Tehanu

MÁSODIK FEJEZET Út a sólyomfészekhez

Több mint egy évvel később, a Hosszú Tánc utáni forró és bőkezűen fényes napok egyikén, egy hírvivő érkezett északról a Középső Völgybe, és Gohát, az özvegyet kereste. A falubeliek készséggel útbaigazították, s így késő délután meg is érkezett a Tölgyes Tanyára. Végignézett Gohán, majd a mögötte lévő karámban nyüzsgő birkanyájon, és megjegyezte:

— Szép bárányok. Re Albi varázslója küldött érted.

— Valóban ő küldött volna? — kérdezte Goha csodálkozva és meglepett derűvel. Ha Oromon találkozni óhajtott vele, gyorsabb hírnökei is akadtak. Egy hívón rikoltozó sas vagy éppen a saját hangja: „Nem jönnél föl?”

— Nagyon beteg — bólogatott az ember. — Mondd, nem adsz el néhány húsvéti bárányt?

— Előfordulhat. Beszéld meg a juhásszal, ha akarod. Ott találod, a kerítésen túl. Kérsz vacsorát? Ha úgy gondolod, itt meghálhatsz, de én azonnal útnak indulok.

— Még ma este?

Az asszony halványan gúnyos tekintetéből ezúttal eltűnt minden pajkos vidámság.

— Nem halogathatom az indulást. — Néhány szót váltott a Frisspatak nevű öreg pásztorral, azután megfordult és fölsietett a domboldali tölgyfaligetben álló házhoz. A hírhozó némán ballagott utána.

A kőpadlós konyhában egy gyerek, aki azonnal föltűnt neki, de mindjárt el is kapta róla a szemét, tejet, kenyeret, sajtot és zöldhagymát tett elé, majd egyetlen szó nélkül kiment. Később az asszony mellett bukkant föl megint. Mindketten úti lábbelit és könnyű bőriszákot viseltek. A hírvivő is kilépett velük. Az özvegy bezárta a ház ajtaját. Egyszerre indultak útnak. A férfi továbbment, mivel Oromon üzenetének közvetítése csupán kisebb szívesség volt a részéről a komolyabb feladat mellett, hogy egy tenyészkost vásároljon Re Albi földesura számára. Az asszony és a megégett gyerek ott intett búcsút neki, ahol az ösvény elágazott a falu felé. Ők ketten továbbmentek az úton fölfelé, ahonnan a hírnök érkezett, először északi, utána nyugati irányba, a Gont-hegy szoknyája felé.

Addig bandukoltak, míg a hosszú nyári alkony rájuk nem sötétedett. Akkor letértek a keskeny csapásról, és tábort ütöttek egy horhosban, amelynek alján a gyors és mégis nyugodt hegyi patak a partján növő, ritka fűzbokrok lombjai között visszatükrözte a sápadt esti égboltot. A bozót tövében Goha fűből és fűzlevelekből ágyat készített, takaróba bugyolálta és ráfektette a gyereket.

— Látod — dünnyögte közben —, most báb lett belőled, reggel pedig majd szépen kikelsz, és pillangóvá változol. — Nem gyújtott tüzet, csak köpönyegébe burkolózva leheveredett a kislány mellé, nézte, hogyan gyúlnak ki egymás után a csillagok, és hallgatta, mit locsog a patak, míg álomba nem szenderült.

Amikor a pirkadat előtti hideg fölébresztette őket, mégis rakott egy kis tüzet, és úti serpenyőjükben vizet melegített a gyerek és saját zabkásájának elkészítéséhez. Az apró, törődött pillangó reszketve bújt elő gubójából, mire Goha a harmatos fűben lehűtötte az edényt, hogy a gyerek kezébe vehesse és szürcsölhessen belőle. A keleti égbolt már kezdett kivilágosodni a hegy sötétbe burkolózó válla mögött, amikor újból nekivágtak az útnak.

Egész álló nap mentek, a könnyen elfáradó kisgyerek diktálta ütemben. Az asszony legszívesebben megszaporázta volna lépteit, de erővel visszafogta magát. Hosszú darabon nem tudta volna cipelni a kislányt, s ezért az útja megkönnyítése végett különféle történeteket mesélt neki.

— Látogatóba megyünk egy emberhez, egy Oromon nevű, ősöreg emberhez — magyarázta a gyereknek, amint fölfelé poroszkáltak a hegyoldalt borító erdőségben kanyargó, keskeny ösvényen. — Bölcs ember ő, és nagy varázsló. Te tudod, mi az, hogy varázsló, Therru?

Ha a gyereknek volt is igazi neve, azt nem tudta, de különben se mondta volna ki. Goha a Therru nevet adta neki.

A kislány megrázta a fejét.

— Nos, én sem tudom igazán — ismerte el az asszony. — Azt viszont tudom, mire képesek. Amikor magam is fiatal voltam… idősebb, mint most te, de azért mégis fiatal… Oromon úgy volt az apám, ahogy most én a te anyád vagyok. Gondomat viselte, és megpróbált megtanítani mindarra, amit tudnom kellett. Ott maradt velem, amikor a legszívesebben a saját útját járta volna. Szeretett kóborolni, bejárni minden ösvényt, ahogy most mi is, végig az erdőkön és a legvadabb helyeken. A hegy minden zugát ismerte, figyelte és hallgatta minden rezzenését. Mindig hallgatott, ezért ragasztották rá a Csöndes nevet. Velem azért el-elbeszélgetett, vagyis inkább történeteket mesélt. Nemcsak azokat a nagy dolgokat, amelyeket mindenki tud a régi hősökről, királyokról, olyan eseményekről, amelyek az ősidőkben és nagy messzeségben történtek, hanem olyanokat is, amiket rajta kívül senki sem tudott. — Egy darabig szótlanul ballagtak tovább, mielőtt folytatta volna: — Most elmesélem neked az egyiket. A varázslók egyik képessége az, hogy valami mássá változhatnak, mindenféle formát ölthetnek. Ezt nevezik ők alakváltásnak. Egy közönséges mágus megteheti, hogy valaki vagy valami másnak lássék, akár egy állatnak is, szóval az ember egy pillanatig nem is tudhatja, kivel áll szemben. Mondjuk, mintha álarcot vett volna föl. De az igazi nagy varázslók és mágusok ennél többre is képesek. Ők igazán azonosulhatnak az álarcukkal, szóval tényleg átváltozhatnak valamilyen másik lénnyé. Például ha egy varázsló át akar kelni a tengeren, de nincs hajója, sirállyá változtathatja magát, és átrepülhet fölötte. Persze óvatosnak kell lennie. Ha sokáig megmarad madár alakban, elkezd madár módjára gondolkodni, és elfelejti, hogyan gondolkodik az ember. Akkor aztán röpködhet örökkétig, sirály marad, sohasem térhet vissza emberi formájába. Mesélik, hogy volt egy varázsló, aki szeretett medvévé változni, de ezt túlságosan gyakran megtette, így végleg medve lett belőle, és a végén a saját kisfiát szaggatta szét. Az emberek kénytelenek voltak hajtóvadászatot indítani ellene, és meg is ölték. Persze Oromon gyakran tréfálkozott is ilyesmivel. Egyszer, amikor az egerek elszaporodtak a kamrájában, és csúnyán megrágták a sajtjait, egyiküket megfogta egy csapdavarázsigével, maga elé emelte, így ni, a szemébe nézett és ráförmedt: „Hányszor mondtam már neked, hogy ne játssz egeresdit!” Akkor egy percig úgy éreztem, valóban komolyan mondja.

Nos, ebben a történetben olyasmiről van szó, mint az alakváltás, de Oromon szerint sokkal több is annál, amit ő tud róla, mert olyan, mintha egyszerre lenne valami két dolog, két lény, ugyanabban a formában, és azt is mondta, hogy ez túlmegy minden varázsló bármilyen képességén. Mégis tapasztalta egyszer, Gont északnyugati partvidékén, méghozzá egy Kemay nevű kis falucskában. Volt ott egy öreg nő, egy vén halászasszony, nem igazi vajákos, teljesen tanulatlan, de mindenféle éneket költött. Oromon is ennek révén ismerte meg. Éppen arrafelé vetődött, szokása szerint vándorolva a part mentén és hallgatva a világ neszeit. Akkor hallotta meg ezt a dalt. Valami hálót vagy csónakot foltozó emberek énekelték munkájuk közben.

Oromon tisztán hallotta a dallamot, és értette a szavakat, de korábban még sohasem találkozott velük, ezért megkérdezte, honnan származik a dal. Mindenféle választ kapott, míg el nem jutott egy emberig, aki azt felelte neki: „Ó, ez csak Kemay Asszonyának egyik éneke.” Elment ezután Kemay falujába, ahol a kikötő közelében, a kis település szélén meg is találta annak az asszonynak a házát. A varázsbotjával bekopogtatott az ajtaján. Az asszony hamarosan előjött, és kinyitotta előtte.

Ugye emlékszel rá, amikor a nevekről beszéltünk? Hogy a gyerekeknek van gyerekkori nevük, mindenkinek van közönséges neve és sokaknak csúfneve is. Különböző emberek bárkit különféleképpen nevezhetnek. Te számomra Therru vagy, de kaphatsz majd köznyelven is valami mindennapi nevet, amikor nagyobb leszel. Amikor pedig felnőtt nővé cseperedsz, ha minden rendben megy, megkapod az igazi nevedet is. Olyasvalakitől kapod majd meg, aki igazi erővel rendelkezik, egy mágustól vagy varázslótól, mert ez az ő hatalmukban van… a nevek adása. És ezt a nevet talán sohasem árulod majd el senkinek, mivel az ember igazi neve — ő maga. Abban rejlik minden erőd és képességed, másnak viszont csak terhet és veszélyt jelent, szóval csak végszükség esetén vagy föltétlen bizalom birtokában mondhatod meg bárkinek. Hanem egy nagy varázsló, aki minden nevet ismer, tudhatja anélkül is, hogy megmondanád neki.

Tehát Oromon, aki igazán nagy varázsló, ott állt a kis, tengerparti házikó ajtaja előtt, amelyet az öregasszony kinyitott neki. Akkor Oromon hátratántorodott, fölemelte tölgyfából faragott varázsbotját és a kezét is, valahogy így, mintha a tűz forróságától védené magát, azután döbbenetében és félelmében kimondta, méghozzá hangosan, az asszony igazi nevét: „Sárkány!”

Abban az első pillanatban, mesélte nekem, egyáltalán nem egy asszonyt látott az ajtónyílásban, hanem valami hatalmas tűz dicsőséges ragyogását, aranyló pikkelyek és karmok villanását és egy sárkány hatalmas szemét. Azt beszélik, sohasem szabad belenéznünk egy sárkány szemébe.

De rögtön el is tűnt a látomás, és csakugyan egy öregasszony állt az ajtóban, nem sárkány, egy kissé görnyedt, lapátkezű, magas halászasszony. Ugyanúgy nézett vissza rá, ahogy a varázsló szemlélte őt. „Kerülj hát beljebb, Lord Oromon” — szólalt meg végül.

Erre belépett a házba. Megkínálta hallevessel, s miután mindketten jóllaktak, elbeszélgettek a lobogó tűz mellett. Oromon arra gondolt, biztosan alakváltoztató az a nő, csak azt nem tudta, hogy öregasszony-e, aki sárkánnyá vagy sárkány, aki öregasszonnyá változtatgatja magát. Végül megkérdezte hát tőle „Mondd, asszony vagy te vagy sárkány?” Az nem válaszolt neki egyenesen, helyette így szólt: „Elénekelek neked egy történetet, amelyet csak én ismerek.”

Közben Therrunak valami kavics került a cipőjébe, megálltak hát, hogy kirázzák belőle, aztán nagyon lassan bandukoltak tovább, mivel az ösvény meredeken emelkedett fölfelé a keskeny sziklaszurdokban, amely fölött, a majdnem összeérő bokrok lombjai között kabócák lármáztak a nyári hőségben.

A történet, amit akkor Oromonnak elénekelt, a következőkről szólt:

„Amikor Segoy az idők kezdetén kiemelte a szigeteket a tenger habjaiból, a föld elsőszülöttei a sárkányok voltak, és a szél süvöltött a világ fölött. Így tartja a teremtés éneke.” Az öregasszony dala szerint viszont kezdetben a sárkányok és az emberek teljesen ugyanazok voltak. Mind egy néphez, egy fajtához tartoztak, szárnyuk volt, és az igazi nyelvet beszélték.

Szépek voltak, erősek, bölcsek és szabadok.

Hanem idővel semmi sem úszhatja meg bizonyos változások nélkül. A sárkánynép között így egyre többen mindinkább a csapongás és a vadság szerelmeseivé lettek, rendre kevesebbet és kevesebbet foglalkoztak alkotással, tanulással, kísérletezéssel, házak és városok építésével. Csak egyre messzibb tájakra kívántak elröpködni, vadásztak, és mohón falták zsákmányukat, eluralkodott rajtuk a tudatlanság, és semmi mással nem törődtek, csak mind több és nagyobb szabadságra vágytak. Más sárkányok ezzel szemben a repüléssel törődtek keveset, ehelyett kincseket, gazdagságot halmoztak föl, mások által készített javakat és tudást gyűjtöttek. Házakat építettek, és erődöket a kincseik védelmére, hogy végül minden vagyonukat a gyerekeikre hagyhassák, szakadatlanul a mind nagyobb és nagyobb nyereségre törekedtek. Hamarosan félni kezdtek elvadult társaiktól, akik rájuk ronthatnak és elpusztíthatták a zsákmányukat, puszta gondatlanságból vagy dühükben fölégethették lángnyelveikkel mindenüket.

A vadak nem féltek semmitől. Nem tanultak semmit. Ám mivel tudatlanok voltak, és nem ismertek félelmet, a szárnyatlanok csapdába ejthették és akár valami vadállatokat, halomra öldöshették őket. A többi vad erre rájuk vethette magát, fölégethette szép házaikat, pusztíthatta és gyilkolhatta őket. A vadak és a bölcsek között egyaránt a legkülönbek végeztek egymással legelőször.

A leggyávábbak eközben elbújtak a küzdelem elől, s amikor már nem maradt hová rejtőzniök, inkább elmenekültek messzire. Fölhasználták a kézügyességüket, hajókat építettek, és elvitorláztak keletre, minél távolabb a nyugati szigetektől, ahol hatalmas, szárnyas társaik a romos tornyok között elmerültek a háborúskodásban.

Így aztán azok, akik egyszerre voltak sárkányok és emberek, kétféle népre szakadtak szét. A mind vadabbá váló sárkányok száma megfogyatkozott. Végtelen, értelmetlen gőgjük és haragjuk szétszórta őket a nyugati peremvidék távoli sziklaszigetei között. Közben a szakadatlanul gyarapodó emberfajta gazdag és szép városokkal telepítette be a középső, déli és keleti földeket. Hanem közöttük is akadt egynéhány, aki megőrizte a sárkányok tudományát, a Teremtés igazi nyelvét… ezek a mostani varázslók.

Az ének arról is szól, hogy közöttünk is vannak, akik emlékeznek valamikori sárkány mivoltukra, és a sárkányok némelyike is tisztában van a hozzánk fűződő rokonságával. És amikor az egyetlen nép kettészakadt, páran, akik mégis megmaradtak egyszerre sárkánynak és embernek, és szárnyukat sem veszítették el, nem keletre, hanem nyugat felé repültek el, messze a nyílt tenger fölött, míg el nem értek a világ túlsó felére. Ott élnek most békességben ezek a hatalmas, szárnyas lények, egyszerre vadak és bölcsek, elméjük emberi, de mellükben sárkányszív dobog. Ezért az ének ugyanúgy fejeződött be, ahogy elkezdődött:

Erről szólt tehát Kemay Asszonyának éneke, és pontosan ezekkel a szavakkal ért véget.

Oromon ekkor őszintén bevallotta neki: „Amikor először megláttalak, akkor pillantottam meg igazi lényedet. Az asszony, aki itt ül velem, a tűzhely túloldalán, nem több a testét borító ruhánál.”

De a vénasszony csak megrázta a fejét, fölkacagott, és csak annyit mondott: „Ó, ha ilyen egyszerű lenne az egész!”

Nem sokkal ezután Oromon visszatért ide, Re Albi vidékére. Amikor elmesélte nekem ezt a történetet, csöndesen hozzátette: „Attól a naptól fogva folyton azon töprengek, vajon valóban járhatott e bárki, akár sárkány, akár ember nyugatnál is nyugatabbra, és miben rejtőzhet a mi teljességünk…?” — De nem vagy még éhes, Therru? Ott följebb, ahol az út elkanyarodik, úgy látom, kényelmesen leülhetnénk. Onnan talán még Gont Kikötőjét is megláthatjuk, odalent, a hegy lábánál. Az ám az igazán nagy város, még Valmouthnál is jóval nagyobb. Megtelepedhetünk ott, a kanyarulatnál, és pihenhetünk egy kicsit.

Az ösvény magas kiszögelléséről valóban végigtekinthettek az erdő borította hegyoldalon, a sziklás hegyi réteken, le egészen az öbölig, partján a várossal, bejáratánál a meredek sziklazátonyokkal és a tükrén forgácsként vagy vízipókokként sikló hajókkal. Jóval előttük és valahogy az út fölé hajolva éles sziklapárkány ugrott elő a hegy oldalából: a Meredély, amelynek kiöblösödésében a Re Albi nevű falu, a „Sólyomfészek” húzódott meg.

Therru ugyan egy szóval sem panaszkodott, de amikor Goha végül megkérdezte tőle: — Nos, menjünk tovább? — az út és az ég kékjével összeolvadó tengeröblök között ülő gyerek megrázta a fejét. A nap melegen sütött, és ők már jókora utat megtettek a horhosban elköltött reggelijük óta.

Goha előkotorta a vizespalackjukat, és jót ittak belőle. Az asszony ezután egy zacskó mazsolával kevert mogyorót kerített elő, és odakínálta a kislánynak.

— Innen már látszik, hová igyekszünk — magyarázta —, és szeretnék még sötétedés előtt odaérni, ha lehet. Nagyon vágyom már Oromon látására. Tudom, alaposan kifáradsz majd, de ígérem, nem megyünk túl gyorsan. Ott pedig meleg és biztonságos szállást kapunk estére. Tartsd magadnál a zacskót, dugd bele szépen az övedbe. A mazsolától majd megerősödik a lábad. Különben szeretnél egy pálcát, mint a varázslóké? Könnyebb lenne vele a járás.

Therru csak rágcsált tovább, és némán bólintott. Goha elővette a kését, és a gyereknek levágott egy szívós mogyoróvesszőt. Észrevett egy, az út mellett kidőlt égerfát is, letört róla egy ágat, kicsit megfarigcsálta, és könnyű, de erős botot csinált belőle magának.

Tovább folytatták útjukat, és a gyerek valamelyest megvigasztalódott az édes mazsolával. Goha mindkettejük szórakoztatására énekelni kezdett. Szerelmes dalokat, pásztornótákat és a középső völgybeliektől tanult balladákat. Egyszer csak a hangja egy dallam közepén elakadt. Megtorpant, és figyelmeztetően előremutatott.

Az úton előttük haladó négy férfi észrevette őt. Semmi értelme sem volt elrejtőzniük az erdőben, amíg elmennek vagy elhaladnak mellettük.

— Valami utazók — mondta nyugodt hangon a kislánynak, és továbbindult. Közben azonban keményebben megmarkolta égerfa botját.

Amit Pacsirta beszélt a rablóbandákról és tolvajokról, nem csupán minden nemzedék szokásos panaszkodása volt, miszerint a dolgok nem úgy mennek már, mint a régi szép időkben, és az egész világ ebek harmincadjára kerül. Az utóbbi jó néhány év során megingott a béke és az emberek közötti bizalom Gont szigetének városaiban és falvaiban. Fiatalemberek idegenként viselkedtek saját népük körében, fittyet hánytak a vendégszeretet hagyományaira, gátlástalanul loptak, és másutt eladták a rablott javakat. A koldulás mindennapossá vált, ahol azelőtt ritkaságszámba ment, az elégedetlen kéregető pedig nyomban erőszakkal fenyegetőzött. Az asszonyok nem szívesen mentek ki egyedül az utcára vagy keltek hosszabb útra, és közben sajnálták is elveszített szabad mozgásukat. Néhány fiatal nő pedig megszökött hazulról, hogy csatlakozzon a tolvajok és vadorzók bandáihoz. Legtöbben egy éven belül hazatértek, elcsigázottan, összetörve és legtöbbször áldott állapotban. A falusi vajákosok és javasasszonyok arra panaszkodtak, hogy az ő mesterségük körül is egyre több a baj. A bevált gyógyító varázsszerek már nem gyógyítottak, a kereső varázsigékkel nem találtak semmit, vagy nem azt, amit kerestek, a szerelmi bájitaloktól az embereket nem szenvedélyes vágyakozás, hanem elvakult féltékenység kerítette hatalmába. És ami még ennél is rosszabb — siránkoztak —, olyanok, akik mit sem tudtak a varázslás művészetéről, annak törvényeiről és korlátairól, azokról a veszélyekről, amelyek a megszegésükkel járnak, nem átallották nagy hatalmú embereknek nevezni magukat, csodálatos gazdagságot, egészséget, sőt egyenesen halhatatlanságot ígérgettek jámbor híveiknek.

Goha falujának javasasszonya, Borostyán sötéten morgolódott a varázserő ilyen megromlásáról, akárcsak Bükkös, Valmouth varázslója. Nagy tudású, de szerény ember volt, és szó nélkül eljött, hogy „kollégája” segítségére legyen mindannak megtételében, ami egyáltalán lehetséges volt a kislány égett sebeinek ápolására és fájdalmának csökkentésére. „Azt hiszem — magyarázta közben Gohának —, az idő, amikor ilyesmi megtörténhet, maga a romlás ideje, egy korszak vége. Hány száz éve is már, hogy utoljára király ült Enyhely trónján? Így semmiképpen sem mehet tovább. Vagy ismét a központ felé tekintünk, vagy elveszünk mindannyian a sziget sziget ellen, ember ember ellen, szülő gyermeke ellen vívott csatáiban. — Kissé tétova, mégis tiszta és értelmes tekintetet vetett az özvegyre. — Vandór Akbé gyűrűjét épségben őrzik Enyhely nagy tornyában. Azt is tudom, ki juttatta el oda — mormolta. — Az volt a jele, egész biztosan az volt a jele az új korszak eljövetelének! De nem használtuk ki igazán a lehetőséget. Még mindig nincs királyunk. Nincs központunk. Meg kell hát találnunk saját szívünket, erőnk fő forrását. Talán a főmágus végre tesz majd valamit. — Majd csöndesen hozzátette: — Végül is ő is Gontról származik.”

De semmiféle hír nem érkezett a fővarázsló bármilyen cselekedeteiről, sem az enyhelyi trón bármely várományosáról. És egyre komiszabb események történtek.

Ezért nézett Goha félelemmel és sötét haraggal az út két oldalán előtte kettesével elhelyezkedő négy férfira, akik között a gyerekkel együtt mindenképpen el kell majd mennie.

Amint határozott léptekkel továbbindultak, Therru egészen közel húzódott hozzá, mélyen lehajtotta a fejét, de a kezét mégsem fogta meg.

Az egyik férfi, egy hordómellkasú fickó, a száját csaknem eltakaró durva, fekete szőrcsomóval az orra alatt, halvány vigyorral megszólalt.

— Hé, ti ott! — De Goha, nála jóval hangosabban, azonnal közbevágott:

— Félre az utamból! — És úgy emelte föl égerfa botját, mintha varázspálca lenne. — Oromonnal van dolgom! — Határozottan átvágott a négy férfi között, Therru szorosan mellette. Az alakok, vakmerőségét boszorkányságnak vélvén, nem mozdultak. Talán Oromon puszta nevében rejlett még mindig valami erő. Esetleg magában Gohában, netán a kisgyermekben. Mivel, miután a furcsa kettős elhaladt közöttük, az egyik férfi megszólalt: — Ti láttátok ezt? — utána kiköpött, és a gonosz elhárításának jelét rajzolta a levegőbe.

— Egy vajákos és a szörnyszülöttje — morogta a másik. — Hadd menjenek dolgukra.

Harmadikuk, egy bőrsapkát és szoros bőrzekét viselő alak egy pillanatig utánuk meredt, mialatt a többiek továbbindultak. Az arca elgyötört volt és ijedt, mégis úgy látszott, mindjárt utánuk ered, amikor a szőrös szájú rákiáltott:

— Gyere már, Ügyes! — és a fickó engedelmeskedett a hívásnak.

Az út kanyarulatán túl, ahol már nem láthatták őket, Goha fölkapta a gyereket, és sietve cipelte tovább, míg le nem kellett tennie, hogy kiszuszogja magát. A kislány egy szót sem kérdezett, és semmivel sem hátráltatta. Mihelyst az asszony elég erőt érzett a továbbindulásra, a gyerek a tőle telhető igyekezettel loholt mellette, most már szorosan fogva a kezét.

— Kipirultál — szólt a kislány. — Akár a tűz.

A gyerek ritkán szólalt meg, és reszelős hangja miatt rendszerint nehezen érthetően, de Goha azért mindig megértette őt.

Goha kurta nevetés kíséretében válaszolt neki:

— Mérges vagyok. És amikor haragszom, mindig kivörösödöm. Mint ti is, ti vörös népek, ti, a nyugati szigetek barbárjai… De oda nézz csak! Előttünk ott van egy városka, az lesz Tölgyes Forrás. Ezen az úton az az egyetlen település. Ott majd megállunk és megpihenünk egy kicsit. Azután, ha tudsz továbbjönni, ha gondolod, hogy bírod majd, egészen a Sólyomfészekig, akkor alkonyatra odaérhetünk, legalábbis remélem.

A kislány bólintott egyet. Kinyitotta mazsolás-mogyorós zacskóját, és bekapott néhány szemet. Hamarosan megint nekivágtak.

A nap már jó ideje lement, amikorra keresztülvergődtek a falun, és odaértek Oromon szirtszegélyen álló házához. Nyugaton, a felhők sötét tömege fölött, a magasba ívelő tengeri látóhatáron fölsziporkáztak az első csillagok. A süvöltő tengeri szél a földre hajlította az alacsony füvet. Az alacsony házikó mögötti legelőn fölmekegett egy kecske. Az egyetlen ablak halványsárga fénnyel világított.

Goha a botját és Therru vesszőjét az ajtó mellett a falnak támasztotta, megfogta a gyerek kezét, és egyet koppintott a deszkán.

Nem kapott semmi választ.

Belökte az ajtótáblát. A tűzhelyen kialudt a tűz, csak néhány parázsszem izzott a szürke hamuban, de az asztalon álló olajmécses apró fénykört vont maga köré, és a szoba távolabbi sarkában a földre vetett matrac felől fölhangzott Oromon hívó szava:

— Lépj beljebb, Tenar!