A Bika órája

I. FEJEZET A Tormansz bolygó legendája

Befejezésül hadd mondjam el a név keletkezését. A Megosztott Világ Korának ötödik korszakában a világkultúra nyugáti szférájában egyre nagyobb lett az elégedetlenség a kapitalista társadalmi formából kifejlődött civilizáció miatt. Sok író és tudós megpróbált a jövőbe pillantani. A művészek előérzete aggodalmat keltett a legkiválóbb emberekben azokban az években, amikor a kiéleződött ellentétek háborúhoz vezettek. De a nagy hatósugarú rakéták és a nukleáris fegyver feltalálásával az emberiség jövőjéért érzett aggodalom általánossá vált, és természetesen a művészetben is tükröződött. A Művészetek Házában látható egy kép azokból az időkből. A kép alatti rövid szöveg számukra tökéletesen érthető: „Az utolsó perc.” Tágas mezőn gigászi rakéták sorakoznak, olyanok, mint a régi temetők magas keresztjei. Az alacsonyra ereszkedett, borús égre félelmetesen merednek a robbanófejek, a termonukleáris halál iszonyatos hordozói. Emberek fiúnak libasorban a föld alatti óvóhely sötét barlangszája felé, s félve néznek vissza, mint akik maguk is rettegnek attól, amit elkövettek. A művész remekül érzékelteti az immár elháríthatatlan, iszonyú bajt, hiszen ártatlan embermilliók pusztulásának megtörlásaképpen onnan, ahová ezeket a szörnyeket küldik, ugyanilyen rakéták szállnak ide. Nem az óvóhelyre menekülők puszfiúnak el, hanem a diptychon másik részén ábrázolt fiatal, rokonszenves férfi és nő, akik egy nagy folyó partján térdelnek Az asszony csecsemőt szorít magához, egy nagyobbacska fiú pedig kis kezével az apjába kapaszkodik. A férfi átöleli feleségét és a gyerekeket, fejét hátrafordítja, arra, ahol az atomrobbanás gomolygó felhőjéből óriási kard nyúlik a szánalmas emberalakok fölé. Az asszony nem hátranéz, hanem a nézőre, s az arcára kiülő nagy-nagy szomorúság összeszorítja a kép minden szemlélőjének a szívét. Nem kevésbé erőteljesen fejezi ki a művész a férfi tehetetlenségét, aki tudja, hogy nincs mentség, s csak azt kívánja, hogy mielőbb legyen mindennek vége.

A képen ábrázolthoz hasonló lelkiállapot már korábban, az MVK első világháborúja után tapasztalható volt azok közt az emberek közt, akik kereszténynek vallották magukat, és fenntartás nélkül hittek rendkívüli, misztikus, ahogy akkoriban nevezték, természetfeletti erőkben. A moralisták régóta tudták, hogy a vallási dogmákból eredő régi erkölcs felbomlása elkerülhetetlen, és a vallás hanyatlik, de a dialektikus filozófusoktól eltérően nem láttak kivezető utat a társadalom átalakításában. A valóságra való ilyen reagálást példázza nekünk Arthur Lindsay ebből a korból ránk maradt kis könyve egy fantasztikus utazásról az Arkturusz csillagrendszer egyik bolygojára. Persze, az utazás a misztikus képzelet szülötte. Az akkori idők technikája nem is gondolhatott csillaghajók építésére. A képzeletbeli bolygón az emberiség bűneiért vezekelnek. A komor, szomorúsággal teli életet a szerző meglepően gazdag fantáziával ábrázolja. A bolygót Tormansznak hívják, ami a feledésbe merült nyelven „kínszenvedést” jelentett. így született meg a kínszenvedés bolygójának legendája, amelyet később, amennyire tudjuk, számos nemzedék festői és írói feldolgoztak. Nemegyszer visszatértek a Tormansz-legendához, de mindig válságok, súlyos háború, éhínségek idején és akkor, ha kilátástalannak látszott a jövő. Számunkra a Tormansz bolygó csak egyike volt a sok ezer elfeledett mesének. De mindenki tudja, hogy hetvenkét évvel ezelőtt kaptuk az első hírt a Hiúz csillagkép vörös napjának furcsa bolygójától. Kin Ruh történész, aki a feledésből kimentette a legenda ősforrását, Tormansznak nevezte el az új bolygót — a rosszul szervezett társadalomban élő emberek nehéz életének szimbólumaként.

Fay Rodisz elhallgatott, s a Csillaghajózási Tanács termében percnyi csönd támadt. Majd egy sovány férfi lépett az emelvényre, vörös haja rakoncátlanul meredezett. Az egész bolygó jól ismerte, úgy is, mint közvetlen leszármazottját a híres Ren Boznak, aki elsőnek hajtott végre egyenes sugár kísérletet, s majdnem rajta vesztett, s úgy is, mint ESCSnavigáció teoretikusát. Azok az emberek, akik látták Ren Boz szobrát, azt mondták, hogy Vel Heg nagyon hasonlít dédapjára.

A számítások befejeződtek, és nem cáfolták meg Fay feltevését. Noha kolosszális a távolság a Tormanszig, könnyen lehetséges, hogy az a három csillaghajó, amelyik a VEK kezdetén elindult a Földről, elérte ezt a bolygót. Tegyük fel, hogy az űrhajók bejutottak a negatív gravitációs térbe, bezuhantak a nulla-térbe, és onnan természetesen visszasiklottak, egy pillanat alatt megtéve több száz parszeket. Az asztronavigáció legcsekélyebb ismerete nélkül a csillaghajók pusztulása elkerülheteden volt, de megmentette őket a kiindulási pont merőben véletlen egyezése a bolygóval, amely tulajdonságai alapján nagyón közel állt a Földünkhöz. Ma már tudjuk, hogy az olyan típusú bolygó, mint a miénk, korántsem ritka, s majdnem minden csillagrendszerben van. Ezért ilyen bolygót találni önmagában nem meglepő, de eljutni rá a galaktika csillagszegény terében — rendkívüli eset. Hajdanában, mikor felfedezték a körülmények előzetes leküzdésének törvényszerűségét, azt szókták mondani, hogy a szerencse a balgák mellé szegődik. Itt is így történt: a Földről menekülők, a történelem szükségszerű fejlődésébe belenyugodni nem tudó fanatikusok esztelen vállalkozását siker koronázta. Vaktában indultak el az akkor felfedezett, a Nap közelében levő csillagképre, nem sejtve, hogy ez a folt, amelyet sötét anyag övez, egyáltalán nem bonyolult, láthatatian csillagrendszer, hanem kapu, a tér hosszanti struktúrájának szétcsúszása. Én még egyszer átnéztem az emlékgép feljegyzéseit — a Nagy Gyűrű 26. információs központja huszonegyedik csoportjának, a százötödik szövegmagyarázatnak 886 449. közleményéről. Kevés leírás maradt a Tormansz lakosairól.

Az expedíció, amely a Cefeusz csillagkép — ennek a nevét még nem fordították le a Gyűrű nyelvére — egyik bolygójáról indult, csupán néhány felvételt tudott készítem, s ezekből megállapíthatjuk, hogy a tormansziak nagyon hasonlítanak azokra az emberekre, akik sok évszázaddal ezelőtt a merész kísérletre vállalkoztak.

Már elvégezték a bipoláris valószínűségszámítást — egyenlő nulla néggyel. A Közgondolkozás Gép valamennyi körzet vé leményét magas hatványkitevőjű „igen”-ben foglalta össze, és a Bánat és Öröm Akadémiája is az expedíció kiküldése mellett foglalt állást.

Vel Heg elhagyta az emelvényt, helyét a Tanács elnöke foglalta el.

— Ilyen érvelés után a Tanácsnak nincs miről döntenie, alávetjük magunkat a bolygó véleményének!

Válaszul az elnök szavaira a teremben egyöntetűen zöld fényék gyulladtak ki.

— A Tanács haladéktalanul hozzálát az expedíció megszervezéséhez — folytatta az elnök. — A legfontosabb feladat az asztronauták kiválasztása. „A Sötét Láng” — második ESCSénk — nem nagy, nem küldhetünk annyi embert, amennyire szükség volna. A csillaghajó irányítását nyolcán végzik, váltótárs nélkül, kivéve a navigátorokat. Ezenfelül legfeljebb öt embert vihet a „Sötét Láng”, beleértve a parancsnokot is, mert különben elviselhetetlen volna a zsúfoltság. Szomorúan megvalljuk, hogy ESCSink még nem többek kísérleti gépeknél, és akik vezetik őket, a legveszélyesebb űrhajózási mód kipróbálói. Minden repülés, kivált a világ ismeretlen térségébe, továbbra is kockázatos.

A terem egyik felső sorában vörös fény villant háromszor. Egy fiatal férfi állt fel, bő fehér köpenyben.

— Kell-e hangsúlyozni a veszélyt? — kérdezte. — Önök tud-ják, hogy ez mennyire növeli a jelentkezők számát, még műszaki kísérlet esetén is. Csakhogy most a Tormanszról van szó, arról a lehetőségről, hogy kapcsolatba kerülnek a mi embéreinkkel, az emberiség egy részecskéjével, amely véletlenül vetődött mérhetetlen távolságba!

Az elnök a fejét csóválta.

— Ön nemrég jött a Jupiterről, nem ismeri a vita részleteit. Semmi kétség, meg kell tennünk. Ha a Tormansz lakosai földi emberek, akkor őseik és a mi őseink ugyanazt a levegőt szívták, amelynek molekulái a mi tüdőnket megtöltik. Nekik és nekünk azonosak a génjeink, azonos a vérünk, ahogy abban a korban mondták, amikor ők elrepültek a Földről. S ha az életűk olyan nehéz, amilyennek Kin Ruh és munkatársai tartják, még inkább kötelességünk a segítségükre sietni. Mi a Tanácsban úgy beszéltünk a veszélyről, mint az emberek kiválasztásának speciális motívumáról. Újra meg újra emlékeztetek rá: nem alkalmazhatunk erőszakot, nem mehetünk hozzájuk úgy, mint egy magasabb rendű világ hírnökei, akik vagy büntetnek, vagy mindent megbocsátanak. Esztelenség lenne életük megváltoztatására kényszerítem őket, ezért egészen különleges tapintatra van szükség ebben a páratlan expedícióban.

— De hát mit remélnek? — kérdezte aggodalmasan a Jupitérről jött férfi.

— Ha bajuknak — mint a bajok zömének — a tudatlanság az oka, vagyis a tudományos vakság, akkor látóvá kell tennünk őket. Mi leszünk a szemorvosok. Ha a betegséget a bolygó általános nehéz körülményei okozzák, akkor azt javasoljuk nekik, gyógyítsák meg gazdaságukat és technikájukat, de mindériképpen úgy kell mennünk hozzájuk, mint orvosoknak — felelte az elnök, s a Tanács tagjai egy emberként álltak fel, hogy kifejezzék teljes egyetértésüket.

— És ha ők nem akarják? — ellenkezett a Jupiterről jött ember.

— Forduljon a Jövendőjelző Akadémiához — válaszolta kelletlenül az elnök. — Ott már tanulmányozzák a különböző változatokat. Nekünk viszont, mielőtt a Tanács tagjai szétszélednek a munkacsoportokba, közösen kell döntenünk, hogy ki legyen az expedíció vezetője!

Fay Rodisz nevére, aki Kin Ruh tanítványa és az MVK történelmének kiváló ismerője, csupa zöld fény gyulladt ki.

— Úgy gondolom — tette hozzá az elnök, aki már távozni készült az emelvényről —, lehetőleg minél fiatalabb embereket kell kiválasztani, beleértve az űrhajós szakembereket is. A fiatalság lelkileg közelebb áll a Megosztott Világ Korához, mint az idősebbek, akik már messzire jutottak az önképzésben, és néha helytelenül értelmezik a fiatalság érzelmeinek váratlan fordulatait és erejét.

Az elnök hamiskásan elmosolyodott, mert elképzelte, hogy milyen tiltakozások érkeznek majd az ifjúsági csoportoktól a Csillaghajózási Tanács információs központjába.

A „Sötét Láng” ESCS indulási helyét úgy választották ki, hogy minél több ember lehessen jelen a búcsúztatáson. Az indiai Revat-fennsík alacsony dombjainak karéjában elterülő síkság ebből a szempontból ideálisnak látszott. Mint az első egyenes sugár csillaghajók mindegyike, a „Sötét Láng” is közönséges anamezon motorokkal haladt a naprendszer határáig, ott pedig, az előre kiszámított ponton árnyékolta tér-idő-rendszerünk szerinti helyzetét. Ezzel lehetővé vált, hogy a Tamasz határán nulla-térben legyen.

A csillaghajó esetlen formája megnehezítette elszakadását a Földtől. Kénytelenek voltak nem planetáris, hanem mindjárt anamezon motorokkal indítani. Ezért az első ESCS-ék nem szánhattak fel a szokásos űrrepülőterekről, hanem csak távoli és lakatlan területről.

Mágneses mező kétszarvú aktivátorai emelkedtek fel védelmük A dombokon összegyűltek fémháló mögött álltak, fejükre különleges félálarcot húztak, amelynek puha műanyag rétege biztonságosan fedte fülüket, orrukat és szájukat. Az aktivátorok „szarvain” jelzőlámpák gyúltak ki, de a trópusi reggél fényében alig látszottak. A hatalmas űrhajó zöld kupolája megremegett, felszökkent tíz méternyire, s ott megállt arra a néhány másodpercre, amíg a mágneses lengéscsillapító akna az űrhajón belül elérte a teljes kapacitását. A „Sötét Láng” függőleges tengelye körül lassan forogva lebegett. A halványan csillogó anamezon oszlop szétterült alatta a védőfalig. A csillaghajó hirtelen ismét nagyot szökkent, és rögtön eltűnt. Az egésznek a váratlansága, egyszerűsége, továbbá az iszonyatosan süvítő hang egyáltalán nem hasonlított a rendes csillaghajók dübörgő és ünnepélyes indulására. A gigantikus és féléimetes űrhajók olyan fenségesen hagyták el a Földet, mintha erejükkel büszkélkednének, ez pedig úgy tűnt cl, mintha menekülne.

A búcsúztatók kissé csalódottan széledtek szét. Korántsem mindenki tudta elképzelni az ESCS-re leselkedő veszélyt és az expedícióra váró nehézségeket. Csak azok maradtak ott gondolataikba merülve az üres völgykatlan előtt, amelyet fehér por lepett, akiknek élénk volt a fantáziájuk vagy nagy a tudásuk, esetleg a kettő párosult bennük.

Az emberi értelem, bármennyire gazdagodott és fejlődött is az elmúlt háromezer év alatt, néhány jelenséget még mindig csak külsőségében tudott felfogni, és nem akarta elhinni, hogy ez az esetlen szerkezet szinte egy pillanat alatt áttöri a teret, ahelyett, hogy évezredeken keresztül engedelmesen körözne benne bonyolult szerkezetének kijelölt csatornáin, akár a fénysugarak.

A „Sötét Láng” az inercia mágneses oltogatóinak segítségévei a korábbi csillaghajók számára gyilkos szökellésekkel növelte sebességét. A kapcsolat az űrhajóval megszakadt.

A „Sötét Láng” belsejében, mihelyt az STS (a Sakti tér sebessége) műszerei a 0,10129 jelzőszámon megálltak, a személyzet valamennyi tagja elhagyta az inerciás fülkét, elfoglalta munkahelyét.

A belapított, szferoid vezérlőfülkében, amely a kupola közepén volt felfüggesztve, csak Grif Rift, az űrhajó parancsnoka, Fay Rodisz és Div Szimbel tartózkodott. A leolvasások kiselejtezték a Sakti-variánsokat — az űrhajó beállított irányait, amelyeket a vezérlőpult elektronikus agya egy szempillantás alatt átrostált. Végül az eredmény-összegező ablakocskán haloványan foszforeszkálva kigyúlt négy sárga csillagocska, és a csillaghajó vibrálása megszűnt. A „Sötét Láng” rátért az irányra. A mérnök bekapcsolta a robotpilóta-berendezést, és a stabilitásmérő számlapja fölé hajolva, mozdulatlanul figyelt.

Fay Rodisz és Grif Rift szótlanul a fülke padlóján levő korongra állt, amely leereszkedett velük az űrhajó második rekeszébe. Itt mindkét asztronavigátor, Szol Számnál együtt, a belépési pont és kilépési pont kiszámításán dolgozott. Mindkettővel egyszerre kellett elkészülni, mert a csillaghajó a Tamasz határán a nulla-teret csak rövid időre érintette, amennyit a belépés és kilépés igénybe vett. A nulla-térben való mozgáshoz Sakti-idő nem létezett. Az ilyenfajta navigációs számítás pontossága minden képzeletet felülmúlt, s nem is olyan régen még megoldhatatlannak látszott. Az első ESCS, a „Noogén”, a térnek csak hozzávetőlegesen megjelölt területére léphetett ki. A hiba valószínűsége nagy volt, s ez végül is a „Noogén” pusztulását okozta.

A korreláció kaszkád módszerének felfedezése után lehetővé vált a kilépés helyének félmilliárd kilométer pontosságú megállapítása. A gravitációs mezők „kitapogatására” csaknem egyidőben létrehozott műszerek kiküszöbölték a katasztrófakát, amelyek csillagba vagy az anyag más, veszélyes felhalmozódásába való ütközésből származnak. Ezekben a műszerekben reménykedtek a Tamasz esztelenül merész kutatói.

Vir Nonn és Menta Kor most betáplálta a gépekbe mindazokat az előzetes számításokat, amelyeket óriási intézetek végeztek a Földön, hogy alkalmazzák a konkrét körülményekre a csillaghajó annihilációjának helyén. Lassan dolgoztak, de megszakítás nélkül. Negyvenhárom nap állt rendelkezésükre.

Fay Rodisz búcsút intett Riftnek, és a puha futószőnyegen lassan a Rilkéje felé indult, mely a többivel egy sorban, a második fedélzet szélén volt. Jelenlétére most sehol nincs szükség. A hónapokig tartó felkészülés után az űrhajó személyzete és az expedícióban részt vevő szakemberek minden utasítás nélkül végezték mindennapi munkájukat. Amíg semmi nem történik, Fay Rodisz szabadon rendelkezik idejével, annál is inkább, mert számtalan olyan dolog van, ami messze meghaladja ismeretkörét. A rostos szilikonból készült vastag ajtó önműködőén kinyílt és becsukódott. Fay Rodisz fokozta a levegő beáramlását a fülkébe, és a napsütötte afrikai sztyeppék üde, meleg aromájával illatosította. Halkan zúgtak a fülke falai, mintha körös-körül valóban széljárta szavanna terülne el.

Fay Rodisz leült egy alacsony díványra, aztán meggondolta magát, és lecsúszott a mágneses asztalka előtti durva, fehér szőnyegre. Az asztal lapjára helyezett tárgyak közt egy kis dióráma állt aranyozott ovális keretben. Rodisz felkattintott egy rejtett kapcsolót, és a kis tárgy ablakocska lett, amelyen át a természet eleven és erős színeinek mérhetetlen távolába lehetett látni. Ismeretlenbe vesző kékes síkság fölött esetlen, pőrekocsi formájú, szögletes, porlepte tetejű szerkezet repült. Valamilyen fémkarba kapaszkodva két fiatal állt rajta. Kemény arcélű fiatalember egy mongol típusú lányt szorított magához a derekánál fogva. A lány fekete haja lobogott a szélben, fél kezét felemelte, mint aki jelt ad vagy búcsút int. A komor, satnya növényzetű, poros síkság az elöl megbúvó szakadék felé tartott, amelyet sűrű, sárga felhőgomoly borított. Rodisz ezt a furcsa holmit tanítójától, Kin Ruhtól kapta, aki álmainak megfelelő szimbolikát látott benne. Kin Ruh számára, aki teljes mélységében feltárta a régmúlt idők poklát, ez a dióráma a kapcsolatot jelentette azokkal a rég eltűnt emberekkel, akiknek gondolatait és érzéseit örökölte. Lehetővé tette, hogy megértse és értékelje azoknak a hőstettét, akik nem törődtek bele, hogy a geológiai őskortól szenvedések, a félelem, a betegségek és a bánat bűvös köre övezte a Földet egészen addig, amíg a Világ Egyesülésének Korában végre sikerült felépítem a valóban magasabb rendű társadalmat, a kommunizmust.

Roppant nehéz a történész munkája, különösen akkor, amikor tudósok a legfontosabbal kezdtek foglalkozni, a szellemi értékek történetével, a tudatátalakítás folyamatával és a nooszférával, az emberi tudás, a művészet és az álmok összességével.

A kultúra igazi letéteményese valamikor az elenyésző kisebbség volt. Az archeológiái dokumentációból teljesen nyílvánvaló, hogy a palotákban őrzött művészeti tárgyak kivételével eltűntek a szellemi értékek. Gyakran a fejlett kultúrák egész szigetei kerültek az évezredek romjai és pora alá, így a történelmi fejlődés lánca megszakadt. A Föld népességének növekedésével és az európai típusú monokultúra fejlődésével a történészeknek sikerült áttérni a szubjektív találgatásokról a történelmi folyamatok igazi elemzésére. Másrészt nehezebben lehetett megállapítani a dokumentáció igazi értékét. A megtévesztő tájékoztatás és az elképesztő hazudozás a hatalomért folyó politikai harc fegyvere lett. A Megosztott Világ Korának egész ötödik korszakában, amelynek kutatásával Fay Rodisz foglalkozott, óriási mennyiségben készültek ilyen áltörténeti művek. Ebben a tömegben elvesznek azok a dokumentumok és könyvek, amelyek az okok és okozatok igazi összefüggéseit tükrözik.

Fay Rodisz emlékezett rá, milyen iszonyat és undor fogta el, minél mélyebben hatolt be a választott korba. Miközben figyelmét koncentrálva töprengett, szinte maga is az akkori idők átlagemberévé vált, azzá az egyoldalúan művelt, hiányosan tájékozott emberré, akit nyomasztott a sok előítélet és a csodába vetett naiv, a tudatlanságból eredő hit.

Az akkori idők tudósa érzelmileg tompa volt, az érzelmekben gazdag művész pedig a vakságig tudatlan. E két véglet között állt az MVK átlagembere, magára hagyatva, betegeskedve, elvesztve hitét önmagában és az emberekben, az idegösszeomlás határán, egyik értelmetlenségtől a másikig szédelegve rövid életében, amely temérdek esetlegességtől függött.

A legijesztőbbnek az látszott, hogy igen sok emberből hiányzott a határozott cél, a világ megismerésének vágya. A légtöbb ember érdeklődés nélkül nézett a sötét, semmiféle lényeges változást nem ígérő jövőbe, s az út végén elkerülhetetlenül ott várta — a halál.

Fay Rodisz, a huszonöt éves kezdő kutatónő lehorgasztott fejjel ment be tanítójához. Mindig is tehetséget érzett magábán a régi monotörténelem nehéz területének kutatásához, de most megérezte érzelmi gyengeségét. Szeretett volna leásni a még régebbi múltba, ahol a civilizáció különálló gócai nem adtak lehetőséget a monohistorikus szintézisre, és sokkal szebbnek látszottak. A tények elégtelen volta teret engedett a Világ Egyesülésének Kora számára a feltevéseknek, az elgondolásoknak. A megmaradt műalkotások azt a keveset, ami ismert volt, a magasröptű szellemi szárnyalás fényével vonták be.

Kin Ruh mosolyogva azt tanácsolta Faynak, hogy még egy évig folytassa az MVK tanulmányozását. Amikor Rodisz látni kezdte, hogy az MVK rosszul szervezett életében miként rakták le a jövendő világ szellemi, erkölcsi-etikai alapjait, meghökkent: elkápráztatta annak a nagyszerű harcnak a képe, amely a tudásért, az igazságosságért, az egészség és a szépség tudatos megszerzéséért folyt. Először értette meg a rejtélyesnek tűnő, hirtelen változást a történelem fejlődésében a VEK határán, mikor a mindent elpusztító háború veszélyének árnyékában élő, osztályharctól, nemzetiségi viszályoktól és nyelvi különbözőségektől szétforgácsolt, a bolygó természeti kincseit kimerítő emberiség megvalósította a szocialista világegységet. Ma, évszázadok távolából, ez az óriási lépés a váratlan ugrás benyomását keltette. Az ember derűs és gyönyörű jövőjébe vetett bámulatos bizakodás gyökereinek felkutatása Fay Rodisz életének fő célja lett. S most, tizenöt év múltán, negyvenéves korára, ennek eredményeképpen vezeti ezt a példát lan expedíciót egy iszonyúan távoli világba, az MVK végének földi szakaszához hasonló oligarchikus államkapitalista rendszerbe, amely valamiképpen megrekedt a megállíthatatlannak vélt történelmi, társadalmi fejlődésnek ezen a pontján. S ha ez így van, akkor egy veszélyes, hazug eszmékkel fertőzött társadalommal fog találkozni, ahol az egyén értéke úgyszólván semmi, életét habozás nélkül feláldozzák az államrendnek, a pénznek, a termelési folyamatnak, végül a bármilyen ürüggyel indított háborúnak.

Ezzel a világgal kell szembenéznie Faynak, s nemcsak elfogulatlan kutatóként, akinek az a feladata, hogy körülnézzen, vizsgálódjon és az összegyűjtött anyagot magával vigye. Őt persze nem a jelentéktelen tudományos eredményeiért választották ki, hanem mint a Föld küldöttét, a VEK asszonyát, aki érzelmeinek mélységével, tapintatával és gyengédségével át tudja adni az anyabolygó leszármazottainak a kommunista világ derűs életének örömeit.

Fay Rodisz kikapcsolta a diorámát. Az, hogy magával viszi tanítója álmainak egy részét, nem más, mint az MVK megismerésétől való korábbi riadalmának utórezgése! Most, miközben a csillaghajó az ismeretlen sors felé száguldott, úgy nézett a repülő lányra, mint barátnőjére. A lány teljes készenlétben állt, vékony kezét jelzésre feltartva a szakadékba ereszkedés előtt. S Rodisz is hamarosan ott áll majd a minden idegen számára életveszélyt jelentő Tormansz világa előtt. Útitársai döntő jeladást fognak várni tőle.

Fay Rodisz a díványpáma alatt elmozdított egy kis kart, és a fülke falának egy része tükörré változott. Egy-két percig a saját arcát nézte benne, kereste a hasonlóságot a tragikusan feszült arcú lánnyal. Ám az ÖKK érett asszonyának határozott, szabályos arca lényegesen különbözött az MVK Iányának félig gyermeki arckifejezésétől, még ha ugyanazt az érzést élték is át mindketten.

A megpróbáltatások előérzete és az aggodalom az expedíció sikeréért még komolyabbá tette Fay Rodisz zöld szemét, élesebben kirajzolta makacs és kemény metszésű ajkát.

Fay Rodisz tágabbra nyitotta szemét, és felemelte a kezét, mint az a repülő lány, de mozdulata a tükörben furcsának, patetikusnak hatott. Rodisz felkacagott, eltüntette a tükröt, levetette a ruháját, és lefeküdt a díványra; testét ellazítva, tekintetét a fölötte levő kékes, alig derengő gömbre szegezte. Három óra hosszat mozdulatlan maradt, amíg a mennyezeten, a koncentrikus körök rendszerében ki nem gyulladt egy sárga pont, és halk csengés nem hallatszott. Fay Rodisz néhány tornagyakorlatot végzett. Újabb néhány perc, és a tükör előtt egy másik nő állt; szigorúbbnak és ridegebbnek látszott puha, testhez simuló űrhajós ruhájában és rövid, feszesen lesimított hajával. Bal kezére felhúzta a súlyos jelzőkarperecet, és kiment a fülkéből.

Az űrhajó központi tengelyében, a pilótaszferoid és a számítógépek alatt levő kerek helyiségben már összegyűltek az expedíció tagjai. Megelevenedtek a dublőr műszerek számlapjai, s ugyanabban a pillanatban a mennyezeti nyíláson át Ménta Kor és Div Szambel ereszkedett le. Halkan megpendült az OESZ b-hangra hangolt húrja, jelezve, hogy az elektronikus csatlakozások védőberendezésének munkájában minden rendben van. A csillaghajó nem kívánt több figyelmet, a megadott irányban haladt a galaktikai pólus felé.

A várakozással teli csend arra késztette Fay Rodiszt, hogy rögtön a legnehezebbel kezdje, felossza az embereket kiszállókra és a hajón maradókra. Először is bemutatta azokat a felvételeket, amelyeket egy idegen expedíció a Cefeuszról továbbitott, a Gyűrűn keresztül. A szokott úton ezek csak két és fél ezer év múlva jutottak volna el a Földre, ha a Sárkány csillagképben levő bolygókról nem jön ESCS a tejútnak ebbe a részébe és nem közvetíti az értesítést a Nagy Gyűrű 26-os szegmentumára.

A Cefeusz-expedíció csak kétszer röpülte körül a Tormansz bolygót, s mert nem kapott engedélyt a leszállásra, eltávolodott, de fényképeket készített a bolygóról és a televíziós közvetítések alapján a lakosairól.

A Tormansz vörös Napja — a földi megfigyelő számára közönséges csillag — a Hiúz csillagképben volt, a galaktika sötét és csillagokban szegény felső szélességi köreiben.

Senki sem gondolta volna, hogy a tér ilyen távoli részében földi emberek telepedhettek le. De a Gyűrűn továbbított felvételek semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezek pontosan olyanok, mint a földi emberek.

Bőrük színét nehezen lehetett megítélni, de nemigen különbűzött a sötétebb bőrű földlakókétól. Keskeny szemük sötétnek tetszett, ferde szemöldökük kissé tragikus kifejezést adott arcuknak. Az antropológusok a Tormansz lakóinak arcélében a mongoloid lapítottság vonásait fedezték fel, alacsony térmetük és gyenge, nagyrészt szabálytalan testalkatuk pedig szintén az MVK végének és a VEK kezdetének embereire emlékeztetett.

A bolygó felszíne, a felhőtakaró hasadékain át fényképezve elütött a Földtől. Inkább a Zöld Nap bolygójához volt hasonlatos. A fényszonda a planetográfusok gyakorlott szemének azt jelezte, hogy a Tormansz tengerei a földi óceánokhoz képest nem mélyek.

A Tormansz légkörének vastagsága a jelek szerint azonos a föld légkörével. Vérvörös nap világította meg a „fekve” fórgó bolygót, amelynek tengelye egybeesett a keringési pálya vonalával, és a légáramlás egyenletesen terült el a felszínén. — Hogyha itt a növényzet és ennek megfelelően a légkör összetétele a miénkhez hasonló, ha nincsenek különösen virulens kórokozók, akkor könnyű élni ezen a bolygón — törte meg a hallgatást Tor Lik. — Itt bizonyára nincsenek erős éghajlati ingadozások, túl erős sugárzások, földrengések, hurrikánok és egyéb természeti csapások, amelyeket mi oly sokára tudtunk megfékezni.

Alighanem igaza van — helyeselt Grif Rift. — De akkor miért Tormansz? Talán nem is olyan rossz a helyzet a bolygón, és Fay Rodisz tanítója a múlt legendáját támasztotta fel csupán? Azt mondják, túl merészen nevezte el a bolygót, csak előzetes értesülések alapján. A Cefeusziexpedíció orbitális demográfiai felmérése tizenöt milliárdnyi lakosságot mutat ki. A víztömeg cserélődése és a domborzat jellege arról tanúskodik, hogy ilyen nagyszámú ember biológiai virágzása lehetetlenség. Az éhínséget csak úgy lehet elkerülni a bolygón, ha tudományos felfedezéseket tettek vagy vettek át a Gyűrűtől, és magasabb rendű szervezetek közbeiktatása nélkül szintetikus élelmiszert állítanak elő. A Nagy Gyűrűvel nincsenek érintkezésben, az pedig, hogy nem engedélyezték az idegen csillaghajó leszállását, zárt, centralizált hatalomra vall, amely számára nem előnyös a világűrből érkező vendégek megjelenése. Ez a hatalom tehát tart a jövevények nagy tudásától, ami azt mutatja, hogy alacsony a fejlettségi színvonala, nem biztosítja a társadalom szükséges szociális-tudományos megszervezését. Senki sem felelt a Cefeusz-csillaghajó hívására. Ez azt jelenti, hogy az oligarchikus rendszer senkinek, még kivételes esetekben sem engedélyezi nagy hatósugarú adóállomások használatát.

— A bolygón tehát semmibe veszik az egyéni érdekeket, hiszén a csillaghajó megjelenése olyan esemény, amelynek miihókban kellett volna visszhangot keltenie — mondta Fay Rodisz —, s a bolygók történelméből tudjuk, hogy az ilyen rendszer mindig együtt jár az elmaradottsággal és technikai hanyatlással.

— Kin Ruhnak igaza volt! — kiáltott fel Csedi Daan. — Nagyszámú lakosság gyors haladás nélkül hamar kimeríti a bolygó tartalékait, ezáltal rosszabbodnak az életkörülmények, még inkább lassul a fejlődés, egyszóval a kör bezárult.

— Hasonló szavakkal indokolta meg tanítóm a bolygó elnevezését — tette hozzá Fay Rodisz —, mert az emberek szenvedése az infemóformula szerint ilyen körülmények között elkerülhetetlen.

— A régi formulát érti ezen vagy az újat, amelyet Kin Ruh dolgozott ki?

— Mind a kettőt. Az elméletet az MVK egyik filozófúsa és tudósa fejtette ki és nevezte el.

— Tudom — felelte Csedi Daan —, Erf Rom, aki az ötödik korszakban élt.

— Az elméletet majd később vitatjuk meg. A Tormansz mesterséges holdjaként megfigyelhetjük az ottani életet — mondta Fay Rodisz. — Most pedig oszoljunk két csoportra. Mindenki felkészül a felvilágosító munkára, amely egyaránt vár azokra, akik a „Sötét Láng”-on maradnak és azokra, akik a bolygó tiltott földjére lépnek.

— De ha ők megint nem akarják? — kérdezte Div Szimbel.

— Találtam egy módot rá, hogy a bolygóra léphessünk — felelte Fay Rodisz.

— Kiket visz magával az űrhajó személyzetéből? — kérdezte Szol Szain.

— Rajtam és az expedíció három szakértőjén, azaz Csedin, Tiviszán és Toron kívül, szükség van egy orvosra, egy technológusra és egy felsőfokú kibernetikusra, aki tisztában van a sztohasztika módszereivel. Technológusként Gén Atal száll ki, aki helyett az űrhajó páncélvédelmét Neia Holly veszi át, a kibernetikus Vir Norin első asztronavigátor lesz, orvosunk pedig csak egy van.

— Köszönöm, Fay — mondta Eviza, s csókot dobott neki. Vir Norin boldogan bólintott, szemét le nem vette Fay Rodíszről, enyhe pír vonta be az űrhajó szűk helyiségeiben hónapokon át végzett megfeszített munkától sápadt arcát.

Gén Atal szorosan összezárta vékony ajkait, szemöldökei közé mély, függőleges ránc vésődött.

— S velem mi lesz? — szólalt meg elégedetlenül Olla Dez. — Felkészültem a kiszállásra, egészen kiváló formában vagyok. Azt hittem, én is kettős feladatot teljesíthetek, mint kutató és mint demonstrátor! Bemutathatom a Tormansznak a plasztikus táncokat…

Be is fogja mutatni, Olla — válaszolta Fay Rodisz —, a csillaghajó képernyőjén keresztül. Magára itt van szükség, hogy kapcsolatot tartson a robotemberekkel, és távoli felvételeket készítsen. Egyébként, ha minden jól sikerül, valamenynyien a Tormansz vendégei leszünk.

— Egyelőre azonban készüljünk fel a legrosszabbra — vonta össze a szemöldökét Olla Dez.

— A rosszra, de nem a legrosszabbra — felelte Fay Rodisz.