Mona Lisa Overdrive

1. A FÜST

A szellem az apja búcsúajándéka volt, egy fekete öltönyös titkár adta át neki a naritai váróteremben.

A londoni repülőút első két órájában elfeledve hevert a táskájában: sima, sötét, hosszúkás tárgy, egyik oldalán a mindenütt jelenlévő Maas-Neotek embléma, a másikat szelíden lekerekítették, hogy belesimuljon gazdája tenyerébe.

Egyenes derékkal ült első osztályú kabinjában, vonásait vékony, hideg maszkká rendezte át, halott édesanyja legjellegzetesebb arckifejezése nyomán. A többi ülés üres volt; az apja mind lefoglalta őket. Elutasította az ételt, amit az ideges steward kínált neki. A férfit az üres ülések ijesztették meg, apja vagyonának és hatalmának megannyi beszédes tanújele. Habozott egy pillanatra, aztán meghajolt és távozott. Kumiko nagyon rövid ideig az anyja mosolyát varázsolta a maszkra.

Szellemek, gondolta később, valahol Németország fölött, a mellette lévő ülés kárpitját bámulva. Az apja… Milyen jól kezelte az apja a saját szellemeit!

Az ablaküveg mögött is szellemek voltak, a téli Európa sztratoszférájában, részleges, csonka képmások, melyek akkor öltöttek lassan alakot, ha máshová nézett, ha fáradt tekintete elhomályosult. Az anyja az Ueno-parkban; arca törékeny a szeptemberi napfényben.

— A darvak, Kumi! Nézd a a darvakat!

És Kumiko a Shinobazu-tó túlsó partját figyelte, de nem látott semmit, darvakat pedig végképp nem, csak néhány ugráló, fekete pöttyöt, valószínűleg varjakat. A víz selyemsima volt, ólomszürke, és valahol a távolban, ahol íjászállások sora húzódott, sápadt hologramok villóztak. De később Kumiko látta a darvakat, sokszor, nagyon sokszor, álmában; origamik voltak, neonlapokból hajtogatott szögletes holmik, fénylő, merev madarak a holdbéli tájon, anyja őrületének hideg-sivár kivetülésén…

Az apja jutott eszébe, a tetovált sárkányok forgatagán szétnyíló fekete köntös; fáradtan ült íróasztalának roppant, fekete síkja mögött, szeme kemény volt és fényes, mint valami festett babáé.

— Anyád halott. Megértetted?

Dolgozószobájában árnyéklapok vették körül Kumikót a szögletes sötétben. Az apja keze előremozdult, a lámpa fénykörébe, bizonytalanul rábökött. A köntös ujja hátracsúszott, egy arany Rolex vált láthatóvá, és sárkányok, még több sárkány; sörényük hullámokban kavargott, keményen és élesen rajzolódtak ki a csuklóján, mintha rámutatnának valakire, Kumikóra.

— Megértetted?

Nem válaszolt, csak elszaladt, egy titkos rejtekhelyre, amit rajta kívül senki sem ismert, a legkisebb takarítógép tárolófülkéjébe. Egész éjszaka keresték, a lézerszkennerek rózsaszín fénymintákat szőttek a ház sötétjébe, míg az apja rá nem talált — whisky és Dunhill-cigaretták szaga lengte körül —, és fel nem vitte a szobájába a harmadik emeleti lakosztályban.

Eszébe jutottak a rákövetkező hetek; kába, zsibbasztó napok voltak, általában valamelyik fekete öltönyös titkár társaságában töltötte őket — csupa óvatos ember automatikus mosollyal, és szorosra húzott esernyőkkel. Az egyikük, a legfiatalabb és a legkevésbé óvatos, a Ginza egyik zsúfolt sétányán, a Hattori-óra árnyékában rögtönzött kendo-bemutatót tartott neki; szakértő módjára pörgött-szökellt a riadt eladólányok és tágra nyílt szemű turisták tömegében, a fekete esernyő ártalmatlanul suhogva írta a levegőbe a művészet szertartásos, ősi íveit. És ekkor Kumiko elmosolyodott, a saját mosolyával, megtörve a sápadt gyászmaszkot, s bűntudata azonnal elmenekült, arra a titkos helyre a szívében, ahol mélyebbé és élesebbé lényegülve jól megfért a szégyen és a méltatlanság érzete mellett. Ám a titkárok legtöbbször bevásárolni vitték, a Ginza egyik hatalmas áruházából a másikba, meg a tucatnyi Shindzsuku-butikba, amiket egy kék műanyagból fröccsöntött Michelin idegenvezető ajánlott; mereven, túlhangsúlyozva beszélte a japánt, mint a legtöbb turista. Kumiko csak nagyon ronda dolgokat vett, ronda és nagyon drága holmikat, s a titkárok kitartóan meneteltek mellette, kemény kezükben a csillogó műanyagszatyrokkal. Délután, amikor visszatértek az apja lakosztályába, a szatyrok takarosan felsorakoztatva a hálószobájába kerültek, és ott is maradtak bontatlanul és érintetlenül, amíg a takarítónők el nem tüntették őket.

És a hetedik héten, tizenharmadik születésnapjának előestéjén, úgy rendezték, hogy Kumiko Londonba utazzon.

— A kobunom fog vendégül látni a házában — mondta az apja.

— De én nem akarok odamenni! — felelte Kumiko, és felvillantotta édesanyja mosolyát.

— Muszáj — vágta rá az apja, és elfordult. — Nehézségeim vannak — mondta a félhomályos dolgozószobának. — Londonban biztonságban leszel.

— És mikor jövök majd vissza?

Ám az apja nem válaszolt. Kumiko meghajolt, és elhagyta a dolgozószobát; arcán még mindig az anyja mosolya ült.

A szellem akkor ébredt fel Kumiko érintésére, amikor ereszkedni kezdtek Heathrow felé. A Maas-Neotek biochipek ötvenegyedik nemzedéke egy elmosódott alakot idézett a mellette lévő ülésre, egy fiút valami régi, kopott vadászlapból; rozsdabarna bricseszt és lovaglócsizmát viselt, a lábát hanyagul keresztbe vetette.

— Helló! — mondta a szellem.

Kumiko pislogott, és kinyitotta a kezét. A fiú felvillant és eltűnt. Lenézett a sima kis szerkezetre a tenyerében, és lassan újra behajlította az ujjait.

— Szia megint! — mondta a fiú. — A nevem Colin. Hát a tied?

Kumiko rámeredt. A szellem szeme smaragdzöld füstpamacs volt, magas homloka sápadtan, ránctalanul világított egy rakoncátlan, sötét hajfürt alatt. Csillogó fogsorán keresztül látszottak a mögötte lévő ülések a kabinban.

— Ha túl kísérteties neked a látvány — mondta a fiú vigyorogva —, felpörgethetjük kicsit a rezgésszámot… — És egyszerre csak ott volt mellette egy pillanatra, kísértetiesen élesen és valóságosan, sötét vadászkabátja hajtókáján látomásos tisztasággal vibráltak a porszemek. — Csak hamar kimeríti az elemet — mondta, és visszahalványult eredeti állapotába. — Nem hallottam a neved — Megint vigyorgott.

— Te nem vagy igazi — mondta a lány szigorúan.

Vállat vont.

— Fölösleges hangosan beszélni, kisasszony. A többi utas még kicsit furának találna, ha érted, mire gondolok. Csak szépen, szubvokálisan. A bőrödön keresztül érzékelem a hangrezgéseket… — Letette a lábát a padlószőnyegre, és kinyújtózkodott; a kezét összekulcsolta a tarkóján. — A biztonsági öv, kisasszony. Nekem persze nem kell becsatolnom magam, hisz mint te is rámutattál, igazából nem létezem.

Kurniko elkomorodott. és a szellem ölébe dobta a készüléket. Colin eltűnt. Bekapcsolta a biztonsági övét, bizalmatlan pillantást vetett a fényes, fekete tárgyra, habozott egy pillanatig, aztán felvette megint.

— Először jársz Londonban? — kérdezte a szellem, amint kavarogva alakot öltött látóterének legszélén. A lány bólintott, pedig feltett szándéka volt, hogy nem teszi. — Hogy állsz a repüléssel? Nem félsz tőle?

Megrázta a fejét; kissé nevetségesnek érezte magát.

— Rá se ránts! — mondta a szellem. — Majd én vigyázok rád. Három perc múlva a Heathrow-n leszünk. Vár valaki a repülőtéren?

— Apám üzlettársa — mondta Kumiko japánul.

A szellem elvigyorodott.

— Akkor biztos vagyok benne, hogy jó kezekben leszel — kacsintott. — Ugye nem gondoltad volna, hogy született nyelvtehetség vagyok?

Kumiko lehunyta a szemét, és a szellem suttogva mesélni kezdett neki valamit Heathrow régészeti múltjáról, a vas- és az újkőkorszakról, cserépedényekről és mindenféle szerszámról…

— Miss Yanaka? Kumiko Yanaka?

Az angol föléje tornyosult, roppant gaidzsin tömegén elefántredőkbe rendeződött a finom, sötét gyapjú. Kicsi, sötét szemek meredtek kifejezéstelenül a lányra az acélkeretes szemüvegen keresztül. Az orrát mintha szinte teljesen laposra verték volna valamikor — a kiigazításával nem fáradozott. A haját — illetve ami megmaradt belőle — szürke sörtére borotválta; kötött fekete kesztyűje ujjatlan volt, itt-ott már rojtosodott.

— Tudja, a nevem — ezt úgy mondta, mintha azonnal meg akarná nyugtatni vele a lányt — Petal.

Petal Füstnek hívta a várost.

Kumiko megborzongott a hideg, vörös bőrhuzaton; az antik Jaguár ablakán át látta a lefelé szállingózó havat, amint összegyűlik és olvadozni kezd az autóúton, amit Petal M4-esnek hívott. A késő délutáni égbolt színtelen volt. A férfi csendesen, magabiztosan vezetett, ajakcsücsörítve, mintha fütyülni készülne. A forgalom tokiói szemmel nézve abszurdan gyér volt. Elhúztak egy automata Eurotrans kamion mellett; tömpe orrán szenzorok és irányjelző fények sorakoztak. Hiába száguldott a Jaguár, Kumiko valahogy mégis úgy érezte, mintha egy helyben állna; London alkotórészei kezdtek kikristályosodni körülötte. Nyirkos téglafalak, vasbeton boltívek, feketére festett kovácsoltvas kerítések, minden oszlopuk égnek meredő lándzsaszár.

Ahogy figyelt, a város kezdte meghatározni magát. Miután letértek az M4-esről, és a Jaguárnak némelyik útkereszteződésben várakoznia kellett, arcokat pillantott meg a kavargó hóban, kipirult gaidzsin arcokat a fekete zakók és kosztümök fölött, sálak takarásába húzódó állakat, ezüstszín pocsolyákban csattogó női cipősarkakat. Az üzletek és lakóházak sora azokra az aprólékos részletességgel megformált tartozékokra emlékeztette, amiket egy méregdrága játékvasút körül látott az Osaka-galérián, egy európai régiségekkel foglalkozó boltban.

Ez a hely nem olyan volt, mint Tokió, ahol a múltat már ami megmaradt belőle — ideges gonddal őrizték. A történelem ott mérhető mennyiséggé vált, igazi ritkasággá, a kormányzat porciózta ki részletekben, s a törvény és a korporációs tőke őrködött a biztonságán. Itt a történelem alkotta a dolgok alapmintáját, mintha az egész város egyetlen kő- és téglatenyészet lenne, jelek és üzenetek megszámlálhatatlan földtani rétege, korszakról korszakra, amit az évszázadok során az áruforgalomnak és a nagyhatalmi gőgnek mára már értelmezhetetlenné vált DNS-e alakított ki.

— Sajnálhatja, hogy Swain nem tudott személyesen maga elé jönni — mondta a Petal nevű férfi. Kumikónak nem annyira az akcentusával voltak gondjai, inkább a mondatfűzésével; először utasításnak értette a mentegetőzést. Fontolóra vette, ne folyamodjon-e a szellemhez, aztán elvetette az ötletet.

— Swain — kockáztatta meg. — Mr. Swain a házigazdám?

Petal szeme megkereste őt a visszapillantó tükörben.

— Roger Swain. Az édesapja nem közölte önnel?

— Nem.

— Vagy úgy! — Petal bólintott. — Mr. Yanaka ügyel a biztonságra ilyen esetekben, ez végül is érthető… Elvégre tekintélyes, befolyásos ember, satöbbi… — Hangosat sóhajtott. — Elnézést a fűtés miatt. A garázsban az állították hogy megjavították…

— Maga Mr. Swain egyik titkára? — Kumiko a hurkákba gyűrődött sörtés tarkóhoz beszélt a vastag, fekete öltöny gallérja fölött.

— A titkára? — Petal mintha elgondolkozott volna a válaszon. — Nem — válaszolta végül. — Titkár, az nem vagyok — Aztán bekanyarodott az egyik sarkon; csillogó fém védőtetők mellett húztak el a sűrűsödő esti gyalogosforgalomban. — Evett már, kisasszony? Adtak enni a repülőgépen?

— Nem voltam éhes — Az anyja maszkja; megőrizni mindenáron!

— Nos, Swain bizonyára valami harapnivalóval várja. Rengeteg japcsi kaját eszik ez a Swain — Különös csettintő hangokat hallatott a nyelvével. Hátrapillantott a lányra.

Kumiko elnézett mellette, a szélvédővel csókolódzó hópelyheket bámulta, az ablaktörlők könyörtelen lendüléseit.

Swain rezidenciája a Notting Hillen három egymásba kapcsolódó viktoriánus lakóházból állt, eldugva valahol a terek, épületsorok és sikátorok havas zűrzavarában.

Petal, kezében Kumiko két-két bőröndjével, elmagyarázta neki, hogy a 16. és a 18. számnak is a 17. szám alatt van a bejárata.

— Ott semmi értelme kopogni — magyarázta, és ügyetlen mozdulatot tett nehéz bőröndöket tartó kezével a 16. szám ajtaja felé; rikító pirosra festették, fényezett sárgaréz szerelvények csillogtak rajta. — Semmi sincs mögötte, csak húsz hüvelyk vasbeton.

Kumiko végignézett a félhold alakú házsoron; csaknem ugyanolyannak tűnő homlokzatok néztek mindenütt az utca szelíd ívére. A hó most már sűrűbben hullott, a barátságtalan égbolt nátriumlámpák lazacszínével izzott. Az utca kihalt volt, a hótakaró friss, nyomok sehol sem látszottak rajta. A hideg, csípős levegőben volt valami idegen, valami tolakodó; mintha archaikus üzemanyagokat égettek volna nem messze tőlük. Petal cipője jókora, élesen kirajzolódó nyomokat hagyott. Fűzős, antilopbőr félcipőt viselt, keskeny orral és nagyon vastag, recézett, skarlátpiros sarokkal. Kumiko követte őt a 17. szám szürke lépcsősorára; fázni kezdett.

— Én vagyok — mondta a feketére festett ajtónak Petal —, eressz be!

Aztán felsóhajtott, mind a négy bőröndöt letette a hóba, jobb kezéről lehúzta az ujjatlan kesztyűt, és a tenyerét rányomta egy fényes, kör alakú acéllapra az egyik ajtópanelen. Kumiko mintha fojtott nyöszörgést hallott volna, valami szúnyogzümmögést, amely egyre élesedett, végül elenyészett — és az ajtó beleremegett a visszahúzódó mágnesreteszek tompa kattanásába.

— Maga Füstnek hivja — mondta a lány, amikor Petal a rézkilincs után nyúlt. — Mármint a várost…

A férfi megtorpant.

— Füstnek — mondta —, igen — kinyitotta az ajtót a melegre és a fényre —, ez régi kifejezés már, egyfajta csúfnév.

Fölkapta a csomagokat, és beballagott az előszobába; kék szőnyeg, a falon fehérre festett faburkolat. Kumiko követte — az ajtó becsukódott mögöttük, a zárnyelvek a helyükre kattantak. A fehér faburkolat fölött egy festmény lógott mahagóni keretben: lovak a réten, élénk kis emberalakok vörös kabátban. Colinnak, a chip-szellemnek itt kellene élnie, gondolta. Petal megint letette a bőröndöket. Összepréselt porhó hullott róluk a szőnyegre. A férfi kinyitott egy másik ajtót, ami egy aranyozott acélketrecre nyílt. Csörömpölve félrehúzta a rácsokat. Kumiko döbbenten meredt a ketrecre.

— A lift — mondta Petal. — A poggyászának nincs elég hely. Majd utána lejövök érte.

A lift nagyon réginek tűnt, mégis simán és olajozottan lendült mozgásba, amikor Petal tömpe mutatóujjával megérintett egy fehér porcelángombot. Kumiko kénytelen volt nagyon közel állni hozzá; nyirkos gyapjú illatát érezte, meg valami arcszeszét.

— A legfelső emeleten jelöltük ki a kisasszony szállását — mondta Petal, miközben végigvezette egy keskeny folyosón —, mert úgy gondoltuk, kedvére való lesz a csend.

— Kinyitott egy ajtót, és intett a lánynak, hogy fáradjon be. — Remélem, megteszi… — Levette a szemüvegét, és energikusan megtörölte egy gyűrött szövetdarabbal. — Mindjárt hozom a csomagokat.

Miután elment, Kumiko lassan körbejárta a masszív, fekete márványkádat, amely az alacsony, zsúfolt szoba közepét foglalta el. Az éles szögben a mennyezet felé tartó falakat aranyozott keretű, itt-ott foltokkal pettyezett tükrök takarták. Két kis manzárdablak szegélyezte a legnagyobb ágyat, amit Kumiko valaha látott. Az ágy fölötti tükörbe apró, állítható fényforrásokat építettek, mint a repülőgépek olvasólámpái. Megállt a kád mellett, és megérintette az aranyburkolatú sirály ívesen hajló nyakát, ami a csap szerepét töltötte be. Két kiterjesztett szárnya volt a meleg- és a hidegvíz-szabályozó. A szobában csönd volt és meleg; egy pillanatra mintha megtelt volna az anyja jelenlétével, sajgó köd gyanánt.

Petal megköszörülte a torkát a küszöbön.

— Nos — mondta, miközben bebaktatott a poggyásszal —, akkor minden rendben? Megéhezett már? Nem? Amíg megszokja a környezetet, elmegyek… — Elrendezte az ágy mellett a bőröndöket. — Ha szeretne enni, csak szóljon! — Egy díszes, antik telefonkészülékre mutatott; a kagyló elefántcsontból és sárgarézből volt. — Csak beszéljen bele, tárcsáznia nem kell. Reggeli akkor van, amikor kedvet érez hozzá. Kérdezzen meg valakit, majd az megmutatja, hol tálalnak. Akkor találkozhat Swainnel is…

Petal visszatérésével az anyja eltűnt a szobából. Mikor a férfi jó éjszakát kívánt neki, és becsukta az ajtót, megprólta újra felidézni, de nem ment.

Hosszú ideig ott maradt a kád mellett, és a sirály nyakának hűvös fémborítását simogatta.