Mona Lisa Overdrive

10. AZ ALAK

Egy órán keresztül vacakolt a Bíró csuklócsapágyaival, aztán bekente őket gépzsírral; már túl hideg volt a munkához; föl kell fűtenie a helyiséget, ahol a többit tartotta, a Felügyelőket, a Hullamorzsolót meg a Boszorkát. Ez már önmagában is felrúgta volna Gentryvel való megállapodásának kényes egyensúlyát, ám teljesen eltörpült a probléma mellett, hogyan magyarázza meg neki a Kid Afrikával kötött alkut, és a két idegen jelenlétét a Gyártelepen. Gentryvel nem lehetett vitatkozni; a lé az övé volt, mert ő bűvölte ki a Fissziós Hatóságból; ha Gentry nem ül minden hónapban a deckjéhez, és nem végzi el a szertartásos mozdulatokat, amik mindig meggyőzték a Hatóságot, hogy a Gyártelep valahol másutt van, ahol rendesen fizetik a számlát, nem lenne áramuk.

És Gentry egyébként is olyan fura, gondolta; ahogy felállt, és elővette a dzsekije zsebéből a Bíró távvezérlőjét, érezte, hogy megreccsen a térde. Gentry meg volt győződve róla, hogy a cybertérnek Alakja van, mindent átfogó, totális formája. Ez volt a legfurcsább ötlet, amiről Dörzsölt valaha hallott, de Gentry a megszállottsággal határosan hitt benne, hogy az Alak mindent meghatároz. Az Alak volt Gentry Grálja, felkutatását szent küldetésének tekintette.

Dörzsölt egyszer lefuttatott a stimen egy ismeretterjesztő Net/Knowledge sorozatot az univerzum alakjáról; úgy okoskodott, hogy ha az univerzum minden, akkor hogy lehetne neki alakja? Ha egy dolognak alakja van, akkor lennie kell körülötte valaminek, amiben az az alak létezik, nem? És ha az a valami tényleg valami, akkor annak is az univerzumhoz kell tartoznia. Pontosan ez a téma volt az, amiről nem volt tanácsos vitát kezdeni Gentryvel, mert Gentry csomóra tudta kötni az ember agyát. De Dörzsölt egyébként sem hitte, hogy a cybertér olyasvalami lenne, mint az univerzum; az csak egy módszer az adatok érzékletessé tételére. A Fissziós Hatóság mindig úgy nézett ki, mint egy nagy, piros, azték piramis, de nem volt muszáj úgy kinéznie; olyan alakja volt, amilyet az FH akart. A nagyobb cégeknek copyrightjuk volt róla, hogy fest a cuccuk. Akkor viszont hogy gondolhat valaki olyat, hogy az egész mátrixnak meghatározott alakja van? És miért lenne fontos, ha tényleg így volna?

Lenyomta a távvezérlő kapcsológombját; a Bíró, tőle tíz méterre, zúgni kezdett és megremegett.

Dörzsölt gyűlölte a Bírót. Az emberek sosem értették, miben áll a művészete. Hogy egyáltalán nem szerez neki örömöt, amikor megépíti ezeket a robotokat, amikor kitaszítja magából a Bírót, oda, ahol láthatja és nyomon követheti, és végül megszabadulhat az ötletétől — és ez korántsem ugyanaz, mintha szerette volna.

A fej nélküli Bíró közel négy méter magas volt, és vállban félakkora széles; remegve állt, innen-onnan összeszerelt páncélja sajátos, egyedi rozsdaszínben fénylett, mint egy régi talicska nyele, amit ezernyi kéz koptatott az évek során. Ezt a hatást vegyszerekkel és gyakori csiszolással sikerült elérnie, és szinte mindenütt lekezelte vele a Bírót, legalábbis a régi, a rozsdatemetőkből kiásott alkatrészeit; a körfűrészek hideg fogazatát és a tükörfényes ízületeket persze nem, de a Bíró többi része ilyen színű volt, patinás, mint valami nagyon régi szerszám, amit most is nap mint nap használnak.

Megbillentette a joysticket, és a Bíró tett egy lépést előre, aztán még egyet. A stabilizátorok tökéletesen működtek; a robot még fél karral is hátborzongató méltósággal mozgott, pont úgy rakta a lábát, ahogyan kellett.

Dörzsölt belevigyorgott a Gyártelep homályába, miközben a Bíró feléje dübörgött, egy-kettő, egy-kettő. Ha akart, a Bíró megépítésének minden apró részletére vissza tudott emlékezni, és néha meg is tette, csak hogy megnyugtassa magát, igenis képes rá.

Arra az időre nem emlékezett, amikor még nem tudott emlékezni, bár néha hajszál híján sikerült neki.

Ezért építette a Bírót, mert annak idején csinált valamit — nem túl vészeset, de rajtakapták, kétszer is —, és bíróság elé állították, elítélték, és végrehajtották az ítéletet, és aztán nem emlékezett semmire, egyáltalán semmire, ami öt percnél tovább tartott volna. Autókat lopott. Gazdag manusok autóit. Gondoskodtak róla, hogy soha ne felejthesse el, amit csinált.

Igazított egy kicsit a joysticken, megfordította a Bírót, és bemasírozott vele a szomszéd helyiségbe, végig egy nyirkos vasbetonállványokkal szegélyezett folyosón, amikről hajdan fogókarok és ívforrasztók lógtak. Magasan a feje fölött, a félhomályban, a poros tartógerendák között döglött, fluoreszkáló szerelvénykötegek lógtak, amiken néha madarak raktak fészket.

Korszakov-módszer, így hívták az eljárást; babráltak valamit az idegsejtjeivel, hogy a rövid távú memória ne tudjon megragadni. Ahogy megcsinált valamit, azonnal el is felejtette; bár hallott róla, hogy az utóbbi időben nem szabnak ki ilyen ítéletet, legalábbis nagystílű autótolvajokra. Akik nem tapasztalták, azt hitték, nem nagy ügy — a hűvösön vagy, és még csak nem is emlékszel rá —, de valójában egészen másmilyen volt. Mikor kiszabadult, mikor vége lett… Három teljes év a félelem és a zűrzavar hosszú, bizonytalan láncolatában, és nem is azokkal az időszakokkal volt a gond, amikre emlékezett, hanem az átmenetekkel… Mikor vége lett, muszáj volt megépítenie a Boszorkát, a Hullamorzsolót, aztán a Felügyelőket, és most, végül a Bírót.

Miközben felirányította a Bírót a vasbeton rámpán abba a helyiségbe, ahol a többiek várták, hallotta, hogy Gentry felpörgeti motorját a Kutyamagányon.

Gentryt zavarták az emberek, gondolta Dörzsölt, mikor elindult a lépcső felé, de ez fordítva is állt. Az idegenek megérezték az Alak lángolását Gentry homloka mögött; mindenben, amit tett, a rögeszméje vezérelte. Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, hogy boldogul a Sprawlba tett kiruccanásai során; talán ugyanolyan dilis pasasokkal tárgyalt, amilyen ő volt, magányos farkasokkal a drog- és a szoftverpiac legszélén. A szexszel egyáltalán nem törődött, olyannyira, hogy Dörzsöltnek fogalma sem volt róla, mit csinálna, ha egyszer valahogy eszébe jutna.

A szex volt a Kutyamagány legfőbb hátulütője, ami Dörzsöltet illeti, különösen télen. Nyáron néha talált magának egy lányt azokban a rozsdás kisvárosokban; ezért rándult ki annak idején Atlantic Citybe, és ezért vált Kid lekötelezettjévé. Később bebeszélte magának, hogy az a legjobb megoldás, ha a munkájára összpontosít, ám miközben az ingatag acéllépcsőn kapaszkodott a Gentry szállásához vezető közlekedőhíd felé, rajtakapta magát, hogy azon morfondírozik, vajon hogy festhet Cherry Chesterfield az alatt a rengeteg bőrcucc alatt. A lány kezére gondolt, hogy milyen tiszta és gyors, de ettől felrémlett előtte a hordágyon fekvő eszméletlen pali képe, a cső, ami valami oldatot pumpál a bal orrlyukába, és Cherry, ahogy szivaccsal törölgeti az arcát; elfintorodott.

— Hé, Gentry! — bömbölte bele a Gyártelep vassal erezett sötétjébe. — Jövök!

Három dolog nem volt szikár, keskeny és szoros Gentryn: a szeme, a szája és a haja. A szeme nagy volt és fakó, a beeső fénytől függően szürke vagy kék; az ajka telt és mozgékony; a haját tépett, szőke taréjba zselézte, ami ide-oda billent járás közben. Szikár volt, de nem girhes, mint Kismadár, akit a peremvárosi étrend meg a gyenge idegek sorvasztottak ösztövérré; Gentry egyszerűen sovány volt, a csontozatára szorosan tapadtak az izmok, háj egy deka sem látszott rajta. Szűk, erőszakos stílusú ruhákat viselt: fekete bőrcuccokat szurokfekete gyöngyökkel kivarrva, ami a Deacon Bluesszal töltött idejére emlékeztette Dörzsöltet. A gyöngyök miatt gondolta, hogy Gentry harminc körüljárhat; ő is harmincéves volt.

Mikor Dörzsölt belépett az ajtón a százwattos izzók éles fényébe, Gentry rámeredt, hogy minél ékesszólóbban érzékeltesse vele: ő is egy újabb akadály csupán, amelyik Gentry és az imádott Alak közé áll. Éppen két motorostáskát lökött a hosszú acélasztalra; elég nehéznek tűntek.

Dörzsölt rengeteget szerelt és forrasztott Gentrynek az első nyáron, amikor a Kutyamagányra érkezett. Levágta a tetőpaneleket, ahol szükség volt rá, támasztógerendákat állított fel, merev műanyaglemezekkel takarta el a lyukakat, az így létrehozott tetőablakokat szilikonnal vonta be. Aztán jött Gentry maszkkal, szórópisztollyal és húsz gallon fehér latexfestékkel; a takarítást, a falak lesikálását kihagyta, csak vastag festékréteget fújt a rengeteg porra mocsokra és száraz madárszarra, gyakorlatilag a falra tapasztotta a sok szemetet, és addig működött a szórópisztollyal, amíg az egész többé-kevésbé fehér nem lett. Mindent befestett, a tetőablakokat kivéve, aztán Dörzsölt szépen beszerelte neki a cuccát, amit addig a Gyártelep földszintjén tartott, egy kisebb kamionra való komputert és cyberdecket, egy hatalmas, ósdi holovetítőt, ami alatt majdnem letört a darukar, effektgenerátorokat, több tucat bordázott műanyagdobozt, zsúfolásig tömve a legkülönfélébb módon rögzített fájlokkal, amiket Gentry az Alak kutatása során szedett össze, több száz méter optikai kábelt, fényes, új plasztiktárcsákra csévélve, amiket a még működő ipartelepekről lopkodott össze. És könyveket, régi könyveket; a fedelük vászonnal bevont kartonlemezekből készült. Dörzsöltnek addig fogalma sem volt róla, milyen nehezek. Szomorú illatuk volt azoknak a vén könyveknek.

— Megnőtt pár dekával a fogyasztásod, mióta elmentem — mondta Gentry, és kinyitotta az első motorostáskát. — Szereztél egy új hősugárzót?

Idegesen turkálni kezdett a táskában, mintha keresne valamit, amire szüksége van, de rossz helyre tette. Ám Dörzsölt tudta, hogy nem ez a baja; hiába ismerte a váratlan látogatót, zavarta a jelenléte ezen a helyen.

— Ja. A raktárba is be kell fűtenem. Különben túl hideg lesz, nem tudok melózni.

— Nem — mondta Gentry, és hirtelen felnézett —, nem hősugárzót raktál a szobádba. Nem stimmel a fogyasztás.

— Ja — vigyorodott el Dörzsölt, arra alapozva, hogy a vigyorgás ostobának tünteti fel Gentry előtt, és könnyebben meglágyíthatja.

— Mi az a „ja”. Dörzsölt Henry?

— Tényleg nem hősugárzó.

Gentry éles csattanással becsukta a motorostáskát.

— Ha nem mondod meg, mi az, kiiktatom az áramkörből.

— Tudod, Gentry, ha nem lennék itt. sokkal kevesebb időd jutna a… dolgaidra. — Dörzsölt jelentőségteljesen a nagy holovetítő felé bökött a fejével. — Az az igazság, két ember van nálam… — Látta, hogy Gentry megfeszül, fakó szeme tágra nyílik. — De nem fogod látni egyiküket sem, hallani se, semmi.

— Nem is — mondta Gentry fojtott hangon, miközben megkerülte az asztalt —, mert azonnal eltünteted innen őket, ugye?

— Legfeljebb két hét. Gentry.

— Kivágod őket. Most azonnal. — Gentry arca centiméterekre volt az övétől, orrát megcsapta a kimerültség savanyú bűze. — Vagy mész te is velük.

Dörzsölt tíz kilóval nehezebb volt Gentrynél, jórészt izomban, de sosem jutott eszébe, hogy megfenyegethetné; Gentry mintha egyáltalán nem törődött volna vele, hogy baja eshet, nem is érdekelte. Ez a maga módján épp elég ijesztő volt. Gentry egyszer pofonvágta, keményen, tiszta erőből, és Dörzsölt lenézett a markában szorongatott hatalmas, krómmal ötvözött csavarkulcsra; érthetetlen csalódottság fogta el.

Gentry kihúzta magát, reszketni kezdett. Dörzsölt meglehetősen biztos volt benne, hogy nem szokott aludni, ha Bostonból New Yorkba utazik. Egyébként a Gyártelepen sem aludt sokat. Mindig felpörögve érkezett meg, és az első nap volt a legrosszabb.

— Nézd — mondta Dörzsölt olyan hangon, mintha egy sírással küszködő kisgyerekhez beszélne, és előhúzta a zsebéből a csomagot, Kid Afrika cuccát. Gentry elé tartotta az átlátszó, cipzáros műanyagtasakot, hogy jól lássa, mi van benne: kék dermák, rózsaszín tabletták, egy nagy adag randa külsejű ópium piros celofánba tekerve, köhögés elleni cukorkára emlékeztető lövetkristályok, plasztikinhalátorok, amikről késsel kaparták le a japán gyártó cég nevét… — Afrika küldi — mondta Dörzsölt, és meglengette a csomagot.

— Afrika? — Gentry a tasakra nézett, aztán Dörzsöltre, végül megint a tasakra. — Ez Afrikából jött?

— Kid Afrika. Te nem ismered. Neked hagyta itt.

— Minek?

— Mert szüksége van rám, hogy elbújtassam egy rövid időre ezeket a barátait. Jövök neki eggyel, Gentry. Megmondtam neki, hogy nem szereted a népeket a kérődön. Hogy zavarnak. Ezért — hazudta Dörzsölt — azt mondta, itt hagy neked egy kis anyagot, hogy kárpótoljon a kellemetlenségekért.

Gentry elvette a tasakot, végighúzta az ujját a varraton, kinyitotta. Az ópiumot kivette belőle, és átnyújtotta Dörzsöltnek.

— Erre nincs szükségem.

Aztán kihalászta az egyik kék dermát, lehúzta róla a hátsó védőborítást, és óvatosan a helyére simította a jobb csuklója belső oldalán. Dörzsölt szótlanul állt, szórakozottan forgatta az ópiumot a hüvelyk- és a mutatóujja között; csak a celofán zörgött, miközben Gentry megkerülte a hosszú asztalt, és kinyitotta a motorostáskát. Vadonatúj fekete bőrkesztyűt húzott elő belőle.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha… találkozom ezekkel a vendégeiddel, Dörzsölt.

— Hogy? — pislogott döbbenten Dörzsölt. — Ja… De tényleg nem muszáj, akarom mondani, minek fáraszd magad…

— Nem — mondta Gentry, és egy kurta mozdulattal felhajtotta a gallérját. — Ragaszkodom hozzá.

Mikor lefelé ereszkedtek a lépcsőn, Dörzsöltnek eszébe jutott az ópium, és áthajította a korláton, a sötétbe. Utálta a drogokat.

— Cherry? — Elég ostobán érezte magát, Gentryvel a háta mögött, amint horzsoltra kopogja a bütykét a saját ajtaján. Válasz nem jött. benyitott. Sejtelmes félhomály. Látta, hogy árnyékolta le a lány az egyik villanyégőt; kúp alakúra göngyölt egy megsárgult faxot, és egy darab dróttal a nyakára erősítette. A másik két izzót kicsavarta. Nem volt a szobában.

A hordágy viszont ott volt, és a pasas is, nyakig bebugyolálva a kék hálózsákba. Fölfalja, gondolta Dörzsölt, mikor a hordágyra szerelt holmikra nézett, a csövekre, a kábelekre, a vezetékekre, a folyadékos zacskókra. Nem, mondta magának, életben tartja, mint a kórházban. De a pillanatnyi benyomás nem illant el, megmaradt; mi van, ha az életerejét szívja, és egy idő múlva üresre szipolyozza, mint valami velőscsontot? Eszébe jutott Kismadár szövege a vámpírokról.

— Nos — mondta Gentry; ellépett mellette, és a hordágy lábához állt. — Fura társaságban forogsz, Dörzsölt Henry… — Gentry körbejárta a hordagyat, elővigyázatosan fél méter távolságot tartva a bokája meg a fekvő alak között.

— Gentry, biztos vagy benne, hogy nem akarsz visszamenni? Ugye, az a derma… Talán túl sokat pumpáltál magadba.

— Igazán? — Gentry félrehajtotta a fejét; szeme izzott a halványsárga fényben. Kacsintott. — Miből gondolod?

— Hát… — Dörzsölt habozott. — Nem olyan vagy, mint szoktál. Mármint általában.

— Úgy gondolod, hogy hangulatváltozáson estem át, Dörzsölt?

— Ja.

— Én kifejezetten élvezem a hangulatváltozásokat.

— Nem látom rajtad, hogy mosolyognál — mondta Cherry az ajtóból.

— Ez itt Gentry, Cherry. A Gyártelep az ő helye. Cherry, Clevelandból…

Ám Gentrynek már egy vékony, fekete ceruzalámpa volt a kesztyűs kezében; az eszméletlen fickó homlokára erősített elektródákat vizsgálgatta. Fölegyenesedett; a fénysugár megállapodott a dísztelen, feliratozatlan, szürke készüléken, aztán nyomon követte a fekete kábelt a beültetett aljzatig.

— Clevelandből — mondta végül Gentry, mintha valahol álmában hallotta volna a nevet. — Érdekes… — Megint felemelte a ceruzalámpát, és a nyakát nyújtogatva nézegette azt a pontot, ahol a kábel becsatlakozott a készülékbe. — És Cherry… Mondd csak, Cherry, ki ez? — és a fénysugár az elektródákkal borított, idegesítően mindennapos arcra esett.

— Gőzöm sincs — mondta Cherry. — Vidd azt az izét a szeméből! Elbaszhatja a REM-jét, vagy ilyesmi.

— És ez? — világította meg Gentry a szürke csomagot.

— Az LF, Kid hívta így. A palit Grófnak, ezt meg az LF-jének — A lány a dzsekik alá nyúlt, és megvakarta magát.

— Nohát, ez esetben — mondta Gentry, és hátrafordult; a ceruzalámpa kattanva kialudt, s a helyét átvette a megszállottság perzselő lángja a szemében, amit annyira felszított Kid Afrika dermája, hogy Dörzsölt egy pillanatra azt hitte, itt van az Alak, átsüt Gentry homlokán, és mindenki látja, csak maga Gentry nem —, ez esetben bizonyára az, aminek mondta…