Mona Lisa Overdrive

42. GYÁRTELEP, FÖLDSZINT

Cherry sikoltozása.

— Vágja már pofán valaki! — szól hátra az ajtó mellől Molly, kezében a kis pisztollyal, és Mona úgy gondolja, ezt meg tudja csinálni, átadhat Cherrynek egy keveset ebből a csodás mozdulatlanságból, ahol minden érdekes, és nincs az a nagy nyüzsgés, de még csak félúton jár felé, amikor meglátja a padlón a gyűrött tasakot, és eszébe jut, hogy van még benne egy derma, az talán segítene Cherrynek megnyugodni.

— Tessék! — mondja, amikor odaér, lehúzza a hátlapot, és rásimítja a dermát Cherry nyakára. Cherry éles sikoltása gurgulázássá torzul a hangskálán, ahogy lecsusszan a földre, hátát az ócska könyveknek vetve, de Mona biztos benne, hogy minden rendben lesz vele, és odalent különben is lövöldöznek, puskával; éppen egy fehér nyomjelző lövedék húz el Molly mellett, és csengve csapódik az acél mennyezetgerendák közé, és Molly teli torokból üvölt Gentryre, hogy fel tudná végre kapcsolni azt a kurva kibaszott világítást?

Valószínűleg a lenti világításra gondolt, mert idefent szép éles volt a fény, annyira éles, hogy ha közelebb hajolt a tárgyakhoz, borzas kis gyöngyöket és keskeny színfonalakat látott leválni a felületükről. Nyomjelző, így hívják azokat a golyókat, amik ilyen színes csíkot húznak maguk után. Ezt még Eddy mondta neki Floridában, mikor valamelyik este az egyik magánstrand biztonsági őrei lövöldözni kezdtek.

— Ja, fényt — mondta az az arc a képernyőn —, a Boszorka nem lát…

Mona rámosolygott. Nem tartotta valószínűnek, hogy rajta kívül bárki meghallotta. Boszorka?

Úgyhogy Gentry és a nagydarab Dörzsölt összevissza rohangáltak, és vastag, sárga kábeleket rángattak le a falról — ezüstszínű szigetelőszalaggal voltak rögzítve —, és összekapcsolták őket azokkal a fémdobozokkal, és a clevelandi Cherry csukott szemmel ült a padlón, és Molly az ajtónál kuporgott, két kézre fogva a pisztolyát, Angie pedig…

Nyugalom.

Tisztán hallotta, hogy valaki ezt mondja, de nem azok közül, akik a szobában vannak. Úgy gondolta, talán Lanette az, mintha Lanette csak úgy odaszólhatna neki, az időn, a csenden, a mozdulatlanságon keresztül.

Mert Angie a földön feküdt a hordágy mellett, a lábát maga alá húzta, mint valami szobor, és átölelve tartotta a halott férfit.

A villanyégők fénye elhomályosult, mikor Gentry és Dörzsölt zárták az áramkört, és Mona mintha úgy hallotta volna, hogy az az arc felnyög a képernyőn, de akkor már Angie felé tartott, mert észrevette (hirtelen, totálisan, olyan élesen, hogy az már fájt) a bal füléből szivárgó, keskeny vércsíkot.

A mozdulatlanság még ekkor is tartott, bár már érezte a nyers, forró fájdalmat a szájpadlásán, a garatjában, és eszébe jutottak Lanette szavai: ezt a szart fel se kell szippantani, lyukat mar beléd magától is.

És Molly gerince kiegyenesedett, a karját előreszegezte, nem arra a szürke dobozra, hanem kifelé az ajtón, és ott volt a pisztoly, az a kis apróság, és Mona három köhintést hallott, aztán három robbanást messze odalent, és biztos jöttek a kék villanások is, de Mona azt már nem látta, mert éppen Angie-t karolta át. a vérfoltos szőrme a csuklóját súrolta. A megtört szemekbe nézett; a fény már halványult bennük, távolodott, valahová messzire, nagyon messzire…

— Hé — mondta Mona, de senki se hallotta, és Angie ráhanyatlott arra a holttestre a hálózsákban —, hé…

Még idejében nézett föl, hogy megpillantsa az utolsó képet a kihunyó monitoron.

Utána hosszú ideig semmi sem számított. Nem olyan érzés volt ez, mint a mozdulatlanság közönye, amikor felpörgött a kristálytól — emlékezett rá, Lanette overdrive-nak hívta —, és nem is olyan, mint a mámort követő lepukkanás, csak mintha minden elmúlt volna; talán a szellemek lehetnek így vele.

Dörzsölt és Molly mellett állt az ajtóban, és lefelé bámult. A nagy, ócska égők piszkossárga fényében egy hatalmas fémpók szaladgált a koszos betonpadlón. Karok helyett csúf, ívesen hajlott pengéi voltak, és ahogy rohangált, ezek a pengék csattogtak és forogtak, de rajta kívül már senki sem mozgott odalent, a pók mégis nyüzsgött tovább, mint valami törött játékszer, fel-alá futkározott a kis híd eltorzult roncsa előtt, amin nemrég Angie-vel és Cherryvel keltek át.

Cherry sápadtan, petyhüdt arccal tápászkodott fel a padlóról, és lehántotta nyakáról a dermát.

— Kuvva gövcsoldó! — nyögte ki nagy nehezen, és Mona szégyellte magát, mert tudta, hogy hülyeséget csinált, pedig csak segíteni akart, de ha felpörgött, mindig ez lett belőle, és hogy a francba juthatott egyáltalán az eszébe?

Mert rábuktál, mint hal a horogra, hallottad Lanette-et, mert már nem tudod abbahagyni, te hülye kis kurva; de most nem akart erre gondolni. Így hát csak álltak mindannyian, és a fémpókot figyelték, ahogy rángatózni kezd, és lassan lemerülnek a telepei. Mindannyian, Gentryt kivéve, aki a szürke dobozt csavarozta le a tartóvázról a hordágy fölött; a csizmája csak pár centire volt Angie bundájától, amely nedvesen, élénkpirosan csillogott.

— Hallgassátok csak — mondta Molly —, ez egy kopter! Méghozzá jókora.

Ő mászott le utolsónak a kötélen, Gentryt kivéve, aki azt mondta, ő nem megy sehová, nem érdekli a dolog, itt marad.

A kötél vastag és piszkosszürke volt, és időközönként csomókat kötöttek rá kapaszkodónak, amiről Monának egy réges-régen látott hinta jutott az eszébe. Dörzsölt és Molly előbb a szürke dobozt eresztették le egy lépcsőfordulóra, amit nem zúzott össze a lezuhanó közlekedőhíd. Aztán Molly lemászott, mint valami mókus, szinte alig ért hozzá a kötélhez, és amikor lejutott, kikötötte a végét a korláthoz. Dörzsölt nagyon lassan ért le, mert a vállán kellett vinnie Cherryt, akinek még annyira lazák voltak az izmai, hogy magától nem tudott volna lemászni. Mona még mindig szégyellte magát miatta, és azon tűnődött, nem ezért döntöttek-e úgy, hogy itthagyják.

Igaz, a döntést Molly hozta, miközben az ablakból figyelte, ahogy emberek ugrálnak ki a hosszú, fekete helikopterből, és csatárláncba fejlődnek a havon.

— Nézz oda! — mondta Molly. — Tudják. Jöttek, hogy felseperjék a törmeléket. A Sense/Net. Én elhúzom a belem.

Cherry azt motyogta, hogy ők is mennek, Dörzsölt meg ő. És Dörzsölt vállat vont, aztán elvigyorodott, és átkarolta.

— Velem mi lesz?

Molly ránézett. Vagy legalábbis úgy tűnt. Abban a szemüvegben nehéz volt megmondani. Egy pillanatra kivillant hófehér fogsora, aztán azt felelte:

— Én aszondom, maradj. Ők majd kilogikázzák a dolgot. Te igazán nem csináltál semmit. Nem a te ötleted volt. Szerintem igazat fognak adni neked, vagy legalábbis megpróbálják. Ja, maradj csak!

Mona semmi értelmét nem látta ennek, de olyan rosszul érezte magát, úgy le volt pukkanva, hogy nem maradt ereje vitatkozni.

És aztán egyszerűen eltűntek, lemásztak a kötélen, és eltűntek, és így szokott ez lenni, összejössz az emberekkel, aztán sose látod többet őket. Visszanézett a szobába, és látta, hogy Gentry fel-alá sétál a polc előtt, és úgy húzogatja az ujját a könyveken, mintha keresne valamit. A hordágyra egy takarót dobott. Így hát ő is elment, és sose tudta meg, hogy Gentry megtalálta-e a könyvét, egyedül mászott le a kötélen, és ez egyáltalán nem volt olyan könnyű, ahogy Mollyt meg Dörzsöltél nézve gondolta, különösen akkor nem, ha az ember úgy érezte magát, mint Mona, márpedig Mona közel járt az ájuláshoz, a keze meg a lába nem akart engedelmeskedni neki, legalábbis koncentrálnia kellett, ha mozgatni akarta őket, és az orra meg a torka kezdett belül begyulladni, úgyhogy csak akkor vette észre a fekete palit, amikor már teljesen leért.

Ott állt, és a nagy fémpókot figyelte, ami már egyáltalán nem mozgott. Mikor Mona cipősarka megcsikordult az acélon, felnézett. És amikor Mona megpillantotta, valami hihetetlenül szomorú kifejezés ült az arcán, de aztán elmúlt; nekivágott a lépcsőnek, lassan és könnyedén kapaszkodott felfelé, és ahogy közelebb ért, Mona tűnődni kezdett, hogy tényleg fekete-e. Nem a bőrszíne — az feketébb már nem is lehetett volna —, de volt valami furcsa a kopasz fej körvonalaiban, az arca állásában; Mona még sosem látott hozzá hasonlót. Magas volt, nagyon magas. Hosszú, fekete köpenyt viselt, ami annyira vékony volt, hogy hullámzott, mint a selyem.

— Helló, Missy! — mondta, mikor megállt előtte. Kinyújtotta a kezét, hogy megemelje Mona állát, és a lány egyenesen azokba az arannyal pettyezett agátszemekbe nézett, és azt gondolta, hogy ez lehetetlen, a világon senkinek nincsen ilyen szeme. Hosszú ujjak könnyed érintése az állán. — Missy — mondta —, hány éves vagy?

— Tizenhat…

— Rendbe kell hozni a frizurádat — mondta a férfi, nagyon-nagyon komolyan.

— Angie odafent van — bökte ki Mona a padlásszobára mutatva, mikor végre visszanyerte a hangját. — És…

— Psszt!

Fémes zajok, valahol messze a nagy, régi épületben, aztán beindult egy motor. A légpárnás, gondolta Mona, amivel Molly idehozta.

A fekete ember fölvonta a szemöldökét — illetve majdnem úgy csinált, csak éppen nem volt szemöldöke.

— Barátok? — eresztette le a kezét.

Mona bólinott.

— Jó — mondta a férfi, és megfogta a kezét, hogy lesegítse a lépcsőn. Odalent, még mindig kézen fogva, megkerülte vele a közlekedőhíd roncsait. Egy halott pasas feküdt itt, terepszínű cuccban, és egy olyan nagyhangú izét szorongatott a markában, amilyet a zsaruk szoktak használni.

— Swift! — kiáltotta a fekete ember a hatalmas, kongó csarnokban, az üvegezetlen ablakok fekete rácsai között, melyek sötét mintákként rajzolódtak ki a fakó, téli égboltra. — Vonszolja ide a seggét! Megtaláltam.

— De én nem ő vagyok…

És ott, ahol a nagy kapuszárnyak kinyíltak az égre meg a hóra meg a rozsdára, meglátta ezt az öltönyöst, ahogy közeledik feléjük, a kabátja nyitva, a nyakkendője csattog a szélben, és Molly légpárnása elhúzott mellette, kirobogott ugyanazon a bejáraton, és ez a pali rá se nézett, mivelhogy egyre csak Monát bámulta.

— Én nem vagyok Angie — suttogta Mona rekedten, és azon töprengett, elmondja-e a fekete embernek, amit látott: Angie-t meg azt a fiatal fazont kéz a kézben azon a kis képernyőn, mielőtt kialudt volna.

— Tudom — mondta a fekete ember —, de majd belejössz.

Örömmámor. Örömmámor közélg.