arccal meredt a képernyőre.

— Rodisz! Rodisz! — próbálta túlkiabálni a sivítást. — Kedvesem, mondja meg, mit tegyek?

Fay Rodisz letérdelt az SDF előtt.

— Késő, Grif! Végem van. Grif, parancsnokom, hallgasson rám, könyörgök, megparancsolom: ne álljon bosszút értem! Ne kövessen el erőszakot. Nem szabad a Földről szőtt álom helyett gyűlöletet és rémületet ébresztem a tormanszi népben. Ne segítsen azoknak, akik gyilkolni jöttek büntető istenként, ami az ember legrosszabb kreációja. Ne tegye fölöslegessé áldozatainkat! Repüljenek el! Haza! Hallja, Grif? — Űrhajó — start!

Rodisznak már nem jutott ideje, hogy a kedves Földre emlékezve keressen vigaszt. Eszébe jutottak a Tormansz vakmerő sebészei, akik a feltámasztás hívei voltak, tudta, hogy nem szabad a szokásos módon meghalnia. Egy percnyi késleltetéssel robbanásra állította be az SDF-et, óriási akaraterővel megáilította a szívét, és a kilenclábúra zuhant.

A diadalordítással berontó különítményesek megálltak a földlakók úrnőjének teste előtt.

Az egyenes sugár csillaghajó parancsnokából életében most először szakadt fel a harag és a fájdalom üvöltése. A műszertáblán kialudt Fay Rodisz zöld fénye. Ott pedig, ahol Rodisz SDF-je állt, vakító, kék lángoszlop csapott fel a fekete égbe, magával ragadva Fay Rodisz elégett testének hamvait az atmoszféra felső rétegeibe.