Tehanu

HETEDIK FEJEZET Egerek

Townsend, a birkapecér, aki Oromon üzenetét lehozta a Középső Völgyben lévő tanyára, egyik délután megjelent a varázsló házánál.

— Nem adod el a kecskéket most, hogy Oromon uraság eltávozott?

— Meglehet, eladom — felelte Tenar közömbösen. Tulajdonképpen azon járt az esze, hogyan alakul majd az élete, ha mégis itt marad Re Albiban. Bármely más varázslóhoz hasonlóan Oromont is azok az emberek tartották el, akiknek tudásával és hatalmával valamilyen szolgálatot tett. Az ő esetében ez egész Gont lakosságát jelentette. Csak kérnie kellett, és bármit azonnal, szívesen megadtak neki, amire szüksége volt. Jó üzlet ez egy nagy varázsló jóindulata ellenében. De még csak kérnie sem kellett igazán soha. Éppen ellenkezőleg, neki kellett szétosztogatnia a fölösleges ennivalót, ruhákat, szerszámokat, állatokat és mindenféle más javakat, csecsebecséket, amelyeket fölkínáltak neki vagy szó nélkül otthagytak a küszöbén. „Mit kezdjek én ezekkel?” — kérdezte ilyenkor, zavarodottan nyújtva előre a kezét, tele rémülten kotkodácsoló tyúkokkal, öles szövetvégekkel vagy fűszeres répával teli köcsögökkel.

Tenar azonban hátrahagyta megélhetésének forrását a Középső Völgyben. Amikor nagy hirtelen eltávozott hazulról, eszébe sem jutott, mennyi ideig marad majd vajon odafönt. A hét elefántcsont pénzdarabot, Kova megtakarítását sem hozta magával. Nem is tudott volna mit kezdeni vele a kis faluban, hacsak nem vásárol földet, állatokat vagy üzletel valami Gont Kikötőjéből föltévedt kereskedővel, aki finom szőrméket, lorbaneri selymet és egyebeket hozott Gont gazdag parasztjainak és kis földesurainak. Kova gazdasága ellátta őt és Therrut minden szükséges ennivalóval és ruhával. Oromon hat kecskéje, bab- és hagymaültetvénye pedig inkább az öreg kedvtelését, mintsem szükségleteit szolgálta. Lassacskán fölélték a varázsló kamráját, a falubeliek ajándékait, amelyeket az öreg tiszteletére vagy Moha néne iránti jóindulatukból adtak neki. Maga Moha is megjegyezte a minap: „Aranyom, a kopasz nyakú tyúkom fészekalja kikelt. Majd hozok két-három kiscsibét, amint kapirgálni kezdenek. A varázsló nem tűrte volna meg őket, csak azt hajtogatta, milyen lármásak és ostobák, de miféle ház az, ahol nem káricsál néhány jérce a küszöbön?”

Az ő tyúkjai valóban szabadon jártak-keltek a házban is, az ágyára szálltak, és ott aludtak, tovább gazdagítva amúgy is hihetetlenül sokrétű bűzét a szobának.

— Van egy évesforma, barna-fehér tarka gidám is, akiből rendes fejősállat válik majd — mondta Tenar a durva képű férfinak.

— Én az egész csapatra gondoltam — válaszolta a kupec. — Esetleg. Hiszen csak öten vagy hatan vannak, ha jól tudom.

— Hatan. Odafönt legelnek a hegyi réten, ha esetleg meg akarná tekinteni őket.

— Majd körülnézek. — De nem mozdult el a kapuból. A társalgás különben egyik fél részéről sem volt valami szívélyes.

— Látta már a kikötőbe érkezett nagy hajót? — kérdezte a kereskedő.

Oromon háza északnyugat felé nézett. Előle csak a sziklás zátonysor és a kikötő bejárata volt látható, a Páncélos Szirtek között. A faluban viszont több hely is akadt, ahonnan végig látszott a városba vezető, meredeken lejtő út, az öböl és az egész kikötő. A hajók lesése Re Albi lakóinak egyik kedvelt elfoglaltsága volt. A kovácsműhely mögötti, legjobb kilátást nyújtó padon mindig üldögélt két-három öregember, és, bár életükben talán még sohasem tették meg a gonti kikötőbe vezető tizenöt mérföldnyi hosszú, kacskaringós utat, a hajók jövés-menését afféle különös, de valahogy mégis megszokott színielőadásként nézték, mint-ha csak az ő szórakoztatásukat szolgálná.

— Enyhelyből érkezett, legalábbis a kovács kölke szerint. A gyerek lent járt a kikötőben, hogy megalkudjon néhány vastömbre. A nagy hajó Enyhely főkikötőjéből érkezett, azt mondja.

Talán csak azért locsogott annyit, hogy elterelje Tenar figyelmét a kecskék áráról, és tekintetének hamissága is származhatott egyszerűen a szeme állásától. Az enyhelyi főkikötő azonban nem sokat kereskedett a gontiakkal. Ezzel a szegény, távoli szigettel, amely csak varázslóiról, kalózairól és kecskéiről volt nevezetes. A „nagy hajó” érkezésének hallatán az asszonyt különös zaklatottság fogta el, maga sem tudta, miért.

— A kölyök szerint azt beszélik, Enyhely trónján megint van király — folytatta a birkakupec, tekintetét ismét sunyin félrefordítva.

— Az még a javunkra is szolgálhat — mormolta Tenar.

— Igen, távol tarthatja az idegen jöttmenteket — bólogatott Townsend.

Az asszony erre készségesen biccentett saját jöttment, idegen fejével.

— Persze meglehet, odalent a kikötőben akadnak olyanok, akik nem valami nagyon örvendeznek neki. — A kalmár Gont kalózkapitányaira gondolt, akiknek hatalma az északkeleti tengereken az utóbbi években annyira megerősödött, hogy a központi szigetekkel és a többi szigetcsoporttal összekötő, régi kereskedelmi hajóutak némelyike veszélyessé vált és el is néptelenedett. Mindez Gont egész népét szegényebbé tette, a kalózok kivételével, de azért nem akadályozta meg, hogy a legtöbb gonti lakos hősöknek tekintse a saját kalózait. Amennyit tudott róla, Tenar saját fia is egy kalózhajón szolgált tengerészként. És talán még így is nagyobb biztonságnak örvendett, mint egy szárazföldi kereskedő. Jobb a cápa sorsa, mint a heringé — mondogatták az emberek.

— Akadnak, akik soha semminek sem örülnek, bármi történik is — mondta Tenar, gépiesen követve a társalgás megszokott, hallgatólagos rendjét, de türelmetlenül nyomban hozzá is tette, valamivel élesebben: — Megmutatom a kecskéket. Nézze meg őket, bár nem tudom, még nem tudom, eladjuk-e mindet vagy akár egyet is. — Ezzel odavezette a látogatót a kerített legelő kapujához, és beengedte rajta. Nem kedvelte ezt az embert. Az ugyan nem az ő hibája volt, hogy egyszer vagy kétszer kellemetlen híreket hozott neki, de a szeme hamis volt, és az asszony ösztönösen viszolygott a társaságától. Neki ugyan nem adja el Oromon kecskéit. Még Torkost sem!

Miután a kupec dolgavégezetlen eltávozott, Tenar kényelmetlenül érezte magát. Azt mondta neki: „még nem tudom, eladjuk-e őket”, és butaságnak tekintette, hogy úgy fogalmazott, „mi”, „én” helyett, és közben nem mondta a kalmárnak, hogy beszéljen Karvallyal, még csak nem is utalt rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy kalmár az asszonnyal alkuszik, különösen ha az el is utasítja az ajánlatát.

Nem tudta, mit gondolnak a faluban az emberek Karvaly ottlétéről vagy távollétéről. A félrehúzódó és csöndes Oromontól ugyan tartottak egy kicsit, de az öreg mégiscsak az ő varázslójuk, sőt falubelijük volt. Meglehet, Karvaly nevére büszkék voltak valamennyire, arra, hogy a fővarázsló egy ideig az ő falujukban élt, és aki csodálatos tetteket hajtott végre: bolonddá tett egy sárkányt a Kilencven Szigetnél, valahonnan az isten háta mögül visszahozta Vandór Akbé gyűrűjét, de igazán nem ismerték őt. És Karvaly sem ismerte őket. Le sem látogatott a faluba, mióta megérkezett, csak az erdőséget, a vadont bújta. Erre eddig még nem is gondolt, de most rádöbbent, hogy a férfi éppúgy kerüli a falut, akárcsak Therru.

Egész biztosan pletykálkodnak róla. Re Albi mégiscsak falu volt, ahol mindenfélét beszélnek az emberek. Hanem a varázslók és mágusok tetteiről szóló mendemondák nem merészkednek messzire. A téma túlságosan titokzatos, a hatalommal rendelkezők élete túlságosan különös, az övéktől annyira eltérő volt a szemükben. „Ugyan, hagyjátok — hallotta az emberek riadt pusmogását, ha a Középső Völgy valamelyik falujában túl merészen locsogtak egy-egy odalátogató esőcsinálóról vagy akár saját varázslójukról, Bükkösről. — Hagyjátok békén! Ő a maga útját járja, nem a miénket.”

Ami őt magát illeti, biztosan senki sem tartotta rendhagyónak, ha ápol és szolgál egy ilyen hatalommal rendelkező férfit. Ez is az „ugyan, hagyjátok”-féle esetek közé tartozott. Maga sem járt le túl gyakran a faluba. Az ottaniak nem voltak vele barátságosak, de különösebben barátságtalanok sem. Valaha élt is ott egy darabig Legyező, a takács házikójában, mellesleg az öreg varázsló inasa volt, Oromon küldte érte a birkapecért körbe a nagy hegyen, és mindezt tökéletesen helyénvalónak találták. De azután lehozta magával azt a gyereket, akire még ránézni is borzasztó. Ugyan ki sétálgatna vele világos nappal önszántából? És miféle asszony az, aki egyik varázsló tanítványa és egy másik istápolója? Boszorkányság van ebben egész biztosan, méghozzá valami idegenféle. Ugyanakkor azonban egy gazdag paraszt felesége is volt odalent, a Középső Völgyben. Ámbár a gazda már meghalt, és az asszony özvegysorsra jutott. De ugyan ki ismerhetné ki igazán ezeknek a bűbájosoknak az útjait? Hagyjuk hát, legjobb lesz, ha békén hagyjuk…

A Szigetvilág fővarázslójával a konyhakert kerítése mellett futott össze.

— Azt beszélik, valami hajó érkezett ide Enyhely városából — mondta neki.

A férfi megtorpant. Hirtelen mozdulatot tett, és azonnal vissza is fogta magát, de mégis azt jelezte, hogy legszívesebben megfordulna és elszaladna, fejvesztve elrohanna, akár a héja elől menekülő egér.

— Kóbor! — kiáltott rá. — Mit jelentsen ez?

— Én nem… — dadogta a férfi — …nem tudok szembenézni velük.

— Kikkel?

— A tőle érkezettekkel. A király embereivel.

Az arca elszürkült, mint amikor ideérkezett és riadtan tekingetett körös-körül, valamilyen búvóhelyet keresve.

Rémülete annyira erős és ő maga olyan védtelen volt, hogy Tenar csak arra gondolt, miként nyújthatna neki biztonságot.

— Nem is kell találkoznod velük. Ha bárki idejön, majd szépen elküldöm. No gyere, menjünk vissza a házba! Ma még semmit sem ettél.

— Járt itt egy ember — mormolta Kóbor.

— Townsend volt az, a kecskéket mustrálgatta. Őt is elküldtem. Gyere már!

A férfi némán követte, s amikor beléptek a házba, Tenar becsukta az ajtót.

— Hidd el, Kóbor, sehogy sem árthatnak neked. Különben is, miért akarnának?

Karvaly leült az asztal mellé, és szomorúan ingatta a fejét:

— Nem, nem…

— Egyáltalán, tudják, hogy itt vagy?

— Nem tudom.

— Mi az, amitől ennyire rettegsz? — kérdezte Tenar, nem igazán türelmetlenül, hanem inkább valami magától értetődő tekintéllyel.

Kóbor az arcára szorította a tenyerét, ujjai hegyével a halántékát és a homlokát dörzsölte, és lesütötte a szemét.

— Valaha voltam… — suttogta — de már nem vagyok…

Többre nem futotta az erejéből.

— Jól van na, jól van — próbálta elhallgattatni Tenar. Nem merte megérinteni, nehogy a szánalomnak akár a leghalványabb látszatával is fokozza megaláztatását. Mérges volt rá, és dühös volt miatta. — Semmi közük sincs hozzá, merre jársz — nyugtatta az asszony — vagy hogy ki vagy, mit csinálsz vagy éppen mit nem csinálsz. Ha eljönnek és kémkednek utánad, mehetnek vissza ugyanolyan kíváncsian. — Pacsirta kedvelte az ilyen kifejezéseket. Tenarba hirtelen belehasított a vágy egy normális, megértő másik nő társasága iránt.

— Különben is lehet, hogy annak a hajónak semmi köze hozzád. Talán valami kalózokat üldöztek hazáig. Az sem lenne rossz ám, ha a király egyszer sort kerítene egy ilyen hadjáratra… Találtam egy kis bort a szekrény hátuljában, egypár üveggel. Ki tudja, mióta tartotta ott szegény Oromon. Azt hiszem, most mind a kettőnknek jót tenne egy pohárkával. És egy kevés kenyér meg sajt is elkelne. A kicsi már megvacsorázott, és elment Heatherrel békákat fogdosni. Lehet, hogy estére még sült békacomb is kerül az asztalra. Most viszont a kenyér és a sajt is megteszi. És a bor. Kíváncsi vagyok rá, honnan való, ki hozta Oromonnak és milyen öreg. — Így dünnyögött Tenar, afféle asszonyi locsogással, nem késztetve Kóbort semmiféle válaszra, nem hagyva, hogy félremagyarázzon egy-egy percnyi hallgatást, mindaddig, amíg le nem küzdötte szorongató szégyenét, evett egy keveset, és ivott egy pohárral az öreg, bársonyos vörösborból.

— Jobb lenne, ha elmennék innen, Tenar — dörmögte Kóbor. — Legalább addig, amíg rájövök, mi lett belőlem.

— És hová mennél?

— Föl a hegyekbe.

— Vándorolnál… mint Oromon? — nézett szemébe az asszony. Visszaemlékezett rá, amint Atuan hosszú útját rótták, és ő közben kérdéseivel nyaggatta: „Gyakran kéregetnek a varázslók?” „Igen, de igyekeznek mindig adni is valamit cserébe.” — Nem tudnál megélni valameddig mint esőcsináló vagy, mondjuk, látó? — kérdezte óvatosan, és teletöltötte a férfi poharát.

Kóbor megrázta a fejét. Kiitta a borát, és félrefordult.

— Nem — sóhajtotta. — Egyiket sem. Semmi ilyesmit nem csinálhatnék.

Tenar nem hitt neki igazán. Lázadt volna a helyzet ellen, tagadott volna, már a száján volt: „Hogy lehet az, hogy mondhatsz ilyet… mintha elfelejtetted volna minden tudásodat, mindent, amit Oromontól tanultál, meg Kútfőn és végtelen útjaid során. Nem felejthetted el a szavakat, a neveket, a tudományod minden csínját-bínját. Sokat tanultál, megküzdöttél az erődért!” — de magába fojtotta a kikívánkozó szavakat, helyette csöndesen mormolta maga elé:

— Nem értem. Hogy lehet, hogy mindez…

— Egy pohárnyi víz — suttogta Kóbor, és félrebillentette a poharát, mintha ki akarná önteni. Majd kis idő múltán hozzátette: — Én viszont azt nem értem, miért hozott vissza engem. A fiatalok kedvessége maga a kegyetlenség… De végül is itt vagyok, ezzel kell együtt élnem mindaddig, amíg vissza nem mehetek.

Tenar nem értette világosan, mire gondol, de a hangjából valami homályos vádat vagy panaszt érzett ki, ami fölmérgesítette.

— Ide Kalesszin hozott vissza — jegyezte meg feszesen.

A házban sötét volt a csukott ajtó mellett, hiszen csak a kis nyugati ablak engedett be valamennyit az alkonyat gyérülő világosságából. Tenar nem láthatta a férfi arckifejezését, aki a következő pillanatban komor mosollyal ráemelte a poharát, és ivott belőle.

— Ez a bor… — dörmögte — csak valami dúsgazdag kereskedő vagy hírhedt kalóz hozhatta Oromonnak. Még sohasem ittam hozzá hasonlót. Enyhelyben sem. — Megforgatta és hosszan elnézte a kezében tartott köpcös poharat. — Majd adok magamnak valami nevet — mondta —, és átkelek a hegyen Armouth és a keleti erdős vidék felé, ahonnan származom. Arrafelé most kaszálják a szénát. Szénagyűjtés és betakarítás idején mindig akad valami munka.

Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Amilyen törékeny és beteges kinézetű, ilyesféle munkát csak kegyelemből vagy éppen kegyetlenségből adnak majd neki. De ha hozzá jut is, akkor sem lesz képes megbirkózni vele.

— Az utak manapság nem olyanok, mint régebben voltak — figyelmeztette az asszony. — Az utóbbi években mindenfelé tolvajok és rablóbandák kószálnak. Idegen jöttmentek, ahogy Townsend „barátom” nevezi őket. Szóval többé nem biztonságos a magányos utazás.

Miközben a halványuló fényben azt leste, hogyan reagál a figyelmeztetésre, Tenar eltöprengett rajta egy fájó pillanatig, vajon mit érezhet az, aki életében még sohasem félt egyetlen emberi lénytől sem… milyen lesz majd, amikor meg kell ismerkednie a félelemmel.

— Oromon mégis szabadon járt-kelt — kezdte, de mindjárt el is hallgatott, mivel eszébe jutott, hogy Oromon hatalmas varázsló volt.

— Lent, a sziget déli oldalán — folytatta Tenar —, mindenfelé pásztorok élnek. Kecskét, juhot, marhát legeltetnek. A Hosszú Tánc előtt fölhajtják a csordáikat a hegyi legelőkre, és ott tartják a nagy esők kezdetéig. Egy-két pásztor mindig jól jön nekik. — Ivott egy kortyot a borából. Olyan égető érzést keltett a szájában, mint a sárkány nevének kiejtése. — De miért nem maradhatsz itt azzal az erővel?

— Oromon házában nem maradhatok. Ez a legelső hely, ahová eljönnek utánam.

— No és, mi van akkor, ha utánad jönnek? Mit akarhatnak tőled?

— Hogy megint az legyek, aki voltam.

Hangjának keserűsége megdermesztette az asszony vérét.

Nem szólt semmit. Megpróbált visszaemlékezni rá, milyen volt, amikor hatalommal rendelkezett, ő volt az Elemésztett, Atuan sírjainak Egyetlen Papnője, és milyen volt, amikor mindezt elveszítette, eltaszította magától, és csupán önmaga maradt, Tenar. Arra gondolt, milyen volt asszonynak lennie élete virágjában, a gyerekei mellett, egy férfi oldalán, és hogyan élte át mindennek elveszítését, az öregedést, az özvegyi sorsot, az erőtlenné válást, De még így sem értette meg Kóbor szégyenét, sajgó megalázottságának érzetét. Talán csak egy férfi képes ilyen szenvedésre. Az asszonyok hozzászokhattak a szégyenkezéshez.

Talán mégis Moha nénének van igaza, hogy amikor megeszik a diót, nem marad más, csak egy üres héj.

Vajákos gondolkodás, jutott eszébe. És hogy másra terelje a férfi figyelmét meg a magáét is, s mivel a bársonyos, tüzes bor fölszabadította a tudatát és a nyelvét, megjegyezte:

— Tudod, arra gondoltam, amikor Oromon tanított, de én nem akartam folytatni a tanulást, inkább otthagytam őt, megkerestem a gazdámat, és hozzámentem feleségül… amikor ez bekövetkezett, magán az esküvőm napján arra gondoltam, Kóbor majd biztosan megharagszik, amikor tudomást szerez erről — és mondókája végén feszülten fölnevetett.

— Én akkor… — szólalt meg Kóbor.

Tenar várt.

— Akkor elkeseredtem.

— Megdühödtél.

— Megdühödtem — ismerte el.

Teletöltötte az asszony poharát.

— Akkor még volt elég erőm a hatalom megismeréséhez. És te… te pedig ragyogtál azon a borzalmas helyen, az útvesztőben, a sötétségben.

— Akkor hát mondd meg, nekem mit kellett volna kezdenem a hatalmammal, a tudással, amelyet Oromontól kaptam, amit megpróbált belém sulykolni?

— Használnod kellett volna.

— De hogyan?

— Ahogyan a varázsmesterséget használják.

— Kik?

— A varázslók — felelte a férfi, némi fájdalommal a hangjában.

— A mágia a varázslók, a mágusok tudománya és művészete, ugye?

— Mi más lenne?

— És soha nem is lehet semmi más?

Kóbor elgondolkodott, és közben egyszer-kétszer fölpillantott a másikra.

— Amikor Oromon — folytatta Tenar — itt, e mellett a tűzhely mellett tanította nekem az ősi nyelv szavait, olyan könnyen és keményen formálódtak meg a számban, akár az övében. Olyan érzés volt, mintha azt a nyelvet tanulnám, amelyet már a születésem előtt is tudtam. Hanem a többi… a szokások, a hatalom rúnái, a varázsigék, a törvények, az erők fölszabadítása… mind halott dolog volt számomra. Valami idegen nyelv. Néha arra gondoltam, akár harcosnak is beöltöztethetnének, foghatnék lándzsát, kardot, ölthetnék páncélt, de mindez nem illene hozzám, nem igaz? Mit kezdhetnék, mondjuk, egy karddal? Talán hőst csinálna belőlem? Olyan öltözékben, amely egyáltalán nem illik rám, tehetetlen lennék, még járni sem tudnék talán.

Belekortyintott a borába.

— Egyszóval mindezt lehánytam magamról — mormolta Tenar —, és fölvettem a magam ruháit.

— És mit mondott Oromon, amikor elmentél tőle?

— Miért, mit mondott Oromon általában?

E szavak megint halvány mosolyt idéztek a férfi ajkára. Nem mondott semmit.

Tenar is csak bólintott egyet.

Kis idő múlva valamivel lágyabb hangon folytatta:

— Azért fogadott be engem, mert te vittél el hozzá. Utánad nem akart több tanítványt, és a világért sem fogadott volna el egy lányt, csak tőled, a te kérésedre. Viszont szeretett engem. Megbecsült. Persze én is szerettem és tiszteltem őt. De azt nem tudta megadni nekem, amire vágytam, és én nem fogadhattam el tőle azt, amit adhatott. Ezt világosan láttam. Az teljesen más volt, amikor Therrura rátaláltam. Oromon halála előtt egy nappal. Azt mondod, és Moha is azt hajtogatja, hogy a hatalom megismeri a másik hatalmat. Én nem tudom, mit látott benne Oromon, de nekem meghagyta: „Tanítsd őt!” És még azt mondta…

Kóbor várt.

— Azt mondta: „Félnek majd tőle.” Aztán még hozzátette. „Taníts meg neki mindent! Nem úgy, mint Kútfőn!” Nem tudom, mire gondolt. Honnan is tudhatnám? Ha akkor itt maradok mellette, talán most tudnám, talán valóban megtaníthatnám valamire. De csak az járt a fejemben: Majd eljön Kóbor. Ő majd tud mindent. Ő majd tudja, mit kell neki megtanulnia, minek a tudására van szüksége… az én kis nyomorékomnak.

— Én sem tudom — mormolta a férfi alig hallhatóan. — Csak azt láttam… A gyerekben csak a vele szemben elkövetett gonoszságot látom. Az ártó szándékot.

Kóbor megitta a borát.

— Nekem semmim sincs a számára — jelentette ki végül.

Halk, kaparászó kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Kóbor testének ugyanolyan tehetetlen összerándulásától kísérve szökkent föl, mint az imént. Valami búvóhelyet keresett magának.

Tenar odament az ajtóhoz, résnyire kinyitotta, és még mielőtt megláthatta volna, megérezte Moha szagát.

— Férfiak járják a falut — suttogta az öregasszony feszülten. — Mindenféle finom népség jött föl a kikötőből, a nagy hajóról, amelyről azt beszélik, Enyhelyből érkezett. Úgy mondják, a főmágus után jöttek.

— Ő nem, óhajt találkozni velük — mondta Tenar remegő hangon. Fogalma sem volt róla, mit kellene most tennie.

— Én meg sem merek szólalni — dünnyögte a javasasszony. Majd, illő szünet után: — De mégis, hol lehet?

— Itt vagyok — szólalt meg Karvaly, közelebb jött az ajtóhoz, és szélesre kitárta. Moha csak meresztette rá a szemét, de nem szólt semmit. — Tudják, hogy hol vagyok?

— Tőlem nem — habogta Moha.

— Ha mégis eljönnének ide — vélekedett Tenar —, egyszerűen csak el kell küldened őket, végtére is te vagy a fővarázslójuk…

De sem a férfi, sem Moha nem törődött a szavaival.

— Az én házamhoz biztosan nem jönnek el — mondta az öregasszony. — Gyere el hozzám, ha kedved tartja.

Kóbor a javasasszony nyomába szegődött, csak egy pillantást vetve Tenar felé, szótlanul.

— És én mit mondjak majd nekik? — sóhajtotta az özvegy.

— Semmit, aranyom — szólt vissza Moha.

Heather és Therru az iszákjukban döglött békával tértek vissza a mocsárból, mire Tenar hozzálátott, hogy levagdalja és megnyúzza a lábukat, a vadászvacsora előkészületeként. Éppen végzett a dolgával, amikor idegen hangokat hallott odakintről. Odanézett a nyitott ajtóra, és meglátta az előtte álldogáló alakokat: kalapos férfiakat, valami aranyló csillogást, egy ékkő villanását.

— Goha asszonyság? — kérdezte egy nyájas hang.

— Jöjjenek be! — szólt ki nekik.

Beléptek. Öten voltak, de még egyszer annyinak tűntek az alacsony mennyezetű helyiségben, amint megálltak, teljes pompájukban fölébük tornyosulva. Végignéztek a házban lévőkön, és Tenar is azt látta, amit ők.

Egy asszonyt láttak, amint kezében hosszú, éles késsel áll az asztal mellett. Az asztalon vágódeszka, azon pedig az egyik oldalon lenyúzott, zöldesfehér békacombok kis halma, a másikon meg véres, kövér békatetemek, valamivel nagyobb kupacban. Az ajtó mögötti homályos zugban megmoccant valami… egy gyerek, de megnyomorított, eltorzított, félarcú, bunkókezű apróság. Az egyetlen ablak alatti benyílóban, az ágyon tátott szájjal ült egy nagydarab, csontos, fiatal nőszemély, ámuló szemét rájuk meresztve. Kezét véres sár borította, elázott szoknyájából a mocsár vizének bűze áradt. Amikor észrevette, hogy őt nézik, szoknyája szélével megpróbálta eltakarni az arcát, amitől elővillant fehér combja.

A vendégek elfordították a tekintetüket róla és a gyerekről, s ezzel nem maradt más, akire nézhettek volna, csak a föltrancsírozott békatetemek fölött álló asszony.

— Goha asszonyság — ismételte meg a megszólítást egyikük.

— Így neveznek — válaszolta az özvegy.

— Enyhelyből érkeztünk, a király udvarából — mondta a nyájas hang. A fénynek háttal álló alak arcát az asszony nem láthatta. — Gont szülöttét, Karvalyt, a fővarázslót keressük. Az őszi napfordulókor kerül sor Lebannen király megkoronázására. Bennünket küldött a fővarázsló, lordja és barátja megkeresésére, hogy legyen mellette a szertartás napján, és tegye fejére a koronát, ha ő is úgy óhajtja.

A férfi kimérten, méltóságteljesen beszélt, mintha előkelő hölgyhöz szólna valami fényes palotában. Egyszerű bőrnadrágot és a gonti Kikötőből idevezető út porától szennyes vászoninget viselt, amelyet még így is láthatóan finom anyagból varrtak, és nyakrészét arany hímzés díszítette.

— Nincs itt — válaszolta Tenar.

Az ajtó sarkánál két falubeli fiúcska kukucskált be, visszarántotta a fejét, ismét belesett, majd hangos rikoltozással futásnak eredt.

— De talán ön, Goha asszonyság, megmondhatná nekünk, hol tartózkodik éppen — folytatta a férfi.

— Nem tudom megmondani.

Tenar végignézett valamennyiükön. A kezdeti, talán Karvaly riadalmából vagy egyszerűen az idegenektől való ostoba rettegésből fakadó ijedelme lassan elpárolgott. Hiszen itt van Oromon házában, és nagyon is jól tudja, miért nem tartott az öreg varázsló semmiféle hatalmasságtól.

— Biztosan elfáradtak a hosszú gyaloglás után — fordult hozzájuk. — Nem foglalnának helyet? Akad egy kis borom is, csak el kell öblítenem a poharakat.

A vágódeszkát félretette a falipolcra, a békacombokat bevitte a kamrába, a maradékot a moslékosvödörbe kotorta, amelyet Heather levisz majd Legyező, a takács disznainak, a kést és a kezét könyékig megmosta a mosogatódézsában, tiszta vizet töltött bele, és ellöttyintette a két poharat, amelyekből Karvallyal ittak az előbb. A konyhaszekrényben akadt még egy üvegpohár és két fületlen cserépkupa. Letette őket az asztalra, és bort töltött látogatóinak. Egy körre éppen elegendő maradt még a palackban. A férfiak kurta pillantásokat váltottak egymással, és nem ültek le az asztalhoz. Kellő számú szék híján ez nem is számíthatott sértésnek. A vendéglátás szabályainak megfelelően azonban el kellett fogadniok az asszony által fölkínált italt. Mindegyikük udvarias dünnyögés kíséretében vette át a feléje nyújtott poharat vagy kupát. Az italt a háziasszonyra emelték és belekortyoltak.

— Szavamra! — szólalt meg egyikük hangosan.

— Andradesi… kései szüretelésű — mormolta egy másik elkerekedő szemmel.

A harmadik megcsóválta a fejét.

— Valóban andradesi… méghozzá a Sárkány évéből — jelentette ki ünnepélyesen.

A negyedik csak bólintott, és áhítattal kortyintott még egyet.

Az ötödik, aki elsőként szólította meg Tenart, agyagkupáját ismét felemelve mondta:

— Asszonyom, megtisztel bennünket a királyok borával!

— Oromoné volt — mormolta Tenar. — Ez a ház is az övé volt. Ez itt Aihal háza. Önök tisztában voltak ezzel, uraim?

— Igen, tudtunk róla, asszonyom. A király pontosan ehhez a házhoz küldött el bennünket, arra gondolván, hogy a fővarázslónak ide kellett jönnie, s amikor gazdája halálának híre elért Kútfőre és Enyhelyre, még biztosabb lett benne. A fővarázslót azonban egy sárkány vitte el Kútfő szigetéről. És azóta egyetlen szó üzenet sem érkezett tőle sem Kútfőre, sem a királyhoz. Ő pedig nagyon a szívén viseli, és bennünket is igencsak érdekel, hogy a főmágus valóban itt van-e és jól van-e. Megérkezett ide, asszonyom?

— Azt nem mondhatom meg — felelte Tenar, de érezte, mennyire szánalmas e megismételt válasz, és azt is láthatta, hogy vendégei is így gondolják. Az asztal mögött állva feszesen kihúzta magát. — Úgy értem, nem kívánok erről beszélni. Azt hiszem, ha a fővarázsló ide óhajt jönni, akkor el is jön. Ha viszont nem akarja, hogy megtalálják, akkor hiába is keresik. Gondolom, nem szándékoznak hajtóvadászatot indítani a nyomában.

— A király akarata számunkra parancs — válaszolta a legidősebb és legmagasabb látogató.

Az első szóló valamivel megnyugtatóbb hangon tette hozzá:

— Mi csupán a küldöttei vagyunk. Hogy mi van a király és a szigetvilág fővarázslója között, az csak rájuk kettejükre tartozik. Mi csupán az üzenet átadása végett és a várható válaszért jöttünk ide.

— Ha tehetem, gondom lesz rá, hogy az üzenetük eljusson hozzá.

— No és a válasz? — türelmetlenkedett a legidősebb. Tenar nem válaszolt semmit, mire az első szóló próbálta föloldani a feszültséget:

— Néhány napra megszállunk Re Albi földesurának házánál, aki, miután hírét vette a hajónk ideérkezésének, fölajánlotta nekünk vendégszeretetét.

Tenar úgy érezte, valami csapda fenyegeti, vagy szorul körülötte a hurok, bár azt nem tudta volna megmondani, miért. Karvaly sebezhetősége, saját gyöngeségének fájó tudata őt is megfertőzte. Zavarában Tenar a megjelenésében keresett menedéket. Csupán egy paraszt tisztességes feleségének, középkorú gazdasszonynak kívánt látszani, de azt már nem tudta, milyen sikerrel. Lényegében ez volt az igazság, és az ilyesmi még titokzatosabb lehet, mint akár a varázslók rejtőzködése és alakváltozásai. Félrebillentett fejjel mondta hát vendégeinek:

— Az bizonyára jobban megfelel majd uraságotok igényeinek. Amint láthatják, mi nagyon egyszerűen élünk itt, akárcsak valaha az öreg varázsló.

— És közben andradesi bort iszogatnak — jegyezte meg az, aki az évjáratot fölismerte, egy csillogó szemű, jóképű, hódító mosolyú férfi. Tenar, adott szerepének megfelelően, lehajtva tartotta a fejét. De miután a vendégek fölcihelődtek és kiléptek a házból, már tudatában volt, hogy akárminek látszott is, vagy bármi volt is valójában, ha most még nem is sejtik, hogy ő Tenar, a Gyűrűhozó, hamarosan biztos tudomást szereznek róla. És azt is megtudják, hogy közelről ismerte a főmágust, és így valóban ő jelenti számukra a hozzá vezető utat, ha valóban meg akarják találni őt.

Miután a látogatók eltávoztak, mély sóhaj szakadt föl belőle. Heather is nagyot sóhajtott, és végre becsukta a száját, mivel a vendégek ittlétének egész ideje alatt leesett állal ült a helyén.

— Én ugyan soha… — mormolta a mélységes, jóllakott elégedettség hangján, és kiment, hogy utánanézzen, merre kóborolnak a kecskék.

Therru is előbújt az ajtó mögötti sötét zugból, ahol elbarikádozta magát a betolakodók elől Oromon varázspálcájával, Tenar égerfa botjával és saját mogyoróvesszőjével. Feszesen, oldalazva lépkedett megint, amivel jórészt már fölhagyott, amióta ideérkeztek, nem nézett föl, és sebesült arcát a vállához szorította.

Tenar odalépett hozzá, letérdelt mellé, és szorosan magához ölelte.

— Ezek nem bántanak téged, Therru — nyugtatgatta a gyereket. — Ők nem jelentenek veszélyt senki számára. De a gyerek őrá sem nézett föl, csak hagyta, hogy magához szorítsa, akár egy darab fát.

— Ha azt akarod, kicsim, többé sohasem engedem be őket a házba.

Kis idő múlva a kislány mégiscsak mocorogni kezdett, és nyers, reszelős hangján megkérdezte:

— Mit akarnak csinálni Karvallyal?

— Semmit! — vágta rá azonnal Tenar. — Nem akarnak ártani neki. Azért jöttek… szóval, a tiszteletüket akarták leróni előtte.

De az asszony lassacskán rájött, mit jelentene Kóbor számára ez a rákényszerített megtiszteltetés… tagadná a veszteségét, tagadná a gyászát az elveszített fölött, és olyan szerep eljátszására kényszerítené, amely már régen nem az övé.

Amikor elengedte a gyereket, Therru odasietett a szerszámoskamrához, és előkotorta Oromon söprűjét. Alaposan fölsöpörte a helyet, ahol a látogatók álltak, eltakarította a lábnyomaikat, az enyhelyi urak lábbelijéről lehullott port kisöpörte az ajtón és letakarította a küszöbről.

Miközben Therrut figyelte, Tenarban megérett az elhatározás.

Odalépett a polchoz, amelyen Oromon hatalmas könyveit tartotta, és beletúrt az ott lévő limlomba. Hamarosan talált néhány lúdtollat, egy félig beszáradt tintásüveget, viszont papírt vagy pergament még egy kis darabkányit sem. Összeharapta az állkapcsát, mivel nem szívesen tett kárt olyan szentséges dologban, mint egy tudós könyv, mégis kinyitotta a rúnák kötetét, és üres, belső hátsó borítójából leszakított egy keskeny csíkot. Letelepedett az asztalhoz, tintába mártotta a tollat, és nekilátott az írásnak. Sem a tinta, sem a szavak nem folytak könnyedén. Nemigen írt semmit azóta, hogy jó negyedszázadnyival ezelőtt itt ült, ugyanennél az asztalnál, miközben Oromon a válla fölött figyelte, hogyan körmöli a tőle tanult köznyelvi rúnákat és az erő titokzatos jeleit. A következőket írta:

Majdnem ugyanannyi idejébe került újraolvasnia a pár sort, mint leírnia. Közben Therru végzett a söprögetéssel, és most feszülten figyelte, mit csinál.

Tenar még egy szót odakanyarított:

maeste

— Hol van Heather? — kérdezte a gyereket, miután kétszer összehajtotta a papírdarabot. — Szeretném, ha ezt elvinné Moha néne házába.

Kedve lett volna hozzá, hogy maga menjen és találkozhasson Karvallyal, de nem vállalta útja leleplezésének kockázatát, ha netán kémkednének utána, hogy elvezesse őket hozzá.

— Majd én elmegyek — suttogta Therru.

Az asszony éles pillantással mérte végig.

— De egyedül kell menned, kicsim, a falun is túl.

A gyerek szótlanul bólintott.

— Csak Karvaly kezébe adhatod.

Újabb bólintás.

Beledugta a papírt a kislány zsebébe, azután megölelte, megcsókolta, és útjára bocsátotta. Therru ezúttal nem sompolyogva, oldalazva ment, hanem szabadon futott, szinte röpült, gondolta magában Tenar, látván, amint eltűnik a már sötét ajtónyíláson túli, alkonyi világosságban, röpült, akár egy madár, egy sárkány, egy normális kisgyerek, szabadon.