Mona Lisa Overdrive

15. EZÜSTSÉTA

Volt Monának egy barátnője Clevelandben, Lanette, aki sok mindenre megtanította. Hogyan kell kiugrani gyorsan a kocsiból, ha a fuvar rá akarja zárni az ajtókat, hogyan viselkedjen, ha vásárolni készül. Lanette valamivel idősebb volt nála, és főleg lövetet szedett; „hogy feldobódjak”, szokta mondani, mert szinte mindentől kipörgött, az analóg endorfinoktól a megbízható, tiszta, tennessee-i ópiumig. Máskülönben csak a videó előtt ücsörögne napi tizenkét órán át, mondogatta, és minden szart megnézne, amit leadnak. Amikor frankón kipörög az ember, és a lövet a tetejébe még mozgékonnyá is teszi, mondogatta, az már valami. De Mona észrevette, hogy akik komolyan kipörögnek, azoknak rettentő sok idejébe kerül, hogy feldobódjanak; azt pedig nem értette, miért nézne valaki videót, amikor a stimfilmhez is ugyanolyan könnyen hozzájuthat. (Lanette azt mondta, a szimstimtől csak ugyanazt a szart kapja, amiből szeretne kikeveredni.)

Azért jutott eszébe Lanette, mert Lanette néha tanácsokat adott neki, például elmagyarázta, hogyan tegye elviselhetővé a rossz éjszakákat. Ma Lanette azt mondaná, ugorjon be egy bárba, és keressen magának társaságot. Még maradt némi dohánya az utolsó Floridában töltött éjszakáról, úgyhogy csak azon múlt a dolog, talál-e magának egy olyan helyet, ahol a készpénzt is elfogadják.

Egyből ráhibázott, rögtön az első próbálkozásra. Jó jel. Lefelé egy keskeny vasbeton lépcsőn a társalgás füstös morajába; a háttérben Shabu „White Diamonds”-ának az ismerős, tompa lüktetése. Ide nem öltönyösök jártak, de nem is az a hely, amit a clevelandi stricik csehónak neveztek. Monának semmi kedve nem volt egy csehóban inni, legalábbis ma este.

Valaki éppen akkor állt fel a pult mellől, amikor Mona belépett, úgyhogy gyorsan becsusszant a helyére, és amikor leült, a műanyag szék még meleg volt alatta; a második jó előjel.

A csapos az ajkát csücsörítette és bólintott, mikor megmutatta neki az egyik bankjegyet a táskájából, így hát kért tőle egy pohár bourbont meg egy sört kísérőnek; Eddy is mindig ezt rendelte, ha maga fizetett. Ha valaki meghívta, akkor különféle koktélokat rendelt, amiket a csapos nem tudott kikeverni, aztán hosszan, türelmesen elmagyarázta neki, pontosan hogy is készítse el. Utána megitta, és azon baszakodott, hogy nyomába sem érhet azoknak a koktéloknak, amiket Los Angelesben vagy Szingapúrban vagy valami más hülye helyen kevernek, ahol — Mona tudta róla — soha életében nem járt.

Az itteni bourbon elég furcsa volt, kicsit savanyú, de amikor lecsusszant, igazán frankó. Ezt meg is mondta a csaposnak, aki megkérdezte, hol szokott bourbont inni. Közölte vele, hogy Clevelandben, és a pasas bólintott. Ott tiszta etilalkoholt szolgálnak fel valami szarral keverve, amitől állítólag bourbon-ízt kap. Mikor megkapta a visszajárót, rájött, hogy itt a Sprawlban a bourbon drága dolog lehet. Mindenesetre elvégezte a dolgát, feldobódott tőle rendesen, úgyhogy felhajtotta a maradékot, és nekilátott a sörének.

Lanette szerette a bárokat, de sosem ivott, csak kólát vagy ilyesmit. Mona jól emlékezett arra a napra, amikor egyszerre két lövetet vett be — Lanette dupla pofonnak hívta az ilyet —, és meghallotta azt a hangot a fejében, ugyanolyan tisztán, mintha lenne vele valaki a szobában: Gyorsan száguld, helyben áll. És Lanette, aki alig egy órája oldott fel egy csésze kínai teában három fekete Memphis gyufafejet, szintén belőtt magának egy fél kristályt, aztán sétálni mentek, kósza kísértetként járták az esőáztatta utcákat, és Mona valami tökéletes harmóniát érzett közöttük, még a beszéd is fölösleges volt. És a hangnak igaza volt, mert a csúcsponton nem rázta, ki a hideg, elmaradt az izomgörcs meg a vacogás. csak azt érezte, hogy valami — talán maga Mona — szép csöndesen kifelé terjed a középpontból. És rátaláltak arra a parkra, az ezüstös tócsákkal tarkított gyepre, és bejárták az összes ösvényt, és Mona el is nevezte magában ezt az élményt Ezüstsétának.

És nem sokkal ezután Lanette egyszerűen eltűnt, és senki sem látta többet, és egyesek azt mondták, Kaliforniába ment, mások meg azt, hogy Japánba, és akadtak olyanok is, akik szerint rábaszott, és kihajították egy ablakon, amit Eddy száraz kocsikáztatásnak hívott, de Mona most nem akart erre gondolni, így hát kihúzta magát és körülnézett, és igen, ez frankó helynek tűnt, elég kicsinek ahhoz, hogy a népek összezsúfolódjanak, de ez néha kimondottan jó. Eddy műbalhésoknak hívta az ilyen embereket, akiknek van némi dohánya, de úgy öltözködnek, mintha nem lenne, csakhogy a ruhájukon látni, hogy passzol rájuk, és újonnan vették.

A pult mögött, az italállvány fölé egy videoképernyő volt felszerelve, és Mona egyszerre csak Angie-t pillantotta meg; egyenesen a kamerába nézett, és mondott valamit, de a csapos az előbb levette a hangot, és nem lehetett hallani a tömeg lármájától. Aztán egy légifelvétel következett, valami tengerparti házsor, utána pedig megint Angie; nevetett, a haját rázta, azzal a különös, szomorú félmosollyal.

— Hé — mondta Mona a csaposnak —, itt van Angie.

— Kicsoda?

— Angie — mondta Morva, és a képernyőre bökött.

— Aha — felete a csapos —, rákapott valami drogtervezői szarra, és kipurcant tőle, ezért elment Dél-Amerikába, vagy hova a francba, és leperkált az ottaniaknak pár milcsit, hogy kipucolják.

— Ő nem élhet szaron. A csapos ránézett.

— Hogy az istenbe ne?

— De egyáltalán hogy jutott eszébe? Elvégre ő Angie, nem?

— Benne van a pakliban.

— De nézz rá — tiltakozott Mona —, milyen klasszul fest… — Ám Angie már eltűnt, a helyét egy fekete teniszező vette át.

— Gondolod, hogy az ő? Az egy dumafej, kisanyám.

— Dumafej?

— Mint egy bábu — szólalt meg mögötte egy hang, és ahogy hátrafordult, Mona homokszín hajfürtöket pillantott meg, hanyag, ferde vigyort a fehér arcon. — Mint egy bábu — ismételte a férfi, fölemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait —, érted?

Mona érezte, hogy a csapos otthagyja, odébbáll a pult mentén. A ferde vigyor szélesebbre váltott.

— Helyettesítés. Hogy Angie-nek ne kelljen folyton gürcölnie, érted?

Mona viszonozta a mosolyt. Aranyos fickó, okos, szürke szemekkel, és pontosan azzal a rejtett kisugárzással, amire a lánynak most szüksége volt. Nem öltönyös fuvar. Kicsit vézna, bár az ma este kimondottan az ínyére volna; azok a mókás, hanyag ráncok a szája körül nem illenek a ravaszul csillogó szeméhez.

— Michael.

— Ha?

— A nevem. Michael.

— Ó. Mona. Én Mona vagyok.

— Hová valósi vagy, Mona?

— Floridába.

És merje azt mondani Lanette, hogy nem elég tanulékony!

Eddy utálta a műbalhésokat; nem voltak vevők a bulijaira. Michaelt még inkább utálta volna, mert a palinak állása volt, meg manzárdlakása egy vállalati lakóházban. Ő legalábbis manzárdlakásnak hívta, de mikor ideértek, Monának palástolnia kellett a csalódottságát; jóval nagyobbnak képzelte a manzárdot. Az épület régi volt, valami kiszuperált gyár, vagy ilyesmi; a falak homokkal csiszolt téglából voltak, a mennyezet meg természetes fából. De az egész belső teret felosztották, csupa olyan kéglire, mint a Michaelé; nem sokkal volt nagyobb a hotelszobánál, egyik oldalt a háló, másik oldalt a főzőfülke meg a zuhanyozó. Igaz, a legfelső emeleten volt, úgyhogy a mennyezetet jórészt tetőablakok alkották; talán ezért hívták manzárdnak. A tetőablakok alá vízszintes, piros kartonernyő volt kifeszítve, bordákkal és merevítőlécekkel, mint valami nagy papírsárkány. Az egész hely kicsit zsúfoltnak tűnt, de a szerteszét heverő cuccok mind vadonatújak voltak; pár vézna kis drótvázas szék, fehérre mázolva, amiknek az ülőkéjét szorosan rájuk tekert, átlátszó műanyaghuzalok alkották, egy rakás játékmodul, egy munkapad, meg egy ezüstszínű bőrdívány.

A díványon kezdték, de Monát zavarta, hogy a bőre hozzátapadt, úgyhogy átmentek az ágyra, hátul a hálófülkében.

Ekkor látta meg a felvevőberendezést, a fehér falipolcokon sorakozó stimvezetékeket. De az agya közben megint bekattant a lövettől, és ha már egyszer úgy döntött, hogy végigcsinálja, hát hadd menjen. Michael rácsatolta a nyakára a fekete gumipántot; az elektródákban végződő nyúlványok a tarkójára tapadtak. Vezeték nélküli cucc volt; Mona tudta, hogy méregdrága.

Miközben Michael felvette a saját nyakpántját, és ellenőrizte a készüléket a polcon, a munkájáról beszélt, hogy egy memphisi cégnél dolgozik, amelyik új neveket talál ki a nagyvállalatoknak. Most éppen valami Cathode Cathay nevű céget kell átkeresztelnie. Irtó nagy szükségük van rá, mondta, és felnevetett, de aztán hozzátette, hogy egyáltalán nem könnyű a dolog. Mert a cégek olyan sokan vannak, hogy a jó neveket már mind felhasználták. Neki van egy számítógépe, amelyik tudja az összes nagyvállalat nevét, meg egy másik, amiben az elnevezéshez felhasználható szavakat tárolja, meg egy harmadik, amelyik ellenőrzi, hogy a kész szavak nem jelentenek-e faszfejt és más ilyesmit svédül vagy kínaiul. De az a cég, amelyiknél dolgozik, nemcsak neveket árul. hanem valami imázs nevű izét is, úgyhogy Michaelnek meg kell beszélnie egy csomó más emberrel, hogy a név, amit kitalált, illik-e a csomagra.

Aztán szeretkeztek, és nem volt valami hajde nagy élmény, Mona már nem tartotta annyira mókásnak; mintha egy közönséges fuvarral kefélt volna. Ahogy ott feküdt, egyre csak az járt a fejében, hogy Michael az egészet fölveszi, és ha akarja, bármikor visszajátszhatja, és vajon hány csajjal csinálta már meg ezt?

Utána csak feküdt a férfi mellett, a lélegzését hallgatta, míg a lövet apró kis karikákat kezdett rajzolni a koponyája aljára, újra meg újra összefüggéstelen képsorok peregtek a szeme előtt: a műanyag zsák, amiben a cuccait tartotta Floridában, és dróttal fogatta össze a száját, a csótányok ellen — a farostlemez asztalnál ülő öregember, amint éppen krumplit hámoz egy konyhakéssel, aminek a pengéje már olyan keskenyre kopott a sok köszörüléstől, mint Mona hüvelykujja — az a csehó Clevelandben, ami úgy nézett ki, mint valami garnélarák, csak éppen a teteje ívben behajlott a fémlemezek meg a rózsaszínre és narancssárgára festett műanyaglapok alatt — a prédikátor, akit akkor látott, mikor ruhát vásárolni ment, a sápadt, életlen Jézusával. Mikor a prédikátor volt soron, mindig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán mégse tette. Mona tudta, hogy a képek nem tűnnek el, csak ha felkel, és elfoglalja magát valami mással. Lemászott az ágyról, felállt, és nézte Michaelt a tetőablakokon beszűrődő szürke fényben. Örömmámor. Örömmámor közelg.

Mona kiment a szobába, és felvette a ruháját, mert fázott. Leült az ezüstszínű díványra.A piros kartonernyő rózsaszínűvé varázsolta a tetőablakok szürke fényét, mintha odakint kezdene világosodni. Mona azon töprengett, mennyibe kerülhet egy ilyen kégli.

Most, hogy nem látta Michaelt, alig emlékezett rá, hogy nézett ki. Nohát, gondolta, neki aztán nem lesznek ilyen gondjai, ő biztos emlékezni fog rám, de ettől meg olyan érzés fogta el, mintha megütötték, megpofozták vagy megtépték volna. Talán az lett volna a legjobb, ha ott marad a szállodában, és berakja Angie stimfilmjeit.

A szürkésrózsaszín fény betöltötte a szobát, pocsolyákba gyűlt, a szélein alvadni kezdett. Monának valahogy Lanette jutott eszébe a fényről, meg a sztori, hogy csúnyán rábaszott. Az emberek néha csúnyán rábasznak, ha elmennek mások kéglijébe, mert könnyű kilökni őket az ablakon, és a zsaruk az életben meg nem tudják, honnan pottyantak ki.

De nem akart erre gondolni, így hát kiment a konyhába, és megnézte a hűtőt meg a polcokat. A fagyasztóban talált egy zacskó kávébabot, de ilyenkor nem jó a kávé, mert összevesz a lövettél. Rengeteg kis befóliázott csomag volt a frigóban, japán felirattal: félkész kaják. Levett a polcról egy doboz filteres teát, és felnyitotta a hűtőben talált vizespalackot. A vizet kiöntötte egy fazékba, és addig vacakolt a tűzhellyel, amíg sikerült bekapcsolnia. A főzőlapok a fekete pultra nyomtatott fehér karikák voltak; rá kellett rakni a fazekat a karikára, aztán megérinteni a mellette lévő piros pontot. Mikor a víz felforrt, beledobott egy teafiltert, és lehúzta a főzőlapról.

A fazék fölé hajolt, belélegezte a jázminillatú gőzöket.

Eddy arcát sose szokta elfelejteni, ha éppen nem volt vele. Talán nem egy nagy szám a fiú, de akárhogy is legyen, ott van mellette. Kell lennie egy arcnak az ember körül, ami nem változik folyton. De Eddyvel együtt az is eszébe jutott, hogy talán tényleg nem volt olyan jó ötlet ez a kiruccanás. Nemsokára jön a lepukkanás, és addigra ki kell gondolnia, hogy jusson vissza a szállodába, és hirtelen úgy tűnt, mintha minden túl bonyolult lenne, túl sok mindent kéne csinálnia, és a dolgok valahogy nem akartak összeállni, és igen, ez volt a lepukkanás: amikor rádjön a majré amiatt, hogy mi a francot csinálj magaddal.

Mindenesetre úgy gondolta, Prior nem fogja megengedni, hogy Eddy megüsse, mert bármit is akar tőle, a külsejével van kapcsolatban. Megfordult, hogy keressen magának egy csuprot.

Prior állt előtte fekete öltönyben. Mona hallotta, hogy a torka valami fura kis hangot ad ki, teljesen magától.

Régebben is látott már mindenféle dolgot, amikor lepukkant a lövettől; ha elég szigorúan nézett rájuk, mindig eltűntek. Kipróbálta Priorral is, de nem jött össze.

A pasas ott állt, a kezében valami műanyag pisztolyszerűséggel; nem szegezte Monára, csak szorongatta a kezében. Olyasféle kesztyűt viselt, mint amit Gerald, amikor megvizsgálta. Úgy tűnt, nem haragszik, de nem is mosolygott. És hosszú ideig nem mondott semmit, mint ahogy Mona sem.

— Ki van még itt? — Úgy kérdezte, mintha valami fogadáson lenne.

— Michael.

— Hol?

Mona a hálófülke felé mutatott.

— Vedd fel a cipőd!

A lány eloldalazott mellette, ki a konyhából, és automatikusan lehajolt, hogy felvegye a szőnyegről a fehérneműjét. A cipőjét a dívány mellett hagyta.

Prior követte, és nézte, ahogy felhúzza a cipőjét. A pisztoly még mindig ott volt a kezében. A szabad kezével levette Michael bőrdzsekijét a dívány támlájáról, és odalökte Monának.

— Vedd föl! — mondta. Mona engedelmeskedett, és zsebre gyűrte a fehérneműjét.

Prior felkapta a földről a szakadt fehér esőkabátot, gombóccá gyűrte, és zsebrevágta.

Michael horkolt. Talán nemsokára felébred, és visszajátssza az egészet. Amilyen frankó cuccot tartott a polcán, nem igazán volt szüksége senki másra.

A folyosóra érve Mona figyelte, ahogy Prior bezárja maga mögött az ajtót egy szürke dobozzal. A pisztoly eltűnt, bár nem látta, hogy elrakta volna. A dobozból egy piros flexirúd állt ki, a végén egy közönségesnek látszó mágneses kulccsal.

Hideg volt odakint az utcán. Prior lekísérte a sarokig, és kinyitotta előtte egy kis, fehér, háromkerekű járgány ajtaját. Mona beszállt. Prior a volán mögé ült, és lehúzta a kesztyűt. Beindította a kocsit; Mona látta a felszálló port egy cégközpont felhőkarcolójának rézszínű tükörlapjaiban.

— Azt fogja hinni, hogy elloptam — mondta, és lenézett a dzsekire.

Aztán a lövet kijátszotta az utolsó lapját, és neuronok dübörgő lavinája indult meg Mona szinapszisain; Clevelandben sétált, esett az eső, és nagyon jól érezte magát.

Ezüst.