NEGYEDIK FEJEZET Kalesszin

„Várj!” — mondta neki Oromon, aki immár Aihal, közvetlenül azelőtt, hogy a halál szele megrázta és letépte őt az élet fájáról. „Vége… Megváltozott minden” — suttogta, utána: „Várj itt, Tenar…” — de azt már nem mondta meg, mire kell várnia. Talán arra a változásra, amelyet látott vagy megérzett… de végül is miféle változásra? Talán éppen a saját halálára gondolt. Nem az élet volt-e az, aminek „vége”? Viszont örömmel, izgatottan szólt hozzá, és ezzel valóban kényszerítette a várakozásra.

— Mi mást kellene tennem? — kérdezte magától Tenar a megboldogult házának söprögetése közben. — Ugyan mi mást csináltam valaha is, eddigi életemben? — Majd megkérdezte öreg barátja tudatában élő emlékképétől: — És itt, a házadban várakozzam?

„Igen” — válaszolta Aihal, a Csöndes, némán mosolyogva.

Felsöpörte hát a házat, megtisztította a tűzhelyet, és kiszellőztette a matracokat. Néhány kicsorbult cserépedényt és egy lyukas serpenyőt kidobott, de még azokat is vigyázva fogta kézbe. Az egyik repedt tányért még az arcához is odaszorította, hiszen az tanúja volt az öreg varázsló betegeskedésének ebben az elmúlt esztendőben. Mértékletes ember volt Oromon, egyszerűen élt, akár egy szegény paraszt, de míg a szeme tisztán ragyogott, és ereje nem hagyta el, sohasem használt volna egy repedt tányért vagy hagyott volna lyukasan egy serpenyőt. Az öreg gyöngeségének ezek a jelei elszomorították, és azt kívánta, bárcsak mellette lehetett volna, hogy gondját viselje. — Örömemet leltem volna benne — mondta a vén mágus benne élő emlékének, bár hangosan egy szót sem ejtett ki. Sohasem engedte volna meg Oromon, hogy saját magán kívül bárki gondot viseljen rá. — Hát nincs jobb dolgod? — kérdezte volna tőle. Tenar nem tudta igazán. Oromon pedig néma maradt. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy helyesen teszi, ha most itt marad, ebben a házban.

Szilaj és vén férje, Frisspatak, akik nála jóval régebben éltek már a Középső Völgyben, majd utánanéznek a nyájaknak és a veteményesnek. A tanyán élő másik házaspár, Patvar és Kedves meg majd betakarítja a termést. Minden egyéb egy darabig a sorsára marad. A málnabokrokat lelegelhetik a szomszéd gyerekek. Ez persze elég kár, hiszen úgy szereti a málnát. Idefönt, a Meredélyen, az állandóan fújó tengeri szélben túl hűvös volt a málnatermesztéshez. Viszont Oromon alacsony, vén őszibarackfáján, a ház dél felé nyíló beszögellésében, tizennyolc szép őszibarack nőtt. Therru úgy nézte őket, mint egy egerésző macska, míg egy szép napon besündörgött a házba, és rekedtes, tompa hangján megjegyezte:

— Két őszibarack már egészen piros meg sárga.

— Ó! — lepődött meg Tenar. Odasétáltak a fácskához, levették és helyben, szőröstül-bőröstül bekebelezték az első két érett őszibarackot. A levük végigcsurgott az állukon. Még az ujjukat is megnyalták utána.

— Elültethetem? — kérdezte Therru, kíváncsian nézegetve a kemény, ráncos barackmagot.

— Igen, jó helye lesz itt, az öreg fa közelében. De azért ne ültesd túl közel hozzá. Mindkettő ágainak és gyökereinek legyen elég helye.

A gyerek kiválasztott egy megfelelő pontot, és megásta a parányi sírgödröt. Beletette a magot, és betakarta puha földdel. Tenar csöndesen figyelte. A pár nap alatt, amit itt töltöttek, Therru alaposan megváltozott, gondolta magában. Ugyan még mindig közömbös volt, nem mutatott soha sem haragot, sem örömet, de amióta itt laktak, riasztó ébersége és merevsége alig érzékelhetően föloldódott. Lám, megkívánta az őszibarackot. Kedve támadt elültetni a magot. Arra gondolt, hogy így majd több barack terem a világon. A Tölgyes Tanyán csak két élőlénytől, Tenartól és Pacsirtától nem félt. Itt viszont egész könnyen összemelegedett Re Albi kecskepásztorával, Heatherrel, egy öblös hangú, kedves, de ostobácska, húszéves leányzóval, aki olyasféleképpen bánt a gyerekkel, mint egy kecskegidával a sok közül. Nagyon jó volt ez így. És Moha nénével is minden rendben volt, mit sem számított, mennyire bűzlött.

Amikor, jó huszonöt éve, Tenar először szállt meg Re Albiban, Moha még nem ilyen vén boszorka, hanem fiatal vajákos volt. Bókolt, hajlongott és vigyorgott „az ifjú hölgyre”, a „fehér asszonyságra”, Oromon inasára és tanítványára, és mindig csak a legmélyebb tisztelettel szólt hozzá. Tenar érezte e tisztelet hamis voltát, tudta, hogy csupán álcája az irigységnek, viszolygásnak és bizalmatlanságnak. Ismerősek voltak számára ezek az érzések azoknak a nőknek a részéről, akik fölébe helyezte őt a sors, akik magukat közönségesnek tekintették, őt viszont rendkívülinek, kivételezettnek. Atuan sírjainak papnőjeként vagy Gont varázslójának idegen tanítványaként egyaránt kirekesztődött, a többiek fölé emelkedett. A férfiak kölcsönöztek neki erőt, megosztották vele hatalmukat. A nők valahogy távolról szemlélték, néha féltékenyen, gyakrabban rejtett gúnnyal.

Ő közben úgy érezte, hogy kihagyták valamiből, kizárták valahonnan. Elmenekült az üres sírok erői elől, hátat fordított a tanulás és a tudás erejének, amelyet mestere, Oromon ajánlott föl neki. Mindezt faképnél hagyta, áttért a másik oldalra, a másik világba, ahol az asszonyok éltek, hogy ő is egy lehessen közülük. Egyszerű nő, egy paraszt felesége, anya és háziasszony, annak a hatalomnak birtokában, amire a nők születnek, hogy azt a tekintélyt élvezhesse, amellyel az emberiség rendje ruházza fel őt.

És odaát, a Középső Völgyben Kova feleségét, Gohát készséggel fogadták be az asszonyok világába. Persze azért idegen maradt: a bőre fehér, a beszéde is furcsa egy kicsit, de kiváló gazdasszony, ügyes kezű fonónő, jól nevelt, csinos gyerekekkel és virágzó gazdasággal… egyszóval tekintélynek örvendett. A férfiak szemében pedig Kova asszony volt. Azt csinálta, amit egy nőnek tennie kell: megosztotta vele az ágyát, gyereket szült neki, sütött-főzött, takarított, font, szőtt, varrt, és kiszolgálta az urát. Rendes asszony. Ezt mindenki készséggel elismerte. Ez a Kova végül is jól járt vele, mondogatták. Amikor ránéztek, a szemük elárulta a kérdést: „Vajon milyen lehet egy fehér asszony, talán mindenütt fehér?” Mindaddig, amíg korosabb nem lett, és már nem látták benne a nőt.

Itt és most mindez teljesen megváltozott, semmi sem maradt belőle. Mivel Oromon fölött Moha és ő együtt virrasztottak, a javasasszony egyértelműen tudtára adta baráti szándékát, hogy a követője, szolgálója, bármije lesz, amit csak Tenar kíván tőle. Ő persze egyáltalán nem volt tisztában vele, mit várhat el Moha néne részéről. Az öregasszonyt kiszámíthatatlannak, megbízhatatlannak, zavarosnak, hirtelennek, tudatlannak, agyafúrtnak és koszosnak látta. Viszont Moha nagyszerűen kijött a megégett gyerekkel. Talán éppen ő idézte elő ezt a változást, ezt a könnyű fellazulást Therru lelkében. A gyerek vele is úgy viselkedett, mint bárki mással: felületesen, közömbösen és engedékenyen, ahogy egy élettelen tárgy, mondjuk egy kődarab lehet engedékeny. Az öregasszony azonban szinte rátapadt: falatnyi csemegéket, apró kincseket adott neki, magához édesgette, csábította, hízelgett neki. „No, gyere szépen, aranyoskám, Moha nénivel. Gyere, kincsem, Moha néne megmutatja neked a legszebb helyet, amit eddig életedben láttál!”

Moha görbe orra messze előrenyúlt keskeny ajka és fogatlan szája fölött. Az arcán cseresznyemag nagyságú, szőrös bibircsók éktelenkedett. A haja, mint egy varázscsimbókokból és rendetlen tincsekből rakott szürke szénaboglya. A szaga pedig olyan átható, mély és összetett volt, akár egy rókaodúé.

„Gyere velem az erdőbe, aranyoskám! — mondogatták a vén boszorkák a gonti mesékben. — Gyere velem, meglátod, milyen gyönyörűséges helyet mutatok neked!” Aztán a boszorkány kemencébe vetette és megsütötte a gyereket. Barnára pirította, azután fölfalta. Vagy belevetette egy mély kútba. Ott nyöszöröghetett és vergődhetett reménytelenül, örökre… vagy egy nagy kőbe zárva elaltatta jó száz esztendőre, míg el nem jön érte a Királyfi, a Varázslók Hercege, hogy bűvös szavával szétrepessze a sziklát, csókkal ébressze föl a csodaszép hajadont, és lecsapja a gonosz boszorka fejét…

„Gyere velem, aranyoskám!” — hívta és kivezette a kislányt a mezőre, pacsirtafészket mutatott neki a friss, zöld szénában, vagy a rétre vitte, ahol fehér csiperkét, áfonyát vagy vadmentát szedegettek. Nem kellett a gyereket kemencébe dugnia, szörnyeteggé változtatnia vagy sziklába zárnia, hiszen már mindezt mások megtették vele előtte.

Kedves volt a kislányhoz, de mézesmázos volt ez a kedvesség. Amikor magukra maradtak, szakadatlanul duruzsolt a fülébe. Tenar nem tudta, mit beszél vagy tanít Moha Therrunak, s így azt sem, hagyja-e, hogy zagyvaságaival teletömje a gyerek fejét. „Gyönge, mint a női varázslat… álnok, mint a női bübájosság” — hallotta már vagy százszor is. És valóban tapasztalta, hogy az olyan nőszemélyek vajákolása, mint Moha vagy Borostyán, gyakran hibbantnak tűnt, és szándékuk szerint vagy tudatlanságuk miatt nemegyszer rosszul sült el. A falusi javasasszonyok ugyan sok igét és varázsszert ismerhettek, és a hosszú énekek némelyikét is betéve tudták, de semmi gyakorlatuk nem volt az igazi varázslás nemes művészetében, nem ismerték annak mélységes titkait. A varázslás férfimunkának, férfimesterségnek számított, a mágiát férfiak teremtették. Soha, senki sem hallott még női varázslóról. Némelyikük ugyan varázslónak vagy mágusnak nevezte magát, de a tudásuk csiszolatlan volt, erejük mögül hiányzott a művészi tökély vagy az igazi elmélyültség, ezért félig haszontalan, félig veszedelmes volt egyszerre.

Az olyan, átlagos falusi javasasszonyok, mint Moha, az ősi nyelv néhány, öregebb vajákosoktól hatalmas kincsként kapott vagy varázslóktól drága pénzen vett szavából éltek, kiegészítve közismert javító- vagy keresőigékkel, egy csomó értelmetlen szertartással, bűvészkedéssel és halandzsával, az élettől tanult szülésznői tudással, csontok helyreigazításának ismeretével, emberi és állati nyavalyák gyógyításának képességével, erdő-mező füveinek babonaságokkal alaposan elkevert, alapos ismeretével. Mindezt föltornyozták a természettől nyert gyógyító—, bűvölő—, átváltoztató és igézőképességeikre. Az ilyen zagyvalék egyformán lehetett jó is meg rossz is. Jó pár ilyen boszorka megkeseredett nőszemély volt, mindig készen arra, hogy bárkinek ártson és semmi okát nem látva a rontó szándék megfékezésének. Legtöbbjük egyszerű bábaasszony és kuruzsló volt, a tarsolyában néhány szerelmi bájitallal, termékenységet adó szerrel, férfierőt növelő varázsigével és mindennek kezeléséhez jó adag cinizmussal. Néhányan, akik bár tanulatlanok voltak, de szorult beléjük némi bölcsesség, tudásukat csak jóra használták, bár még annyira sem voltak tisztában vele, mit csinálnak, mint egy taknyos orrú varázslóinas. Közben hetet-havat összehordtak az Egyensúlyról és az Erő útjairól, ezzel magyarázva cselekedeteiket vagy azok megtagadását. „Én a szívem szavát követem — magyarázta Tenarnak az egyik ilyen javasasszony, amikor még Oromon inasa és tanítványa volt. — Oromon uraság nagy varázsló. Igazán kegyes hozzád, hogy tanítványául fogadott. De arra ügyelj, gyermekem, hogy tudd, mindaz, amit megtanultál tőle, otthonra lel-e a szívedben!”

Tenar már akkor is úgy érezte, hogy ennek a bölcs asszonynak igaza van, de valahogy még sincs teljesen igaza. Mintha valami hiányzott volna a szavaiból. És még most sem látta másképp.

Amint Moha és Therru után nézett, úgy érezte, hogy az asszony a szívére hallgat, de az sötét, vad, zabolátlan szív, olyan, mint egy saját útjait és tévútjait beröpködő, fekete varjú. Az is eszébe jutott, hogy Moha talán nemcsak jószívűségből vonzódik a kislányhoz, hanem annak szenvedései, a vele szemben elkövetett kegyetlenség, az erőszak, a pusztító tűz is vonzza valahogy.

Ám bármit mondott vagy tett is a gyerek, semmi sem tanúskodott Moha bármilyen tanításáról, azt kivéve, hol építik fészküket a pacsirták, merre nő a legtöbb áfonya, és hogy lehet egy kézzel macskabölcsőt csinálni. Therru jobb kezét annyira megégette a tűz, hogy valami torz bunkófélévé zsugorodott össze. Hüvelykujját csak valami csipeszként tudta használni, mint rák az ollóját. De Moha néne elképesztően sokféle macskabölcsőt ismert négy ujjra meg egy hüvelykujjra, a hozzájuk kántálandó mondókákkal együtt…

Csipp-csupp, csapd le mind!

Süsd-fözd, pörköld mind!

Gyere, sárkány, jöjj el!

És a zsinór három háromszögbe állt össze, majd négyszöggé tágult. Therru sohasem dúdolta hangosan a mondókát, de Tenar kihallgatta, amint az orra alatt suttogja, miközben egyedül birkózik a figurákkal, hosszan elüldögélve a varázsló házának küszöbén.

Tenar elgondolkodott rajta, mi köti őt magát ehhez a gyerekhez a szánalom, az elesett iránti kötelességtudaton kívül. Pacsirta is megtartotta volna őt, ha Tenar nem veszi magához. De azonnal elfogadta, még csak meg sem kérdezte magától, miért. Vajon ő is a szívére hallgatott? Oromon semmit sem kérdezett a kislányról, csak csöndesen megjegyezte: „Félnek majd tőle.” Mire Tenar azt felelte: „Máris félnek”, és így is volt. Talán még ő maga is félt tőle, ahogyan a kegyetlenségtől, az erőszaktól és a tűztől rettegett. Meglehet, éppen ez a félelem a keresett kötelék.

— Goha — fordult hozzá Therru az őszibarackfa alatt guggolva, miközben a kiszáradt, agyagos földben kereste a helyet, ahová a magot elültette —, mik azok a sárkányok?

— Hatalmas teremtmények — magyarázta Tenar —, olyanok, mint a gyíkok, de még egy hajónál is hosszabbak és egy háznál is nagyobbak. Szárnyuk van, mint a madaraknak. Időnként tüzet okádnak.

— Ide is eljöhetnek?

— Nem — vágta rá Tenar.

Therru nem faggatózott tovább.

— Talán Moha néne mesélt neked a sárkányokról?

A kislány megrázta a fejét.

— Te meséltél — válaszolta.

— Ó! — sóhajtott föl Tenar, és szünet nélkül hozzátette: — A barackfának, amit elültettél, víz kell. Legalább naponta egyszer, míg nem jönnek az esők.

Therru fölkelt, és a ház sarkát megkerülve elporoszkált a kút felé. Lábszára és lábfeje hibátlan volt, nem érte sérülés. Tenar szívesen elnézte, amint járkál vagy szaladgál. Tetszettek neki az apró, csinos, sötét, poros lábak, amint a földet érintették. Therru Oromon öntözőkannájával jött vissza, keservesen cipelte, és kisebbfajta özönvizet zúdított a nemrég elültetett barackmag fölé.

— Szóval emlékszel a történetre, amelyben a sárkányok és az emberek egyformák voltak… Akkor elmeséltem, hogyan jöttek az emberek ide keletre, és maradtak a sárkányok a távoli, nyugati szigeteken. Ott, valahol a végtelen messzeségben.

Therru bólogatott. Úgy látszott, nem is figyel oda, de amikor Tenar a nyugati szigeteket említette, és kimutatott a tengerre, a kislány fölemelte a fejét, és odafordult a fölkarózott babszárak és a fejőállás között elővillanó, fölívelő, fényes látóhatár felé.

A fészer tetején ekkor fölbukkant egy kecske, az oldalát fordította feléjük, fejét nemesen fölvetette. Biztosan kőszáli kecskének képzelte magát.

— Nézd, Torkos megint megszökött — mondta Tenar.

— Huss! Huuussss! — szaladt felé Therru, Heather kecskehajtó pisszegését utánozva. Heather maga is hamarosan megjelent a babágyás kerítése mögül. Ugyanúgy pisszegett a kecskére, amely ügyet sem vetett rá, helyette töprengőn szemlélte a dús babültetvényt.

Tenar otthagyta őket, hadd játsszák el megint hármasban a „kapd el Torkost” mókát. A babágyás mellett elsétált a sziklaperemhez, és továbbment rajta. Oromon háza kissé távolabb épült a falutól. A legközelebb esett a Meredély sziklás szegélyéhez. Az itt meredek, párkányokkal és kiszögellésekkel meg-megszakított füves hegyoldalban folytatódott, ahol legeltethették a kecskéket. Észak felé haladva a partoldal egyre meredekebbé vált, míg végül majdnem függőlegesen zuhant alá, az ösvényen pedig előbukkant a vékony földréteg alól a hatalmas sziklapárkány csupasz kőlapja. Egy jó mérföldnyire még északabbra a Meredély egészen keskeny, vöröses homokkőpárkánnyá zsugorodott, és kiugrott a tenger fölé, amely jó kétezer lábbal lejjebb mélyen alámosta a tövét.

Azon a részen semmi más nem nőtt, csak pár szál szakállzuzmó, kövirózsa és egy-két kék margaréta, amelyeket a szél lelapított a földre, mintha pár leszakadt gomb heverne szerteszét. A sziklaszegélytől beljebb, keskeny csíknyi hegyi rét fölött a Gont-hegy óriási, sötét tömbje emelkedett, csaknem a legtetejéig sűrű erdővel borítva. A szirtek olyan magasan álltak az öböl fölött, hogy alaposan előrehajolva lehetett csak megpillantani lenti partszegélyét és Essary tágas mezőit. Azokon túl, végig a déli és nyugati oldalon nem volt semmi más, csak az égbolt a sima tenger fölött.

Re Albiban töltött éveinek idején Tenar szeretett kisétálni oda. Oromon kedvelte az erdőket, de ő, aki sivatagban nevelkedett, ahol száz mérföldes körzetben egyetlen fa sem nőtt egy csenevész és a forró nyári időben kannából öntözött őszibarackos és almáskerten kívül, ahol nem sarjad semmi friss, zöld, könnyen letéphető, ahol nem volt semmi más, csak egy hatalmas, kopasz hegy, a végtelen síkság és az égbolt, jobban szerette ezt a sziklaperemet, mint a köré záródó erdőséget. Akkor érezte jól magát, ha semmi nincs a feje fölött.

A zuzmókat, a szürkés kövirózsákat és a száratlan margarétákat is szerette. Ismerősek voltak számára. A legszélétől alig pár lábnyira letelepedett a sziklapolcra, és szokása szerint kinézett a nyílt tengerre. A nap forrón sütött, de a szüntelenül fújó szél fölszárította a verejtéket arcáról és karjáról. Hátratámaszkodott a tenyerére, nem gondolt semmire, egész lényét eltöltötte az ég, a szél és a tenger, mintha a tenger, az ég és a szél számára teljesen átlátszóvá vált volna. Bal keze azonban emlékeztette a létezésére. Odafordult, hogy megnézze, mi birizgálja a keze fejét. Alacsony bogáncs volt az, belekuporodva a homokkő egyik repedésébe, éppen csak fölnyújtva apró tüskéit a fény és a szél felé. A légrohamok ritmusára feszesen ingadozott, a sziklába kapaszkodó gyökereinek erejével szembeszegült a széllel. Hosszan elnézte a kis növénykét.

Amikor megint kitekintett a tengerre, a kék párában, ahol a víz összeért az éggel, láthatta egy sziget még sötétebb kék vonalát. Az ott Oranéa, a legkeletibb a Belső Szigetek közül.

Csak bámult a távoli, álomszerű kép felé, közben maga is álmodozott, míg egy, nyugat felől a tenger fölött megjelenő madár magára nem vonta a figyelmét. Nem lehetett sirály, mert egyenletesen repült és egy pelikánhoz képest túl magasan. Talán vadliba vagy egy albatrosz, a nyílt tengerek e ritka, hatalmas vándora, amely szabadon csapong a szigetek között? Nézte a szárnyak lassú csapkodását a messzeségben, magasan a kék égen. Egyszer csak talpra szökkent, kissé hátrább húzódott a sziklaperem szélétől, mozdulatlanná dermedt, a szívverése lelassult, lélegzete megszorult a torkában. Kimeredt szemmel bámulta a tekergő, acélfekete testet, amint előreröpítik a lángvörös, ívelt szárnyak, a kimeresztett karmokat és a mögötte gomolygó füstpamacsokat.

A jelenség egyenesen Gont, a Meredély, őfelé repült. Megpillantotta a rozsdásfekete pikkelyek csillanását, a hosszúkás szemek izzó fényét. Látta vöröslő nyelvét, amint lángként csap elő a torkából. Égés bűze töltötte be a levegőt, és a sárkány szisszenő bömböléssel fordult a szárazföld, a sziklapárkány felé, hosszú tűzcsóvát fújva maga elé.

Lába megcsikordult a kövön. Tekergőző, tüskés farka megcsörrent, s ahol a nap átsütött rajta, bíborvörös szárnya szelet kavarva csukódott össze páncéllal borított oldala mellett. Feje lassan körbefordult. A sárkány végignézett az asszonyon, aki ott állt előtte, borotvaéles karmai számára könnyen elérhetően. A nő szembefordult a sárkánnyal. Tekintetét a fejére szegezte.

Hallott róla, hogy emberi lénynek nem szabad a sárkányok szemébe néznie, de ez most nem jelentett neki semmit. A sárkány egyenesen rámeresztette sárga szemét a keskeny orra fölött szélesen elterülő páncéleresz alól, füstöt és lángot fújó orrlikai fölül. Kicsiny, puha arcát és sötét szemét egyenesen felé fordította.

Egyikük sem szólt semmit.

A sárkány kissé félrehúzta a fejét, hogy össze ne égesse őt, ha mégis megszólal, vagy tán kurta nevetés volt az a mennydörgő „Hah!”, amely narancsvörös lángnyelv kíséretében tört elő belőle?

Ezután hatalmas testét guggoló helyzetbe eresztette, és mondott valamit, de nem neki.

Ahivaraihe, Kóbor! — dörögte, tőle telhetően halkan, füstösen, tüzes nyelvének rövid fölvillanásával. Utána mélyen leeresztette a fejét.

Tenar ekkor vette észre csupán a hátán lovagló emberalakot. Ott ült a gerincén végigfutó kardpikkelyek kettős sorának legelső párja közötti mélyedésben, közvetlenül a nyaka után, a vállán, ahonnan a hatalmas szárnyak kinőttek. Keze görcsösen markolta a nyakpáncél rozsdabarna pikkelyeit, fejét a kardtövis tövében nyugtatta, mintha aludna.

Ahi eheraihe, Kóbor! — szólt ismét a sárkány, most egy kicsit hangosabban, széles szájával látszólag mosolyogva és elővillantva Tenar karjánál is hosszabb fogait, azok éles, sárgásfehér hegyét.

Az emberalak meg sem moccant. A sárkány visszafordította hosszú fejét, és ismét Tenarra nézett.

Sobriost! — sziszegte olyan hangon, mintha két acélpenge súrlódott volna össze.

Az asszony ismerte a Teremtés nyelvének ezt a szavát. Oromon mindent megtanított neki ezen a nyelven, amit hajlandó volt megtanulni. „Gyere föl — mondta a sárkány —, szállj föl!” Már látta is a lépcsőket, amelyeken fölkapaszkodhat. A karmos lábat, a behajlított könyököt, a vállízületet, a szárny tövének legalsó izmait. Négy hatalmas lépcsőfok.

Ő is fölsóhajtott, de nem nevetve, inkább levegő után kapkodva, hogy megtisztítsa összeszoruló torkát. A fejét egy pillanatra lehajtotta, hogy elhessegesse magától a tudatát környékező ájulást. Azután előrelépett. Elhaladt a karmok, az ajak nélküli száj, a hosszúkás, sárga szem előtt, és fölkapaszkodott a sárkány vállára. Megmarkolta a férfi karját. Az még mindig nem mozdult, de biztosan nem lehetett halott, hiszen a sárkány idáig elhozta, és még beszélt is hozzá.

— Gyere hát — suttogta neki, s amikor ujjait a pikkelyről lefeszegetvén az arcát is megpillantotta, megismételte: — Gyere, Kóbor! Gyere már…

A férfi kicsit megemelte a fejét. A szeme nyitva volt, de nem látott semmit. Az asszonynak körbe kellett másznia, a lábát összekaristolva a sárkány forró, érdes bőrén, és a másik kezét is le kellett fejtenie a kardtövis alján dudorodó, tüskés kitüremkedésről. Valahogy rávetette, hogy kapaszkodjon a karjába, így tudta csak letámogatni-levonszolni azon a négy különleges lépcsőfokon a biztonságos földre.

Ahhoz eléggé fölegyenesedett, hogy a vállát átkarolhassa, de nem volt benne semmi eleven erő. A sárkány oldaláról üres zsákként omlott le a sziklára, és teljes hosszában elterült.

A szörnyeteg odafordította hatalmas fejét, és tisztán állati mozdulattal megszaglászta a férfi kinyújtózott testét.

Azután fölegyenesedett, szárnyát is fölemelte félig, erős, fémes csikordulással. Lábát odébb húzta Kóbor közeléből, egészen ki, a sziklaperem szélére. Pikkelyes nyakán ülő fejét hátrafordítva, még egyszer egyenesen Tenar szemébe nézett, és kohótűzre emlékeztető, száraz hörrenéssel szisszentett felé:

Thesse Kalesszin.

A tengeri szél sivítva szorult meg a sárkány félig kitárt szárnya alatt.

Thesse Tenar — válaszolta az asszony tiszta, de mégis reszkető hangon.

A sárkány a távolba nézett, nyugat felé, a tenger fölött. Pengő, csattogó vaspikkelyek borította hosszú teste odébb kígyózott, aztán hirtelen kitárta a szárnyát, lekuporodott, és egyenesen a sziklaperem széléről rászökkent a szél hátára. Elsuhantában farkával végighúzott a puha homokkövön. Vörös szárnyával lecsapott, fölemelte, megint lecsapott, és Kalesszin máris távol volt a szárazföldtől, és csak szállt, egyenesen nyugatra.

Tenar addig nézett utána, amíg már nem látszott nagyobbnak egy vadlibánál vagy sirálynál. A levegő meghűvösödött. Amíg a sárkány ott volt, olyan forró lett, mint egy kemence lehelete, a pikkelyes óriás belső tüzétől. Tenar megrázkódott. Leült Kóbor mellé a sziklapadra, és keservesen sírva fakadt. Arcát a tenyerébe temette, és hangosan zokogott.

— Mit csináljak? — kiáltott föl. — Most mit tegyek? Egy pillanat múlva ruhája ujjával megtörülte a szemét és az orrát, két kézzel hátrasimította a haját, és lenézett a mellette heverő férfira. Olyan nyugodtan, olyan lazán feküdt ott, mintha akár örökre úgy maradhatna.

Tenar fölsóhajtott. Ebben a pillanatban nem tehetett semmit, de mindig ott várt rá a következő tennivaló.

Nem bírta volna cipelni a férfit. Segítséget kellene hívnia. De ez azt jelenti, hogy magára kell hagynia. Úgy érezte, túlságosan közel fekszik a szakadék széléhez. Ha netán megpróbál fölállni, még leeshet, amilyen kábult és gyönge. Hogyan vihetné el innen? Egyáltalán meg sem moccant, amint hozzáért vagy megszólította. Benyúlt a karja alá, és megpróbálta odébb vonszolni, ami legnagyobb meglepetésére sikerült neki. Így, magatehetetlenül nem is volt olyan nehéz, elkeseredett erőfeszítéssel tíz-tizenöt lábnyira beljebb cincálta, a csupasz kőről egy kisebb, puha földdarabra, ahol a száraz, csomós fű legalább valami védelem illúzióját keltette. Ott le kellett tennie. El sem futhatott, mivel a lába reszketett, és testét még mindig rázta a zokogás. Mégis, amilyen gyorsan csak tudott, elsietett Oromon házához, amint közelebb ért, hangosan szólította az ott lévőket:

— Heather, Moha, Therru!

A gyerek nyomban előbukkant a fejőállás mögül, és megállt. A maga megszokott módján engedelmeskedett Tenar hívó szavának, de nem jött közelebb, hogy üdvözölje vagy az ő üdvözlését fogadja.

— Therru, szaladj le gyorsan a faluba, és hívj ide valakit… valami erősebb embert! Egy sebesült férfi fekszik odafönt a sziklán.

Therru nem mozdult a helyéről. Eddig még sohasem járt egyedül a faluban. Megdermedt az engedelmesség és a félelem kettős szorításában. Tenar megértette a helyzetet, és megkérdezte tőle:

— Moha néne itt van? Vagy Heather? Hárman biztosan elbírjuk. Csak siess, már Therru, siess! — Biztos volt benne, ha védtelenül otthagyja Kóbort, föltétlenül meghal. Nem lesz már, mire visszaér hozzá. Meghal, lezuhan, elragadják a sárkányok. Bármi megtörténhet. Sietnie kell, nehogy valóban megtörténjen. Kovát is a szántóföldjén vitte el a szélütés, amikor nem volt ott mellette. Egyedül kellett meghalnia. A juhász talált rá a sövény tövében. Oromon is elment, és ő nem tudta visszatartani, nem kölcsönözhetett neki lélegzetet. Kóbor is hazajött, hogy itthon érje a vég, és ez valóban mindennek a vége volt, nem tehet semmit ellene, és mégis mindent meg kell tennie! — Siess már, Therru! Hívj gyorsan akárkit!

Tétova léptekkel maga iramodott meg a falu felé, de ekkor észrevette, amint a vén Moha igyekszik felé a legelőn át, vastag galagonyabotjára támaszkodva.

— Engem szólítottál, aranyoskám?

Moha megjelenése egy pillanat alatt megnyugtatta. Lassan nyugodtabban lélegzett, és a gondolatai is rendeződtek valamennyire. Nem vesztegette az időt kérdezősködésre, hanem meghallván, hogy egy sebesült embert kell lehozniuk a sziklákról, fölkapta a vastag vászon derékaljat, amelyet Tenar szellőztetni tett ki, és máris vonszolta magával a Meredély széle felé. Ketten ráhengerítették Kóbort, és nehezen vonszolták terhüket hazafelé, amikor az ösvényen megjelent Heather, a mögötte trappoló Therruval és Torkossal. Heather fiatal volt és erős. Az ő segítségével már fölemelhették a derékaljat, mint egy hordágyat, és lecipelhették a férfit a házhoz.

Tenar és Therru az egyetlen, hosszú helyiség nyugati falában lévő benyílóban aludt. A túlsó falnál csak Oromon ágya állt, sűrű szövésű vászonlepedővel letakarva. Arra fektették le a férfit. Tenar betakargatta Oromon pokrócával, miközben Moha varázsigéket dünnyögött az ágy körül, Heather és Therru pedig távolabb állva figyelte őket.

— Most hagyjuk őt nyugodtan — mondta Tenar, és a ház elülső részébe terelte mindkettőjüket.

— Ki ez? — kérdezte Heather.

— Mit keresett odafönt a Meredélyen? — faggatózott a vénasszony.

— Te ismered őt, Moha. Ő is Oromon… Aihal tanítványa volt valaha régen.

A javasasszony megrázta a fejét.

— Az egy Égeresből való legényke volt, aranyom — mormolta. — Az, aki most Kútfőben a fővarázsló.

Tenar bólintott.

— Nem, aranyom — tiltakozott Moha. — Ez itt ugyan hasonlít rá, de mégsem ő. Ez az ember nem varázsló, még csak nem is valami mágus.

Heather közben derűsen szemlélte őket. Jórészt nem értette, mit mondanak neki az emberek, de mindig szórakoztatta a beszédük.

— De én jól ismerem, Moha. Ez Karvaly. — Amint kimondta a nevet, Kóbor mindennapi nevét, hirtelen gyengédség fogta el. Most először gondolta és érezte igazán, hogy valóban ő az, és az első találkozásuk óta eltelt évek szoros kötelékkel fűzik össze őket. Valaha régen, a sötétségben, mélyen a föld alatt fölvillant egy csillagpontnyi fény és annak világában az ő arca. — Jól ismerem őt, Moha. — Elmosolyodott… egyre fölszabadultabban… — Ő a legelső férfi, akit megláttam — tette hozzá.

Moha magában dünnyögött, és kínosan fészkelődött. Nem szívesen mondott ellent „Goha asszonyságnak”, de most a szavai csöppet sem győzték meg.

— Akadnak mindenféle trükkök, álcák, torzulások, átváltozások. Jobb, ha óvatos leszel, aranyom. Hogyan kerülhetett oda, ki a vadonba, ahol rátaláltál? Látta őt bárki, amint keresztülvágott a falun?

— Hát egyikőtök sem… látta…?

Csak meredtek rá némán. Már majdnem kimondta: „a sárkányt”, de nem volt hozzá ereje. Nyelve és szája képtelen volt a szó megformálására. Hanem a szó magától előbújt, kibukkant sóhajtó ajkán:

— Kalesszint?

Therru elkerekedő szemmel meredt rá. A gyerek felől meleg, sőt forróság áradt, mintha lázban égne. Nem szólt semmit, csak a szája mozgott, akárha azt a nevet ismételné, és a láz tüze még jobban fölizzott körülötte.

— Csalás — dörmögte Moha. — Most, hogy a mi varázslónk eltávozott, mindenféle ármánykodásra számíthatunk.

— Atuanból Enyhelyre, Enyhelyből Gontra Karvallyal jöttem, egy kis, nyitott csónakon — szögezte le Tenar szárazon. — Te is láthattad, amikor elhozott ide. Akkor még nem volt főmágus. De ugyanaz, ugyanaz az ember volt mégis. Talán másnak is vannak ilyen sebhelyek az arcán?

A sarokba szorított öregasszony elhallgatott, próbálta összeszedni magát. Odanézett a kislányra.

— Nincsenek — motyogta. — De…

— Gondolod, hogy én nem ismerném meg őt? Moha szája megrándult, homloka összeráncolódott, a kezére pislogva összedörzsölte az ujjait.

— Akadnak gonosz dolgok ezen a világon, asszonyom — mormolta. — Olyanok, amelyek megszállják egy ember alakját, belebújnak a testébe… de a lelke nincs sehol… azt fölfalják…

— A sötétség erői?

Moha megremegett a nyíltan kimondott szó hallatán. Bólintott.

— Azt beszélik, egyszer régen Karvaly itt járt, jóval a te idejöttöd előtt. És valami sötét erő kísérte… üldözte az útján. Lehet, hogy…

— A sárkány, aki most idehozta, kimondta az igazi nevét — fortyant föl Tenar. — És én ismerem azt a nevet. — Hangjában megcsikordult a vajákos makacs gyanakvása miatti harag.

Moha némán állt a helyén. Hallgatása erősebb érv volt bármilyen beszédnél.

— Talán a halála veti rá ezt az árnyékot — tétovázott Tenar. — Lehet, hogy haldoklik. Nem tudom. Ha Oromon…

Amint az öreg varázslóra gondolt, szemét ismét elöntötték a könnyek. Az jutott eszébe: Kóbor későn érkezett. De lenyelte a könnyeit, és a fásládához lépett, hogy némi rőzsét vessen a tűzre. Therru kezébe nyomta a vizeskannát, hogy töltse meg, és közben hozzáért az arcához. Az összeforrt, érdes sebhelyek forrón izzottak, bár a kislány nem volt igazán lázas. Tenar nekihajolt a tűz fölszításának. E pompás háztartásban… egy vajákos, egy nyomorék és egy félnótás társaságában valakinek meg kell tennie, amit lehet… és nem szabad szipogásával megriasztania a gyereket. A sárkány azonban elröpült. Hát nem jön ide már semmi más, csak a halál?

Загрузка...