Mona Lisa Overdrive

22. ÜRESSÉG ÉS SZELLEMEK

Ahogy kifelé bámult a taxi koszfoltos ablakán, Kumiko azon kapta magát, hogy hiányzik neki Colin, hiányzanak az ironikus megjegyzései; aztán eszébe jutott, hogy ebben a környezetben nem sok hasznát venné. Vajon a Maas-Neotek a Sprawlhoz is készített egy hasonló egységet? — tűnődött. És ha igen, az a kísértet milyen alakot öltene?

— Sally — szólalt meg, körülbelül félórás út után a New York-i forgalomban —, miért engedett el veled Petal?

— Mert volt esze.

— És az apám?

— Apád föl fogja kúrni magát.

— Tessék?

— Dühös lesz. Ha rájön. De az még nem olyan biztos. Nem sokáig maradunk itt.

— Miért jöttünk ide?

— Beszélnem kell valakivel.

— De miért vagyok itt én?

— Nem tetszik?

Kumiko habozott.

— De igen.

— Frankó — Sally fészkelődött kicsit a kopott huzatú ülésen. — Petalnak muszáj volt elengednie minket. Mert csak úgy akadályozhatta volna meg, ha bántja valamelyikünket. Illetve talán nem is bánt. Inkább megsért. Téged Swain lehűthetett volna, aztán később bocsánatot kér, ha úgy hozza, a sor, megmondja apádnak, hogy a te érdekedben történt, de ha engem hűt le, arra nagyon rábaszna, érted? Mikor megláttam odalent Petalt a pisztollyal, rögtön tudtam, hogy el fog engedni minket. A szobád dugig van poloskákkal. Különben az egész kibaszott ház is. Mikor összeszedtem a cuccodat, működésbe hoztam a mozgásérzékelőket. Persze számítottam rá. Petal tudta, hogy én vagyok az. Ezért csengett a telefon; tudatta velem, hogy rájött.

— Nem értem.

— Egyfajta udvariasság, hogy tudjam, vár ránk odalenn. Időt adott, hogy gondolkozzak. De nem volt más választása, és ezt nagyon jól tudta. Swaint ugye kényszerítik, hogy megtegyen valamit, és Petal tisztában van ezzel. Swain legalábbis azt mondja, hogy kényszerből csinálja. Engem aztán tuti, hogy kényszerítenek. Na, én ekkor szépen elfilózok azon, hogy mennyire van szüksége rám Swainnek. Kurvára. Mert hagyja, hogy szépen elsétáljak az oyabun lányával, akit egészen a Notting Hillig pateroltak, hogy biztonságban legyen. Van valami, amitől még jobban be van szarva, mint a papádtól. Vagy valami, ami gazdagabb embert tud csinálni belőle a papádnál. Mindenesetre, azzal, hogy magammal hoztalak, kiegyenlítettem a számlát. Fogalmazhatunk úgy, hogy visszavágtam. Baj?

— Szóval téged megfenyegettek?

— Valaki rohadt sokat tud a régi dolgaimról.

— És Tick azonosította neked ezt az illetőt?

— Ja. Bár szerintern amúgy is tudtam már, ki az. Baszottul jó lenne, ha tévednék.

A Sally által kiválasztott szálloda homlokzatát rozsdás acélpanelek alkották. Minden panelt csillogó krómretesszel biztosítottak; Kumiko még Tokióból ismerte ezt a stílust, és kicsit régimódinak tartotta.

A szobájuk tágas volt és szürke, ennek az egyetlen színnek tucatnyi árnyalatával, és Sally egyenesen az ágyhoz ment, miután bezárta maguk mögött az ajtót, aztán ledobta a dzsekijét, és végigvetette magát rajta.

— Nincs csomagod — mondta Kumiko.

Sally felült, és nekilátott, hogy lehúzza a cipőjét.

— Majd megveszem, amire szükségem van. Fáradt vagy?

— Nem.

— Én igen — Lehúzta magáról a fekete pulóvert. A melle kicsi volt, barnásrózsaszín bimbókkal; a bal mellbimbójától lefelé csúf forradás húzódott, és eltűnt a farmernadrág öve alatt.

— Megsérültél? — kérdezte Kumiko; a szeme megakadt a sebhelyen.

Sally lenézett.

— Ja.

— Miért nem hozattad rendbe?

— Néha nem árt, ha nem felejti el az ember.

— Hogy megsérült?

— Hogy hülye volt.

Szürke szürke hátán. Kumiko nem tudott elaludni, fel-alá járkált a szürke szőnyegen. Volt valami vámpírszerű a szobában, gondolta, valami közös vonás benne és a milliónyi hasonló helyiségben, mintha a tökéletes anonimitás elszívná a személyiségét, melynek töredékei futó képek és benyomások alakjában villannak föl előtte: veszekedő szülei harsány hangja, az apja szolgálatában álló fekete öltönyös titkárok…

Sally aludt, az arca maszkká simult. Az ablakból nyíló kilátás semmit nem mondott Kumikónak: csak egy város, ami nem hasonlított sem Tokióra, sem Londonra, hatalmas, általános zűrzavar, az évszázad városi valóságának paradigmája.

Talán Kumiko is elszunnyadt, bár később nem volt benne biztos. Figyelte, ahogy Sally tisztálkodószereket és fehérneműt vásárol; a rendelést az ágy mellett álló videóba gépelte be. A kért áruk azalatt érkeztek meg, amíg Kumiko zuhanyozott.

— Oké — mondta Sally az ajtó túloldalán —, törülközz meg, öltözz fel, és indulunk a pasashoz.

— Milyen pasashoz? — kérdezte Kumiko, de Sally valószínűleg nem hallotta.

Gomi.

Tokió szárazföldi területének harmincöt százaléka gomira épült, azokra a földsávokra, amiket évszázados szisztematikus hulladéklerakással hódítottak el az öböltől. Japánban a gomi erőforrásnak számított, amit menedzselni kell, összegyűjteni, átválogatni, gondosan elhelyezni.

London viszonya a gomihoz áttételesebb volt, összetettebb. Kumiko szemében a város nagy része gomi volt, csupa olyan struktúra, amiket a folyton új építési területekre szomjúhozó japán gazdaság már rég elemésztett volna mérhetetlen mohóságában. Ám ezek a struktúrák — még Kumiko számára is — az idő szövedékét jelképezték, minden falat kezek nemzedékei húztak fel a folyamatos újjáépítés forgatagában. Az angolok megbecsülték a gomijukat, és tiszteletüknek oly módon adtak kifejezést, amit Kumiko csak most kezdett érteni: benne éltek.

A gomi a Sprawlban valami más volt: tápanyagban gazdag televény, rothadó massza, amelyből acél- és polimerpenész sarjadt szerteágazón. A várostervezés látszólag teljes hiánya már önmagában elegendő volt, hogy elszédítse, olyannyira szöges ellentétben állt kultúrája értékrendjével, amelyben a rendelkezésre álló földterületek hatékony kihasználása igen előkelő helyet foglalt el.

A taxiban, a repülőtértől a szállodához vezető úton már felfigyelt erre a rothadásra; egész romba dőlt háztömböket látott a kocsiból, törött üvegű ablakok ásítottak a szeméttel elárasztott mellékutcák fölött. És mindenfelől arcok meredtek a páncélozott légpárnás autóra, ahogy türelmesen suhant a hotel felé.

Most Sally hirtelen visszalökte őt ennek a furcsa helynek az érthetetlen zűrzavarába, a kaotikus bomlásba, amelyben a tokióiaknál sokkalta magasabb felhőkarcolók gyökereztek, vállalati obeliszkek, amik az egymást átfedő kupolák kormos csipkedíszét fenyegették.

Kétszer szálltak át másik taxiba, miután elindultak a szállodából — a sofőr nem volt hajlandó továbbvinni őket —, végül gyalog vágtak neki az utcáknak, elvegyültek a ferde árnyékok szabdalta, kora esti tömegben. Az idő hűvös volt, de nem olyan hideg, mint Londonban, és Kumikónak eszébe jutottak a virágok az Ueno-parkban.

Először egy jókora, kissé viharvertnek tűnő bárban álltak meg, amit Gentlemen Losernek hívtak. Itt Sally sietős, halk szóváltásba bonyolódott a csapossal.

Rendelés nélkül távoztak.

— Szellemek — mondta Sally, és befordult egy sarkon, Kumikóval a nyomában. Mióta elhagyták a legutóbbi pár háztömböt, az utcák egyre néptelenebbek lettek, az épületek sötétebbek, lepusztultabbak.

— Tessék?

— Engem egy csomó régi szellem vár itt, legalábbis elméletileg.

— Ismered ezt a helyet?

— Persze. Ugyanúgy néz ki, csak másképp, érted?

— Nem…

— Egy szép napon majd érteni fogod. Ha megtaláljuk, akit keresek, jó kislány leszel. Akkor beszélsz, ha szólnak hozzád, egyébként tartod a szád.

— Kit keresünk?

— A pasast. Illetve ami megmaradt belőle…

Fél háztömbbel odébb, egy zord, üres utcán — Kumiko még sosem látott üres utcát, csak azt a házsort, ahol Swain lakott, az éjféli hótakaróba burkolózva — Sally megállt egy teljesen mindennaposnak látszó, ősrégi üzlethelyiség előtt; a két kirakatot belülről vastag, háborítatlan porréteg ezüstözte be. Kumiko bekukucskált, és üvegcsövekből összeállított betűket vett észre egy kivilágítatlan neonreklámon: METRÓ, aztán egy hosszabb szó. A két kirakat között nyíló ajtó hornyolt acéllemezzel volt megerősítve; itt-ott rozsdás csapszegek álltak ki belőle, amikről galvanizált borotvahuzalok lógtak ernyedten.

Sally szembefordult az ajtóval, kihúzta magát, és olajozott egymásutánban néhány apró, gyors mozdulatot tett.

Kumiko tágra nyílt szemmel meredt rá, mikor megismételte a mozdulatsort.

— Sally…

— Kuss! — vágott a szavába Sally. — Mondtam, hogy pofa be, oké?

— Igen? — A hang alig volt több suttogásnál; nem lehetett megállapítani, honnan jön.

— Mondtam már neked — mondta Sally.

— Nincs buli.

— Beszélni akarok vele! — mondta Sally; a hangja óvatos volt, de határozott.

— Meghalt.

— Tudom.

Csend támadt, és Kumikónak halk nesz ütötte meg a fülét, ami akár a szél is lehetett, a hideg, salakos szél, amint az épületek tetején csikorog magasan a fejük fölött.

— Nincs itt — mondta a hang, és mintha távolodott volna. — A sarkon túl, fél háztömbnyire, baloldalt a sikátorban.

Kumiko sohasem fogja elfelejteni a sikátort; a nyálkától csillogó, sötét téglafalakat, az ellenzős ventillátorokat, amiken pormacskák tépett, fekete szalagjai lebegtek, a sárga villanyégőt a rozsdás acélötvözet ketrecben, az üres üvegeknek a falak tövében sarjadó gombatelepét, a gyűrött faxokból és fehér csomagolóhabból összeügyeskedett embernagyságú hálófészkeket, Sally cipősarkának kopogását.

Az égő halvány fénykörén túl sötétség uralkodott, bár a nedves téglákon megcsillanó egyik fénypászma egy harmadik falra esett a sikátor végében — zsákutca —, és Kumiko habozott, megrémítették a hirtelen támadó visszhangok, a különös kaparászás, a víz ütemes csöpögése…

Sally felemelte a kezét. A vakító, keskeny fénysugár éles kontúrú kört rajzolt az összefirkált téglafalra, aztán lassan lejjebb ereszkedett.

Egészen addig, amíg meg nem akadt azon a valamin a fal tövében, a tompa fényű, felül lekerekített fémtárgyon, amit Kumiko először egy újabb ventillátornak hitt. Fehér gyertyacsonkok sorakoztak körülötte, egy víztiszta folyadékkal teli műanyagpalack, néhány csomag cigaretta, mellettük pár szál a földre szórva, és egy bonyolult, többkarú figura, amit mintha fehér krétaporral rajzoltak volna a kőre.

Sally előrelépett, keményen markolva a ceruzalámpát, és Kumiko látta, hogy a páncélozott fémtartályt masszív szegecsekkel erősítették a téglákhoz.

— Finn?

Sebes, rózsaszín fényvillanások egy vízszintes hasítékból.

— Hé, Finn, ember… — Sally hangjába — lehetséges ez? — bizonytalan remegés vegyült.

— Moll — Rekedt csikorgás, mintha eltörött volna a hangszóró. — Minek ez a lámpa? Kiszereltetted magad? Vagy öregkorodra már nem látsz olyan jól a sötétben?

— A barátnőm miatt.

Valami mozdult a hasíték mögött — beteges, undok színe volt, akár az izzó cigarettahamunak a déli napsütésben —, és Kumiko arca egy pillanatra vakító fénybe borult.

— Aha — recsegte a hang —, ő kicsoda?

— Yanaka lánya.

— Ne baszd meg!

Sally leeresztette a ceruzalámpát; a fénykéve a gyertyákra esett, a palackra, az átázott, szürke cigarettákra, a tollas karú, fehér totemalakra.

— Vegyetek az adományaimból — mondta a hang. — Az ott fél liter Moszkovszkaja. A vudu-rajz lisztből van. Nem igazán buli; a nagymenők kokainnal csinálják.

— Jézusom — mondta Sally; a hangja furcsán távolinak tűnt, ahogy lekuporodott. — Nem hiszem el.

Kumiko figyelte, ahogy fölveszi a flaskát, és beleszimatol.

— Igyad csak! Jó pia. Legalábbis merem remélni, hogy az. Az orákulumot senki sem próbálja meg átbaszni, ha tudja, mi a jó neki.

— Finn — mondta Sally, aztán megbillentette a palackot, nagyot húzott belőle, megtörölte a száját a keze fejével —, te tisztára begolyóztál…

— Nincs nekem olyan szerencsém. Egy ilyen kibaszott szerelvényben még ahhoz is igyekeznem kell, hogy egy kis képzelőerőm legyen, a behülyülésről nem is beszélve.

Kumiko közelebb ment, aztán leült Sally mellé.

— Agykonstrukció, mesterséges személyiség? — Sally lerakta a vodkásüveget, és fehér körme hegyével belepiszkált a nyirkos lisztbe.

— Aha. Láttál már ilyet. Valós idejű memória, ha akarod, csatlakozás a cybertérbe, ha akarod. Ezt az orákulum-bulit azért csinálom, hogy benne maradjak a dolgok sűrűjében, tudod? — A fémdolog különös zajokat adott ki: nevetett. — Szerelmi bánatod van? A rossz kislány nem ért meg? — Megint ez a nevetés-hang, akár a statikus zörejek gyöngyözése. — Voltaképpen inkább üzleti tanácsadó vagyok. A cuccokat a helybéli kölykök hordják ide. Így valahogy misztikusabb. És időnként betoppan egy szkeptikus, valami szomorú seggfej, aki azt hiszi, hogy begyűjtheti az adományaimat — Hajszálvékony, skarlátvörös fénysugár villant a hasitokból, és valahol Kumiko jobboldalán felrobbant egy üveg. — No, beszélj, mi szél hozott erre Moll? Téged meg — és a rózsaszín fény megint átsöpört Kumiko arcán — Yanaka lányát…

— A Straylight-buli — mondta Sally. — Régenvolt, Moll…

— Rámszállt, Finn. Tizennégy éve már, és az a hülye kurva rászállt a seggemre…

— Talán nincs jobb dolga. Tudod, milyenek ezek a gazdagok…

— Nem tudod, merre van Case, Finn? Talán őt is el akarja kapni…

— Case kiszállt. Miután szakítottatok, lezavart pár nagy balhét, aztán leszarta az egészet, és kiszállt. Ha te is ezt csináltad volna, akkor most talán nem jegelnéd a mókuskádat egy kibaszott sikátorban, igaz? Mikor utoljára hallottam róla, négy kölyke volt…

Miközben a fürkész rózsaszín parázs hipnotikus villogását figyelte, Kumiko lassan kezdte érteni, mi az, amivel Sally beszélget. Az apja dolgozószobájában is voltak hasonlók, négy lakkozott, fekete kocka egy alacsony fenyőfa polcon. Mindegyik kocka fölött egy szertartásos arckép lógott. A portrék fekete-fehér fotók voltak négy férfiről, sötét öltönyben és nyakkendőben, négy nagyon zord külsejű úriemberről, ugyanolyan kis fémjelvényekkel a zakójuk hajtókáján, amilyeneket néha az apja is szokott hordani. Bár az anyja azt mondta neki, hogy a kockákba kísértetek vannak bebörtönözve, az apja gonosz őseinek a szellemei, Kumiko inkább érdekesnek, mint ijesztőnek találta őket. Ha tényleg szellemeket zártak beléjük, okoskodott, azok elég kis szellemek lehetnek, mert a kockák alig voltak nagyobbak egy gyermekfejnél.

Az apja néha meditált a kockák előtt, olyan pózban térdelve a dísztelen tatamin, ami mélységes tiszteletet sugallt. Sokszor látta őt így, de annak először tízéves korában volt a tanúja, hogy az apja beszél a kockákhoz. És az egyik válaszolt. A kérdés semmit nem mondott neki, a válasz még kevesebbet, ám a szellem hűvös, kimért hangjától mozdulatlanná dermedt, ott, ahol volt, egy papírajtó mögött kuporogva, és az apja jót nevetett, amikor rátalált. Nem tett neki szemrehányást, hanem elmagyarázta, hogy a kockákban a régebbi vállalatigazgatók és vezető funkcionáriusok személyiségét tárolja. A lelküket? — kérdezte Kumiko. Nem, mondta az apja, és elmosolyodott, aztán hozzátette, hogy a különbség elég nehezen megragadható.

— Nincs saját tudatuk. Ha kérdezik őket, válaszolnak, megközelítőleg úgy, ahogy a mintául szolgáló ember tenné. Ha szellemek, akkor szellemek a hologramok is.

Miután Sally kiokította a yakuzák történelméről és szervezeti felépítéséről az Earls Court-i robatabárban, Kumiko arra a következtetésre jutott, hogy azok az emberek a fényképeken, akikről személyiségfelvételek készültek, régi oyabunok lehettek.

Hasonló dolog lehet ez a valami is a páncélozott tartályban, gondolta, bár talán összetettebb, ahogy Colin is egy összetettebb változata volt annak a Michelin idegenvezetőnek, akit az apja titkárai használtak, mikor bevásárolni mentek vele a Shindzsukura. Sally Finnek hívta, és nyilvánvaló volt, hogy ez a Finn egy régi barátja vagy üzlettársa lehetett.

Vajon föl szokott ébredni, töprengett Kumiko, ha üres a sikátor? Nyomon követi lézer szemével a néma éjféli hóesést?

— Európa — kezdte Sally —, mikor otthagytam Case-t, körbejártam egy kicsit. Rengeteg pénzem volt, amit a bulival kerestünk, legalábbis akkor rengetegnek tűnt. A Tessier-Ashpoolok MI-je egy svájci bankon keresztül fizette ki. Minden nyomát kitörölte, hogy valaha is fent jártunk volna a kútban; de tényleg mindent, ha ellenőrizni akarnád az álneveket, amiket a JAL siklón használtunk, egyszerűen nem találnád meg őket. Case utánaszaglászott, mikor visszatértünk Tokióba, beásta magát a legkülönfélébb adatbankokba; olyan volt, mintha meg se történt volna az egész. Nem értettem, hogy a fenébe tudta ezt megcsinálni, MI ide vagy oda, de hát senki sem értette igazán, hogy mi is történt odafent, miután Case belovagolt azon a kínai jégtörőn a központi jegükbe.

— Utána nem próbált érintkezésbe lépni veletek?

— Nem tudok róla. Case-nek az volt a véleménye, hogy eltűnt; mármint nem úgy, hanem beleolvadt a mindenségbe, eggyé vált az egész mátrixszal. Mintha már nem a cybertérben létezne, hanem ő maga lenne a cyber tér. És ha nem akarja mutogatni magát, te hiába tudod, hogy ott van, sohasem leszel képes bebizonyítani, egyszerűen nem megy… És én, én nem akartam tudni róla. Szóval én azt mondtam, hogy bármi is volt, kész, vége, lezártuk. Armitage meghalt, Riviéra meghalt, Ashpool meghalt, az a rasta vontatópilóta meg, aki kihozott minket onnan, visszament a Sion-halmazra, és azóta már valószínűleg leírta az egészet, mint egy különösen hülye gandzsa-álmot… Case-t a Tokyo Hyattben hagytam ott, azóta nem láttam…

— Miért?

— Ki tudja? Nem nagy durranás. Fiatal voltam, úgy éreztem, vége…

— De a nőt fenn hagytátok a kútban. A Straylightban.

— Ráhibáztál. És tudod, ez néha eszembe is jutott. Mikor leléptünk, úgy tűnt Finn, hogy a csaj nem is törődik az egésszel. Pedig kinyírtam az apukáját, aki halálos beteg volt és tök dilinyós, Case pedig feltörte a központi jegüket, és rászabadította az MI-jüket a mátrixra… Szóval felvettem a listámra, érted? Ha egy nap nagy szarba pottyansz, ha valaki nagyon baszakodik veled, szépen átnézed a listát.

— És rögtön kiszúrtad őt?

— Nem. Elég hosszú listám van.

Case, akiről Kumiko gyanította, hogy több volt Sally egyik partnerénél, nem szerepelt többet a történetben.

Miközben Kumiko hallgatta, ahogy Sally a Finn kedvéért tömören összefoglalja az elmúlt tizennégy év történetét, azon kapta magát, hogy olyannak képzeli Sallyt, mint a hagyományos, romantikus videók bishonen hősét: titokzatosnak, elegánsnak és halálosnak. Bár elég nehezen tudta követni Sally tárgyilagos beszámolóját az életéről, az elszórt utalásokkal a számára ismeretlen helyekre és dolgokra, könnyű volt elképzelni a nőt, amint könnyed csuklómozdulatokkal aratja egyre-másra a bishonenektől elvárt diadalokat. De nem, gondolta, amikor Sally rátért a „hamburgi rossz évére”, és a hangjában hirtelen harag lobbant — régi harag, több mint tíz éve kihűlt már —, hiba lenne ennek a nőnek a személyiségét japán fogalmak szerint értelmezni. Nem volt ő remin, vándorló szamuráj; Sally és a Finn az üzletről beszéltek.

A hallottakból Kumiko kihámozta, hogy az a bizonyos hamburgi rossz év akkor következett be, miután hatalmas vagyont szerzett valahonnan, és az utolsó jenig el is tékozolta. A pénz az ő része volt a „fenti buliból”; a Finn Straylightnak nevezte azt a helyet, ahol valami hihetetlen dolgot csináltak ketten, ő, meg Case. Közben viszont Sally szerzett magának egy ellenséget.

— Hamburg — szakította félbe a nőt a Finn. — Hallottam pár sztorit Hamburgról…

— A dohány elúszott. Tudod, hogy van az ember a nagy pénzekkel, mikor még fiatal… Szóval leégtem, és ez kicsit olyan volt, mintha a dolgok kezdenének visszazökkenni a normál kerékvágásba. De ott voltak ezek a frankfurti népek; tartoztam nekik, és azt akarták, hogy dolgozzam le az adósságomat.

— Hogy?

— Embereket tüntettek el.

— Tehát?

— Tehát kiszálltam. Amilyen hamar csak tudtam. Londonba mentem…

Talán, gondolta Kumiko, Sally régebben tényleg ronin-szerű alkat volt, büszke és magányos, egyfajta szamuráj. Londonban viszont valami más lett belőle: üzletasszony. Nem részletezte, miből élt, de fokozatosan fedezőemberré vált: tőkét hajtott fel különféle üzleti tranzakciókhoz. (Mi lehet az a „hitelküszöb”? És az „adatlebegtetés”?)

— Igen — mondta a Finn —, frankón csináltad. Részesedést szereztél magadnak valami német kaszinóban.

— Aix-la-Chapelle-ben. Benne voltam az igazgatótanácsban. Néha most is benne vagyok; attól függ, melyik útlevelemet használom.

— Megállapodtál? — Megint az a nevetés.

— Ja.

— Nem sokat hallottam rólad ideát.

— Kaszinót vezettem. Ennyi. Klasszul megvoltam.

— Díjverekedő voltál. „Misty Steele”, implant-kategóriás pehelysúly. Nyolc meccs, ötre még fogadtam is. Vérre mentek, édesem. Ami illegális.

— Hobbi.

— Frankó kis hobbi. Láttam a videókat. Az a burmai csaj tisztára széthasított, élőben, színesben…

Kumikónak eszébe jutott a hosszú forradás.

— Abbahagytam. Öt éve, de már akkor is öt évet késtem vele.

— Nem voltál rossz, de „Misty Steele”… Jézusom.

— Ne basztass már! Nem én találtam ki.

— Aha. Akkor most beszélj nekünk a barátnőnkről odafent; hogy lépett érintkezésbe veled?

— Swain. Roger Swain. Elküldi az egyik gorilláját a kaszinóba, egy Prior nevű önjelölt nehézfiút. Kábé egy hónapja.

— Swain, a fixer? Londonból?

— Bizonyám. Szóval ez a Prior ajándékot hoz nekem, kábé egy méter kiprintelt szöveget. Egy listát. Nevekkel, adatokkal, helyszínekkel.

— Nagy szar?

— Minden. Olyasmi is, amit már majdnem elfelejtettem.

— A Straylight-buli?

— Minden. Úgyhogy csomagolok, irány London, ott meg ez a szarfaszú, ez a Swain. Bocs, nem az ő hibája, de el kellett kapnia. Merthogy őt meg valaki más baszogatja. Őt is fejbekúrták egy méternyi szöveggel — Kumiko hallotta Sally cipősarkának csikorgását a kövezeten.

— Mit akar?

— Szállítást, melegen. Feldobott név.

— Miért pont te?

— Ne izélj, Finn, azért jöttem, hogy ezt megkérdezzem tőled!

— Swain mondta neked, hogy 3Jane a góré?

— Nem. A londoni konzolcowboyom.

Kumikónak sajogni kezdett a térde.

— A csaj. Őt hol szedted össze?

— Swain kéglijén. Yanaka nem akarta, hogy Tokióban maradjon. Swain girivel tartozik neki.

— Mindenesetre tiszta, nincsenek implantjai. Kevés hírem van Tokióból, de úgy tűnik, Yanakának ugyancsak meggyűlt a baja a vetélytársaival…

Kumiko megborzongott a sötétben.

— És a szállítás, a feldobott név? — folytatta a Finn. Kumiko érezte, hogy Sally tétovázik.

— Angela Mitchell.

A rózsaszín metronóm némán lengett, bal-jobb, jobb-bal. — Hideg van itt Finn.

— Ja. Bárcsak érezném! Kiruccantam egy kicsit a kedvedért. A Memory Lane-re. Tudod, honnan jött ez az Angie?

— Nem.

— Orákulum vagyok, édesem, nem nyilvános adattár… Az apját Christopher Mitchellnek hívták. Ő volt a főmanus a Maas Biolabsnál a biochip-kutatásban. A csaj Arizonában nőtt fel, egy hermetikusan elzárt laborközpontban, mint a többi vállalati gyerek. Kábé hét éve történt ott valami. Az utcai szóbeszéd szerint a Hosaka felbérelt egy csapat profit, hogy segítsenek Mitchellnek látványosat fordítani a pályafutásán. A faxokban az áll, hogy több megatonnás robbanás történt a Maas-birtokon, de sugárzást sehol sem mértek. A Hosaka zsoldosait sem találták meg soha. A Maas bejelentette, hogy Mitchell meghalt, öngyilkosságot követett el.

— Ez az adattár. Mit tud az orákulum?

— Pletykákat. Semmi összefüggőt. Az utca szerint a csaj egy-két nappal az arizonai robbanás után itt bukkant fel a Sprawlban, és összeállt néhány nagyon fura fazonnal, akik New Jersey-ben működtek.

— Mit működtek?

— Kereskedtek. Főleg szoftverrel. Vettek, eladtak. Néha vásároltak tőlem is…

— Mennyire voltak furák?

— Vudu. Meg voltak győződve róla, hogy a mátrix tele van mambókkal meg mindenféle szarral. Tudod mit, Moll?

— Na?

— Igazuk volt.