Tehanu

TIZENKETTEDIK FEJEZET Tél

Tenar ébredezett, de nem volt semmi kedve végleg fölébredni. Az ablak felől, a zsalugáter résein át homályos, szürke fény szüremkedett be. De miért vannak csukva az ablaktáblák? Kapkodva kiszökkent az ágyból, és a folyosón át kiment a konyhába. Senki sem ült a tűzhely mellett, és a padlón sem feküdt senki. Nem volt semmi jele senkinek és semminek. Kivéve a tálalópolcon álló teáskannát és három csészét.

Therru napfelkelte körül jött elő. Szokásuk szerint megreggeliztek.

— Mi történt? — kérdezte meg a kislány az asztal leszedése közben. A konyha sarkában lévő mosogatódézsában fölcsippentette egy nedves rongydarab csücskét. Az edényben lévő vizet barnásvörös csíkok és foltok tarkázták.

— Ó, csak a havibajom jött meg kicsit korábban — csodálkozott el Tenar, milyen könnyedén hazudik a gyereknek.

Therru egy pillanatig mozdulatlan maradt, orrlikai kitágultak, fejét fölszegte, mint egy szagnyomot fogott ragadozó. Azután visszadobta a vászondarabot a vízbe, és kiment, hogy megetesse a csirkéket.

Tenar rosszulléttel küszködött. Még a csontjai is sajogtak. Odakint még mindig hideg volt az idő, ezért ameddig csak tehette, nem mozdult ki a házból. Therrút is szerette volna maga mellett tartani, de amikor az éles, friss szél előcsalogatta a napot, a kislány mindenáron sütkérezni akart egy kicsit.

— Maradj ott Szilajjal a gyümölcsösben! — figyelmeztette Tenar.

De Therru nem válaszolt semmit, csak kisurrant az ajtón.

Arcának megégett, eltorzult oldala a megbénult izmok és a vastag hegek miatt merev volt, de amint a sebhelyek kissé kisimultak, és Tenar már nem fordult el tőle, csak a torzulást látva benne, hanem azt is arcnak tekintette már, rájött, hogy annak is megvan a maga kifejezőképessége. Amikor Therru megijedt valamitől, a megpörkölődött és megfeketedett oldal valahogy „bezárult”, ahogy Tenarnak tűnt, összehúzódott, és még jobban megkeményedett. Amikor viszont fölizgult vagy megkívánt valamit, még az üres szemgödre is mintha nézett volna, a sebhelyei pedig kipirultak, és ha hozzáért, szinte sütöttek. Most, amikor kiment a házból, valahogy olyan ijesztőnek látszott, mintha az arca nem is emberi, hanem állati lenne, mint egy pikkelyes bőrű, vad, egyetlen csillogó szemű, néma, menekülő teremtmény.

Tenar tisztában volt vele, hogy most, miután először hazudott neki, a kislány is első ízben megtagadja majd neki az engedelmességet. Igen, először, de nem utoljára!

Keserű sóhajtással zöttyent le a tűzhely mellé, és egy ideig nem csinált semmit.

Valaki megkopogtatta az ajtót. Frisspatak és Kóbor… de nem… ezután Karvalynak kell szólítania őt… szóval Karvaly állt a küszöbön. A vén Frisspatak fontoskodón, teli szájjal locsogott, Kóbor sötéten, némán, ormótlanul állt mellette elkoszolódott báránybőr bundájában.

— Gyertek be! — szólította őket az asszony. — Igyatok egy kis teát. Mi újság odakint?

— Megpróbáltak eliszkolni Valmouth felé, de az emberek Kahedananból, az intézőkkel együtt elébük vágtak, és Meggyes házának tornáca előtt kapták el őket — számolt be az eseményekről Frisspatak az öklével hadonászva.

— Ez is elmenekült? — tört rá Tenarra a rémület.

— Csak a másik kettő — nyugtatta meg Kóbor. — Ez nem.

— Tudod, a kerekhegyi régi mészárszékben találták meg a tetemét, apró darabokra vagdalva, mintha a Kahedanan melletti vágóhídon csinálták volna, szóval odajöttek az intézők is tízen vagy tizenketten, és mind csak őket keresték. Múlt éjjel meg az összes falut végigkutatták a környéken, és ma reggel, még talán virradat előtt meg is találták őket Meggyes nyári konyhájában. Félholtra fagytak.

— Akkor ez mégiscsak meghalt? — kérdezte Tenar aggódó hangon.

Kóbor közben lehámozta magáról súlyos bundáját, letelepedett az ajtó mellett álló nádfonatú székre, és bőr lábszárvédője fűzőjét bontogatta.

— Nem, ez még él — közölte nyugodt hangján. — Ott van Borostyánnál. Én vittem le hozzá reggel a kétkerekű kordén. Az emberek már napfölkelte előtt kint voltak az utcákon, és mind azt a hármat keresték. Különben megöltek egy asszonyt, odafönt a hegyekben.

— Miféle asszonyt? — kérdezte Tenar elhalón.

Tekintetével belekapaszkodott Kóboréba. A férfi némán bólintott.

Frisspatak magáénak akarta az egész történetet. Hangoskodva vette vissza a beszélgetés fonalát:

— Beszéltem pár emberrel odaföntről, és aszonták, mind a négyen odafönt tanyáztak, táboroztak, kuncsorogtak és kódorogtak Kahedanan környékén, a nő meg lejárt a faluba kéregetni, összevissza verve, az egész teste csupa seb, kék-zöld folt és égés. Ők kűtték le, azok az alakok, tudjátok, biztos, hogy koldulni, aztán visszament hozzájuk, és aszonta az embereknek, ha üres kézzel tér vissza, még jobban elláttyák a baját, mire megkérdezték tőle, akkor minek megy vissza? De ha nem menne, akkor utána jönnének, aszonya, tuggyátok, meg hogy mindig velük együtt csavargott. De akkor túl messzire mentek, és végül agyonverték, aztán fogták és levitték a tetemét az ósdi vágóhídra, ahol még maradt valami bűzös hulladék, és azt hitték, attól majd nem veszik tán észre, micsinátak vele. Aztán legyüttek onnan, egyenesen ide, tegnap este. És te meg miért nem kiabátá és hívtá bennünket tegnap éjjel, Goha? Karvaly aszongya, egészen itt jártak a háznál, itt szaglásztak körülötte, amikor nekik esett. Biztos meghallottam vóna, vagy esetleg Szilaj, mert az ő füle talán még élesebb, mint az enyém. Neki még tán nem is szót senki?

Tenar megrázta a fejét.

— Akkor máris elmondom neki — lihegte a vénember, boldogan, hogy ő lehet a legelső hírhozó, és eltrappolt az udvaron át. Félútról még visszarikkantott: — Sose gondoltam vóna, hogy így értesz a vasvillához! — címezte a szavait Kóbornak, kacagva megcsapkodta a combját, és továbbügetett.

Kóbor végre megszabadult súlyos lábszárvédőjétől, sáros cipőjét is lehúzta, kitette a lépcsőre, és egy szál zokniban odaballagott a tűzhelyhez. Bőrnadrág, lábszárvédő, háziszőttes gyapjúing: egy gonti kecskepásztor, értelmes képű, karvalyorrú, tiszta, sötét szemű.

— Hamarosan előjönnek az emberek — mondta Tenarnak. — Hogy elmesélhessék neked a történteket, és meghallgassák, itt mi volt már megint. Azt a két menekülni próbálót meg bezárják majd egy üres borospincébe, odaállítanak tizenöt-húsz embert az őrizetükre, és húsz-harminc kölyök is ott sündörög majd, hogy legalább egy pillantást vethessen rájuk… — Ezzel ásított egyet, lazításképpen párszor fölhúzta a vállát, meglóbálta a karját, és ráfordított tekintetével engedélyt kért az asszonytól, hogy letelepedhessen a tűzhely mellé.

Tenar a kuckó padkája felé intett.

— Biztosan holtfáradt vagy — suttogta.

— Aludtam itt egy keveset a múlt éjjel — mondta a férfi, és az ő hangja sem volt sokkal több halk suttogásnál. Megint ásított egyet. Utána fürkészőn fölnézett az asszonyra, vajon ő hogy érzi magát.

— Biztosan Therru anyja volt az! — de ismét csak suttogásra telt tőle.

Kóbor bólintott. Kicsit előredőlve ült, tenyerét a térdére támasztotta, pontosan úgy, ahogy Kova is szokta, és belebámult a tűzbe. Nagyon hasonlítottak egymásra, de ugyanakkor teljesen különbözőek is voltak, olyan különbözőek, mint egy földbe ásott kő és egy szárnyaló madár. Az asszony szíve sajgott, a csontjai nyilalltak, tudata zavarodottan csapongott a baljós előjelek, a szomorúság, a rettegés emlékezete és a terhes könnyűség érzete között.

— A javasasszony átvette az emberünket — mormolta Kóbor. — Biztonság kedvéért le is kötözte, ha netán túlságosan megelevenedne. A sebeit meg teletömködte pókhálóval meg véralvasztó varázsigékkel. Azt mondja, életben marad, hogy fölakasszák.

— Hogy fölakasszák?

— Ez a királyi törvényszék legközelebbi ülésének döntésétől függ. Vagy fölkötik, vagy rabszolgamunkára ítélik.

Az asszony a homlokát ráncolva ingatta a fejét.

— Nem lett volna szabad útjára engedned őt, Tenar — suttogta a férfi gyöngéden Tenar szemébe nézve.

— Nem.

— Súlyos büntetést érdemelnek — folytatta Kóbor, még mindig a szemébe nézve.

— Büntetést. Az az ember is csak azt hajtogatta. Hogy megbünteti a gyereket. Azért, mert rossz. Szóval meg kell büntetni. Meg engem is megbüntet, amiért elhoztam tőle. Azért, mert… — nehézkesen keresgélte a szavakat. — Nem akarok hallani semmiféle büntetésről! Ennek nem lett volna szabad így történnie! Ó, bárcsak tényleg megölted volna!

— Megtettem, amit tehettem.

Jó idő múltán az asszony furcsa, remegő hangon fölkacagott:

— Te aztán igazán megtetted!

— Gondold el, milyen egyszerű lenne az egész — mormolta Kóbor, újból a parázsba meredve —, ha még most is varázsló lennék. Akkor még ott, az úton gúzsba köthettem volna őket egyetlen szavammal, mielőtt bármit észrevettek volna. Leterelhettem volna őket Valmouthba, akár valami birkanyájat. Vagy, gondold csak el, micsoda tűzijátékot rendezhettem volna tegnap este! Sohasem jöttek volna rá, mi is csapott le rájuk.

— Még most sem tudják — mormolta Tenar.

Kóbor rápillantott. Szemében halványan, de elleplezhetetlenül villant föl a diadal fénye.

— Nem — bólogatott —, tényleg nem tudják.

— Jól ért a vasvillához — idézte félhangon Tenar.

A férfi hatalmasat ásított.

— Miért nem mégy be és alszol végre egy keveset? A második szoba a folyosón. Hacsak nem a társaságomat óhajtod inkább. Látom, ott jön Pacsirta és Margaréta meg néhány gyerekük. — mondta Tenar, miután a közeledők hangját meghallván kinézett az ablakon.

— Megfogadom a tanácsodat — dörmögte a férfi, és elvonult.

Pacsirta és a férje, Margaréta, a kovács felesége és még jó néhány barát adta egymásnak a kilincset álló nap, hogy elmondja, amit tud, és kifaggassa Tenart, ahogy Kóbor előre megjósolta. Az asszony rájött, hogy a társaságuktól szinte újjáéled, figyelme elterelődik az előző este rémületének nyomasztó emlékétől, apránként megkönnyebbül, és már úgy tekint rá vissza, mint ami valamikor régebben történt, és nem most történik vele, ami állandóan ott lebeg fölötte.

Ezt kell Therrunak is megtanulnia, csakhogy nem egyetlen éjszakát, hanem egész életét érintően.

Amikor a többiek már mind elmentek, odafordult Pacsirtához.

— Azért vagyok leginkább dühös magamra, mert olyan ostoba voltam.

— Én megmondtam előre, hogy zárva kellene tartanod éjjel a házat.

— Meglehet… nemcsak… erről van szó.

— Tudom — felelte Pacsirta.

— Hanem arra gondolok… amikor itt ólálkodtak, kirohanhattam volna, hogy hívjam Szilajt meg az urát… esetleg még Therrut is magammal vihettem volna. Vagy kiszökhettem volna a pajtába, hogy magam vegyem elő azt a vasvillát. Netán az ágmetsző kést. Annak hétlábnyi hosszú a nyele, a pengéje meg borotvaéles. Ugyanúgy rendben tartom, mint annak idején Kova. Miért nem tettem meg ezt? Miért nem csináltam legalább valamit? Miért próbáltam csupán bezárkózni… tudván, hogy az úgyis csak meddő próbálkozás? Ha… ha Karvaly nem érkezik éppen akkor ide… Mindazzal, amit tettem, csak csapdába ejtettem magamat és a gyereket. Végül mégis az ajtóhoz futottam, kezemben a disznóölő késsel, és rájuk ordítottam. Alig voltam eszemnél. És ezzel aligha rémiszthettem meg őket.

— Nem is tudom — dünnyögte Pacsirta. — Ez tényleg őrültség volt, de talán… nem tudom. Mit tehettél volna az ajtók bezárásán kívül? De így egész életünkben csak az ajtókat zárogathatjuk. Odabent lapulhatunk a házunkban.

Tekintetük körbefutott a kőfalakon, a kőpadlón, a kőből rakott kéményen, a napsugaras konyhaablakon, az egész Tölgyes Tanyán, Kova erős házán.

— Az a nő, az az asszony, akit meggyilkoltak — mondta Pacsirta élesen Tenar szemébe nézve —, ugyanaz volt.

Tenar bólintott.

— Egyikük azt mondta nekem, hogy terhes volt. A negyedik vagy az ötödik hónapban járhatott.

Mindketten elhallgattak egy időre.

— Csapdába estünk — suttogta végül Tenar. Pacsirta hátradőlt, tenyerét erős combjára feszülő szoknyájára támasztotta, gerince kiegyenesedett, csinos arca elkomorodott.

— Félelem — mormolta. — De mitől rettegünk annyira? Miért hagyjuk, hogy így megfélemlítsenek bennünket? Ők viszont vajon mitől félnek? — Kezébe vette az imént megstoppolt harisnyát, körbeforgatta, kisideig némán hallgatott, majd végül megkérdezte: — Vajon miért rettegnek éppen tőlünk?

Tenar nem válaszolt neki, csak fonta tovább a gyapjút szótlanul.

Ekkor Therru futott be pihegve, mire Pacsirta kedélyesen üdvözölte.

— Hát itt van az én kis aranyom! No gyere, ölelj meg, mézecském!

Therru örömmel átnyalábolta.

— Kik azok az emberek, akiket elfogtak? — kérdezte reszelős, monoton hangján, tekintetét Pacsirtáról Tenarra fordítva.

Az özvegy leállította a motollát, és kimérten magyarázta:

— Egyikük az az Ügyes. Egy másiknak Bozontos a neve. Azt meg, aki megsebesült, Tekergőnek hívják. — Szemét beszéd közben Therru arcára szegezte. Látta a belső tüzet, az elvörösödő sebhelyeket. Az asszonyt pedig, akit megöltek, Kötelesnek, alighanem.

— Kötekedőnek — suttogta a kislány.

Tenar rábólintott.

— Egészen megölték?

Újabb bólintás.

— Ebihal azt mondja, itt jártak!

Tenar megint csak bólintott.

Therru ugyanúgy nézett körül a helyiségben, mint imént az asszonyok. Az ő tekintete azonban teljesen üres maradt: nem látta a falakat.

— Megölik őket?

— Akasztófára kerülhetnek.

— És meghalnak?

— Igen.

A gyerek csaknem közönyösen biccentett. Visszament az udvarra, és csatlakozott Pacsirta gyerekeihez a kútház mellett.

A két asszony nem szólt egymáshoz semmit. Csak fontak, stoppoltak tovább a tűzhely mellett, Kova tanyaházában.

Hosszú szünet után Pacsirta törte meg a csendet:

— És mi lett azzal a fickóval, a juhásszal, aki idáig követte őket? Mintha azt mondtad volna, Karvalynak hívják.

— Odabent alszik — intett a fejével Tenar a ház belseje felé.

— Ó! — lepődött meg Pacsirta.

Csöndesen surrogott a rokka.

— Már a tegnapi este előtt is ismertem őt.

— Ó! Biztosan odaföntről, Re Albiból.

Tenar bólintott. A rokka kereke pörgött tovább.

— Hanem hogy annak a háromnak a nyomába szegődött, és a sötétben még nekik is ment egy szál vasvillával, ahhoz kellett egy kevés bátorság. Pedig nem is fiatal ember, ugye?

— Nem. — Majd rövid hallgatás után: — Betegeskedett, de mégis munkára volt szüksége. Így aztán fölküldtem a hegyekbe Frisspatakhoz, hogy kérdezze meg tőle, fölfogadja-e. Hanem az öreg úgy gondolta, még megáll ő a saját lábán, így aztán fölküldte egészen a forrásokon túl, a hegyi legelőkre. Éppen onnan tért vissza tegnap.

— Ezek szerint befogadod a házba?

— Ha ő is úgy akarja — mondta Tenar.

Újabb csoport érkezett a faluból a Tölgyes Tanyára. Kíváncsiak voltak Goha történetére, el akarták mesélni neki saját szerepüket a gyilkosok elfogásában, meg akarták nézni a vasvillát és hosszú fogait összehasonlítani a Tekergő nevű fickó kötésén látható három véres folttal, még egyszer végigcsócsálni az egész históriát. Tenar végül örömmel fogadta az est közeledtét, behívta Therrut, hogy magukra zárhassa az ajtót.

Már nyúlt volna a retesz után, de akkor leeresztette a kezét, erővel elfordult tőle, és mégis nyitva hagyta.

— Karvaly a te szobádban van — tájékoztatta a kislányt, miután visszajött a veremszobából, kezében néhány friss tojással. — Neked is meg akartam mondani, hogy itt maradt, de elfelejtettem, ne haragudj.

— Ismerem őt — suttogta Therru, miközben a kezét és arcát mosta a dézsában. Amikor pedig Kóbor álomittas tekintettel és bizonytalan léptekkel bejött a konyhába, egyenesen odament hozzá, és felé nyújtotta a kezét.

— Therru! — dörmögte a férfi, lehajolt hozzá, és a karjára emelte. A kislány kurtán megölelte, azután visszakéredzkedett a földre.

— Már tudom a Teremtés énekének az elejét — dicsekedett a vendégnek.

— El is énekelnéd nekem? — Ismét kérdő pillantással kért engedélyt a ház asszonyától, mielőtt letelepedett volna helyére, a tűzhely mellé.

— Csak elmondani tudom.

Kóbor bólintott, és komoly arckifejezéssel várakozott. A gyerek belekezdett a történetbe:

A gyerek hangja olyan volt, mintha drótkefével sikálnának valami fémtárgyat, mint a száraz avar zizegése, lobogó tűz sistergése. Végül elmondta az első szakasz befejező versét is:

S akkor a habokból fölmerült Éa, a fényes.

Kóbor gyorsan, elismerően bólintott:

— Nagyon jó — mormolta halkan.

— Tegnap este — szólalt meg Tenar —, csak tegnap este tanulta meg. Mintha teljes esztendeje lenne.

— Tovább is meg tudom tanulni — büszkélkedett Therru.

— Meg is fogod — biztatta Kóbor.

— Most pedig, kérlek, gyere és segíts megpucolni a tököt — szólította Tenar, és a kislány szó nélkül engedelmeskedett.

— És én mit csináljak? — kérdezte Kóbor. Tenar abbahagyta a munkáját, és felé fordult.

— Az a fazék kellene nekem, tele forró vízzel.

A férfi bólintott, és odavitte az edényt a nyomós falikúthoz.

Elkészítették a vacsorájukat, utána megették, és a maradékot eltakarították.

— Mondd el még egyszer a Teremtés énekét, ameddig tudod — mondta a kislánynak Kóbor, a tűzhely mellé telepedve —, onnan majd együtt haladunk tovább.

És Therru elmondta a második szakaszt is… egyszer Kóborral, egyszer Tenarral és végül egyedül.

— No, ágyba! — szólt a gyerekre az asszony.

— De még nem meséltél Karvalynak a királyról!

— Akkor mesélj neki róla te! — mondta Tenar, magában mulatva a kislány csalafinta késlekedésén.

Therru Kóbor felé fordult. Arca eltorzított és ép fele, látó és vak szeme megélénkült, tűzben égett.

— A király egy nagy hajón érkezett. Hosszú kardja volt. Adott nekem egy delfint, csontból. A hajója csak úgy röpült, de én rosszul voltam, mert Ügyes hozzám ért. De akkor a király is megérintett ugyanott, és a foltok eltűntek rólam. — Ezzel megmutatta vékony és mégis valahogy gömbölyded karját. Tenar is odanézett. Egészen megfeledkezett azokról a foltokról.

— Egy napon szeretnék elröpülni oda, ahol Ő lakik — suttogta Therru Kóbor fülébe. A férfi rábólintott. — És meg is teszem! — tette még hozzá a gyerek. — Te tudod, hol lakik?

— Igen. És jól ismerem őt. Egyszer hosszú utazást tettünk vele kettesben.

— Hová?

— Oda, ahol nem kel föl a nap, és nem mennek le a csillagok. Meg vissza… abból a világból.

— Repültetek?

Kóbor megrázta a fejét.

— Én csak a földön tudok járni — mormolta.

A kislány egy kicsit még elrágódott a hallottakon, majd, mint aki elégedett velük, elköszönt: — Jó éjszakát! — és visszavonult a szobájába. Tenar utána ment, de ma este a gyerek nem vágyott altatódalokra.

— Majd fölmondom magamban a Teremtés énekét a sötétben — büszkélkedett. — Mind a két szakaszt!

Tenar visszajött hát a konyhába, és letelepedett Kóborral átellenben, a tűzhely túlsó oldalán.

— Milyen gyorsan fejlődik ez a gyerek — sóhajtotta. — Alig tudok lépést tartani vele. Öreg vagyok én már egy kislány fölneveléséhez. És ő… ugyan engedelmes velem, de csak azért, mert neki is úgy tetszik.

— Ezzel biztos csak önmaga előtt igazolja az engedelmességet — állapította meg Kóbor.

— De ha egyszer fejébe veszi, hogy többé nem engedelmeskedik, akkor mit csináljak? Van benne valami vadság. Néha az én kis Therrum, máskor meg valami egészen más, megközelíthetetlen. Megkérdeztem Borostyánt, vállalná-e a tanítását. Bükkös tanácsára. De elutasított. Miért? — kérdeztem. „Mert félek tőle” — válaszolta. De te, látom, nem félsz, tőle. És ő sem tetőled! Te és Lebannen vagytok az egyedüli férfiak, akiknek az érintését eltűri. Én meg hagytam… hogy az az Ügyes… de erről nem tudok beszélni. Ó, nagyon fáradt vagyok. Nem értek már semmit…

Kóbor egy csomós fadarabot lökött a tűzre, hogy lassan, csöndesen égjen, utána mind a ketten némán bámulták a lángocskák fürge táncát.

— Szeretném, ha itt maradnál, Kóbor — mormolta az asszony. — Ha neked is úgy tetszik.

A férfi nem válaszolt azonnal.

— Esetleg tovább akarsz menni Enyhelyre… — tapogatózott Tenar.

— Nem, nem! Nincs hová igyekeznem. Egyszerűen munkát kerestem.

— Nos, itt igazán bőven akad tennivaló. Frisspatak ugyan a világért sem ismerné el, de a reumája miatt már alig képes többre egy kis kertészkedésnél. Amióta ide visszajöttünk, egyre csak valami segítséget keresek. Megmondhattam volna a vén fafejűnek, mi a véleményem róla, amiért olyan kurtán-furcsán fölküldött téged a hegyekbe, de mi hasznom lett volna belőle? Úgysem értette volna meg!

— Az nagyon is jól jött nekem — dörmögte Kóbor. — Igazán szükségem volt arra az időre.

— Birkákat őriztél odafönt?

— Kecskéket. Egész fönt, a legelők legszélén. A fiú, akit fölfogadtak, megbetegedett, ezért Meggyes nekem adta a munkát, és már a legelső nap föl is küldött. Odafönt tartják őket, minél magasabban és minél tovább, hogy sűrűre nőjön a gyapjuk. Az utóbbi hónapban persze már kezdett elegem lenni abból a hegyből. És akkor Meggyes még fölküldte ezt a vastag bundát, hogy a mellé adott élelemmel menjek még följebb, és maradjak olyan sokáig, amíg csak tudok, így is tettem. Ott legfönt megint egész jól éreztem magam.

— Egyedül — jegyezte meg az asszony.

Kóbor halvány mosollyal bólintott rá.

— Te mindig is magányos voltál.

— Igen, az voltam.

Tenar nem szólt többet. Kóbor hosszan ránézett.

— Szeretnék itt dolgozni nálad — dörmögte.

— Akkor meg is állapodtunk — derült föl Tenar, majd kisvártatva mégis hozzátette —: legalábbis erre a télre.

Aznap még keményebbre fordult a fagy. A világ tökéletesen elcsöndesedett körülöttük, eltekintve a tűz halk pattogásától. A csönd úgy telepedett közéjük, mint valami eleven teremtmény. Az asszony fölemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett.

— Nos — mondta csöndesen —, melyik ágyban aludjak, Kóbor, a gyerekében vagy a tiédben?

Kóbor mély lélegzetet vett. Halk hangon mormolta:

— Az enyémben, ha te is úgy akarod.

— Úgy akarom!

A néma csönd megbéklyózta a férfit. Tenar látta, amint küszködik magában, hogyan törje meg.

— És ha elég türelmes leszel hozzám — dünnyögte végül.

— Huszonöt éve egyfolytában türelmes vagyok hozzád — suttogta Tenar. Ránézett a barátjára, és halkan fölnevetett. — No gyere, gyere ide hozzám, kedves… jobb későn, mint soha! Én csak egy fáradt öregasszony vagyok… De semmi sem veszett el, soha semmi sem vész el. Erre te magad tanítottál. — Ezzel fölállt, és a férfi is követte a példáját. Az asszony felé nyújtotta a kezét, ő pedig elfogadta. Összeölelkeztek, és ölelésük egyre szorosabbá vált. Olyan hevesen, olyan szenvedéllyel ölelték egymást, hogy önmagukon kívül minden egyéb megszűnt létezni számukra. Most az sem számított, végül melyik ágyban térnek nyugovóra. Ezt az éjszakát a kemencesutban töltötték el, ahol az asszony bevezette Kóbort annak a titoknak az ismeretébe, amelyet mindeddig a legbölcsebb férfiú sem tudott megtanítani neki.

Kóbor egyszer fölkelt, hogy tegyen a tűzre, és azt a finom szőttest is lecibálta a padkáról. Tenarnak ezúttal egy szava sem volt ellene. Takarójukul Tenar köpönyege és Kóbor birkabőr bundája szolgált.

Hajnalhasadtakor ébredtek föl megint. Az ablak előtt, a tölgyfák félig kopasz ágain halvány, ezüstös fény csillant.

Tenar egész hosszában Kóborhoz simult, hogy magába szívhassa testének melegét. Kis idő múlva halkan megszólalt:

— Ő feküdt itt nem is régen. Tekergő. Éppen alattunk…

Kóbor tétova horkanással tiltakozott.

— Most váltál igazán férfivá — suttogta fülébe az asszony. — Először is telelyuggattál egy másik férfit, utána elháltál egy igazi asszonnyal. Ez lehet a helyes sorrend, legalábbis azt hiszem.

— Csitt! — suttogta a férfi, felé fordult, és a vállára fektette a fejét. — Ne csináld!

— De igenis csinálom, Kóbor! Én szegény emberem! Nincs bennem kegyelem, csak igazságosság! Engem nem tanítottak a kegyelemre. A szerelem az egyetlen kincs, amivel rendelkezem. Ó, Kóbor, kérlek, ne félj tőlem! Te vagy a férfi a szememben, az első pillanattól, ahogy megláttalak. Nincs olyan fegyver, sem asszony, sem varázslat vagy bármely más erő, amely férfivá tehet egy embert, csak ő maga!

Egy darabig némán feküdtek a csönd édes melegében.

— Mondj hát valamit!

A férfi egyetértően mormogott valamit álmosan.

— Hogyan hallhattad meg, mit beszélnek? Tekergő, Ügyes meg az a harmadik? Hogyan kerülhettél éppen oda és pontosan a kellő pillanatban?

Kóbor erre már fél könyékre emelkedett, hogy Tenar arcába nézhessen. A férfi arca olyan nyílt és sebezhető volt megkönnyebbülésének, kielégültségének és elérzékenyültségének hatására, hogy Tenar kénytelen volt megérinteni… méghozzá a száját, ahol megcsókolta… először… hónapokkal ezelőtt… mire Kóbor ismét a karjába zárta, és a párbeszéd nem szavakkal folytatódott tovább.

Maradt még pár formaság, amit el kellett intézniök. A legfőbb, hogy Frisspatak és a Tölgyes Tanya többi lakója értesüljön róla, hogy az „öreg gazdát” asszonyuk újonnan fölvett segítséggel helyettesítette. Tenar mindezt meg is tette, azonnal és határozottan. Senki nem tehetett ellene semmit, és senkit sem fenyegetett semmivel. Bármely özvegy szabad kézzel kormányozhatta megboldogult férje birtokát mindaddig, amíg nem jelentkezett jogos férfi utód vagy más örökös. Ebben az esetben Kova fia, a tengerész volt az örökös, és az özvegy csupán az ő számára tartotta karban a gazdaságot. Ha ő netán meghal, Frisspatak kötelessége az örökös tulajdonának gondozása, ha Szikra egyáltalán igényt tart rá majd valamikor, ha viszont nem, akkor Kova egyik távoli unokaöccse örökli majd, aki ott lakik valahol messze Kaheda vidékén. A két házaspárt, akiknek semmi tulajdonuk nem volt a gazdaságban, de létfenntartásuk a benne végzett munka eredményétől függött, a gonti íratlan törvény szerint senki sem küldhette el, akivel esetleg az özvegy összeállt, még akkor sem, ha netán hozzámegy feleségül. Tenar viszont attól tartott, hogy szemére vetik Kova iránti hűtlenségét, hiszen az elhunytat jóval régebbről ismerték, mint őt. Legnagyobb megkönnyebbülésére azonban semmiféle hasonló ellenvetés nem merült föl. Karvaly egyetlen vasvillaszúrással megnyerte a rokonszenvüket. Mellesleg, egy asszony részéről csak a józan ész jele, ha egy férfit kíván maga mellett, mindenkori védekezés végett. Ha végül az ágyába is befogadja őt… nos, az özvegyek ilyesféle étvágya igencsak közismert. No és, egyáltalán ez az özvegy mégiscsak egy idegen!

A falubeliek is majdnem ugyanígy vélekedtek. Volt ugyan némi pusmogás és találgatás, de jórészt semmi több. Ezek szerint mégiscsak könnyebb a köztisztelet megszerzése, mint ahogy Moha gondolta. Vagy talán arról van szó, hogy a használt holminak amúgy is csekély az értéke?

Úgy érezte, a belenyugvásuk éppúgy bemocskolja és megalázza, ahogy a rosszallásuk tette volna. Csupán Pacsirta szabadította föl e feszültség alól azzal, hogy egy szó megjegyzést sem tett… soha nem ejtett ki a száján olyasmit, hogy „férfi, nő, özvegy vagy idegen”, amikor a közelükben tartózkodott, csak nézte őt és Karvalyt, valami mélységes érdeklődéssel, kíváncsisággal, irigységgel és nagylelkűséggel.

És mivel Pacsirta nem holmi pásztornak, béresnek, özvegy szeretőjének tekintette Karvalyt, hanem őt magát nézte, számos, igazán különleges sajátosságot vett észre benne. Egyszerű méltósága nem sokban különbözött az általa ismert többi férfiétól, de valahogy mégis másnak tűnt. Valahogy Kóbor nagynak látszott a szemében, nem a magasságával vagy a súlyával, abban biztos volt, hanem a lelke és az esze által. Egyszer meg is jegyezte Borostyánnak:

— Ez az ember nem töltötte egész életét kecskék között. Sokkal többet tud a nagyvilágról, mint egy parasztgazdaságról.

— Én inkább azt mondanám, hogy valami varázsló, akit megátkoztak, vagy valami más módon veszítette el az erejét — duruzsolta a javasasszony. — Ilyesmi nemegyszer előfordul.

— Ó! — sóhajtott föl Pacsirta.

De a „fővarázsló” szó túlságosan súlyos és hatalmas volt ahhoz, hogy elválaszthassa a paloták fényűzésétől, és összekapcsolja a Tölgyes Tanyán élő ősz hajú, sötét szemű férfival, és ezt soha nem is tette meg azután sem. Ugyanis ha megtette volna, sohasem lehetne olyan közeli barátja többé, mint eddig volt. Maga az a gondolat is nyomasztotta őt, hogy a férfi valaha tényleg varázsló lehetett, hiszen a híre előtte járt, és hallott róla, mielőtt egyáltalán megjelent volna a világukban. Abban a pillanatban Kóbor éppen az egyik almafa tetején küzdött az elszáradt ágak levagdosásával, és vidám kiáltással üdvözölte az asszonyt, amint az belépett a portára. Igazán találó a neve, gondolta Pacsirta, hiszen ott ült a fa tetején — és fölintegetett neki elhaladtában.

Tenar nem feledkezett meg a kérdésről, amelyet a kemencesutban tett föl neki, a báránybőr bunda alatt. Néhány nap vagy hónap múltán ismét előhozakodott vele, mivel az idő igen kellemesen és gyorsan telt számukra, a tél ölelésébe fagyott gazdaság közepén álló, meleg kőházban.

— Tényleg, még sohasem mondtad el nekem — faggatózott —, miről beszéltek ott, akkor, idefelé jövet.

— Úgy emlékszem, mindent elmondtam erről. Félrehúzódtam és elrejtőztem, amint meghallottam, hogy valaki mögöttem jön az úton.

— De miért?

— Egyedül voltam, és hallottam, hogy valami rablóbandák kószálnak a vidéken.

— Hát persze… De ahogy elhaladtak melletted, Tekergő pontosan Therru nevét említette?

— Tölgyes Tanyát mondott, azt hiszem — felelte Kóbor.

— Nagyon is meglehet. Csakhogy olyan közönségesnek tűnik.

Tudván, hogy ez nem a kételkedés jele Tenar részéről, Kóbor várakozón hátradőlt.

— Olyasmi ez, ami általában a varázslókkal fordulhat elő — találgatott az asszony.

— És másokkal is.

— Előfordulhat.

— De kedvesem, csak nem akarsz mégis valaki mást tenni a helyembe?

— Nem! Egyáltalán nem! Lehetne ennek bármi józan értelme? Ha még ebben a pillanatban is varázsló lennél, vajon eljöttél volna ide?

Közben a nagy, tölgyfa keretes ágyban feküdtek, alaposan betakarva a vastag báránybőrökkel és pehelydunyhákkal, mivel ebben a szobában nem volt tűzhely és ráadásul a hirtelen lehullott hó miatt is ez volt az utóbbi évek egyik legfagyosabb éjszakája.

— Hanem én mégis szeretném megtudni a következőt… Létezik-e valami azonkívül, amit hatalomnak nevezel… ami esetleg még annál is fontosabb lehet? Vagy aminek ez a hatalom vagy erő csak egyik fölhasználási módja? Mint most is? Oromon azt mondta rólad egyszer, hogy még azelőtt, hogy bármi varázserőt elsajátítottál volna vagy bárki bármit megtaníthatott volna neked, máris valamiféle mágus lehettél. Azt mondta varázslónak születtél. Talán ezért gondoltam én úgy: ha az ember hatalomra vágyik, először valahol teret kell teremtenie ennek a hatalomnak. Van ott valami űr, amit be kell töltenie. És minél nagyobb ez az üresség, annál több erő kell a betöltéséhez. Hanem ha minderre sohasem volt kész az erő, vagy elrabolta valamilyen hatalom, vagy önként áldozta föl valaki, az üresség mégis ott marad!

— Ó, ez az üresség! — sóhajtott föl Kóbor.

— Az „üresség” csak az egyik szó a megnevezésére. Lehet, hogy nem is a legjobb.

— Talán „képesség”? — töprengett Kóbor, de nyomban meg is rázta a fejét. Ami elnyerheti a létezését… ami egyáltalán lehet.

— Azt hiszem, ott voltál azon az úton, pontosan azon a helyen és abban a pillanatban… mert ez volt a sorsod! Nem te voltál az előidézője. Nem te okoztad! Nem a te hatalmad volt a forrása! Csak éppen valahogy megtörtént veled. Éppenséggel az „ürességed” miatt.

— Ez nincs messze attól, amit én kisfiúkoromban tanultam meg Kútfő szigetén — mondta Kóbor egy kis szünet után —, hogy az igazi mágia abban rejlik, amit amúgy is mindenképpen meg kell tenned. Hanem ez azért mégis több ennél… Nem a cselekedetről, hanem a végrehajtásának kötelességéről van szó…

— Nem hiszem, hogy igazán fején találtad a szöget. Inkább úgy hangzik, mint annak a forrása, ahonnan az igazság származik. Hát nem azért jöttél ide, hogy megmentsd az én életemet? Hát nem beledöfted azt a vasvillát Tekergő mellébe? Az valóban „hősi tett” volt, elismerem, olyasmi, amit neked mindenképpen meg kellett tenned…

A férfi hosszan elgondolkodott a hallottakon, és végül csak megkérdezte az asszonyt:

— Ez afféle bölcsesség, amit akkor tanítottak meg neked, amikor a Sírok Főpapnője voltál?

— Nem! — akkor az asszony lazán kinyújtózott, és belebámult a sötétségbe. — Arhát arra tanították, hogy a hatalom birtoklásáért áldozatokra van szükség. Önmaga és mások föláldozására. Egyértelmű az alku: adj valamit… és akkor kapsz is valamit! És még csak nem is mondhatom, hogy ez így nincs igazán jól. De az én lelkem nem fér bele ebbe a szűk skatulyába, amely szerint valamit valamiért, fogat fogért, életet valaki más haláláért… Az igazi „szabadság” valahol ezen túl rejtőzködik. Túl a fizetségen, kárpótláson, áron és béren, túl minden megállapodáson és mérlegelésen… mégis ott van, létezik a szabadság!

— Látod, ez az átjáró közöttük — dörmögte Kóbor kedvesen.

Aznap éjjel Tenar álmodott. Álmában látta Éa teremtésének átjáróját. Olyan volt, mint egy kis, durva, homályos, vastag üvegből való ablak egy, a tengerre néző ház nyugati falában alacsonyan elhelyezve. Az ablak csukva volt. Még egy erős vaspánt is keresztezte. Szerette volna kinyitni, de volt valami, egy szó vagy kulcs, amit elfelejtett, egy varázsszó, kulcs vagy név, amely nélkül sehogy sem nyithatta ki. Kőfalú szobákban keresett, kutatott utánuk, de a szobák egyre kisebbekké váltak, összeszűkültek, míg az nem tudatosult benne, hogy Kóbor öleli, próbálja fölébreszteni, megnyugtatni lágy szavaival: „Jól van, édes szerelmem, meglátod, minden rendben lesz!”

— Nem tudok megszabadulni! — sikoltotta Tertar, és még szorosabban hozzábújt.

A férfi vigasztalta, simogatta a haját. Végül vissza-feküdtek egymás mellé, és a férfi az asszony fülébe súgta:

— Nézd csak!

Akkor kelt föl éppen a fogyó hold. A frissen hullott hóról visszaverődött fehér ragyogása, és beszivárgott a szobába, mivel Tenar a kemény fagy ellenére sem zárta be az ablaktáblát. Maga a levegő is belső fénnyel vibrált fölöttük. Ott feküdtek az árnyékos sarokban, de úgy tűnt, hogy fölöttük a mennyezet csupán egy könnyű fátyol, közöttük és a fény végtelen, ezüstös, nyugodt mélységei között.

Gont szigetén ezen a télen sok hó esett, és a fagyos idő is hosszan elnyúlt. Nyáron gazdag volt az aratás. Bőven akadt táplálék a jószágnak és az embereknek, akiknek nem volt sokkal több dolguk, mint hogy elfogyasszák és élvezzék szobáik melegét.

Therru már végig tudta Éa teremtésének énekét. A napforduló reggelén a téli dalt és Az ifjú király tetteit is fölmondta. Már értett a lepénysütéshez, ügyesen font a rokkán, és megtanult szappant főzni. Tudta a hó alól kikandikáló minden növény nevét és hasznát, és sok egyéb szóbeli és gyógyító praktikát is elsajátított, amit Kóbor elraktározott a fejében Oromonnál töltött rövid inaskodása és kútfői, hosszú tanulóévei alatt. De nem vette le a kandallópárkányról a Rúnák könyvét, sem a Törvények köteteit, és a Teremtés nyelvéből sem tanított meg egyetlen szót sem a kislánynak.

Ezt a kérdést Tenarral is megvitatták. Az asszony elmondta neki, hogy az egyetlen tolk szót megtanította ugyan a gyereknek, de ott megállt, mert tovább oktatni helytelennek vélte, bár maga sem tudta, miért.

— Talán azért — tűnődött —, mert sohasem beszéltem igazán azt a nyelvet, és varázsláshoz sem használtam. Azt gondoltam, jobb lenne, ha olyasvalaki tanítaná meg neki, aki igazán ismeri.

— Olyan ember nem létezik.

— És olyan asszony sincs, aki legalább félig tudná.

— Úgy értettem, hogy csak a sárkányok beszélik saját anyanyelvük gyanánt.

— És ők hogyan tanulják meg?

A kérdésen meglepődve, Kóbor egy kicsit késlekedett a válasszal. Biztosan megpróbálta fölidézni, amit valaha hallott, amit egyáltalán tudott a sárkányokról.

— Nem tudom — mormolta végül. — Ugyan mit tudunk mi róluk? Talán ők is úgy tanítanak, mint mi, emberek? Anya a gyermekét, idősebb a fiatalabbat? Vagy olyanok, mint az állatok? Megtanulnak ugyan egyet-mást, de a tudásuk nagyobbik része velük születik? Látod, még ezt sem tudjuk igazán. De azt hiszem, hogy a sárkány és a sárkánybeszéd valahogy egy és ugyanaz. Egyetlen teremtmény.

— És más nyelvet nem is beszélnek?

— Ők nem tanulnak — bólintott Kóbor. — Egyszerűen vannak és kész.

Ekkor Therru lépett be a konyhába. Egyik föladata a fásláda feltöltése volt. Most is ezzel foglalatoskodott. Rövid báránybőr kabátkában és meleg sapkában térült-fordult többször is a fáskamra és a konyha között. Beleborította terhét a kéményzugban álló ládába, és indult is vissza újabb fordulóra.

— Most meg mit énekel? — kérdezte Kóbor.

— Therru?

— Igen. Amikor egyedül van.

— De hiszen sohasem énekel. Nem is tud!

— Úgy értem, a maga módján: „Nyugatabbra a nyugatnál…”

— Ó! — sóhajtott föl Tenar. — Arra a történetre gondolsz! Oromon sohasem beszélt neked Kemay Asszonyáról?

— Nem — ismerte el a férfi. — Mondd el nekem!

Tenar fonás közben el is mesélte a történetet. Szavait egyhangúan kísérte az orsó zizzenő surrogása. A végén még hozzátette:

— Amikor a Szélkötő mester elmondta, hogy egy „gonti asszony” keresésére jött ide, őrá gondoltam. De mára már egész biztosan meghalt. És egy halászasszony, akármennyire is sárkány, ugyan hogy lehetne a fővarázsló?

— A Formamester különben sohasem állította, hogy annak a gonti asszonynak fővarázslóvá kell lennie — dörmögte Kóbor. Közben egy alaposan elrongyolódott térdnadrágot foltozott az ablakpárkányon ülve, hogy elcsípje a borongós nap sápatag fényét. Alig fél hónappal jártak a napforduló után, és még dermesztően fagyos volt az idő.

— Akkor, végül is, mit állított?

— Csak egy „gonti asszonyt” emlegetett. Te magad is azt mondtad.

— De közben azt is firtatták, ki lehetne a következő fővarázsló!

— És nem kaptak választ a kérdésükre!

— Végtelen számúak a varázslók érvei — jegyezte meg Tenar meglehetősen szárazon.

Kóbor elszakította a cérnát, és a maradékát fölcsavarta az ujjára.

— Kútfőn egy kicsit megtanítottak köntörfalazni, ez igaz — ismerte el a férfi —, de ez most nem afféle szófecsérlés. Az a „gonti asszony” nem lehet fővarázsló. Egyetlen asszony sem lehet azzá soha. Azonnal le is rombolná, amivé vált, pusztán azzal, hogy azzá válik. A kútfői varázslók férfiak… az erejük férfierő, a tudásuk férfibölcsesség. A férfiúságot és a varázslótudományt egyetlen sziklából faragták: a hatalom a férfiak tulajdona! Ha a nőknek is lenne hatalmuk, mik lennének a férfiak, ha nem olyan asszonyok, akik nem szülhetnek? És mik lennének a nők, ha nem olyan férfiak, akik viszont igen?

— Ahh! — csattant föl Tenar, de nyomban meg is toldotta, hangjában némi évődéssel: — Hát nem léteztek királynők is? Ők nem voltak nagy hatalmú asszonyok?

— Egy királynő nem más, mint nőnemű király — vágta rá Kóbor.

Az asszony fölhorkant.

— Úgy értem, a férfiaktól kapták az erejüket. Ők hagyják, hogy fölhasználják a hatalmukat. De az a hatalom mégsem a nőé, nem igaz? Nem azért lehet hatalma, mert nő, hanem éppen annak ellenére!

Tenar bólintott, utána hátradőlt a rokka mellől, kinyújtózott és megkérdezte:

— Akkor micsoda végül is a nő ereje?

— Attól tartok, ezt senki sem tudja.

— Mégis, mikor lehet egy asszonynak igazi hatalma? Talán a saját gyerekei fölött… egy ideig…

— Igen, a háztartásban esetleg.

Tenar körülpillantott a konyhán.

— De az ajtók csukva vannak — sóhajtotta —, sőt be is zárták őket!

— Mert ti, asszonyok olyan értékesek vagytok.

— Hát persze! Kincset érünk. Ameddig nincs semmi hatalmunk… Jól emlékszem, amikor először megtanultam ezt a leckét. Kosszil fenyegetett meg akkor… engem, a Sírok Egyetlen Papnőjét! És rájöttem, hogy tehetetlen vagyok vele szemben. Tisztelet övezett, az igaz, de a hatalom egy férfitól, az Istenkirálytól nyert, csak az övé volt! Ó, mennyire dühöngtem emiatt! És súlyosan meg is fenyegetett… Pacsirtával egyszer beszélgettünk erről. Ő akkor megkérdezte tőlem: „Miért félnek a férfiak a nőktől?”

— Ha az ember ereje csak a másik gyöngeségében rejlik, örök rettegésben élhet.

— Igen, de az asszonyok, úgy tűnik, a saját erejüktől is félnek, önmaguktól is rettegnek.

— Hát megtanította őket valaha valaki, hogy bízzanak önmagukban? — tette fel a költői kérdést Kóbor. Miközben beszélt, Therru jelent meg újabb ölnyi aprófával. A kislány és Tenar tekintete összekapcsolódott.

— Nem — válaszolta az asszony. — Az önbizalom nem az, amire megtanítottak bennünket — mondta, és közben figyelte, amint a gyerek a ládába rakja a fát. — Ha egyáltalán megbízhatunk a hatalomban — tette hozzá. — Tetszik nekem ez a szó. Ha nem lenne ez a seregnyi megállapodás, egyik a másik fölött: királyok, mesterek, varázslók és birtokosok… Mind olyan fölöslegesnek tűnik. Az igazi hatalom, az igazi szabadság csak a bizalomban gyökerezhet, nem az erőszakban!

— Ahogy a gyerekek bíznak a szüléikben — dörmögte a férfi.

Ezután mindketten hallgattak egy sort.

— A helyzet az — vette föl a szót Kóbor —, hogy még a bizalom is lehet álságos. A kútfői férfiak például megbíznak önmagukban és egymásban. Az erejük tiszta, semmi nem ejthet foltot a tisztaságán, amelyet ennélfogva a bölcsesség letéteményesének tekintenek. Még csak el sem tudják képzelni, hogy valami hibát is véthetnek.

Tenar fölnézett a férfi arcára. Ezelőtt még soha nem beszélt így Kútfőről, valahogy teljesen kívülállóként és szabadon.

— Talán mégiscsak rájuk férne egy-két nő, hogy fölhívja a figyelmüket erre a lehetőségre is — mondta az asszony, és Kóbor fölnevetett.

Tenar újraindította a rokkát.

— De azt még mindig nem értem, hogy ha lehetnek nőnemű királyok, miért nem lehet egy nő akár fővarázsló is?

Therru közben némán hegyezte a fülét.

— Forró hó, száraz víz — mormolta Kóbor a jól ismert gonti közmondást. — A királyok hatalma a többi férfitól származik. A varázsló ereje viszont csak az övé… az ő maga!

— És az tiszta férfierő. Hiszen senki sem tudja igazán, miben rejtőzhet a nők ereje. No, jól van. Értem én, de mégis, miért nem találnak egy új fővarázslót, legyen hát… egy férfit!

Kóbor figyelmesen tanulmányozta a térdnadrág fölfeslett varrásait.

— Nos — dörmögte végül —, ha a Formamester nem is válaszolt a kérdésükre, mégis megfelelt egy másikra, amelyet föl sem tettek. Lehet hogy éppen ez lenne a dolguk: föl kellene tenniök neki azt a kérdést.

— Az egy találós kérdés? — szólt közbe Therru.

— Igen! — vágta rá Tenar. — De nem ismerjük a megoldását. Csak egy homályos választ ismerünk rá, amely így hangzik: „egy gonti asszony”.

— Olyan nagyon sok akad — mondta Therru némi tépelődés után. A helyzettel láthatóan elégedetten kiszaladt a következő adag aprófáért.

Kóbor töprengőn utánanézett.

— Minden megváltozott — mormolta. — Minden… Néha arra gondolok, kedvesem… az jut az eszembe, hogy Lebannen királysága még csak a kezdet. Valami kapu… ahol ő maga az Ajtónálló. És senkit sem enged be rajta.

— De olyan fiatalnak látszik — jegyezte meg Tenar szeretetteljesen.

— Olyan fiatal, mint Morred volt, amikor összecsapott a Fekete Hajókkal. Olyan fiatal, amilyen én voltam, amikor… — itt Kóbor elhallgatott, és a lombjukvesztett fák ágai között kibámult a megfagyott mezőre. — Vagy amilyen te voltál, Tenar, ott, a sötétség birodalmában… De mi az ifjúság… és mi a kor? Nem tudom. Néha úgy érzem, hogy már vagy ezer éve élek ezen a világon… máskor meg úgy tűnik, hogy az életem nem több egy fecske röpténél, amit a házunk falának repedésén látok fölvillanni. Én már nemegyszer meghaltam és újjászülettem… odaát, a száraz földön és ideát, a nap világánál… nem is egyszer! A Teremtés pedig azt sugallja nekünk, hogy visszatérünk, örökösen visszatérünk a forráshoz… és az a forrás kimeríthetetlen. Az élet a halál szülötte… Tudod, ezen töprengtem, amikor odafönt jártam a kecskékkel a hegyen, miközben kihunyt a nap fénye, és mégsem jött el az éjszaka, hogy végre megvirradhasson megint… Akkor megtanultam a kecskék bölcsességét. Arra gondoltam: „Ugyan mi célt szolgálhat ez az én kesergésem? Ugyan miféle embert gyászolok? Talán Kóbort, a fővarázslót? Karvaly, a kecskepásztor ugyan miért gyötrődik és szégyenkezik miatta? Végül is mit tettem én, ami miatt szégyenkeznem kellene?”

— Semmit! — kiáltott föl Tenar. — Soha semmit!

— Hát persze — mormolta Kóbor. — A férfiak egész nagyszerűsége a szégyenen alapszik, belőle épül föl. Ezért siratta Karvaly, a kecskepásztor Kóbort, a fővarázslót. És közben valóban őrizte is azokat a kecskéket, amint ez elvárható egy hozzá hasonló korú legénykétől…

Rövid töprengés után Tenar elmosolyodott.

— Moha azt mondja, hogy akkoriban alig tizenöt éves lehettél — dünnyögte kissé szégyenkező hangsúllyal.

— Igen, valahogy úgy lehetett. Oromon ősszel ruházott föl az igazi nevemmel. A következő nyáron pedig máris Kútfőn találtam magamat. De ki is volt az a legényke? Egyfajta üresség… Ha tetszik: szabadság!

— Kóbor! Mondd meg, ki lehet Therru!

A férfi hosszan nem felelt, Tenarnak már úgy tűnt, nem is kap választ a kérdésére, amikor végre megszólalt:

— Ilyen állapotban… mit érhet neki egyáltalán a szabadság?

— Szerinted tehát valahogy azonosak vagyunk a szabadságunkkal?

— Azt hiszem, igen.

— Te, amikor még megvolt az erőd, olyan szabadnak tűntél, amilyen egy ember csak lehet. De milyen áron? Mi tett téged olyan szabaddá? Én pedig… engem úgy teremtettek… gyúrtak, akár az agyagot, az Ősi Erők szolgálatában álló asszonyok kezével… vagy olyan férfiak szolgálatában, akik mindenre ügyeltek, minden helyet őriztek, ma már nem is tudom, hogyan és miképpen. Azután egy pillanatra megszabadultam onnan teáltalad, és hamarosan kikötöttem Oromon mellett. De az nem az én szabad választásom volt. Csupán valami halvány lehetőséget villantott föl előttem. És akkor engedelmességet fogadtam, mint egy darab föld, a tanya, egy parasztember és a gyermekeink üdvére. Olyan lettem, akár valami edény. Csak az alakja volt az enyém, de az anyagát már nem is ismertem. Körültáncolt az élet. Ó, mennyire ismerem azokat a táncokat! De azt már nem tudom, ki járja őket a legjobban!

— És ő… — szólalt meg Kóbor hosszú hallgatás után —, ő táncolhat-e valahol, valamikor…?

— Félnél majd tőle — suttogta Tenar. Ekkor visszajött a kislány, és a társalgás átváltozott a tűzhely mellett dagadó kovász és kenyér témájára. Így ment tovább a beszélgetés, hosszan és nyugodtan, egyik témáról a másikra szökellve, csapongva, végig az egész rövid, szürke napon, gyakran olyan szavakkal, tettekkel és évekkel szőve át meg át az időt, amelyekkel kapcsolatban a gondolataik sohasem voltak, lehettek közösek. Végül megint csak némaságba burkolóztak, csöndesen dolgoztak, gondolkodtak és álmodoztak, miközben a kisgyerek ott ült mellettük csöndesen.

Így múlt el fölöttük a tél, míg el nem érkezett a bárányzás ideje, és a munka is egyre nehezebbé vált, amint a napok megnyúltak, és a világosság is meghosszabbodott. Egyszer csak megérkeztek a fecskék a napsugaras szigetek felől, a Déli peremvidékről, ahol a Gobardon csillag ragyogott a végzet csillagképében… miközben a visszatért fecskék semmi másról nem csiviteltek egymás között, mint a mindenkori újrakezdésről.