Tehanu

TIZENEGYEDIK FEJEZET Otthon

Valmouth népének jó része, amint köztudottá vált az enyhelyi hajó érkezése, fedélzetén a királlyal, az új, fiatal királlyal, akiről a legfrissebb énekek szóltak, tömegével özönlött le a kikötőbe. Az új hősénekeket ugyan még nem nagyon tudták, de a régieket igen, és ezért a vén Relli lecipelte a hárfáját, és elénekelt egy részt a Morred tetteiből, hiszen a Szigetvilág királyának biztosan az ő leszármazottjának kell lennie. Hamarosan a király maga is föltűnt a fedélzeten, szívszaggatóan fiatalon és jóképűen, egy kútfői varázsló, egy asszony és egy kislány társaságában. Az utóbbiak a koldusokénál alig különb köpönyeget viseltek, mégis úgy bánt velük, mint egy királynővel vagy hercegkisasszonnyal, szóval lehet, hogy azok is voltak valóban.

— Talán az anyja — suttogta Talpas, és megpróbált kikukucskálni az előtte állók feje fölött, amikor a barátnője, Alma, hirtelen megragadta a karját, és fojtott hangon fölsikkantott:

— Hiszen az… az ott anya!

— Kinek az anyja? — kérdezte a másik, mire Alma rávágta: — Az enyém! A másik meg Therru. — De nem tolakodott előre a tömegben, még akkor sem, amikor egy tengerésztiszt kilépett a mólóra, és fölhívta a vén Rellit a hajóra, hogy ott játsszon a királynak. A többiek között várakozott tovább. Látta amint a király fogadja Valmouth előkelőségeit, és hallotta Relli dicsőítő énekét. Figyelte, hogyan búcsúzik el Lebbanen a vendégektől, mivel legalábbis az emberek azt beszélték, a hajó még az éj beállta előbb ismét nekivág a tengernek, hogy hazatérjen vele Enyhelyre. Tenar és Therru utolsóként lépkedtek le a hajópallón. A király mindkettőjüket szertartásosan megölelte, arcát az arcukhoz érintette, és a kislányhoz ezért mélyen le is kellett hajolnia. Óó! — sóhajtott föl a mólón összesereglett tömeg. Miközben a két alak lefelé lépkedett, a palló korlátjába kapaszkodva, a nap alábukott az aranyszínű párába, és ragyogó aranyhidat feszített az öböl sima vizére. Tenar súlyos csomagot és zsákot cipelt. Therru lehajtotta a fejét, haja eltakarta az arcát. A pallót hamarosan behúzták, a tengerészek nekifeszültek a kötélzetnek, a tisztek parancsszavakat kiáltoztak, és a büszke Delfin nevű hajó méltóságteljesen útjának indult. Ekkor Alma végre csak átverekedte magát a tömegen.

— Üdvözlet, anyám — mormolta.

— Üdvözlet, lányom — felelte neki Tenar. Megcsókolták egymást, aztán Alma fölvette Therrut a karjára.

— Ejnye, hogy megnőttél! — álmélkodott. — Kétszer akkora vagy, mint amikor elmentél. No, gyertek, gyertek velem haza!

Alma valahogy furcsán tartózkodó volt anyjával szemben, fiatal kalmár férjének otthonos házában. Többször is elgondolkodó, csaknem szomorú tekintettel mérte végig.

— Tudod, anya, hogy nekem sohasem jelentett igazán sokat az egész — mondta Tenar hálószobájának ajtajában állva —, az a Béke Rúnája… meg hogy elvitted Enyhelyre azt a gyűrűt. Nekem csak annyi volt, mint a többi hősi ének. Mintha ezer éve történt volna! De mégiscsak te voltál az eset hőse, ugye igaz?

— Egy lány volt az, Atuan szigetéről — felelte Tenar. — Valóban ezer éve. Most pedig úgy érzem, legalább ezer évig tudnék aludni.

— Akkor menj és bújj ágyba! — Alma elfordult, de nyomban vissza is nézett, lámpással a kezében. — Te, királlyal csókolózó — mormolta búcsúzóul.

— Na, tűnj el innen! — mordult rá Tenar.

Alma és férje néhány napig ott tartotta maguknál az anyját, de Tenar hamarosan elhatározta, hogy hazamegy a tanyára. Így azután Almával és Therruval hármasban sétáltak végig Kehade nyájas, ezüstös fényű vidékén. A nyárutó lassan őszbe csavarodott. A nap még ugyan melegen sütött, de hűvös szelek fújdogáltak. A fák lombja fáradtan, porosan lengedezett. A gabonát már jórészt betakarították vagy éppen most aratták.

Alma megjegyezte, mennyire megerősödött és milyen határozottan lépdel Therru.

— Jó lett volna, ha Re Albiban láthatod őt — jegyezte meg Tenar — azelőtt, hogy… de itt elhallgatott. Nem akarta terhelni a lányát a történtekkel.

— De mégis, mi történt? — faggatózott Alma olyan őszinte érdeklődéssel, hogy Tenar végül beadta a derekát, és halkan odasúgta neki:

— Azok közül az egyik…

Therru pár lépéssel előttük haladt — kinőtt ruhájában a lába hosszúnak látszott —, és áfonyát szedegetett menet közben a sövények tövében.

— Az apja? — és szinte rosszul lett a gondolattól.

— Pacsirta szerint annak, aki az apja lehet, Kódorgó a neve. Ez annál jóval fiatalabb. Ő az, aki elfutott Pacsirtához a baleset hírével. Őt Ügyesnek hívják. Ő… ólálkodott ott, Re Albi körül. Később, szerencsétlenségünkre, még Gont Kikötőjében is összefutottunk vele. De a király szerencsére elkergette. És most, látod, mi itt vagyunk, ő meg ott maradt, és ezzel vége a dolognak.

— De Therru alaposan megrémülhetett — vélekedett Alma némi aggodalommal.

— Tenar bólintott rá.

— Különben miért mentetek Gont Kikötőjébe?

— Nos hát, ez az Ügyes nevű alak egy embernek dolgozott Re Albiban, egy varázslónak, aki engem valami miatt meggyűlölt… — Tenar próbálta emlékezetébe idézni a varázsló köznapi nevét, de sehogy sem jutott az eszébe. Csak a Tuaho szó bukkant föl a tudatában, egy kargföldi fafajta neve, de hogy melyiké, azt már elfelejtette.

— És aztán?

— Akkor úgy gondoltam, jobb lesz hazajönnünk.

— De mégis miért haragudott meg rád annyira az a varázsló?

— Főleg azért, mert nő vagyok.

— Affene! — szisszent föl Alma. — Régi nóta!

— Inkább egészen új nóta, legalábbis ebben az esetben.

— Vagy talán még rosszabb. Egyébként az itteni ismerőseim közül senki sem találkozott a szüleivel, ha egyáltalán annak nevezhetjük őket. Viszont, ha még mindig errefelé mászkálnak, nekem nem tetszik, hogy egyedül éltek majd ott a tanyaházban.

Kellemes érzés, ha az ember fölött a lánya anyáskodik, és egészen a saját leánya lányának érezheti magát.

— Ugyan, teljes biztonságban leszünk ott — vágta rá ezért Tenar kissé ingerülten.

— De legalább szerezhetnél egy kutyát!

— Erre már gondoltam. Valakinek a faluban akadhat éppen egy kiskutyája. Majd megkérdezzük Pacsirtát, ha odaérünk.

— Nem kiskutyára gondoltam, anya. Egy igazi házőrzőre!

— De azért fiatalra, akivel Therru eljátszadozhat — alkudozott Tenar.

— Egy kedves kölyökkutyára, ugye, aki majd nyaldossa a zsiványok kezét — villantotta anyjára nevető, szürkéskék szemét Alma, amint egészségtől kicsattanó arccal lépkedett mellette az úton.

Déltájban érkeztek a falu szélére. Pacsirta csókok, ölelések, kérdések és finomságok egész özönével fogadta őket. Nyugodt természetű férje mellett seregnyi falubeli is beugrott a köszöntésükre. Tenar valósággal fürdött a hazatérés boldog érzésében.

Pacsirta és hét gyermeke közül a két legkisebb, egy fiúcska és egy kislány elkísérte őket a tanyáig. A gyerekek persze ismerték Therrut, attól a pillanattól, hogy Pacsirta először hazavitte őt, de a kéthavi távollét eleinte kissé tartózkodóvá tette őket. Therru mindannyiukkal, még magával Pacsirtával szemben is zárkózott maradt, akárcsak a kezdeti, nehéz napokban.

— Kimerült és összezavarodott ettől az egész kacskaringós utazástól. De majd kiheveri. Különben derekasan állta a sarat — bizonygatta Tenar Pacsirtának, de Alma nem hagyta olyan könnyen ennyiben a dolgot. — Azok közül az egyik egyszer csak megjelent, és anyával együtt megrémisztette Therrut — magyarázta. Azután apránként, amint egyedül maradtak, lánya és legjobb barátja a délután folyamán csak kiszedte Tenarból az egész történetet, miközben benyitottak a hideg, áporodott, poros házba, kitakarították, kiszellőztették az ágyneműt, csóválták a fejüket a megrothadt hagymafejek fölött, bekészítettek némi ennivalót a konyhába, és vacsorára föltettek egy jókora fazék levest. Különben minden szót harapófogóval kellett kihúzni belőle. Tenar nyilvánvalóan nem akarta elmondani nekik, mit művelt vele a varázsló. Valahogy megigézett, mormolta homályosan, sőt az is lehet, hogy ő uszította rájuk azt az Ügyest. Hanem amikor a királyra terelődött a szó, beszédének folyama egyszerre megáradt.

— És akkor hirtelen ott volt… a király! Akár egy fényes kard… Ügyes meg a farkát behúzva, reszkető inakkal iszkolt el előle… Én meg azt hittem, hogy Szikra az! De tényleg, csakugyan azt gondoltam egy pillanatra. Annyira… izé… magamon kívül voltam…

— Hát igen — dünnyögte Alma —, hiszen érthető… Talpas is azt hitte először, hogy az ő anyja vagy. Amikor ott ácsorogtunk a mólón, és lestük, amint bevitorlázol teljes dicsőségben. Tudod, Pacsirta néne, még meg is csókolta őt. Csak úgy fogta magát, és megcsókolta a királyt! Már azon sem csodálkoztam volna, ha utána annak a varázslónak is ad egyet. De azt azért nem…

— Én ugyan nem gondoltam volna, micsoda ötlet! De miféle varázslónak? — kérdezte Pacsirta, közben mélyen belehajolva egy ládába. — Hol van a liszteskópicod, Goha?

— Ott, éppen az orrod előtt. Egy kútfői varázsló, az új főmágus keresésére jött ide.

— Idee?

— Már miért ne? — fortyant föl Alma. — Hiszen a legutóbbi is gonti volt, vagy nem? De nem sokat gatyáztak a keresésével. Máris vitorláztak vissza Enyhelyre, amint megszabadultak anyától.

— Ejnye, hogy beszélsz!

— Azt mondta, valami nőszemélyt keresnek — jegyezte meg Tenar. — Egy gonti asszonyt. De én úgy láttam, a varázslónak nem nagyon tetszett az ötlet.

— Hogy egy varázsló valami nőt keressen? Háát, ez igencsak újdonságnak hangzik — dünnyögte Pacsirta. — Attól tartottam, ez már rég megkukacosodott, de a világon semmi baja. Sütök belőle egy-két lepénykenyeret, rendben van? Hol találok olajat?

— Le kell fejtenem egy keveset a veremben lévő bödönből. Ó, Szilaj! Hát te is előkerültél! Hogy vagy? És hogy van Frisspatak? Mondd már, hogy boldogul-tatok? Eladtátok a kosokat?

Kilencen ültek neki a vacsorának. A lágy, sárgás esti fényben fürdő kőpadlós konyhában, a hosszú, tanyasi asztal mellett Therru már tétován föl-fölemelte a fejét, és még pár szót is szólt az idősebb gyerekekhez. De még mindig jó adag zárkózottság maradt benne, és amint sötétedett odakint, úgy helyezkedett, hogy látó szeme az ablak felé nézzen.

Amíg Pacsirta és a gyerekei a szürkületben haza nem mentek, Alma álomba nem dúdolta Therrut és ő Szilaj segítségével el nem mosogatott, Tenar egy szót sem kérdezett Kóbor felől. Valahogy nem akarta, hogy Alma és Pacsirta is hallja. Akkor annyit kellett volna magyarázkodnia! Az sem jutott eszébe, hogy Re Albiban töltött napjairól meséljen. Valójában nem is igen akart Re Albiról beszélni többet. Még a tudata is elhomályosult valahogy, amikor fölmerült az emlékezetében.

— Nem jött ide valaki a múlt hónapban tőlem… hogy segédkezzen a tanya körüli munkában? — kérdezte végül.

— Ó! Egészen megfeledkeztem róla! — sikkantott föl Szilaj. — Karvalyra gondolsz? Arra a sebhelyes arcúra?

— Igen — mormolta Tenar. — Őrá! Karvalyra.

— Ó, hát ő odafönt lesz valahol a hévízforrásoknál, a hegyen, Lissu fölött, a birkákkal, Vaskos birkáival, ha jól tudom. Egyszer csak itt volt, és elmondta, hogy te küldted, de egy fikarcnyi munka sem akadt számára, tudod, mert Frisspatak meg én elbírtunk a juhokkal meg a fejéssel, meg az öreg Patvar meg Kedves is segített, ha szükségem volt rá, és nekem semmi sem jutott a buta eszembe, de akkor Frisspatak azt mondta: „Menj csak, kérdezd meg Vaskos emberét, Vaskos gazda számadóját, nem kell-e nekik egy pásztor a hegyi legelőn”, aszongya, és akkor az a Karvaly csakugyan fölment és megkérdezte, és fölfogadták, és még aznap oda is költözött. „Menj és kérdezd meg Vaskos juhászát”, mondta neki Frisspatak, és úgy is tett, és menten ott is tartották. Szóval majd legyün, ha beköszönt az ősz, egész biztosan. Odafönt van, Lissu fölött, a hegyi réten, a Hosszúdombon. Asszem, inkább a kecskéket akarták rábízni. Szép szavú fickó. Hogy birkák vagy kecskék, már nem is tudom. Ugye nem baj, Goha, hogy nem tartottuk itt, de tényleg egy szikrányi munka sem akadt neki, mer én meg Frisspatak meg az öreg Patvar meg Kedves még a lent is behordtuk már. És aszonta, hogy odaát, ahonnan jött, ott is kecskepásztor vót, a hegyen túl, valami Armouth nevű falu mellett, aszonta, meg azt is, hogy juhokat még sose őrzött, meglehet, odafönt is mindig csak kecskéket bíztak rá.

— Meglehet — dünnyögte Tenar. Egyszerre nagyon megkönnyebbült, de el is szontyolodott. Szerette volna biztonságban és jó egészségben tudni őt, de igazán az esett volna legjobban neki, ha mégis itt találja.

No de legyen elég ennyi, mondta magának, hogy egyszerűen itthon vagy, és talán jobb is, ha most nincs itt, hogy az egészből semmi sincs most vele, az a sok keserűség, kósza álom, varázslat és rettegés, amit, hála az égnek, maga mögött hagyhatott Re Albiban.

Egyszerűen itt van, és ez az ő háza, ez a kőpadló, a falak, a kis, homályos ablakok, amelyek előtt sötéten tornyosulnak a tölgyfák a holdfényben, ezek a békés, rendben tartott szobák, ez az ő otthona. Aznap éjjel sokáig ébren maradt. Lánya a szomszéd szobában, a gyerekszobában aludt Therruval, mialatt ő a saját ágyában, a halott férje ágyában feküdt egyedül.

Végül csak álomba szenderült. Reggel, amikor fölébredt, nem emlékezett rá, hogy bármit álmodott volna.

A tanyán eltöltött néhány nap után már szinte semmi eszébe sem jutott a Meredélyen eltöltött nyár eseményeiből. Elenyészett az egész az idő és a tér távolában. Annak ellenére, hogy Szilaj szerint „egy szikrányi munka sem akadt a gazdaságban”, ő bőségesen talált magának tennivalót. Mindazt, aminek elvégzésére nem került sor a nyáron, amit meg kell csinálniok betakarítás idején a mezőn és a legelőn. Pirkadattól napszálltáig dolgozott, és ha netán akadt egy-egy órácskája, amikor leülhet, akkor is font vagy Therru ruháit varrogatta. A piros ruhácska végre elkészült, és igazán csinosra sikeredett, mellé egy fehér kötényke ünnepnapokra és egy narancsbarna hétköznapokra.

— Hmm, igazán szépen mutatsz benne! — mormolta ügyes varrónő volta fölötti büszkeséggel, amikor a kislány először fölpróbálta.

De Therru szégyenlősen elfordította az arcát.

— Igenis szép vagy! — mondta Tenar egészen más hangsúllyal. — Figyelj rám, Therru! Gyere ide! Igen, sebhelyeid vannak, csúnya hegek, mivel komisz, gonosz dolgot műveltek veled. Az emberek persze látják ezeket a hegeket… de látnak téged magadat is, és te nem vagy azonos azokkal a sebekkel. Te nem vagy utálatos. Nem vagy gonosz! Te Therru vagy, egy szép kislány. Te Therru vagy, aki tud dolgozni, járni, szaladgálni és szépen táncolni is egy csinos, piros ruhában.

A gyerek csak hallgatta, és arcának sima, ép oldala éppen olyan kifejezéstelen maradt, mint a hegekbe dermedt.

Lenézett Tenar kezére, és lassan megérintette apró ujjacskáival.

— Tényleg nagyon szép ruha — mondta ismerős, halk, rekedtes suttogásával.

Amikor Tenar egyedül maradt, és a maradék szövetdarabkák összeszedésével foglalatoskodott, keserű könnyek szöktek a szemébe. Úgy érezte, mintha megszidták volna. Helyesen cselekedett, hogy megvarrta azt a ruhát, és a kislánynak is csak igazat mondott. De itt a jótett és az igazság nem volt elég. A jó cselekedet és az igazság mögött ott tátongtak a homály szakadékai és bugyrai. A szeretet… az övé Therru iránt és a kislányé őiránta ugyan áthidalta ezt a szakadékot, de nem tölthette vagy zárhatta be. Arra semmi sem lehetett képes. És ezt a gyerek még nála is jobban tudta.

Elérkezett a napéjegyenlőség napja, a ragyogó őszi sugarak keresztülsütöttek a párán. Az első bronzszínű árnyalat a tölgyleveleken jelent meg. Mialatt a kitárt ajtajú és ablakú fejőistállóban a tejszínes serpenyőket tisztította, Tenarnak eszébe jutott, hogy ezen a napon koronázzák meg Enyhelyben a királyt. A hölgyek és urak kék, zöld és karmazsin ruhákban pompáznak majd, de Lebannen biztosan fehérbe öltözik, gondolta. Fölmegy majd a Kard Tornyának lépcsőin, ahol annak idején ő is föllépdelt Kóbor társaságában. És akkor fejére illesztik Morred koronáját. Utána megfordul és elfoglalja a trónt, amely oly hosszú éveken át üresen állt, majd végigtekint a királyságán sötét szemével, amely már megismerte, mi a fájdalom és mi a rettegés. „Kormányozz jól, uralkodj sokáig — suttogta maga elé Tenar —, szegény fiú.” Végül arra gondolt: „Kóbornak kellene fejére tennie a koronát. Mégiscsak el kellett volna mennie hozzá!”

Ehelyett Kóbor egy jó módú gazda birkáit vagy talán kecskéit legeltette odafönt a hegyi réteken. Tiszta, száraz, aranyló ősz volt, tehát nem hajtják be a nyájakat, amíg odafönt a magaslatokon le nem esik az első hó.

Amikor bement a faluba, Tenar elhatározta, hogy meglátogatja Borostyánt a Malom utca végében lévő kunyhójában. Miután Mohával olyan jól összemelegedett Re Albiban, elhatározta, hogy Borostyánnal is jobban megismerkedik, ha a javasasszony esetleg fölhagy vajákos gyanakvásával és féltékenykedésével. Hiányzott neki Moha, még így is, hogy Pacsirta itt volt mellette. Sokat tanult tőle, egészen megkedvelte, és Moha, Therruval együtt, olyasmit adott nekik, amire nagy szükségük volt. Reménykedett benne, hogy itt is pótlására lelhet mindannak. Hanem Borostyán, aki kétségtelenül tisztább és kiszámíthatóbb volt Mohánál, sehogy sem adta föl Tenarral szembeni ellenszenvét. Olyan fönntartásokkal fogadta az asszony barátsága iránti tapogatózását, amire, Tenar ezt elismerte, talán meg is lehetett az oka. „Te a te utadat járd, én meg követem az enyémet” — mondta neki a vajákos asszony, a szavakon kívül minden kifejezőeszközével. Tenar ennek megfelelően is cselekedett, bár ezután is megbecsülését tanúsította a javasasszony iránt, valahányszor összetalálkozott vele. Arra gondolt, milyen régóta és milyen sokszor vette őt semmibe, és ezért igazán tartozik neki valamivel. Ezzel a javasasszony is nyilvánvalóan egyetértett, mert hajthatatlan nehezteléssel fogadta mindazt, ami neki szerinte kijárt.

Az ősz közepe táján Bükkös, a varázsló jött föl a völgybe, egy gazdag paraszt hívására, aki a köszvényét akarta meggyógyíttatni vele. Szokásához híven néhány napig eltanyázott a Középső Völgy falucskáiban, és egyik nap a Tölgyes Tanyára is eljött, hogy vessen egy pillantást Therrura és elbeszélgessen Tenarral. Mindent meg akart tudni, amit az asszony elmondhat neki Oromon utolsó napjairól. Ő ugyanis Oromon egyik tanítványának tanítványa volt, s ennélfogva Gont varázslójának meggyőződéses tisztelője. Tenar rájött, hogy nem olyan nehéz Oromonról beszélnie, mint Re Albi többi lakójáról, és amit csak tudott, mindent el is mondott neki. Amikor kifogyott a szóból, Bükkös némi óvatossággal a hangjában megkérdezte tőle:

— És a fővarázsló… végül is eljött ide?

— Igen — válaszolta neki Tenar.

A sima bőrű, lágy tekintetű Bükkös, akinek a szeme alatt sötétlő karikák meghazudtolták arcának nyájasságát, meggörnyesztette hízásra hajlamos alakját, mélyen a szemébe nézett és nem kérdezett többet.

— Oromon halála után jött ide. Utána ment tovább — folytatta az özvegy. — Ő már nem fővarázsló — tette még hozzá, szinte azonnal. — Ezt nem tudtad?

Bükkös némán bólintott.

— És hallottál valamit arról, hogy új főmágust választottak volna?

A varázsló megrázta a fejét.

— A napokban járt ugyan a kikötőnkben egy hajó az Angládokról, de a tengerészei nem tudtak semmi másról a koronázáson kívül. Folyton csak arról fecsegtek. Úgy tűnik, a körül minden jel és esemény szerencsésen alakult. Ha a varázslók jóindulata valóban nyom valamit a latban, ez a mi ifjú királyunk igazán gazdag ember… És nagyon tevékeny is a jelek szerint. Amikor eljöttem Valmouthból, éppen megérkezett Gont Kikötőjéből a parancs, hogy a nemesek, kereskedők, a polgármester és tanácsnokai üljenek össze, és vizsgálják meg, mennyire értelmes és megbízható emberek a falusi tiszttartók, mivel mostantól fogva a király hivatalnokai, neki tartoznak felelősséggel, és az ő törvényeit kell érvényesíteniök. Háát, azt képzelheted, mennyire örült mindennek Heno uraság. — Utóbbi a kalózok főnöke volt, aki rég zsebre vágta Gont déli vidékeinek intézőit és felügyelőit, — így aztán akadtak emberek, akik szembe mertek fordulni vele, mivel a király hatalma állt a hátuk mögött. Ott helyben szélnek eresztették a régi hatalmasokat, kineveztek tizenöt új intézőt, mind tisztességes férfiakat, akiknek a polgármester biztosítja a fizetését. Heno persze elviharzott, és bosszúval fenyegetőzött. Új nap virradt ránk. No persze, nem mehet minden egyszerre, de azért közeledik a megoldás. De szeretném, ha Oromon mester még élne és mindezt a saját szemével láthatná!

— Ő már előre látta — mondta Tenar. — Halálos ágyán elmosolyodott és kijelentette: „Minden megváltozott…”

Bükkös a maga józan megfontoltságával, egyetértő fejbólintással fogadta a hallottakat.

— Minden megváltozott — ismételte meg az asszony szavait.

Kisvártatva még megjegyezte:

— Látom, a leányka nagyon szépen fejlődik.

— Elég szépen… de azért néha úgy érzem, mégsem egészen úgy, ahogy kellene.

— Goha asszonyság — mormolta a varázsló —, ha bármelyik mágus, vajákos vagy megkockáztatom, akármelyik varázsló vette volna magához és az elmúlt hónapok alatt kipróbálta volna rajta egész gyógyító tudományát, akkor sem lehetne jobban. Még ennyire sem gyógyulhatott volna meg általuk. Asszonyom mindent megtett érte, ami egyáltalán megtehető. Egyenesen csodát művelt vele.

Tenart meghatotta a férfi őszinte dicsérete, és mégis valahogy elszomorodott tőle. Meg is mondta neki, miért:

— Ez mind nem elég. Én sem tudom őt igazán meggyógyítani. Hiszen… mit csinálhat majd, ha felnő? Mi lesz belőle? — az összezsugorodott fonalat ügyesen fölcsévélte az orsóra. — Félek — suttogta közben.

— Őt félted — dörmögte Bükkös, félig kérdező hangsúllyal.

— Félek, mert az ő rettegése magához vonzza a többit, a rettegése igazi okát. Félek, mert…

De sehogy sem találta a megfelelő szavakat.

— Márpedig ha rettegésben él, csakis bajt okozhat — tette hozzá végül. — Ettől félek én igazán.

A varázsló elgondolkodott.

— Azt hiszem — mondta végezetül bizonytalanul —, hogy amennyiben rendelkezik a hozzá való képességgel, amit föltételezek, akkor egy kicsit beletanulhatna a tudományba is. És ha vajákos lenne belőle, akkor… nos, akkor a külseje nem mondana annyira ellent a lényegének — megköszörülte a torkát. — Végül is nem egy javasasszony igazán tiszteletre méltó munkát végez.

Tenar végigfuttatta a frissen megfont szál egy darabját az ujjai között, így ellenőrizte a simaságát és erejét.

— Oromon meghagyta nekem, hogy tanítsam. „Tanítsd meg mindenre!” — mondogatta. Aztán még: „De ne a kútfőiek!” De fogalmam sincs róla, mit akart ezzel mondani.

Bükkösnek azonban ez nem jelentett gondot.

— Úgy értette — jelentette ki magabiztosan —, hogy a kútfői tudományok… a magas mesterségek… nem lennének megfelelők egy lány számára — magyarázta. — Pláne olyan számára, akit ekkora csapás ért. De ha Oromon szerint meg kellene tanulnia mindent a fő törvényen kívül, akkor biztosan ő is úgy gondolta, hogy jól elboldogulna a vajákosmesterséggel.

Ismét eltöprengett, csak most már könnyebb szívvel, mivel a saját oldalán érezte Oromon erejét.

— Egy-két év múlva, ha erősebb lesz és még nő egy kicsit, megkérheted majd Borostyánt, hogy kezdjen el apránként foglalkozni vele. De még az ő tudományából se túl sokat, amíg a gyerek meg nem kapja az igazi nevét.

Tenart azonnal erős ellenérzés fogta el a javaslattal szemben. Ugyan nem mondott semmit, de Bükkös eléggé érzékeny alkat volt.

— Borostyán elég rossz természetű, de amit tud, azt legalább becsületesen csinálja — magyarázta. — És ez egyáltalán nem mondható el minden vajákosról. „Gyönge, akár a női varázslat” és „komisz, akár a női varázslat” — hisz te is hallottad már. Viszont én ismertem szép számmal valódi gyógyító erővel rendelkező vajákos asszonyokat is. A gyógyítás megfelel a női természetnek. Az ő esetében is így van. A gyerek számára is vonzó lehet talán ez a lehetőség… mivel őt magát ilyen szörnyű szenvedés sújtotta.

Tenar úgy érezte, hogy a férfi kedvessége teljesen ártatlan.

Tenar megköszönte a tanácsát, és megígérte, elgondolkodik majd a hallottakon. És valóban úgy is cselekedett.

A Középső Völgy falvainak népe még a hónap vége előtt összesereglett a Sodeva melletti Kerek Csűr előtt, hogy saját soraiból megválassza intézőit és békebíróit, azután kivesse magára a megfelelő adót azok fizetésének fedezésére. Mindez a király polgármesterekhez és falunagyokhoz eljuttatott parancsa szerint történt, amelynek örömmel engedelmeskedtek, mert a környéket soha nem látott számban lepték el a gyanús kéregetők és csirkefogók, a jámbor falusiak és parasztok pedig mindennél jobban áhítoztak a rend és a biztonság után. Mindenféle rémisztő pletykák is szárnyra keltek, miszerint Heno, a kalózok lordja fölállította a zsiványok tanácsát, és éppen most toborozza a vidék züllött csavargóit, hogy bandákba verődve járják a falvakat és beverjék a király hivatalnokainak fejét. „No, csak próbálják meg!” — mondták erre a legtöbben, és hazamenet azzal nyugtatgatták egymást, hogy most már végre nyugodtan alhatnak, és ami rossz útra tért, azt a király majd rendbe teszi, de persze az adók esztelenül magasak, és mindnyájan koldusbotra jutnak egész életükre, ha megpróbálják megfizetni őket.

Tenar örömmel hallgatta mindezt Pacsirtától, ámbár nem sok jövőt jósolt neki. Közben nagyon keményen dolgozott. És mivel megtérhetett biztonságos otthonába, szinte öntudatlanul arra a meggyőződésre jutott, hogy Ügyes vagy más, hozzá hasonló gazemberek többé nem uralkodhatnak az ő vagy Therru életén. Nem tarthatta a kislányt folyton maga mellett, fölelevenítve ezzel a rettegését, emlékeztetve őt arra, amit el kellene felejtenie, hiszen nem élhet örök félelemben. A gyereknek szabadon kell élnie, és ezt tudnia is kell, hogy tisztességesen felnőhessen.

Therru fokozatosan le is vetkőzte örökös szorongását, ijedt magatartását, s mostanában már félelem nélkül járt-kelt a birtokon és a közvetlen környékén, sőt még a faluba is bejárt kíséret nélkül. Tenar még akkor sem terhelte őt különféle intelmekkel, amikor erővel kellett ettől visszafognia magát. Therru valóban biztonságban volt a tanyán és a faluban, és ebben nem is volt szabad kételkednie. Tenar sem táplált kételyt túl gyakran efelől. Így, hogy a tanyán itt volt vele Szilaj és Frisspatak, a lenti házban meg Patvar és Kedves, Pacsirta családja pedig szinte az egész falut benépesítette, ugyan miféle veszedelem fenyegethette volna őt a gyerekkel, ebben az aranyló, középső völgybeli őszidőben?

Egy kutyát is kerített valóban, amikor olyanhoz juthatott, amilyenre vágyott: egy nagydarab, okosan busa fejű, szürke gonti juhászhoz.

Néha, éppúgy, mint odafönt, Re Albiban, eszébe jutott: „Tanítanom kellene a gyereket! Oromon szigorúan meghagyta.” De valahogy semmit sem sikerült megtanítania neki a tanyasi munkákon és a régi történeteken kívül, amikor a hosszabbodó estéken egyre gyakrabban elüldögéltek a konyhai tűzhely mellett, mielőtt nyugovóra tértek. Talán mégiscsak Bükkösnek van igaza, és Therrut valóban el kellene küldenie egy vajákoshoz, hogy kitanulja annak mesterségét. Ez még mindig jobb lenne, mintha egy takácshoz adná be inasnak, ahogyan régebben tervezte. A gyerek különben még mindig nem volt elég nagy, és korához képest eléggé tudatlan is maradt, hiszen valójában semmire sem tanították azelőtt, hogy megérkeztek a Tölgyes Tanyára. Olyan maradt, mint valami kis állatkölyök, alig konyított az emberi beszédhez vagy bármilyen tisztességes munkához. Pedig gyorsan tanult, és kétszer olyan engedelmes volt, mint Pacsirta szeleburdi lányai vagy vihorászó, lusta fiai. Már értett valamicskét a takarításhoz, asztalterítéshez és a fonáshoz, tudott egy kicsit főzni, varrni, ellátta a baromfiakat, terelgette a teheneket, és mindent kitűnően megcsinált, amit a fejőistállóban kellett. „Igazán derék parasztlányka” — dicsérte néha a vén Patvar, némi jóindulatú túlzással. Hanem Tenar nemegyszer észrevette, amint ördögűző jelet rajzol babonásan a levegőbe, valahányszor a kislány megjelenik a közelében. A legtöbb emberhez hasonlóan Patvar is úgy vélekedett, hogy az ember azonos azzal, ami életében megesik vele. A gazdagok és erősek föltétlenül erényesek is, akivel valami gyalázatos dolog történt, az maga is biztosan gonosz, és megérdemli az ezért kijáró büntetést.

Mindemelett Therru igazán nem sok hasznát vehette volna még annak sem, ha valóban belőle válik egész Gont legügyesebb parasztmenyecskéje. Még az igazi jómód sem takarhatná el teljesen a vele történtek szembeötlő jelét. Lám, Bükkös is ezért tekintette őt jó vajákos alanynak. Elfogadta és hasznára akarta fordítani szomorú megjelöltségét. Talán ilyesmire gondolt Oromon is, amikor azt mondta: „De nem a kútfői mesterséget…” Vagy: „Félnek majd tőle…” Valóban ez lett volna minden?

Egyik nap, amikor nem egészen véletlenül, összefutottak a falu főutcáján, Tenar megszólította Borostyánt:

— Szeretnék megkérdezni tőled valamit, Borostyán asszonyság. Valamit a mesterséged felől.

A javasasszony rámeresztette a szemét. Mindig is igen éles volt a tekintete.

— Mármint a tudományom felől, úgy érted?

Tenar méltóságteljesen bólintott.

— Akkor hát gyere velem — rándította meg a vállát Borostyán, és megindult vele a Malom utcán szerény házikója felé.

A kunyó nem volt tyúkólra emlékeztető, rendetlen barlang, mint Moháé, de azért csak egy vajákos otthonának látszott. A gerendák tele voltak aggatva mindenféle száradó füvekkel, a tűzhely hamuja alól egyetlen, vöröslő parázsszem kandikált ki, mintha látna, bozontos, kövér, fekete, de fehér bajszú macska szunyókált az egyik polcon, és mindenütt apró dobozkák, csuprok, köcsögök, tálkák és bedugaszolt palackok hevertek szerteszét, élénk, csípős, édeskés vagy fölismerhetetlenül különös szagokat árasztva.

— Nos, mit tehetek érted, Goha asszonyság? — kérdezte Borostyán száraz kimértséggel, amint beléptek a házba.

— Mondd meg, persze ha akarod, hogy az én kis cselédem, Therru rendelkezik-e valamicske adottsággal a te tudományod terén… rejlik-e benne valamennyi erő?

— Hogy benne? Hát persze! — vágta rá a javasasszony habozás nélkül.

Tenart egy kicsit zavarba is ejtette a nyersen egyenes és szinte fennhéjázó válasz.

— Akkor jó — mormolta. — Bükkös szerint is így lehet.

— Ezt még egy vak denevér is láthatja a sötét barlangjában — dünnyögte Borostyán. — Ennyi az egész?

— Nem. Tanácsot is szeretnék kérni tőled. Miután föltettem a kérdést, megmondhatod a válaszod árát. Rendben van így?

— Rendben van.

— Beadjam Therrut inasnak egy javasasszonyhoz, amint egy kicsit jobban fölcseperedett?

Borostyán egy jó percig hallgatott. Biztosan a válasza árát mérlegeli, gondolta Tenar. Ehelyett egyenesen megfelelt a kérdésre.

— Én semmiképpen sem fogadnám el.

— Miért?

— Félnék tőle — válaszolta Borostyán, és váratlan indulattal nézett az özvegy szemébe.

— Félnél tőle? De mégis mitől?

— Tőle magától. Mert micsoda ő?

— Egy gyerek. Egy szegény megkínzott gyerek.

— Csakhogy ez nem minden.

Tenar agyát hirtelen sötét harag borította el.

— Úgy érted, hogy egy boszorkányinasnak szűznek kell lennie?

Borostyán rábámult.

— Nem erre gondoltam — mondta pillanatnyi hallgatás után.

— Akkor mégis mire gondoltál?

— Úgy értem, nem tudom, micsoda valójában. Úgy értem, amikor rám néz azzal a látó félszemével meg a másik vakkal, nem tudom, mit lát. Amikor látom, hogy úgy bánsz vele, mint bármely más, normális gyerekkel bánnál, mindig arra gondolok: „Hát, mifélék ezek?” Miben rejtőzhet az erőd, hiszen nem vagy bolond, és mégis puszta kézzel nyúlsz a tűzbe, és a szélvihar erejével próbálod megfonni a gyapjút. Azt beszélik, asszonyság, hogy te gyerekkorodban a Vénekkel éltél, a Sötét Erőkkel, a mélybeliekkel, hogy egyszerre voltál a királynőjük és szolgálójuk. Talán éppen ezért nem félsz ettől a teremtménytől sem. Hogy benne miféle erő rejtőzhet, azt nem tudom, meg nem mondhatom. De annyit azért tudok, ehhez kevés az én erőm… vagy Bükkösé, bármely vajákosé vagy varázslóé, akit ismerek. És most, asszonyság, fogadd meg a tanácsomat ingyen, fizetség nélkül: Vigyázz! Óvakodj attól a naptól, amikor rátalál igazi erejére! Ennyi az egész.

— Köszönöm neked, Borostyán asszonyság — mondta Tenar az Atuani Sírok papnőjének szertartásos modorában, és kilépett a meleg szobából az őszutó metsző, hideg szelébe.

Még mindig dúlt benne a harag. „Hát senki sem segíthet rajtam?!” — gondolta magában. Tisztában volt vele, hogy a feladat meghaladja az erejét, ezt senkinek sem kellett bizonygatnia, viszont egyikük részéről sem számíthat segítségre. Oromon meghalt, a vén Moha csak hablatyolt, Borostyán ráijesztett, és Kóbor, aki talán egyedüli támasza lehetett volna… kereket oldott. Eloldalgott, akár egy megvert kutya, soha egyetlen szónyi üzenetre sem méltatta, nem szentelt egyetlen gondolatot sem neki, sem Therrunak, hanem csak a saját, agyondédelgetett szégyenével bajlódott. Az volt az ő gyermeke, kisded csecsemője. Azonkívül semmivel sem törődött. Sohasem foglalkozott Tenar bajaival, nem is gondolt rájuk, csak az erőre, az ő erejére, a saját erejére és arra, hogyan használhatná föl azt, hogyan tehetne szert általa még nagyobb hatalomra. Hogyan forraszthatja eggyé az eltörött gyűrűt, teheti ismét egésszé az elveszett rúnát, ültethet királyt az üres trónusra. És amikor az ereje odalett, még akkor is kizárólag az járt az eszében: hogy elhagyta, elveszítette, és ő egyedül maradt a szégyenével, az ürességével.

„Nem vagy igazságos vele” — figyelmeztette Goha Tenart.

„Méghogy igazságos! — háborgott Tenar. — Talán ő olyan igazságos volt velem?”

„Igen! — állította Goha. — Az volt. Vagy legalábbis megpróbált az lenni.”

„Hát akkor jól van! Játszadozzon csak becsületesen a kecskéivel, akiket odafönt legeltet, engem nem érdekel” — gondolta keserűn Tenar, amint hazafelé igyekezett a szélben és az első, még ritka szemű őszi esőben.

— Még havazhat is máma — jegyezte meg Patvar, a bérese, amikor összefutottak a mezők mellett Kaheda felé vezető ösvényen.

— Még hogy havazna! Ilyen korán? Remélem nincs igazad.

— De hogy fagyni fog, az egyszer biztos.

És valóban fagyott, amint lement a nap. Az esővíztócsák és a kis öntözőcsatornák bebőrösödtek, felszínüket elhomályosította a vékony jégtakaró. A Kaheda menti nádas megmerevedett, miután a tövét bilincsbe verte a fagy. Még a szél is magától elcsitult, mintha az is megdermedt volna.

A tűz mellett, amelynek illata édesebb volt Borostyán parazsánál, mivel egy, az elmúlt tavaszon kivágott, öreg almafa darabjaival táplálta, Tenar és Therru cseverészve fonta a gyapjút, miután leszedték a vacsoraasztalt.

— Meséld el a macskaszellemek történetét! — kérte őt Therru, miközben beindította a rokkát, hogy finom fonállá varázsoljon egy tekintélyes kupacnyi, sötétbarna kecskegyapjút.

— Az egy nyári történet.

Therru fölszegte az állát.

— Télen a nagy hősi énekeknek van itt az ideje. Télen az Éa teremtését kell megtanulnunk, hogy szépen énekelhessük a Hosszú Tánc idején, amikor beköszönt a nyár. Ilyenkor a Téli Dalnak van itt az ideje, vagy az Ifjú király cselekedeteinek. És majd napfordulókor, amikor a nap visszafordul észak felé, hogy elhozza nekünk a tavaszt, szépen elénekelheted.

— De én nem tudok énekelni — suttogta rekedten a kislány.

Tenar éppen gombolyaggá csavarta a guzsalyon fölgyülemlett fonalat, a keze biztosan, ütemesen mozgott.

— Az ember nemcsak a hangjával énekelhet — magyarázta közben. — A tudatával is. A világ legszebb hangja sem ér egy fabatkát sem, ha a tudat nem ismeri az éneket. — Az első adag fonál végét közben leoldotta a guzsaly száráról. — Neked nagy erőd van, Therru, és a kiműveletlen erő nagyon veszedelmes lehet.

— Mint az olyanoké, akik semmit sem akarnak megtanulni — bólogatott a kislány. — Mint a vadaké. — Tenar nem értette, mire gondol. Kérdőn nézett hát a szemébe. — Mint azoké, akik ott maradtak nyugaton — magyarázta Therru.

— Ó… mint a sárkányok… Kemay Asszonyának énekében. Hmm. Igen, pontosan. Nos, mivel is kezdjük akkor? Hogyan merültek föl a szigetek a tengerből, vagy hogyan verte vissza Morred király a fekete hajókat?

— A szigetekkel — suttogta Therru. Tenar titokban azt remélte, hogy az Ifjú király tettei mellett dönt majd, mivel számára Lebannen arca egyben Morred arca is volt. Máskülönben a gyerek választása volt a helyesebb.

— Nagyon jól van — mormolta hát helyeslőn, és fölnézett Oromon nagy könyveire, amint ott sorakoztak a tűzhely párkányán. Azzal bátorította magát, hogy azokban mindent megtalálhat, ha netán valamit elfelejtett volna. Mély lélegzetet vett, és belekezdett az énekbe.

Lefekvés idejére Therru már tudta, hogyan emelte ki Segoy az első szigeteket a tenger mélységeiből. Éneklés helyett Tenar letelepedett az ágya szélére, és miután alaposan betakargatta, együtt szavalták csöndesen a Teremtés történetének első szakaszát.

Később az asszony visszavitte a konyhába a kis olajlámpást, és belehallgatott az abszolút csöndbe. A fagy megdermesztette, börtönébe zárta az egész világot. Egyetlen csillag sem pislákolt az égen. A sötétség súlyos teherként nehezedett a konyha árva ablakára. A kőpadlón alattomosan szétterült a hideg.

Visszatelepedett a tűz mellé, mivel még egyáltalán nem volt álmos. Az ének mélységes értelmű szavai fölkavarták a lelkét, és még a Borostyánnal lefolytatott beszélgetés fölötti ingerültség érzése is fűtötte. Elővette a piszkavasat, hogy a hátracsúszott fahasábból előcsalogasson még valami lángocskát. Ahogy megütötte a fadarabot, a koppanás visszhangja betöltötte az egész házat.

Fölegyenesedett, és hegyezni kezdte a fülét.

Megint hallott valami puha, tompa puffanást vagy dobbanást… odakintről, az udvarról… talán a fejőistálló ablaka felől?

Még mindig a piszkavassal a kezében végigsurrant a sötét folyosón, a fűtetlen szobába nyíló ajtó felé. Azután következett a fejőistálló. Maga a ház egy alacsony domboldalnak támaszkodott, így az a két helyiség pinceként nyúlt bele a földbe, csakhogy a padlóval egy magasságban. A veremszobának csak szellőzőkürtője volt, a fejőistálló elülső falában viszont a konyháéhoz hasonló széles, alacsony ajtó és ablak nyílt. A verem ajtaja előtt állva hallotta, hogy azt az ablakot feszegetik vagy ütögetik, fojtott férfisuttogás kíséretében.

Kova különösen megfontolt gazda volt. A ház bejáratán kívül minden külső ajtót erős pánt védett: széles, az ajtófélfába vésett nyílásokba illeszkedő, erős öntöttvas rúd. Mindegyiket lelkiismeretesen gondozta, rendszeresen olajozta, bár egyiket sem használták soha.

Tenar most a helyére illesztette a veremszoba vaspántját. Hangtalanul csusszant be a nyílásba, és halk kattanással illeszkedett a zár oldalából kiálló nyelvre.

Közben hallotta, amint a fejőistálló külső ajtaja kinyílik. A kintiek valamelyike mégiscsak úgy dönthetett, hogy tesz vele egy próbát, mielőtt az ablakot betörnék, és nyomban kiderült, hogy nincs is bezárva. Ismét meghallotta a pusmogó hangokat. Utána csönd lett, olyan mélységes, hogy fülében hallhatta szívverésének dübörgését, olyan erővel, hogy már attól rettegett, elnyom minden más zajt. Érezte, amint a lába megfékezhetetlenül remeg, miközben a padló hidege fölkúszik a szoknyája alá, akár egy jeges kéz érintése.

— Nyitva van — suttogta egy férfi hangja a közvetlen közelében, amitől a szíve még vadabbul meglódult. Keze a pánt után kapott. Azt gondolta, az előbb nem bezárta, hanem kinyitotta, és most szabad az út… Már majdnem a helyére illesztette megint, amikor meghallotta a fejőistálló és a verem szoba között kinyíló ajtó sarkának nyikordulását. Még azt is tisztán kivehette, hogy a fölső zsanérpánt csikorog. Mellesleg a beszélő hangját is fölismerte, csakhogy a tudatának egészen más rétegével.

— Ez itt valami kamraféle — mondta Ügyes, azután, mikor a két helyiség közötti ajtó, amely előtt állt, nekiütődött a vaspántnak: — Ez viszont zárva van. — Újból megzörrent az ajtó. A lapja és a fogantyúja között keskeny fénycsík hatolt be, mint valami késpenge. Egyenesen a mellére esett, mire hátratántorodott, mintha a testébe hasított volna.

Megint megzörrent a pánt, de ezúttal halkabban. Szilárd volt, erősen állt a helyén a megbízható, öreg vasdarab.

Az idegenek egymás között pusmogtak az ajtó túloldalán. Tenar rájött, hogy a ház megkerülését tervezik, azután elölről próbálkoznak tovább. Egyszer csak maga is ott állt a bejárati ajtónál, annak a pántját illesztette a helyére, bár sejtelme sem volt róla, hogyan került oda. Talán az egész valami lidérces álom. Igen, már álmodott ilyesmit… akkor is próbáltak behatolni a házba, és keskeny késpengéket dugdostak be az ajtó résein. Igen, az ajtók! Tényleg, van-e még másik ajtó, amelyen bejöhetnek? Az ablaktáblák… a hálószoba zsalugáterei! A lélegzete annyira elakadt, hogy kételkedett benne, eljuthat-e Therru szobájáig, de a következő pillanatban máris ott találta magát, és az üveglap előtt gyorsan összecsukta a súlyos fatáblákat. A zárnyelvek szilárdan álltak a helyükön, és hangos csattanással illeszkedtek egymásba. A betolakodók most már tisztában voltak a helyzettel. Mindjárt be is törnek. Biztosan odarohannak a szomszéd szoba, az ő szobája ablakához. Hamarabb odaérnek, mint ahogy ő becsukhatná annak a tábláit is. És valóban ott is voltak.

Látta az arcukat, a kinti sötétségben bubbogó körvonalaikat, miközben megpróbálta kiszabadítani a bal oldali ablaktáblát tartóbilincséből. De a rozsdás vas beragadt. Megmozdítani sem volt elég ereje. Ekkor egy tenyér tapadt az üvegre. Sima felületén fehér foltként világított.

— Ott van bent!

— Engedjen be! Nem bántjuk!

— Csak beszélni akarunk magával!

— Ez itt csak a kislányát szeretné látni.

Végre sikerült kiszabadítania a táblát, és azonnal rá is csapta az ablakra. De ha betörik az üveget, odakintről könnyűszerrel benyomhatják. Nem volt rajta más zár, csak egy kallantyú, amely kiszakadhat a deszkából, ha nagyon erőltetik.

— Engedjen be a házba, és nem lesz semmi bántódása — erősködött az egyik hang.

Tenar hallotta, amint a lépteik alatt a fagyott földön herseg a száraz avar. Vajon ébren van-e Therru? A becsapódó ablaktáblák csattanása fölébreszthette, bár ő maga semmi más zajt nem keltett. Ott állt a Therru szobája és a sajátja közötti ajtónyílásban. Koromsötét volt, és néma csend. Nem mert a gyerekhez nyúlni, nehogy fölébressze. De mindenképpen ott kell maradnia mellette, abban a szobában! Harcolnia kell érte! Előbb még kezében volt a piszkavas. Vajon hová tehette? Biztosan ledobta, amikor az ablaktáblák becsukásával bajlódott. Sehol sem találta. Hiábavalóan tapogatózott utána a helyiség mélységes sötétjében, és úgy érezte, a szobának nincsenek is falai.

A konyhába nyíló bejárati ajtó megzördült, vészjóslóan recsegett a keretében.

Ha megtalálná a piszkavasat, odaállhatna mögé, és fölvehetne velük a harcot.

— Ide gyertek! — kiáltott föl ekkor a támadók valamelyike, és Tenar azonnal rájött, mit talált odakint. Fölbámult a konyha széles, könnyen elérhető, táblák nélküli ablakára.

Az asszony, érzése szerint bénult lassúsággal, szinte vánszorogva, odament a szoba ajtajához. Ott volt most Therru hálóhelye. Valamikor a gyerekeik szobája volt. Igen, a gyerekszoba. Éppen ezért nem volt zár az ajtaja belső oldalán. Hogy a gyerekek véletlenül be ne zárhassák magukat, és ne rémüljenek meg, ha a retesz, mondjuk bekattan.

Odaát, a domb túlsó oldalán, a gyümölcsös mögött, Frisspatak és Szilaj biztosan az igazak álmát alussza házikójában. Ha kiáltozna, Szilaj talán meghallaná. Ha kinyitná a hálószoba ablakát és kikiáltana rajta… vagy fölkeltené Therrut, kimásznának az ablakon, és keresztülfutnának a gyümölcsösön… de azok az alakok odakint pontosan arrafelé leselkednének rájuk.

Ez már több volt, mint amit elviselhetett. A dermesztő rémület, amely mindeddig megbénította, most elpattant. Dühtől tajtékozva kirohant a konyhába, a húsvágó deszkáról fölkapta a hosszú éles bontókést, vérben forgó szemmel félrerántotta a reteszt, és kiállt az ajtóba.

— No, gyertek hát! — kiáltotta a sötétbe.

Eközben odakint valaki felüvöltött, szörcsögő nyögést hallatott, és egy másik ember fölordított:

— Vigyázzatok! — Egy másik meg:

— Erre! Erre!

Ezután elnémult minden.

A nyitott ajtóból kiszüremkedő fénysugár megtört a tócsák fekete tükrén, megcsillant a tölgyfák sötét ágain és a lehullott, ezüstös leveleken. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, megpillantott valamit, amint felé kúszik a kerti úton. Olyan volt, mint egy rongycsomó, és csak mászott felé, és közben magas, akadozó hangon vinnyogott. A fénykévén túl fekete alak rohant botladozva, és hosszú pengék villantak.

— Tenar!

— Megállj! — kiáltotta az asszony, és magasba emelte a kését.

— Tenar! Én vagyok az! Karvaly… hallod? Karvaly vagyok!

— Ne mozdulj! — sikoltotta Tenar.

Az egyenes, fekete alak nyugodtan állt az ösvényen heverő fekete rongycsomó mellett. Az ajtóból áradó fényben homályosan fölrémlett egy arc, egy test körvonala, kezében a magasba tartott, éles hegyű szénahányó vasvillával. Akár egy varázspálca, villant az asszony agyába.

— Valóban te vagy? — kérdezte az özvegy.

A férfi már ott térdelt a földre omlott valami mellett.

— Azt hiszem, megöltem — mormolta. Hátranézett a válla fölött, és talpra állt. A másik alak nem mutatott semmi életet, és hangot sem hallatott. A többieknek sem volt nyoma sehol.

— Hová lettek?

— Elfutottak. Gyere, Tenar, segíts!

Az asszony, egyik kezében a késsel, megragadta az ösvényen elterült férfi karját. Kóbor a hóna alá nyúlt, úgy vonszolták föl a lépcsőn és be a házba. Kinyújtóztatták a konyha padlóján. A mellkasából és hastájékából úgy folyt a vér, mint valami lyukas vödörből. Felső ajka visszafittyedt a fogairól, és a szeméből csak a fehérje látszott.

— Zárd be az ajtót! — mondta Kóbor, és Tenar úgy is cselekedett.

— Szorítókötés kell rá — mondta az asszony, elővett egy lepedőt, csíkokra hasogatta, hogy a tépést többször is körbetekerhesse a sebesült hasán és mellén, ahová a vasvilla négy ága közül három teljes erővel behatolt, három, szaggatott peremű vérszökőkutat fakasztva. A vér végigfutott a testen, és lecsöpögött a földre, miközben Kóbor a törzset emelte, hogy Tenar hozzáférjen a sebekhez a tépessél.

— És te hogyan kerültél ide? Talán ezekkel jöttél?

— Igen. De ők nem tudtak róla. Ennél többet nemigen tehetsz érte, Tenar. — Kóbor ezzel leengedte a testet a padlóra, hátratámaszkodott, nehezen lélegzett, és véres kézfejével törölgette verejtékező homlokát. — Azt hiszem, végeztem vele — mormolta ismét.

— Alighanem igen — sóhajtotta Tenar, amint nézte, hogyan terjeszkednek lassan az élénkvörös foltok a férfi sovány mellkasát és gyomortájékát körülölelő, erős vászonpólyán. Fölállt, és rögtön meg is tántorodott a szédüléstől.

— Gyere a tűz mellé — suttogta. — Biztosan teljesen kimerültél.

Fogalma sem volt róla, hogyan ismerhette föl a férfit odakint a sötétben. Talán a hangjáról. Kóbor ormótlan, szőrével kifelé fordított birkabőrökből durván összevarrott juhászsubát és mélyen a szemébe húzott, ellenzős, kötött pásztorsapkát viselt. Megviselt arcát ráncok barázdálták, haja acélszürkén fénylett. Fafüst, téli fagy és birkák szaga terjengett körülötte. Keze reszketett, egész teste hevesen remegett.

— Gyere a tűzhely mellé — szólította ismét az asszony. — Tégy rá egy kis fát!

Kóbor engedelmeskedett. Tenar megtöltötte a vizesedényt, és vasnyelénél fogva előbbre húzta, a fölcsapó lángok fölé.

Szoknyáját is vérfoltok szennyezték, amelyeket hideg vízbe mártott rongydarabbal próbált eltüntetni. Utána Kóbor kezébe nyomta a vászondarabot, hogy ő is törölje le vele a kezére tapadt vért.

— Mit értesz azon — kérdezte közben Tenar —, hogy velük jöttél, de ők nem tudtak róla?

— Éppen lefelé igyekeztem a hegyekből. A Kaheda forrásaitól errefelé vezető úton. — Erőtlenül beszélt, mintha alig kapna levegőt, és reszketésétől a hangja is meg-megremegett. — Meghallottam, hogy valakik jönnek a nyomomban, erre félrehúzódtam az útról. Bementem az erdőbe. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel. Nem is tudom, mit éreztem. De valami nem volt rendben körülöttük. Megijedtem tőlük.

Tenar türelmetlenül bólogatott, maga is leült a tűzhely túlsó oldalára, előredőlve hallgatta a másik szavait, kezét szorosan összekulcsolta az ölében. Benedvesített szoknyája hidegen simult a lábához.

— Amikor elhaladtak mellettem, hallottam, amint egyikük kimondja a Tölgyes Tanya nevét. Erre már a nyomukba szegődtem. Valamelyikük állandóan jártatta a száját. A gyerekről beszélt.

— És miket mondott?

Kóbor hallgatott. Csak némi szünet után válaszolta:

— Azt, hogy mindenképpen visszaszerzi… hogy megbüntesse… azt fejtegette. Meg hogy rajtad is bosszút álljon. Amiért elraboltad tőle, azt mondta. — Kóbor elhallgatott.

— Szóval, hogy engem is meg akar büntetni.

— Mindnyájan összevissza locsogtak. Ilyesmiről, arról, igen.

— Ez itt nem Ügyes — intett a fejével Tenar a padlón fekvő alak felé. — Talán ez lenne a…

— Azt mondta, a kislány az övé. — Kóbor szintén a férfira nézett, de rögtön vissza is fordult a tűzhöz. — Haldoklik. Segítséget kellene hívnunk.

— Ugyan, nem hal meg — nyugtatta őt Tenar. — Reggel meg majd elküldök Borostyánért. Hanem a többiek még mindig odakint leselkednek. Hányan is vannak?

— Ketten.

— Nos, ha ez itt meghal, hát meghal, ha megmarad, akkor megmarad. De egyikünk sem megy ki most. — És az asszony fölpattant ültéből a félelem rátörő rohamától. — Kóbor! Behoztad azt a vasvillát?

A férfi odamutatott az ajtó mellé, ahol a falnak támasztott szerszám fogai villogtak a tűz rőt fényében.

Tenar erre visszatelepedett a tűzhely melletti padkára, de most ő reszketett hevesen, tetőtől talpig, ahogyan Kóbor kicsivel előbb. A férfi átnyúlt hozzá, és megérintette a karját.

— Jól van, nyugodj meg — dünnyögte.

— És mi van, ha még mindig odakint leselkednek?

— Mondom, elfutottak.

— De vissza is jöhettek.

— Ketten kettő ellen? És nekünk még egy vasvillánk is van!

Tenar alig hallható suttogássá halkított hangon mormolta rémülten:

— De az ágnyeső kés és a két kasza is ott van kint, a magtár előtt!

A férfi megrázta a fejét.

— Elfutottak. Látták az ajtóban… őt… és téged is.

— És te mit csináltál?

— Nekem rontott. Így hát én is nekimentem.

— Úgy értem, azelőtt. Odakint, az úton.

— Lassan haladtak, és ezért fáztak. Az eső is eleredt, szóval fáztak, és arról fecsegtek, hogy idejönnek. Előtte csak ez az egy beszélt, a gyerekről meg arról, hogy megtanít… kesztyűbe dudálni… — Kóbor szava itt elakadt. — Szomjas vagyok — mondta végül.

— Én is. De a teavíz még nem forrt föl. Folytasd!

A férfi megköszörülte a torkát, és megpróbálta összefüggően elmondani a történteket.

— Az a másik kettő nem nagyon figyelt rá. Biztos már korábban is hallottak tőle ilyesmit. Igyekeztek minél hamarabb túlesni rajta, hogy visszamehessenek Valmouthba. Mintha menekültek volna valaki elől. Szívesen eltűntek volna. De egyre hidegebb lett, ez meg csak locsogott tovább a Tölgyes Tanyáról, a bőrkalapos pedig megjegyezte: „Miért ne mennénk oda, és töltenénk az éjszakát azzal a…”

— Az özveggyel, értem.

Kóbor a tenyerére támasztotta az állát. Tenar várakozott.

A férfi a tűzbe nézett, és valamivel határozottabban folytatta:

— Akkor szem elől tévesztettem őket egy időre. Az út kitért a völgy síkjára, és ott már nem követhettem őket úgy, mint az erdőben, közvetlen közelről. Kerülőt kellett tennem a mezőn, hogy észre ne vegyenek. Nem ismerem jól ezt a vidéket, csak az utat tudom. Attól féltem, ha nekivágok a földeknek, még eltévedek, elkerülöm a házat. Közben egyre sötétedett. Azt hittem, máris elvétettem a tanyát, túlmentem rajta. Visszafordultam hát az útra, és rögtön majdnem beléjük futottam, ott, annál a kanyarnál. Láthatták, amint egy öregember elhalad előttük. Akkor elhatározták, hogy megvárják, amíg besötétedik, és meg nem bizonyosodnak felőle: senki más nem jár az úton. Behúzódtak a magtárba. Én odakint lapultam. Pontosan mellettük, a fal másik oldalán.

— Biztos te is csontig fagytál.

— Hát, hideg volt — tartotta Kóbor a tűzhöz közelebb a kezét, mintha magától a hideg emlékétől is jobban fázna. — Akkor észrevettem a vasvillát a csűrajtó mellett. Amikor végre kijöttek, a ház háta mögé kerültek. Akkor előrejöhettem volna a bejárathoz, hogy figyelmeztesselek, és ezt is kellett volna tennem, de akkor nem gondoltam semmi másra, csak hogy meg kell lepnem őket… Úgy éreztem, ez az egyetlen előnyöm velük szemben, az egyetlen esélyem… Azt gondoltam, az ajtó biztosan be lesz zárva, s ezért be kell majd törniök. De akkor meghallottam, hogy máris majdnem bejutottak, ott hátul. Így hát én is bementem utánuk… a fejőistállóba. Éppen csak visszaléptem onnan, amikor odaértek a bezárt ajtóhoz. — Kóbor rekedten fölkuncogott. — Ott osontak el az orrom előtt a sötétben. Akár orra is buktathattam volna őket… Egyiküknél akadt egy darab kova és acél. Ütött is néhány szikrát a taplójára, amint a zárat keresték. Végül előrekerültek. Közben hallottam, amint becsukod az ablaktáblákat. Arról pusmogtak, hogy betörik az ablakot, amelyik mögött téged megláttak. Akkor a kalapos észrevette azt az ablakot, ott ni — intett a fejével Kóbor a konyha mély nyílású, széles párkányú ablaka felé. — „Adjatok gyorsan egy követ — morogta —, mindjárt beverem vele.” Erre odasiettek hozzá, és nekiláttak, hogy fölsegítsék a párkányra. Erre én elordítottam magam, mire a kalapos leugrott, az egyikük meg… ez itt… egyenesen nekem rontott.

— Óóh… ahh! — nyögött föl a padlón fekvő, mintha Kóbor neki mesélné a történetet. Föl is kelt, és odakuporodott mellé.

— Azt hiszem, tényleg haldoklik.

— Nem, nem hal meg — mondta Tenar. Teljesen nem küzdötte még le a reszketését, de már csak valahogy belülről remegett. Fölsípolt a teáskanna. Felöntötte a teafüvet, és tenyerét a cserépedény oldalára szorította, amíg a főzet leülepedik. Akkor megtöltött két csészét és utána még egy hamadikat is, amelyikbe töltött egy kis hideg vizet. — Még nagyon forró — figyelmeztette Kóbort —, tartsd még egy percig a kezedben! Én közben megpróbálom, hátha belediktálhatok valamennyit.

Leült a kőpadlóra a fekvő alak feje mellé, egyik kezével föltámasztotta, a lehűtött teával teli csészét a szájához emelte, és a szélét beszorította vicsorgó fogai közé. A meleg folyadék beleömlött a szájába. Nyelt belőle egy kortyot. — Nem hal meg — mormolta Tenar. — De ez a padló jéghideg. Gyere segíts, húzzuk közelebb a tűzhöz!

Kóbor nekilátott, hogy levegye a szőnyeget a kémény és a folyosó közötti falnál húzódó hosszú lócáról.

— Azt ne tedd alá, túl szép takácsmunka ahhoz — intette le Tenar. Bement a kamrába, és előhozott egy öreg, viseltes nemezköpenyt, amit derékaljként leterített a sebesült alá. Az elernyedt testet rávonszolták, és a két szárnyával betakarták. A kötésen nem nőttek nagyobbra a nedves, vörös foltok.

Tenar fölegyenesedett, és mozdulatlanná dermedt.

— Therru! — suttogta.

Kóbor körülnézett, de sehol sem látta a gyereket. Az asszony kisietett a helyiségből.

A gyerek… a kislány szobája teljesen sötét és háborítatlan volt. Tenar odatapogatózott az ágyhoz, és kezét rátette a takaróra, ahol Therru válla domborodott melegen.

— Kicsim!

A gyerek békésen szuszogott. Még csak föl sem ébredt. Tenar érezte a testéből áradó meleget, mint valami forró sugárzást a hideg szobában.

Kifelé menet Tenar végighúzta a kezét a komódon. Ujjai hideg fémet érintettek. A piszkavas volt az, amelyet itt tett le, amikor az ablaktáblákkal küszködött. Visszavitte a konyhába. Átlépett a földön fekvő alak fölött, és a helyére akasztotta, a kémény falába vert kampóra. Ott megállt és belebámult a tűzbe.

— Képtelen voltam bármire — mormolta. — De mit is kellett volna csinálnom? Kifutni… azonnal és kiáltozva lerohanni Frisspatakhoz és Szilajhoz. Azalatt nem lett volna idejük, hogy bármi kárt tegyenek a gyerekben.

— És ők bent lettek volna a házban vele, te meg odakint az öregemberrel és az öregasszonnyal. Vagy azalatt szépen föl is kaphatták volna, hogy elszeleljenek vele. Te megtetted, amit megtehettél. És amit tettél, helyesen cselekedted. Éppen a kellő pillanatban. Jól jött a fény a házból, te ott álltál, késsel a kezedben, én meg odakint… jól láthatták a vasvillát is… meg őt, elterülve a földön. Erre menten elfutottak.

— Mármint akik még megtehették — dörmögte Tenar. Odafordult, és egy kicsit megpiszkálta a férfi lábát a cipője orrával, mintha valami tárgy lenne, amire egy kicsit kíváncsi, de ugyanakkor valamennyire fél is tőle, mint, mondjuk, egy döglött viperától. — Te cselekedtél helyesen — jelentette ki végül.

— Nem hiszem, hogy egyáltalán láthatta. Egyenesen belerohant. Olyan volt, mint… — De Kóbor nem mondta ki, milyen volt az érzés. Ehelyett figyelmeztette az asszonyt: — Idd meg a teádat! — És magának is töltött még a tűzhely forró téglái által melegen tartott kannából. — Nagyon jó! De ülj már le! — mondta, és maga is letelepedett.

— Kisfiú koromban — szólalt meg rövid hallgatás után — a kargföldiek rátámadtak a falunkra. Lándzsájuk volt, hosszú lándzsájuk, a nyelére kötözött tollakkal…

Tenar bólintott.

— Igen, az Istenfivérek harcosai lehettek.

— Akkor szőttem egy ködcsináló varázsigét. Hogy megzavarjam őket. De csak nyomultak tovább, legalábbis néhányan. Láttam, amint az egyikük belerohant egy vasvillába… éppen úgy, ahogy ez. Csakhogy azt akkor teljesen keresztülszúrta, valahol a dereka táján.

— Te most bordának ütközhettél — vélekedett Tenar.

Kóbor bólintott.

— Ez volt az egyetlen hiba, amit elkövettél — suttogta az asszony. Még mindig vacogott a foga. Beleivott a teájába. — Kóbor — kérdezte —, mi lesz, ha mégis visszajönnek?

— Nem jönnek vissza.

— Akár föl is gyújthatják a házat.

— Ezt a házat? — nézett körül a férfi a vastag kőfalakon.

— Akkor a szénapajtát.

— De nem jönnek vissza! — ismételte meg Kóbor csökönyösen.

— Nem.

Szorosan markolták a csészéjüket. A kezüket melengették forró falukon.

— A gyerek átaludta az egészet.

— Nagyon jól tette.

— De ezt majd reggel meglátja… itt… reggel, ha fölkel.

Egymásra meredtek.

— Ha tényleg megöltem… ha valóban meghal — csattant föl Kóbor ingerülten. — Éppenséggel ki is vonszolhatom és eltemethetem…

— Temesd el!

De a férfi csak mérgesen megrázta a fejét.

— Ugyan, mit számít? Miért, mondd, miért ne tehetnénk meg? — akaratoskodott Tenar.

— Nem tudom.

— Amint kivilágosodik.

— Akkor majd kiviszem a házból. Taligán. Az öregember majd segíthet.

— Ő már semmit sem képes fölemelni. Majd én segítek.

— Magam is elbírok majd vele. Leviszem a faluba. Akad ott valamilyen gyógyító ember.

— Borostyán, a javasasszony.

Tenar egyszerre kínzón, végtelenül kimerültnek érezte magát. Még a könnyű csészét is alig tudta megtartani a kezében.

— Maradt még a kannában — mormolta elakadó nyelvvel.

Kóbor töltött magának még egy csészével.

A lángok visszfénye táncolt a szemükben.

A tűz föl-fölcsapott, aztán elhalványult, megint felvöröslött a tűzhely kormos falai között, a sötét éjszaka, a sejtelmes égbolt, az esthomály barlangjai, a levegő végtelen tere és a világ távoli fényei alkotta háttér előtt.

Lángok, sárga, narancsszín, pirosas, vöröslő lángnyelvek csapongtak… a szavak, amelyeknek kimondására az asszony nem volt képes.

— Tenar!

— Mifelénk Tehanu annak a csillagnak a neve.

— Tenar, kedvesem. Gyere. Gyere velem!

Már nem a tűzhely előtt ültek. A sötétben álltak… a sötétség termében. A fekete átjáróban. Már azelőtt is jártak arra… egymást vezetve… egymást követve a végtelen feketeségben, a föld színe alatt.

— Erre vezet az út — suttogta az asszony hangja.