Tehanu

HATODIK FEJEZET Romlás

Már egy jó hónap elmúlt a napéjegyenlőség óta, de az esték még hosszan elnyúltak a Meredély nyugatra nyíló oldalán. Therru késő este érkezett haza a Moha nénével végrehajtott egész napos gyógynövénygyűjtő kirándulás után, olyan kimerülten, hogy még enni sem volt ereje. Tenar gyorsan ágyba dugta, letelepedett mellé, és énekelt neki. Amikor a gyerek túlságosan elfáradt, nem tudott elaludni, csak kuporgott az ágyában, mint egy riadt kis állat, és addig emésztette a rémképeit, míg valami lázálomba nem zuhant, valahol az alvás és az ébrenlét határán, mindenki számára elérhetetlenül. Tenar rájött, hogy ezt megakadályozhatja, ha magához öleli és álomba ringatja az énekével. Amikor kifogyott a Középső Völgyben, farmerfeleségként megtanult dalokból, végtelen karg énekekkel folytatta, amelyeket gyerekpapnő korában tanult meg Atuan sírjai mellett. A névtelen hatalmaknak és az üres trónusnak szentelt himnuszok zümmögésével és édes dallamával kábította a gyereket, a Trónuséval, amelyet most a földrengés pora és törmeléke temetett maga alá. Nem érzett már ezekben a dalokban semmi erőt, ártatlan énekek voltak számára. Szeretett a saját nyelvén dúdolni, bár nem tudta, milyen dalokkal altathatja a kicsinyét egy atuani anya, vagy mit énekelt neki saját anyja kiskorában.

Therru végre mélyen elaludt. Tenar lecsúsztatta őt öléből az ágyra, és várt még egy pillanatig: valóban alszik-e. Azután gyors pillantással meggyőződvén róla, hogy egyedül van, csaknem bűntudattal, de mégis örömteli, sőt élvezetesen szertartásos mozdulattal ráhelyezte keskeny tenyerét a gyerek arcának és szemének találkozási helyén a tűz marcangolta bőrön éktelenkedő durva, fénylő hegre. Az érintése alatt a heg teljesen eltűnt. A gyerek húsa ép volt, egy alvó kislány kerek, bársonyos arcocskája nézett rá. Olyan volt, mintha a keze visszaállította volna az eredeti valóságot.

Lassan, vonakodva fölemelte a tenyerét, és megint meglátta a helyrehozhatatlan hiányt, amelyet soha, senki sem gyógyíthat meg teljesen.

Odahajolt, megcsókolta a sebhelyet, megnyugodva fölegyenesedett, és kiment a házból.

A nap végtelen, gyöngyházfényű homályba bukott alá. Senki sem volt a közelben. Karvaly talán elvonult az erdőbe. Újabban ki-kiment Oromon sírjához, órákat eltöltött a nyugodt helyen, a bükkfa alatt, és ahogy gyarapodott az ereje, neki-nekivágott a vén varázsló által annyira kedvelt hegyi ösvényeknek. Az étel láthatóan csöppet sem vonzotta, Tenarnak úgy kellett néha belediktálnia valamennyit. Mindenféle társaságot került, kizárólag a magányt kereste. Therru mindig ott koslatott a sarkában, éppoly hallgatagon, mint ő maga, egyáltalán nem zavarta, de Kóbor nyughatatlan volt, ezért a gyereket hamarosan hazaküldte, és egyedül ment tovább, olyan utakon, amelyekről Tenarnak sejtelme sem volt, hová vezetnek. Rendszerint későn tért haza, azonnal lefeküdt aludni, és nemegyszer már azelőtt útra kelt megint, hogy Tenar vagy a kislány fölébredt volna. Tenar rendszerint kinn hagyott neki az asztalon egy kis kenyeret és sajtot.

Egyszer meglátta őt, amint közeledik a mezei ösvényen, amely olyan nehéz megpróbáltatást jelentett neki, amikor Oromont támogatta végig rajta. Csak jött a vibráló levegőben, a szélben hajladozó füvön, határozott léptekkel, bezárkózva makacs keserűségébe, keményen, mint a kő.

— Itt maradnál egy darabig a ház körül? — kérdezte Tenar, amikor közelebb ért hozzá. — Therru elaludt. Szeretnék sétálni egy kicsit.

— Igen. Menj csak. — Tenar elindult, és közben azon rágódott, mennyire közömbös is egy férfi az asszonyokat foglalkoztató gondok iránt: hogy valakinek mindig egy alvó gyerek közelében kell lennie, és bárki szabadsága csak másénak a rovására érvényesülhet, hacsak ki nem alakul valamiféle, állandóan változó, mozgásban lévő egyensúly, mint például az előrehaladó testé, ahogy most az övé is… két lábon, először az egyikre, utána a másikra helyezve a súlyát, e csodálatos képesség, a járás gyakorlatának megfelelően. Később az égbolt fokozatosan elmélyülő színárnyalatai és a szél makacsul szelíd nyomása elterelte a gondolatait. Bonyolult hasonlatait mellőzve ballagott tovább, míg oda nem ért a kiugró homokkősziklákhoz. Ott megállt és elnézte, amint a nap lassan elmerül a békésen terjengő, rózsaszín párában.

Letérdelt, és először a szemével, utána az ujjaival is megvizsgálta a sziklába mélyülő, szakadozott peremű vájatot: Kalesszin farkának nyomát. Újból végighúzta rajta a kezét, miközben álmodozva meredt az alkonyi félhomályba. Egyszer csak fennhangon megszólalt. A név ezúttal nem perzselte meg a száját, hanem szisszenve, lágyan szakadt le az ajkáról:

— Kalesszin…

Tekintetét fölemelte kelet felé. A Gont-hegy csúcsai vöröslöttek az erdőség fölött, befogták az odalent már elenyészett fénysugarakat. Az élénk szín a szeme előtt halványodott. Másfelé nézett, s amikor visszafordult, a csúcs már egészen elszürkült, az erdős hegyoldal sötétbe burkolózott.

Várta az esthajnalcsillag feljöttét. Amikor előbukkant a pára sávja fölött, lassan hazabandukolt.

A házba, de nem hazament. Mit keres itt, Oromon házában és nem a saját tanyáján, gondozza Oromon kecskéit és hagymaföldjét és nem a saját kertjét meg nyájait. „Várj!” — mondta a vén mágus, és ő várt. Azután eljött a sárkány. És most már Kóbor is jól van… legalábbis elég jól. Ő már megtette a dolgát. Rendben tartotta a portáját. Többé nincs rá itt szükség. Eljött az ideje a távozásnak.

Mégis nehéz volt arra gondolnia, hogy elhagyja ezt a sziklapárkányt, visszamegy megint a síkságra, a könnyen művelhető földekre, a szélcsöndes belföldre, nem tudott erre gondolni, csak sajgó és elsötétülő szívvel. Miről is álmodozott itt, a nyugatra nyíló kis ablak alatt? Mi végre jött el ide az a sárkány?

A ház ajtaja szokás szerint nyitva volt, hogy beengedje a fényt és a levegőt. Karvaly lámpa és tűz fénye nélkül üldögélt a tisztára söpört tűzhely melletti alacsony zsámolyon. Gyakran telepedett oda. Tenar arra gondolt, biztosan legénykekorában is az lehetett a helye, abban a rövid időben, amikor Oromon tanítványa volt. Az ő helye is ott volt azokon a téli napokon, amikor maga is Oromon mellett inaskodott.

A férfi felé nézett, amikor belépett, de nem egyenesen rá, hanem kicsit jobbra tőle, az ajtó melletti sötét zugba. Oromon pálcája állt ott, egy súlyos tölgyfa bot, a fogásánál fényes és olyan hosszú, amilyen magas a gazdája volt. Mellé Therru odatette a mogyoróvesszőt és az égerágat, amelyeket akkor vágott maguknak, amikor Re Albi felé igyekeztek.

Tenar elgondolkodott: Hát az ő botja, az ő tiszafa varázspálcája, amelyet Oromontól kapott, vajon hol lehet most? Ejnye, igazán, miért nem gondoltam erre mindeddig?

A házban sötét volt és állott a levegő. Tenar nyomott hangulatban érkezett. Szeretett volna elbeszélgetni a férfival, de ahogy ott gubbasztott a sutban, nem volt mit mondania neki, és válaszra sem igen számíthatott.

— Gondolkodtam — szólalt meg végül, miközben egy tányért föltett a falipolcra —, itt az ideje, hogy visszamenjek a tanyámra.

Kóbor nem szólt semmit. Esetleg bólintott, de Tenar háttal állt neki.

Hirtelen rátört a fáradtság, az ágyába kívánkozott. De a férfi csak ott ült tovább, a ház elülső részében, és még nem volt egészen sötét. Képtelen volt levetkőzni előtte. A szégyenérzete fölmérgesítette. Már-már megkérte, hogy menjen ki egy kicsit, amikor Kóbor tétován megköszörülte a torkát, és megszólalt.

— A könyvek. Oromon könyvei. A Rúnák és a két Törvénykönyv. Azokat is magaddal viszed?

— Hogy én?

— Te voltál az utolsó tanítványa.

Az asszony közelebb lépett a tűzhelyhez, és leült Oromon háromlábú karosszékébe, a férfival szemben.

— Megtanultam ugyan a köznyelv rúnáit, de mára egész biztosan jórészt el is felejtettem őket. Egy kicsit arra a nyelvre is megtanított, amelyen a sárkányok beszélnek. Abból még emlékszem valamire. De semmi másra. Nem lettem igazán a híve, nem lett belőlem varázsló. Később férjhez mentem, ezt te is tudod. Vajon ráhagyta volna Oromon bölcs könyveit egy paraszt feleségére?

— Nem hagyta akkor esetleg valaki másra? — kérdezte a férfi kis idő múltán, közömbös hangon.

— Csak rád hagyhatta, egész biztosan.

Karvaly erre nem mondott semmit.

— Te voltál az utolsó tanítványa, a büszkesége és a barátja. Ugyan sohasem mondta ki nyíltan, de csakis a tieid lehetnek.

— Mit kezdhetnék én velük?

Az asszony némán nézett rá a félhomályban. A nyugatra néző ablak halványan fénylett a szoba túlsó oldalán. A nyers, kíméletlen, semmit meg nem magyarázó harag a hangjában Tenart is földühítette.

— Te, a fővarázsló kérdezed ezt tőlem? Miért tekintesz még annál is nagyobb bolondnak, Kóbor, mint amekkora vagyok?

Erre a férfi már fölemelkedett ültéből. Hangja remegett az indulattól:

— Hát nem… hát nem látod, nem érted… mindannak vége… oda van?!

Az asszony ülve maradt, úgy nézett rá, szerette volna látni az arcát.

— Nincs többé erőm. Semmim sincs. Odaadtam… fölhasználtam… mindet, ami csak volt. Hogy bezárjam… Szóval… szóval elveszett… elvégeztetett.

Tenar szerette volna megcáfolni a szavait, de nem volt mivel.

— Mintha csak egy kis vizet öntöttél volna ki — mormolta a férfi —, egy csészényi vizet a homokba. A száraz világban. Meg kellett tennem. De most már egy csöpp sem maradt, amit megihatnék. És ugyan mit ért, mit változtatott meg, mit érhet el… egyetlen pohárnyi víz az egész sivatagban? Talán eltűnt tőle a sivatag? Ó! Ide hallgass!… Ugyanezt suttogta nekem akkor, ott, az ajtó mögül: „Hallgass! Ide hallgass!” És én akkor, fiatal fejjel bementem a száraz földre. És ott találkoztam vele, magam is azzá váltam. Társamul fogadtam a saját halálomat. De visszaadta az életemet. Vizet adott, az élet vizét. Forrássá lettem, szökőkúttá, áradóvá, mindenkinek csak adtam. De odaát nem fakadnak források. Végül nem maradt már több, csak egy pohárnyi víz, és ki kellett öntenem a homokba, a kiszáradt folyó medrében, a sötétség szikláira. Szóval odaveszett. Kész! Elfogyott.

Tenar eleget tanult Oromontól és magától Kóbortól, hogy tudja, miféle földről beszél, és bár képekben fogalmazott, azok nem az igazság álarcát formázták, hanem maguk voltak az igazság, amilyennek ő ott megismerte. Tenar azzal is tisztában volt, hogy tagadnia kell a férfi állítását, bármennyire is igaz.

— Te magad nem adsz magadnak időt, Kóbor — mondta. — A halálból visszatérni biztosan hosszú utat jelent… még egy sárkány hátán lovagolva is. Időbe kerül. Sok idő kell hozzá és nyugalom, csönd és békesség. Súlyosan megsérültél… de meglátod, meggyógyulsz! A férfi hosszú ideig némán állt a sötétben. Tenar arra gondolt, helyesen szólt hozzá, talán megnyugtatta valamennyire. Kóbor azonban végül megszólalt:

— Mint ez a gyerek?

Szava akár a kés. Olyan éles, hogy meg sem érezte, amint a testébe hatol.

— Nem is tudom — folytatta Kóbor ugyanolyan lágy, száraz hangon —, miért vetted őt magadhoz, tudván, hogy úgysem tudod meggyógyítani. Tudván, milyen élet várhat rá. Azt hiszem, ez is része annak az időnek, amelyet eddig megéltünk… a sötétség idejének, a romlás korának, ennek a végső időnek. Azt hiszem, azért tehetted, amiért én is szembefordultam az ellenségemmel, mert ez volt minden, amit megtehettél. Így kell most élnünk, ebben az új korban, a gonoszság fölött aratott győzelmünk romjain. Te az összeégett gyerekeddel, én pedig üresen, minden híján.

A keserűség tisztán, nyugodt hangon beszél.

Tenar odanézett az ajtótól jobbra, a sötét sarokba támasztott varázslóbotra, de nem volt benne egy szikrányi fény sem. Teljesen sötét volt, kívül és belül egyaránt. A nyitott ajtón keresztül, odafent a magasban látszott egypár halványan pislákoló csillag. Tenar fölnézett rájuk. Szerette volna tudni, mely csillagok azok. Fölkelt, az asztalt tapogatózva megkerülte, és odalépett az ajtóhoz. A pára magasabbra emelkedett, és jórészt eltakarta a csillagokat. Az egyik azok közül, amelyeket odabentről is látott, a nyár fehér csillaga volt, amelyet a saját nyelvén, Atuanban, Tehanu néven ismertek. A másik nevét nem tudta. Azt sem, mi lehet Tehanu neve itt, köznyelven, vagy hogy hangozhat az igazi neve, ahogyan a sárkányok hívják. Csak az jutott eszébe, ahogy az anyja nevezte valaha: Tehanu, Tehanu… Tenar, Tenar…

— Kóbor! — szólt vissza az ajtónyílásból, de nem fordult hátra. — Ki nevelt föl téged gyerekkorodban?

A férfi is odalépett mellé, és kinézett a párába burkolózó tengeri szemhatárra, a csillagokra, a nagy hegy fölébük tornyosuló ormára.

— Tulajdonképpen senki — mormolta. — Anyám még csecsemőkoromban meghalt. Voltak bátyáim, de nem emlékszem rájuk igazán. Azután ott volt apám, a kovács. Meg anyám nővére. Ő volt Tízégeres falu javasasszonya.

— Mint Moha néne — suttogta Tenar.

— Csak fiatalabb. És némi erővel is rendelkezett.

— Mi volt a neve?

Kóbor nem válaszolt.

— Nem emlékszem rá — dünnyögte végül halkan.

Kisvártatva hozzátette:

— Ő tanított akkor a nevekre. Sólyom, vándorsólyom, sas, halászsas, karvaly, galambászhéja…

— Hogyan nevezitek ezt a csillagot? Azt a fehéret, ott, legfölül.

— A Hattyú Szívének — felelte Kóbor, ráemelve a tekintetét. — Tízégeresben Nyíl volt a neve.

De azt már nem mondta meg, mi a neve a Teremtés nyelvén, sem azt, hogy a sólyom, karvaly vagy héja milyen neveit tanította meg neki a nővére.

— Amit most elmondtam, mind hibás valahogy — mormolta csöndesen. — Meg sem kellett volna szólalnom. Kérlek, bocsáss meg érte.

— Ha nem óhajtasz beszélni, ugyan mit tehetnék én ellene? — suttogta Tenar, és felé fordult. — De mondd, miért csak magadra gondolsz? Mindig csak magaddal foglalkozol. No, menj ki egy kicsit — tette hozzá nyersebben —, le akarok feküdni.

A férfi zavarodottan, valami bocsánatkérés-félét morogva kilépett a házból. Tenar odament az ágyhoz, kibújt a ruhájából, becsusszant a takaró alá, és arcát beleszorította Therru selymes, gyerekszagú vállgödrébe.

„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá…”

Kóbor iránti mérge, az általa kimondott igazság ostoba tagadása elkeseredéséből táplálkozott. Bár Pacsirta tízszer is elismételte, hogy itt nem segít semmi, mégis reménykedett benne, hogy Tenar végül csak meggyógyítja majd az égett sebeket. S amikor ő maga hajtogatta, hogy itt még Oromon sem segíthet, azt remélte, Kóbor talán tehetne érte valamit. Csak ráteszi a kezét a hegre, és az szépen kisimul, eltűnik, a megvakult szem fölragyog, a bunkóvá égett kéz megelevenedik, a tönkretett élet kivirágzik.

„Ha arra gondolok, miféle élet vár rá…”

A félrefordított arcok, ördögűző jelek, az iszonyodás és kíváncsiság, a beteges szánalom és a lopakodó fenyegetés, hiszen a baj csak bajt von maga után… És soha egy férfi támogató keze. Soha senki, aki segítségére lenne. Senki a világon, csak Tenar. Ó, hát persze hogy igaza van Kóbornak… a gyereknek meg kellett volna halnia, el kellett volna pusztulnia. Hagyniok kellett volna, hogy átköltözzön abba a száraz világba, neki, Pacsirtának és Mohának, házsártos öregasszonyoknak, akiknek a szíve egyszerre lágy és kegyetlen. Igaza van, mindig is igaza volt. És azok a férfiak, akik a saját szükségleteikre és szórakozásukra használták őt, az asszonyt, akik kiszolgáltatták e vad indulatoknak… nos, azoknak is igazuk volt, amikor félholtra verték és a tűzbe lökték, hogy halálra égjen. Csakhogy nem voltak elég alaposak. Idegeik fölmondták a szolgálatot, és mégiscsak hagytak benne valamennyi életet. Ez nagy hiba volt. És bármit is csinált ő, Tenar, az is csak hibák halmaza lehetett. Őt gyerekkorában odavetették a sötétség erőinek, és azok elnyelték őt, át kellett élnie saját fölfalatását. Netán azt képzelte, hogy mivel átkelt a tengeren, más nyelveket is elsajátított, egy férfi asszonya és gyermekeinek anyja lett, pusztán mert a saját életét élte, valaha is más lehetett, mint ami volt: az ő szolgálójuk, táplálékuk, mulattatójuk és játékszerük? Ő, az elpusztított, magához vonzotta a többi meggyötörtet, saját romjainak részeként, a benne fölébresztett gonosz testeként.

A gyerek haja finom szálú volt, meleg és jó illatú. Összegömbölyödve feküdt Tenar karjában, és biztosan álmodott. Miféle gonosz bujkálhatna benne? Megtört, lerombolt, helyrehozhatatlanul, de önmagában azért nem gonosz. Nem elveszett, nem elpusztult, nem reménytelen. Tenar szorosan magához ölelte, és tudatát beletemette álmainak fényébe, a ragyogó levegő hullámaiba, a sárkány nevébe, annak a csillagnak a nevébe… a Hattyú Szíve, a Nyíl, Tehanu.

A fekete kecske szőrét fésülte épen, hogy megszerezze finom alsó gyapját, fonalat fonjon belőle, elvigye a takácshoz, aki majd szövetté varázsolja, Gont szigetének selyemfinom kelméjévé. A vén fekete kecskét már legalább ezerszer megfésülték, amit nagyon szeretett, nekitámaszkodott a ketrec oldalának, és tűrte a fésű vasfogainak karmolászását. A szürkésfekete gyapjúvakarék puha, piszkos csomóba gyűlt, amelyet Tenar a végén begyömöszölt egy hálószerű zsákba. Köszönetképpen kiszedett az állat fülének széléből néhány belekapaszkodott bogáncsot, és kedélyesen meglapogatta hordóhasát. Meee! — kiáltott föl a kecske, és odébb ügetett. Tenar kijött a kerített legelőről, körbejött a ház bejáratához, de közben kinézett a mezőre, hogy meggyőződjön róla: Therru még mindig ott játszadozik.

Moha megmutatta Therrunak, hogyan kell fűkosárkát kötni, és a gyerek elnyomorított, ügyetlen kezével lassanként elsajátította a mesterfogásokat. Ott ült most a magas réti fűben, megkezdett munkája az ölében, de nem dolgozott. Helyette Karvalyt figyelte.

A férfi jóval távolabb állt, egészen kint a szakadék szélén. A hátát fordította feléjük, és nem tudott róla, hogy bárki is figyeli, hiszen ő maga lesett most egy vadászó madarat, egy fiatal vércsét. Közben az maga is figyelt valamit, apró zsákmányt talán, amelyet észrevett a sűrű fűben. Csapkodó szárnnyal, egy helyben függött a levegőben, hogy lecsapjon a pocokra vagy egérre, megriassza és a fészke felé űzze. A férfi feszülten, vágyakozva nézte a madárkát. Lassan fölemelte a kezét, karját egyenesen tartotta, és mintha mondott volna valamit, de a szavait elsodorta a szél. A vércse megrebbent, éles hangján fölrikoltott, fölcsapott a levegőbe, és elröppent az erdők felé.

Karvaly leengedte a karját, és hosszan nézett utána. A gyermek és az asszony mozdulatlanul állt a helyén. Csak a madár szárnyalt tovább szabadon.

Úgy jött hozzám el egyszer, mint egy sólyom, büszke vándorsólyom — mormolta Oromon a tűzhely mellett egy hideg téli napon. Éppen a változtatás varázsigéit magyarázta Tenarnak, az átalakítás szavait, Bordger varázsló titkos igéit, azét, aki medvévé változott. — Odaröppent hozzám, egyenesen a karomra, észak-északnyugat felől, a semmiből. Behoztam ide, a tűzhely mellé. Nem tudott beszélni. De mivel ismertem őt, segíthettem rajta. Megszabadulhatott sólyomálcájától, és emberré lehetett megint. Viszont örökre megmaradt benne valami sólyomszerű. Azért is nevezték el Karvalynak a falujabeliek, mert a vad karvalyok egyetlen szavára mindig odarepültek hozzá. De kik is vagyunk mi voltaképpen? Mitől ember az ember? Mielőtt még megkapta volna a nevét, megszerezte volna a tudását, a karvaly már ott rejtőzött benne, meg az ember is és még valami több… valami, ami ő volt, de nem tudjuk megnevezni. És ilyenek vagyunk mindannyian.

A tűzhely mellett ülő és a lángokba bámuló, az öreget hallgató lány maga előtt látta azt a sólymot, a férfit, a madarakat, amint odaröpülnek hozzá a hívására, amint kimondja a nevüket, csak jönnek, és nagy szárnycsapkodással kapaszkodnak a karjába éles, ragadozó karmukkal. Maga előtt látta a karvalyt, az erdő vad madarát.