NYOLCADIK FEJEZET Héják

Therru hamarosan már loholt is visszafelé Karvaly üzenetével: még ma este útra kel.

Tenar elégedetten fogadta a hírt, megkönnyebbült, hogy Karvaly elfogadja a tervét, és eltávolodik ezektől a küldöttektől és üzeneteiktől, amelyek olyan félelmet keltettek benne. Először elkészítette Heather és Therru békacomblakomáját, megetette őket, a kislányt lefektette, énekelt neki, és csak azután töltötte el szívét az aggodalom, miután leült egyedül, lámpavilág nélkül a pislákoló tűzhely elé. Hát elment! Pedig Karvaly még nem volt elég erős, zavarodott volt és bizonytalan, barátokra lett volna szüksége. És ő éppen azoktól távolította el őt, akik máris a barátai voltak vagy azokká válhattak szívük szerint. Ő elment, neki viszont itt kell maradnia, hogy elterelje nyomáról a kopókat, legalábbis addig, míg meg nem tudja, valóban megszálltak-e vagy visszavitorláztak Enyhelybe.

A férfi rettegése és az ő, hozzá való alkalmazkodása olyan hihetetlennek tűnt előtte, hogy miatta azt is éppolyan hihetetlennek és valószínűtlennek érezte, hogy végül valóban útra kel. Talán az eszére hallgat majd, és egyszerűen megbújik Moha házikójában, amely a legutolsó hely volt az egész szigetvilágban, ahol a király a fővarázslót keresheti. Valóban jobb lett volna, ha ott keres menedéket, míg az udvaroncok végleg el nem mennek. Utána visszajöhetne ide, Oromon házába, ahová tartozik. És akkor minden úgy lenne, mint azelőtt: Tenar gondot viselne rá, míg vissza nem nyeri az erejét, ő pedig megajándékozná ezért drága társaságával.

Ekkor az ajtónyílásban valami árnyék takarta el a csillagokat.

— Psszt! Ébren vagy még? — lépett be a házba Moha néne. — Nos, elment! — suttogta bizalmas lelkendezéssel. — A régi erdei útnak vágott neki. Azt mondta, majd holnap tér rá a Középső Völgybe vezető ösvényre, miután elhagyta a Tölgyes Forrást.

— Jól van — mormolta Tenar.

A szokásosnál jóval fölszabadultabb Moha kínálás nélkül letelepedett egy székre.

— Adtam neki egy cipót és egy darab sajtot útravalónak.

— Köszönöm, Moha, igazán kedves tőled.

— Goha asszonyság — kántálta Moha a sötétben varázsigéi mormolására emlékeztető, éneklő hanghordozással. — Van egy dolog, amelyet már régen meg akartam mondani neked, aranyom, anélkül hogy túlmerészkednék tudásom korlátain, mivel tudom, nagy hatalmú népek között éltél, sőt magad is egy voltál közülük, és ez betapasztja a számat, valahányszor rágondolok. De mégis akadnak dolgok, amelyeket én tudok, te viszont sehogy sem ismerhetted meg őket, bármennyire megtanultad is a rúnákat és az ősi beszédet, bármit tanultál is a bölcseinktől és idegen országokban.

— Biztosan így van, Moha.

— Akkor hát jó. Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogyan ismeri föl az egyik vajákos a másikat, hogy érzi meg az egyik erő a másikat, s amikor én azt mondtam neked… arról, aki most eltávozott… hogy ő ma már nem varázsló, akármi lett légyen is azelőtt. Te persze tagadtad, de most mondd meg, hát nem volt igazam?

— De igen.

— Úgy ám, igazam volt!

— Ő maga is megmondta.

— Hát persze. Ő nem hazudik, és azt sem mondja, hogy ez inkább az, az meg emez, amíg az ember nem tudja, melyik oldal kerekedik fölül. Ezt kötelességem kimondani róla. Nem is olyan ember ő, aki igásökör nélkül próbálná meg hajtani az ökrös szekeret. Hanem azt nyíltan meg kell vallanom, hogy örülök a távozásának, mivel az nem vezetett volna jóra, ha továbbra is itt marad, mivel manapság egészen más a helyzet vele meg minden.

Tenar egy mukkot sem értett az egész zagyvaságból, kivéve azt, amikor valaki ökrök nélkül próbálja hajtani a szekeret.

— Én nem tudom, mitől retteg annyira — dünnyögte. — Vagyis részben talán tudom, de sehogy sem értem, miért érez akkora szégyent. Azzal is tisztában vagyok, hogy szerinte meg kellett volna halnia. Ezenkívül csak annyit értek az életből, hogy ahhoz el kell végezni a munkánkat, és szükségünk van hozzá elegendő erőre. Ez az öröm, a dicsőség és minden egyéb forrása. De ha az ember nem bír el a munkájával, vagy éppen megfosztják tőle, mi jó maradhat még az életében? Valamije mindenképpen kell hogy legyen az embernek…

Moha némán, bólogatva hallgatta, mint valami bölcs kinyilatkoztatást, de kis idő után mégiscsak megjegyezte:

— Az már biztos, hogy különös dolog, amikor egy öregember tizenöt éves kölyket játszik.

Tenar kis híján ráförmedt: „Miről fecsegsz te itt, Moha?” — de valami mégis visszatartotta tőle. Rájött, hogy élénken fülel, nem jön-e Kóbor visszafelé erdei csavargásából, hegyezi a fülét, hátha meghallja a hangját, és a szíve sehogy sem ismeri el a férfi távollétét. Váratlan hevességgel mérte végig a javasasszonyt, azt az alaktalan, fekete rongycsomót, amint ott terpeszkedik Oromon karosszékében a kihűlt tűzhely mellett.

— Óó! — sóhajtott föl az agyát hirtelen megrohanó számtalan gondolat nyomása alatt.

— Hát ezért — mormolta. — Hát ez az oka, hogy én soha.

Csak hosszú hallgatás után szólalt meg ismét:

— Szóval ők… szóval a varázslók… ez is valamilyen ige talán?

— Hát persze, persze, aranyom — kántálta Moha. — Magukat varázsolják el. Úgy is mondhatnánk, afféle üzletet kötnek, olyasmit, mint egy fordított házasság, esküvel meg mindenféle fogadkozásokkal… így szerzik meg az erejüket. Hanem ez az én fülemben nagyon is vadul hangzik, hogy sokkal többet törődnek az Ősi Erőkkel, mint amivel egy igazi vajákosnak kell foglalkoznia. Az öreg varázsló azt mondta nekem, hogy a vajákosok nem művelhetnek ilyesmit. De én azért ismerek néhány javasasszonyt, aki igenis művel hasonlókat, és sok baja még sohasem származott belőle.

— Akik engem fölneveltek, szintén ugyanezt csinálták, miután szüzességet fogadtak.

— Ó, igen, férfi nélkül, már meséltél róla nekem, szóval nekik semmi… Borzalmas!

— De miért, miért… miért nem gondoltam erre soha…

A vajákos asszony hangosan fölkacagott.

— Mivel éppen ebben van az erejük! Hogy nem gondolkodol. Hogy képtelen vagy rá, aranyom. És ők maguk sem, ha egyszer kivetették a varázsigéjüket. Hogyan is tehetnék? Annak a hatalomnak a birtokában! Nem lenne semmi értelme, nem igaz? Semmi haszna sem lenne. Az ember semmit sem kaphat, ha nem ad legalább ugyanannyit. Ez biztos és mindenkire nézve igaz. És ők ezt tudják, a mágia emberei, a hatalom fiai, jobban tudják, mint bárki más. No persze, tudod, azért nem lehet valami kellemes egy férfinak, ha sohasem lehet igazán férfi, még akkor sem, ha különben leparancsolhatná a napot az égről. Ezért aztán száműzik az egészet a fejükből, a megkötő varázsigéikkel. Bizony ám, így van ez. Még ezekben a komisz időkben, amikben mostanában éltünk, amikor az igéink is rendre rosszul sültek el, még most sem hallottam egyetlen varázslóról sem, aki megszegte volna ezt a fogadalmát és a hatalmát buja testi vágyainak kielégítésére használta volna föl. No persze, ott vannak azok, akik mindenféle trükköket csinálnak, hanem azok csak magukat bolondítják el. Aztán ott vannak azok a vacak kis boszorkánymesterek, afféle bűbájos üstfoltozók és hasonlók, akiknek némelyike valahogy néha csak megigézi a buta falusi asszonyokat, de amennyire én ismerem őket, ezek az igéik igazán nem sokat érnek. Arról van itt szó, hogy az egyik erő pontosan olyan hatalmú, mint a másik, és mindegyik továbbmehet a maga útján. Én legalábbis így látom a dolgot.

Tenar elmélyülten töprengett magában.

— De ezzel részekre hasogatják magukat — szólalt meg végül.

— Persze. Egy varázslónak így is kell tennie.

— De te mégsem ezt teszed.

— Hogy én? Hiszen én mindössze egy vén vajákos vagyok, aranyom.

— Milyen vén?

Jó perc múlva Moha hangja kuncogva szólalt meg a sötétben:

— Éppen eléggé ahhoz, hogy már ne érhessen semmi baj.

— De azt is mondtad… hogy nem tartóztattad meg magadat mindentől!

— Mi az a megtartóztatás, aranyom?

— Ahogy a varázslók élnek.

— Nem, nem… de nem ám! Nem kellett ezzel sokat ügyeskednem, tudod… van egy módja annak, hogyan kell nézni rájuk… nem valamilyen bűbájoskodással, aranyom, hiszen tudod, hogy gondolom. Van egy olyasféle nézés, amitől olyan biztosan eljön, ahogy a varjú elkárogja magát, egy-két, de legföljebb három napon belül megjelenik a házamnál: „Kéne valami szer a rühes kutyámnak”, vagy: „A beteg öreganyámnak lenne szüksége valami gyógyteára”… de én persze tudtam, mi kell nekik valójában, és ha eléggé megtetszett olykor valamelyikük, meg is kaphatta, amire vágyott. Ami pedig a szerelmet, a szerelmi bűbájoskodást illeti, nos, én nem azok közül való vagyok, egyes vajákosok talán igen, de ők csak szégyent hoznak a mesterségre. Legalábbis szerintem. Én pénzért űzöm a mesterségemet, és saját örömömre űztem a szerelmet, csak annyit mondhatok. Nem mintha az egész mindig olyan fene nagy élvezet lenne. Egyszer egészen belebolondultam egy itteni férfiba évekig, igen jóképű volt, de a szíve kemény és jéghideg. Már réges-rég meghalt. Annak a Townsendnek az apja volt, aki aztán visszaköltözött erre a vidékre. Magad is ismered. Ó, akkor annyira belehabarodtam abba az emberbe, hogy mégiscsak bevetettem a tudományomat. Mennyi varázsigét rápazaroltam, ó, egek, de mindet hiába. Az egészet semmiért. Egy répának sohasem lesz vére. És legelőször, még fiatal lány koromban, azért jöttem föl ide, Re Albiba, mert bajba keveredtem egy férfival odalent, a gonti kikötőben. De arról igazán nem beszélhetek, mert gazdag, nagy hatalmú népekről van szó. Nekik volt igazi erejük és nem nekem! Nem akarták, hogy a fiuk összeszűrje a levet egy olyan közönséges leányzóval, mint én voltam… csak bolondos cafkának emlegettek… és biztosan úgy eltettek volna láb alól, ahogy egy kölyökmacskát fojt valaki a vízbe, ha föl nem menekülök előlük ide. Hanem ó, hogy tetszett nekem az a fickó, a sima, izmos karjával, erős lábával, nagy, sötét szemével… Még most is egészen tisztán látom őt magam előtt… annyi év után… A két nő hosszan, némán üldögélt a sötétben.

— És amikor férfival volt dolgod, Moha, akkor le kellett mondanod a varázserődről?

— Egy szemernyit sem! — vágta rá a boszorka hevesen.

— De hiszen azt mondtad, az ember nem kaphat semmit, ha nem ad érte ugyanannyit. Ezek szerint másképpen áll a dolog a férfiak és a nők esetében?

— Hát mi nem áll másként ebben a dologban, aranyom?

— Azt nem tudom — dünnyögte Tenar. — Valahogy úgy érzem, mi magunk teremtjük azokat a különbségeket, aztán meg nyavalygunk miattuk. Nem értem, miért kellene másképpen működnie a varázslás tudományának egy női és egy férfi vajákos esetében. Hacsak maga a vele járó erő nem teljesen más. Vagy az alkalmazása.

— A férfi mindig kiad magából valamit, aranyom. A nő pedig inkább befogad.

Tenar nem szólt ugyan semmit, de nem volt elégedett a kapott magyarázattal.

— A mi erőnk mindenesetre valami csekélységnek látszik az övékhez képest — duruzsolta Moha. — Viszont igen mélyre nyúlik. Az egész csupa gyökér. Olyasféle, mint egy vén kökénybokor. A varázsló ereje meg inkább olyan, mint egy fenyőfa. Lehet nagy, magas és erős, de a vihar mégis könnyen kidöntheti. Egy kökénybozóttal viszont semmilyen szél nem bírhat el. — Az öregasszony megszokott kotlóshangján fölkotkodácsolt a jól sikerült hasonlat fölötti örömében. — No, jól van! — mondta végül frissen. — Amint említettem, már biztosan úton van odafelé, és szépen kicsúszik a kezük közül, hacsak a városban valaki el nem kezdi jártatni a száját.

— Jártatni a száját?

— Te tiszteletre méltó asszonyság vagy, aranyom, és egy asszony legfőbb kincse mindig a jó híre.

— A kincse — ismételte meg Tenar ugyanolyan fahangon, azután keserűen hozzátette: — A kincse, a vagyona, a megtakarítása. Az értéke… — Nem volt türelme tovább ülni. Fölkelt és kiegyenesítette a gerincét, nagyot nyújtózkodott. — Akár a sárkányok, akik barlangokat kerestek, várakat építettek a kincseiknek, a zsákmányuknak, s hogy teljes biztonságban legyen, rátelepedtek, és ott aludtak a vagyonukon. Csak szereztek, szereztek, és nem adtak semmit senkinek.

— Akkor ismeri meg az ember a jó híre értékét — dünnyögte Moha —, amikor elveszíti. Persze az sem minden, csak éppen nehéz valami mással betölteni a helyét.

— És te föladnád a varázstudományodat, Moha, azért, hogy jó hírnek örvendhess?

— Nem tudom — válaszolta az öregasszony egy idő múlva elgondolkodón. — Nem tudom, ahogy azt sem, hogyan tehetném. Lehet, hogy az egyik képességem megvan, de a másik hiányzik.

Tenar ekkor odament hozzá, és megfogta a kezét. Az érintéstől meglepődött Moha fölállt, és egy kicsit hátrább húzódott. Tenar azonban odavonta magához, és csókot nyomott az arcára.

Az idősebb nő fölemelte a kezét, és becézőn megcirógatta a másik haját, ugyanolyan mozdulattal, mint Oromon tette valamikor. Azután odébb lépett, mormolt valamit a sok otthoni tennivalóról, megindult kifelé a házból, de az ajtóból visszafordult.

— Vagy inkább maradjak mégis, most, hogy idegenek járkálnak a környéken?

— Menj csak — biztatta őt Tenar. — Én már rég hozzászoktam az idegenekhez.

Aznap éjjel, amint lassan álomba merült, megint behatolt a fény és a szél tágas térségeibe, de most a világosság valahogy füstös volt, piros, narancsvörös és bíborszínben izzó, mintha maga a levegő égne. Ebben a közegben valahogy létezett is meg nem is. Röpült a szél szárnyán, és közben ő maga volt a szél, az erő, amely végre fölszabadult, de sehonnan senki hangja nem szólt hozzá semmit.

Reggel letelepedett a küszöbre, hogy ott fésülje ki a haját. Nem volt olyan harsányan szőke, mint a legtöbb kargföldi. A bőre ugyan világos, de a haja sötét. Még most is szinte teljesen fekete volt, alig fordult elő benne néhány szürkülő szál. Megmosta a fejét, fölhasználva a nagymosáshoz melegedni föltett víz egy részét. Mivel Kóbor elment, úgy gondolta, ezt a napot a mosásnak szenteli, ezzel is tovább erősítve jó hírét. A napon szárította és közben fésülgette hosszú tincseit. A lusta szellőtől fülledt reggeli levegőben a fésű fogai nyomán szikrák keletkeztek, és sziszegve pattantak le hajszálainak lobogó végéről.

Therru mögötte állt, és kíváncsian figyelte. Tenar megfordult és észrevette, hogy a gyerek annyira fölindult: szinte remeg a feszültségtől.

— Mi van veled, kiscsibém?

— Kiszáll belőle a tűz — dünnyögte a gyerek félelemmel vegyes izgalommal a hangjában. — Beborítja az egész eget.

— Ó, azok csak a hajamból kipattanó szikrák — felelte Tenar kissé meglepetten. Therru mosolyogva nézte, és az asszonynak eszébe jutott, vajon látta e azelőtt valaha is mosolyogni a kislányt. Therru mindkét kezét előrenyújtotta, az épet és az összeégettet is, mintha el akarna kapni valamit Tenar elszabadult, röpködő hajkoronája körül.

— A tüzek mind szétröpülnek — mondta megint, és vidáman nevetett.

Tenar ekkor tette föl magának először a kérdést: hogyan látja őt a gyerek… milyennek látja az egész világot? És el kellett ismernie, hogy nem tudja a választ. Hogy nem tudja, mit láthat egy szem, amelyet a tűz kiégetett. Emlékezetébe visszalopakodtak Oromon szavai: „Félnek majd tőle.” Ő azonban sohasem félt a gyerektől. Most is még egyszer, hevesen kifésülte a haját, hadd szökelljenek a szikrák szerteszét, és megint hallotta a kislány fojtott kacagását.

Kimosta a lepedőket, asztalterítőket, a fehérneműjét, váltás ruháját, Therru ruháit, és kiteregette őket (miután meggyőződött róla, hogy a kecskék a kerített legelőn vannak) a mezőre, hogy megszáradjanak a füvön, és kövekkel szorította le a sarkukat, mert erősen fújt a szél, valahogy a nyárutó elkeseredettségével.

Therru gyorsan növekedett. Korához képest ugyan még mindig kicsi és sovány volt. Talán nyolcéves lehetett, de az utóbbi néhány hónap alatt, miután a sebei begyógyultak, és fájdalmaitól is megszabadult, egyre többet szaladgált, és jobb étvággyal evett. Hamarosan kinőtte a ruhácskáit, a Pacsirta legkisebb, ötéves lányától levetett, kézzel varrott göncöket.

Eszébe jutott, hogy meglátogathatná a faluban Legyezőt, a takácsot, hátha akad számára egy-két vég szövete a disznainak küldözgetett moslék fejében. Szeretett volna varrni valamit Therru számára. És persze szívesen találkozott az öreg szövőmesterrel is. Oromon halála és Kóbor gyöngélkedése távol tartotta őt a falutól és ottani ismerőseitől. Ők mindig eltávolították mindattól, amit ismert, amiről tudta, hogy kell csinálni, a világtól, amelyet lakóhelyéül választott, a világtól, amelyben nem királyok, királynők, hatalmas erők és birodalmak, magas művészetek, távoli kalandok voltak fontosak — gondolta magában, miközben meggyőződött róla, hogy Therru Heather társaságában van, valahol lent a faluban —, hanem az egyszerű munkát végző közemberek, akik udvarlással, földműveléssel, gyermekneveléssel, varrogatással és mosással foglalkoztak. Gondolataiba némi kesernyés vád is keveredett, mintha Kóborra hárítaná háborgó lelkét, a férfira, aki éppen félúton járhat a Középső Völgy felé. Elképzelte, amint baktat az úton, annak a horhosnak a közelében, ahol annak idején Therruval megaludt. Elképzelte, amint a karcsú, őszülő hajú ember egyedül, némán lépked az ösvényen, zsebében a javasasszony fél cipójával és szívében az elkeseredettség súlyos terhével.

„Talán itt lenne az ideje, hogy megtaláld a helyedet — fordult a férfihoz gondolatban. — Rá kellene jönnöd végre, hogy mégsem mindent tanultál meg Kútfőn!” — Amint így szapulta Kóbort magában, újabb kép merült föl a tudatában: Kóbor közelében látta fölbukkanni az egyik embert, akikkel az úton találkozott, ott lestek rá és Therrura. „Légy óvatos, Kóbor!” — mondta ki önkéntelenül. Féltette a távozót, hiszen még egy botot sem vitt magával. De, nem azt a nagydarab, szőrös képű alakot látta, hanem egy másikat, aki bőrkalapot viselt, aki olyan kegyetlen pillantással mérte végig a kislányt.

Amikor fölnézett, a kis házikót látta maga előtt, Legyező háza közelében, ahol akkor lakott, amikor itt, a faluban telepedett meg. A kis ház és közötte éppen elhaladt egy ember. Az volt az, akit emlékezetében maga elé képzelt, az a bőrkalapos. Elsietett a kunyhó, utána a takács háza mellett, és nem vette észre, őt. Tenar figyelte, amint megállás nélkül végighalad a falu utcáján fölfelé. Vagy a hegyi ösvény elágazásához, vagy az urasági kastélyhoz igyekezett. Anélkül hogy meggondolta volna, miért teszi, Tenar egy jó darabon a nyomába szegődött, míg meg nem győződött róla, melyik utat választja. Továbbhaladt a fölfelé vezető úton, Re Albi földesurának kastélya felé. Nem lefelé, amerre Kóbornak kellett mennie.

Akkor visszafordult, hogy végre tényleg ellátogasson az öreg szövőmesterhez.

Bár a legtöbb takácshoz hasonlóan Legyező is csaknem elzárkózottan élt, a maga szemérmes módján kedves és figyelmes volt a kargföldi lányhoz. Tenar arra gondolt, milyen sokan is vigyáznak az ő jó hírére. Most, hogy már félig megvakult, Legyező egy inast tartott, ő végezte el a szövés munkájának java részét. Az öreg szívből megörült a látogatónak. Méltóságteljesen üldögélt egy faragott karosszékben, az alatt a tárgy alatt, amelytől köznapi nevét kapta. Egy hatalmas, festett legyező volt az, egyetlen családi kincse. A szóbeszéd szerint a nagyapja kapta ajándékba egy bőkezű tengeri kalóztól, amiért szorult helyzetében olyan gyorsan szőtte meg a hajója vitorláit. A legyező szétnyitva díszelgett a falon. A mesteri kézzel festett, drága, rózsaszín, jadezöld és azúrkék ruhában pompázó hölgyek és urak, Enyhely nagy kikötőjének tornyai, hídjai és lobogói, mind azonnal ismerősek voltak Tenar szemében, amint megpillantotta a legyezőt megint. A Re Albiba látogató idegeneket gyakran elhozták ide, hogy ők is megcsodálhassák szépségét. Mindenki elismerte, hogy az egész faluban az volt a legművészibb tárgy.

Tenar is megcsodálta, tudván, hogy ezzel örömet szerez az öregnek, és mert valóban gyönyörű volt.

— Ehhez hasonlót ugye nem sokat láttál, hosszú útjaid alkalmával sem — kérdezte a takács.

— Nem, nem. És a Középső Völgyben sincs semmi hozzá mérhető — ismerte el az asszony.

— Amikor itt laktál, az én házikómban, megmutattam neked valaha a másik oldalát is?

— A másik oldalát? Azt nem — csodálkozott Tenar, és az öregnek ezek után természetesen le kellett vennie e legyezőt a falról. Helyette persze inkább Tenar kapaszkodott föl érte és emelte le óvatosan, hiszen a vén takács már nem látott szinte semmit, és a székre sem igen tudott volna fölmászni. Izgatottan magyarázta Tenarnak, mit csináljon. Az özvegy beletette a kezébe. Az öreg ránézett homályos tekintetével, félig összecsukta, hogy meggyőződjön róla: a bordái simán működnek, azután teljesen összezárta, megfordította és odanyújtotta az asszonynak.

— Most nyisd ki lassan — magyarázta.

Tenar úgy is tett. Amint a legyező lapjai elcsúsztak egymás mellett, sárkányok ficánkoltak rajtuk. A megsárgult selyemre halványan, finoman fölfestett sápadtvörös, kék és zöld sárkányok mozogtak, és olyan csoportokba rendeződtek, mint a túloldali emberfigurák, a felhők és hegycsúcsok között.

— Tartsd most föl a fény felé — tanácsolta a szövőmester.

Tenar követte az utasítást, és most, a selymen áthatoló fény segítségével a két oldalon pompázó festményeket egybeolvasztotta, méghozzá úgy, hogy a felhők és hegyormok lettek a város tornyai, a férfiaknak és nőknek szárnyuk nőtt, a sárkányok pedig emberi szemmel meredtek rá.

— Nos, látod?

— Látom — mormolta döbbenten Tenar.

— Én már nem nagyon, de azért itt van, a lelki szemem előtt. Nem sok embernek mutatom ám meg.

— Igazán csodálatos.

— A vén varázslónak is meg akartam mutatni — dörmögte a takács —, de ezért vagy azért, sohasem került rá sor.

Tenar még egyszer a fény felé fordította a legyezőt, azután visszaakasztotta a falra, ahogy azelőtt volt: a sárkányok elrejtőzködtek a sötétben, a férfiak és asszonyok vígan sétálgattak a napsütésben.

Ezután Legyező, a mester kikísérte őt, hogy megmutassa neki a disznókat. Szép pár hízó volt. Szorgalmasan gömbölyödtek az őszi kolbászsors felé. Megvitatták, milyen kétbalkezes moslékszállító Heather. Tenar elmondta neki, hogy szeretne egy darabka szövetet valami gyerekruhának, mire az öreg örömmel húzott elő egy egész vég finom vásznat, miközben a fiatal nő, aki most a segéde volt, és a mesterséggel együtt, úgy látszik, az öreg elzárkózottságát is magáévá tette, tovább csattogtatta a szövőszék vetélőjét, állhatatosan és komor képpel.

Hazafelé menet Tenar elképzelte, hogy Therru ül a szövőszék előtt. Ez tisztességes megélhetést biztosítana számára. A munka ugyan jórészt unalmas volt, mindig ugyanazok a mozdulatok, de a takácsmesterség megbecsülésnek örvendett, és a hozzáértők kezén igazi művészetté is nemesedhetett. És az emberek valahogy elvárták a takácsoktól a szerénységet, gyakran a magányosságot is, miközben folyton a munkájukkal foglalkoznak, amint az szokás. És ha Therru a szövőszéken dolgozna, odabent a házban, nem kellene az arcát mutogatnia az embereknek. Hanem a korcs keze? Képes lenne-e azzal mozgatni a vetélőt, forgatni a nyüstöt?

Hát tényleg egész életében rejtőzködnie kellene?

Viszont mi mást is csinálhatna? „Tudván, hogy milyen élet vár rá…”

Tenar erővel valami másra terelte a figyelmét. A ruhácskára, amit majd megvarr. Pacsirta lányának a ruhái durva háziszövetből készültek, és sima agyagszínűek voltak. Ennek a végnek a felét megfesthetné, mondjuk sárgára vagy éppen pirosra, mezei buzérral. Azután jönne egy fehér kötény vagy felsőszoknya, a szélén fodorral. Hát annak a gyereknek talán örök életére el kell rejtőznie a sötétben, a vetélő előtt, hogy sohase ékeskedjen fodor a szoknyáján? A maradék meg biztosan elég lesz egy másik ruhára és még egy kötényre, ha ügyesen szabja ki.

— Therru! — kiáltotta a házhoz közeledve. Heather és a kislány a kerített legelőn volt, amikor elindult a faluba. Még egyszer szólította a gyereket, meg akarta mutatni neki az anyagot és elmondani terveit a ruhákról. Heather kárálva jött elő a melegágyak felől, Torkost kötélen vonszolva maga után.

— Hol van Therru?

— Hát veled! — válaszolta Heather olyan komolyan, hogy Tenar először körülpillantott utána, mielőtt rájött, hogy Heather nem is sejti, hol lehet a kislány, és egyszerűen azt mondja, amit igazságnak kíván.

— Mégis, hol hagytad?

Heathernek fogalma sem volt róla. Eddig még sohasem okozott csalódást Tenarnak. Tisztában volt vele, hogy a gyereket többé-kevésbé mindig szem előtt kell tartania, akár egy kecskét. Vagy meglehet, Therru maga értette meg a helyzetet és maradt szándékosan látótávolságon belül? Tenar inkább erre hajlott, és mivel Heather részéről nem kapott semmilyen érdemleges eligazítást, a kislány keresésére indult, a nevét kiáltozta, de nem kapott semmi választ.

Therru mindeddig a lehető legtávolabb maradt a szakadék szélétől. Ideérkezésük napján Tenar elmagyarázta neki, hogy egyedül sohase menjen a ház alatti meredek rétre, sem az északra húzódó szakadék közelébe, mivel egy szemmel nem képes biztosan fölmérni a távolságot vagy a mélységet. A gyerek mindeddig engedelmeskedett neki. Különben is, mindenben engedelmeskedett. Hanem a gyerekek feledékenyek. De ő biztosan nem felejtette el az intést. Viszont észrevétlenül is elkóborolhat a meredek szélére. Ó, nem, egész biztosan Moha házikóját kereste föl. Így kell lennie… Tegnap este egyedült járt ott, és most újra megpróbálja a szabadságot. Hát persze, csakis így lehet!

De nem volt ott. Moha egyáltalán nem látta.

— Majd én megtalálom, biztosan megkeresem, aranyom — bizonygatta. Ám ahelyett, amint azt Tenar elvárta volna tőle, hogy a hegyi ösvényen induljon keresésére, Moha hozzálátott kusza loboncának elrendezéséhez, valami kereső varázslat előkészületeként.

Tenar rohant visszafelé, Oromon házához, és útközben egyre a gyerek nevét kiáltozta. Ezúttal lenézett a ház alatt elterülő meredek rétre, remélve, hogy az aprócska teremtés valahol ott bujkál, játszadozik a szikladarabok között. De mindössze a tenger sötétén ráncolódó képét láthatta a lejtős terep végében, amitől szinte megszédült, és összeszorult a szíve.

Elszaladt Oromon sírjához és egy kicsit tovább is, a hegyi úton, folyton kiáltozva. Amikor visszafelé igyekezett a réten át, a vércse ugyanott leste prédáját, ahol annak idején Kóbor is megfigyelte. Most is megállt a levegőben, utána lecsapott, és már röppent is vissza, karmai között valami apró lénnyel. Utána sebesen elszárnyalt az erdő felé. Biztosan a fiókáit eteti, gondolta Tenar. Mindenféle gondolat cikázott az agyában, élesen és világosan, amint elsietett a kiteregetett és már megszáradt ruhák mellett… azokat is össze kell szednie, még naplemente előtt. Alaposabban körül kell néznie a házban, a melegágyaknál, a fejőállás környékén. Az egész az ő hibája. Ő okozta azzal, hogy Therrut a szövőszék elé képzelte, bezárta volna a sötétbe, unalmas munkája mellé, hogy így szerezzen magának megbecsülést. Holott Oromon világosan megmondta: „Tanítsd őt, taníts meg neki mindent, Tenar!” Bár tisztában volt vele, hogy a helyrehozhatatlan hibát föl kell magasztalnia. És tudta, hogy a gyereket a sors ajándékozta neki, ő pedig kudarcot vallott az őrizetével, eljátszotta a bizalmát, és elveszítette őt, elveszítette élete legnagyobb ajándékát.

Miután a többi épület minden sarkát alaposan végigkutatta, bement a házba, és újból föltúrta a benyílót, megvizsgálta az ágy környékét. Töltött magának egy pohár vizet, mivel a szája kiszáradt, akár a sivatag.

Egyszer csak az ajtó mögötti zugban megmozdultak a botok, Oromon varázspálcája és a két vékonyabb sétapálca. Az egyikük meg is szólalt:

— Itt vagyok.

A gyerek ott kuporgott a sötét sarokban, annyira összehúzódva, hogy nem látszott nagyobbnak egy kölyökkutyánál, fejét a válla közé húzta, kezét-lábát szorosan a törzséhez vonta, egyetlen szemét behunyta.

— Kiscsibém, verébfiókám, arany sziporkám, mi a baj? Mi történt? Már megint mit műveltek veled?

Tenar fölnyalábolta a kicsiny, kőkeményre összezsugorodott testet, és lágyan ringatta a karjában.

— Hát hogy rémiszthettél meg engem ennyire? Miért bújtál el előlem a sötétbe? Ó, ha tudnád, hogy haragudtam rád!

Sírva fakadt, és könnyei ráhullottak a kislány arcocskájára.

— Ó, Therru, Therru, Therru, ne rejtőzz el énelőlem! — A görcsösen összeszorított kis végtagok megremegtek, és lassan elernyedtek. Therru megmozdult, és szorosan odabújt az asszonyhoz, arcát belefúrta a vállhajlatába, még szorosabban ölelte, kis testének minden elkeseredett erejével. Ő nem szipogott… sohasem sírt. Talán minden könnyét is kiégette belőle az a tűz. Egyetlen csöpp sem maradt. De hosszan elnyúló, nyögésszerű, zokogó hang tört elő a torkából.

Tenar csak ölelte magához, és ringatta, ringatta. A kétségbeesett szorítás lassan, nagyon lassan fölengedett. A kislány fejecskéje megpihent Tenar mellén.

— No, mondd el szépen — mormolta az asszony, és a gyerek halkan válaszolta a megszokott halvány, reszelős suttogással:

— Idejött utánam.

Tenar az első pillanatban Kóborra gondolt. Elméje a félelemtől még mindig vadul száguldott, a hallottak után kapott, mintha megértette volna, ki lehet az az „ő” a gyerek számára. Futtában keserű fintort vágott a gondolatra, aztán továbbrohant, választ keresve.

— Ki jött ide utánad?

Nem kapott választ, csak a kis test remegett meg ismét mélyen, a zsigerekig.

— Egy férfi — suttogta ekkor Tenar —, egy bőrkalapos ember!

Therru egyet bólintott.

— Láttuk az ösvényen, amint errefelé igyekezett.

Semmi válasz.

— Az a négy ember… akikre olyan mérges voltam, emlékszel? Csak közülük való lehetett.

Eszébe jutott, hogyan hajtotta le akkor a fejét Therru, elrejtve összeégett arcát, a tekintetét lesütve, mint mindig, idegenek jelenlétében.

— Te ismered őt, kicsim?

— Igen.

— Onnan… akkorról, amikor a folyó melletti táborban tanyáztatok?

Kurta biccentés.

Tenar karja még szorosabban zárult a kis test köré.

— Ő merészkedett ide? — kérdezte, és a félelemérzete átalakult haraggá, dühödt indulattá, amely úgy égette végig egész testét, mint valami izzó vaspálca.

— Hahh! — kacagott föl keserű hangon. És abban a zaklatott pillanatban eszébe jutott Kalesszin, az, hogyan nevetett a sárkány. De egy ember, egy asszony számára ez nem olyan egyszerű. A tüzet meg kell fékezni. A gyereket le kell csillapítania.

— És meglátott téged?

— Elbújtam előle.

Tenar a gyerek puha haját simogatva mormolta:

— Sohasem nyúlhat hozzád, Therru. Ezt meg kell értened, hinned kell nekem: többé sohasem érhet hozzád! Még csak rád sem nézhet, hacsak én nem vagyok melletted, de akkor velem gyűlik meg a baja. Érted, aranyom, kincsem, kicsiny szépségem? Nem kell félned tőle. Nem szabad félned tőle! Ő a te félelmeddel táplálkozik. Majd mi kiéheztetjük, kicsinyem. Úgy kiéheztetjük, hogy a végén majd magát falja föl. Míg meg nem fullad saját kezének lerágott, torkán akadt csontjától. Ó, ó, ó,! Ne is hallgass rám! Csak a harag, a méreg beszél belőlem… Mondd, piros vagyok? Piros vagyok, mint egy igazi gonti asszony? Vörös vagyok, akár egy sárkány? — Tréfával akarta palástolni indulatát, de Therru fölemelte a fejét, kis, összeégett, megnyomorított arcából föltekintett az asszonyéba, és halkan suttogta:

— Igen. Te egy vörös sárkány vagy!

A gondolat, hogy az az ember idejött hozzájuk, behatolt a házba, eljött, hogy elgyönyörködjön a keze munkájában, talán még igazítani is akart rajta valamit, amint mindez ott kavargott Tenar agyában, nem is annyira gondolatra, mint inkább heveny rosszullétre, gyötrő hányingerre emlékeztetett. Hanem a rosszullét hamar elenyészett izzó haragjának tüzére.

Összeszedték magukat, megmosakodtak, és Tenar közben rájött, hogy minden egyéb érzést elnyom benne az éhség.

— Kilyukad a gyomrom — mondta a kislánynak, és bőséges ebédet tálalt föl elébük az asztalra: kenyeret, sajtot, olajos babsalátát, mindenféle zöldséget, egy fölszeletelt hagymát és szárazkolbászt. Therru is jócskán falatozott belőle, de Tenar hatalmas mennyiséget kebelezett be.

Miután leszedték az asztalt, a gyerekhez fordult.

— Mától fogva sohasem hagylak magadra, Therru, és te se menj el messzire tőlem. Rendben van? Most pedig együtt le kell mennünk Moha néne házához. Nekilátott miattad a kereső varázslatnak, de arra már semmi szükség, ő viszont talán nem tud róla.

Therru megmerevedett. Odanézett a kitárt ajtóra, és visszarebbent előle.

— Meg a megszáradt ruhákat is össze kell szednünk. Majd visszafelé jövet. Aztán, amikor majd hazaérünk, megmutatom neked a ruhát, amit szereztem. Szép lesz. Csinos ruhát csinálunk belőle neked. Szép piros ruhát!

A kislány némán, magába roskadtan állt a helyén.

— Ha elbújunk előle, Therru, csak őt tápláljuk vele. De inkább mi eszünk. Őt pedig kiéheztetjük. No, gyere szépen velem!

Therru számára iszonyatosan nehéz volt az akadály, a kinti világba vezető ajtó. Visszatántorodott tőle, eltakarta az arcát, reszketett, vacogott, kegyetlenség volt átkényszeríteni rajta, kiráncigálni őt a búvóhelyéről, de ezúttal Tenar csöppet sem volt kíméletes.

— Gyere! — szólt keményen, és a gyerek megindult utána.

Egymás kezét fogva bandukoltak le Moha házához. Therru egyszer-kétszer nagy nehezen vette a bátorságot, és föltekintett.

Moha nem lepődött meg a láttukon, de valami furcsa, baljós légkör vette körül. Rászólt a kislányra, hogy menjen be a házba, és nézze meg a kopasz nyakú tyúk csibéit, melyik kettőt választja ki magának. Therru azonnal, hálásan tűnt el a biztosnak tűnő menedékben.

— Egész idő alatt ott volt a házban — mondta Tenar. — Elrejtőzött.

— Biztosan jól tette — jelentette ki Moha.

— Ugyan miért? — kérdezte Tenar nyersen. Most éppen egyáltalán nem volt rejtőzködő kedvében.

— Itt vannak… valamilyen teremtmények járnak körülöttünk — dünnyögte a vajákos asszony, nem fennhéjázón, hanem inkább kényszeredetten.

— Csirkefogók ólálkodnak körülöttünk — torkolta le Tenar, mire Moha fölnézett rá, és kissé vissza is húzódott előle.

— Ejnye már — mormolta. — Ejnye, aranyom. Csupa tűz vagy. Fényes tűz lobog a fejed körül. Elvégeztem a varázslatot a gyerek fölkutatására, de nem egészen jól sikerült. Valahogy elszabadult, és a saját útjára tért. Még most sem tudom, vége van-e már. Teljesen megzavarodtam. Hatalmas lényeket láttam. A kislánykát kerestem, de rájuk találtam, ott röpködtek a hegyek fölött, a felhők között. Most meg ez is itt, körülötted, mintha lángolna a hajad! Mi romolhatott el, vajon mi siklott félre?

— Egy bőrkalapos férfi járt ott — mondta Tenar. — Egy fiatalember. Elég jó külsejű. A zekéje vállán fölfeslett a varrás. Nem láttad valahol errefelé?

— De igen — bólogatott Moha. — A kastélybeliek fölfogadták a szénagyűjtők közé.

— Mondtam már neked — pillantott Tenar a ház felé —, hogy ő korábban egy nő és két férfi társaságában volt. Ez az alak azok egyike.

— Úgy érted, azok közül való, akik… őt…

— Igen.

Moha úgy állt ott, mint egy öregasszony fából kifaragott bálványa: megkövülten, akár egy tuskó.

— Nem is tudom… — motyogta végül. — Azt hittem, már éppen eleget tudok. De nem így van. Mi… Mit tehet…? Talán el akar jönni, hogy meglátogassa őt?

— Ha netán ő az apja, akár érte is jöhetett.

— Hogy visszakövetelje?

— Végül is az ő tulajdona.

Tenar határozottan beszélt, és közben föltekintett a Gont-hegy csúcsára.

— De nem hiszem, hogy ő lenne az apja. Inkább az a másik. Az, amelyik berohant a faluba, és közölte a barátnőmmel, hogy a gyerek „megsebesült”.

Moha még mindig zavarodott volt. Rettegett a saját vajákolásától és látomásaitól, Tenar heves indulatától, a kivédhetetlenül fenyegető gonosztól. Tanácstalanul megcsóváltába fejét.

— Nem értem — dünnyögte maga elé. — Azt hittem, már éppen eleget tudok. Mégis, hogy jöhetett vissza?

— Enni akar — mormolta Tenar. — Fölfalni őt. Többé sohasem hagyom egyedül. Hanem holnap, esetleg megkérlek téged, Moha, hogy tartsd itt magadnál délelőtt, egy vagy két órára. Megtennéd ezt nekem, amíg fölmegyek az udvarházba?

— Hogyne, aranyom. Hát persze. Még elrejtő varázsigét is vethetek rá, ha óhajtod. De… De azok is odafönt vannak… azok a nagy hatalmú emberek, a király városából…

— No és aztán, akkor legalább megláthatják, milyen is az egyszerű emberek élete — sziszegte Tenar, és Moha megint csak visszahőkölt előle, mintha szikraeső zúdult volna felé a szélben fölizzó tűzből.

Загрузка...