Tehanu

KILENCEDIK FEJEZET A szavak ereje

A szénagyűjtők az éles reggeli árnyékok között lázasan dolgoztak a földesúr hegyoldalban húzódó hosszú kaszálóján. Láncba fejlődve haladtak előre. A forgatók közül hárman asszonyok voltak, a két férfi egyike pedig, amennyire Tenar a távolból megállapíthatta, fiatal legényke, míg a másik görnyedt, rozzant öregember. Fölsietett a megforgatott rendek között, és az egyik asszonytól érdeklődött a bőrkalapos férfi iránt.

— Ja, az, odalentről, Valmouthból — felelte a szénagyűjtő. — Nem tudom, hova tűnhetett. — A többiek is odasétáltak hozzájuk, örültek a váratlan pihenőnek. Egyikük sem tudta, merre kószálhat a Középső Völgyből való férfi, és miért nem gyűjt velük együtt.

— Az ilyenek nem maradnak meg egy helyben — vélekedett a hajlott öreg. — Nyughatatlanok. Maga tán ismeri, asszonyság?

— Véletlenül sem — válaszolta Tenar —, csak ott ólálkodott a portám körül… megijesztette a gyereket. Még azt sem tudom, hogy hívják.

— Ügyesnek nevezi magát — tüsténkedett a legényke. De a többiek csak néztek rá, vagy félrefordították a fejüket, és nem mondtak semmit. Lassacskán megvilágosodott előttük, kivel is állnak szemben. Ez az a kargföldi asszony, az öreg varázsló házából. Mindannyian Re Albi földesurának cselédei voltak, gyanakvóak a falubeliekkel szemben és még inkább mindennel, ami Oromonhoz tartozott. Megfenték a sarlójukat, elfordultak tőle, és visszabandulkoltak a levágott rendekhez. Fölsorakoztak, és újból nekiláttak a munkának. Tenar átvágott a hegyoldali kaszálón, elsétált a diófasor mellett, vissza az ösvény felé.

Az úton egy férfi várakozott rá. A szíve hevesen földobogott. Továbblépdelt, hogy találkozzon vele.

Rezgőnyár volt az, a kastélybeli varázsló. Kecses pózban álldogált ott, hosszú fenyőfa pálcájára támaszkodva, egy út menti fa lombjának árnyékában. Amint Tenar kiért az útra, a férfi megszólította:

— Talán munkát keresel?

— Nem.

— Az uraságnak szüksége lenne még néhány kézre a mezőkön. Ez a meleg időjárás a vége felé közeleg, a szénát mihamarabb be kell hordani.

Gohának, Kova özvegyének elfogadhatóan hangzottak ezek a szavak, és Goha, a parasztasszony udvariasan válaszolt rájuk:

— A tudásoddal bizonyára elháríthatod az esőt erről a mezőről, amíg pajtába nem kerül a széna. — De a férfi tisztában volt vele, hogy ő az az asszony, akinek Oromon a halálos ágyán elárulta az igazi nevét, és ennek tudatában a modora olyan sértő és szándékosan hamis volt, hogy egyenesen fölért egy kemény figyelmeztetéssel. Tenar már-már megkérdezte tőle, nem tudja-e, merre járhat az az Ügyes nevű férfi, de helyette inkább a következőket mondta: — Azért jöttem, hogy figyelmeztessem a felügyelőt, az az ember, akit a szénagyűjtéshez fölvett, tolvajként vagy még annál is rosszabbként iszkolt el a falunkból, és nem igazán jó választás közel engedni őt ehhez a házhoz. De úgy látom, már innen is továbbállt.

Addig nézett nyugodt tekintettel Rezgőnyár szemé-be, míg az kényszeredetten ki nem jelentette:

— Én semmit sem tudok ezekről a népekről.

Oromon halálának reggelén az asszony valahogy fiatalnak vélte a varázslót, magas, jóképű, szürke köpönyeget és ezüstös varázspálcát viselő ifjúnak. Így, közelről azonban nem volt olyan fiatal, amilyennek hitte, vagy ha az volt is, valahogy idejekorán kiszáradt és megráncosodott. A tekintete és a hangja most nyílt ellenszenvet sugárzott, mire az asszony Goha szavaival felelt neki:

— Hát persze. Bocsánatot kérek. — Nem akarta vele összeakasztani a bajuszt. Már indult volna tovább, hogy visszamenjen a faluba, de Rezgőnyár váratlanul rászólt:

— Várj!

Hát várt.

— Szóval „tolvaj vagy talán még rosszabb”, azt mondod, hanem rágalmazni könnyű, és egy asszony nyelve minden tolvajnál veszedelmesebb lehet. Azért jöttél föl ide, hogy széthintsd az ármány magjait a mezei munkások között, vádaskodj és hazudozz, sárkánymagvakat szórj szét magad körül, ahogy minden boszorkány teszi. Azt hiszed, nem tudtam, miféle boszorka vagy? Amikor megláttam azt a szerencsétlen nyomorékot, aki folyton beléd kapaszkodik, gondolod, nem jöttem rá, hogyan tettél rá szert és mi célból? Jól tette az az ember, aki el akart bánni azzal a szörnyeteggel, csak éppen be kellene fejezni a munkáját. Egyszer már szembeszegültél velem, a vén varázsló teteme fölött, és akkor megfogadtam, hogy ezért megbüntetlek, az ő nevében és a többiek szeme előtt. Hanem most igazán túl messzire merészkedtél, ezért figyelmeztetlek, asszony! Többé nem engedem, hogy akár a lábad betedd erre a birtokra. És ha szembeszegülsz az akaratommal, vagy csupán meg mersz szólítani megint, a sarkadban kutyákkal kergetlek el Re Albiból és az egész Meredély környékéről! Megértetted, amit mondtam?

— Nem! — válaszolta Tenar. — A hozzád hasonló alakokat sohasem lennék képes megérteni.

Ezzel megfordult, és folytatta útját lefelé a meredek ösvényen.

Ekkor valami kaparászó érintés futott végig a gerincén, amitől a tarkóján égnek meredt a haj. Gyorsan megpördült, és látta, amint a varázsló felé emeli a pálcáját, sötét villámok gyülekeznek körülötte, és száját beszédre nyitja. Ebben a keserves pillanatban az jutott eszébe: „Mivel Kóbor elveszítette a varázserejét, azt hittem, mindenkinek ez lett a sorsa… de mekkorát tévedtem!” Ekkor megszólalt egy nyájas hang.

— Ejnye, ejnye! Hát mi történik itt?

Az út túlsó oldalán lévő cseresznyéskertből az Enyhelyből érkezett küldöttség két tagja lépett elő. Nyílt, udvarias tekintetüket Rezgőnyárról Tenarra fordították, mintha ezzel is rosszallásukat fejeznék ki, amiért egy varázsló rontó igével akart sújtani egy középkorú hölgyet, ami nem, de igazán nem vezethet semmi jóra.

— Goha asszonyság! — szólalt meg az aranyhímzéses, és meghajolt Tenar felé.

A másik, a csillogó szemű szintén mosolyogva üdvözölte.

— Goha asszony — mondta — királyunkhoz hasonlóan nyíltan viseli igazi nevét, csak mivel Gont szigetén él, használja az itteni nyelvű köznapit, és nem tart senkitől. Ismerve dicső tetteit, örülök a megtisztelő találkozásnak. Hiszen ő viselte azt a gyűrűt, amelyet Elfarran óta senki sem. — Ezzel, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, fél térdre ereszkedett Tenar előtt, megfogta a kezét, és csuklóját a homlokához érintette. Utána fölemelkedett, elengedte őt, és továbbra is azzal a kedves, cinkos mosollyal nézett a szemébe.

— Ó — sóhajtotta Tenar elpirulva és egész testében különös melegséget érezve —, annyiféle erő létezik ezen a világon! Köszönöm, uram.

A varázsló közben mozdulatlanul bámult a csoportra. Visszaszívta a félig kimondott varázsigét, és leeresztette a botját, de még mindig ott terjengett körülötte és különösen a szeme körül a sötétség.

Az asszony nem tudta, vajon korábban is tisztában volt-e vele vagy csak most jutott a tudomására, hogy ő Tenar, a gyűrű úrnője. De ez nem is számított igazán. A férfi attól sem gyűlölhette volna őt erősebben. Legfőbb hibája az volt, hogy nő. A varázsló szemében ennél semmi sem lehetett rosszabb vagy helytelenebb. Ezzel szemben semmilyen büntetés sem lehet elegendő. Azt is látta, mit műveltek Therruval, és helyénvalónak tartotta a gaztettet.

— Uram — fordult ekkor Tenar az idősebbik férfihoz —, minden ami a becsületnél és nyíltságnál kevesebb, sértés a királlyal szemben, akinek a nevében önök szólnak és akit itt most képviselnek. Szívesen fejezném ki hódolatomat ilyen formában a király és küldöttei iránt. Ám a saját becsületem a hallgatásomban rejlik mindaddig, amíg a barátom föl nem oldoz alóla. Abban egészen biztos vagyok, uraim, hogy küld majd üzenetet önöknek… idővel. Csak arra kérem önöket, adjanak neki némi időt!

— Ez természetes — felelte az egyik, mire a másik hozzátette:

— Amennyi időt csak kíván. És az ön bizalma irántunk, asszonyom, maga a legnagyobb megtiszteltetés.

Végre folytathatta útját Re Albi felé, mögötte a döbbenet és a dolgok megváltozása okozta megrázkódtatással, a varázslóból felé áradó gyűlölettel, saját ingerült haragjával, a félelemmel és hirtelen bizonyossággal, hogy a varázsló akar és képes is neki ártani, a rettegés váratlan feloldásával a király udvaroncai által… azokéval a férfiakéval, akik magából a világ menedékéből, a Kard és a Trónus Tornyából, az igazság és a rend fellegvárából jöttek el hozzá. Szívét elöntötte a hála érzése. Hát valóban király ül azon a trónuson, és koronájának legszebb ékessége csakis a Béke Rúnája lehet.

Kedvelte a fiatalabbik férfi arcát, okos, nyájas tekintetét, azt, ahogy térdet hajtott előtte, amint az egy királynénak dukál, a mosolyát, amelyben mindig ott bujkált a cinkos kacsintás. Megfordult és hátranézett. A két küldött Rezgőnyár, a varázsló társaságában kapaszkodott a meredek úton fölfelé, a palotához. Úgy tűnt, kedélyes társalgást folytatnak vele, mintha az imént mi sem történt volna.

Reményteljes bizakodását ez a látvány kissé lehűtötte. Igaz, hogy azok a férfiak udvaroncok. Nem az ő dolguk a vita, az ítélkezés vagy valaki elmarasztalása. Rezgőnyár pedig varázsló, méghozzá a vendéglátójuk házivarázslója. Mégsem kellene, gondolta magában, ilyen kedélyesen sétálgatniuk és cseverészniök vele!

Az Enyhelyből érkezettek jó néhány napig élvezték Re Albi urának vendégszeretetét, talán abban a reményben, hogy a fővarázsló mégiscsak megváltoztatja a véleményét, és ellátogat hozzájuk, de nem fürkésztek utána, és Tenart sem próbálták kényszeríteni rá, hogy árulja el nekik a hollétét. Amikor végül elhajóztak, Tenar elhatározta magában, hogy döntenie kell, mit tegyen. Semmi elfogadható oka nem volt rá, hogy továbbra is itt maradjon, viszont kettő is sürgette a távozását: Rezgőnyár és Ügyes, hiszen egyiküktől sem várhatta el biztosan, hogy békén hagyják majd őt és Therrut.

Mégis keservesen jutott közelebb a döntéshez, mert nehéz volt elviselnie a távozás gondolatát. Ha elhagyja Re Albit, otthagyja Oromont is, elveszíti őt, viszont ameddig a házát gondozza és hagymáskertjét gyomlálja, ő is vele marad. „Odalent sohasem álmodom majd a magas éggel” — jutott eszébe. Itt ahová Kalesszin ellátogatott, Tenar lehetett megint. Odalent, a Középső Völgyben pedig ismét csupán Goha lesz majd. Egyszóval húzta az időt. „Talán félek azoktól a zsiványoktól, hogy el akarok menekülni előlük? — kérdezte magától. — Hiszen csak ezt várják el tőlem. Hát az ő akaratuknak megfelelően kell ezután jönnöm vagy mennem? Csak éppen befejezem a sajtok elkészítését” — mondta magának. Therrut közben mindig a közvetlen közelében tartotta. Ezalatt teltek-múltak a napok.

Moha egyszer egy történettel állított be hozzá. Tenar maga kérdezte őt Rezgőnyár, a varázsló felől, de nem árulta el neki az események minden részletét, csak annyit mondott, hogy a férfi rá akart ijeszteni, ami mellesleg talán egyetlen szándéka volt valóban. Moha általában elkerülte az öreg uraság birodalmát, de azért arra is kíváncsi volt, mi minden történik odafönt, s ezért nem zárkózott el az alkalomtól, ha módja nyílott valamelyik ottani ismerősével elcsevegni. Az asszonnyal, akitől a szülésznői tudományt tanulta és másokkal, akik gyógyító vagy kereső tudományáért fordultak hozzá. Rávette őket valahogy, hogy meséljenek neki az udvarházban történtekről. Mindnyájan gyűlölték a varázslót, s ezért szívesen pletykáltak róla, hanem a meséiket csak félig kételkedve, félig rettegve hallgathatta meg. A fantáziaszülemények között azonban mégis előfordulhattak az igazság rejtett morzsái is. Moha maga is tanúsíthatta, hogy amíg három évvel ezelőtt oda nem érkezett Rezgőnyár, az ifjú uraság, az öreg unokája ép volt és egészséges, bár kissé visszahúzódó, zárkózott ember, olyan „sértettforma”, mondogatta Moha. Ám egyszer, akkoriban, amikor a fiatal uraság anyja meghalt, az öregúr elküldött Kútfőre egy varázslóért. Hogy minek, amikor Oromon uraság alig egy mérföldnyire lakott tőle? Különben is, a palota lakói is mind afféle vajákosok.

Rezgőnyár egy szép napon mégis megérkezett. Rövid tisztelgő látogatáson túl nem volt semmi dolga Oromonnal, és Moha tapasztalatai szerint állandóan odafönt tanyázott a palotában. Azóta egyre ritkábban és ritkábban láthatták az ifjú uraságot, azt beszélték, hogy éjjel-nappal az ágyat nyomja, „akár egy beteg gyerek… és teljesen összeaszva”, pusmogta az egyik asszony, aki valamely véletlen folytán bejutott a nagy házba. Az öreg uraság viszont „jó százéves vagy a körüli, esetleg több is”, állította Moha, aki nem tartott a számoktól, és nem is sokat törődött velük, az öreg uraság kivirágzott, „tele van élettel” — mondogatta a javasasszony. Az egyik legény pedig, mivel a palotában csak férfi szolgákat tűrtek meg, elpletykálta egy asszonynak, hogy az öregúr az örök élet reményében rendelte magához a varázslót, aki eleget is tett a kívánságának, fölétette vele, állította a legény, a fiatalúr friss életét. Az az ember ráadásul nem látott ebben semmi kivetnivalót, mondván: „Ugyan ki ne szeretne örökké élni?”

— Háát — nyögött föl Tenar elborzadva —, ez igazán undok egy történet. És a faluban nem pletykálnak erről mindenfélét?

De Moha csak megvonta a vállát. Ez is afféle „hagyjuk békén őket” eset volt. A hatalmasok dolgainak megítélése nem tartozott az erőtlenekre. Azután ott volt a zavaros, vak szolgalelkűség, a hely talajába kapaszkodó gyökerek ereje: az öreg a ő földesuruk volt, Re Albi lordja, senkinek semmi köze hozzá, mit csinál vagy mit nem… Nyilvánvalóan maga Moha is így érzett valahogy. „Elég kockázatos dolog — mondogatta — az ilyen ügyeskedés, még balul is kiüthet”, de azt már nem állította, hogy gonoszságnak tekinti.

Az udvarház körül semmi nyoma nem volt az Ügyes névre hallgató férfinak. Meg akarván győződni róla, hogy valóban eltávozott-e a Meredély környékéről, Tenar megpróbálta kifaggatni egy-két falubeli ismerősét, nem láttak-e egy ilyen külsejű embert, de mindenkitől egyhangú és kényszeredett választ kapott csupán. Nem akartak belekeveredni az ő ügyeibe. „Hagyjuk csak békén…” Csak az öreg Legyező tekintette őt igazán barátjának és bánt vele, mint falubelivel. De még az is lehet, hogy csak a rossz szeme miatt volt így, amellyel nem láthatta tisztán Therrut.

Mostanában mindig magával vitte a gyereket, ha lement a faluba vagy akármennyire eltávolodott a háztól.

Therru egyáltalán nem találta terhesnek ezt a köteléket. Annyira ragaszkodott Tenar közelségéhez, amennyire csak a nála jóval kisebb gyerekektől lett volna elvárható. Mindig együtt dolgoztak vagy játszottak. Legszívesebben macskabölcsővel, fűkosárfonással vagy azzal a két csontból faragott figurával játszott, amit Tenar talált valamelyik nap Oromon egyik polcán, egy kis fűzacskóban. Az egyik alak kutyát, esetleg bárányt formázott, a másik egyformán lehetett férfi vagy nő. Tenar nem érzett bennük titokzatos erőt vagy veszélyforrást, és Moha is egyszerű „játékszereknek” nevezte őket. Therru számára viszont varázslatos darabok voltak. Alkalmasint akár órákig mozgatta őket valami néma történet titkos útjain. Játék közben rendszerint meg sem szólalt. Néha házat is épített az állatoknak és embereknek: kis kőgúlákat, sár- és fűkunyhókat. Mindig magánál hordta őket kis fűzacskójukban. Lassacskán megtanult fonni. Rossz kezével ügyesen tartotta a guzsalyt, mialatt a másikkal az ejtőorsót kezelte. Mióta ott laktak, rendszeresen kifésülték a kecskéket, így most már jókora zsáknyi megfonni való, finom kecskegyapjú gyűlt össze.

„De hát nekem tanítanom kellett volna őt — gondolta Tenar elkeseredetten. — ‘Taníts meg neki mindent!’ — mondta Oromon, és én mit tanítottam neki? A főzést és a fonást?” Ezután lényének egy másik része szólalt meg, Goha hangján: „Hát azok nem igazi mesterségek, szükségesek és nemesek? A bölcsesség kizárólag szavakból áll?”

Továbbra is állandóan foglalkoztatta ez a kérdés, ezért egyik délután, miközben Therru tépkedte a kecskegyapjút, hogy megtisztítsa és föllazítsa, ő pedig a kártolásával foglalatoskodott, odakint, az őszibarackfa árnyékában, odaszólt a kislánynak:

— Therru, talán itt lenne az ideje, hogy megtanuld a dolgok igazi nevét. Létezik egy nyelv, amelyben minden a maga igazi nevét viseli, s amelyben a szó és a tett ugyanaz. Ezt a nyelvet beszélte Segoy is, ezzel emelte ki a szigeteket a tengerből. És ezt a nyelvet beszélik a sárkányok is.

A gyerek szótlanul hallgatta.

Tenar letette kezéből a kártolófésűt, és fölemelt a földről egy kisebb kavicsot.

— Azon a nyelven — magyarázta — ennek a neve tolk. Therru élénken figyelte minden mozdulatát, és a szót is megismételte: tolk, csakhogy hang nélkül, csak az ajkát mozgatva. A száját a jobb oldalon kissé hátrafelé húzták a megkeményedett hegek.

A kis kődarab ott feküdt Tenar tenyerén. Egyszerű kis kavics.

Mindketten némán hallgattak.

— Még korai — mormolta Tenar. — Most még nem ezt kell neked megtanítanom. — Hagyta, hogy a kavics lehulljon a fölre, azután fölemelt egy maréknyi libbenően könnyű, szürke kecskeszőrt, amit Therru előkészített a kártolásra. — Talán, amikor majd megkapod az igazi nevedet, akkor jön el ennek az ideje. Most még nincs itt. Figyelj inkább ide! Most még csak a történetek idejében járunk, el kell kezdened a történetek megtanulását. Elmesélhetem neked a Szigetvilág és a Kargád földek történetét. Egyet már elmeséltem azelőtt, amelyet a barátomtól, Aihaltól tanultam. Most egy másikat mondok el, amelyet akkor tanultam meg, amikor Pacsirta mesélte a gyerekeinek meg az enyémeknek. Ez pedig Andaur és Avad története. Régebben, mint a teremtés és messzebb, mint Szelidor, élt, éldegélt egyszer egy Andaur nevű ember, egy favágó, aki egy szép napon egyedül indult föl a hegyekbe. Egyik nap, messze az erdő mélyén kivágott egy hatalmas tölgyfát. Amikor a fa kidőlt, emberi hangon rákiáltott a favágóra…

Az a délután mindkettejük számára nagyon kellemesen telt el.

De éjszaka, amint az alvó gyerek mellett feküdt, Tenar sehogy sem tudott elaludni. Nyugtalan volt, egyik apró, idegesítő körülmény a másik után zaklatta a tudatát: „Becsuktam-e a kertkaput… vajon a kezem a kártolástól sajog ennyire, vagy ez már a csúz kezdete?” — és így tovább. Egyszer csak még jobban nyugtalankodni kezdett: mintha valami neszezést hallana odakintről. „Miért nem szereztem még magunknak egy kutyát? — gondolta magában. — Butaság, hogy nem tartunk kutyát. Egy kisgyerekkel magányosan élő asszonynak manapság igencsak szüksége lehet egy kutyára. De hiszen ez Oromon háza! Senki sem merészkedne ide gonosz szándékkal. Viszont Oromon halott. Meghalt, és el is temették a nagy fa gyökerei között, az erdő szélén. Különben sem jönne ide senki. Karvaly is elment, elmenekült. Nem is igazi Karvaly már többé, árnyéka önmagának, ő is halott ember, senki semmi hasznát sem veheti, úgy kényszerítették az életben maradásra. Nekem sincs semmi erőm, egy csipetnyi jóság sem maradt bennem. Kimondom a Teremtés szavait, de már a számban meghalnak, nincs semmi értelmük. Élettelen kődarabok. Csak egy nő vagyok, egy öregasszony, gyönge és ostoba. Bármit csinálok, rosszul sikerül. Akármihez nyúlok, hamuvá, árnyékká, kővé változik. A sötétség teremtménye vagyok, kívül-belül elborít a sötétség. Csupán a tűz tisztíthatna meg. Csak a tűz emészthetne el engem, falhatna föl úgy, mint… őt…”

Hirtelen fölült az ágyban, és hangosan kiáltotta a maga nyelvén:

— Forduljon meg az átok, és szálljon vissza! — Fölemelte, majd gyors mozdulattal leeresztette a karját. Egyenesen a csukott ajtóra mutatott vele. Végül kiszökkent az ágyból, odasietett az ajtóhoz, szélesen föltárta, és kikiabált a felhős éjszakába: — Túl későn törtél rám, Rezgőnyár. Engem már régen fölfaltak! Menj hát, és inkább söprögess a saját házad előtt! Nem kapott semmi választ, egyetlen hang sem hallatszott, csak valami égés halvány, kesernyés bűze terjengett a levegőben. Megpörkölődött szőr vagy gyapjúruha szaga.

Becsapta az ajtót, nekitámasztotta Oromon botját, és az ágyhoz lépett: ellenőrizte, alszik-e még Therru. Azon az éjszakán ő maga egyetlen szemhunyásnyit sem aludt.

Reggel lesétált a kislánnyal a faluba, hogy megkérdezze Legyezőt, nem kell-e neki az a pár, nemrégen megfont gombolyag. Jó ürügy volt ez arra, hogy kis időre eltávozzanak a háztól és elvegyüljenek az emberek között. Az öreg mester szívesen elvállalta a motringok megszövését. Utána elbeszélgettek néhány percig a falon függő, nagy legyező alatt, miközben a takácssegéd elszánt fintorral csattogtatta tovább a vetélőt. Amikor Therru társaságában kilépett Legyező házából, valaki kikémlelt a kunyhó sarka mögül, amelyben annak idején lakott. Valami, talán darazsak vagy méhek martak a nyakába és a fejébe, közben körös-körül zizegett az eső, valami hirtelen zápor, pedig nem is voltak felhők az égen. …Kövek! Látta, ahogy az apró kavicsok lehullanak a földre. Therru meglepetten, csodálkozva megállt és körülnézett. Pár fiú nyargalt el a házikó mögül, félig rejtőzködve, félig kérkedőn mutogatva magát, egymásnak kiáltozva és nevetgélve.

— No gyere, menjünk — szólt oda Therrunak nyugodtan, és csöndesen visszaballagtak Oromon házához.

Tenar reszketett, és reszketése egyre fokozódott, amint előbbre haladtak az úton. Próbálta mindezt eltitkolni Therru előtt, aki izgatottnak látszott, de nem ijedt meg igazán, hiszen nem is értette, mi történik körülöttük.

Alighogy beléptek a házba, Tenar nyomban megérezte, hogy valaki járt ott, mialatt ők lent voltak a faluban. Égett hús és szőr szaga lappangott a levegőben. Az ágyuk takarója csúnyán összegyűrődött.

Mialatt azon gondolkodott, mit kellene cselekednie, megérezte, hogy valami varázslat fogságába esett. A fölállított csapda csak az érkezésükre várt. Ellenállhatatlanul reszketett, elméje összezavarodott, lelassult, nem tudott dönteni. Gondolatai megbénultak. Kimondta a szót, a kő igazi nevét, és az egyenesen nekiröpült, bele az arcába… a gonoszság arcába, abba a szörnypofába… Merészelt beszélni… De szólni sem tudott…

Saját nyelvén gondolta magában: „Nem tudok köznyelven gondolkodni. Nem is szabad!”

Karg nyelven viszont megfogalmazódtak a gondolatai. Nem igazán gyorsan. Olyan volt, mintha az Arha nevű kislányt kérte volna meg, azt, aki ő volt valaha, régen, hogy jöjjön elő a sötétből, és gondolkodjon helyette. Segítsen rajta. Ahogy az előző éjszaka is segített, amikor a varázsló átkát visszafordította kimondójára. Arha jórészt nem tudta azt, amit Tenar vagy Goha tudott, de jól értett az átkozódáshoz, ahhoz, hogyan kell megélni a sötétben, hogyan lehet megőrizni a némaságot.

Nagyon nehéz volt a föladat: csöndben maradni. Szeretett volna hangosan fölkiáltani. Szeretett volna beszélgetni valakivel… elmenni Mohához, hogy elmondja neki, mi történt vele, miért kell elmennie, vagy legalább elbúcsúzni tőle. Megpróbálta megmondani Heathernek: „A kecskék most már a tieid, Heather”, és sikerült is nagy nehezen kinyögnie köznyelven, hogy a lány megértse, de mégsem értette meg, csak meresztette rá a szemét, és nevetett.

— Ó, de hiszen ezek Oromon uraság kecskéi — motyogta.

— Akkor… te… — próbálta a lényeget fejébe sulykolni Tenar — legeltesd őket tovább is a számára — de valami szörnyű rosszullét tört rá, és döbbenten hallotta saját éles hangját: — te bolond, féleszű, idióta nőszemély! — Heather rámeredt, és abbahagyta a nevetést. Tenar szája elé kapta a tenyerét. Kézen fogta a lányt, és kivezette, hogy megmutassa neki a fejőállás eresze alatt érlelődő sajtokat. Többször rájuk és Heatherre mutogatott fölváltva, míg a lány nem bólintott tétován és nevetett föl megint, amiért az asszonyság olyan különösen viselkedik.

Utána Tenar magához intette Therrut — Gyere! —, és bement a házba, ahol a kellemetlen bűz még erősebb lett, amitől a kislány riadtan eltakarta az orrát.

Tenar összekészítette a csomagjaikat, és elővette úti lábbelijüket. Saját iszákjába belegyömöszölte váltás ruháját, fehérneműjét, Therru két ruhácskáját, a félig kész újat és ami gúnyájuk még volt. Melléjük a magának és a gyereknek faragott orsószálakat meg útravalónak egy kis élelmet és egy cserépkorsó vizet. Therru csomagjába kerültek legjobban sikerült kosárkái, a csontember és a csontállatka a kis fűzsákocskában, néhány madártoll, egy tekervényes ülőgyékény, amelyet Mohától kapott, s végül egy zacskó mazsolával kevert mogyoró.

Már majdnem szólt a gyereknek: — Menj, öntözd meg a barackfácskát —, de valahogy nem volt hozzá mersze. Inkább a kislányt is odavezette, és rámutatott a palántára. Therru gondosan megöntözte a gyönge hajtást.

A házat gyorsan, némán fölsöpörték, kitakarították és rendbe rakták.

Amikor Tenar egy köcsögöt tett föl a falipolcra, annak másik végében megpillantotta a három vaskos kötetet, Oromon könyveit.

Arha szemével látta őket, de annak nem jelentettek semmit. Nagy bőrdobozok voltak csupán, tele papírral.

De aztán Tenar szeme is rájuk nyílt, mire beleharapott összeszorított öklébe, és az erőlködéstől homlokát összeráncolva próbálta kisütni, mit is kezdjen velük és hogyan cipelje magukkal őket. Aligha bírja el. Mégis magával kell vinnie! Nem maradhatnak itt, ebben a megszentségtelenített házban, ahol tanyát vert a gyűlölködés. Ezek az öregéi voltak. Oromoné. Kóboré. Az övé. Az maga a tudás. „Taníts meg neki mindent!” A gyapjút és a gombolyagokat kiszórta a szállításukra kiszemelt zsákból, és szépen egymás fölé belesüllyesztette a könyveket, majd egy darab bőrszíjjal úgy kötötte be a zsák száját, hogy a rácsomózott huroknál fogva könnyebben cipelhesse. Végül odaszólt a kislánynak:

— Most már mennünk kell, Therru! — Karg nyelven beszélt, de a név azon is ugyanúgy hangzott, tulajdonképpen kargföldi szó volt: „láng, lobogás”. És a gyerek követte, nem kérdezett semmit, csak a vállára vetette kis útitarisznyáját, és megindult utána.

Vándorbotjaikat is magukhoz vették: a mogyorófa vesszőt és az égerágat. Oromon varázspálcáját otthagyták az ajtó mögötti sötét zugban. A ház ajtaját pedig szélesen kitárva hagyták a tengerről süvöltő szél előtt.

Tenart valami állati ösztön leterelte a közeli mezőkről, eltérítette az erdei ösvényről, amelyen annak idején feljöttek. Egy rövidebb ösvényt választott a meredek legelőkön át, azon baktatott, Therru kezét szorítva, a gonti Kikötő felé kanyargó szekérút irányába. Tisztában volt vele, hogy ha összefut Rezgőnyárral, akkor vége, és gyanította, hogy a férfi ott leselkedhet rájuk valahol az ösvényen. De ezt az utat talán nem ismeri.

Vagy egy mérföldnyi ereszkedés után gondolkodóképessége visszatért. Először az jutott az eszébe, hogy alighanem a helyes utat választotta. Hiszen lassacskán visszatértek elméjébe a köznyelv szavai, aztán, kis idő múlva az ősi szavak is. Ekkor lehajolt, fölvett egy kavicsot, markába szorította, és magában kimondta az igazi nevét: tolk, és végül beletette a zsebébe. Végigpillantott a távolba vesző levegő- és felhőrétegeken, és gondolatban egyszer egy másik nevet is kimondott: Kalesszin. Ekkor a tudata is kiderült, akár a fölöttük ragyogó égbolt.

Egyszer csak bejutottak egy hosszú, magas, füves partoldalak és kiugró sziklák által beárnyékolt vízmosásba, ahol enyhe szorongás fogta el. Amikor a kanyarulatánál kikapaszkodtak belőle, megpillantották odalent az öböl sötétkék tükrét és rajta, a Páncélos Szirtek között egy szépséges hajót, amint fölvont vitorlákkal siklik a kikötő felé. A legutóbbi, hasonló hajótól Tenar megrémült, de ettől valahogy nem. Legszívesebben lerohant volna a meredek úton, hogy fogadhassa a mólónál.

De nem tehette meg. Therru ütemében kellett haladniok. Gyorsabb volt az, mint alig két hónappal azelőtt, és a lejtőn lefelé az előrehaladás is könnyebbnek bizonyult. A hajó közben sebesen közeledett feléjük. Vitorláit varázsszél duzzasztotta. Úgy szelte át az öblöt, akár egy büszkén szálló hattyú. Már azelőtt elérte a mólót, hogy Tenar és Therru eljutottak volna a legközelebbi útkanyarulatig vezető szakasz közepéig.

Bármekkora méretű városok igen riasztó helyek voltak Tenar szemében. Sohasem élt bennük. Igaz, egyszer, rövid ideig gyönyörködhetett a Szigetvilág legnagyobb városa, Enyhely szépségében, utána, Kóbor társaságában, hosszú évekkel ezelőtt Gont Kikötőjébe is elvitorlázott, de akkor azonnal nekivágtak a Meredélyre kapaszkodó ösvénynek, nem időztek el a lármás utcákon. Az egyetlen további város, amelyet ismert valamennyire, Valmouth volt, ahol a lánya lakott. Egy kis, napsütötte kikötőváros, amelyben egy andradesi kereskedőhajó érkezése rendkívüli eseményszámba ment, és ahol a lakosok legfőbb társalgási témája a szárított hal volt és maradt.

A gyerekkel együtt akkor léptek be Gont Kikötőjének szélső utcájára, amikor a nap még elég magasan járt a nyugati tenger fölött. Therru szó nélkül tette meg a tizenöt mérföldnyi utat, anélkül hogy teljesen kimerült volna, de azért meglátszott rajta a fáradtság. Tenar is fáradt volt, hiszen nemigen aludt az előző éjszaka, és mélységesen komor hangulata is gyötörte. Ráadásul Oromon könyvei is súlyos teherként nyomták a vállát. Félúton lefelé áttette őket a hátizsákjába, élelmüket és ruháikat pedig a gyapjútarisznyába, ami jelentett ugyan némi könnyebbséget, de sokkal azért nem lett jobb tőle. Egyszóval végigporoszkáltak a szélső házak mellett, a városkapu felé, ahol az út két, kőből kifaragott sárkány között elhaladva beletorkollott az első utcába. Ott egy férfi, a kaput őrző strázsa mérte végig őket. Therru a vállára hajtotta arcának összeégett oldalát, és bunkóvá zsugorodott öklét elrejtette a köténye alatt.

— A város valamelyik házában szándékoznak megszállni, asszonyom? — kérdezte a strázsa, közben a gyereket bámulva.

Tenar nem tudta, mit válaszoljon neki. Arról sem volt tudomása, hogy a város kapuját őrök vigyázzák. Semmije sem volt, amivel megfizethette volna a vámot vagy a szállást. Ráadásul egy lelket sem ismert Gont Kikötőjében… kivéve, jutott hirtelen az eszébe, a varázslót, azt, aki feljött, hogy eltemesse Oromont, istenem, mi is a neve? De sehogy sem jutott eszébe, hogy hívják. Úgy állt a kapuban, tátott szájjal, akárcsak odafönt Heather.

— No, menjenek, menjenek csak tovább — szólt rájuk a látványt elunó strázsa, és elfordult tőlük.

Tenar szerette volna megkérdezni tőle, hogyan találja meg a part menti síkságon dél felé vezető utat, amely a parton halad, Valmouth irányába. De mégsem merte ismét fölkelteni az érdeklődését, nehogy végül valami csavargónak, vajákosnak vagy bármi egyébnek nézze őt, akit neki és a kő-sárkányoknak távol kellett tartaniok Gont Kikötőjétől. Így hát átmentek a sárkányszobrok között. Therru egy kicsit fölpillantott, hogy jobban lássa őket… és tovább-botladoztak a macskaköveken, egyre ijedtebben, zavarodottabban és elveszettebben. Tenarnak nem tűnt úgy, hogy bármit vagy bárkit kirekesztenének ebből a városból. Akadt ott az égvilágon minden. Magas kőházak, zárt hintók, szekerek, kordék, marhák, szamarak, piacterek, boltok és emberek, emberek mindenütt. Minél mélyebben hatoltak be a városba, annál sűrűbb tömeg vette körül őket. Therru görcsösen markolta Tenar kezét, és oldalazva lépkedett, lehulló hajával takarva el az arcát. Maga Tenar is szinte kapaszkodott a gyerek kis kezébe.

Nem tudta, vajon hol szállhatnának meg itt, így csak egyetlen választásuk maradt: tovább kellett haladniok dél felé, egészen napszálltáig, amikor… most már túlságosan is hamar… csak találnak majd valami búvóhelyet az erdőben. Tenar kiválasztott egy széles, fehér kötényt viselő, terebélyes asszonyságot, aki éppen egy bolt ablaktábláit csukta be, átvágott az utcán, hogy mindenre elszántan megkérdezze tőle, melyik utca vezet ki a városból a déli országútra. Az asszony széles, rózsás arca elég barátságosnak látszott, de amikor Tenar végre összeszedte maradék bátorságát, hogy megszólítsa, Therru még szorosabban belekapaszkodott, mintha hozzásimulva teljesen el akarna rejtőzni, s akkor, fölpillantva, meglátta az utcán feléjük közeledő bőrkalapos férfit. Az is abban a szempillantásban észrevette őket. Megtorpant.

Tenar megragadta a kislány karját, és félig rántva, félig pördítve maga mögé penderítette őt.

— Gyere! — suttogta és megindult, hogy egyenesen elhaladjon a férfi mellett. Amikor már maguk mögött tudta, megszaporázta lépteit, nekiiramodott lefelé, a naplemente halványuló fényében sötéten csillogó vízhez, a meredek utca aljában sorakozó dokkok és mólók felé. Therru mellette rohant, olyan szaggatott lihegéssel, amilyet utoljára a testét pörkölő tűz mellett hallatott.

A sárgásvörös égbolt előterében magas árbocok ringatóztak. A nagy hajó fölcsavart vitorlákkal pihent, a kikötő kőpárkányához simulva, egy evezős gálya mögött.

Tenar hátranézett. A férfi szorosan a nyomukban ügetett. De nem sietett igazán.

Tenar kirohant a mólóra, de Therru pár lépés után elbotlott, elfogyott a lélegzete, és nem tudott továbbmenni. Az asszony a karjába emelte, mire a gyerek riadtan belefúrta az arcát a vállába. Minden terhével együtt Tenar már szinte mozdulni sem tudott. Lába kimerülten remegett. Mégis tett egy lépést előre, aztán még egyet és ismét egyet. Elérte a mólóról a hajó fedélzetére vezető kis, fából ácsolt hidat. Belekapaszkodott a korlátjába.

A fedélzetet takarító tengerész, egy kopasz, inas fickó végigmérte őket.

— Mi a baj, asszonyság? — kérdezte.

— Ez… ez itt az enyhelyi hajó?

— De az ám… egyenesen a királyi udvarból.

— Engedjen föl bennünket.

— Háát, azt nem tehetem — válaszolta a matróz vigyorogva, de a következő pillanatban megrebbent a szeme: észrevette az odaérkező férfit, aki lecövekelt szorosan Tenar mellett.

— Nem kell menekülnie előlem — szólalt meg Ügyes. — Semmivel sem akarok ártani maguknak. Nem akarom bántani. Maga nem érti a dolgot. Hát nem én voltam, aki segítséget hívott hozzá? Igazán nagyon sajnáltam, ami vele történt. Most is csak segíteni akarok magukon. — Ezzel előrenyújtotta a kezét, mintha leküzdhetetlen vágyat érezne Therru megérintésére. Tenar moccanni sem tudott. Pedig megígérte a kislánynak, hogy ez az ember többé egy ujjal sem érhet hozzá. Közben látta, amint a kinyújtott kéz megérinti a gyerek csupasz, reszkető karját.

— Mit akar tőle? — szólalt meg ekkor egy másik hang. A kopasz helyén egy másik, fiatalabb tengerész jelent meg. Tenar egy pillanatra azt hitte, a saját fiával áll szemben.

Ügyes eközben hadarva rázendített:

— Elvitte… elrabolta a gyerekemet. Az én kis szépségemet. Ő az enyém. Elvarázsolta szegényt, és megszökött vele. Érti…

Tenarnak egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megint cserbenhagyták a szavak, elrabolták tőle őket. A fiatal tengerész különben nem az ő fia volt. Az arca keskeny és komor, a tekintete tiszta. Ahogy a szemébe nézett, megeredt végre a nyelve:

— Engedjen föl a hajóra. Kérem szépen!

A fiatalember felé nyújtotta a kezét. Az asszony belekapaszkodott, mire a matróz behúzta őket a palánk nyílásán keresztül a nagy hajó fedélzetére.

— Várjon itt! — mordult rá Ügyesre, majd Tenarhoz fordult. — Jöjjenek velem!

De az asszonyt már nem tartotta meg a lába. Rongycsomóként omlott az enyhelyi hajó deszkáira, válláról lehullott a súlyos zsák, de továbbra is erősen magához szorította a kislányt.

— Ne engedje, hogy elvigye, ó, ne kerüljön megint a kezük közé… többé soha, soha, soha!