Ha ez is Bobby nagy, szürke udvarházához tartozik, gondolta Dörzsölt, amikor kinyitotta a szemét, és megpillantotta a szűk folyosó kanyarulatát, akkor ez a hely furább, mint hitte volna. A levegő fülledt volt és áporodott; a mennyezeten húzódó zöld üvegsávból áradó fénytől olyan benyomást keltett, mintha víz alatt lennének. Az alagút valamiféle zománcmázas betonból volt. Dörzsölt úgy érezte magát benne, mintha tömlőcbe zárták volna.
— Talán a pincébe kerültünk, vagy ilyesmi — mondta; ahogy megszólalt, a hangja élesen, fülsértőn visszaverődött a betonfalakról.
— Nem feltétlenül ugyanabba a konstrukcióba léptünk be, amit te láttál — mondta Gentry.
— Akkor meg mi ez? — Dörzsölt megérintette a betonfalat; meleg volt.
— Tökmindegy — mondta Gentry.
Elindult abba az irányba, amerre néztek. A kanyaron túl a padló porcelánszilánkokból összerakott egyenetlen mozaikká változott; a töredékek valami epokitfélébe voltak ágyazva, amin meg-megcsúszott a cipőtalpuk.
— Nézd ezt az izét…
A szilánkokon ezernyi különböző minta és szín csillogott, de ahogy lerakták őket, abban nem volt semmi rendszer; mintha csak úgy találomra szórták volna őket szét a padlón.
— Művészet — Gentry vállat vont. — Valakinek a hobbija. Te aztán igazán megérthetnéd, Dörzsölt Henry.
Bárki is volt, aki ezt csinálta, a falakkal nem fárasztotta magát. Dörzsölt letérdelt, megtapintotta a padlót; érezte a törött cserepek durva peremét, a közéjük kötött műanyag üvegszerű simaságát.
— Mi a franc az, hogy hobbi?
— Mint azok a vacakok, amiket te szerelsz össze, Dörzsölt. A szemét alól kikotort játékszereid… — Gentry arcára kiült a feszült, őrült vigyor.
— Mit tudsz te erről? — kiáltotta Dörzsölt. — Az egész kibaszott életedet azzal töltöd, hogy megpróbálod kideríteni, milyen alakja van a cybertérnek, ember, mikor valószínűleg nincs is alakja, és ha van, hát ki a lófasz törődik vele? — A Bíróban meg a többiekben nem volt semmi véletlenszerű. Az alkalmazott módszer ugyan véletlenszerű volt, de az eredménynek meg kellett felelnie valaminek odabent, amihez Dörzsölt Henry nem tudott hozzáférni közvetlenül.
— Gyere már! — mondta Gentry.
Dörzsölt ott maradt, ahol volt, fölnézett Gentry fakó szemébe, ami ebben a megvilágításban szürkének tűnt, a feszült, vibráló arcába. Miért állt össze egyáltalán Gentryvel?
Mert az embernek szüksége van valakire a Kutyamagányon. Nemcsak az áram miatt; az egész mert-övé-akéró szöveg valójában süket duma volt. Dörzsölt gyanította, hogy kell valaki, akihez néha beszélhet az ember. Kismadár nem felelt meg erre a célra, mert nem sok minden érdekelte, amit meg dumált, az csupa peremvárosi baromság volt. És bár Gentry sohasem ismerte el, Dörzsölt valahogy úgy érezte, hogy Gentry nagyon sok dologhoz ért.
— Ja — mondta Dörzsölt, és felállt —, menjünk.
Az alagút úgy tekergőzött, mint egy kibelezett kígyó. A mozaikpadlós részt jócskán elhagyták már, összevissza kanyarogtak, rövid csigalépcsőket másztak meg fölfelé és lefelé. Dörzsölt megpróbálta maga elé képzelni, milyen lehet az az épület, amelyik így néz ki belülről, de képtelen volt rá. Gentry fürgén lépkedett, szemét résnyire szűkítette, ajkát beharapta. Dörzsölt úgy érezte, a levegő egyre dohosabb lesz.
Megmásztak egy újabb lépcsőt, és egy hosszú, egyenes folyosóra jutottak, amely mindkét irányban ponttá szűkült a távolban. Szélesebbnek látszott a kanyargós alagutaknál, a talaja pedig puha és ruganyos volt a kis szőnyegek miatt, amiket a jelek szerint ezrével terítettek több egymást követő rétegben a vasbeton padlóra. Minden szőnyegnek más volt a színe és a mintája; főleg kék és piros, a legkülönfélébb árnyalatokban, de az összes minta ugyanolyan cikcakkos gyémántokból és háromszögekből állt. A dohszag itt áthatóbb volt; Dörzsölt úgy vélte, valószínűleg a szőnyegek miatt, mert rettenetesen réginek néztek ki. A legfelsők a folyosó közepe táján foltokban ki voltak kopva, egész az alapszálakig. Egy ösvény, mintha valaki évekig fel-le járkált volna a folyosón. Felül a világítósáv egyes szakaszai kialudtak, mások már csak halványan pislákoltak.
— Merre? — kérdezte Gentrytől.
Gentry lenézett maga elé, húsos alsó ajkát az ujjai közé csippentette.
— Erre.
— Miért?
— Mert olyan mindegy.
Dörzsöltnek belefáradt a lába a szőnyegeken való sétafikálásba. Vigyáznia kellett, nehogy a lábujja beleakadjon a lyukakba. Egyszer átlépett egy keskeny, hosszúkás üveglapot, ami a világítósávból hullott ki. Most már szabályos időközökben olyan falszakaszok mellett haladtak el, ahol mintha mellékjáratokat betonoztak volna be. Semmi nem látszott már ezeken a helyeken, csak egy halványan kivehető boltív körvonala kicsit világosabb, kicsit szemcsézettebb betonból.
— Gentry, ez biztos a föld alatt van, ugye? Pince, vagy valami hasonló…
De Gentry hirtelen hátralökte a karját, úgyhogy Dörzsölt nekiment, aztán csak álltak mindketten, és a lányt bámulták a folyosó végén, alig néhány méterre tőlük a szőnyeghullámokon.
Mondott valamit egy nyelven, amiről Dörzsölt gyanította, hogy francia lehet. A hangvétele könnyed volt, szinte társalkodó. Sápadt, finom csontú arc a fekete hajzuhatag alatt, erős, keskeny orr, széles száj.
Dörzsölt érezte, hogy Gentry karja megremeg a mellén.
— Semmi vész — mondta, megfogta Gentry karját, és félretolta. — Csak Bobbyt keressük…
— Mindenki Bobbyt keresi — felelte a lány angolul; Dörzsölt nem tudta azonosítani az akcentusát. — Én is. A testét. Nem láttátok a testét?
Hátrált egy lépést, a másik irányba, mintha el akarna szaladni.
— Nem fogunk bántani — mondta Dörzsölt, és hirtelen tudatára ébredt a saját szagának, a farmerjébe meg a barna dzsekijébe ivódott zsírnak és kosznak; ami azt illeti, Gentry sem nézett ki biztatóbban.
— Nem, az szerintem sem valószínű — mondta a lány; fehér fogsora megcsillant az áporodott, vízalatti fényben. — De azért azt hiszem, nem kedvellek titeket.
Dörzsölt szerette volna, ha Gentry mond valamit, de Gentry teljesen megkukult.
— Ismered… ööö… Bobbyt? — kockáztatta meg a kérdést.
— Nagyon okos ember. Rettentően okos. Bár ami azt illeti, őt sem kedvelem — Valami bő, fekete ruhafélét viselt, ami a térdéig ért. Mezítláb volt. — De azért kell nekem… a teste.
Felkacagott.
Minden megváltozott.
— Gyümölcslét? — kérdezte Bobby Gróf, egy hosszúkás pohárral a kezében, amiben valami sárga folyadék lötyögött. A medence türkizkék vize visszatükrözte a napfényjátékát odafent a pálmalombok között. Bobby meztelen volt, egy nagyon sötét napszemüvegtől eltekintve. — Mi baja a haverodnak?
— Semmi — hallotta Dörzsölt Gentry válaszát. — Egy darabig Korszakov-módszerrel kezelték. Az ilyen hirtelen átmenetektől összaszarja magát ijedtében.
Dörzsölt nagyon csendesen feküdt a vasvázas, fehér nyugágy kék párnáin; érezte, hogy a napsütés felhevíti zsíros farmerét.
— Te vagy az a másik, akiről beszélt, ugye? — mondta Bobby. — A Gentle nevű? Akinek gyára van?
— Gentry.
— Te cowboy vagy — mosolyodott el Bobby. — Konzolzsoké. Cyber téri fazon.
— Nem.
Bobby megdörzsölte az állat.
— Tudod, hogy itt borotválkoznom is kell? Ma reggel megvágtam magam, itt a nyoma… — Felhajtotta a narancslé felét, és megtörölte a száját a keze fejével. — Nem vagy zsoké? Akkor meg hogy kerültél ide?
Gentry lehúzta a gyöngyökkel kivarrt dzseki cipzárját, szabaddá téve csontfehér, szőrtelen mellkasát.
— Csinálj valamit a nappal! — mondta.
Alkonyat. Csak így. Egyetlen kattanás nélkül. Dörzsölt ajkáról nyögés szakadt fel. Rovarok kezdtek zümmögni a fehérre meszelt falon túl növő pálmafák körül. Dörzsölt Henryt kiverte a hideg veríték.
— Bocs, haver — mondta neki Bobby. — Az a Korszakovizé tényleg ronda egy szar lehet. De ez a hely, ez gyönyörű. Vallarta. Tally Ishamé volt — Újra Gentryhez fordult. — Ha nem cowboy vagy, öreg, akkor mi a szomorú fasz?
— Olyan vagyok, mint te — mondta Gentry.
— Én cowboy vagyok — Egy gyík iszkolt fel függőlegesen a falon Bobby feje mögött.
— Nem. Te nem azért vagy itt, hogy ellopj valamit, Newmark.
— Honnan tudod?
— Te azért vagy itt, hogy megtudj valamit…
— Ugyanaz.
— Nem. Régen cowboy voltál, de most már valami más vagy. Keresel valamit, de senki sincs, akitől ellophatnád. Ugyanazt keresem én is.
És Gentry magyarázni kezdett az Alakról, miközben a pálmafák árnyéka feketére alvadt tócsákba gyűlt a földön, hogy átlényegüljön mexikói éjszakává, Bobby Gróf pedig csak ült és hallgatta.
Mikor Gentry befejezte, Bobby hosszú ideig ült szótlanul a nyugágyán. Aztán azt mondta:
— Ja. Igazad van. Ha jobban belegondolok, én azt akarom kideríteni, hogy mi okozta a Változást.
— Előtte — mondta Gentry — a cybertérnek nem volt Alakja.
— Hé — vágott közbe Dörzsölt —, mielőtt idekerültünk volna, valahol másutt voltunk. Hol a francban?
— Straylightban — mondta Bobby. — Fent a kútban. Orbitális pályán.
— Ki az a csaj?
— Milyen csaj?
— Sötét hajú. Vézna.
— Ó — mondta Bobby a sötétben —, az 3Jane volt. Találkoztatok vele?
— Fura lány — mondta Dörzsölt.
— Halott lány — felelte Bobby. — A személyiségmintáját láttátok. Az egész örökségét elkúrta, hogy megépíthesse ezt a vackot.
— És te… izé… most vele vagy? Itt?
— Gyűlöli a belemet. Tudjátok, elloptam a lélekfogóját. A mintáját még akkor rakta bele, amikor én leléptem Mexikóba, úgyhogy kezdettől fogva itt volt. A gond csak az, hogy közben meghalt. Mármint odakint. A kinti balhéit meg, az összes bulit és sunyizást, azóta ügyvédek, programok és strómanok irányítják… — Elvigyorodott. — Rohadtul ki van bukva rajta. Azok az emberek, akik megpróbálnak bejutni a kérótokra, hogy visszasze-rezzék az alephet, valaki másnak dolgoznak, aki viszont egy igen ronda társaságnak az ügynöke, őket meg 3Jane bérelte föl még annak idején a keleti parton. De igen, néha leriszteltem vele, elcseréltünk egymással pár cuccot. Őrült a csaj, de nagyban játszik…
Még egy kattanás se.
Először azt hitte, visszatértek a szürke házba, ahol először találkozott Bobbyval, de ez a szoba kisebbnek tűnt, és másfélék voltak benne a szőnyegek meg a bútorok is, bár nem igazán tudta volna megmondani, hogy miben áll a különbség. Gazdag, de nem annyira hivalkodó. Csendes. Zöld üvegbúrás olvasólámpa ég egy hosszú tölgyfaasztalon.
Magas, keskeny ablakok, fehérre mázolt keretben, amely szabályos téglalapokra szabdalja mögöttük a szűzi fehérséget, és az a fehérség csak hó lehet… Dörzsölt felállt, puha függönyszövet súrolta az arcát; az ablakok egy körülfalazott, behavazott udvarra néztek.
— London — mondta Bobby. — Kénytelen volt ezt elcserélni velem arra a száz százalékos vudu szarra. Azt hitte, hogy nem akarnak közösködni vele. Persze lófaszt se ért a cuccal. Kezdenek elhalványulni, összemosódni. Néha még kapcsolatba tud lépni velük az ember, de a személyiségeik összefolynak…
— Ez stimmel — mondta Gentry. — A Változás Napján jelentek meg, előtte nem léteztek. Erre már rájöttél. De azt még nem tudod, hogy mi történt, ugye?
— Nem. Csak azt, hogy hol. Straylightban. 3Jane mindent elmondott nekem, legalábbis amit tud. Nem igazán érdekli. Az anyja összehozott két MI-t, igazi nehézsúlyúakat, még kurva régen. Aztán az anyja meghalt, az MI-k meg elunták magukat a vállalati magban odafent. Az egyikük elkezdett a saját szakállára működni. Egyesülni akart a másikkal…
— Megtette. Tessék, az első okod. Minden megváltozott.
— Ilyen egyszerűen? Honnan tudod?
— Mert én — mondta Gentry — más szemszögből nézem az egészet. Te az ok-okozati viszonyokkal játszol, én viszont a körvonalakat keresem, az időtengelyen kibontakozó alakzatokat. Te átkutattad az egész mátrixot, én viszont kívülről próbáltam vizsgálni, globális összefüggésben. Tudok pár olyasmit, amit te nem.
Bobby nem felelt. Dörzsölt elfordult az ablaktól, és meglátta a lányt — ugyanazt — a szoba túloldalán. Csak állt ott egyszerűen.
— Nemcsak a Tessier-Ashpool MI-k kavartak — mondta Gentry. — Emberek jöttek föl a kúton, hogy feltörjék a T-A központi jegét. Magukkal hoztak egy kínai katonai jégtörőt.
— Case — mondta Bobby. — Egy Case nevű fazon. Ezt a részét ismerem az ügynek. Valami szinergisztikus hatás…
Dörzsölt a lányt nézte.
— És a részek összege nagyobb volt az egésznél? — Gentry mintha örült volna ennek. — Kibernetikus isten? Fény a vízen?
— Ja — mondta Bobby —, kábé ennyi.
— Ennél azért kicsit komplikáltabb a dolog — mondta Gentry, és felnevetett.
És a lány eltűnt. Semmi kattanás. Dörzsölt megborzongott.