Elképzelte, hogy Swift várja a tornácon, abban a tweedöltönyben, amit télen szokott viselni Los Angelesben; a zakó és a mellény mintája más-más, halszálkás és kutyafogas, de mindkettőt ugyanabból a gyapjúból szőtték, a gyapjút pedig valószínűleg ugyanazon a hegyoldalon ugyanarról a birkáról nyírták, és az egészet valahol Londonban szervezte meg egy bizottság, egy tágas szobában a Floral Street-i üzlet fölött, amit ő sohasem látott. Ők csíkozták az ingeit, ők rendelték meg a szövetet Párizsból, Charvet-től; ők készítették a nyakkendőit, a selymet Osakában szőtték, és persze nem hiányozhatott róla a Sense/Net logo sem, diszkréten és elegánsan. És Swift valahogy mégis úgy nézett ki, mintha az édesanyja öltöztette volna.
A tornác üres volt. A Dornier ott lebegett fölötte, aztán ellibbent a fészke felé. Mamman Brigitte jelenléte még most sem tágított Angie-től.
A fehér falú konyhába ment, lesikálta arcáról és kezéről a rászáradt vért. Mikor belépett a nappaliba, úgy érezte, mintha most látná először. A kifakult padlót, a XVI. Lajos korabeli székek aranyozott vázát és vágott bársony kárpitozását, a kubista beütésű Valmiert a falon. Akárcsak Hilton ruhatára, gondolta; tehetséges idegenek válogatták össze. Cipője nedves homoknyomokat hagyott a fakó padlón, mikor a lépcsőhöz ment.
Kelly Hickman, az öltöztetője járt néhányszor a házban, miközben ő a klinikán volt; a munkaruháit a fő hálószobában helyezte el. Kilenc bőrbevonatú, gépacél Hermés-bőrönd, dísztelenek és szögletesek, fényezett nyeregbőr koporsók. Az ő ruháit sosem hajtották össze; kiterítve tárolták, hajszálfinom selymek között.
Az ajtóban megállt, az üres ágyat nézte, meg a kilenc bőrkoporsót.
A fürdőszobába ment — üvegtömbök és fehér mozaikcsempék —, és magára zárta az ajtót. Kinyitott egy faliszekrényt, aztán egy másikat, ügyet sem vetve a takaros sorokban, érintetlenül álló tisztálkodószerekre, orvosságokra, kozmetikumokra. A töltőkészüléket a harmadik szekrényben találta meg, egy buboréktasakra való derma mellett. Közelebb hajolt, szemügyre vette a szürke műanyagcsomagolást, a japán lógót; félt megérinteni. A töltőkészülék újnak, használatlannak látszott. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő vette, nem ő hagyta itt. Elővette a drogot a dzsekije zsebéből, és megvizsgálta, az ujjai között forgatta; figyelte, ahogy a lila színű por gondosan kimért dózisokban hullik a légmentesen leforrasztott kapszulák egyik oldaláról a másikra.
Látta magát, amint a csomagot a fehér márványpolcra teszi, föléje tartja a töltőkészüléket, kihúzza az egyik dermát a buborékjából, és óvatosan behelyezi. Látta a dióda vörös villanását, ahogy a töltőkészülék kivon egy dózist; látta önmagát, ahogy kiveszi a dermát, amely fehér plasztikpiócaként egyensúlyoz a mutatóujja hegyén, nedves belső oldalán aprócska cseppekben csillog a betefenetilamin…
Elfordult, három lépéssel a vécéhez ment, és beleejtette a bontatlan csomagot a kagylóba. Úgy lebegett ott, mint egy játéktutaj, a drog teljesen száraz maradt. Teljesen. Reszkető kézzel keresett egy rozsdamentes acél körömreszelőt, és letérdelt a fehér csempére. Be kellett hunynia a szemét, amikor megfogta a csomagot, és a körömreszelő hegyét beledöfte a műanyagborításba a varratnál, majd elfordította. A reszelő csörrenve hullt a csempére, amikor megnyomta az öblítőgombot, és a csomag két fele eltűnt. Homlokát nekitámasztotta a hűvös zománcnak, aztán kényszerítette magát, hogy felálljon, a csaphoz menjen, és gondosan kezet mosson.
Mert vágyott rá, döbbenetesen vágyott rá, hogy lenyalogassa az ujjait.
Aznap később, a szürke fényű délután, talált egy bordázott műanyag szállítótartályt a garázsban, fölvitte a hálószobába, és nekilátott, hogy bepakolja Bobby maradék holmiját. Nem volt sok: egy bőrnadrág, amit nem szeretett, pár ing, amit vagy kidobott, vagy megfeledkezett róluk, és a tikfa íróasztal legalsó fiókjában egy cyberdeck. Ono-Sendai volt, alig több egy játékszernél. Mellette: fekete vezetékkötegek, egy olcsó stimelektródakészlet, egy zsíros tapintású, leforrasztott kémcső sóoldattal.
Eszébe jutott a deck, amit Bobby használt, egy szürke Hosaka, gyári prototípus jelöletlen billentyűkkel. Cowboydeck volt; Bobby ragaszkodott hozzá, hogy mindenhová magával vigye, bár a vámellenőrzéseknél problémákat okozott. Miért vette meg vajon az Ono-Sendait? — tűnődött Angie. És miért hagyta itt? Az ágy szélén ült; kiszedte a decket a fiókból, és az ölébe vette.
Az apja régesrég, még Arizonában figyelmeztette, hogy ha teheti, ne csatlakozzon be. Neked nincs rá szükséged, mondta. És nem is volt, mert Angie a cybertérről álmodott, mintha a mátrix fénylő neonvonalai ott várakoznának a szemhéjai mögött.
Az nincsen, az nem létezik. Ezt tanították a gyerekeknek, amikor a cybertérről beszéltek nekik. Emlékezett a mosolygó oktató órájára a Maas-Neotek telep különtantermében, a képernyőn váltakozó ábrákra: pilóták hatalmas sisakokban és ormótlannak tűnő kesztyűkben, ahogy a neuroelektronika primtív szintjét képviselő „virtuális valóság”-technológia hatékonyabb összeköttetést biztosít nekik a repülőgépükkel, a párosan álló, miniatűr videoterminálok elárasztják központi idegrendszerüket a komputergenerált harci adatokkal, a vibrotaktilis feedback-kesztyűk által teremtett gombok, ravaszok és kapcsolók tapintás-világa… Ahogy a technológia fejlődött, a sisakok összezsugorodtak, a videoterminálok elsorvadtak…
Előrehajolt, megfogta az elektródakészletet, kiszabadította a vezetékeit a kuszaságból.
Az nincsen, az nem létezik.
Széthúzta az elasztikus fejpántot, és a halántékára illesztette az elektródákat — egyike volt ez a világ legáltalánosabb emberi mozdulatainak, bár ő ritkán végezte el. Megnyomta az Ono-Sendai teleptesztelő gombját. Zöld fény: mehet. Bekapcsolta a gépet, és a hálószoba eltűnt az érzékszervi alapzaj színtelen fala mögött. Fehér zörejek kavarogtak a fejében.
Ujjait a véletlen vezérelte, amikor rátaláltak egy billentyűre, és egyszerre csak átrepült az alapzaj falán, a cybertér fogalmi űrének zsúfolt pusztaságába; a mátrix ragyogó neonvonalai úgy futottak szét körülötte, mint egy óriásketrec rácsai.
— Angela — mondta a ház; a hangja csendes volt, de határozott. — Hívása érkezett Hilton Swifttől…
— Felsőbb rendeletre? — Éppen főtt babot evett pirítóssal a konyhapultnál.
— Nem — mondta a ház bizalmasan.
— Változtass a hangnemen! — utasította Angie két kanál bab között. — Aggódj egy kicsit!
— Mr. Swift várja önt! — mondta a ház idegesen.
— Ez már jobb — mondta Angie, és a mosogatóba tette a tálat meg a tányért —, de én valami olyat szeretnék, ami közel jár az általános hisztériához…
— Fogadná végre azt a hívást? — A hangban csak úgy vibrált a feszültség.
— Nem — mondta a lány —, de a hang, az tetszik, az maradhat.
Átsétált a nappaliba, és számolt magában. Tizenkettő, tizenhárom…
— Angela — szólt a ház szelíden —, hívása érkezett Hilton Swifttől…
— Felsőbb rendeletre — mondta Swift. Angie megvetően cuppantott.
— Tudod, hogy méltányolom a magányodat, de aggódom miattad.
— Jól vagyok, Hilton. Nem kell aggódnod. Viszlát.
— Ma reggel megbotlottal a parton. Mintha elszédültél volna. Véreztél.
— Eleredt az orrom vére.
— Szeretnénk, ha alávetnéd magad még egy orvosi…
— Nagyszerű.
— Ma becsatlakoztál a mátrixba, Angie. A BAMT iparszektorban találtunk rád.
— Na és?
— Nem akarsz beszélni róla?
— Nincs mit mondanom. Csak körülnéztem. Tényleg tudni akarod? Összepakoltam pár holmit, amit Bobby itt hagyott. Direkt tetszett volna neked, Hilton! Megtaláltam a deckjét, és kipróbáltam. Lenyomtam egy billentyűt, körülnéztem, és kicsatlakoztam.
— Sajnálom, Angie.
— Mit?
— Hogy zavartalak. Hagylak is.
— Hilton, te tudod, hol van Bobby?
— Nem.
— Nehogy azt mondd nekem, hogy a Net biztonsági szolgálata nem figyelte!
— Azt mondom neked, hogy nem tudom, Angie. Ez az igazság.
— De ki tudnád deríteni, ha akarnád?
Újabb szünet.
— Nem tudom. Ha igen, nem vagyok benne biztos, hogy megtenném.
— Kösz. Viszlát, Hilton.
— Viszlát, Angie.
Aznap éjjel kiült a tornácra a sötétben, és a bolhák táncát nézte a fényárban úszó homokon. Brigitte-re gondolt és a figyelmeztetésére, a drogra a dzseki zsebében és a töltőkészülékre a faliszekrényben. A cybertérre és a bezártság szomorú érzésére, ami az Ono-Sendai-al fogta el, oly messze a loák határtalan szabadságától.
És az idegen álmokra gondolt, az önmagukba forduló folyosókra, az ősrégi szőnyegek kifakult mintáira… Az öregemberre, a drágakőből metszett fejre, a feszült, sápadt arcra, a tükrökre a szeme helyén… És a szeles, sötét tengerpartra.
Nem ez a part volt, nem Malibu.
És valahol, egy sötét kaliforniai reggelen, pár órával virradat előtt, a folyosók, a galériák, az álomarcok, az emlékezetében őrzött beszélgetéstöredékek között, ahogy fölriadt a hálószoba ablakain túl gomolygó sápadt ködpászmákra, valamit kifeszített és visszahozott magával az álom fekete bástyái mögül.
Áthemperedett, kotorászni kezdett az éjjeliszekrény fiókjában, talált egy Porsche golyóstollat — egy rendezőasszisztenstől kapta ajándékba —, és fölíirkantotta kincsét egy olasz divatmagazin fényezett hátlapjára: T-A.
— Continuity-t kérem! — mondta a háznak a harmadik csésze kávéja fölött.
— Hello, Angie! — mondta Continuity.
— Az az orbitális sorozat, amit két éve forgattunk… A belga pasas jachtján. — Belekortyolt a hűlő kávéba. — Hogy is hívták azt a helyet, ahová el akart vinni? Amiről Robin azt mondta, túl rázós.
— Szabadpart — mondta a szakértői rendszer.
— Ki forgatott ott?
— Tally Isham kilenc epizódot csinált Szabadparton.
— Neki nem volt túl rázós?
— Ez tizenöt éve történt. Akkor nagyon divatban volt az a hely.
— Szerezd meg nekem azokat az epizódokat!
— Máris megvan.
— Viszlát.
— Viszlát, Angie.
Continuity könyvet írt. Ezt Robin Lanier mondta neki. Megkérdezte tőle, miről fog szólni. Ez nem olyan egyszerű, felelte Robin. A könyv visszacsatlakozik önmagába, és folyamatosan változik; Continuity állandóan írja. Angie megkérdezte, miért. Robin azonban ekkorra már elvesztette az érdeklődését; mert Continuity egy Ml, és az Ml-k mind ilyesmiket csinálnak.
A Continuity-val való beszélgetésnek ára volt; nem sokat kellett várnia Swift hívására.
— Angie, ami azt az orvosi…
— Még nem iktattad be az időrendembe? Vissza akarok menni dolgozni. Ma reggel felhívtam Continuity-t. Egy orbitális sorozaton gondolkozom. Átnézem Tally néhány régi dolgát; talán támad pár ötletem.
Csönd. Legszívesebben felnevetett volna. Swiftet elég nehéz volt elhallgattatni.
— Biztos vagy benne, Angie? Ez csodálatos, de valóban ez az, amit szeretnél?
— Sokkal jobban vagyok, Hilton. Nagyszerűen. Dolgozni akarok. A vakációnak vége. Küldd ide Porphyre-t, hozza rendbe a hajam, mielőtt bárkinek a szeme elé kerülök!
— Tudod, Angie — mondta Swift —, ez nagy boldogság mindannyiunknak.
— Hívd föl Porphyre-t! Intézd el azt a vizsgálatot! — Coup-poudre. Ki volt az. Hilton? Talán te?
Igen, Hilton elvben meg tudta volna csinálni, gondolta félórával később, miközben a ködös tornácon sétált fel-alá. A függősége nem veszélyeztette a Netet, nem befolyásolta az outputját. Fizikai mellékhatások nem voltak. Ha lettek volna, a Sense/Net eleve nem engedi, hogy rászokjon. A drogtervező, gondolta. Az a tervező tudja. És sosem fogja elmondani neki, még abban a valószínűtlen esetben sem, ha sikerülne kapcsolatba lépnie vele, ami szerfelett kétségesnek tűnt. És mi van, gondolta, kezét a rozsdás korláton nyugtatva, ha nem is ő volt a tervező? Ha azt a molekulát valaki más alkotta meg, ki tudja, mi célból?
— A fodrásza — mondta a ház.
Bement.
Porphyre már várt rá, tetőtől talpig halvány dzsörzében, a legújabb párizsi divat szerint. Arcát — sima volt és csillogó, akár a fényezett mahagóni — derűs mosoly hasította ketté, mikor megpillantotta.
— Nohát — tett neki szemrehányást — Missy úgy néz ki, mint a házi szar!
Angie felnevetett. Porphyre kuncogott, a nyelvével csettintgetett, aztán közelebb jött, s hosszú ujjai tettetett undorral nyúltak Angie hajtincsei felé.
— Missy rossz kislány volt. Porphyre megmondta Missynek, hogy a drog csúnya dolog!
Angie fölnézett rá. Porphyre ébenfekete bőrű férfi volt, nagyon magas, és — tudta róla — hihetetlenül erős. Akár egy szteroidokon nevelt véreb, mondta róla egyszer valaki. Szőrtelenített koponyájának furcsa szimmetriája nem a természet műve volt.
— Oké vagy? — kérdezte hirtelen a másik hangján; a vaskos néger szolganyelv semmivé enyészett, mintha valaki átfordított volna egy kapcsolót.
— Szuperül.
— Fájt?
— Aha. Fájt.
— Tudod — mondta Porphyre, s ujjával szelíden megérintette a lány állát —, senki nem bírta felfogni, mit zabálsz azon a szaron. Nem pörgetett fel…
— Nem az volt a dolga. Mint amikor az ember egyszerűen itt van, jelen van, csak éppen…
— Nem érzi annyira?
— Igen.
Porphyre lassan bólintott.
— Akkor igazán valami utolsó szar lehetett.
— Baszd meg! — mondta Angie. — Visszajöttem.
A szolgai mosoly visszatért.
— Menjünk, mossuk meg Missy haját!
— Tegnap mostam meg!
— Micsoda? Nem! Ilyet ne mondjon Missy! — És gyengéden a lépcső felé noszogatta.
A fehér csempés fürdőszobában bemasszírozott valamit a fejbőrébe.
— Robint nem láttad az utóbbi időben?
Porphyre hideg vizet fröcskölt a hajára.
— Mistah Lanier Londonban van. Missy. Mistah Lanier és én pillanatnyilag nem vagyunk beszélőviszonyban. Üljön fel, Missy! — Fölemelte a szék támláját, és egy törülközőt kanyarított a lány nyaka köré.
— Miért nem? — Angie kezdett fölmelegedni a Net-pletykától, ami Porphyre másik specialitása volt.
— Mert — felelte a fodrász szántszándékkal színtelen hangon, miközben végigfuttatott egy fésűt a dús hajzuhatagban — igen csúnya dolgokat mondott Angela Mitchellről, miközben ő Jamaikában volt, hogy helyrehozza a kis buksiját.
Angie nem erre számított.
— Ilyet mondott volna Robin?
— Nemcsak mondta, Missy — Porphyre belevágott a hajába az egyik ollóval, amely nála a professzionizmus védjegyének számított; nem volt hajlandó lézerceruzát használni, és azt állította, soha életében nem érintett ilyen ördöngős szerszámot.
— Viccelsz, Porphyre?
— Nem. Persze nekem nem mondott volna ilyesmit, de Porphyre sokat hall, Porphyre mindent hall. Másnap reggel, hogy Missy megérkezett ide, elutazott Londonba.
— És mit hallottál, mit mondott?
Megint a hangnemváltás.
— Hogy bediliztél. Vagy poron élsz, vagy kipurcansz. Hogy hangokat hallasz. Hogy a Net pszichológusai tudják.
Hangok…
— Ezt ki mondta neked? — Angie megpróbált hátrafordulni a székben.
— Ne mozgassa a fejét Missy! Így — Porphyre újra munkához látott. — Nem árulhatom el. Bízzon bennem Missy!
Porphyre távozása után több hívás is befutott. A forgatóstáb jelentkezett, mindenki szeretett volna beköszönni.
— Ma délután már ne kapcsolj több hívást! — mondta Angie a háznak. — Az emeleten leszek, megnézem a Tally-epizódokat.
Talált egy üveg Coronát a hűtő hátuljában, és fölvitte magával a fő hálószobába. A stimegység a tikfa íróasztalon stúdióminőségű elektródákkal volt felszerelve; mikor elutazott Jamaikába, még nem voltak itt. A Net technikusai időről időre kiegészítették a ház felszerelését. Belekortyolt a sörbe, letette az üveget a kisasztalra, és felhelyezte az elektródákat a homlokára.
— Oké — mondta —, ne kímélj! Tally-testben, Tally-bőrben.
Hogy sikerült pótolnom téged? — tűnődött; valósággal megszállva tartotta a régi sztár jelenléte. Vajon én is ugyanilyen örömöt okozok az embereknek?
Tally-Angie egy indákkal beszőtt szakadékot néz, ami ugyanakkor egy széles sugárút, fölpillant az inverz horizontra, látja a távolban a teniszpályák téglalapjait. Szabadpart „napja” vakítóan ragyogó fényfonal a feje fölött…
— Tekerj előre — mondta a háznak.
Olajozottan járó izmok, elmosódó vasbeton, Tally kerékpárja száguld az alacsony gravitációs velodrom falán…
— Tovább.
Vacsorajelenet, a vállakon bársonypántok feszülnek, a szemközt ülő fiatalember közelebb hajol az asztal felett, hogy bort töltsön neki…
— Tovább.
Puha lepedők, egy kéz a lába között, az üveglemezeken bíbor félhomály, vízfolyás moraja…
— Vissza. Az étteremre.
A poharába csörgedező vörösbor…
— Egy kicsit tovább. Állítsd meg! Itt.
Tally tekintete a fiú barnára sült csuklójára szegeződött, nem az üvegre.
— Grafikus outputot kérek a vizuális részről — mondta, és lehúzta magáról az elektródákat. Felült, és ivott egy korty sört; furán keveredett Tally stimfilmre rögzített borának szellemízével.
Odalent a printer halkan felsípolt, ahogy végzett a nyomtatással. Kényszerítette magát, hogy lassan menjen le a lépcsőn, mikor azonban odaért a konyhába a printerhez, a kapott kép elkedvetlenítette.
— Ki tudod élesíteni? — kérdezte a háztól. — El akarom olvasni a feliratot a borosüveg címkéjén.
— Képkorrekció — mondta a ház. — Céltárgy nyolcvan fokkal elforgatva.
A printer halkan felzümmögött, ahogy kiköpte magából az új nyomtatványt. Mire a gép fölsípolt, Angie megtalálta a kincsét, az álomemblémát barna tintával kirajzolva: T-A.
Saját szőlőjük volt, gondolta.
TESSIER-ASHPOOL RT. A betűtípus hivalkodó volt, kissé reszketeg.
— Elkaptalak! — suttogta Angie.