Tehanu

TIZENHARMADIK FEJEZET A gazda

A tavasz megérkeztével a hajók a visszatérő fecskékhez hasonlóan kezdtek cikázni a Szigetvilág tengerein. A falvakban Valmouthból, másodkézből származó hírek kaptak lábra arról, hogy a királyi flotta hevesen üldözi és sorra tönkreteszi az erősnek tűnő kalózbirodalmakat, foglalja el azok hajóit, kobozza el mindennemű zsákmányukat. Lord Heno maga is útnak indította három legpompásabb és leggyorsabb hajóját, a Hosszú nevű varázsló és tengeri farkas főkapitánysága alatt. Ezektől Szoléától az Andrádokig minden becsületes kereskedő rettegett. Flottája azt a feladatot kapta, hogy Oranéa környékén csalja kelepcébe és semmisítse meg a királyi hajóhadat. Ehelyett azonban az egyik királyi hajó futott be Valmouth kikötőjébe, fedélzetén a láncra vert kalózkapitánnyal és azzal a paranccsal, hogy Heno uraságot Gont kikötőjébe szállítsák, ahol rablásért és gyilkosságért kell bírái elé állnia. Heno elbarikádozta magát a Valmouth mögötti dombok között épült erős kőházában, de elkövette azt a hibát, hogy a meleg tavaszi időre való tekintettel nem gyújtatott be kandallóiba. Így azután a király öt-hat derék ifjú vitéze a kéményen keresztül hatolt be erődjébe, hogy hamarosan láncra verve kísérjék végig őt is Valmouth utcáin, és szállítsák az igazságszolgáltatás tömlöcébe.

Mindezt hallván, Kóbor szeretetteljes büszkeséggel jegyezte meg:

— Mindazt, amit egy király egyáltalán megtehet, ő pompásan csinálja majd!

Ügyest és Bozontost is hamarosan elcsípték a Gont Kikötőjétől északra húzódó utak valamelyikén, s amikor sebei eléggé begyógyultak, Tekergőt is odaszállította egy hajó, hogy emberölés vádjával szintén a királyi ítélőszék elé álljon. Gályarabságra történt elítélésük híre nagy örömujjongást váltott ki, és elégtételül szolgált a Középső Völgy falusi népének. Tenar és a tőle elválaszthatatlan Therru megilletődött némasággal hallgatta a róluk szóló híradást.

Közben további hajók is befutottak a király más küldötteivel, akiknek a távoli Gont városi és falusi népe már nem örvendezett olyan egyértelműen. Királyi felügyelők voltak azok. Azért jöttek, hogy kivizsgálják a felügyelők, intézők és békebírák tevékenységét, meghallgassák a köznép panaszait és sirámait. Adóhivatalnokok és adószedők kísérték őket. Emellett nemes látogatók is tiszteletüket tették Gont kisebb-nagyobb földesurainál, hogy udvarias kérdések segítségével derítsenek fényt az enyhelyi korona iránti hűségük mértékére. Ezeken kívül még varázslófélék is járták a vidéket. Látszólag nem sok mindent csináltak, és még annál is kevesebbet beszéltek.

— Azt hiszem, végre mégiscsak hozzáláttak az új fővarázsló megkereséséhez — vélekedett Tenar.

— Vagy a tudomány hiányosságainak okait kutatják — morfondírozott Kóbor —, a varázslás művészete ugyanis elég rossz útra tért.

Tenarnak már a nyelve hegyén volt a megjegyzés: Akkor Re Albi udvarházában kellene alaposabban körülkémlelniök! — de torkán akadtak a szavak. „Ó, mit is akartam mondani? — gondolta magában. — Beszéltem valaha ilyesmiről Kóbornak? No lám csak! Egyre feledékenyebb vagyok. Tényleg, mit is akartam mondani neki? Hm, talán csak azt, hogy meg kellene javítanunk a lenti legelő kapuját, mielőtt még a tehenek kiszabadulnak!”

Valami mindig járt a fejében, sokszor egyszerre tucatszámra jutottak eszébe a gazdaságban elvégzendő feladatok. „Neked sohasem elég egyféle munka” — korholta nemegyszer Oromon. Még így, Kóbor segítő keze mellett is minden gondolatát és napját a tanya körüli munkák foglalták le rendszerint. A férfi olyan lelkesen osztotta meg vele a házimunkát, ahogy Kova annak idején soha. Kova persze parasztember volt, Kóbor viszont nem. Igaz, gyorsan tanult, de rengeteg dolgot kellett elsajátítania. Folyton dolgoztak. Mostanában alig maradt egy kis idejük kedélyes beszélgetésre. Esténként együtt megvacsoráztak, együtt feküdtek le és merültek álomba, hogy hajnalhasadtával fölkeljenek és munkába álljanak megint, minden áldott nap újra meg újra, akár a vízimalom kereke: amint tele lapátokkal fölemelkedik, azután kiürül, úgy szórva maga mögé a végtelen napokat, mint a csillogó vízcsöppeket.

— Helló, anyám! — szólította meg Tenart a porta kapujánál a vékonypénzű fiatalember. Az első pillanatban Pacsirta legidősebb fiának nézte, hát megkérdezte tőle:

— Mi szél hozott erre, te legény? Utána tüzetesebben is szemügyre vette a káricsáló tyúkok és parádézó libák falkái fölött.

— Szikra! — sikkantotta, és a baromfiakat szétrebbentve, futva indult meg felé.

— Jól van, jól van — mormolta a férfi —, azért ne taposd el őket!

Azért hagyta, hogy az asszony átölelje és megsimogassa az arcát. Bejött vele a házba, és letelepedett a konyhában az asztal mellé.

— Ebédeltél már? Almával találkoztál?

— Éppen ehetnék valamit.

Tenar nekiesett a jól fölszerelt kamrának.

— Most melyik hajón jársz? Még mindig a Sirályon?

— Nem. — Majd rövid hallgatás után: — Annak a hajónknak vége.

— Elsüllyedt?

— Nem — mosolyodott el Szikra kedélytelenül. — A legénysége oszlott föl. A király tengerészei vették át.

— De hiszen az… nem is volt… kalózhajó!

— Nem.

— Akkor miért…?

— Azt beszélik, a kapitány valami olyan árut szállított, ami nekik kellett — felelte Szikra vonakodva. Éppen olyan sovány volt, mint azelőtt, csak éppen megkorosodott, a bőre sötétre barnult, a haja kifakult, és az arca keskeny volt, akárcsak Kováé, csak még nyúltabb és valahogy keményebb.

— Hol van apa? — kérdezte.

Tenar megmerevedett.

— Tehát nem néztél be a nővéredékhez?

— Nem — dörmögte a fiú közönyösen.

— Kova már három éve meghalt — közölte vele Tenar. — Szívszélhűdésben. Odakint, a mezőn… az úton, a bárányistállótól hazafelé jövet. Frisspatak talált rá. Már három éve elmúlt.

Csönd telepedett rájuk. Szikra nem tudta, mit mondjon erre, vagy nem is volt semmi mondanivalója.

Az asszony ennivalót tett elé. Olyan mohón esett neki, hogy azonnal meg is tetézte a tányérját.

— Mondd, mikor ettél te utoljára?

De csak megvonta a vállát, és falt tovább.

Anyja is letelepedett az asztalhoz, vele szemben, a túlsó oldalán. A tavaszutó napsugarai betáncoltak az alacsony ablakon, átsuhantak az asztal fölött, és megcsillantak a tűzhely sárgaréz rácsán.

Szikra végre eltolta maga elől a tálat.

— Akkor most ki viseli a birtok gondját? — kérdezte.

— Ez meg ugyan mit számít neked, fiam? — kérdezte az anyja gyöngéden, de elég szárazon.

— Mert az enyém — válaszolta a férfi ugyanolyan hangnemben.

Egy perc múlva Tenar fölállt, és leszedte előle az edényeket.

— Így igaz — mormolta.

— No persze, attól nyugodtan itt maradhatsz — mondta a fiú esetlenül, talán félresikerült tréfaként. Hanem ő sohasem volt mókás természetű. — És a vén Frisspatak még mindig megvan?

— Igen, ők is megvannak. Meg egy Karvaly nevű ember és egy kisgyerek, akit nevelgetek. Itt. A házban. Kénytelen leszel a padlásszobában aludni. Majd odakészítem a létrát. — Tenar szembefordult a fiával. — Ezek szerint hosszabb időre jöttél?

— Meglehet.

Kova is mindig így válaszolgatott neki húsz éven át. Azzal, hogy szinte sohasem mondott nyíltan igent vagy nemet, valahogy tagadta a jogát a kérdezésre, tudatlanságába burkolt számára némi szabadságot, szűkös, csekélyke szabadságot, gondolta magában az asszony.

— Szegény fiam — mormolta Tenar —, a legénységetek szétfutott, apád meghalt, a házadban idegenek tanyáznak… és mindez egyetlen napon szakad a nyakadba. Szükséged lesz majd egy kis időre, amíg hozzászoksz ehhez az egészhez. Igazán sajnálom, fiam. De azért nagyon örülök, hogy itt vagy. Sokszor gondoltam rád, amint a tengereket járod… hóban, viharban, télvíz idején.

Szikra nem szólt semmit. Nem volt mit fölajánlania, és elfogadni is képtelen volt bármit. Hátratolta a székét, és fölálláshoz készülődött, amikor Therru szaladt be az udvarról. A mozdulata megdermedt, úgy bámult a gyerekre.

— Mi történt vele? — kérdezte.

— Megégett. Ez itt a fiam, Therru, Szikra, a tengerész. Ez pedig Therru, fiam, a húgod.

— A húgom?

— Fogadott húgod.

— A húgom! — mondta még egyszer, és úgy nézett körül a konyhában, mintha valami tanút keresne. Utána keményen meredt az anyja szemébe.

Tenar viszonozta a pillantását.

Azután kiment, messzire elkerülve a kislányt, aki mozdulatlanul állt a helyén. Keményen bevágta maga mögött az ajtót.

Az asszony szeretett volna valamit mondani a kislánynak, de egyetlen hang sem jött ki a torkán.

— Ne sírj! — vigasztalta őt a gyerek, aki maga sosem sírt. Odalépett hozzá, és megérintette a karját. — Bántott?

— Ó, Therru! Hadd öleljelek meg! — Lerogyott az asztal mellé, a kislányt az ölébe vette és magához szorította, bár az már nagyocska volt az ilyesféle becézgetéshez, és különben sem nagyon tanulta meg, hogyan viselje könnyen a hasonló kedvességet. De Tenar annál erősebben ölelte és sírt. Therru sebhelyes arcát az asszonyéhoz szorította, míg mindkettőjükét el nem áztatták Tenar könnyei.

Kóbor és Szikra a gazdaság két vége felől érkezett meg alkonyattájt. Szikra biztosan elbeszélgetett Frisspatakkal, és alaposan átgondolta a helyzetet, Kóbor pedig nyilvánvalóan megpróbált alkalmazkodni hozzá. Vacsora közben alig szóltak valamit és azt is fölöttébb óvatosan. Szikra nem tette szóvá, hogy nem kapta vissza régi szobáját, hanem tengerész voltához méltó fürgeséggel szaladt föl a létrán a padlásszobába, és bizonyára elégedett volt az ággyal, amelyet anyja készített elő neki, mivel másnap csak késő délelőtt jött le a földszintre.

Akkor reggelit követelt, és elvárta, hogy föl is szolgálják neki. Apját is mindig kiszolgálta valaki: az anyja, a felesége vagy a lánya. Talán ő nem ugyanolyan ember, mint apja volt? Nem kell ezt az asszonynak is elismernie? Tenar tehát elébe tette az ételt, utána leszedte az asztalt, és visszament a kertbe, ahol Therru és Szilaj segítségével tűzre vetett egy nagy fészeknyi szövőlepkehernyót, amelyek a gyümölcsfák frissen kifeslett rügyeit fenyegették.

Az özvegy nyomorúságosan érezte magát a házban. Csak odakint, a gazdasági munkák közben nyert megkönnyebbülést a Szikra jelenléte által okozott haragos indulattal és szégyenkezéssel szemben.

— Lám, most rám került a sor — mondta keserűen Kóbornak a csillagok halvány fényével megvilágított szobájuk homályában. — Rajtam a sor, hogy elveszítsem azt, amire a legbüszkébb voltam.

— Miért, mit veszítettél el?

— A fiamat! A fiamat, akiből nem sikerült embert nevelnem. Kudarcot vallottam vele. Mindent elhibáztam. — Keményen összeharapta az ajkát, és száraz szemmel meredt a sötétségbe.

Kóbor nem próbált vitába szállni vele, és elkeseredésétől sem kísérelte megszabadítani.

— Gondolod, hogy végleg itt marad? — kérdezte helyette.

— Igen. Attól fél, hogy megkíséreljen visszatérni a tengerre. Nem mondott igazat a hajójukról, vagy legalábbis nem mondta el a teljes igazságot. Másodtiszt volt rajta. Arra gyanakszom, hogy belekeveredett valami lopott áru szállításába. Afféle közvetítő kalózkodásba. Nekem ugyan nem sokat számít. Hiszen minden gonti tengerész félig-meddig kalóz. De mégsem mond igazat felőle. Hazudik nekem. Különben rád is féltékeny. Becstelen és irigy ember lett belőle.

— Csak rémült, azt hiszem — dörmögte Kóbor. — Nem eleve gonosz. A tanya pedig valóban az övé.

— Akkor hát tartsa is meg! És lássa el őt olyan bőkezűen, ahogy…

— Ne, kedves szerelmem — ragadta meg őt Kóbor a kezével és a hangjával egyszerre —, ne beszélj! Ne mondd ki a vak indulat szavát! — A férfi annyira sürgetőn, olyan szenvedélyes komolysággal beszélt, hogy az anya haragja nyomban átváltott abba a szeretetbe, amely különben a forrása volt, és halkan fölkiáltott:

— Ó, nem átkozom én meg őt, sem ezt a házat! Nem, nem is azt akartam! Csak annyira elszomorít, és úgy szégyellem! Ó, annyira bánom, Kóbor!

— Nem, nem, ne! Kedvesem, én nem törődöm vele, mit gondol felőlem a fiú. Veled viszont nagyon is igazságtalan.

— És Therruval is. Úgy bánik vele, mint valami… Azt mondta… azt kérdezte tőlem: „Mit követett el, hogy így kell kinéznie?” Még hogy ő mit követett el…?

Kóbor közben csöndesen simogatta a haját, ahogy olyan gyakran tette, könnyű, lassú, ismétlőn becéző mozdulatokkal, amitől hamarosan szeretettel teli álmosság fogta el őket.

— Elmehetnék megint kecskéket pásztorolni — szólalt meg végül a férfi. — Ez könnyíthetne a te itteni helyzeteden. Kivéve azt a sok munkát…

— Én inkább veled tartanék.

Kóbor tovább simogatta a haját, és közben komolyan elgondolkodott!

— Azt hiszem, tényleg megcsinálhatnánk — suttogta. — Lakik ott, Lissu föllött egypár juhászcsalád a hegyi legelőkön. De azután megint csak jön a tél…

— Talán valami módos gazda befogad majd bennünket. Én minden tanyasi munkához értek… és a birkákhoz is… te meg a kecskékhez… és különben is, te mindent olyan gyorsan megtanulsz…

— Még a vasvillát is egész jól forgatom — mormolta Kóbor, amivel sírós kis nevetést váltott ki asszonyából.

Másnap reggel Szikra korán fölkelt, és együtt reggelizett velük, mivel halászni készült a vén Patvar társaságában. Az asztaltól fölállván a megszokottnál valamivel megenyhültebben dörmögte:

— Nagy rakás halat hozok majd vacsorára.

Tenar az éjszaka komoly elhatározásra jutott.

— Várj! — szólt a fiú után. — Segíthetnél az asztalt leszedni, Szikra! Tedd a tányérokat a mosogatóba, és önts rájuk vizet! Majd a vacsoraedényekkel együtt elmosogatjuk őket.

Szikra egy pillanatig némán meredt maga elé.

— Az asszonymunka — mondta végül, és föltette a sapkáját.

— Az bárki munkája, aki ebben a konyhában eszik.

— De nem az enyém! — vágta rá a fiú ridegen, és kiment.

Tenar utánalépett. A küszöbön megállt.

— Kóboré igen, de a tiéd nem? — kiáltotta indulattal.

Szikra csak kurtán bólintott, miközben keresztülvágott az udvaron.

— Már késő! — sóhajtotta az asszony a konyhába visszalépve. — Hiába! Teljes kudarc! — közben érezte, amint a vonásai megkeményednek a szája körül és a szemöldöke között. — Öntözheted a követ — sóhajtotta —, mégsem borul virágba.

— Akkor kell elkezdened, amíg még fiatal és engedékeny — dörmögte Kóbor. — Amilyen én vagyok.

Ezúttal azonban Tenar nem nevetett.

Amikor a napi munka végeztével visszatértek a házhoz, meglátták, amint Szikra a kertkapuban beszélget egy férfival.

— Az az alak lesz az, Re Albiból — állapította meg Kóbor, akinek még mindig nagyon éles volt a látása.

— Gyere, Therru, gyere — szólt hátra Tenar a gyereknek, aki hirtelen lecövekelt. — Miféle alak? — ő viszont elég rövidlátó volt, szemét hunyorítva nézett a kapu felé. — Ó, persze, az a… hogy is hívják… az a juhkereskedő. Townsend. Ugyan mit ólálkodhat már megint errefelé az a dögkeselyű?

Egész nap vibrált körülöttük a levegő, ezért Kóbor és Therru bölcsen nem szólt semmit.

Az asszony odament a kerítést támasztó két férfihoz.

— Talán a húsvéti bárányok miatt jöttél, Townsend? Pontosan egy esztendőt késtél. De az ideiekből még akadhat néhány az akolban.

— A gazda is pontosan ezt mondta — fordult felé Townsend.

— Vagy úgy! — fortyant föl Tenar.

Hanghordozásának hallatán Szikra arckifejezése minden eddiginél sötétebbre váltott.

— Akkor nem zavarom tovább a tárgyalásotokat a gazdával — mondta az asszony, és már fordult is, hogy eltávozzon, amikor Townsend utánaszólt:

— Üzenetet hoztam neked, Goha.

— A harmadik szó már varázsige!

— Az öreg boszorka, tudod, a vén Moha, igen rossz állapotban van. Azt mondta, amikor megtudta, hogy lejövök a Középső Völgybe, szóval azt üzeni: „Mondd meg Goha asszonyságnak, hogy látni szeretném, mielőtt meghalok, ha módját ejtheti, hogy feljöjjön hozzám.”

„Varjú, dögevő keselyű” — gondolta magában Tenar, és gyűlölettel nézett a rossz hír hozójára.

— Beteg talán?

— Halálosan — mondta erre Townsend olyasféle fintorral, amelyben még némi bizonytalan jóindulat nyoma is fölfedezhető volt. — Még a télen esett le a lábáról, és gyorsan romlik az állapota, ezért üzente, hogy nagyon szeretne látni, mielőtt elviszi a kaszás.

— Köszönöm, hogy átadtad az üzenetét — mondta Tenar kimérten, és megfordult, hogy visszamenjen a házba. Townsend Szikrával indult tovább a birkaakol felé.

Az ebédrevaló előkészítése közben Tenar odaszólt Kóbornak és Therrunak:

— El kell mennem innen!

— Megértem — emelte rá a szemét Kóbor. — Mehetünk mind a hárman, ha te is úgy látod jónak.

— Megtennéd? — Aznap első ízben derült föl valamelyest az arca, mintha viharfelhő foszlott volna szét fölötte. — Ó! Hiszen ez nagyszerű! Nem akartalak erre kérni… azt gondoltam, talán… Nos, Therru, volna, kedved visszaköltözni abba a kis házba, Oromon házába… egy kis időre?

A gyerek kis ideig elgondolkodott a kérdésen.

— Akkor megnézhetném a barackfámat — suttogta végül.

— Igen és Heathert… meg Torkost és Mohát… a szegény öreg Mohát! Ó, szerettem, mennyire szerettem volna már eddig is visszatérni oda, csak nem láttam helyénvalónak. Itt a gazdaság, amit rendben kellett tartanunk… meg minden…

Közben érezte: valami más oka is van, hogy eddig nem ment vissza, hogy még a gondolatát is elhessegette a visszatérésnek, hogy eddig még csak nem is ébredt tudatára a visszavágyódásnak. De bármi lett légyen is ez az ok, most úgy oszlott el, mint valami árnyék vagy elfelejtett szó.

— Vajon viselt-e rá gondot valaki? Elküldött-e bárki valami gyógyítóért? Odafönt a Meredélyen ugyan ő az egyetlen vajákos, de lent, Gont Kikötőjében biztosan akadhat valaki, aki segíthetne rajta. Ó, szegény Moha! Igen, oda akarok menni… Ma már késő van hozzá, de holnap, holnap kora reggel indulhatunk. És akkor a gazda gondoskodhat majd a reggelijéről!

— Majd csak beletanul — dörmögte Kóbor.

— Ő ugyan soha! Végül majd talál magának valami ostoba nőszemélyt, aki megcsinálja helyette. Ó! — nézett körül a konyhán Tenar, egyszerre derűs és ingerült tekintettel. — Nem szívesen hagyom itt azt a húsz évemet, amíg ezt az asztalt sikáltam. Remélem, ezt azért elismeri majd!

Szikra meghívta a birkapecért vacsorára, de Townsend éjszakára már nem kívánt ott maradni, bár a kötelező vendégszeretet jegyében fölkínálták neki a szállást is. Valamelyikük ágyát kellett volna elfogadnia, és Tenar mélységesen viszolygott a gondolattól. Megkönnyebbülten nézett utána, amint elballagott a tavaszi alkonyat kékes szürkületében falubeli vendéglátói háza felé.

— Holnap kora reggel elindulunk Re Albiba, fiam — fordult oda Szikrához. — Kóbor, Therru meg én.

A férfi kissé riadtan nézett vissza rá.

— Csak úgy fogjátok magatokat, és elmentek?

— Te is úgy mentél el és jöttél vissza — mondta az anyja szemrehányón. — De most figyelj ide, fiam! Ez itt apád pénzesládikája. Van benne hét elefántcsontdarab meg néhány váltó az öreg Hídmestertől, amelyeket persze sohasem fizet majd meg, hiszen nincsen neki mivel. Azt a négy andradesi tallért Kova egy valmouthbeli hajóácstól kapta néhány birkabőrért, jó pár évvel ezelőtt, amikor még gyerek voltál. Ezt a három enyhelyit Evezős fizette a Felsőpataki Tanyáért. Én beszéltem rá apádat annak idején a megvásárlására, azután segítettem neki rendbe tenni és eladni. Szóval ezt a hármat magammal viszem, mivel én kerestem őket. A többi meg a tanya a tiéd. Te vagy a gazda.

A magas, vékony fiatalember csak állt a helyiség közepén, és meredten bámulta a pénzesládikót.

— Vidd csak el mindet. Nekem nem kellenek! — mormolta halkan.

— Nekem sincs rájuk igazán szükségem. De azért köszönöm, fiam. Azt a négyet azért csak tartsd meg. Ha egyszer megnősülsz, mondd azt, hogy az én nászajándékom a feleségednek.

Ezzel Tenar visszatette a dobozt a ruhásszekrény felső polcára, a nagy tál mögé, ahol Kova mindig is tartotta.

— Therru, te pedig szedd össze a holmidat máris, mivel nagyon korán indulunk útnak holnap.

— És mikor jöttök vissza? — kérdezte Szikra, mire hangjának hallatán Tenarnak eszébe jutott a nyughatatlan, törékeny legényke, amilyen volt kiskorában. De csak annyit válaszolt:

— Azt nem tudom, gyermekem. Ha szükséged lesz rám majd eljövök.

Az asszony hozzálátott úti ruházatuk és egyéb holmijuk összekészítéséhez.

— Szikra — szólalt meg egyszer csak csöndesen —, még megtehetnél nekem valamit.

A fiú bizonytalan, mogorva tekintettel ült a kemencesutban.

— Mit? — kérdezte tétován.

— Menj le Valmouthba, amint tudsz, és látogasd meg a nővéredet. Modd meg neki, hogy visszamentem a Meredélyre. Mondd meg neki, ha szüksége lenne rám, csak egy szót üzenjen.

Szikra bólintott. Kóbort figyelte, aki már összecsomagolta csekélyke ingóságait, a sok utazáshoz szokott ember gyakorlott ügyességével, és most éppen a tányérokat rakta vissza a polcra, hogy a konyhát rendben hagyják ott maguk után. Ezzel végezvén maga is leült szemben Szikrával, a tűzhely másik oldalán, és új zsinórt fűzött iszákja gyűrűibe, hogy szorosabbra húzhassa a száját.

— Ismerek egy csomót, ami pont jó lenne oda — szólalt meg a fiú. — Egy tengerészcsomót.

Kóbor szótlanul odanyújtotta neki a zsákot, és figyelte, amint Szikra, szintén némán, megmutatja, hogyan kell megkötni a hurkot.

— Jól csúszik, látod? — mondta, mire Kóbor csöndesen bólintott.

Pirkadat előtt, még dermesztő sötétségben hagyták el a tanyaházat. A napsugarak későn érik csak el a Gont-hegység nyugati odalát, s így csak a járás tartott meg bennük valamennyi meleget, míg a déli csúcsot végre megkerülő égi kályha fűteni nem kezdte a hátukat. Therru kétszer olyan sebesen lépdelt már, mint az előző nyáron, de még így is két napig eltartott az útjuk. Jól bent jártak már a délutánban, amikor Tenar megkérdezte:

— Megpróbálunk odaérni a Tölgyes Forráshoz még ma estére? Ott van egy fogadóféle. Kaptunk ott egy bögre tejet a múltkor, emlékszel rá, Therru?

Kóbor eközben elkalandozó tekintettel nézett föl a hegy meredek oldalára.

— Ismerek arrafelé egy helyet…

— Nagyon jó — nézett rá Tenar.

Kicsivel az előtt a hajtűkanyar előtt, ahonnan először megpillanthatták volna Gont Kikötőjét, Kóbor letért az útról, és befordult a meredek oldalt borító, sűrű rengetegbe. A nyugat felé ereszkedő nap lapos, vörös-arany sugarakat lövellt a fák törzsei és a sűrű lombok közé. Vagy fél mérföldnyit kapaszkodtak a Tenar számára fölismerhetetlen ösvényen, amikor kiértek egy kisebb párkányra vagy kiszögellésre, egy, a hegyoldalban nyíló tisztásra, amelyet hátulról a meredek szirtek, körös-körül pedig a hatalmas fák védtek a széltől. Onnan észak felől jól látszottak a hegység zord csúcsai, az évszázados fenyők lombjának tetejében nyíló résen pedig fölcsillant a nyugati tenger tükre. Tökéletes csönd vette körül őket, csak a szellő zizegtette meg olykor a dús tűlombokat. Egy szirti pacsirta hosszú, édes dalba kezdett, valami kósza napsugárba kapaszkodva, mielőtt visszaröppent volna a láb nem tiporta fűben rejtőzködő fészkére.

A három vándor kenyeret és sajtot vacsorázott. Közben elnézték, amint a tenger felől a sötétség lassan fölkúszik a hegy oldalába. Köpönyegeikből ágyat vetettek maguknak, és nyugovóra tértek… a kislány szorosan Tenar és Kóbor között. Az éjszaka kellős közepén az asszony fölriadt. Egy bagoly huhogott a közelben, lágy, zengő hangon, akár a harangszó, a magasból, a csúcsok felől pedig visszabongott a párja, mint egy másik, távoli harang szelleme. „Most megnézem, hogyan merülnek el a tengerben a csillagok” — gondolta magában Tenar, de a következő pillanatban ismét mély álomba merült, a békességtől elcsitult szívvel.

Reggel arra ébredt, hogy Kóbor már ott ül mellette, köpönyegét a vállára kanyarítva, és ő is néz ki a nyugat felé nyíló résen. Sötét arca teljesen nyugodt volt, és szinte csönddel teli, amilyennek akkor látta, valaha régen, Atuan tengerpartján. De a szemét nem sütötte le, mint akkor, tekintete a távolba révedt, a határtalan nyugat felé. Pillantását követve Tenar is ráébredt a hajnal közeledtére, a rózsaszín-arany dicsfényre, amint koszorút von az ég homlokára.

A férfi odafordult hozzá, mire halkan suttogta neki:

— Az első pillanattól szeretlek, ahogy megláttalak.

— Te életadó — mosolygott rá a férfi, előrehajolt és megcsókolta a mellét, majd a száját. Tenar egy pillanatra magához szorította. Ezután fölkeltek, Therrut is fölébresztették, és útra keltek megint. Mielőtt beléptek volna a fák közé, Tenar azért még egyszer visszanézett a kedves kis tisztásra, mintha hitével próbálná megőrizni a szívében az ott eltöltött boldog percek emlékét. Útjuk első napján csak az előrehaladás volt a céljuk. Ma viszont már meg kellett érkezniök Re Albiba. Tenar gondolatai ezért főként Moha néne körül keringtek, azon törte a fejét, miféle kór törhetett rá, és vajon valóban haldoklik-e. Ahogy azonban a nap előrehaladt, és lábuk alól lassan fogyott az út, agyában már nem kapaszkodhattak meg szilárdan a Moha körüli gondolatok vagy akár más képzetek.

Elfáradt. Nehezére esett ismét megtennie ezt az utat és megint csak a halál felé. Elérkeztek a Tölgyes Forrásokig, leereszkedtek a vízmosásba, és nekikapaszkodtak a szemközti partoldalnak. Amikor a Meredélyre vezető utolsó, hosszú emelkedőnek vágtak neki, már alig emelte a lábát, tudata eltompult és megzavarodott, addig kapaszkodott egy-egy szóba vagy képzetbe, míg az teljesen értelmét nem veszítette… mondjuk Oromon házának konyhaszekrényére vagy a csontdelfin szóra, amely akkor lopakodott be a tudatába, amikor a Therru játékait tartalmazó fűkosárkára nézett… és végtelenül, értelem nélkül ismételgetett magában mindent.

Kóbor eközben könnyű utazóléptekkel igyekezett előre, Therru meg ott kocogott mellette. Ugyanaz a Therru, akit ez az emelkedő alig egy esztendeje annyira kimerített, hogy a végén már cipelnie kellett. Persze azon a napon sokkal hosszabb utat tettek meg előtte. És a gyerek sem heverte még ki igazán kegyetlen „büntetését”.

Igen, megöregedett, túl öreg már ilyen hosszú és ilyen sietős gyalogláshoz. Nagyon kimerítő volt az a kaptató fölfelé. Egy ilyen öregasszonynak otthon kellene kuporognia a tűzhelye mellett. A csontdelfin, a csontdelfin… csont, kötés, a megkötő, gonosz varázsige. A csontember és a csontállatka. Ott mennek azok is előtte. Ott várnak rá, elöl. Léptei lelassultak. Halálosan kifáradt. Nagy nehezen utánuk vergődött az emelkedő utolsó szakaszán, és ott érte utol őket, ahol az út kilyukadt a meredély keskeny peremén. Baloldalt Re Albi tetői piroslottak, lefelé bandukolva a szakadék széléhez. Fölfelé a földesúr udvarháza felé kanyarodott az út.

— Erre! — mutatott fölfelé Tenar.

— Nem! — tiltakozott a kislány, és balra, a falura emelte az ujját.

— Errefelé! — mondta még egyszer az asszony, és neki is indult a jobb oldali ösvénynek. Kóbor a nyomába szegődött.

Végighaladtak a diófasorok és a tágas kaszálók között. Vibrált körülöttük a kora nyári késő délután fölforrósodott levegője. A gyümölcsös fáinak lombjai között közel s távol madarak daloltak. A férfi lassan ballagott feléjük a kastély felől ereszkedő úton, az ember, akinek a neve sehogy sem jutott az eszébe.

— Isten hozott! — mondta, miután megállt, és rájuk vigyorgott.

Megtorpantak.

— Micsoda jeles személyiségek igyekeznek erre, hogy látogatásukkal megtiszteljék Re Albi urának szerény otthonát! — mondta a férfi csúfondárosan. Tuaho… de mégsem az a neve. A csontdelfin, a csontállatka, a csontgyerek.

— Fővarázsló uram! — hajolt meg mélyen, és Kóbor viszonozta a meghajlását.

És lédiséged, Tenar, Atuanról! — és az asszony előtt még mélyebben meghajolt, miközben az térdre ereszkedett az út porában. Feje is egyre mélyebbre hanyatlott, míg kezével le nem támaszkodott a földre, majd még jobban összekuporodott, hogy végül már a szája is a porba ért. — Most pedig kússz! — és ő kúszva megindult a férfi felé.

— Állj! — hangzott az újabb parancs, mire megállt.

— Tudtok beszélni? — csattant a férfi hangja. Az asszony nem szólt semmit, mivel egyetlen hangot sem tudott volna kipréselni az ajkán, de Kóbor megszokott, nyugodt hangján válaszolta:

— Igen.

— Hol van a szörnyeteg?

— Nem tudom.

— Azt gondoltam, a boszorka magával hozza a porontyát is. De látom, inkább téged hozott. Karvalyt, a fővarázsló urat! Micsoda nagyszerű helyettes! Boszorkányokkal és szörnyetegekkel egyetlen dolgom akad csupán, hogy megtisztítsam tőlük a világot. De hozzád, aki valaha mégiscsak ember voltál, talán szólhatok. Te legalább képes vagy az értelmes beszédre. És arra is, hogy fölfogd a büntetés lényegét. Azt hitted, gondolom, hogy végleg biztonságban vagy, a királyoddal a trónuson és a mesterem… a mesterünk halála által. Azt képzelted, ugye, hogy teljesült az akaratod, és sikerült elpusztítanod az örök élet ígéretét, nem igaz?

— Nem! — válaszolta Kóbor hangja.

Az asszony ezalatt nem is látta őket. Csak az út pora lebegett a szeme előtt, annak az ízét érezte a szájában. De Kóbor hangját azért hallotta, amint azt mondja csöndesen:

— A halálban rejtőzik az élet.

— Haha! Idézgesd csak az éneket, Kútfő mestere… tanító bácsi! Micsoda mulatságos látvány! A hatalmas fővarázsló, kecskepásztor-maskarában, egyetlen szemernyi varázserő, egyetlen vacak varázsige nélkül! Tudnál most mondani egy varázsigét, főmágus? Csupán egy picinyke varázsigét, valami porszemnyi szemfényvesztést! Nem? Egyetlen szócskát sem? Látod, legyőzött az én uram! Tudomásul vetted immár? Nem is te arattál győzelmet őfölötte! Az ő ereje tovább él! Egy darabig még életben tarthatlak ezen a világon, hogy megismerd azt az erőt… az én erőmet! Hogy megláthasd a vénembert, akinek visszatartom a halálát… és erre akár a te életedet is fölhasználhatom, ha kell… és lásd, hogyan csinál magából bolondot a szánalmas királyod a nyavalyás lordocskáival és ostoba varázslóival együtt, mialatt valami fehérnép után kutatnak! Hogy egy nőszemély uralkodjon fölöttünk! Hanem a hatalom itt van, az erő itt lakozik, ebben a házban! Ebben az egész évben ide gyűjtöttem magam köré másokat, férfiakat, akik ismerik az igazi hatalom titkát. Néhányukat közvetlenül Kútfőről, egyenesen az iskolamestereik orra elől! No és Enyhelyből, szintén annak az úgynevezett Morred fiának a szárnya alól. Aki azt akarja, hogy egy nőszemély uralkodjon fölötte, s aki olyan biztonságban érzi magát, hogy az igazi nevén jár-kel a világban. Hanem az én nevemet tudod-e fővarázsló? Emlékszel még rám, hosszú évekkel ezelőtti időkből, amikor te a Mesterek Nagymestere voltál, én pedig csupán Kútfő egyik taknyos orrú nebulója?

— Akkor Rezgőnyárnak neveztek — válaszolta a türelmes hang rezzenéstelenül.

— No és az igazi nevem?

— Az igazi nevedet nem tudom.

— Micsoda? Hogy nem tudod? Hát nem deríthetted ki? A varázslók sem ismernek tehát minden nevet?

— Én nem vagyok varázsló.

— Ó, mondd, ki ezt még egyszer!

— Én nem vagyok varázsló.

— Nagyon tetszik, ahogy ezt mondod. Halljam csak megint!

— Nem vagyok varázsló.

— Én viszont igen!

— Igen.

— Ezt is hadd hallom újból!

— Te varázsló vagy.

— Ó! Ez sokkal jobb, mint amire számítottam. Csukát akartam fogni, és cápa akadt a horgomra! Gyertek hát, gyertek, és találkozzatok a barátaimmal! Te jöhetsz lábon… az meg csak kússzon tovább!

Így vonultak hát föl Re Albi földesurának udvarházához az ösvényen, és mentek be a kapun. Tenar négykézláb, végig az úton, föl a márványlépcsőkön, be az ajtókon, végig a folyosók és termek kőpadlóján.

Odabent a házban koromsötét volt. Azzal együtt Tenar elméjét is elborította a sötétség, s így egyre kevesebbet értett meg a hallottakból. Tudatáig csupán néhány szó és hangtöredék jutott el valamennyire tisztán. Amit Kóbor mondott, azt megértette, és közben egyre csak a nevét ismételte magában, abba kapaszkodott tudata legmélyén. De Kóbor csak ritkán szólalt meg és akkor is csak válaszul annak a kérdéseire, akinek nem Tuaho volt a neve. Az az alak rá is odamordult néha, szukának nevezve őt.

— Ez az én új kis házőrzőm — mutogatott rá a többi férfinak, akik nagy számban bubbogtak a sötétben, a gyertyák vetette, homályos árnyak között. — Látjátok, milyen jól idomított? Fordulj csak hanyatt, szuka! — mire ő hanyatt hemperedett, amazok meg durván röhögtek rajta.

— Volt neki egy kölyke is — magyarázta —, annak akartam befejezni a megbüntetését, mivel csak félig égették meg amazok. De helyette egy frissen fogott madarat, egy karvalyt hozott nekem. Nos, holnap majd azt is megtanítjuk röpülni!

Más hangok is mormogtak közben valamit, de Tenar már nem értett meg egyetlen szót sem.

Egyszer valamit a nyakába kötöttek, és annál fogva vonszolták föl további lépcsőkön és be, valami vizelettől, rothadó hústól és virágok édes illatától szagló helyiségbe. Hangok hallatszottak. Egy jéghideg, kőkemény kéz is megtaszította egyszer, nem túl erősen a fejét. „Hehehehel” — hallatszott közben valami vihogás, akár egy nyitódó-csukódó ajtó rozsdás sarokvasának nyikorgása. Akkor belerúgtak és kényszerítették rá, hogy még több helyiségen végigkússzon. De nem tudott elég gyorsan mászni, s ezért még jó pár rúgást kapott a mellébe és az arcába. Végül hangos dörrenéssel rácsapódott egy ajtó, mire csönd és sötétség vette körül. Valami halk sírást is hallani vélt, és azt hitte, a gyermek az, az ő gyermeke. Szerette volna, ha a sírás abbamarad… és egyszer csak el is hallgatott végre.