Tehanu

ÖTÖDIK FEJEZET Jobbulás

Úgy feküdt ott, mint egy hulla, de nem volt halott. Vajon merre járhatott? Min mehetett keresztül? Éjjel, a tűz halvány fényében, Tenar lefejtette róla elrongyolódott, izzadságtól megkeményedett ruháit. Megmosdatta és úgy, csupaszon hagyta feküdni a vászonlepedő és a puha, súlyos kecskeszőr takaró között. Bár alacsony, karcsú férfi volt, mégis valahogy tömör és erőteljes. Most viszont vézna volt, csontig lefogyott, elhasználódott lett és törékeny. Még a vállán és a bal arcán, halántékától az álláig végigszántó sebhelyek is megvékonyodtak valahogy, ezüstösre sápadtak. A haja szürkére őszült.

Már torkig vagyok a gyásszal — gondolta magában Tenar. — Belebetegszem a sok temetésbe, siratásba. Őt nem fogom megsiratni! Hát nem sárkányháton lovagolva jött el hozzám?

Egyszer meg akartam ölni — jutott eszébe. — Hát most megmentem az életét… ha tudom. — Ránézett a fekvő alakra. Szemében kihívó elszántság villant, nem szánalom.

— Nos, Kóbor, melyikünk szabadította meg a másikat az útvesztőből?

A férfi mozdulatlanul, némán aludt tovább. Az özvegy teljesen kimerült. Megfürdött az alvó mosdatásához melegített vízben, és bebújt az ágyba a kis, tüzesen selymes csöndgombóc, az alvó Therru mellé. Elaludt, és az álma tágas, szeles, rózsaszín és aranyló párával borított teret nyitott meg előtte. Úszott benne. Hangosan fölsóhajtott: „Kalesszin!” Hívó szó felelt rá a távoli fény bugyraiból.

Amikor fölébredt, a madarak már vígan csiripeltek a mezőn és a ház tetején. Fölült és kinézett a reggeli fénybe a nyugatra nyíló alacsony ablak szutykos üvegén át. Lappangott benne valami, egy mag vagy sziporka, de még túl kicsiny ahhoz, hogy szemügyre vegye vagy gondoljon rá. Therru még mélyen aludt. Tenar csak ült mellette, nézte az ablakon beszűrődő napfényt és a kinti felhőket. A lánya, Alma jutott az eszébe. Megpróbálta fölidézni, milyen is volt csecsemőnek. De halvány volt a kép, és el is tűnt, amint jobban odafigyelt rá… a kacagástól reszkető, apró, dundi poronty, lazán repdeső, selymes hajával… És a második apróság, Szikra, akit tréfás kedvében nevezett el így, hiszen Kováról pattant le végül is. Nem is tudta az igazi nevét. Olyan beteges kis vakarcs volt, amilyen egészségtől kicsattanó Alma. Korán jött a világra, pici volt, és két hónapos korában majdnem elvitte a torokgyík. Még pár év múltán is olyan volt, mint egy fészkéből kipottyant, csupasz verébfióka, az ember sohasem tudhatta, megéri-e a másnap reggelt. De megkapaszkodott az életben, a parányi szikra nem hunyt ki benne. Ahogy cseperedett, inas legényke lett belőle. Folyton izgett-mozgott, akár egy megszállott. A tanyán semmi hasznát sem vették: nem volt türelme az állatokhoz, növényekhez és emberekhez, csak a saját vágyait kifejező szavakat használta, sosem csevegett vagy foglalkozott a szeretet és tudás átadásával, elfogadásával.

Vándorlásai során Oromon egyszer odavetődött hozzájuk, amikor Alma tizenhárom éves volt, Szikra meg tizenegy. A varázsló akkor nevet adott Almának, a völgy fejénél fakadó Kaheda-forrás vizében. Szép volt az asszonypalánta gyermek, amint belegázolt a zöldes vízbe, és az öreg igaziként a Hayohe névvel ruházta föl. Egy-két napra megszállt akkor a Tölgyes Tanyán, és megkérdezte a fiúcskát, nem lenne-e kedve bóklászni vele egyet az erdőben. De Szikra csak megrázta a fejét válasz helyett. „És mondd, mit csinálnál a legszívesebben, ha tehetned?” — kérdezte tőle a varázsló, mire a fiú kimondta azt, amit apjának vagy anyjának sohasem mert volna: „Tengerre szállnék.” Így, miután három év múlva Bükköstől megkapta másik, igazi nevét, el is szegődött egy tengeri kereskedő hajójára, amely Valmouth, Oranéa és Enyhely északi partvidéke között járta a vizeket. Időről időre ellátogatott a tanyára, de nem túl gyakran, és sohasem maradt hosszú ideig, bár apja halála után őrá szállt a birtok. A bőre fehér volt, mint az anyjáé, viszont Kovához hasonlóan magasra nőtt. Az arca is hosszú volt és keskeny. Igazi nevét még a szüleinek sem árulta el. Talán senkinek sem mondta meg soha. Tenar már harmadik éve nem látta őt. Lehet, hogy tudott apja haláláról, de az is lehet, hogy nem. Talán maga is elpusztult valahol, belefulladt a tengerbe, de anyja nem hitt ebben. Cipelnie kellett élete szikráját a vizek fölött, viharokon át.

Az özvegyben is ilyesmi kelt most életre… egy szikra. Mint a test bizonyossága az áldott állapotról. Valami változás, titkos, új dolog. Nem akarta igazán tudni, mi lehet az. Sohasem kérdezte volna meg senkitől. Az ember az igazi nevét sem úgy kéri. Vagy megadják neki. vagy nem.

Tétován fölkelt és felöltözött. A korai óra ellenére meleg volt, hát nem gyújtott tüzet. Kiült a küszöbre, kezében egy csupor tejjel, és elnézte, hogyan húzódik vissza a Gont-hegy árnyéka a tenger felszínéről. Enyhe szél lengedezett, amint lennie kell ezen a levegős sziklapárkányon. A szellő maga volt a nyár lehelete: lágy, gazdag és mezőillatú. Valami édes íz úszott a levegőben, valami jóízű változás.

„Minden megváltozott!” — suttogta a haldokló öregember boldogan. Kezére tette a kezét, és megajándékozta őt az igazi nevével, kiadta neki a nevét.

— Aihal! — sóhajtott föl Tenar. Válaszul pár kecske mekegése hallatszott a fejőállás mögül, ahol Heather érkezésére vártak. Mek-mek! — mondta egyikük, mire valamelyik mélyebb, fémes hangon válaszolta: Möök-me-he-he! „Csak bízz meg egy kecskében, ha mindent el akarsz rontani!” — mondogatta gyakran Kova. Ő ugyanis inkább juhász volt, és szívből megvetette a kecskéket. Karvaly viszont kecskepásztorkodott legényke korában odaát, a hegy túloldalán.

Tenar visszament a házba. Therrut a szoba közepén állva találta. A kislány bámulta az alvó embert. Átkarolta a gyerek vállát, és bár Therru rendszerint félrehúzódott, legjobb esetben közömbösen tűrt minden érintést vagy becézést, ezúttal elfogadta, sőt talán egy kicsit még oda is bújt Tenar oldalához.

Kóbor közben tovább aludta kimerült, elgyötört álmát. Félrefordított arcán élesen kirajzolódott ismertetőjele, a négy fehéres sebhely.

— Talán megégett? — suttogta Therru.

Tenar nem válaszolt azonnal. Maga sem tudta igazán, honnan származnak azok a hegek. Egyszer, nagyon régen, Atuan útvesztőjének Festett Termében csúfondárosan megkérdezte tőle: „Talán sárkány mart meg?” Mire a férfi komolyan válaszolta: „Nem, nem sárkány. A Névteleneknek valamelyik rokona volt az. De én az ő nevét is megtudtam.” Ez volt minden, amit Tenar tudott róla. Azzal viszont teljesen tisztában volt, mit jelent a „megégés” szó a gyerek számára.

— Igen — felelte végül.

Therru tovább bámulta az alvó férfit. Félrebillentette a fejét, hogy egyetlen, látó szeme befogadhassa a képet, amitől úgy nézett ki, mint valami kis madárka… egy veréb vagy, mondjuk, tengelice.

— No, gyere már, pintyőkém, fiókám, neki most alvásra van szüksége, neked meg egy őszibarackra. Nézzük csak, megérett-e reggelre még egy!

Therru már ügetett is a fácskához, Tenar szorosan a nyomában.

Miközben a barackot csócsálta. a kislány megvizsgálta a helyet, ahol előző nap kiásta a barackmag parányi sírgödrét. Láthatóan csalódott, hogy még semmilyen fácska nem bújt elő a földből, de nem szólt semmit.

— Öntözd meg! — figyelmeztette Tenar.

Késő reggel Moha néne csoszogott be hozzájuk. Ügyes kezű vajákos lévén, egyik kedvelt elfoglaltsága az volt, hogy kosarakat kötött a Meredély rétjén tenyésző fenyérfűből, és Tenar megkérte őt, tanítaná meg erre a mesterségre. Gyerekkorában, Atuan szigetén Tenar megtanulta, hogyan kell tanulni. Idegenként Gontra érkezve rájött, mennyire szeretnek az emberek másokat tanítani. Elfogadta a fölkínált tanítást, hogy őt is befogadják, megbocsássák neki idegen voltát.

Először Oromon adott neki valamit a tudásából, később Kovától sajátította el az övét. Ez lett élete legmegszokottabb foglalkozása: a tanulás. Mindig rengeteg tanulnivaló akadt a környezetében, jóval több, mint amit elképzelhetett volna, amikor még papnőivadék volt, vagy éppen egy varázsló inasa.

A fenyérfüvet előző este beáztatták, és most csíkokra kellett hasogatniok. Elég aprólékos, de nem túl bonyolult munka volt ez, amely mellett jócskán, szabadon elkalandozhatott a figyelme.

— Néne — szólalt meg Tenar a küszöbön ülve, közöttük egy tálban az ázó fűvel, előttük egy gyékényszőnyeggel, amire majd a hasítékot teregetik ki —, hogyan állapítod meg, hogy egy ember varázsló-e vagy sem?

Moha válasza elég cirkalmasra kerekedett. A szokásos bölcsességekkel és zagyvaságokkal kezdte.

— A mélység megismeri a mélységet — kezdte dörmögő hangon —, és ami e világra született, egyszer meg is szólal. — Ezzel elmesélt neki egy történetet a hangyáról, aki egy palota kövezetén talált egy darabka hajszálat, nyomban futott is vele a hangyabolyba, és a boly éjszaka úgy ragyogott, akár egy fényes csillag, mivel az a hajszál Brost, a nagy varázsló fejéről származott. Persze, a ragyogó hangyabolyt csak a bölcsek láthatták. A közönséges emberek szeme előtt sötét és kihalt maradt.

— Szóval gyakorolnia kell az embernek — vélekedett Tenar.

— Talán igen, talán nem — volt a lényege Moha sötéten komor válaszának. — Némelyekkel vele születik ez az adottság — tette hozzá. — Akár tudnak róla, akár nem, ott van bennük. És éppúgy fölragyoghat, mint annak a varázslónak a hajszála a hangyaboly mélyén.

— Értem — mormolta Tenar. — Már láttam ilyesmit. Félbehasított, majd újból félbehasított egy nádszálat, megint elhasította, és a vékony szálakat letette a gyékényre. — Akkor azt honnan tudod, hogy valaki nem varázsló?

— Nincs benne — motyogta Moha —, nincs benne, aranyom. Az erő. Ide figyelj! Ha nekem van szemem, azzal láthatom, hogy neked is van, igaz? És azt is láthatom, ha te netán vak vagy. És ha csak egy szemed van, mint ennek a kicsinek, vagy éppenséggel három, nos, azt is láthatom, ugye? De ha nincs szemem, amivel lássak, nem tudhatom biztosan, hogy neked van-e, még ha azt mondod is. De lám, van szemem. És látok is vele. Tudom is, mit látok. A harmadik szemet! — Ujja hegyével megérintette a homlokát, és szárazon fölkotyogott, akár egy tyúk a tojása fölött. Boldog volt, hogy megtalálta a szavakat annak kifejezésére, amit mondani kívánt. Tenar rádöbbent, hogy csapongása és gajdolása jórészt a gondolatok és a szavak hiányából fakadt. Hiszen soha, senki sem tanította meg a következetes gondolkodás művészetére. Sőt amit eddig mondott, azt sem hallgatta meg senki, soha. Amit tőle kértek vagy elvártak, nem volt több zagyvaságoknál, porhintésnél, motyogásnál. Közönséges javasasszony volt. Semmi köze sincs a tiszta értelemhez.

— Értem — dünnyögte Tenar. — Szóval… talán nem is akarsz válaszolni erre a kérdésre… Egyébként, amikor valakire ránézel a harmadik szemeddel, a magad erejével, meglátod az ő hatalmukat is… vagy nem láthatod?

— Ez inkább maga a tudás — nyammogta Moha. — A látás csak a dolgok kimondásának egyik módja. Ez nem olyan, ahogy téged látlak, ezt a nyaláb füvet látom, vagy azt a hegyet ott. Tudás ez, aranyom. Tudom én, mi lakik benned… nem abban a féleszű Heatherben. Tudom, mi rejtőzik ebben a kedves gyermekben és nem abban, ott az ágyon. Tudom én… — de itt, úgy látszik, megakadt a tudománya. Csak morgott még valamit maga elé, és kiköpött. — Egy vajákos, ha csak egy gombostűnyit is ér, azonnal fölismeri a másikat — dörmögte végül nyersen, türelmetlenül.

— Egyszóval fölismeritek egymást.

— Így van — bólogatott Moha. — Erről van szó. Igen, fölismerjük.

— És egy varázsló is fölismerné a te erődet, meglátná benned is a mágust…

Moha erre rávigyorgott, feketén ásító, barlangos vigyorgással, ráncai pókhálójának közepéből.

— Ugyan, aranyom — mormolta —, úgy érted, egy férfi, egy varázserejű férfi? Ugyan mi dolga lehetne a magunkfajtával egy erővel megáldott férfinak?

— De Oromon…

— Oromon uraság kedves ember volt — jelentette ki Moha minden csúfondáros él nélkül.

Egy darabig szótlanul hasogatták a fenyérfüvet.

— Vigyázz, aranyom, el ne vágd az élükkel az ujjadat! — figyelmeztette Moha az özvegyet.

— Oromon tanított engem. Mintha nem is lány lettem volna. Mintha én is az inasa lennék, mint Karvaly volt valaha. Még a Teremtés nyelvére is megtanított, Moha! Bármit kérdeztem tőle, mindent megmondott nekem.

— Nem is akadt több hozzá hasonló.

— Én voltam az, aki nem akart tanulni, otthagytam őt. Mit akarhattam volna én a könyveivel? Miféle hasznomra lehettek volna? Én élni akartam, nekem egy férfi kellett, gyerekeket akartam, a teljes életet kívántam magamnak.

Közben a körmével gyorsan, ügyesen hasogatta a hosszú fűszálakat.

— És mindezt meg is kaptam — mondta büszkén.

— Kapd el jobb kézzel, és dobd ki a ballal — pusmogta a vajákos. — Háát, igen, aranyos asszonyság, ki annak a megmondhatója? Ugyan ki tudhatná? Egy férfi iránti vágy engem szörnyű kalamajkába kevert nemegyszer. De hogy netán férjhez menjek? Soha! Nem, nem! Az nem az én formám.

— És miért nem? — kíváncsiskodott Tenar.

A kérdésen meglepődve, Moha nyíltan kimondta:

— Ugyan melyik férfi venne el egy vajákost? — Azután, ferde rágómozdulattal, mint amikor egy birka kérődzik, hozzátette: — És melyik vajákos menne hozzá akármilyen férfihoz?

Tovább szaporították a hasítékot.

— Miért, mi baj van a férfiakkal? — érdeklődött Tenar óvatosan.

Moha éppen olyan elővigyázattal, hangját lehalkítva felelte:

— Azt én nem tudom, aranyom. Már elgondolkodtam rajta. Nagyon is sokat töprengtem ezen. De legjobb tudásom szerint a helyzet a következő: tudod, egy férfi úgy lapul a bőrében, mint dió a héjában. — És úgy emelte föl hosszú, göcsörtös, izzadt ujjait, mintha valóban egy diót tartana közöttük. — Kemény és erős az a héj, és teljesen tele van vele. Tele van tömör férfihússal, férfiúi mivoltával. De ennyi az egész. Sem-mi más nincs benne. Csak ő maga van odabent, semmi egyéb.

Tenar ezen elrágódott egy ideig, aztán mégis megjegyezte:

— De ha egy varázslóról van szó…

— Akkor az ő ereje tölti ki az egészet. Az ő hatalmának az önzése, érted? Hát ez a helyzet vele. Ez az egész. Ha az ereje elhagyja, ő maga is odalesz. Kiürül. — Ezzel összeroppantotta a láthatatlan diót, és elhajította az üres héjat. — Semmivé válik.

— No és egy asszony?

— Ó, aranyom, nos hát, egy asszony egészen másféle teremtmény. Ugyan ki tudhatná, hol kezdődik és hol ér véget egy asszony? Hallgass hát ide, nagysága, nekem gyökereim vannak, sokkal mélyebbre nyúlnak ennél a szigetnél. Mélyebbek a tengereknél, és régibbek a földek teremtésénél. A gyökereim a sötétségbe nyúlnak vissza. — Moha szeme kísérteties fénnyel ragyogott a vörös karikák közepén, és a szava úgy zengett, mint valami hangszer. — A sötétségig érek vissza én! Hamarabb voltam, mint a Hold! Senki, a világon senki sem tudja, meg nem mondhatja, mi vagyok én, micsoda egy nő, az erő asszonya. Egy nő hatalma mélyebb a fák gyökerénél, a szigetek lábánál, öregebb a Teremtésnél, vénebb a Holdnál. Ki merészelné megkérdezni a sötétséget? Ki merné megtudakolni a sötét erő nevét?

Az öregasszony hintázva dúdolt, teljesen elmerült saját gajdolásában. Tenar azonban egyenes derékkal ült a helyén, és hüvelykujja körmével fürgén végighasított egy fenyérfűszálat.

— Én merészelném — mormolta.

Lerepesztett még egy hasítékot.

— Éppen elég hosszú ideig éltem a sötétségben!

Időnként bekukkantott a házba, hogy meggyőződjön róla, még mindig alszik-e Karvaly. Most is itt volt az ideje. Amikor visszatelepedett Moha mellé, nem volt kedve az előbbi beszélgetés folytatásához, mivel az idősebb nő csökönyös komorsággal nézett maga elé. Más témára váltott:

— Ó, amikor ma reggel fölébredtem, úgy éreztem, valami új szél kerekedett. Valami megváltozott. Talán csak az időjárás. Mondd, te nem érezted?

Moha semmi áron nem felelt volna egyenes igennel vagy nemmel.

— Sokféle szél járja idefönt a Meredélyen. Némelyik jó, némelyik gonosz. Egyik felhőket kerget, a másik szép időt hoz. Van, amelyik hírekkel is szolgál annak, aki megérti, de aki nem hallgatja őket, az nem is tud meg semmit. Hát ki vagyok én, hogy tudjam? Egy vénasszony, varázstudomány nélkül, aki még a könyveket sem olvasta. Minden tudományom a földben, a föld sötétjében rejtőzik. Az ő lábuk, a gőgösök lába alatt. Az ő lábuk, a büszke urak és varázslók csizmája alatt. Ugyan miért néznének le rám ők, a tudós mesterek? Mit tudhat egyáltalán egy vén vajákos asszony?

Veszedelmes ellenség lenne, gondolta magában Tenar, és barátnak is elég különös.

— Néne — mormolta, miközben fölkapta a következő fűszálat —, én nők között nevelkedtem. Csak asszonyok között. Kargföldön, messze keleten, Atuanban. Kislánykoromban szakítottak el a családomtól, hogy papnővé neveljenek a sivatag félreeső sarkában. Nem is tudom, hogy hívják. Magunk között csak az volt a neve: „a hely”. Az egyetlen hely, amelyet ismertem. Néhány katona őrizte odakint, de azok be sem léphettek a falai közé. Mi pedig ki nem léphettünk rajtuk. Csak néha, nagyobb csoportban, csupa lány meg felnőtt nő, eunuchok kíséretében, messzire elkerülve minden férfit.

— Kik azok, akik kísértek?

— Az eunuchok? — Tenar gondolkodás nélkül a megfelelő karg szót használta. — Herélt férfiak — felelte.

Tyűha! — kiáltott föl a javasasszony, rontást űző jelet rajzolt a levegőbe, aztán csak bámult némán. Az ajkát keményen összeharapta. A hallottak kibillentették nyugalmából.

— Amíg ott voltam, egyikük szinte az anyám volt anyám helyett… De tudod, néne, én egyetlen férfit sem láttam, míg felnőtt nővé nem cseperedtem. Csak lányokat és asszonyokat. De azt sem tudtam, milyenek tulajdonképpen a nők, hiszen kizárólag őket ismertem. Mint a férfiak, akik csak maguk között vannak… a tengerészek, katonák vagy a varázslók Kútfőn. Ők vajon tisztában vannak vele, mi az, hogy férfi? Hogyan lehetnének, ha egyetlen nőt sem ismernek?

— Csak úgy elkapják őket, és úgy tesznek velük, mint a kosokkal vagy a bakkecskékkel? — szörnyülködött Moha. — Fognak egy herélőkést és kész?

Az iszonyat, az undor és a fölvillanó harag fölülkerekedett benne minden egyéb indulaton és az értelmen. Mohát ezután már semmi más téma nem érdekelte, csak az eunuchok.

Tenar nem tudott sokat róluk. Eszébe jutott, hogy még sohasem gondolkodott el igazán a dolgon. Amikor Atuanon élt, herélt férfiak vették körül. Egyikük különösen gyöngéden szerette őt és ő is viszont. Végül mégis megölte, hogy megszabadulhasson tőle. Azután kijött a szigetvilágba, ahol nem voltak eunuchok, és hamar meg is feledkezett róluk. Odaparancsolta őket s sötétségbe, Kezes teteme mellé.

— Azt hiszem — magyarázta, hogy kielégítse Moha Kíváncsiságát a részletek iránt —, fiatal fiúkat szednek össze és… — Itt elhallgatott. Még a keze is megállt a levegőben. — Akárcsak Therru — mondta végül hosszú hallgatás után. — Mire való egy gyerek? Mit kezdhetnek vele? Kihasználják. Megerőszakolják, kiherélik… ide figyelj, Moha. Amikor ott éltem a sötétség világában, pontosan ezt csinálták. Amikor pedig idejöttem, úgy éreztem, végre kijutottam a fényre. Megtanultam az igazi szavakat. Lett emberem, megszültem a gyermekeimet, igazán jól éltem. Itt, a ragyogó, nappali fényben. És ebben a ragyogó világosságban ugyanazt művelték… ezzel a gyerekkel. Odalent, az ártéri réten. A folyónál, amely megárad tavasszal, és ahol Oromon megajándékozta nevével a lányomat. Fényes napvilágnál! Azt szeretném végre megtalálni, Moha, ahol tisztességesen élhetek. Érted, mire gondolok? Tudod, mit akarok mondani?

— Jól van na, jól van — nyugtatgatta az idősebb asszony. Kisvártatva megjegyezte: — Éppen elég bajunk van, aranyom, anélkül is, hogy külön keresnénk magunknak. — És látva, hogy Tenar keze megremeg, miközben megpróbál elhasítani egy különösen makacs fűszálat, intőn tanácsolta megint: — Vigyázz, el ne vágd vele az ujjadat!

Egészen másnapig Kóbor egyáltalán nem tért magához. Akkor Moha, aki igen ügyes, bár ijesztően mocskos ápolónő volt, végre nagy nehezen belédiktált pár kanálnyi húslevest.

— Kiéhezett — mormolta —, és teljesen kiszáradt a szomjúságtól. Akármerre kószált, arrafelé nem sokat foglalkozhattak evéssel-ivással. — Még egy próbálkozás után: — Attól tartok, már túl messzire jutott. Látod, mennyire elgyöngülnek… még inni sem tudnak, pedig szinte csak arra lenne szükségük. Ismertem egy nagydarab, erős embert, aki ugyanígy járt. Alig pár nap alatt önmaga halvány árnyékává vált.

Lankadatlan türelmével mégis sikerült még pár kanálnyival beleerőltetnie húsból és füvekből főzött kotyvalékából.

— No, most majd meglátjuk — dörmögte. — De azt hiszem, már túl késő. Eltávozóban van. — Minden sajnálat nélkül, sőt talán némi megkönnyebbüléssel beszélt. A férfi semmit nem jelentett számára. A halál viszont mindig eseményszámba megy. Talán ezt a varázslót is eltemetheti. Az öregnek különben közelébe sem engedték.

Amikor másnap fölébredt, Tenar hozzálátott a keze ápolásához. Hosszú utat kellett megtennie Kalesszin hátán, mivel a tenyeréről lejött a bőr, és az acélpikkelyeket markolva összevissza metélte ujjai belső oldalát. Alvás közben is ökölbe szorította a kezét, mintha most sem akarná elengedni a rég eltávozott sárkányt. Tenar kénytelen volt erővel kiegyenesíteni az ujjait, hogy lemoshassa és gyógyírral bekenhesse a sebeket. Miközben ezzel foglalatoskodott, a férfi fölkiáltott és előrekapott, mintha megrettent volna, hogy a mélybe zuhan. A szemét kinyitotta. Az asszony csöndesen nyugtatgatta. A férfi ráemelte a tekintetét.

— Tenar — szólalt meg, mosoly nélkül, puszta fölismeréssel, minden érzelmen túl. Az asszony szívét tiszta öröm árasztotta el, akár egy virág édes illata, hogy még mindig él egy ember, aki tudja a nevét, és az az ember éppen ő.

Előrehajolt és megcsókolta az arcát.

— Feküdj nyugodtan — suttogta —, hadd végezzek ezzel itt. — A férfi némán engedelmeskedett, és hamarosan elaludt megint. A keze ezúttal kinyitva pihent mellette.

Később, amikor maga is lassan álomba merült Therru mellett, eszébe jutott: „Hiszen azelőtt sohasem csókoltam meg!” A gondolattól remegés futott végig rajta. Eleinte nem is akarta elhinni. Hát valóban, annyi év alatt…? Sem a sírkamrákban, sem azután, a hosszú hegyi úton… vagy amikor együtt vitorláztak Enyhely felé a Messzilátó nevű csónakon… és még akkor sem, amikor idehozta őt Gontra…?

Nem. És Oromon sem csókolta meg soha, és ő sem az öreg varázslót. Ő adott nevet a lányának, Tenart is nagyon szerette, de sohasem érintette meg. Ő pedig, aki magányosan, érinthetetlen papnőként nevelkedett, afféle szentségként, nem is vágyott az érintésre, vagy legalábbis nem volt tisztában vele, hogy kívánja. Homlokát vagy az arcát ugyan néha egy pillanatra hozzáérintette Oromon nyitott tenyeréhez, és talán egyszer, nagyon könnyedén ő is megsimogatta a haját.

De Kóbor még ennyit sem tett meg soha.

Lehet, hogy én sem gondoltam soha erre? — kérdezte magától hitetlen csodálkozással.

Nem tudta igazán. Amikor most gondolt rá, valami rémület, a vétkezés sajgó érzése fogta el hirtelen és meglepő erővel, hogy utána nyomtalanul elenyésszen. Ajka megismerte arcának érdes, száraz, hűvös bőrét, a szája sarkának közelében, a jobb oldalán, és most csupán ennek az érzésnek volt jelentősége, értelme, súlya.

Végre elaludt. Álmában hívó szót hallott: „Tenar! Tenar!” És azt is álmodta, hogy válaszol, valami tengeri madár éles rikoltásával, és szabadon repül a fényben, a végtelen víz fölött. De az már nem jutott el a tudatáig, milyen nevet is rikoltott.

Karvaly csalódást okozott Moha nénének: életben maradt. Egy-két nap múltán bele kellett nyugodnia a megmaradásába. Följárt hozzá, etette kecskehúsból, gyökerekből és füvekből kotyvasztott főzetével, közben magához szorította, beterítette testének erős kipárolgásával, és folytonos morgás közepette életet kanalazott belé. Bár a férfi fölismerte és köznapi nevén szólította őt, és Moha sem tagadhatta, hogy látszólag a Karvaly nevű embernek kell lennie, ezt mégsem óhajtotta elismerni. Nem kedvelte a beteget. Minden porcikája hibás, mondogatta. Tenar eléggé nagyra becsülte a javasasszony eszét ahhoz, hogy bántsa a véleménye, de magában nem fedezett föl semmi hasonló kételyt, csak az örömöt, hogy itt van mellette, és lassacskán visszatér az életbe.

— Majd te is meglátod, ha teljesen rendbe jön — biztatta Mohát.

— Rendbejön! — dörmögte Moha, és ujjaival összeroppantotta, majd elhajította a láthatatlan dióhéjat.

Karvaly hamarosan kérdezősködni kezdett Oromon felől. Tenar előre rettegett ettől a kérdéstől. Abban a hitben ringatta magát, hogy erre nem kerülhet sor, mert Karvaly mágikus erejével magától tudomást szerez mindenről, hiszen még a gonti Kikötő és Re Albi varázslói is megérezték, amikor Oromon haldoklott. A negyedik reggel azonban, amikor már ébren feküdt ágyában, ránézett a belépő asszonyra, és meg-jegyezte:

— Ez Oromon háza.

— Aihal háza — felelte Tenar a tőle telhető könnyedséggel. Még mindig nehezére esett kimondania az öreg varázsló igazi nevét. Azt nem is tudta, vajon Kóbor ismeri-e. Biztosan ismerte. Oromon valószínűleg megmondta neki, vagy el sem kellett árulnia.

Egy darabig Karvaly nem reagált a hallottakra, s amikor megszólalt, a hangja teljesen kifejezéstelen volt:

— Ezek szerint meghalt.

— Tíz nappal ezelőtt.

Karvaly úgy feküdt, maga elé nézve, mintha töprengene. megpróbálna kitalálni valamit.

— Én mikor érkeztem ide?

Tenarnak közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy megértse a szavát.

— Négy napja, éppen napszálltakor.

— Senki más nem volt odafönt a hegyekben — mormolta a férfi. Teste összerándult és megvonaglott, mintha fájdalmat érezne vagy elviselhetetlen fájdalom emléke törne rá. Homlokát ráncolva becsukta a szemét, és mélyen fölsóhajtott.

Az ereje apránként visszatért. Tenar szemében már ismerős volt ez a homlokráncolás, a visszafojtott lélegzet és az ökölbe szoruló kéz. Az ereje ugyan lassan helyreállt, de a jó kedélye és az egészsége nem.

Kinn ült a ház küszöbén a nyári délután meleg napsugaraiban. Betegágyától eddig ez volt a leghosszabb útja. Letelepedett a küszöbre, elmerült a fény élvezetében, és a ház sarkánál előbukkanó Tenar hosszan elnézte őt. Még mindig elég szürkének, önmaga árnyékának látszott. Nem csupán őszülő haja miatt, hanem valahogy a bőrében és csontjaiban bujkáló kór által is, és e tulajdonságán kívül nem is igen mutatott föl egyebet: nem csillant fény a szemében. És mégis, ez az árnyalak, ez a hamuszürke ember ugyanaz volt, akit először megpillantott önnön erejének ragyogásában, karvalyorrú, szépen metszett szájú, határozott arc… egy jóképű férfi. Mindig is büszke, jó megjelenésű ember volt.

Tenar közelebb lépett hozzá.

— Igen, a napsugárra van most legnagyobb szükséged — mondta neki, mire a férfi bólintott, de a kezét továbbra is ökölbe szorította, amint ott sütkérezett az áradó nyári melegben.

Annyira szótlan maradt a társaságában, hogy Tenar már-már azt hitte, az ő jelenléte az, ami zavarja. Talán többé sohasem lehet már olyan közvetlen vele, mint korábban. Végül is, most ő a fővarázsló… erről minduntalan megfeledkezett. És annak bizony már huszonöt éve, hogy együtt kapaszkodtak föl Atuan hegyeibe és keltek át a Messzilátón a keleti tengeren.

— Hol van a Messzilátó? — kérdezte váratlanul, maga is meglepetten az emléktől. Utána az jutott eszébe, milyen ostobaság is ez a részéről. Hiszen annak annyi éve már, és ő most fővarázsló, biztosan nem jár már azon a rozoga kis csónakon.

— Szelidorban — felelte Karvaly, és arcát ismét elöntötte fölfoghatatlan gyötrelmeinek kifejezése.

Régen, mint az örökkévalóság és távol, akár Szelidor…

— Az a legmesszibb sziget — mormolta Tenar, félig kérdő hangsúllyal.

— A legnyugatibb — hagyta helyben a férfi.

Az asztalnál ültek, közvetlenül vacsora után. Therru kiment játszani.

— Ezek szerint Szelidorból jöttél ide Kalesszin hátán?

Amikor kiejtette a sárkány nevét, az ismét önmagától formálódott meg az ajkán, kényszerítette a száját a hangok kiadására, tüzesre forrósítva a leheletét.

A név hallatán Karvaly egy kurta pillantásra ráemelte a tekintetét, ami figyelmeztette rá, hogy a férfi általában nem néz a szemébe. Egyet bólintott, azután kimért udvariassággal helyreigazította szűkszavúságát:

— Szelidorból Kútfőre, azután Kútfőről ide, Gontra. Ezer mérföld? Vagy talán tízezer? Tenarnak fogalma sem volt róla. Enyhely kincstárában ugyan látta a hatalmas térképeket, de senki sem tanította meg a számok, a távolságok ismeretére.

És távol, akár Szelidor… Különben is, mérhető egy sárkány röpte egyáltalán mérföldekben?

— Kóbor — szólította meg az igazi nevén csöndesen, mivel egyedül voltak —, tudom, hogy szörnyű fájdalmat és kínokat kellett kiállnod. Lehet, hogy nem akarod, talán nem is tudod vagy nem is szabad nekem elmondanod, de ha én tudnék, legalább sejtenék belőle valamit, esetleg nagyobb segítségedre lehetnék. Ezt nagyon szeretném. És hamarosan eljönnek majd érted Kútfőről, küldenek egy hajót a főmágusukért, vagy mit tudom én, még az is lehet, hogy egy sárkányt küldenek érted. És akkor megint elmégy. És még csak nem is beszéltünk igazán egymással. — Beszéd közben ő is ökölbe szorította a kezét a hangja és szavai hamissága fölötti haragjában. Sárkányokkal tréfálkozik itt, és nyafog, akár egy féltékenykedő feleség.

Karvaly komoran, hosszan meredt az asztal lapjára, mint egy parasztember, akit egész napos kemény mezei munka után valami családi perpatvar vár otthon.

— Senki sem jött utánam Kútfőről, azt hiszem — mondta végül, biztosan nem csekély erőfeszítés árán, mivel csak hosszabb szünet után folytatta: — Kérlek, adj időt!

Tenar úgy érezte, csak ennyit akart mondani, ezért gyorsan szabadkozott:

— Hát persze, ne haragudj! — és már állt is föl, hogy leszedje az asztalt, amikor a férfi alig érthetően, még mindig az asztalt bámulva hozzátette:

— Időm van elég… most már.

Maga is fölkelt ültéből, tányérját a mosogatódézsához vitte, és összeszedte a maradék edényeket. El is mosogatott, mialatt Tenar félrerakta az ételmaradékot. Az asszony érdeklődve figyelte. Összehasonlította őt Kovával. Kova életében egyetlen tányért sem mosogatott el. Az asszonymunka. De Kóbor és Oromon agglegényként töltötte életét, női társaság nélkül.

Bárhová vetette a sors, sehol sem élt nők között. Így zokszó nélkül végezte el az „asszonyok dolgát”. Milyen kár lenne, gondolta Tenar, ha gondot csinálna belőle, ha a méltósága egy darab mosogatórongyon múlna.

Valóban nem jött érte a Kútfőről senki. Amikor szóba hozták a dolgot, aligha érhetett volna oda bármilyen hajó, hacsak nem varázsszél hajtotta egész útján. De csak teltek-múltak a napok, és nem érkezett számára semmi jelzés vagy üzenet. Tenar furcsának érezte, hogy a fővarázslójukat ilyen hosszú ideig békén hagyják. Vagy talán valami varázslattal rejtőzött el itt előlük, esetleg nem is tudják, hol van, de különben sem ismerhetnék föl. Lám, még a falubeliek sem sokat törődnek vele.

Az, hogy Re Albi földesurának kastélyából nem jött le hozzá senki, már kevésbé volt meglepő. Annak a háznak az urai sohasem voltak jó viszonyban Oromonnal. A kastély asszonyai, tartották a falusiak meséi, sötét mesterségek elkötelezettjei voltak. Azt beszélték, egyikük egy északi urasághoz ment feleségül, és az ura elevenen temette el egy nagy kő alá. Egy másik hosszan túlhordta a magzatát, hogy végül valami nagy hatalmú teremtményt hozhasson világra, és valóban, amikor a gyerek megszületett, máris tudott beszélni, de nem voltak csontjai. „Akár egy kis üres bőrzacskó — pusmogta a faluban a bábaasszony —, egy zsákocska, aminek szeme és hangja van, de egyáltalán nem szopik. Makogott pár szót valami idegen nyelven, aztán meghalt…” Bármennyi volt is az igazság az ilyesféle szóbeszédben, a Re Albi kastély urai mindig is zárkózottak voltak. A varázsló Karvaly társa, a mágus Oromon tanítványa, Vandór Akbé gyűrűjének visszahozója, Enyhely hőse biztosan megtelepedhetett volna a palotában, miután Re Albiba érkezett… de nem tette. Ehelyett a saját kedvére élt, egyedül, a falu szövőmestere, Legyező kicsiny házikójában, és a nagy ház lakóit ritkán látta és akkor is csak messziről. Moha pletykái szerint manapság nem is lakik asszony a palotában, csak az öreg uraság, egy vénséges vén ember és az unokája meg egy fiatal varázsló, Rezgőnyár, akit a kútfői iskolából hozattak maguknak.

Mióta Oromont eltemették a hegyi ösvényen, a nagy bükkfa alatt, tenyerén Moha néne talizmánjával, Tenar nem találkozott Rezgőnyárral. Különös, hogy nem tudott róla: a fővarázslójuk itt tartózkodik a falujában, vagy ha mégis tudta, valamely oknál fogva távol tartotta magát tőle. És a gonti Kikötő varázslója, aki ugyancsak ott volt Oromon temetésén, szintén nem jött többé vissza. Még ha nincs is tudomása Kóbor ittlétéről, azt biztosan tudja, kicsoda ő, a Fehér Hölgy, aki a csuklóján viselte Vandór Akbé gyűrűjét, aki teljessé tette a Béke Rúnáját… Ó, de hány éve is volt mindez, öreglány? — kérdezte magától. — Netán féltékenykedsz?

De végül is ő mondta meg nekik Oromon igazi nevét. Ezért csak járna valami csekély megbecsülés.

No de a varázslókra egyáltalán nem jellemző az ilyesmi. Ők a hatalom emberei. Ők kizárólag az erővel foglalkoznak. És neki ugyan milyen hatalma van mostanában? Miféle ereje volt valaha is? Kislánykorában, papnőként, csak afféle edény volt. A sötét bugyrok erői áramlottak keresztül rajta, használták fel őt, hagyták ott kiürülten, érintetlenül. Fiatal nő korában az erő művészetére tanította egy nagy hatalmú férfi, de azt is eltaszította magától, elfordult tőle, nem érintette meg igazán. Felnőttként az asszonyi erőt választotta és birtokolta, a maguk idején, de már ez az idő is régen elmúlt. Asszonykora és anyasága a múlt ködébe veszett. Nem maradt benne semmi, semmiféle erő, amelyet bárki tisztelhetne.

Viszont beszélt hozzá egy sárkány. „Kalesszin vagyok” — mondta neki. „Tenar vagyok” — válaszolta rá.

— Mi az sárkányvitéz? — kérdezte Kóbortól a sötétség birodalmában, az útvesztőben. Megpróbálta kétségbe vonni a férfi hatalmát és bebizonyítani saját ereje létezését. És a férfi nyílt őszinteséggel válaszolta neki, amivel egy életre lefegyverezte:

— Olyasvalaki, akivel a sárkányok szóba állnak.

Nos, ő pontosan ilyen asszony. Az újdonság érzetével csak rejtett tudása, az a parányi fénymag töltötte el, amelyet ott érzett magában, s amely a nyugatra nyíló kis ablak alatt ébredezett benne.

Pár nappal az asztalnál lezajlott rövid beszélgetés után Oromon konyhakertjét gyomlálta, megpróbálta megmenteni a tavaly nyári hajtásokból tavasszal elduggatott hagymapalántákat. Kóbor elballagott a kecskéket kirekesztő magas kerítésben nyíló kapuhoz, és nekilátott a sor másik vége gyomlálásának. Dolgozott egy darabig, azután fölegyenesedett és lenézett a kezére.

— Várd ki, amíg begyógyulnak a sebek — mondta neki Tenar kedvesen.

Beleegyezően bólintott.

A szomszédos sorban már virágba borultak a magas, fölkarózott babszárak. Édes illatuk betöltötte a levegőt. Karvaly leült, sovány karjával a térdére támaszkodott, és elnézte az indák, virágok és lecsüngő babhüvelyek között beszüremkedő napsugarakat. Az ágyasban szorgoskodó asszony beszélni kezdett hozzá:

— Amikor Aihal meghalt, minden megváltozott — mormolta. — Attól a naptól fogva gyászolom, siratom őt, de valami, valahogy enyhíti bennem a gyászt. Valami hamarosan megszületik… végleg fölszabadul. Tudom az álmaimból és első fölébredésem pillanatából… valami valóban megváltozott.

— Igen — értett egyet vele a férfi. — Megszűnt egy gonosz akarat. És…

Hosszú szünet után folytatta tovább. Nem nézett az asszonyra, de a hangja először hangzott úgy, ahogy Tenar emlékezetében élt, könnyedén, nyugodtan, erőteljes gonti kiejtéssel.

— Emlékszel rá, Tenar, amikor először megérkeztünk Enyhelyre?

„Hogyan is feledhetném?” — súgta az özvegy szíve, de fennhangon nem merte kimondani, nehogy visszariassza a férfit a némaságba.

— Kikötöttük a Messzilátót, és fölkapaszkodtunk a mólóra… a lépcsője márványból épült. Ott várt a tömeg, minden ember, az utolsó szálig, és te fölmutattad nekik a gyűrűt a csuklódon…

— …Belekapszkodtam a karodba. A rettegésen is túli félelem fogott el. Azok az arcok, hangok, színek, a sok torony, zászló és fölirat, az aranyló és ezüstös ragyogás, a zene… de én csak téged láttalak… te voltál számomra az egész világ, amint vonultunk fölfelé.

— A királyi palota ajtónállói elkísértek bennünket Vandór Akbé tornyának lábához, végig a zsúfolt utcákon. Akkor fölkapaszkodtunk a meredek lépcsőn. Mi ketten, egyedül. Emlékszel rá még?

Tenar bólintott. Tenyerével a földre támaszkodott, érezte a kigyomlált talaj érdes hűvösséget.

— Akkor kinyitottam az ajtót. Súlyos volt, és először meg is akadt. Utána bementünk. Emlékszel?

Úgy hangzott, mintha a bizonyosság kedvéért kérdezné: „Valóban megtörtént? Tényleg jól emlékszem?”

— Hatalmas, magas csarnok volt — révedt el Tenar. — Azt a termet juttatta eszembe, ahol annak idején fölfaltak, de csak azért, mert olyan magas volt. A toronyban nyíló ablakokból szűrődött be a fény. A napsugarak úgy keresztezték egymást, mint a kardpengék.

— És a trónus… — jegyezte meg Karvaly.

— Igen, a trónus, csupa arany és karmazsin. Csakhogy üres volt. Éppen ahogy Atuan nagytermében.

— Most már nem az — mondta a férfi, és a hagymaszárak között az asszonyra nézett. Az arca feszült volt és sóvárgó, mintha valami elérhetetlen örömforrásra gondolna. — Enyhelynek van már királya — folytatta —, ott, a világ közepén. Amit előre megjósoltak, beteljesedett. A rúna megint ép, és a világ is egész. Elérkeztek a béke napjai. Ő majd…

Elhallgatott, lesütötte a szemét, és ökölbe szorította a kezét.

— Ő hozott vissza a halálból az életbe. Enlad szülötte, Arren. Az énekek majd Lebannen néven emlegetik. Az igazi nevén lett a szigetvilág királya Lebannen.

— Tehát ez lenne az — térdelt föl az asszony és nézett a férfi szemébe — a fénybe kitörő öröm?

Karvaly nem válaszolt.

Enyhelynek királya van, gondolta magában Tenar, és hangosan is kimondta:

— Szóval Enyhelynek királya van.

Fölmerült benne a szépséges város képe: a széles utcák, a márványtornyok, a cseréppel és bronzzal fedett tetők, a kikötőben horgonyzó fehér vitorlájú hajók, a lenyűgöző trónterem, ahol a napsugarak kardpengékként villogtak, a gazdagság, méltóság és harmónia, a gondosan fönntartott rend. Szinte látta, amint a rend szétárad abból a középpontból, mint vízen a tökéletes körök, mint a kikövezett, egyenes utcák vagy a szél szárnyán sikló hajók: a dolgok folyása, ahogy lennie kell, töretlen haladás a béke felé.

— Jót cselekedtél, drága barátom — suttogta. Karvaly rövid mozdulatot tett, mintha meg akarná állítani a szavait, elfordult, és a szájára tapasztotta a tenyerét. Tenar képtelen volt elviselni könnyeinek látványát. Visszagörnyedt a munkájához. Kihúzott egy gyomot, utána egy másikat, és a makacs gyökér beleszakadt a földbe. Ujjaival túrt bele az ágyásba, hogy megkeresse a gyökeret a durva talajban, a föld sötét testében.

— Goha! — szólalt meg ekkor Therru gyönge, reszelős hangja a kapuban, mire Tenar hátrafordult hozzá. A kislány fél arca egyenesen felé fordult, fölmutatva látó és vak szemét. „Vajon megmondjam-e neki, hogy király ül Enyhely trónján?” — gondolta Tenar.

Fölkelt és odament a kapuhoz, hogy ne kelljen a kislánynak erőlködnie a hangos beszéddel. Amikor eszméletlenül hevert a tűzben, magyarázta neki Bükkös, beszívta a lángokat. „Kiégette a hangját” — bizonygatta.

— Torkosra vigyáztam — panaszkodott Therru —, de már megint kitört a kerített legelőről, és sehol sem találom.

A leghosszabb egybefüggő szöveg volt ez, amelyet eddig valaha mondott. Remegett a futás erőfeszítésétől és a visszafojtott sírástól. Nem pityereghetünk itt egyszerre mindnyájan, zsörtölődött magában Tenar, micsoda butaság! Nem szabad így csinálnunk!

— Karvaly! — szólt hátrafordulva. — Kiszökött egy kecske.

A férfi azonnal fölállt, és odasietett a kapuhoz.

— Nézd meg a melegágyaknál — tanácsolta.

Úgy nézett Therrura, mintha nem látná iszonyúan eltorzított arcát, sőt őt magát is alig venné észre. Itt egy gyerek, aki elveszített egy kecskét, és most meg kell keresnie. Ezért inkább a kecskére gondolt.

— Vagy elszaladt, és csatlakozott a falusi nyájhoz — találgatta.

A kislány máris szökdécselt a melegágyak felé.

— A te lányod? — kérdezte Karvaly Tenartól. Eddig még egy szót sem szentelt a gyereknek, és az első pillanatban Tenarnak csak az jutott az eszébe, milyen különösek is a férfiak.

— Nem, és nem is az unokám, de mégis az én gyerekem. — Ejnye, miért piszkálódik már megint vele, mi végre ugratja a férfit, gondolta közben.

Karvaly éppen csak kilépett a kapun, amikor szem-berohant velük Torkos: fehér-barna villám, szorosan a nyomában Therruval.

— Hej! — kiáltott föl a férfi élesen, hirtelen ugrással a kecske előtt termett, elállta az útját, és a nyitott kapun át egyenesen Tenar karjába kergette. Az asszonynak sikerült elkapnia az állat nyakában lógó bőrszíjat. A kecske azonnal megállt, engedelmesen, mint egy kisbárány, és egyik szemével Tenart, a másikkal a hagymasorokat nézte.

— Kifelé! — kiáltott rá Tenar, és kivezette a kecskék paradicsomából a köves legelőre, ott volt a helye a többiek között.

Kóbor leült a földre, legalább annyira vagy még inkább kimerülten, mint Therru. Kapkodva lihegett, és láthatóan szédüléssel küszködött. De legalább a könnyei nem csurogtak. Bízz meg egy kecskében, és minden fenekestül fölfordul.

— Heathernek nem lett volna szabad rád bíznia Torkos őrzését — mondta Tenar a kislánynak. — Őt senki sem tarthatja féken. Ha megint kiszökik, szólj Heathernek, és ne izgulj miatta. Rendben van?

Therru biccentett. Közben Kóbort figyelte. Ritkán nézett egyenesen az emberekre és még ritkábban férfiakra egy rövid pillantásnál tovább. Kóbort viszont hosszan bámulta, még a fejét is félrebillentette, mint egy verébfióka. Talán éppen egy nagy hős van születőben?