Tehanu

HARMADIK FEJEZET Oromon

Lefektette a gyereket a nyugati fal benyílójában lévő priccsre. Utána fölszította a tüzet. Odament Oromonhoz, és a matraca mellett törökülésben letelepedett a kőpadlóra.

— Senki sem visel rád gondot!

— Elküldtem őket — suttogta a varázsló.

Arca sötétebb és keményebb volt, mint azelőtt bármikor, galambősz haja viszont megritkult, és a halvány lámpafény nem gyújtott szikrát a tekintetében.

— Meg is halhattál volna már itt egyedül — morogta az asszony zsémbesen.

— Látod, ebben kell majd segítened — válaszolta a vénember csöndesen.

— Még ne! — sóhajtotta az özvegy panaszosan, előrehajolt, és homlokát a férfi ráncos kezéhez szorította.

— Ma éjjel még nem — nyugtatta meg az öreg. — Majd holnap.

Kezét fölemelte, és egyszer végigsimította a nő haját. Csak ennyire futotta az erejéből.

Goha visszaegyenesedett. Közben a tűz lángra kapott. Fénye vígan táncolt a falakon és az alacsony mennyezeten, a hosszú szoba távoli sarkaiba űzve az összesűrűsödő árnyékokat.

— Ó, ha eljönne Kóbor! — sóhajtotta az öregember.

— Hát érte küldtél valakit?

— Eltűnt — mormolta Oromon. — Elveszett. Akár valami felhő vagy a köd a rétek fölött. Elment nyugatra. Magával vitt egy berkenyeágat. Oda, a sötét homályba. Elveszett az én Karvalyom.

— Nem, nem, nem! — suttogta az asszony. — Meglátod, visszajön!

Hosszan hallgattak. Lassacskán elteltek a tűz melegével. Oromon megnyugodott, most már ki-be járhatott az álom kapuján, és hagyta, hogy Tenar is megpihenjen végre az egész napos fárasztó kutyagolás után. Goha lassan masszírozta a lábát és sajgó vállát. Az utolsó, hosszú kapaszkodón jórészt cipelte a gyereket, mivel már kapkodva szedte a levegőt, amint megpróbált lépést tartani vele.

Tenar fölkelt, vizet melegített, és lemosta magáról az út porát. Utána tejet forralt, evett mellé az Oromon kamrájában talált kenyérből, és végül visszatelepedett mellé. Mialatt az öreg szundikált, Tenar elgondolkodott. Nézte az arcát, a lángokat és az előlük bujkáló árnyékokat.

Arra gondolt, hogy ült egy lány a sötétben, a mély éjszakában, valamikor régen és messze innen, magányos lány egy ablaktalan szobában, aki felnővén csak annyit tudott magáról, hogy ő az, akit felfaltak, így lett a föld sötét erőinek papnője és szolgálója. Azután az asszonyra gondolt, aki felült éjszaka a parasztház békés csöndjében, amikor a férje és a gyerekei már mélyen aludtak, hogy egy órácskát eltöprengjen és maga lehessen. És most itt van egy özvegy, aki elzarándokolt ide egy összeégett gyerekkel, üldögél egy haldokló ágya mellett, és várja egy férfi visszatértét. Ahogy az asszonyok, minden asszony csinálja, amit tennie kell. De Oromon nem a szolgáló, a feleség vagy az özvegy nevén szólította őt. Ahogyan Kóbor sem, akkor, ott, a sírkamra sötétjében. Sem ahogy, még régebben és mindennél távolabb valaha az anyja szólította, anyja, akire csak úgy emlékezett, mint az oroszlánsörény-színű tűz melegére, anyja, aki megajándékozta a nevével.

— Tenar vagyok — suttogta maga elé. A tűz ekkor belekapott egy száraz fenyőágba, és sárgás lángnyelvet lövellt magából a magasba.

Oromon lélegzete nehézkessé vált, küszködve kapkodott a levegő után. Segített rajta, amivel csak tudott, míg az öreg meg nem nyugodott valamicskét. Később mindketten aludtak egy sort, az asszony amúgy félálomban, a vénembert körülölelő csöndben, amelyet csupán annak különös szavai törtek meg egy-egy pillanatra. Egyszer, az éjszaka kellős közepén hangosan megszólalt, mintha valamelyik barátjával találkozna éppen az útszélen:

— Itt vagy hát! Szóval találkoztál vele? — Amikor pedig Tenar fölkelt, hogy rakjon a tűzre, hosszabban beszélt, de ezúttal talán valakihez, aki sok esztendővel ezelőtti emlékezetében élt csupán… világosan, ahogy egy gyerek mondta volna: — Próbáltam én megmenteni őt, de ráomlott a ház teteje. Mindnyájukat betemette. A föld rengett akkor. — Tenar hegyezte a fülét. Ő is átélt már egy földrengést. — Próbáltam segíteni — mondta a legényke az öregember panaszos hangján. A következő pillanatban pedig visszatért fulladozó hörgése.

Pirkadatkor Tenart olyasféle nesz ébresztette föl, amelyet először a tenger mormolásának vélt. Valójában hatalmas szárnycsapkodás keltette. Madárcsapat repült el odakint alacsonyan, nagy tömegben, hogy szinte vihart kavart, árnyéka pedig elhomályosította az ablakot. Egyszer körülkerülték a házat, utána továbbröpültek. Nem csiviteltek vagy rikoltoztak, és Tenarnak fogalma sem volt, milyen madarak lehettek.

Reggel néhányan följöttek Re Albiból, amelytől Oromon háza kissé északra állt. Egy kecskepásztorlányka volt az egyikük meg egy asszony, Oromon kecskéinek tejéért, mások pedig azt kérdezgették, mivel segíthetnének az öregnek. Moha, a falu javasasszonya megfogdosta az égerfa botot és az ajtó mellett álló mogyoróvesszőt, kíváncsian bekukucskált, de még ő sem mert belépni a házba.

— Küldd el őket! Mindnyájukat küldd el! — mordult föl az ágyán Oromon.

Most valahogy eresebbnek és pihentebbnek látszott. Amikor a pöttömnyi Therru fölébredt, beszélt hozzá Tenar számára olyan ismerős, száraz, kedves, nyugodt hangján. Miután a gyerek kiment, hogy eljátszadozzon a napsütésben, a varázsló megkérdezte Tenartól:

— Milyen néven szólítod őt?

A teremtés igazi nyelvét jól ismerte, de a karg nyelvjárásból soha semmit sem tanult meg.

— Therru, azt jelenti, égés, a tűz lobogása — válaszolta az özvegy.

— Ó, igen! — bólogatott az öreg. A szeme fölragyogott, de összeráncolta a homlokát. Egy pillanatig mintha kereste volna a szavakat.

— Ez olyan… — dünnyögte — ez olyan… félnek majd tőle!

— Már most is félnek — mormolta az asszony szomorúan.

A varázsló megcsóválta a fejét.

— Tanítsd őt, Tenar! — suttogta. — Taníts meg neki mindent! Nem a kútfőiek! Azok megrettentek valamitől… Miért is engedtelek el?… Miért hagytál itt?… Hogy későn hozd el őt hozzám…?

— Nyugodj meg, pihenj! — csitítgatta az asszony, mivel az öreg egyszerre kapkodott levegőért és kereste kínlódva a szavakat, de egyik sem sikerült neki igazán. Megint megrázta a fejét, és akadozón lihegte:

— Tanítsd őt! — azután elhallgatott.

Nem evett semmit, csak egy kevés vizet vett magához. Déltájban elszenderedett egy kicsit. Késő délután, fölébredvén, megszólalt:

— Itt az idő, leányom! — és felült.

Tenar megfogta a kezét, és rámosolygott.

— Nem, nem!

— Segíts fölkelnem!

— Nem!

— De igen — sóhajtotta az öreg. — Odakint. Nem tudok meghalni idebent.

— És hová kívánkozol?

— Akárhová — sóhajtotta Oromon. — De ha még bírnám, az erdei ösvényre. Van ott egy bükkfa, a tisztáson túl.

Mivel az asszony látta, hogy képes talpra állni, és mindenáron kifelé törekszik, segített neki. Együtt csoszogtak el az ajtóig. Ott az öreg megállt, és visszanézett házának egyetlen helyiségére. Az ajtónyílástól jobbra, a sötét sarokba támasztva állt a varázsbotja, és mintha fénylett volna egy kicsit. Tenar utánanyúlt, hogy odaadja neki, de Oromon megrázta a fejét.

— Nem — suttogta —, az nem kell! — Körülnézett, mintha keresne valami hiányzó, elfelejtett holmit. — No, menjünk hát! — szólalt meg végül.

Amikor a nyugat felől fújó fényes szél az arcát érte, és végigtekintett a messzi látóhatáron, fölsóhajtott:

— Ez nagyon jó!

— Hadd hívjak pár embert a faluból — kérte Tenar —, csinálhatnának valami hordágyat, és azon vihetnének. Mind csak azt lesik, mit tehetnének érted.

— Gyalog akarok menni! — makacskodott a vénember.

Therru előbújt a ház sarka mögül, és ünnepélyes tekintettel figyelte, amint Oromon és Tenar lassan lépdel, minden ötödik-hatodik lépésnél meg-megállva, hogy az öreg kiszuszoghassa magát… keresztül a napszítta tisztáson, a meredek sziklapart belső oldalán díszlő erdő felé. A nap ugyan forrón tűzött, de csípősen hűvös volt a szél. Nagyon hosszú idejükbe telt, míg keresztülvágtak a tisztáson. Oromon arca elszürkült, és lába a szélben hajladozó fűhöz hasonlóan remegett, mire odaértek egy megtermett, fiatal bükkfa tövéhez, pár lépésnyire az erdő belsejében, rögtön a hegyi ösvény elejénél. Ott az öreg leereszkedett a vaskos gyökerek közé, és hátát a fa erős törzsének vetette. Jó ideig sem beszédre, sem mozdulatra nem telt tőle, szabálytalanul verő, zakatoló szíve egész testét megremegtette. Végül bólintott egyet, és elhalón suttogta:

— Rendben van.

Therru kicsit távolabbról követte őket. Tenar odament hozzá, megfogta a kezét, és halkan mondott neki valamit. Utána visszament Oromonhoz.

— Elmegy, hoz egy takarót — közölte.

— Nem fázom.

— Én fázom!

Az öreg ráncos arcán halvány mosoly villant.

A gyerek egy kecskeszőr takarót maga után vonszolva hamarosan megérkezett. Valamit súgott Tenar fülébe, és elszaladt megint.

— Heather majd befogja, segítségére lehet a fejésben, és különben is vigyáz rá — magyarázta Tenar Oromonnak. — Én meg itt maradhatok melletted.

— Soha sincs csak egyetlen dolgod — suttogta az öreg maradék reszelős hangján.

— Így van. Mindig legalább kettő akad, gyakran még több — ismerte el —, de most itt maradok veled.

Oromon bólintott.

Hosszú ideig semmit sem szólt, csak ült ott csukott szemmel, hátát a fa törzsének támasztva. Tenar elnézte az arcát, és látta, amint lassan megváltozik, ahogy a fény halványul el a nyugati égbolton. Úgy látszott, mintha figyelne valamit… egy eseményt vagy cselekedetet a tiszta, aranylón fénylő tér távolában. Egyszer bizonytalanul, tétován fölsóhajtott:

— A sárkány…

Közben a nap lement, és elült a szél. Oromon Tenar arcába nézett.

— Megtörtént! — lihegte izgatottan. — Minden megváltozott! Megváltozott, Tenar! Várj… várj itt, amíg… — Reszketés futott végig a testén, úgy rázta meg, mint erős szél a száraz faágat. Felnyögött. Szeme becsukódott, s amikor megint kinyitotta, messze az asszony mögé nézett valahová. Rátette a kezét az özvegyére, mire az közelebb hajolt hozzá. Megsúgta neki a nevét, hiszen halála után igazán megismerhetik.

Megszorította az asszony kezét, tovább küszködött a levegőért, míg teljesen el nem állt a lélegzése. Csak feküdt ott, mint a fa valamelyik gyökere, mialatt előbújtak a csillagok, és keresztülpislákoltak az erdő lombjainak résein.

Tenar ülve maradt a halott öregember mellett a sűrűsödő sötétségben. A tisztáson át valami lámpa közeledett meg-megrebbenve, akár egy szentjánosbogár. A nő mindkettejükre ráterítette a takarót, de a halott kezét tartó ujjai elgémberedtek, mintha csak valami hideg követ markolt volna. Homlokával még egyszer megérintette az öreg, ráncos kezet. Mereven, szédelegve fölállt, valahogy idegennek érezte saját testét, és elébe ment a fényponttal közeledőnek, bárki legyen is az.

Azon az éjszakán szomszédai ott ültek Oromon mellett, és ő többé nem küldte el őket.

Re Albi földesurának udvarháza a hegyoldalban terpeszkedett egy sziklakiszögellésen, a Meredély fölött. Kora hajnalban, jóval azelőtt, hogy a nap megvilágította volna a hegyet, az uraság szolgálatában álló varázsló is lejött hozzájuk a falun keresztül. Röviddel utána egy másik varázsló is nehézkesen fölkapaszkodott a hegyoldalon: még sötétben kellett útnak indulnia. Eljutott hozzájuk Oromon haldoklásának híre, vagy saját varázserejüknél fogva szereztek tudomást egy másik nagy varázsló elmúlásáról.

Re Albi falujában nem volt igazi varázsló, csak egy mágus és egy javasasszony, a keresés, gyógyítás és csontkovácsolás alantas munkájának elvégzésére, amivel az emberek a világért sem háborgatták volna a mágust. Moha néne különös szerzet volt. Vénlány, mint a legtöbb vajákos, mindig mosdatlan, deresedő haját furcsa varázscsimbókokba kötözte, füveinek füstjétől vörös karikák éktelenkedtek a szeme körül. Ő jött a lámpással a tisztáson át, és a szomszédokkal meg Tenarral együtt átvirrasztotta az éjszakát Oromon kihűlt teteme mellett. Az erdő szélén viaszgyertyát gyújtott egy üvegkalickában, és valami agyagtálkában édeskés illatú olajokat égetett. Ő mondta el az ilyenkor elmondandó szavakat és végezte el a szükséges teendőket. Amikor eljött a pillanat a tetem megérintésére, hogy előkészíthesse a temetésre, Tenarra nézett egy pillanatig, mintegy az engedélyét kérve, azután tovább folytatta gyászos munkáját. Általában a falusi javasasszonyok gondoskodtak a halottak „hazatéréséről”, ahogyan ők nevezték, és leggyakrabban az eltemetésükről is.

Amikor megérkezett az udvarház varázslója, egy magas, fiatal férfi, kezében ezüstösen csillogó fenyőfa botjával, és a gonti Kikötő mágusa, egy köpcös, középkorú ember, rövid tiszafa pálcájával a kezében, Moha néne nem is nézett rájuk véreres szemével, csak megroggyanó térddel meghajolt feléjük, és szegényes vajákoseszközeit összeszedve hátrább húzódott.

Amikor előkészítette a holttestet a temetéshez, ahogy illik: a bal oldalán fekve, fölhúzott térddel, fölfelé fordított tenyerébe beletett egy kicsiny varázscsomagocskát, valami puha kecskebőrdarabba csomagolt apróságot, színes zsineggel átkötözve. Re Albi varázslója félrepöckölte a kis gombócot botjának hegyével.

— Megásták már a sírt? — kérdezte a Gont Kikötőjének varázslója.

— Igen — felelte Re Albi mágusa. — Kiásták már az én uram kastélyának sírkertjében — és fölmutatott a hegyoldalban terpeszkedő udvarház felé.

— Értem — dörmögte a kikötőbeli —, pedig azt gondoltam, a mi varázslónkat abban a városban kellene tisztességgel eltemetni, amelyet megmentett a földrengéstől.

— Uram tart igényt erre a megtiszteltetésre — kontrázott Re Albi varázslója.

— De akkor úgy tűnhet… — kezdte a kikötőbeli, de elhallgatott, mivel nem kedvelte a civakodást, de olyan könnyen azért mégsem óhajtotta beadni a derekát ennek a tacskónak. Szomorúan nézett le a halott öregre. — Névtelenül kell eltemetnünk őt — mormolta sajnálkozó keserűséggel. — Egész éjszaka jöttem, s lám, mégis későn értem ide. Nagy veszteségünket még ez is tetézi.

A fiatal varázsló nem szólt semmit.

— Aihal volt az igazi neve — suttogta Tenar. — Az volt a kívánsága, hogy itt leljen örök nyugalmat, ahol most fekszik.

Mindkét férfi felé fordult. A fiatalabbik, csupán egy középkorú parasztasszonyt látva benne, egyszerűen keresztülnézett rajta. A Gont Kikötőjéből való hosszabban rámeredt, majd megkérdezte:

— Ki vagy te?

— Kova özvegye vagyok, és Gohának neveznek — válaszolta az asszony. — De annak tudása, ki vagyok igazán, azt hiszem, a te dolgod. Mindenesetre nem az enyém, hogy megmondjam.

Erre már Re Albi varázslója is méltónak találta őt egy kurta pillantásra.

— Vigyázz, asszony, hogy beszélsz nagy hatalmú férfiakkal! — mordult rá.

— Ugyan, várj egy kicsit — mormolta a kikötőbeli, csitító kézmozdulattal, mintha Re Albi varázslójának fölháborodását próbálná csillapítani, és tovább meresztette a szemét Tenarra. — Te valaha… te valaha a tanítványa voltál, ugye?

— És a barátja — felelte Tenar. Azután elfordította a fejét, és némaságba burkolózott. Érezte saját hangjában az ingerültséget, amint a „barát” szót kiejtette a száján. Lenézett öreg barátjára, az elhantolásra fölkészített, élettelen, nyugodt tetemre. Ezek itt csak állnak fölötte, erővel teli, baráti érzelmek nélkül, csupán sértettséget, versengést és haragot táplálva a szívükben.

— Bocsássatok meg — mormolta végül. — Hosszú volt ez az éjszaka, itt voltam mellette, amikor meghalt.

— Ez nem lehet… — kezdte a fiatal varázsló, de Moha néne ekkor hangos szóval közbevágott:

— De igaz. Ő itt volt. Senki más, csak ő. Az öreg maga küldött érte. A fiatal, Townsend nevű juhkereskedőt küldte le hozzá, hogy fölhívja ide, végig a hosszú hegyi ösvényen, és megvárta, amíg ideér és vele van egy darabig, csak azután halt meg, azon a helyen, ahol pihenni akart, pontosan itt.

— És ő… — habogott az idősebbik férfi — megmondta neked a…

— A nevét — nézett rájuk Tenar, és amit az arcukon látott, az öregebbik tekintetében a hitetlenséget, a fiatalabbikéban a sértődöttséget, az megkeményítette őt, és eltöltötte utálkozással. — Már megmondtam az igazi nevét — sziszegte —, talán még egyszer akarjátok hallani?

Megnyugodva látta az arckifejezésükből, hogy valóban nem hallották a nevet, Oromon igazi nevét, hiszen ügyet sem vetettek rá azelőtt.

— Ó! — sóhajtott föl keserűn. — Rossz idők járnak ránk. Micsoda idők, amikor egy ilyen név is észrevétlenül elhangozhat, a porba hullhat, akár egy kődarab. A hallás talán nem hatalom? Halljátok hát megint: Aihal volt a neve. A neve a halálban is Aihal marad. A hősi énekekben Gonti Aihalként emlegetik majd. Már ha ezután is születnek még újabb énekek. Mindig csöndes ember volt. Most pedig már teljesen néma. Lehet, ezután már nem lesznek semmiféle dalok, csak a hallgatás. Én nem tudhatom. Nagyon fáradt vagyok. Az apámat és drága barátomat veszítettem el benne. — Hangja itt megbicsaklott, torkát összeszorította a zokogás. Megfordult, hogy elmenjen onnan. Az erdei ösvényen megpillantotta a Moha néne által készített kis varázscsomagocskát. Fölvette, letérdelt a holttest mellé, belecsókolt nyitott bal tenyerébe, és beletette a kis gombócot. Úgy, térden állva még egyszer fölnézett a két férfira. Nyugodt hangon fordult hozzájuk: — Gondot viseltek rá — kérdezte —, hogy kívánsága szerint itt ássák meg a sírját?

Először az idősebb, utána a fiatalabb mágus bólintott kurtán.

Ekkor Tenar fölállt, lesimította a szoknyáját, és lassan megindult visszafelé a tisztáson keresztül, a reggeli fényben.